| Aggódva figyeltem az idõjárásjelentést, valamint az autópályán szaakdó esõt, de csodák csodája, már Jobbágyinál elállt. Innentõl már csak az okozott izgalmat, hogy (jó magyar szokás szerint) nem a szomszéd falvakat (Szarvasgede, Kisbágyon, Nuják) írták ki, hanem Galgagutát, ami a térképem szerint jó 5 faluval odébb van és semmi különleges jelentõsége nincs. Mindenesetre mindig Galgaguta felé mentem, így végül odaértem Bujákra. 9.40-kor enyhén csepergõ esõben indultam el, a szokott és eddig fényesen bevált szerelésben: surranó, rövidnadrág, pulóver, hátizsák. A túra jellegzetessége, hogy errefelé nincsenek túristaösvények, így az itiner kénytelen nagyfokú eufemizációt alkalmazni. A földút errefelé gyalogösvényt, az ösvény pedig vaddisznócsapást jelent. Ha ezt elõre tudom, melegítõben és kabátban megyek, akkor nem lenne a lábszáramon Nógrád megye részletes hegy - és vízrajzi térképe. Indulást követõen a falu szélén álló temetõhöz simán odataláltam, itt azonban a "menjünk el mellette" kifejezés értelmezése gondot okozott. Tanulság a jövõre nézve: ezen a túrán a bujáki temetõt jobbról, a köves út felõl kerüljük, mert a balra letérõ dûlõút pár száz méter után visszafordul. A temetõ sarkától (a helyes sarkától) már látszik a Kálvária, az elsõ célpont. Ide jól futható ösvény visz fel, bent meg lehet nézni a palfonra festett népmûvészeti motívumokat. Ezután szalagozás vezet (kész szerencse, másképp pár év remeteélet után hosszú szakállal keveredtem volna elõ a bujáki erdõbõl) a Sas-bérc felé, melyre felfelé menet az ember saját bõrén (szó szerint) tapasztalja, mennyire elõnytelen az erdõirtás. ugyanis a régi irtás fák helyett különféle szûrós bokrokkal és ha nem is elefánt-, de mondjuk szamárfûvel van tele. A Sas-bércen lévõ második ellenõrzõ (és csokoládéosztó, ezúton köszönet érte) pontot követõen kezdõdik az anabázis. A helyzet az, hogy a Sas-bércrõl balra lefelé vezetõ ösvény egyenesen kivisz a mûútra, és azon jobbra (az itiner szerint lefelé, csakhogy az út sík) kell menni egy szûk kilométert, és az út másik oldalán folytatódik az ösvény. Ezt az ésszerû számítást írta felül az a tény, hogy az útkezelõ szerint ez az út veszélyes, nagy sebességgel szoktak itt autók száguldozni. Így a mûút helyett két kis kunkor erejéig is bele kellett gyalogolni a susnyásba, ahol az eddigiektõl eltérõen még vaddisznócsapás sincs. Itt sikerült egy tüskés szárú bokor révén a csuklómon díszelgõ sebeket beszereznem, úgy nézek ki velük, mint egy frissen megmentett öngyilkosjelölt. Itt nem érzem csalásnak azt, ha valaki - már csak biztonsági szempontból is - a mûúton gyalogol, látnivaló ugyanis a susnyásban sincs. A mûút túloldalán érkezünk azonban a túra legszebb részéhez, a gyönyörû patakmederhez, melyben (illetve részben mellette) óvatosan végig lehet menni. Kalandtúrára is nyílik alkalom, lévén egy ponton át kell kelni a patakon, a rendelkezésre álló híd pedig két, egymástól mintegy másfél méteres távolságra lévõ gerendából áll. Halált megvetõ bátorsággal lehet tehát átkelni a vékony gerendán, élvezni az alant örvénylõ (mintegy fél méter mély és egy méter széles) folyót és a szédítõ (legalább másfél méteres) mélységet. Ezután egy valahavolt erdei tornapályán haladunk, a tornapálya jelleget a néhány száz méterenként kihelyezett, különbözõ állapotú eligazító táblák adják. (Egyikük pulzus számlálására, másikuk az ott álló két oszlopon való húzódzkodásra ösztökél.) Megérkezve az üdülõ kerítéséhez, a túra legnagyobb akadályát, egy csipkesövényt kell leküzdeni, nekem ezt kúszva sikerült. Innentõl sima utunk van a bujáki várhoz vezetõ ösvényig. Most jön a feketeleves! Tekintve az utóbbi hét túlnyomóan esõs idõjárását, a felfelé mászás komoly problémákat vetett fel. Emelkedõn menni önmagában is nehéz, a csúszós, sáros úton való közlekedés sem könnyû, na de a kettõ együtt - esett-kelt mindenki, mint a keljfeljancsi. Szerencsére, a meredekebb részen kissé felszikkadt az út, értsd, itt már nem 5-6, csak 1-2 centire süppedtem a sárba. Az út utolsó szakaszán lépcsõk vezetnek felfelé, mellette tábla figyelmeztet a felmászás veszélyes és tilos mivoltára. Mit van mit tenni, a jó ügy (itt a harmadik EP) érdekében szabályt szegek, és felmászom. A pecsét megszerzését követõen ugyanez az út visz vissza a mûútra, ahonnan már valóban egy könnyû séta a bujáki iskola. (Mely a templom mellett áll, s mivel épp most volt dél, a harangszó alapján be tudtam magam tájolni. Bár szalagozás a faluban is volt, de biztos, ami tuti!) Összességében egy érdekes új élmény volt számomra a túra, a megszerzett tapasztalatokat a jövõben igyekszem hasznosítani. Az idõm (2 óra 40 perc a 12.8 kilométerre) a tanú rá, hogy tényleg nehéz volt a terep: a monoton félmaraton 21 km-én nagyobb szintkülönbség mellett elõbb beértem. Egyszer azonban a túraösvény-mentes túrát is ki kell próbálni, ajánlom mindenkinek! |
