Tavaly október végén sikeresen teljesítettük ezt a túrát. Nagyon megtetszett a szervezés és az útvonal. Biztosak voltunk benne, hogy ha idén megrendezik, akkor ott a helyünk.
Közeledett a túra idõpontja, s egyre szomorúbban vettük tudomásul, hogy rendíthetetlenül esik napokon keresztül. Péntek este már úgy voltunk vele, hogy nincs is kedvünk elmenni... aztán összenéztünk Baluval és azt mondtuk, hogy: " de megyünk, mert menni KELL". Ennek örömére elkezdünk tortát sütni, mert Zolikám másnapra szülinapi bulit szervezett a nagymamájánál. Még összedobtuk a túramotyót, így persze megint sikerült jó késõn lefeküdni, mindössze 4 óránk maradt az alvásra.
Hajnali négykor csörög a "vekker", kipattanok az ágyból. Megbeszéltük még este, hogy majd menet közben kávézunk, így a kávéfõzéssel nem húzom az idõt. Mixelek két fél literes izót, bedobom a táskába. Felöltözünk,s pontban öt órakor elindulunk. A sarki éjjel nappaliban veszünk egy-egy kólát, kávézunk az automatából s indulunk Szentendrére. Húsz perc sem telik bele, már parkolunk is a raj-cél elõtt. Becuccolunk. Akár csak tavaly, most is elsõk vagyunk. Elintézzük az adminisztrációt, megkapjuk az elõkelõ egyes és kettes rajtszámot. Megkérnek, hogy vigyük fel a Kõ-hegyi Menedékházba a pontõrnek a telefontöltõjét. Szöszmötölünk még pár percet, indítjuk endomondo-t s neki vágunk az elõttünk álló nem kis távnak. Már rutinosan haladunk a HÉV végállomás felé, hogy rátérjünk a sárga sáv jelzésre. Valami szemerkél, de nem vészes. Bár ha egész nap ez lesz, az azért megnehezíti majd a dolgunkat. Hamar bevágunk egy bokros gazos területre. Távolban lovak nyerítenek. A nedves susnyásban picit átázik a nadrágom. Most a GTX viszonylag jól teljesít, nem érzem, hogy átázott volna a cipõm. Gondolom ma lesz ez még így se! Még sötét van, fejlámpák fényében baktatunk egy tanyaféleség mellett. A nagy hajnali csendben egyszer csak arra leszünk, figyelmesek, hogy három ló csörtet felénk. Én úgy megijedtem, hogy szerintem azon a harminc méteren világcsúcsot futottam. Szerencsére megtorpantak, s nem jöttek tovább. Bizonyára villanypásztoruk volt, bár én csak valami fehér szalagot láttam le-leszakadva a földön heverni. No, ettõl a kis performansztól rendesen felébredtem. Óvatosan átkelünk a Pomázi úton, s bekövetkezett, amitõl tartottunk: sár és sár az út teljes szélességében. Szerencsére nem tart sokáig, a Bubán-hegy oldalában már egészen jól járható az út. Mire a Dobos-hegyre érünk a vízmûhöz, már csak néhány pocsolya jelzi, hogy itt esõ esett. Már világos van, eltesszük a lámpákat. Gyorsan feljegyezzük a kódot, majd nekivágunk a Kõ-hegynek. Rövid, intenzív, kanyargós kaptató. Jól meg is izzaszt, már felesleges a hosszú ujjú futó felsõm. No, majd a Menedékháznál leveszem. Elegendõ lesz az alá öltözet ( a Páloson is elég volt még az Szob utáni szakaszon is ). Hamar felérünk a Kõ-hegyre. A pontõr a Menedékházból integet. Lerendezzük az adminisztrációt - vagyis begyûjtjük a pecséteket -, kézbesítjük a pontõrnek a küldemény, azaz odaadjuk a telefontöltõjét. Kapóra jön, hogy nyitva van a büfé, így gyorsan kávézunk még egyet. Ez a pár perc pihenõ belefér. Aztán viszont látást köszönünk a pontõrnek, mert ma még egyszer érintjük a pontot.
Irány a Lajos-forrás. Ettõl a szakasztól tartottunk, azt hittük, hogy jókat fogunk dagonyázni. Szerencsére nem olyan vészes a terep, talán csak egy egészen rövid szakaszon cuppogunk. Némi hullámvasutazás után érkezünk meg a Lajos-forráshoz. Begyûjtjük a pecsétünket a pontõrtõl. Ellátmányként almát kapunk. Végül is nem ártana reggelizni. Itt is viszontlátást köszönünk, mert ma még egyszer visszatérünk ide is. Gyorsan elmajszolom az almát, mert emlékeim szerint itt valami emelkedõ jön. Igen, jól emlékeztem, bár nem intenzíven, de folyamatosan emelkedik egy szakaszon az út, majd a Hosszú-rétnél kellemes hullámvasutazásba kezd. A Tölgyikreknél búcsút veszünk a sárga sávtól, s rátérünk a pirosra, ami levezet bennünket egészen Dömösig. Leereszkedünk a Bükki puszta mellett a Sikárosi-rét felé. A rét gyönyörû! Õszi kikericsek virítanak, a fû még zöld. S alattomos módon itt-ott hatalmas pocsolyákat rejt. Jó lesz hát vigyázni! Messze még a cél, nem kellene vizes cipõben menetelni. Hamarosan búcsút veszünk a réttõl, mert randevúnk van a Király-völggyel. Meg is érkezünk, s csak ámulunk, milyen csodákat rejt itt is a természet. Sajnos nincs idõnk sokáig bámészkodni, mert mennünk kell tovább. Nem bánkódunk, hiszen a Király-kúti-nyereg, majd a Szõke-forrás-völgy is megannyi gyönyörûséggel vár bennünket. Muszáj megállni, s fotózni. Sokat. Bár a képek úgy sem adják vissza azt a látványt. Ahhoz akkor s ott kell lenni! Igen, le kell gyalogolni jó pár kilométert és meg kell mászni néhány hegyet, hogy lássuk azt a csodát. Mindig megjegyezzük, hogy na, ezért érdemes hajnalban felkelni, kora reggel útra kelni és róni a kilométereket már-már számolatlanul.
Leereszkedünk a Szõke-forrás-völgyön, itt-ott kalandos körülmények között kelünk át a Malompatakon. Az egyik helyen Balunak hatalmas köveket kell a vízbe dobni, hogy át tudjak kelni a patakon. Egyszerûen nem tudok akkorát lépni, amekkora a távolság a két kõ között, amin Balu sikeresen átugrált. Ügyes, épít nekem hidat.
Hamarosan leérünk a Szentfa kápolnához, a dömösi ellenõrzõponthoz. Begyûjtjük az újabb pecsétet. Ellátmány zsíros kenyér és tea. Eddig csak egy almát ettem ma. A zsíros kenyér csalamádéval tízórainak megteszi. No meg nemsokára combos szakasz következik. Fel kell mászni Dobogókõre a Rám-szakadék érintésével. Frissítünk hát, s ha már megállunk egy pillanatra, elõkerül a "laposüveg". Iszunk egy kis bátorságot, mert a szakadék elõtt az kell :)
Búcsút veszünk ettõl a ponttól is. Nagy levegõt veszünk és elindulunk fel felé. A Rám-szakadék gyönyörû. Nincs is benne olyan sok víz, pedig azt hisszük, hogy az elmúlt napok esõzései után több lesz. Kapaszkodunk fel a kövek és a kidõlt fák között. Itt-ott korlátok, létrák segítik a haladást. Ahogy tavaly, most is megállunk egy percre tisztelegni a mentés közben szerencsétlenül járt Kövecs Gergõ tûzoltó emlékhelye elõtt.
Már csak pár létramászás és fent vagyunk a kis fahídnál. Itt jön a nemszeretem szakasz. Kanyargós lépcsõsor vezet fel az Árpád-vár-hegy oldalában lévõ pihenõhöz. Hangos csapat foglalja el az asztalokat-padokat a pihenõnél, így csak rövid ideig ejtõzünk itt, majd indulunk tovább. Még jó kis emelkedés áll elõttünk Dobogókõre. Megkezdjük hát a kapaszkodást felfelé, s szépen észrevétlenül bebújunk a hegy ködbundájába. A táj kísérteties, épp hogy csak túllátunk az orrunk hegyén. Az út vizes, sáros, de elég jól járható, ahogy támadjuk a Jász-hegyet. A Szép-Hárson lévõ kilátópontot most nem látogatjuk meg, nincs értelme. Hamarosan becsatlakozik a Téry út, majd megpillantjuk a Rezsõ-kilátót. Sajnos itt sincs értelme idõzni, semmit sem látunk. Besétálunk hát a Turistamúzeum felé. Itt szerencsénk van, mert a Menedékház oldalán egy Állomás feliratú jelzés invitál. Hamarosan megpillantunk két lányt egy padnál. Õk is pontõrök, de nem a mi túránké, viszont kedvesen megmutatják, hol találjuk a mi pontõreinket. Még szerencse, hogy volt ez a papír a Menedékház oldalán, mert simán tovább mentünk volna a Zsindelyes Ház felé, ahol tavaly volt a pont. Jó hogy nem kellett kóvályognunk a sûrû ködben.
Itt is gyorsan pecsételünk, teázunk, majd haladunk tovább. Most kényelmes szakasz következik majdnem a Tölgyikrekig. Némi emelkedõ ugyan van a szakaszon, de az már-már elenyészõ. Persze a büfében tavalyhoz hasonlóan iszunk egy Jägert. Vagyis hát kikérjük az italt, de valami egészen mást kapunk. Valami gyomorkeserû, vagy Isten tudja mi van a pohárban, de nem Jäger. Persze erre akkor jöttünk rá, mikor felhajtottuk. Brrr...Na mindegy, haladjunk tovább. Kisvártatva kárpótlásul kisüt a nap. Egészen jó kedvre derülünk tõle ( nem, nem attól a löttytõl amit a büfében Jäger gyanánt ránk sóztak, hanem a gyönyörû napsütéstõl :) ). A kényelmes szakaszt kihasználva gyors helyzetjelentést adunk az otthoniaknak telefonon.
Egy elég hosszú, már-már unalmas szakaszon bandukoltunk. Persze az erdõ gyönyörû! Elhagyjuk a Fagyos Katonát, átvágunk a Kopasz-hegyen, majd a Morgó-hegy gerincén. Átvágunk a Torina-réten, Megkerüljük a Kövecses-hegyet s nemsokára meg is érkezünk a Tölgyikrekhez. Itt ismét kódot kell felírni. Egy szmájli. Remek, végül is negyven kilométerhez közel, elõttünk két combos heggyel, mi más is lehetne az ellenõrzõ kód: :=)
Emlékeim szerint tavaly itt még voltak padok, most nincsenek, így jobb híján egy farakásra pakolunk le és frissítünk. Megisszuk az egyik izót, kezünkbe akad egy-egy Balaton-szelet. Elmajszoljuk, aztán felgyûrjük az ingujjat, mert ismét kaptató következik. Fel a piros +-on a Lom-hegy oldalába, majd onnan át a Bölcsõ-hegyre. Most ez a szakasz viszonylag jól megy. Elég hamar felérünk az elágazásig, ahol rá kell térnünk a zöld háromszögre, ami felvisz bennünket a Bölcsõ-hegyre. Itt megint káromkodásra ösztönöz bennünket a talaj, mert majdnem hogy többet csúszunk vissza, mint amennyit elõre haladnánk. Úúútálom ez az agyagos,cuppogós, cipõlerántós utat. Valahogy csak felérünk. Aztán még egy kicsit kapaszkodunk, majd meg is pillantjuk az újabb ellenõrzõpontot a Bölcsõ-hegy tetején. Feljegyezzük a kódot, majd ha már felmásztunk erre a kellemes kis magaslatra, hát ereszkedjünk le a Lajos-forrásig. Rövid, de húzós lejtõn haladunk, olykor csúszunk lefelé. Végre megpillantjuk az egykori Ságvári Endre Turistaház tetejét.( Nemrég azt olvastam, hogy fel fogják újítani. ) Aztán már látjuk a forrás melletti parkolót, s ott a pontunk is. Újabb pecsét, megint kapunk a finom almából. Búcsút veszünk immáron végleg mára a Lajos-forrástól, meg a pontõröktõl. A János forrásig most egy kényelmes szakasz következik - hisszük mi! Azonban a kék + útja a parkoló után rettenetes. Ismét a cipõlecuppantós dagonya. Káromkodunk, mert nem haladunk. Mindegy is, mert még idõben vagyunk. Persze ott van még a Kõ-hegy, ahová száz negyven méter szintemelkedést leküzdve érünk majd fel. Aztán csak elérjük a János-forrást. Igazán kitisztíthatnák, mert alig csordogál a vize. A forrás fölötti fán ott az ellenõrzõpont, ahol megint egy kódot kell felírni. Ez is bekerül a megfelelõ helyre az itinerbe, majd nagy levegõt veszünk és neki látunk túránk utolsó emelkedõjének.
Visszamászunk a Kõ-hegyre. Kanyargunk felfelé, nemsokára enyhülni kezd az emelkedõ, s megpillantjuk a Petõfi-pihenõt. Néhány fotó erejéig megállunk, bár most nem annyira jó a kiáltás. Tiszta idõben innen is csodás a látvány. Konstatálom, hogy Napóleon kalapja meg van még, majd haladunk tovább a Menedékház felé. Kisvártatva újból a büfében ülünk. Már begyûjtöttük az utolsó pecsétet, ezután már csak egy kódot kell felírni majd a Kõlapos hídjánál. Picit szusszanunk. Balu kávézik, meg még frissít egy kisfröccsel. Én csak egy áfonyás palacsintát kérek, de Balu annyira dicséri a fröccsöt, hogy elcsábulok. Aztán elindulunk, hogy legyûrjük az utolsó hét kilométert. Innen már csak lefelé, majd a Pomázi út után sík terepen megyünk. Gyorsan leereszkedünk, átkelünk az úton. Elmegyünk valami lovarda mellett, majd a töltésen haladunk, jobbról a Határdûlõ kísér bennünket egy darabon. A Kõlapos hídjánál felírjuk az utolsó kódot, s a Kis-Petina mellett elhaladva beérünk a Pannónia-telep HÉV megállóhoz. Átkelünk a síneken. Konstatáljuk, hogy ezt is megcsináltuk. Szépen végig húztuk egymást. Balu felfelé tud jól haladni, s húz engem, én lefelé és sík terepen robogok elöl. Cirka két-háromszáz méter és a célban vagyunk. Örömmel látjuk, hogy a kocsink is meg van még. Átkelünk a zebrán, s szépen besétálunk a célba. Még készítünk egymásról pár célfotót, majd leadjuk az itinereket és átvesszük a díjazást. Az emléklap nagyon szép! Mivel másodjára teljesítettük a túrát, 2-es jelzésû kitûzõt kapunk. Fáradtan, de nagyon büszkén rogyunk le a kényelmes fotelekbe. Idén lehet venni a túra-pólót. Nagyon jól néz ki, nem is drága, így veszünk is. Frissítünk a célellátmányból, majd szép lassan elindulunk haza. Ismét egy remek túrát teljesítettünk. Bár elõzõ este még megfordult a fejünkben, hogy nem megyünk, most megállapítjuk, hogy kár lett volna kihagyni! Összességében nem volt vészes a talaj csak pár helyen gyûlt meg a bajuk a sárral. Van egy olyan érzésem, hogy jövõre is megyünk! :)
|
