Turul 75
Korábban már a 20-as és a 45-ös távok megvoltak, idén nagyon készültem a hosszabb távú túrákra, de valami átok ülhet rajtam, mert vagy sérülés (K100) vagy az egész napi nonstop esőzés miatti szétázás-szétfagyás - nyáron!!! - miatt (Kék Balaton) sose tudtam befejezni azokat. Ezúttal a 3. próbálkozásom volt, de most úgy indultam neki, hogy mindegy mennyit megyek, csak a leghosszabb legyen, amit valaha mentem, azaz a Sárga 70-nél akartam mindenáron többet menni.
Déli pu. reggel 6 óra, már érkeznek az elszánt túrázók, köztük jópár kedves ismerős, ki a 130-at, ki a 75-öt tervezi, én nagy önbizalommal a 130-ra nevezek, bár tudom, hogy valami csoda kellene, hogy sikerüljön...
Kapok egy kávét indításnak leendő túratársamtól, nevezünk, és 6:45-kor neki is vágunk a nagy kalandnak... A Sárga 70-es kísérőimmel, a 2 Istvánnal indulok, hamar itt az első EP, a Turul, aztán jön a számomra nyüglődős szakasz. Bevallom, nem szeretem a városi részeket, meg az elején szenvedek is kicsit, mert mindig sípcsontfájással indul minden túra. Most sincs másképp, a lépcsős szakaszon túratársain nagyon ellépnek tőlem, én csak vánszorgok felfelé, rengetegen leelőznek, én várom, hogy elmúljon a sípcsontfájás... megfordul a fejemben, hogy esetleg egyedül kell mennem, kicsit el is keseredek. Végre a Széchenyi emlék, innen még mindig aszfalt, de könnyebb... Normafáig még nyüglődök a lábammal, ott begyűjtöm a pecsétet Imrétől, és mivel jócskán csökkent a fájdalom, meg lejtős szakasz is jön, őrült tempóval elkezdek futni, hátha beérem Istvánékat. Így is van, kedvenc túratársamat utolérem, megnyugszom, hogy mégse kell egyedül mennem, lábfájás is elmúlt, minden rendben, szép az élet!
Makkosmária EP, finom eperlekváros kenyeret eszem, István a szalonnát teszteli le, közben elered az eső, de nagyon... Pár percet várunk, aztán nekivágunk a zuhogó esőben, nem kellemes menet, de ez van. Szállnak a km-ek, lassan itt a Budakeszi műút, esernyős pontőr, pecsét, felveszem a kamáslit, és megyünk tovább, könnyű szakasz a Petneházy rétig, az eső is eláll, az erdélyi házicsoki szokás szerint isteni finom, sok van még hátra, cipőbe ment mindenfélét kiürítünk, és nyomás tovább. A piroson már van sár, el is hangzik egy-két keresetlen szó, meg felemlegetjük a februári esős Budai Trappot, ahol ugyanitt toltuk a dagonyában, csak visszafelé. Hamar elérünk Nagykovácsiba, ahol a szokásos finom rétes az ellátmány, aztán folytatjuk a sárga sávon Perbál felé. De előtte egy kisboltban vizet veszünk, meg egy-egy doboz sört, amit útközben fogyasztunk, ami nekem nem igazán megy, vagy másfél deci a nyakamba ömlik ahogy menet közben iszom... mintha nem lennék eléggé vizes... Szerencsére hideg nincs, fázás az most nem játszik, hullámvasutazós szakaszon nyomjuk Perbál felé, és reménykedünk, hogy nem kapunk újabb zuhét, mert egy-két szakaszon elég katasztrofális a sárhelyzet így is. Valahogy nem emlékeztem jól erre a szakaszra, mert vannak benne fincsi kis lejtők, nem is a meredekség a vészes, hanem hogy hosszan, alattomosan lejt... amit ha eljutunk majd visszafelé eddig, felflé kell legyőznünk, már csaknem 90 km-rel a lábunkban... legalábbis ekkor még reménykedtem ebben. Átmászunk egy vizes-csúszós létrán, és már csak lefelé van a Perbál előtti EP-ig, ahol szintén kajapont van, kenyeret valahogy nem kívánok, de felkapok néhány szelet zöldpaprikát, és bekapom... hiba volt, abszolút nem bírom az erőset, ami másnak enyhén csípős, azt én méregerősnek érzem, ég az egész fejem tőle, túratársam mosolyog, és leteszteli ő is, neki viszont bejön a csípősség... Perbálon betérünk egy kis frissítésre, pár perc szusszanásra, ismét köszönöm a sört Istvánnak. Felfrissülten indulunk tovább, sajnos a sár hű kísérőnk maradt továbbra is, szántók mellett, erdőszélen vezet a remekül kiszalagozott út, eltévedni lehetetlen.
Anyácsapuszta, a fullos kajapont, gulyáslevessel várnak minket, sajnos továbbra sincs étvágyam, csak egy kisadagot kérek, nagyon finom, de valahogy nem megy az evés, félek kicsit a Kakukk hegytől, meg látom, hogy kiszakadt a túracipőm, és kezd beázni, a talpam meg felázni, egyelőre még nem gond, de jó lenne zoknit cserélni... Tovább megyünk, még tart a sár, bár néha már ki-kisütött a nap, nem sokat szárított a terepen... A tavat most kihagyjuk, műút+szántók közötti út kombón közelítjük meg a Kakukk-hegyet, ami ott magasodik már a közelben... Hát nem kellemes felmenni rá, de gyökkettő sebességgel, megállás nélkül felérünk, a csúcson míg én megint kiöntöm a cipőmből a zavaró kavicsokat, túratársam pecsétel az önkiszolgáló pecséttel és innen már tényleg nincs messze Szomor, ahol egy picit hosszabb pihenőt terveztünk, természetesen az elmaradhatatlan sörözéssel, plusz nekem egy kávéval. Miközben iszunk, megbeszéljük, hogy ezt a szakaszt most kicsit megtoljuk, gyorsabban megyünk, mert majd jó lesz az a plusz idő a végére... Zoknit cserélek, megváltás a száraz zokniba bújni, bár tudom, nem sokáig lesz így, teljesen be van ázva a szakadt cipőm... Műúton Gyermelyre, onnan megmászunk egy dombocskát, és ott is vagyunk Gyarmatpusztán, ahol nagyon finom savanykás almát kapunk a pecsét mellé, azt majszolva indulunk tovább. A talpam megint vizes, a bőr teljesen felázott rajta, vízhólyagok akarnak nőni sajnos... már kicsit fáj, de majd a Tarjáni halastónál leragasztom. Így is történik, bár látom, hogy a jobb talpam reménytelen, ez már végig fájni fog, hiába a leragsztás... de legalább a bal nem fáj, mondom magamnak...
Lassan alkonyodik, és bár nem esik, de nagyon csúnya fekete fellegek gyülekeznek mindenfelé, és el is jön az első holtpont nekem, útközben István tart nekem előadást a felhőkről meg a szupercelláról, pont jókor, mert így elterelődik a figyelmem a talpamról... Tarján előtt felvesszük a fejlámpát, és már sötétben érünk a templomhoz a "fordítóponthoz". Itt is van zsíros deszka, de továbbra se tudok enni, pár szelet paradicsomot azért megeszek, meg egy energiaitalt iszom a megállóban lefekszem a padra, lábakat fel, pár perc és jobban érzem magam megint... Sötétben visszafelé, nagyon kellene egy kávé, mondom, erre István mondja, hogy nála van, a halastónál majd ad is belőle, ez tartja most bennem a lelket... Szembejönnek jó ismerősök/haverok, bíztatjuk őket, nekik még van vagy 4 km a templomig, amúgy ezt megtesszük mindenkivel aki szembe jön, velünk is ezt tették a többiek, nagyon jól tud ám ez esni...
A halastónál oda se nézek, hová ülök le, csak letottyanok, természetesen jó vizes részre, de már nem érdekel, csak a kávét szeretném, amit meg is kapok, ismét köszönet érte! Megyünk tovább, még jó hogy nem vagyok egyedül, nagyon más visszafelé az út nekem, néhol bizony eltévedtem volna egyedül... A Gyaratpuszta pont már bezárt, vizet hagytak ott a ponton, iszom is keveset, de már kicsit fázom, a talpam egyre jobban kínoz, bár még nem tartok ott, hogy lépni se bírok. Túl a 72 km-en, tehát sikerült, ennyit még sose mentem, de itt már abszolút nem vagyok biztos benne, hogy Szomorról tudom folytatni, a jobb talpam és a cipőm tropa, ráadásul nem tudom miért, de az eddig rendben lévő bal lábfejem érzem, hogy bedagadt, egyre jobban szorítja a cipő. Gyermely-Szomor műutat már nagyon zombisan tolom, István lemarad kicsit, illetve csak akkor veszem észre, hogy nem jött mögöttem, mikor bementem a kocsmába az EP-re. Mondom a pontőröknek, hogy valószínűleg itt a vége, de még nem tudom biztosan, ők bíztatnak, hogy menjek tovább, de nagyon hezitálok... végig biztos nem tudnék menni ezekkel a talpakkal... Végre beér túratársam is, és úgy döntünk, hogy ennyi volt mára... Sajnálom nagyon, hogy neki most nem jött össze, magammal viszont elégedett vagyok, sikerült az eddigi leghosszabbat mennem, majd legközelebb sikerül hosszabb is, nem adom fel!
Sörözünk, teázunk, várjuk a később beérkező társainkat, akik eleve csak a 75-öt tervezték. Beérnek végül ők is, kocsi is van, igaz nekem nem hazáig, de velük megyek. Előtte még jókedvű beszélgetés, iszogatás, aztán már tényleg indulunk, engem kitesznek az esztergomi vasútállomáson, 20 perc múlva megy is a hajnali első vonat, legalább nem kellett a budapesti éjszakai járatokkal bumlizni hazafelé. Ezúton is köszönöm a fuvart!
A türa szervezése a szokásosan tökéletes, az ellátás fejedelmi, az útvonal, bár kényszerúségből nagyon megváltozott, de így is remekül jelzett, ha az időjárás nem tesz keresztbe, talán-talán ment volna több is, de ennyivel is tökéletesen elégedett vagyok, jövőre ugyanitt, veletek!
Végül de nem utolsósorban köszönöm Istvánnak, hogy együtt mehettünk, és tartotta bennem a lelket a nehezebb szakaszokon! |
