Túrabeszámolók


Pálos 70 túra és zarándoklat

Vik76Túra éve: 20152015.10.05 13:02:31

Pálos 70. 2015.10.03. 


Ezen a szombaton olyan élményben volt részünk, amirõl eddig csak hallottunk, de elképzelni sem tudtuk, hogy teljesítménytúra lehet ilyen is. Voltunk már jó pár remek szervezésû túrán, ahol keresve sem tudtunk volna hibát találni a gépezetben. Ez a túra is ilyen volt, ráadásul egy olyan plussz tartalommal volt megtöltve, ami igazán különlegessé teszi. 


A bokám miatt némiképp tartottam azért tõle, mert még is csak 74 km, nem elhanyagolható 2300-as szinttel... Ennek ellenére bizakodóan vágtunk neki. Napok óta nézegettük az útvonalat, tervezgettük, hogy mennyi idõ alatt érünk a komphoz, ami Basaharcról vitte át a túrázókat Szobra, ahonnan folytathatják útjukat a cél felé. Szóval egy jó kis "idõtervvel" és hatalmas lelkesedéssel indultunk el. Balu még péntek hajnalban kivitte az autót a célba, Márianosztrára. Kicsit körülményes a közlekedés onnan fõleg késõ este, ezért így volt a legkézenfekvõbb, hogy normál idõben hazajutunk. A szombat hajnali induláshoz is szereztünk fuvart, aminek köszönhetõen negyed ötkor a Gellérthegy lábánál voltunk. 

A korai rajtba érkezésünknek köszönhetõen picit váratott magára a nevezési procedúra. Volt idõnk egy kicsit körülnézni a Sziklatemplom környékén. Sõõt, még a rajtfotók sem maradtak el :) Némi várakozás után a szervezõk elkezdték a rajtoltatást. A korai érkezésünknek köszönhetõen az elõkelõ 1-es rajtszámot kaptam :) Hogy a kettessel mi történt nem tudom, mert Balué meg a 3-as lett, pedig közvetlenül utánam nevezett. Az elõnevezésnek hála nem telt bele egy perc és mindketten kezünkben tartottuk az itinereket, s beregisztráltak a Traxpace-re. ( Ez egy chip-es, fix útvonalú, ellenõrzõpont alapú idõmérõ rendszer ). Sajnos itt történt egy kis malõr, mert mi pontban ötkor szerettünk volna indulni, de a rajtoltató már 4:45-kor indította a rendszert. S mi persze ötkor indultunk. Így a rendszer negyed órával több menetidõt mért... Na mindegy, legközelebb résen leszünk. 

Szóval ötkor elindulunk. Felkaptatunk a Gellért-hegyre, elkanyarodunk a Szabadságszobor alatti Panoráma úton. Csodálattal tekintünk le a még alvó városra. Még csend és békesség mindenütt. Csak a Gellért-hegyen vonult megannyi apró csillag - a fejlámpák fénye. Szép látvány lehet mondjuk a Duna túlpartjáról. Az éjszakai túrák varázsa. 

Haladunk szépen a hegyen. Hamarosan elérünk a Filozófusok kertjéhez. A Szobrok után a Pestet és Budát szimbolizáló térplasztikánál már várnak bennünket egy kis " lelki táplálékkal". Ebbõl gyorsan feltöltekezünk, majd indulunk tovább a Tabán felé. Gyorsan haladtunk. Átkelünk a Krisztina körúton, s "Juli Néni Budai Villaháza" mellett átszaladunk a Horvát-kerten. Még sötét van. Nagyon kell figyelni a szalagozást és a jelzéseket. Szerencsére nem tévedünk el. Nemsokára a Városmajornál találjuk magunkat. Itt is várnak már bennünket. Kapunk egy kis követ, ami a terheinket szimbolizálja. Ezt egy darabon még "cipelnünk" kell. Szorongatom is rendesen, már-már görcsbe áll tõle a kezem. Áthaladunk a Városmajoron, majd megkezdjük az emelkedést a Diós-árkon felfelé. Ez a Kitörésrõl ismerõs. Akkor úgy "felszaladtunk" rajta, hogy magunk is meglepõdtünk. Most is haladunk rendesen. Az elején vagyunk, van még szuszó... Közben szép lassan, észrevétlenül húzzal el felõlünk az éj leplét a Nap. Elég jól látunk már, így kikapcsoljuk a lámpákat, ne merüljön az elem, este lesz még rá szükség. A Susogó utcához érve felszaladunk a lépcsõn, ahonnan pár száz méter múlva elérjük túránk elsõ pecsételõs ellenõrzõpontját, a Kútvölgyi Kápolnát. Egy kis ékszerdoboz. Gyönyörû! A kerítésén molino: " Valaki vár rád odabent". Bemegyünk hát. Pici, csendes, meghitt. A padokban túrázók pihennek. Tétován lépkedünk a padok közötti kis folyosón. A pontõr siet felénk és leolvassa a traxpace-es chip-et. Egy idõsebb hölgytõl megkapjuk a pecsétünket a Vezetõ füzetbe, s kapunk egy kis ajándékot is.Szentképet és medált. Eltesszük, majd sietünk tovább. A kertben még megcsodáljuk a Mária-kutat. Tovább, fel a Normafa felé. Flancos budai házak között caplatunk fel a hegyre. Mindig megállapítjuk, hogy nem költöznénk ide... télen, ha havazik, nyûgös lehet a lejutás. Elhaladunk a volt Köztársasági elnöki rezidencia elõtt. Még megcsodáljuk a Béla Király kutat, ami valamilyen oknál fogva le van zárva. Mondjuk nek kell még vizet vételeznünk, így annyira nem zavar. Folyamatosan emelkedik az út. Nem kis szintet kell leküzdenünk, de legalább nem a túra végére esik. Némi aszfaltozás után betérünk az erdõbe, s felmászunk a Normafához. Elhaladunk a réteses mellett. Visszapillantunk a Városra. Valami csoda, ami a szemünk elé tárul. Látjuk a felkelõ napot elõbukkanni a horizonton. Lám-lám, megint rájövünk, hogy mindig érdemes leküzdeni a magaslatokat, ha ilyen csodát akarunk látni. Ezért a látványért pedig többszörösen megérte! Na de nincs idõnk túl sokat bámészkodni, mert menni kell tovább az utunkon. Most egy viszonylag kényelmes szakasz következik. Pár perc alatt az Anna kápolnához érünk. Ez a második ellenõrzõpont. Gyors chip-olvasás, pecsételés. A kápolna melletti kereszt tövébe letehetjük a terhünket ( a követ amit a Városmajori templomnál kaptunk ). Kis terülj-terülj asztalkám roskadozik tele finomsággal. Még kávét is kapunk. Meg egy újabb lelki útravalót. Kis kosárkából húzhatunk magunknak egy üzenetet. Elolvasom, szíven üt. Elgondolkodtat... Sajnos erre sincs több idõ, mármint a falatozásra, így csak egy kávét iszunk, majd elköszönünk, s indulunk tovább. Irány a Libegõ felsõ állomása, majd onnan le a Szépjuhászné felé. Most nem a megszokott piroson haladunk, hanem egy viszonylag kényelmesebb úton. Persze nemsokára becsatlakozik a piros is. Leszaladunk a hegyrõl. Át a Budakeszi úton, majd jobbra le a Budaszentlõrinci Pálos kolostorrom felé. Érdekes, hogy bár hallottam róla, s számtalanszor jártam erre, még nem voltam bent a romoknál. Pedig nagyon szép hely. Egyben túránk harmadik ellenõrzõpontja, ahol újra pecsételünk, csipogunk, s ellátmányként almát kapunk. Még egy pillantást vetünk az üzenetre, amit szinte a romok teljes szélességében kifeszített molinon olvashatunk, majd indulunk is tovább Máriaremete felé. Itt is még javarészt szintben vagy lefelé haladunk. Bele is kocogunk, hogy haladjunk. Jól fog jönni késõbb az itt megspórolt idõ. Egy keresztezõdést kis híján benézünk, de szerencsére idõben kapcsolunk. Elhaladunk a Tótasszony emlékhely mellett, s szaladunk továnn a Nagy-rét felé. Átvágunk a réten, majd irányba vesszük a Zsíroshegyi utat, hogy megkezdjük az újabb emelkedõt Máriaremetére. Út közben megcsodáljuk a Szent-kutat, majd hamarosan megérkezünk a Kegytemplomhoz. Újabb hatalmas molino, rajta üzenet. Itt újabb pecsét és chip-olvasás. A negyedik! Már 20 kilométernél járunk. Iszonyatos tempót jöttünk, mintegy 3 és fél óra alatt tettük meg ezt az utat! Ennek örömére sietünk tovább Solymár felé. Lemegyünk az Alsó-Jegenye völgybe, s a Paprikás-patak mentén haladunk a Szarka-vár felé. Szeretem ezt a helyet. Minden évszakban van valmi megfoghatatlan varázsa. Kár, hogy annyira közel van a lakott területhez, mert rengeteg szemetet látunk itt mindig, mikor erre jövünk. Elmegyünk a Rózsika-forrás mellett, majd nemsokára a "májusfás" rétre érünk. Itt azért elmorzsoltunk egy "imát", mert a szalagozás átvezet a réten. Pedig simán mehettünk volna az úton a patak mellett. A harmatos fûtõl átázik egy picit a cipõnk. Na jó, ez fasorba sincs azzal, ami múlt héten volt a Védvonalon. Konstatáljuk, hogy majd megszárad. Visszatérve az útra rövid idõ alatt érünk a Szarka-vár alá. Ezen a szakaszon egy picit hiányos volt a szalagozás, így elbizonytalanodunk, hogy jó helyen járunk-e, de nemsokára egy kerítésen megpillantjuk a kis jelzõlapot, hogy már csak 300 méter a következõ ellenõrzõpont. Fel kell mennünk a Vár bejáratához. Oké, valahol össze kell szednünk ám azt a 2300 métert, no :) Begyûjtjük az ötödik pecsétet az itt "szolgálatot teljesítõ" kis pontõröktõl. Helyes gyerekek, akik a csacsogásukkal feldobták az ott töltött idõt! A chip-olvasás sem marad el. Egy picit igazítunk a neglizsén, elrakjuk az ellátmány csokit, megisszuk az ellátmány kólát, ami most nagyon jól esik. Aztán öt perc pihenõ után búcsút veszünk a kis "siserehadtól" meg persze a rájuk felügyelõ felnõttektõl és irányba vesszük Csobánkát. Persze addig még át kell kelnünk a Fehér-hegy oldalán. Elhaladunk a Jenõi-torony mellett. Ez egy kúpos sziklaképzõdmény. A Solymári fal után fel kell kapaszkodnunk a Kerekes-hegyre. Combos kaptató után érünk ki egy szekérútra, ami elvezet bennünket a Csobánkai nyereg felé. Végre pihentetõ szakasz következik. Próbálunk ismét belehúzni, hogy újabb perceket spóroljunk. Mostanra rendesen felmelegedett az idõ. Mondhtani rendesen tûz a Nap. Megállapodunk abban, hogy inkább ilyen legyen, mint a múlt szombati túrán, amikor szakad az esõ! A tavalyi Nik 40-rõl ( akkor éjjel visszafelé jöttük erre ) és a tavaszi Kinizsirõl ismerõs útvonal. Picit unalmas szakasz, talán csak a kilátás dobja fel, amit a csobánkai temetõ felett elnézve látunk. Majdán-hegy, Csúcs-hegy, Oszoly-csúcs. Visszatekintve pedig a Kis-Kevély és a Kerekes-hegy. Gyönyörûek a délelõtti napfényben. Nemsokára újra betérünk az erdõbe. Kis hullámvasutazás után érünk el a következõ ellenõrzõpontunkhoz a csobánkai Szent-kúthoz. Ide le kell térni az útrúl és jó 80-100 méter szintet eldobva kb. 400 méterre érünk a pontra. Lefelé megjegyezzük, hogy ide még vissza kell másznunk. Remek. Na de ugye össze kell szedni azt a 2300 méter szintet valahol, nna :) Vagy ezt már mondtuk? Szerintem elhangzik még :)

Itt is terülj-terülj asztalkám fogad bennünket. De elõtte pecsét és chip. Letudtuk, lakomázhatunk. Zsíros, lekváros meg valami nem tudom milyen krémes kenyér, hagyma, savanyúság, szõlõ, sütemény. Huhh... nem szabad elragadtatni magunkat, mert nehéz lesz az elkövetkezendõ pár kilométer, ha teleesszük magunkat. Így csak szolidan falatozunk, teázunk, majd megyünk is tovább. S az elkövetkezendõ szakasz a teli has nélkül is meglehetõsen nehéz. Fel a Hosszú-hegyre, majd azon keresztül a Szántói nyeregbe. Valahol ezen az útvonalon jutunk el a táv feléhez. Talán a szintnek is. Valahogy leküzdjük a Hosszú-hegyet is. Felérve van egy kilátópont. Tavaly a Nik40-en éjszaka jártunk erre. Épp szenvedtünk, mert amatõr módon jól teletömtük magunkat Sistergõ pontján a Szántói nyeregben. Akkor is megcsodáltuk, milyen gyönyörû a kilátás. Egy pillanat erejéig a Kinizsin is megálltunk itt. Most is kisétálunk a kilátópont szélére, hogy gyönyörködhessünk egyet. A távolban kéklik a Határréti tó. Pilisszántó házai, mint megannyi apró makett. Sajnos itt sincs idõnk gyönyörködni, mert hosszú út vár még ránk. A Szántói-nyereghez érve újabb pont. Itt nincs pecsét, csak ellátás. Almával frissíthetünk. Jó kis savanyú rétesalma. Felkapunk egyet-egyet, majd indulunk tovább menet közben elrágcsáljuk. Egészen jól esik :) Itt még egy kis emelkedés következik a Magas-hegyre, majd a következõ jelzésváltásunk után leereszkedünk Pilisszántó felé. A buszforduló felett haladunk tovább egy szekérúton a Boldogasszony kápolna alatt. Sebtében üdvözöljük a Mészégetõk kútját, hamarosan megpillantjuk a murvabányát, majd ismét egy hosszú unalmas szakaszon mondjuk el kb ötpercenként, hogy mikor érünk már Klastrompusztára? De csak nem akar közeledni... Közben megjegyezzük Baluval, hogy a Szántó 50-en mekkorát szívtunk ezen a szakaszon is a bokáig érõ sárban. Majd elhagyva Cigány-pusztát és a Kopanyicát szép lassan beérünk Klastrompusztára. A Kolostorromnál rengeteg embert találunk. Megkeressük a pontõröket, pecsételünk, csipogunk. Pezsgõtablettát kapunk. Egy kis magnézium pont jól jönne, hát olyat kérünk. Lemegyünk a nyomós kúthoz vízért. Két perc pihenõt megengedünk magunknak, míg feloldódik a pezsgõtabletta. Megisszuk. Nincs szemetes, hát begyûrjük a poharat a táskába. Ez a rész ismerõs a tavalyi Pilis-nyereg retro túráról. Tudjuk, mi következik. Szívjuk is a fogunkat. Talán a túra legintenzívebb, meg magasabb emelkedõjét kell legyûrnünk. Vonakodva, de elindulunk. Nekem itt jön el egy kisebb holtpont. Sokszor megállok, újra elmorzsolok néhány "imát". Közben beérünk néhány zarándokot. Õk a háromnaposon vannak. Ráérnek. Elõzgetünk. Valahogy felérünk. A Pilis-Nyeregben érjük be a többi zarándokot, akik a vezetett zarándoklaton mennek. Már elindultak lefelé, így nem kis munka míg megelõzgetjük a népes csapatot. Azért idõnként valaki elkiáltja magát, hogy engedjenek nekünk utat, ilyenkor jobbra-balra ugrálnak, figyelni kell, nehogy elüssek valakit. Nagy nehezen megelõzzük õket. Megköszönjük, hogy utat engedtek nekünk. Kapunk még pár "hajrá"-t. Haladós az út lefelé. Olykor teknikás. Gyorsan leérünk Pilisszentlélekre. Az út kétharmadához közeledünk. Itt az iskolánál etetõpont vár bennünket. Gulyásleves, kenyér. Nem bírom megenni. Pár falatot legyûrök, mert az energia kell, de nagyon nehezen megy. Félek, hogy rendetlenkedni fog a gyomrom. Nagy nehezen a felét megeszem. Feltámad a szél. Fázni kezdek, meg remegni. Balu is azt mutatja, hogy remeg a keze. Pedig még sok van vissza. Gyorsan elindulunk, mert ha még egy percig maradunk, akkor itt a túra vége. Lassan melegszünk vissza az üzemi hõfokra. Mire felérünk a Piliszentléleki Pálos kolostorromhoz, a következõ ellenõrzõponthoz nagyjából visszarázódunk. Pecsét, chip. És ha nem volt elég a lenti leves, akkor itt még van süti, szõlõ, pezsgõtabletta, szõlõcukor. Balu jóízûen befal egy sütit. Én nem kérek, egy falat sem menne le a torkomon. Na jó,két szem szõlõcukor. Pedig nem nagyon szoktam túrán. Valahogy most megkívántam, de inkább menjünk. Megállapítjuk, hogy nem valószínû, hogy elérjük a háromnegyed hetes kompot. Úgy érzem, hogy képtelen vagyok most olyan tempóban menni, amivel esélyünk lenne arra kompra. Így azt mondjuk, akkor maradjon a háromnegyed nyolcas... Még van emelkedõ rendesen és mintegy tizenöt kilométer Basaharcig. Na mindegy, megyünk, majd lesz valami. A Kolostorromtól feltoljuk magunkat az Égett-Hárs felé. Húzós kaptató, megizzaszt rendesen. Még visszatekintünk egy pillanat erejéig Szentlélekre. Ismét egy olyan látvány, amit nem szabadott volna kihagyni. A Kolostorrom mint valami apró makett. Hû, de hát most voltunk ott... mégis mennyit jöttünk azóta... Titkon büszke vagyok magamra. DE! Elsõsorban Balura ( rá természetesen nem titkon ) aki húzott felfelé. Na persze nem szó szerint, csak úgy haladt, hogy késztetést éreztek arra, hogy felvegyem a tempóját. Ezután viszonylag kényelmes szakasz következik. Nagyjából szintben megy, olykor megspékelve némi hullámvasúttal. Nem tudom honnan sikerült mozgósítani némi erõtartalékot, de valahonnan elõkapartam, mert ahogy faltuk a kilométereket, folyamatosan kérdeztem Balut, hogy állunk idõben, s melyik kompot tudjuk elérni? Számolgattunk... megdöbbentünk, hogy milyen jó tempóban megyünk... Akkor még van esély elérni a hét elõtti kompot? Ha belehúzunk, akár... Nem ígértünk magunknak semmit, pusztán annyit, hogy amit tudunk megteszünk. Menet közben ismerõs figura tûnik fel hátulról. Nahát, õ Tóni, aki a Budai Piros túrán volt a Nyulunk. Hihi, Õ is megismer bennünket. Üdvözöljük egymást. Nem siet, a három napos zarándoklaton van. Mi megyünk tovább. Közben a Béla tetõ környékén volt egy tarvágás (?), s egyben egy elkerített terület. Villanypásztorral vették körül. A villanydrótokat tartó oszlopok egyikben fészket raktak lódarazsak. Két srác ment elõttünk. Jól haladtak, jól húztak bennünket. Ezúton is köszi, fiúk! :) Nos, ahogy mentek elõttünk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdtek ugrálni. Majd hamarosan megláttuk a darazsakat is. Megtorpantunk. Szerencsére a fiúk túlfutottak rajtuk. Mi nagy ívben kikerültük õket. Huhh... remélem a zarándokokat nem támadják meg... talán mire ideérnek, addigra lehûl annyira a levegõ, hogy a darazsak visszahúzódnak. Szerencsére mi megúsztuk, így megyünk tovább. Hopp egy kanyar, infó tábla. Azt írja, Basaharc 2 óra 50 perc. Wtf? Az sok. Vagyis csak annak aki lassú. Nekünk hamarabb lent KELL lennünk. Mondhatni fele annyi idõ alatt! És ebben a pillanatban feltûnik a fák közé kifeszített molino, miszerint a Szent Jakab Töltõállomáson járunk. Amúgy az Enyedi halála- keresztnél vagyunk éppen. Hááát, valami csodaédes nénik és bácsik várták a túrázókat. Csupa mosoly, kedvesség. Árad belõlük a szeretet. Szép pecséteket kapunk tõlük a vezetõ füzetünk egyik üres oldalára. Nem is egyet, kettõt! Polifom-okon, plédeken ülnek. Mellettük kekszek, sütik, ropik szép sorban. Kínálnak, vegyünk. Belemarkolok a ropiba, jól jön a sós. Köszönünk, indulunk. Menet közben elropogtatjuk a ropit. Jól jön ez most... Kisvártatva egy kanyarban a szervezõk által kitett tájékoztató lap: Basaharc 9 km. Huhh... Nekünk erre két óránk van, ha el akarjuk érni a korábbi kompot. Innen már lefelé vezet az út. Legalább négy és feles átlag kell, ha koppra a komp indulásáig oda szeretnénk érni. Lefelé ennél többre vagyunk képesek. Persze ez erõsen talajfüggõ, meg attól is függ, hogy mennyi van a hátunk mögött, de egyre valószínûbbé válik, hogy e l é r j ü k a háromnegyed hetes kompot! Nosza, hajrá. Kanyarog az út, majd a miután a Vasarc mellett elhaladunk, szépen elkezd ereszkedni az út. A Basaharc-völgyben már szinte biztossá válik, hogy meglesz a korábbi komozás! Huhh... h tartjuk a tempót, akkor még pár percünk marad az indulásig. Szép lassan feltûnnek a telelpülés házai, majd hopp, ott a tizes út! Ohó, hát akkor itt a Duna part. Óvatosan átkelünk, elhaladunk egy lovas klub mellett, majd egy jobb kanyarral irányba vesszük a kikötõt. Nemsokára tábla jelzi,hogy már csak 500 méter a következõ pontig. Már látjuk is. És megérkezünk. Pecsét, chip. Aztaaa, ezt hogy csináltuk? Huszonöt percünk maradt az indulásig. Mit mentünk az utolsó szakaszon? El sem hiszem...Vizet vételezünk a nagy kannából. A parton kis tábortüzek. Egyik felett tea, másik felett forralt bor melegszik. A harmadik körül megfáradt túrázók. Még világos van, de perceken belül búcsút int nekünk a Nap, hogy átengedje újra a teret a csillagoknak. Azok nem restelkednek, szépen visszalopják pettyes leplüket a fejünk fölé. Padokon túratársak ülnek, beszélgetnek. Balu teázik, én a forralt bort választom. Nem bánom meg, finom, kellemesen meleg. Repetázok. Meg még egyet repetázok. Ellövök pár fotót a napnyugtáról a Duna felett. Közben megérkezik a komp. Felszállunk, elindulunk. Pár perc alatt átér. Meglepõ módon nem fázok, pedig azt hittem, hogy hideg lesz. Pedig csak egy aláöltözet van rajtam, s azon egy póló. Átérünk. Mindenki lesiet a kompról, s el is indul a tömeg a szobi templom irányába. Hopp! A lámpa. Na kotorjuk elõ! Ezzel elidõzünk pár percet. Addigra eltûnnek a szemünk elõl a túratársak. Sebaj. Innen már amúgy sem akartunk sietni. Nincs szintidõ. Persze közben még egy csekély 8 kilométer és egy picike emelkedõ vissza van. Haladunk a sötétben. Itt-ott felvillannak a túra jelzõszalagjai. Jó úton járunk. Ütemesen koppan a botom vége a talajon. Olykor megzizzen az avar mellettünk. Persze ezektõl megriadok. Pedig pontosan tudom, hogy az állatok félnek az embertõl,s ha lehet jó messzire elkerülik õket. Na jó, voltunk már olyan éjszakai túrán, ahol az erdõ mélyére bevilágítva fel-fel villant néhány szempár. Meg ugye a Vérkör, amikor szemtõl-szembe álltunk a rudlival. Na de menni kell, hisz nincs messze már a cél. Aztán egyszer csak Balu megtorpan, majd hátra szól nekem, hogy odanézz. Odanézek. Bámulatos látvány tárul a szemünk elé. Számtalan apró mécsessel rakták ki a következõ ellenõrzõponthoz, a Sukola kereszthez vezetõ néhány métert. Hangulatos látványt nyújt. A pontõrök gyorsan elvégzik az adminisztrációt. Fellépcsõzünk a kereszthez. Majd mielõtt elindulunk a cél felé még húzunk egy újabb lelki útravalót. Ismét találó idézetet kapunk. Megkezdjük az utolsó kilométereket. Elmélkedünk, már nem sietünk. Nézzük a csillagokat. Aztán a távolban felderengenek a börtön fényei. Mellette van a templom, ahová megyünk. Beérünk Márianosztrára. Lassan elfogynak az utolsó méterek is a lábunk alatt. A célban egy kedves Barátunk, Mazsi vár. Megírja az Emléklapot, ami azt hivatott tanúsítani, hogy teljesítettük ezt a megmérettetést is.Nem is akárhogy! Azzal együtt, hogy csaknem fél órát dekkoltunk Basaharcnál a kompra várva, 15 óra 45 perc alatt tettük meg ezt a 74 kilométert, s közben a 2300 szintet. Még a kis kényszerpihenõvel együtt sem mentünk soha ilyen jó átlagot. Nem tudom, hogy csináltuk, de ahogy vánszorogtam fel Pilis -nyereg felé, meg ahogy megzuhantam a Szentléleki ponton, hát álmomban sem jutott volna eszembe,hogy ilyen klassz idõben érünk célba! Jó, tudom, vannak, akik ennél sokkal-sokkal jobb idõket mennek. De én sosem szeretem az ilyen összehasonlításokat. Minden nézõpont kérdése. Mi magunkhoz képest most hatalmasat mentünk. Mondhatni önmagunkat gyõztük le, vagyis önmagunkat múltuk felül. Ez viszont büszkeséggel tölt el! S leginkább nem magamra hanem Balura vagyok büszke! Mindig sikerül valahogy kirángatnia engem a holtpontokól. Ma is volt ilyen. Mondhatom, hogy nélküle nem ment volna. 


A díjazás átvétele után finom sütit kapunk Mazsitól, a nem "publikus" készletbõl. Majd átkísér bennünket a suliba, s megmutatja, hol tudunk enni. Borsólevessel várnak. Finom. Jól esik a forró leves. Meg az, hogy ülni tudok a melegben. Közben megtelik az autónk, telekocsit szervezünk. Pár napja még csak egy túratárssal egyeztettünk, hogy hazavisszük a célból. A rajtban még egy lány jelentkezett. Most pár perc alatt akad még három jelentkezõ. Szuper! Öt emberrel teszünk jót! Idõben hazaérnek, nem kell vonatozniuk. Szép lassan elindulunk. Nem megyünk le egybõl a tizenkettes útra, hanem Kóspallag felé vesszük az irányt. Nemrég újítottak ott fel egy útszakaszt. S milyen szerencse, hogy erre jöttünk, mert láttunk nyuszit az út mentén ugrálni, meg egy szarvastehenet és a gidáját és egy kis süldõt is. Aztán még pár fiatal szarvast. Még egy kis plusz a mai nap végére. Hamarosan Pestre érünk. Búcsút veszünk a túratársaktól, aztán mi is hazaérünk. Szép, tartalmas nap volt tele gyönyörû látnivalóval, érdekes és tartalmas találkozással és elgondolkodtató üzenettel. Azt hiszem ez a túra is bekerült már most a jövõ évi naptárunkba.