„…Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv amellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveket fel is sorakoztatják. Akkor van vége, amikor vége van.”
(András László: Egy medvekutató feljegyzései)
Népek Tavasza
Egy napra tél
Mint régi szerető, ha megjelenik egy napra. Felhív, hogy itt van a városban, idegesen csörög a telefon. Váratlanul ér, akkor is, ha az előrejelzések szerint így kellett történnie.
A havazás akkor is az, ha a vége csak víz. Felül hó, alul semmi, mi az? A Királyasztalon fázik az emlékmű. Rumcájsz zárva tart, biztosan Jičínbe ment. Mindenki kedves, elengednek. A Gulicskára menet virágokat gyűjtök egy gépbe, emlékül a télnek vagy a téltől, a dolog nem tisztázott. Lillafüred állomás következik, s vele az emlékezés.
Egy nővel ülni egy kávézóban Lillán, beszélgetni apróságokról, egy kicsi asztal mellett kavargatva teát, kávét és a jövőt, mint létező dolgot szemlélni, kézzel foghatóan őszintén és érdeklődve. Egy nővel Lillán, mikor a legtöbb vendég hazament s a fázós buszsofőr járatja a motort, aztán elindul üresen.
A tóra is rászáll, ölelgeti, szórja a fehéret, mely fentebb marad is. Mára biztosan. Baráti viszonyok, Csókás hangulata, Béláék gondos házigazdák. Jó odaérni, érni valahová. Aszfaltcsíkon a hegy felé, enni kell, menni kell. Előttem Jámbor az erősödő hóesésben, aki szerint nehezebb így az út. De hiszem, hogy fehérebb, tisztább, látszik minden nyom, a lépések követhetők.
Egy kis kávézóban mondani neki, hogy „régóta foglalkoztat a szeme színe, ma sem merem bevallani magának, miért.” Egyre töprengeni azon, hogyan fejezzem ki a dolgot.
Az író kövénél emlékezünk, amihez sem szónoklat, sem utasítás nem szükséges. Magunknak, magunkért történik. A havazás nem szűnik. Bár az utóbbi időben elhanyagolt, nem válaszolt a megkeresésre, most jelen van. Öröm létezni benne. Nem törődni a holnappal, nem kapcsolódni a tegnaphoz.
Egy nővel Lillán, a tó és a kastély felett, várni egy szóra, hallgatni is, várni, hallgatni, nézni csillogó szemekbe és tudni az igazat, az ünnep itt van, hol a teát, a kávét kavargatva valami megviláglik, az ünnep a találkozás, a szavak, egyszerű, közönséges szavak.
Lefelé menet a feladat rendezni a mozgást, gondolatot. A kettő összefügg, s míg ezen kapcsolat pontos képletét fejtegetem, egy dal szól a belső adón. A haladás kísértete ez, ezredszer ugyanaz a reflex, ezredszer is működik. A kökörcsinek kissé kényelmetlen mozdulatlanságban, a somra vastagon rakódott a fehérség. Álomtáj ez, világnyi szemekkel. A végén már folyik, kódolt eseményeken túl a cél közelít, ahol együtt csodáljuk azt, ami Fent maradt. Egy napra tél.
S míg hozzák a számlát, tudom, valójában minden ki van fizetve, az életemet is kifizette ez a nő, aki eljött velem Lillára és a végén felültünk az 5-ös számú buszra, ami lehozott a csillagokból a városba.
Mint régi szerető, ha megjelenik egy napra. És pontosan tudom, hogy még mindig őt szeretem.
|
