Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

carevicsTúra éve: 20162016.06.27 18:33:36

 



Tövisek és virágok - 100


 

Tavaly nem sikerült időre behúznom időre, így idén ismét nekivágtam. Más százas valahogy nem érdekel.

 

Az előző évi tapasztalatokból okulva már meg sem próbáltam Füzéren szállást keresni (egy kivételével amúgy is elég felejtős a felhozatal...), úgyhogy Mikóházáról a hajnali busz vitt a startra. Meg egy szolgálaton kívüli rendőr, aki a füzéri elágtól bevitt.

A tavalyról már ismerős családias fesztiválhangulat fogadott, emberek lézengenek Füzér központjában, ismét vicces látvány, hogy mikor én indulok, mások már 100 km után kevésbé frissen érkeznek.

Szerencsére nem kellett fél órát várni a rajtban, fél hét előtt simán elengedtek. Már ilyen korán nagyon meleg van, azon tűnödöm, hogy ebből talán csak 50 lesz, mert kidőlök. Amúgy sem készültem fel idén, volt januárban egy 40-esem, meg másfél hónapja egy 50-esem, semmi emelkedőkkel. Mindegy, ha csak 50, akkor 50, ezt a túrát kedvelem, megéri. Semmi perc alatt fent vagyok a Bodó-réten, utána irány a susnyásba, nagyon durván megnőtt a gaz. Szintezés a csendes, reggeli erdőben, az Eszkárosi-pataknál még alszanak a pontőrök, gondolkodom, hogy hagyjam-e őket aludni, de mivel le is kell csippantani a QR-kódot, inkább keltegetés lesz ebből.

A szlovák oldalon föl, a második réten már el is kavarok (meg akarom úszni a vizes füvet, kimegyek az erdőszélre - csak nem ott folytatódik az út). A büntetésem 300 méter mászás mellig érő fűben, a fülemen is toklász csüng, kezdésnek nem is rossz... Utána Szaláncig jön a hosszú erdészeti/aszfalt, monotonnak monoton, de nagyszerű a kilátás a reggeli fényekkel. A jobb kislábujjam vacakol, begyűrödik a zokni, sóhajt, belát, ebből akkor nem lesz 100, féltávnál véresre lesz már dörzsölve. Mivel eddig kiválóan volt szalagozva/festve az útvonal, jön a második elkavarás: az aszfaltra valakik pont ugyanolyan rózsaszínnel felfújtak egy jobbra nyilat, földút is vezet, irányban is jó lehet, bevágódok. Utána is van még egy festés, nem tűnik annyira gyanúsnak. Aztán elfogy a jel, GPS nélkül esélytelen lenne, így szerencsére csak +1 km-mel toldottam meg az utat. A szembe jövő kolléga viszont vagy 6-tal. Mindegy, vissza nem megyünk, ez az út is oda fog vinni, ahova kell, csak két kanyarral több lett. Szalánc, kocsma, 15 km. Idén nem vállalom be a vágott sört, nagyon meleg van, marad a kofola, ez viszont nagyon bejön. Fölkenem a naptejet, mert kezd égetni a nap, fél tízkor már szakad rólam a víz.



A vár idén kisebb lett szerintem, tavalyról egy hosszú, meredek kaptató emléke van meg bennem. A faluból kifelé menet az öregek kint állnak a kerítés mellett, többen megkérdezik, mi ez a népvándorlás ilyenkor június közepén :) Kalsáig egy hosszú, enyhe lejtő, az elején még szerencsére van némi árnyék, de a reptér környékétől kezdve már teljesen nyílt terep, a gabonatábla nyomja vissza a hőséget. A falu szélén szlovák családok piknikeznek, a sülő hús illata kínzás. Kalsa után kezd emelkedni az út, de szerencsére hamar jön az erdős rész, így elviselhetőbb a dolog. Mások is pillegnek fölfelé, még fickósan elhúzok. Elnyújtott emelkedő, de az a könnyen járható fajta, pont jó a meredeksége, nem lassítja az embert, csak a pulzust dobja meg. Az út helyenként hálátlan, teli van szórva kivágott fákkal, lehet egyensúlyozni a törzseiken a továbbjutásért. Az Izra-tóhoz beérek délben, és már nagyon érzem az ebédidőt. A zsír úgy folyik a 30 fokban, mint a víz, sebaj, jó lesz. Étvágyam persze nincs, enni viszont muszáj, magamba erőszakolok néhány szelet kenyeret - jó döntés volt. Iszom valami izót is, de ez nem az én műfajom, mintha Gabi fogkrémet nyomna valaki a számba... Sós paradicsom, dinnye, őszibarack, ezekkel nehéz leállni. Életmentőnek bizonyul még a nap folyamán többször.



Túl vagyok az első harminc kilométeren, legalább 20 perces pihenőt terveztem ide, de 15 perc után úgy érzem, már mennék. Inkább akkor nem húzom az időt, még úgyis van egy-két laza kilométer a hardcore részig, elég egy zokniigazítás. A hőség az egyetlen, amitől szenvedek, de attól nagyon. A Bodnár-forrásnál kulacstöltés, finom és hideg a vize. És akkor jöjjön az Északi zöld rambóüzemmódban; hőség ide vagy oda, idén sokkal könnyebben megy. Ennyit számít, ha ismeri az ember a terepet. A hét vízmosásban és a határkövek között végzett dzsungelharc után máris ott a Hársas-hegy, ez viszont brutális ebben az időjárásban. 1 km alatt kb. 330 méter emelkedő. Tavaly egyhuzamban fel tudtam szaladni, idén ötször-hatszor is meg kellett állnom, szédülők, sípol a fejem, hányingerem van, rettenet... nehezen hiszem el. A tetején ismét beüt a gondolat, hogy ebből csak 50 lesz. Itt száll el a jó átlagom, valami leírhatatlanul lassan vánszorogtam föl. Percekig csak ülök, és meredek magam elé, aztán elkezdek lebotorkálni a hegyről. Rohadék, szemét, aljas, öklömnyi, bokakifordító kövek. Sokáig. Szeretem a kihívást, de örülök, hogy ennek vége. Kicsit féltem, hogy pofáraesek, mert elszállt minden erő a lábamból, és az itt nagyon durva lett volna. A Dávid-ortásig szerencsére összekapom magam, ott ismét vár gyümölcs és víz.



Egy rövid vízszint (a forrásnál mosdás, hűtés) azután kanyar fel a Bába-hegyre, idén megvannak a szalagok is, hosszú, monoton emelkedő, mivel azonban nem túl meredek, simán bírható. A vége dzsindzsa, az izzadt bőr nagyon szereti a bozót simogatását. Az elnyújtott emelkedő után egy rövid technikás szintezés, majd ugyanolyan elnyújtott ereszkedő. Az erdőből kiérve ismét mintha a kályhaajtót nyitnák az arcomba - délután fél négy körül van. Pusztafalu, pecsét nincs, gyümölcs van, paradicsom van. 10 perc szusszanás, és jöhet a mai második kaptató, fel a Vaskapuhoz, szerencsére zárt erdőben. Ez sem megy egyből, kétszer is megállok pihenni, a meleg miatt nem bírom izomból. Ilyen sem volt még. Egyáltalán nem vagyok fáradt, vízszintben és lejtőn simán jövök egy majdnem hatos átlagot, de a lábam nem hajlandó felfelé tolni a testem. Lassan-lassan elfogy a piros háromszög, aztán az Északi zöld második etapja, a lábfejem is egyben maradt. A Vaskapunál megint leülök, pecsét, energiaszelet. Innentől Füzérig sima az út lefelé, semmi perc alatt leérek. A felújított vár könnyíti a távot: csak féltávig kell felmászni, oda került az új bejárat. Most nem bánom :)



11 és fél óra alatt megvan több mint a fele, egy órás pihenőt tervezek Füzéren. Két tányér leves, felpolcolom a lábam, mások meccset néznek, én próbálok aludni. A pólócserét végül kihagyom, úgyis dög meleg van még, elég a zokniváltás és a kidörzsölt részek letapasztása, a lábaimat és derekamat meg bekenem kék lóbalzsammal.



Végül elszöszmötölök, és másfél óra lesz a lazításból, van még 12 órám a maradék távra (48 km). Több mint fél óra, mire újból bejáratódnak a lábaim, szerencsére a lejtő Füzérkomlósig erre kiválóan alkalmas. A régi vasúton a nagyon durva részeket kivezették a szántóföldre, nagyszerű döntés, rá lehetne feküdni a bozótra egyébként, olyan sűrű. Az egyik hídon majdnem beleesek a gödörbe, beverem a lábam, de megúszom. Másfél óra múlva már a bózsvai ellenőrzőponton vagyok, a pontőrlány megismer ("tavaly később értél ide" :D), teljesen meg vagyok hatva, a Kazinczy tényleg ilyen családias hangulatú túra. Májkrémes kenyér és gyümölcs betol, lámpa most már felkapcs, indulás tovább. Kishuta-Nagyhuta, hosszú aszfalt, vízszint, 15 km, itt a könnyű rész vége. Ellenőrzőpont nincs, csak frissítés, mindenki azonnal kapja, amit kér, elképesztő ellátás, biztatás. Ismét csak gyümölcs, nem lehet eléggé értékelni. Fél tizenegy, jól állok, pihenőkkel együtt ötös átlag, és van még kilenc órám 31 km-re.



A kék kereszten jön az emelkedő az Eszkála-erdészházhoz, könnyebben megy, mint gondoltam, egy óra alatt ott vagyok, különösebben még mindig nem érzem magam fáradtnak. Az éjjeli bogarak minden nyitottabb részen őrületes mennyiségben támadnak (a Zsidó-rét valami iszonyat), kézben viszem a fejlámpát, legalább nem a számba meg a szemembe csapódnak. A meleg miatt viszont továbbra is rövid ujjúban kell mennem, különben hőgutát kapok. Szívás. Az Eszkálától megszűnik a magányos vándorlás, páran beérjük-kerülgetjük egymást, majdnem 10 km vízszint Makkoshotykáig. Jólesik a laza terep, próbálom meghúzni, de a végén kezdek már fáradni, nyomaszt, hogy valaki pont mögöttem túrabottal jön... hát ezzel nem lehet mit csinálni, de baromira zavar most a csettegése és sóhajtozása, az álmosság miatt kezdek ingerült lenni. Lassítok, elengedem, a Makkoshotyka előtti lejtőt gyűlölöm, nem tudom elmondani, mennyire. Meredek, végtelen, bozótos, nem fér el a láb... Emlékeztem, hogy nehéz terep volt, de meglep. Mire beérek, kikészülök, a meredek ereszkedő teljesen összerázta a gyomrom. Fél kettő, kezdődő mélypont. Egy nagydarab cigányember már messziről mondja, hol az ellenőrzőpont, a diszkóból Zoltán Erika üvölt, meg a bulibáró, nem dob fel, nézek ki bután a fejemből :P Negyed óra szenvedés, evés-ivás, az izmaim lemerevedtek, fázom is, borzasztó nehezen indulok. Út közben még benézek a zenés-táncos mulatság színhelyére: egy üres családi ház, ablak nuku, bent ropják a népek, nem tudom, melyikünknek furcsább látvány a másik.



A tanösvény sík szakaszán felmelegszem valamennyire, és jön az a keserves emelkedő a Tengerszemig. Nagyon szép lehet világosban, kipihentem. Így most csak küzdős. Tartottam tőle, okkal. Hamar ismét pólóra vetkőzöm, botladozom, de azért egyenletes tempóban tudok menni, nincs megállás. Csak lenne már vége. A sötétség fáraszt, jó lenni látni valamit, bármit. Az EP előtt egy róka kering, el sem tudom kergetni - gondolom a fény meg a szagok odavonzották, nem különösebben zavartatja magát. Hajnali három, van még négy és fél órám és 12 km-em, meglesz ez. Kávéval kínálnak, a gyomrom miatt nem merek inni. Az egész napos menetelés, az izó, a gyümölcs kezdi megtenni a hatását. A meredek lejtő jobban kifáraszt mint gondoltam, le kell ülnöm a károlyfalvi elágnál dinnyézni. Kétszázasok érnek be, és hagynak le. Vicces.



A Rákóczi-fáig megint egy szép hosszú emelkedő, az eleje szemét dzsindzsa, de aztán kiszélesedik az út, és jól lehet haladni - szerencsére a nap is felkel lassan, nem kell már lámpa, jólesik, hogy ismét vannak körvonalak, van távlat, nem csak az előttem pattogó fénykör. Pecsét, öt perc hanyatt fekvés, aztán nehézkes feltápászkodás. Négy óra múlt, kezdődik a zsongító madárcsicsergés, egy órán keresztül elkísér.



Utolsó menet következik, két nagyobb emelkedő, és két nagyobb lejtő. A Bányi-nyeregig békés kanyargás, ott viszont muszáj leülnöm ismét, a sorompónak dőlve szusszanok elégedetten és fáradtan. Három kilométer és bent vagyok. Időm, mint a tenger. Az idő melegszik, a nyitott részeken már így hajnalban vág a nap, sajnos a mindenféle rovarok is kezdenek visszaszivárogni a hajnali pihenőjük után (van az az idegesítő, amelyik mindig az ember szeme előtt lebeg. Abból vagy ötöt sikerül lepislognom). A Nagy-Nyugodóra meglepően gyorsan felérek, lefelé még lefilmezek egy óriási szarvasbogarat (ráérek, ráérek...), és hatra csoszogok be. Másfél órám maradt a szintidőből, ez nekem teljesen jó, 4,2-es átlag, pihenővel, tokkal-vonóval.



A célban pár óra szenvedés, itt fáj, ott fáj, feküdni is alig bírok, hányingerem van, mások (kétszázasok főleg...) sokkal jobb állapotban vannak :P, én még pár órát fetrengek fekve a fűben, aztán evés, hideg zuhany, új emberré válás, evés. A vasútállomás két és fél kilométer, tűző napon, egy élmény. Szerencsére hazafelé senki nem akar mellém ülni, így ki tudom nyújtani a lábamat.

 

A rendezésről csak jókat lehet mondani: minden profin meg van szervezve, a pontőrök elképesztő kedvességgel és lelkesedéssel teszik oda magukat, az ellátás pedig pazar. Az útvonal: én a Zemplénnek kb. minden szegletét nagyon szeretem, nekem bejön. Páran morogtak, hogy miért így kell vezetni (ez főleg az Északi zöldre vonatkozik, azok a bokatörő részek tényleg nem viccelnek) - hát, ez egy ilyen túra.