Túrabeszámolók


Őr-kő – Bél-kő

VadMalacTúra éve: 20152015.11.04 08:58:09

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


VIII-IX. Barangolás a Keleti-Mátrában / Õr-kõ – Bél-kõ



„Miért múlik úgy minden nap mintha az utolsó volna,

Miért álmodsz úgy mindennap mintha mindig éjszaka volna,

Mintha mindig éjszaka volna?” (Tátrai Band)


Pára-párnái alatt az este aludni készül. Elébb virraszt kicsit, mint a holtak felett szokás, kik röviddel ezelõtt még lélegeztek. A nyújtózó utakon a sár megdermedt, vörös-sárga levélsokaság, egy-egy helyütt beterítve az utat. Lábnyomainkra tapad az elmúlt idõ, mindent másnak lát, mint ami. Ösvénybõl kígyó, ágakból kapaszkodó kéz lesz, a galagonyabokor egy háló, melybe az arra járó beleragad.


Az õsz bukásban szép napjai zajlanak. Elõremozdul a pályán, mely kijelöltetett neki, tudván a véget, az elkerülhetetlenül feléje közelítõt. Mikor gyerek voltam, féltem tõle, mondván, a színek csak arra kellenek, hogy a haláltusát látvánnyá fokozzák. S most tudva a tudhatót, mûvészetnek gondolom, halni így is lehet, sõt, így szabad igazán. Tudni, hogy vége, de élni az erõvel, e tudás birtokában lenni szépnek, túl szépnek ahhoz, hogy bárki is elhiggye a mulandóságot. Hivalkodni a halállal s az újraszületést hirdetni. Színes sikolyokkal távozni e világról. Ez a mûvészet, ami iránt nem lehetsz közömbös, gyûlöld vagy imádd, mindegy, kavarjon fel, törjön össze benned valamit, lázítson fel, idegesítsen vagy fokozza õrületté a benned rejlõ kételyt. Mitõl lesz jobb az elmúlás? A tehetetlenség vagy a túlbuzgóság? Adni vagy elvenni? A lényeg a sokszínûség, áramütéshez hasonló sokk, ordítani bele a Teremtõ arcába, hogy: rohadék! Utálj vagy vess meg érte, én látni akarom az utolsó képet, ezer színben, ezer õszi színben lakni, ezer lángoló foltot látni az élõn, ezer elhamvadt tûzrõl szállni a füstöt. Ahol ég valami, ott hamuvá lesz elõbb-utóbb minden. Ez az izzás van az erdõben most, e csendes napok teátrumában, ahol nem zavar, siettet szél vagy esõ, nem kísért a fagy még. Jóllehet idõben elkezdõdött, a várható befejezés elhúzódik. Ennek ez a rendje, okosan lett kitalálva. Megadja a módját. A sárgásból vörös, cserszömörce-szín, aztán szürkébe szakad, savanyú szagú utakat képezve, ziháló sorokká alakítva a gondolatokat. Mikor volt ilyen felszabadult és õszinte, ennyire gyermek, aki kacagva int búcsút, ennyire égre kiáltó, ennyire merész ?


Az este jõ, befed élõt, holtat, elrejti a színeket, altat, dúdol is mellé valami édes melankóliát. Hagyja, hogy lelassuljanak a folyamatok. Mikor majd a köd felszáll, nyújtózik egyet és halódik tovább. Lassan, méltósággal, ahogy illik.