Turista emlékek a Pilisben - 50
Az új térképről kinézem a legrövidebb (biciklis) utat Vácról Pilisszentlászlóra. A Szentendrei-szigeten még fázok egy kicsit (örülök, hogy sapkát, kesztyűt hoztam), de ez nem sokáig tart, mert Tahiból nem kicsit emelkedik az út. Olykor megállok értetlenkedni a színeken, keresem a térképen, hogy hol vagyok, aztán a József-kút jobb kézre esik bal helyett, de akkor már jó nyomon járok. Illetve a munkagépek nyomán, amibe a pedál állandóan beleütközik. Aztán a meredekség is leszállít a nyeregből. Már tudom, hogy nem erre fogok visszajönni. Még egy föl-le és az úton vagyok (Hegytető állomás, na, ha ez a hegytető, akkor hol voltam az előbb). Majdnem két órába telt az út, ami lehet, hogy rövid volt kilométerileg, de percileg sokallottam.
Szent László szobra előtt kígyóznak a nevezők, éppen nyolckor indulok útnak. Puritán az itiner, de teljesen jól követhető, egyetlen bizonytalankodásom volt a Zsivány-szikláknál, de tulajdonképpen az is egyértelmű volt. Ha jól végiggondolom, máshol is bizonytalankodtam, de nem az itiner miatt. Kocogva haladtam kezdetben, nem is rosszul, de jólesett az Ősök forrásából inni. Előttem a sárgán jobbra kanyarodnak, kérdezem tőlük, hogy nem a barlang jelen kell tovább menni? Nem. Biztos? Erre már nem érkezett válasz. A barlang jelet választottam és nem bántam meg. Egyrészt találtam egy kódot, másrészt bekukkanthattam a Vasas-szakadékba, ahol még nem jártam. Rögtön bele is estem, és elhatároztam, hogy egy-két Vasas-drukkerrel majd újra felkeresem a helyet. Futás le, aztán hajtűkanyar, kemény felfele a Kő-hegyre. Csodás a panoráma Petőfi pihenőjéből. A János-forrás nem csöpög, szemből viszont jön Géza, akivel már rég találkoztam, váltunk pár szót. Szokás szerint siet. Jól emelkedik a zöld háromszög, és elkezd muzsikálni a jobb lábamon az ötödik lábközépcsontom, vagy legalábbis a fájdalom húrjain játszadozik. (Azóta számoltam meg a csontjaimat, korábban nem csinált ilyet, így nem is tudtam róla, hogy van.) Szent Pál jutott eszembe: ha tehát az egyik tag (testrész) szenved - jelen esetben a kislábujjam, vele együtt szenved valamennyi tag (1Kor 12,26). A Gyopár-forrásból újra töltök, kis tekergés után máris a Holdvilág-árokban töröm magam előre (szintén premier). Sashegyi Sándor forrását keressük veszettül, de nem lesz meg. Visszamentünk a lépcsők tetejéről, hogy aztán a létrán másszunk ki, a patak kellően hűs vizében fröcskölődve.
A remek időt rengetegen használják kirándulásra, sok a kisgyerek, amin örvendezem, a Holdvilág-árokban rá is kérdezek egyiküknél, hogy tetszik-e neki, tündéri arccal feleli, hogy nagyon. Aztán örömmel újságolja szüleinek, hogy miről beszélgettünk. Egy pár pont délben Dobogókő felől érdeklődik, nagyjából útba igazítom őket, térkép nincs náluk, de úgy néz ki, ma nem lehet eltévedni. Én is Dobogókőre megyek, de nem akárhogyan. Amikor már csak 5 km van odáig, akkor kerülni kezdem és tartom a távolságot. Szentkútért érdemes volt kerülni. Aztán a ciszterci kolostor romjai következnek és Prohászka idéződik meg bennem, aki a Pilis hegyén elmélkedett III. Béláról, kelet és nyugat találkozásáról. (Meg a Pilis barlangjai és a folyton tocsogó cipő. Dobogókőt balról kerülve sikerült megint átnedvesíteni.) Összeverődünk páran, Rezső-kilátó felé haladva pirosló hunyorra leszek figyelmes, be is mutatom a többieknek. Honnan tudsz te ilyeneket? Kedves barátom szokta mindig mondogatni a virágok nevét és a háromból ez az egyik, amit megjegyeztem. (Utólag elhelyezkedés alapján illatos hunyorra igazította ki meghatározásomat.) Ismerősökbe botlok, szabadkozom, hogy teljesítménytúrán vagyok, de megértőek és együtt éreznek. De hogy még mindig ne érjünk fel a csúcsra, jön a Thirring-körút. Ha nem lett volna a programban, biztos, hogy csak azért is kitérek rá. És végre Dobogókő. Feszültségfokozásból jeles. Kár, hogy nem itt van a cél, ha már annyi ideig kerülgettük. Mindegy, a biciklimért úgyis tovább kell menni. Majdnem tolakodni kell, annyian vannak. Nézegetem a bográcsokban gőzölgő finomságokat, de nem csábulok el, úgysem működik gyomrom. Két korty víztől is szinte rosszul leszek, pedig szomjas vagyok. A legjobb gyógyszer a futás. Most ez sem jön be. Bár valahogy összekapom magam. Arra azonban képtelennek bizonyultam, hogy felismerjem a Király- és a Kolacskovszky-kút azonosságát, pedig a térkép itt is egyértelmű volt. Talán az innen jelölt P+ jelzés zavart meg, miközben még háromszögön jártam. De aztán eljött a P+ ideje is. Akkor olyasmit dünnyögtem magamban, mint a durcás kisgyerekek, hogy most már látni akarom a falut. Szégyellem is magam. Szerencsére nem így mennek a dolgok. Mintha a 30 km óta húzódó lábfájásom enyhült volna, kissé felderülve értem a célba 17.40-kor, nem valami nagy idő, de nem is volt könnyű túra. Forrás volt bőven, éhesen se maradt senki, aki hozott magával enni (én hoztam), vagy vásárolt útközben.
Imre gyorsan megtervezte a haza utamat (merre gyorsabb, milyenek a forgalmi viszonyok), mikor mondtam, hogy biciklivel jöttem. (Ott volt, ahol hagytam.) Leányfalunál balesetet jelentett. Eléggé elgyötörten tekertem ki a faluból, ekkor voltam a legrosszabb állapotban, most a gyomrom miatt, de mire kiértem a hegytetőre teljesen rendbejöttem. Felöltöztem a lejtőre készülve és hajtottam a szürkületben. Szentendrén tényleg állt a sor, illetve lépésben haladtak a kocsik egészen Tahitótfalutól (és még azon is túl). Legalább jól láttam az utat. Tahitótfaluban egy kiló naranccsal jutalmaztam magam, de csak egyet ettem meg. Gondoltam, simán elérem a negyedkor induló kompot, csak azzal nem számoltam, hogy már tömve áll és hamarabb indul. Szerencsére megvártak, bár két kocsit itt kellett hagyniuk, de a biciklis felfért. Remek túra, szinte végig gyönyörű tájon halad az út, köszönöm! |
