Túrabeszámolók


Kohász Kék/Ózdi Kohász

SumAnachenTúra éve: 20152015.08.30 19:30:30

Sokan voltak akik a mostani hétvégén a Kohászok útját járta be. Jómagam is. Bevallom már a neve is annyira szuper, hogy ezért érdemes volt elindulni. A logisztikai proglémákat leküzdve a legkorábban akartam rajtolni, hogy minél többet lehessek nappal terepen és a mai hõgutát is kevésbé kapjam meg. Azt hiszem a mai túra szervezõitõl lehetne receptet és mintát nézni, hogyan kell szervezni teljesítménytúrát. Amiben az a pláne, hogy ez a túra nincs minden évben megrendezve. (legutóbb 5 éve volt)

Egyedül indultam, sok ismerõs és számomra kedves túratárssal, hol lemaradva a többiektõl, hol elõremenve. Ment mindenki szépen a maga tempójában, ami talán a legjobb volt. Sok szép és helyenként kemény terep volt. Vagy a szeder, vagy a csalán vagya fabedõlés vagy egy patak állja utadat. 

Amíg haladsz szépen érinted a valaha bányászatból élõ falukat, vagy azok maradékát emlékhelyét. A falukban egy egy kisebb nevezetesség, nagy látnivaló nincsen, látszik ,hogy tényleg küzdelmes lehet itt élni, bár persze valahol a legpompásabb épület egy kormányépület, az már mindegy, hogy vele szemben, meg összedõl egy ház. A Túra során rengeteg forrás volt a vizük nagyon finom tiszta, mellékíz nélkül, bátran iható volt és felfrissülést adott. Ami a teljes meglepetés erejével hatott az a szolgáltatás. 35 km-nél Doktor úr várt minket olyan terülj asztalkámmal, hogy csak lestem. Ezek mellett több helyen is kaptunk szendvicseket, kenyeret, szörpöt kávét! teát! Minden pontõr igazán kitett magáért, kedvesen és kitartóan fogadták a túrázókat. Arlói-tónál a leves szakácsa úgy fogadott, mintha évek óta ismerném, a kedvesség és szeretet sok helyen átjár. A lakosok közül is sokan tudják már merre, hova megyünk, drukkolnak, kérdezgetik hogy vagyunk. Sokan még a rajt elõtt féltek volna átmenni több helyen is. A túra során nekem két nagy emlékezetes emelkedõ volt. Az Ökör-hegyre feljutni érdekes. sokáig tekeregsz a nyeregben (mint egy ökör), mire felérsz végre. Persze a tetõn én már viccelõdök, hogy Szedres-hegynek is hívhatnánk, mert ennyi szedret egy helyen sehol nem láttam még. Kilométer hosszan, az egyik, vagy éppen mindkét oldalon húzódtak a finom érett szedrek. Néha megvámoltam a bokrokat, a jutalmam egy egy tüske volt illetve most azért látok a lábamon egy jó pár karcolás is.

Nagyon jól haladok, számomra is meglepõ módon. Az egy hónapja kapott lábfájásnak nyoma sincs, persze azért lábamat most védem kineztapasszal és bevált.

Sokáig tudtam tartani a lépést az Antropológus csapattal, de olyan hajcsárok, hogy egyik ponton én feladom, hogy velük megyek, mert nekem kell még 10 perc szuszogás.

volt valami 11 patakátkelés ami szerintem 10 és egy híd. vagy van egy elõjáték. Szerencsénk volt. most azt mondom, hogy reklamálnék magasabb vízszintért. (egyébként jó volt így) Könnyen és vízmentesen éltem túl a szakaszt. Amirõl viszont nem szólt a fáma az a Csondró-völgy. Mályinka után végre vége a hosszú aszfaltnak, jön az Ómassáig tartó jó kis emelkedõ és persze lejtõ is a Látó-kövekkel karöltve. Nah hát ott is csordogál egy patak, és ott a fabedõlések és a helyzet úgy kívánta meg, hogy sokszor a mederben a patakkal szemben, másszak, kõrõl kõre, peremrõl peremre. Hú én nagyon örültem neki, bár szomorú voltam, mert biztos csodálatos egy szakasz lett volna, ha látok is valamit, de sötét volt. Felértem nem is tudom már hogyan a forrásig, szintén kedves család, finom forrásvíz, körte a jutalom, aztán a pontõr irányba állít, én teljesen elvesztettem az irányérzékemet. (nem tudom, volt-e valaha :D) Látókövetet esélytelen látni, pedig ezt a részt szeretem és szép lehet. A Lefutok Ómassáig nem jött be, sziklás, görgeteges, kb ugyanolyan rossz, mint felfele. Persze leérek, és jól esett a szakasz, talán a legnagyobb kihívás ez a rész volt. Ómassán aztán megvárom a világost, már unok sötétben menni, nem érdekel a szintidõ,így is olyan sok idõm van beérni, hogy négykézláb kúszva is menne. Ekkor már beért Anita és Máté, egy darabon együtt, majd elléptek. Én kényelmesen megyek, úgy ahogy nekem tetszik. fotózok, végre élvezem az utolsó emelkedõket. Lillafüreden megérzem, hogy hát azért egy zoknicsere jó lett volna, nem vészes, de a talpam olyan, mint egy szivacs. Nem baj, így a kihívás. Utolsó hegy. A megszokott recept: Fel egy gerincre, sokáig hullámzik, majd megint egy keményebb fel. Aztán már csak hol futható, hol sétálós szakasz, de azért elõtte az utolsó pontõrnek már nagyon megörültem. köszönés helyett kb. : Nem mondod? (vártam már szegényt, hogy odaérjek. tudtam innen már nincs visszaút (vagyis van, csak sokkal hosszabb, mint a célig eljutni) Sokan benézik a rom jelzést, pedig én szinte mindenkivel beszélek, hogy a romon balra le. Én ezt úgy nézem, mint egy kis angyal, tudodm, hogy kék négyzet, akkor már csak egy kili, még egy kicsit, na hol lehet, de teljesen egyértelmû. Itt lassú kocogás, valami fõzõverseny lesz. És egyszer csak ott a cél. Kevesen vagyunk, csendes minden. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a túráról. Tényleg. Köszönöm a szervezést, és hogy itt lehettem. Csodálatos volt. Végül 24:53 (az oklevélen 24:55) perc alatt tettem meg ezt a túrát, amit tényleg nem számítottam, a legjobb, hogy már aludtam, fürödtem vagy kétszer, és teljesen jól vagyok. Remélem, még járhatok ezeken a tájakon, mert szépséges.


Teljes képarzenál:Itt