Bakony 50
Barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 985 m.
Jó szokásom szerint kissé ellazsáltam a reggeli készülõdést, így a végén nagy rohanás lett belõle. Szerencsére baj nélkül, idõben megérkeztem Városlõd vasúti megállójába (mindössze a túrabotokat felejtettem a csomagtartóban). Vonattal nem egészen fél óra alatt a rajthelyen voltam, ahol gyorsan túlestem a nevezésen. Találkoztam veszprémi munkatársammal, aki társaival mindenképpen 10 órán belül akarta teljesíteni a távot, hogy elérjék a négy órás vonatot visszafelé. Kérdezték, csatlakozom e hozzájuk, mivel tudtam, hogy gyorsabbak nálam, s én fényképezni is akartam, s célom csak a szintidõn belüli kényelmes teljesítés volt (másnapra a Kubát Hugó emléktúrát is beterveztem), ezért inkább egyedül indultam el. Ettõl függetlenül ritkán voltam egyedül. Más alkalmakhoz hasonlóan most is kialakult egy csoport, ahol egymást elõzgettük a túra során. A reggeli friss idõben, tempósan igyekeztem leküzdeni a városi szakaszt. Az elsõ ellenõrzõ pontnál megszabadultam egy réteg ruhától, s folytattam az utat, az állatkert mellett, ahol magyar szürke marhák és lámák figyelték kifutójukból a szokatlanul nagy mozgást a kerítés mellett. A nyolcas utat keresztezve, az Ördögrágta-kõ érintésével megcéloztam a Csatárhegyet. Az ellenõrzõ pont után tettem egy rövid kitérõt a kilátó felé. A párás levegõ eléggé korlátozta a kilátást, de így is megérte felmászni.
A Csatár-hegy aljában nagyon kellemesnek bizonyult a gyaloglás. Márkó után, a Gázló túra útvonalát követtem egészen Herend széléig. A vasútállomáson, a pecsételés után néztem meg elõször az órámat, s meglepett, milyen rövid idõ alatt értem el odáig. Gyorsan megszabadultam még egy réteg ruhától, s gyerünk tovább. A falu szélérõl már látni lehetett a túra legmagasabb pontját, a Középsõ-Hajagot. Az erdõbe beérve, noszlopi iskolás csoportot elõztem meg. A következõ ellenõrzõpontnál, ahol lyukasztani kellett az igazoló lapot, szerencsére senki sem tréfált meg bennünket, mint tavaly, amikor a bójához valaki kitett egy lapot, miszerint tájfutó verseny van, s hagyjuk békén a felszerelést.
Nemsokára megérkeztem a hegy lábához és megkezdtem a túra legnagyobb mászását. A hegy derekán újabb iskolás csoportot kerültem ki, akik rövid pihenõt tartottak. Egy veszprémi túratárssal folytattuk tovább az utat. Ismét éreztem a medvehagyma illatát. Az idei évben három héttel korábban éreztem elõször ezt az illatot, s érdekes módon akkor is a Hajagon, pedig más helyeken is jártam, ahol sok a medvehagyma. A volt szovjet objektumhoz vezetõ útnál volt a túra egyetlen frissítõ pontja, ahol finom teát kaptunk.
Jó tempóban folytattam utamat lefelé. Ismerõs csoporttal beszélgetve mentünk a következõ ellenõrzõ pontig, ahol különváltunk, mivel õk 25 km-en indultak. A pontot nagyon helyesen a piros sáv és piros kereszt jelzés elágazásához telepítették. Tavaly itt jó néhány 25-ös távon induló túrázó ment el rossz irányba. Én is csak azért vettem észre a piros kereszt jelzést, mert emlékeztem rá, hogy ott kell lennie. Itt újabb általános iskolás csoporttal találkoztam. A Fekete-séd keresztezéséig, megint csak a Gázló túra útvonalát követtem, az ajánlott helyett. A pataktól, a következõ ellenõrzõpontig a két túra útvonala ezen a szakaszon egybeesik. Ha a nyár elejéig nem teszik rendbe az erdészek az utat, nem lesz valami könnyû teljesíteni a Gázlón. Biciklis szemmel nézve, most borzalmas volt. A Pápavár-alján rátértünk az országos kék jelzésre, s azt követtük a célig. A Jáger réten láttam az idén elõször mocsári gólyahírt. Egy szakaszon a kék jelzés az erdészeti murvás úttal párhuzamosan halad, attól alig húsz-harminc méterre, egy patakot jó néhányszor keresztezve, majd egy négyes murvás útelágazó után, ahol tavaly építettek ki nagyon kellemes pihenõhelyet, a kék jelzés rátért a régi erdészeti vasút nyomvonalára. Ez volt a túra egyik legszebb szakasza. Az utolsó ellenõrzõ pont után az elsõ patak átkelésnél ismerõs csoportot értem utol. Fent a Hajagon találkoztunk elõször, ahol beszéltünk néhány mondatot. Most úgy alakult, hogy együtt folytattuk az utat a célig. Nem jelentett semmi gondot, mivel olyan tempót mentek, hogy alig kellett csökkentenem a sebességemet. A beszélgetésekbõl kiderült, miszerint számukra a Bakony 25 az eddigi leghosszabb túra, ami fõként a két legkisebbnek (nagycsoportos óvodás és elsõosztályos), igazán tiszteletreméltó teljesítmény.
Háromnegyed négy elõtt pár perccel beértünk a célba, így még kényelmesen el tudták érni a vonatot.
Hivatalosan 9 óra 32 perc alatt teljesítettem a távot.
A meteorológusok által ígértnél sokkal kellemesebb tavaszi idõben túrázhattunk, s a tavalyi dagonya sem nehezítette a haladást.
|
