Csolnok Ring 30
GPS-el mért távolság: 30,3 km, barometrikus magasságmérővel mért összesített szintemelkedés: 980 m. Ez utóbbi több mint másfélszerese a kiírás szerintinek (630 m), ami alapján a túrázók dönteni tudnak. Az igazoló lapon szereplő szintadatokat összeadva, viszont 939 m jön ki, ami korrekt, bár a végére nem írták be az összesített adatot úgy, mint a távolság esetében. Az igazolólapon a 20-as távnál 708 m szerepel, amely szintén jelentősen eltér a kiírástól 470 m. A 10-es táv rendben, a 386 m-ével a 330 m helyett.
Reggel, nem tudtam eldönteni, túrázni menjek, vagy horgászni, lévén, hogy a halmozottan nem normális emberek kategóriájába tartozom, amennyiben az emberek többsége a horgászokat, a túrázókat és a montisokat is a nem normálisak közé sorolja. Kicsit éreztem a térdemet az előző napi oroszlányi túra után, viszont a túra nagyrészt jelzetlen utakon vezet, s a Sándor Móric túra Bajnáról igazán látványos volt, ezért a nagy távolság ellenére is vonzott. Végül pénzfeldobással döntöttem. A rajtidő kezdete után pár perccel Csolnokon voltam, de már így sem elég korán. A rajthely közelében parkoló nincs, csak a tömött sorokban szembejövő túrázók, illetve sok-sok ember a rajthelyen. Úgy döntöttem, irány a cél, s annak közelében parkolok. Így is lett. Ennek köszönhetően, a nevezésig megtettem 2,7 km-t, s megvolt a bemelegítés. Kilenc órakor már sorban állás nélkül estem túl a rajt procedúrán, s kezdhettem a túrát.
Tempósan haladtam ki a faluból. Alig vártam a letérést az aszfaltról, ami két régi bányabejárat után következett. Kényelmes murvás úton ballagtam, s a szép napsütésre tekintettel megálltam, bekenni a nyakam és az orrom, leégés elleni kegyszerrel. Kár volt. Tanulhattam volna az előző napból, hogy ez vonzza a zivatart. Ez alatt két ifjú hölgy előzött meg, akikkel nagyjából hasonló tempóban ballagtunk a Nagy-Gete aljáig. Ők egy kicsit később álltak meg ruhájukon könnyíteni. Gyorsan melegedett az idő. Elég sok fotós megállóm volt, mivel gyakran szép a panoráma. Hamar letértünk a murváról, s mezei ösvényen kaptattam, majd szántóföld széli gyaloglás jött. Szerencsére nem volt igazán hosszú ez a rész, s megint utakon mehettünk. Egy idő után rájöttem, minden valószínűség szerint a túrára kaszálták le a füvet az utak egy részén, és néhány ösvényen is. Nagy-nagy piros pont a szervezőknek. Igen gyorsan elértem a feledik ellenőrző pontot. Utána egy kis aszfalt, majd megkezdtem az első komolyabb kaptatót. Jó meleg volt. Izzadtam rendesen, bár eben szerepe volt az előző napi túrának is. A vízmű után, a Henrik-hegyen értem el az első ellenőrző pontot, egy sziklakiszögelésen, igazán remek panorámával. Ennek köszönhetően, azonban abban is gyönyörködhettem, hogy tőlünk északra hogy áll össze a pára leendő zivatargóccá. Nézelődés közben meglepetésként megzendült az ég. Szóval tőlünk délre már létrejött és aktívvá is vált egy zivatar. A francba! Még csak háromnegyed tizenegy, s máris? Gyorsan felkészültem az esőre. Már rutinból ment. Mire kész lettem, az északi góc is aktív zivatar lett. Szokatlanul gyorsan alakultak ki.
Gyerünk tovább. A szalagozásban itt volt az egyetlen hiány. Csak visszafelé vezetett szalag. A vízműnél biztos lett, az-az irány nem jó. Volt egy elágazás, amit szalaggal és faágakkal nagyon lezártak. Gyanús. A térkép szerint arra kéne menni. El is indultam. Harminc méterrel odébb, már meg is lett a szalagozás, ami egy nagyon meredek vízmosta ösvényre vitt. De jó, hogy még nem esik. Kiadós esőben itt csak lecsúszni lehetne. A tévedésemnek köszönhetően a két hölgy megelőzött, s csak a Gete-hegyi emelkedő kezdetén értem utol, miután rátértünk a kék jelzésre. Az út igazán kellemes. Sok a jól kerékpározható szakasz. Tulajdonképpen, akár a Nagy-Getére is föl lehet tekerni. Már a Getéről is szép a kilátás, és pontosan látni, merre jár a zivatar. Nincs messze, de talán elmegy mögöttünk. Szóval tempózzunk! A fotózás bonyolultabbá vált, mivel a telefont már bezacskóztam, s minden alkalommal ki kellett hámozni, többlet időt igényelve. A kilátás, több helyen is a fényképezőgép elővételére késztetett. A Nagy-Getén túrázó család ebédelt, békésen, fittyet hányva a zivatarnak. A fotós megállóimnak köszönhetően, a két hölgy is utolért.
Kezdődött a leereszkedés. Az eleje megtévesztően könnyű, ahhoz képest, hogy már otthon gyanúsnak találtam a nagyon sűrű szintvonalakat. Később a gyanúm beigazolódott. Úgy 150 m szint irgalmatlanul meredek, és sajnos nem mindenütt köves. De jó, hogy még nem esik az eső! Így is elég extrém. Esőben alighanem inkább a bozótoson verekszem át magam. Túrabottal és a fákba kapaszkodva esés nélkül lejutottam. A két hölgy közül az egyik sokkal ügyesebb és gyorsabb nálam. Az ellenőrző ponton a pecsételés után, a pontőrök azzal bocsátották útjára a 30-asokat, hogy a következő szakaszon vigyázzunk, mert a köves lejtőt nagyon szétmosta a víz, s eléggé nehéz. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek vissza: Miért? Az eddigi lejtő nem volt az? Erre kitört a felszabadult nevetés. Ballagtunk tovább. Egy darabig igazán könnyű, majd jött egy tábla, hogy „fokozottan veszélyes útszakasz”, s elértük az a bizonyos szétmosott köves lejtőt, az Öreg-kövön. Tényleg az volt, csak a meredeksége töredéke a Nagy-Getéének. Sokkal könnyebben járható. Utána egy meredekebb rész jött, de ott meg remekül tapadt a bakancs talpa, szóval az sem gond. Kicsit előre szaladva, a Kőbányától levezető ösvény is sokkal nehezebb, mint ez-az annak jelzett szakasz. Hosszú lejtős út vitt be Tokod szélére. Gyorsan magunk mögött hagytuk a várost, immáron egy újabb húzós emelkedőn. Eddigre biztossá vált a számomra, hogy a szint több lesz a kiírásban szereplőnél. Szép kis hegy magasodott előttünk. Reméltem fölmegyünk rá. Nem így történt. Szerintem már csak vagy 50 m szint lehetett hátra, amikor balra kanyarodtunk egy kis szintmenetre. A kitérőt, a közelben lévő zivatar miatt kihagytam, pedig igencsak vonzott.
Elértem a következő EP-t. Eddigre letudtam a kiírás szerinti 630 m szintet. A többi már „bónusz”. Eddig megúsztuk az esőt, de most a zivatarok irányába fordultunk. A következő szakaszon már eshetett, s ennek következtében megjelent a sár. Nem örültem neki. A régi vasút mellett ballagva megjött a nem várt eső. Fölvettem az esődzsekit és az esőkalapot, s gyerünk tovább. Már ez a kis eső is korcsolyapályává változtatta az utakat, sok-sok méretes, nehezen kikerülhető pocsolyával. Csúszkáltam előre és néha hátra is. A túrabotoknak köszönhetően megúsztam esés nélkül, az egész túrát. Egy nagyon sáros lejtőn megelőztem két csoportot, akik nagyon megkínlódtak a sárral. Kellemes murvás úton csatlakoztam be a Csolnoki kálváriába, a VIII. stációjánál. Az eső következtében a fák ágai eléggé belógtak az útra, beterítve vízzel az óvatlanul beleütközőt. Egy kis kaptató, majd nagyjából szintmenet a hegy peremén, szép kilátással, a következő EP-ig. Az egyik kilátópontról látom ám, valamilyen túrázónak kinéző egyének ballagnak lent az aszfalton. A hegyoldal meredekségéből következik, ha tényleg le kell mennünk oda, akkor azt valószínűleg egy legősibb női foglalkozás meredekségű ösvényen tehetjük meg. Így is lett, csak előtte még leigazoltam a soros ellenőrző ponton. A kapott müzli szeletet, még a meredek rész előtt elpusztítottam. Jó csúszós az ösvény. Leérve, cseppet sem bántam az aszfaltot, hát még ha tudtam volna mi vár ránk a lovarda után. Pincesoron ballagtam be a faluba, majd egy jobbkanyarral irány a lovarda. Ifjú pontőröktől kaptam meg a következő stemplit, s mentem tovább. Majdnem benéztem a továbbvezető irányt. Jó húzós kaptató következett, amely eleinte karám mellett füves úton vitt. Ezt követte a fekete leves. Szántóföld szélén csúszkáltam a sárban. Igaz, választhattam, a csúszós híg sár és a vetés mély, ragadós sara között. Mindent kipróbáltam. Isten átka egy sár. Otthon alig tudtam lemosni a bakancsról, ami még most szerdára sem száradt meg. Végre murvás út és lejtő. A Kőbánya EP-nél azt hittem, végleg elvonultak a zivatarok, de itt megint sanszos lett, hogy kapunk. Lucernaföldön fölérve egy hegygerincre szép a kilátás, viszont nagyon hideg szél fújt. A falu szélén, egy újabb meredek, de legalább rövid ösvényen ereszkedtünk le az utolsó EP-hez. Nagyon kellemes ösvényen, aminek zöme egy régi vasút nyomvonalán vezet értem be a célba. Szuper, hogy nem az aszfalton vezetik a túrát. Átvettem az Emléklapot, ettem egy kis zsíros kenyeret, s hazafelé vettem az irányt.
A Bajnáról induló Sándor Móric emléktúrához hasonlóan, nagyon látványos túra, bár az azért egy picit látványosabb és könnyebb. Nem tartozik a túl könnyű túrák közé. Esős időben lehet, célszerű lenne a haladási irányt megfordítani. Az olyan meredek lejtőkön, mint a Nagy-Getéé, nagyon fárasztó ugyan fölmenni, de sokkal kevésbé veszélyes. Ilyen hosszú szakaszon nagyon drága lenne a túrára azt a kötélbiztosítást megcsinálni, amit a BTHE-sek valósítanak meg a Téli Tihanyon, pedig indokolt lenne.
Mindazonáltal, nagyon jó kis túra. Olybá tűnik, erre a budapestiek is rájöttek, amit a rajtidő elejei tömegnyomor is jelez.
A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló 1000/900 Ft-ért színes, térképes igazolólapot (saját térkép nem árt, bár a szalagozás, egy pontot leszámítva, az útvonal egészén kiváló, szükségtelenné téve a térképet, amin egyébként kissé elnagyoltan van az útvonal berajzolva), emléklapot és kitűzőt kaptunk (remélem, ahogy a többi vége felé érkezőnek, nekem is elküldik postán, mivel többen voltunk, mint amire számítottak). Minden ellenőrző ponton, a nehezen megközelíthetőeken is volt víz, sőt egy pontra EP nélkül is raktak ki vizet, a Gete aljában pogácsa, a Hegyes-kőnél és a lovardában alma, a Kőbányánál müzli szelet, a célban pedig zsíros kenyér, savanyúság és tea volt az ellátmány. A túra végére autóbuszt szerveztek a rajthelyre történő visszajutáshoz. |
