Mindszenty bíboros emléktúra
Május közepéhez képest hűvös időben szállunk le Kerek repkénnyel a Zalaegerszeg-Szombathely vonatról. Vasváron járunk, péntek este van és az ügyeletes forgalmi szolgálattevõ útmutatása alapján vágunk neki a helyi kemping felé vezetõ útnak. A létesítményt második próbálkozásra sikerül is megtalálni (elsõre a parkerdõben kötünk ki), ami csak azért nem annyira ciki, mert legutóbb enyhén napszúrásos állapotban jártam erre. A töksötét kemping töksötét épületeit látva egy pillanatra elbizonytalanodunk, ám mielõtt a telefon felé nyúlnék útbaigazítást keresve, megjelenik a kemping képviselõje Vándor Csillag és Heyjoe társaságában. Deus ex machina, hogy egy híres izlandi közmondással éljek. Ezen találkozás eredményeként sátrazás helyett bungalóban alhatunk, ami egyrészt nem olyan hideg, másrészt pedig nem kell másnap reggel a vizes sátrat elpakolni, majd késõbb egy alkalmas helyen kicsomagolni, megszárítani és újra elpakolni. Szombaton így kipihenten ébredünk (Vándor Csillagék a Kõszegi-hegységbe mennek geoládás eseményre, velük reggel nem is találkozunk), kint párás, felhõs égbolt fogad, ehhez képest esõt egész nap nem kapunk, sõt, az enyhén hûvös, felhõs idõben kifejezetten kényelmes nagyzsákkal túrázni. A kulcsot a megbeszélteknek megfelelõen leadjuk a pótrecepcióként szolgáló kocsmában, és besétálunk a domonkos kolostorhoz, ahol benevezhetünk a túrára. Itt már megismerem a helyszínt és a környezetet tavalyelõttrõl, a Nagy Gáspár emléktúráról. Benevezünk – nincs nevdíj – és megkapjuk az egylapos itinert, benne színes (!) térképpel, amelyen piros kiemelés jelzi a követendõ utat. Ezen kívül van még négy hely bélyegzésnek, és egy hely a rajtszámnak, de az útvonal egyszerûsége, a túra hossza és szintemelkedése nem is igazán indokol mást. Nevezés után útnak indulunk, ötvenvalahányadikokként.
Vasvárról az Oszkón keresztül Zalabérre vezetõ harmadrendû úton távozunk, egy ideig ezt követi a Mária út itteni, piros M-mel jelzett ága is. A városközpontban mindenféle szép házak, ivókút, májusfa, faragott bagoly tekinthetõ meg, és ha az idõnk engedné, a római sáncokat is jó lenne megnézni. Ehelyett kisétálunk a gyér forgalmú aszfalton, a határban rengeteg repce (szerencsémre már elvirágzott), búza és egy bazi nagy üzem, amelyik négy pályázaton is nyert pénzt. Az egymás mellett álló négy óriásplakát legalábbis erre utal. Hamarosan becsatlakozik a vasútállomás felõl érkezõ piros sáv balról, az országutat immár két jelzés követésének boldog tudatában tapodhatjuk. Mellettünk az erdõk fenyõfákkal vegyített fehér akácosként jelennek meg. Jobbra jelzések válnak el tõlünk délkelet felé, de mi rendületlenül megyünk tovább a piros sáv letéréséig, ahol is az aszfaltra fújt jelölõfesték a Sándor-lépcsõ helyett továbbirányít Oszkó felé. Rémlik is, hogy a rajtban volt errõl egy térkép kitéve. (A célban pedig megtudjuk, hogy favágás miatt vált nehezen járhatóvá a kikerült szakasz.) Az 1234-es szelvénykõ közelében keresztezzük a Nagykanizsa-Szombathely vasútvonalat, majd egy lerobbant buszmegállónál betérünk az egykori oszkói vasútállomás felé. A hely már csak nevében õrzi a vasút emlékét, 1976-ben korrigáltak a nyomvonalon. Több tábla által hangsúlyozottan magánjellegû, széles dózerútra térünk az erdei településen. Ez az egykori római katonák útja, tehát, ha minden igaz, akkor kétezer, plusz-mínusz néhány száz éves nyomvonalat követünk. Kétezer évvel ezelõtt azonban még biztos nem volt bekamerázva semmi a környéken, és a be nem kamerázás tényét sem jelezték mûanyag táblákon, most azonban kamera és ezt hirdetõ tábla is akad a semmi közepén.
Keresztezünk egy másik, a miénkhez hasonlóan széles utat, majd ismerõsnek tûnõ túratársat érünk be egy kanyarban. Egykori évfolyamtársamat van szerencsém újra látni, eldumálunk a Jeli Arborétumig, közben utolérve a túrán zarándokcsoportként részt vevõ, nagy létszámú társaságot. Feltûnik menet közben, hogy szalagozás helyett lufi jelöli a letérést a dózerútról, és az is, hogy egy kinyitott hátsó ajtón érkezünk meg az arborétum területére. Repkény már sokszor mesélt arról, hogy micsoda elképesztõ mennyiségû rododendron – magyarul havasszépe – található itt és micsoda elképesztõ színváltozatokban, de saját szememmel látni mégiscsak más. Azt is megbeszéltük korábban, hogy az arborétumra annyi idõt szánunk, amennyi csak belefér a szintidõbe, tehát elbúcsúzom ex-kollégámtól, és Repkénnyel kimegyünk a pénztárhoz, veszünk jegyet, letesszük a csomagjainkat (sátrastul-mindenestül azért mégiscsak kényelmetlen lenne a nézelõdés) és visszamegyünk növényeket nézni. Látnivaló márpedig akad bõven, a havasszépéken túl lehetetlenül sokféle fenyõ, cédrus és egyéb fák sorakoznak bent, valamint meglátogatható egy két hete átadott kilátó, amit elõzõ este Heyjoe is említett. Forrás is akad, ami a tábla szerint nem ivóvíz, de Hétforrás a neve, ami itt Vas megyében elég népszerûnek tûnik. Bõ másfél órát kószálunk odabent, majd kimegyünk és a parkoló sarkában ücsörgõ pontõrnél bejelentkezünk egy bélyegzésre.
Dél felé indulunk tovább, a római katonákat elengedtünk útjukon, az általunk követendõ irányban a Borhordó út húzódik, piros és sárga sáv jelzésekkel. Odébb a sárgát követve eltérünk az oszkói szõlõhegy felé, ezt nyugatról kerüljük meg. Régi, magas fûvel benõtt présházak mállanak csendben a domboldalban, köztük az 1804-ben épült, mûemlékként nyilvántartott Németh-pince. Találkozunk egy nagyobb csapat túrázóval, majd egy kõkeresztnél ismét kelet felé kanyarodunk és felsétálunk a térképen Hegypásztorpinceként jelölt épületcsoporthoz. Itt egy laza csoportban jó állapotúra felújított régi házakat és gazdasági épületeket találunk, mindezt az ökoturisztikai, nagyonfenntartható vonalon tálalják, amire vélhetõen megfelelõ kereslet is mutatkozik. A helyszín mindenesetre szépen gondozott, igényes. A pontõr lányok az egyik épület tornácán ülve õrzik a pontot, a bélyegzés idejére állunk meg náluk és ballagunk is tovább. Kis harangtornyos kápolna mellett, a Mária út lilára festett kapujánál térünk vissza az erdõbe, a pincéknél olvasott tájékoztató szerint világháborús aknatölcsérek szegélyezik az utat, élõhelyet jelentve a bennük álló vizek lakóinak. Hamarosan újra elérjük a széles Borhordó utat, de csak keresztezzük, és gyengébb, ritkán járt földúton bandukolunk tovább.
A mindenütt virágzó fehér akácra telepített méhkasokat elhagyva lassan kiérünk az erdõbõl, ligetes dombháton, majd búzatábla mentén kanyarodunk rá a Csehimindszentet rejtõ völgyre. Leereszkedünk ebbe a völgybe, átkelünk a patakon, amely most inkább csak vízmosás, és felsétálunk a túra végpontját jelentõ faluba. Díjazásként kitûzõt és emléklapot kapunk, frissítésként pedig teát, zsíros kenyeret, valamint vörösbort lehet vételezni. A plébános szakvezetésével megnézhetjük az éppen felszentelés elõtt álló templomot – megerõsítették az alapozását, megszüntették a felázást, valamint új oltárképet és berendezést kapott – a polgármester pedig a Mindszenty-szülõházban vezet körbe. Fél négy körül igénybe vesszük a rendezõi különjáratot a vasvári vasútállomásig, ahonnan Szombathely felé indulunk haza. Szeretném megköszönni a túrát a rendezõknek, a társaságot Kerek repkénynek és a csehimindszenti idegenvezetést a vezetõinknek. Ezt a túrát csak ajánlani tudom, annak is, aki virágnézegetni akar és annak is, akit a történelmi-egyházi vonatkozás érdekel – mindkét szempontból érdemes eljönni.
-Kékdroid-
Képek (sok rododendronnal) |
