„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”
További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.
VII. Visegrádi-hegycsoport
A mélyút felkísért a faluból, a kilátást a fentiekre bízva. Elhagyott telkek romkerítésein az idõ áthatol, rozsdapergés hivatott jelezni a mulandóságot. Mindent benõttek az ágak, a bódé összedõlt. Nincs már funkció, amit elláthat, a lakat mégis természetellenesen kapaszkodik a kapuba. Rábízták az õrzést, hát teszi a dolgát. Ki lehetett, aki utoljára hazament innen? Mit gondolt a holnapról? Az akkori holnapról, ami mára múlt, megtörtént, mégis ismeretlen. Gyalog ment vagy várta egy autó valahol? Tudta, hogy nem jön többé vagy csak így alakult? És a kulcs, a kulcs megvan-e még? Egy sors, egy élet kulcsa, a lakaté, mely példát mutat. Értelmetlen mégis nagyszerû ragaszkodásét.
Délután esni kezdett, az õsz egyértelmû jeleként. Nem vadul, viharral, nem hirtelen, dühöngve. Az az idõ elmúlt. Ázott az erdõben kanyargó ösvény, rabszolga nevû, elvitt a hátán. És elmosódott végül az összes nyom, nem maradt más, mint halvány emlékek kusza szövedéke. |
