Túrabeszámolók


Bükki kihívás

Slíz GyörgyTúra éve: 20162016.01.24 22:08:18

Bükki Kihívás 55


Már évek óta terveztem, hogy valamelyik komoly, nehéz túrára elmenjek, mivel a 2007-es "Dögöljmeg" túra óta nem voltam teljesítménytúrázni. Lassan már kezdtem cikinek érezni, hogy mindig csak szervezem a túrát (a "Pilis Barlangjai"-t), de lehet, hogy közben nem is tudnék végigmenni rajta. De sose volt rá idő, mindig valami fontosabb volt. Most azonban véletlenül úgy alakult, hogy hétvégén senki nem ért rá velem barlangba jönni bontani, úgyhogy elérkezett a soha vissza nem térő alkalom túrázni egy nagyot.


Kutyafuttában való pakolás és rohanás után délután fél négyre értem oda a rajtba, sajnos az 55-ös mezőny nagy része már elindult, de kiszúrtam ott egy futó jellegűen öltözött, fiatal srácot a nagykabátos-hátizsákos-túrabotos népek között, és megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e hozzá. Ez utóbb jó döntésnek bizonyult, ugyanis az első 20 kilométeren úgy mentünk felfelé, mint a rakéta. Sorra előztük le az emebreket, és nem csak a kabátomat vettem le, hanem még a pulóveremet is ki kellett cippzározni, hogy ne izzadjak meg. Pedig nem volt rajtam más, mint a kedvenc lukas melegítőnadrágom, egy vékony polárpulóver, meg a derekamra kötve a kabát, ami tulajdonképpen inkább egy könnyű széldzseki. Meg sapka, de felfelé azt is levettem. Hátizsákot nem vittem, mert utálok hátizsákkal túrázni. Az egész életem másról sem szól, mint hogy valamit cipelek a hátamon. Vagy siklóernyőt, vagy barangász felszerelést, de most végre szerettem volna kihasználni az alkalmat, hogy szabadon mozoghassak. Ez persze azt is jelentette, hogy tartalék ruhát sem vittem magammal, vizet sem, és kaját is csak annyit, ami a zsebemben elfért. De itt is elsőbbséget élvezett a fényképezőgép. Arra hagyatkoztam, hogy folyamatosan csúcsra leszek járatva, így több ruha nem kell, innivaló gyanánt pedig, ha nem lesz ellátás, akkor majd eszek havat, energiatartalék gyanánt pedig indulás előtt megettem fél kiló sült húst, meg amúgy is indokolatlan mennyiségű zsírt cipelek magamon... De bőséges ellátás volt, úgyhogy még ha éhesen indultam is volna el, akkor is jóllakva értem volna célba.


Este 8 előtt már az Őr-kő-háznál voltunk, azaz idáig 5 km/h-val jöttünk. Itt kezdtem először érezni az izmaimat, de amikor megtudtam, hogy a szint felét már letudtuk (1000+ méter), akkor megnyugodtam, hogy ez teljesen normális. A háznál teát és almát adtak, ami nagyon jól esett. A nagy hidegben lihegve, szinte végig szájon át lélegezve annyi vizet vesztettünk, mint ha valami sivatagban gyalogoltunk volna.


Következő megálló az Istállós-kő. Itt a célegyenesben már nem tudtam tartani az iramot, a fiatal kollégától, akivel idáig együtt mentem, leszakadtam, de fent a csúcson éppen indult tovább egy három fős társaság, gondoltam, hozzájuk csatlakozom. Amíg azonban szöszmötöltem, addigra ők már eltűntek. Csináltattam velük egy csúcsfotót, és a fényképező (Panasonic Lumix DMC FT5) azzal a lendülettel közölte is, hogy ő bizony lemerült. Eddig bírta az aksi a hideget. A fene a kényes pofájába. Pedig kár, mert egészen különleges hangulata volt a csillogó hóval borított, enyhén zúzmarás tájnak, szívesen lőttem volna néhány hosszú záridős képet is. Lefelé rohanva utolértem a fent a csúcson látott három embert. Ilyen esetekben hálával gondoltam a 2800 forintos kínai Cree-ledes fejlámpám gyártóira, meg a Stavi-féle használt laptopakkukra, ugyanis olyan fénye volt, mint valami atomvillanásnak, nappali világosságot csinált, ami nélkül nem lehetett volna csak úgy rohangászni lefelé a hegyoldalakon. Akiket utolértem, ők elég lassan mentek, kifejezett pihenés volt velük együtt haladni. Aztán a Tar-kőre felfelé menet szembe jött velem a fiatal cimborám, akivel az elején együtt mentem. Nagy, deres szakálláról már 30 méterről fel lehetett ismerni. Kiderült, hogy Virágos-sár-hegyi ellenőrzőpontot nem vette észre, és ahhoz megy visszafelé. Valóban nem volt különösebben látványos módon elhelyezve, egy kidőlt tájékozattó táblára ragasztották, a menetiránynak háttal, de hát aki túrázik, annak legyen szeme. Meg jó fejlámpája! Itt a lassan cammogó útitársaimat megelőzte valaki, akihez egyből csatlakoztam, a Tar-kőn és a fennsíkon keresztül már az ő nyomában haladtam. A Fennsíkon emberetelenül hideg volt. A szakállamról - pedig most rövid - meg még a bajszomról is jégcsapok lógtak. Aztán utolért minket a fiatal kolléga, aki korábban visszaszaladt bélyegezni, és a társammal együtt, akit idáig követtem, mindketten hiperűrsebességre kapcsoltak, én pedig lemaradtam, kb. egy kilométerre Bánkúttól.


Na, gondoltam, ha már egyedül maradtam, akkor kicsit igazítom a felszerelést. Egyrészt már régóta fel akartam venni a kabátot, mert irgalmatlanul hideg volt, én meg még mindig egy szál pulóverben sétálgattam, csak lusta voltam megállni, másészt, mondom, felteszem a fejhallgatót (amit addig sál gyanánt használtam), és hallgatok zenét. Amint megálltam, úgy éreztem, hogy egész kellemes meleg van, és gondoltam is rá, hogy esetleg mégse vegyem fel a kabátot, vagy akár nekiálljak mazsolát enni, de aztán inkább felvettem és elindultam. Ez az egész manőver kb. 3 percig tartott. Talán négyig. Amint elindultam, abban a pillanatban azt éreztem, mint amit a jeges vízbe való beugrás után szoktam. Egész testem remegett, a fogaim csattogtak, és iszonyatosan fáztam. Megértettem, hogy az történt, hogy amíg megálltam, addig a vérkeringésem is pangott, a végtagjaim lehűltek, és elinduláskor a hideg vér betódult a felsőtestembe. Körülbelül 15 percig tartott, mire újra átmelegedtem. Ijesztő volt eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mondjuk nem 3 percre állok meg, hanem 30 percre. Persze már az elinduláskor is tisztában voltam azzal, hogy pihenni majd csak a célban fogok tudni, és hogy ez az a szituáció, ahol meghalni lehet, de elfáradni nem.


Elhaladtam a régi szép emlékeket idéző csurgói barlangászház közelében, ahol nyáron még a barlangász tanfolyamunk során cseresznyét zabáltuk a fán kötéltechnika-gyakorlás közben, majd a Diabáz-barlang mellett, és felértem Bánkútra, ahol a Síházban volt a pont. Itt utolértem a társaimat, de nem tarthattam velük, mert ők már indultak, én meg éhes voltam nagyon, és itt adtak virslit és teát. Egy papírtálcán kaptam 2 szál virslit, amit egy harapásra befaltam, és nyúltam volna a csipesszel a fazékba, de a rendezők rám szóltak, hogy ki van számolva. Azzal oldották fel a kínos szituációt, hogy mondták, hogy a tea és a süti viszont szabad préda. Teából ittam vagy 10 pohárral (az kb. 3 liter), de a süteményből is fogyott rendesen. Ezt az egyik szervező sütötte, valami mazsolás kenyér jellegű dolog volt, az Isten tartsa meg a jó szokását. Végre rászántam 5 percet arra, hogy alaposan megnézzem a térképen, merre is kell menni, eddig ugyanis erre még nem volt időm, mindig a társaimtól meg a pontőröktől szereztem be az információkat. Már csak 20 kilométer volt hátra, és zömében lefelé. Ekkor volt kb. éjfél.


Gyorsan elindultam, még mielőtt teljesen elpilledtem volna, és a Diabáz-barlangnál (idáig visszafelé kellett jönni, aztán utána ágaztunk el Nagymező felé) megláttam az út mellett két embert (pontosabban két fejlámpát) kóvályogni az erdőben. Megkérdeztem őket, hogy mit keresnek. Kiderült, hogy a társaim azok, akik már háromszor lehagytak, de sose tudtak tőlem szabadulni. Most éppen a helyes irányból jöttek vissza, mert azt hitték, hogy rosszfelé mentek. Mondtam is, hogy jobban tették volna, ha velem jönnek. Főleg, hogy most már végre én is tudtam, hogy merre kell menni, ráadásul a Bükk-fennsíkot a barlangász múltam miatt is elég jól ismerem, úgyhogy magabiztosan mentem előre. Nem tudom, hogy mit raktak abba a teába, de én megtáltosodtam tőle. Óriásléptekkel haladtam, és most alig győztek követni azok, akik korábban lehagytak. A térképet se kellett elővenni, és az utat se kellett keresni, csak hasítottunk előre, és megint sorra előztük meg az embereket. Közben Khachaturian II. szimfóniáját hallgatva én már egy másik dimenzióban jártam. A telehold miatt még így felhős égbolt mellett is annyira világos volt, hogy például a Nagymezőn teljesen jól lehett látni a Kiskőháti-nyerget, amin át elhagytuk a Fennsíkot. A bakancsom - Grisport bakancs, és már majdnem egy éve hordom, de még jellegre egybe van, csak pár helyen kezdett el szétszakadni, ami nagy dolog - eléggé nyomta a talpamat, egyébként nagyon jó kis bakancs, de nem olyan kényelmes, mint egy sportcipő. Valamiért a hüvelykujjam tövét nyomta mindkét oldalon, így igyekeztem a talpam külső élein járni, O alakban tartva lábaimat, mint a medvék.


A Tamás-kúthoz érve megint leeresztettem, ismét lemaradtam. De innen már csak 10 kilométer a cél! Azt már négykézláb is megteszem! Szerencsére azért erre nem került sor. Egyébként itt is adtak meleg teát, zsíros kenyeret, ecetes almaparikát (honnan tudták, hogy ez a kedvencem?). Megint jócskán összekoccantak a fogaim, amikor elindultam, ráadásul most lefelé kellett menni. Aztán még egy utolsó emelkedő volt hátra a Samassa-ház előtt. Egyébként életemben először most gondoltam arra, ahogy itt a rövid, de meredek kaptató sántikáltam át, hogy jól jönne egy túrabot. Mindig értetlenül néztem a túrabotot használókat, de most kipróbáltam volna, persze csak ezen a párszáz méteren, mert hogy ezért nem cipelném végig egy túrán, az is biztos.


Samassa háznál szintén rutinszerű tea és keksz ellátás, de én már se éhes, se szomjas nem voltam, ami eleve ritkaság, főleg egy túrán. Jóllaktam menet közben... Innen következett az utolsó, a legkönnyebb, de egyben a legunalmasabb szakasz, 7 km gyaloglás nyíl egyenesen a régi majd a létező kisvasút mentén be Felsőtárkányba. Ráadásul egyedül. Gyorsabban nem tudtam menni, hogy utolérjek valakit, lassabban meg nem akartam, mert szerettem volna mielőbb beérni. Itt már rendesen havazott, és már nem tudtam átmelegedni, úgyhogy az utolsó két órában kicsit fáztam, de hát annyi baj legyen. Eszembe jutott Radnóti Miklós verse: "Bolond, ki földre rogyván fölkel s újra lépked / Vándorló fájdalomként mozdít bokát s térdet" Egy harmadik szimfónia, majd a hegedű és csellóverseny (szintén Khachaturiantól), és már ott is voltam Felsőtárkányban.


Hajnali 4 órakor beérkeztem a célba, ami a rajt is volt egyúttal. Itt forró gulyásleves járt, ami nagyon finom volt, csak olyan forró, mint a magma. A célban találkoztam Kiss Attilával,  Kiss Peti néhai tagunk öccsével, akit hazafelé el is hoztam Gyöngyösig. Csakhogy előbb még el kellett jutni az autóhoz. Ez körülbelül 80 méter megtételét jelentette a faluház kapujától. Azt hittem, sose érek el odáig. Úgy remegtem, mint a kocsonya, és az izmaim a remegéstől a begörcsölés határán jártak, hát mondom, a végén még itt fogok összeesni az autótól 20 méterre... De ez is sikerült, így reggel 7-kor már otthon aludhattam a pihe-puha OSB lapon a jó meleg atomhálózsákban (ugyanis befűteni lusta voltam).


Slíz György,


www.foldalatt.hu