Túrabeszámolók


Bükki kihívás

L.a.slowTúra éve: 20172017.01.22 17:28:28

Bükki Kihívás 55 km 2017.


 


2 évvel ezelőtt indultam már ezen a túrán, pontosabban akkor a 40 km-es távon. Valahogy az akkori megmozdulás nem maradt meg bennem pozitív élményként így aztán nem bántam, hogy a Kihívás előtt egy héttel még híre sem volt havazásnak. Aztán lett hír is, hó is, nem is kevés. A rajthoz indulva elég komoly erőlködéssel tudtam kiparkolni a házunk előtt, de futva mégiscsak jobb lesz, gondoltam. Persze nagy kérdés, hogy mi miért jó, és miért kábítja magát az ember ennek agyalgatásával. A felsőtárkányi faluház környékén viszont a leparkolás volt problémás, mert hely volt, csak éppen mély hóréteg alatt. A faluház egyébként nagyon jó központ választás volt a szervezők részéről. És óriási színvonal-fejlődés, ha azt vesszük, hogy pár évvel ezelőtt az Eger Csillaga túráiknál kb. egy kölcsönzött tanári asztal képviselte a központot. A gyors beregisztrálás után kicsit vacilláltam mikor startoljak. Ha túl korán indulok, törhetem a havat, ha túl későn akkor pedig kerülgethetem, aki épp elém kerül, és sorba állhatok az ellenőrző pontoknál. Végül adtam egy kis esélyt a gyorslábúaknak, és 3 óra 15 perckor elrugaszkodtam. Az ajtóban még megakadt a szemem egy kiíráson: a rendezők az időjárásra való tekintettel a 17 órás szintidőt 20 órára emelték. Hosszú éjszakás műszak áll előttük, gondoltam.


A falu elhagyása gond nélkül ment és az erdő első pár 100 méterén még a hó is le volt taposva, de aztán rá kellett jönnöm, a népmesei igazságra: 20 centi, az 20 centi. Ettől függetlenül a laza porhó nem éreztette a fékező hatását. Még az emelkedőkön sem, de kb. az 5. km-től már törhettem is, mert mások nem strapálták magukat. Egy srác beállt mögém, síbotokkal keményen tolta a tempót, vártam hátha beszáll előre, de annyira azért nem fűthette a vágy. Az erdő már itt is csodaszép volt, még szarvasokat is láttunk az ösvény mentén. Átérve a Berva-völgybe egy kanyarban még láttam a srácot, aztán mire az első ponthoz értem valahol lemaradhatott.


A Guba ház előtt páran épp a ház felé tologattak egy autót. Mint kiderült ők a pontőrök, a ponton pedig még se étel, se ital, se bélyegző. Sebaj a jelzésemet azért megkaptam, visszafordulva pedig láttam hogy egész derekasan haladnak az autó-taszigálással. Jót szurkoltunk egymásnak és irány a naplemente. A Guba-forrás felé térve ismét szűz hóban kocorásztam, már ahogy lehetett. Mert futásnak egyre kevésbé volt nevezhető a mozgásom. Eléggé elkedvetlenített a dolog, aztán miután a joggolástól, a korcsolya imitációig végig próbáltam minden eszembe ötlő haladás módozatot arra a felismerésre kellett döbbennem, hogy a tempós gyaloglás a legelőnyösebb, ha az energia felhasználás szemszögéből nézem a helyzetet. Persze ez nem dobott fel. Futószempontból a piros jelzésen haladni nem kihívás, nem is értettem mi van velem. Mint akit leragasztottak. Beugrott fejből a Harcosok Klubjából egy mondat: - Öreg vagy és dagadt, húzz innen a p….ába! De valahogy ez sem használt. A varázslatos mondat mantrázása közben rám borult az este, eljött a (fej)lámpa (fel)oltás ideje. A kilátás persze itt is megkapó volt több helyen. A távolban még látszottak Felsőtárkány fényei. Elmajszoltam egy csokit és kíváncsian vártam mikor ér utol valaki, de, senki sem taszított félre továbbra sem. Elértem a Kálmán-hegyi utat, majd ösvény következett és a zöldön a Bél-kő felé. És itt jött a szemléletváltás! Egy szakaszon már lejárták terepjáróval a havat, tettem rajta egy próbát és rá kellett jönnöm, nem a futókámmal van gond. Ekkora hóban nem lehet futni és ennyi. Nem kell 6-8-10 perces kilométerekkel kalkulálnom. Megyek, ahogy tudok, ha 20 percig görcsölök km-enként, akkor annyit fogok. Miután ezt elfogadtam, valahogy még szebbnek láttam a hótól terhes ágakat, a hófehér tájat, a felhők között átszűrődő holdsugarakat. Valahogy az arcomra fagyott a vigyor, ami a célig le sem olvadt. Olyan emelkedett hangulatba kerültem, hogy egészen meglepődtem, amikor az Őrkő-házhoz értem. Már itt volnék? A pontőrök nagyon segítőkészek voltak, a tea-pótlás a legjobbkor jött aztán irány a Bükk.


Az Őrkő aljánál elmajszoltam egy szendvicsemet kicsit bolyongtam, mire megtaláltam az utamat a töretlen hóban, és hamarosan dilemma előtt álltam bemenjek a jelzést követve a töbrökbe, vagy simán kerüljem meg azokat a piros bringás úton. A bringás jelen, mintha már járt volna valaki, a töbrökben viszont úttörő lehetek, és segíthetek az utánam jövőknek. Úgy gondoltam helyiként ez utóbbi a helyes. Egy ideig egész jól is ment a téma, bár az ösvény alig, vagy egyáltalán nem látszott, a fákon ugyan jók a jelzések csak sokszor nem lehetett tudni valóban jelzés-e vagy csak a fák törzsére fagyott hó, jég. Aztán ködösre fordult az idő és nemcsak a jelzések tűntek el, hanem a fák is benne. Fel kellett adnom a terveimet és kikecmeregtem a bringás útra. Tudtam, hogy a Kopasz-rét végénél át lehet vágni a jó irányba, de ezt a lehetőséget sem vettem észre, sebaj később is van egy letörés. 1000-szer jártam már ott. De ez sem lett meg. Valahogy túlmentem ezen is és bár utólag belegondolva visszafordulva megkeresni a jó helyet teljesen érthető lett volna, mégsem ezt tettem. Azt tudtam, hogy párhuzamosan haladok a helyes ösvénnyel, valahogy majdcsak átmegyek rá. Mázlim volt, mert egy tábla mutatta is, hogy az Istállós-kő a zöld négyzeten csak 1800 méter. Be is érkeztem rajta a jó útra, csak addigra valahogy elvesztettem az irányérzékemet és nem tudtam jobbra vagy balra induljak. Némi felderítő mód után jobbra indultam. Ez az ösvény elég jól ki volt már taposva (talán már meg is előzött valaki), én pedig eddig a szűz hóban bolyongtam. Nem sokat talán 1500-2000 méter, de a 20 perc körüli km-ekkel ez elég sok elpocsékolt idő. Sebaj, az idő jó, a táj szép utánpótlás bőséges a hátizsákomban. Magamban fejet hajtottam azok előtt, akik esetleg most járnak itt először. Vagy ők, vagy a navigációs rendszerük nagyon tudnak valamit, ha itt el tudnak tájékozódni. Kocogás közben egyszer csak fejlámpás futók jöttek velem szembe. Rossz irányban fordultam, állt össze a kép. Aztán az üdvözlés után rájöttem a miskolci hegyimenők tartanak éjszakai hegymenetet. Érdekes, hogy 2 évvel ezelőtt is nagyjából itt találkoztam Karloszékkal. Váltottunk pár szót aztán ők becélozták a Cserepes-kőt, én pedig haladtam az Istállós felé. A csúcsnak ismét szűz hó borította ösvényen vághattam neki. Ebből látszott ugyan, hogy még nem járt itt senki előttem, az viszont nem, hogy nekem hol kellene mennem. El is vétettem a jelzést, de azzal operáltam, hogy a Bükk egyik legmagasabb csúcsára csakis felfelé vezethet az út. A módszer be is jött, megtaláltam a pecsételő helyet. Fentről felhívtam a családot. Otthon még úgy tippeltem, hogy ilyenkor már Bánkúton lehetek és Anyuci meg is lepődött, hogy még féltávnál sem tartok. Ami azt illeti nem volt alaptalan a meglepetése. Már közel 6 órája úton voltam, és a 65km-es Tortúrát egy hónappal korábban kicsit több idő alatt már le is nyomtam. De semmi gond. Visszafelé indulva a csúcsról egy srác jött velem szembe. Elégé informatív beszélgetést váltottunk:


- Szia! Jól vagy?


- Nem.


És nyomtuk tovább. A csúcs aljához érve több futót láttam közelíteni. Nekik kicsit könnyebb a dolguk a kitaposott nyomon. Ha ez így megy, elég hamar utolérnek. Sebaj. A következő szakaszon akadt pár rész, ahol az út lejtése miatt futni is lehetett, de nem ez volt a tipikus. Az Őserdő kerülése ismét némi jelzés kereséssel folytatódott, próbáltam tartani a kerítés párhuzamot, de ez sem garantált semmit. Egyszer csak fényekre lettem figyelmes, biztosan a 30-as távon túrázók jönnek velem szembe, gondoltam. A fényekhez érve viszont láttam, hogy fényvisszaverő jelzések vannak kirakva. Szuperül látszottak, megtaláltam a jelző pontot is, korrekt információkkal ellátva. Bár azt el kellett könyvelnem, hogy a kitett zsírkréta nem jól tolerálja a fagypont alatti hőmérsékletet. Egy ideig követtem a világítós jelzéseket, aztán a Tar-kő felé fordulva örömmel könyveltem el, hogy a csúcshoz vezető útra is tettek ki ilyeneket. Szuper, gondoltam, mert oda nappal sem mindig egyszerű feltalálni. Aztán jött a hidegzuhany, amit csillogó jelzésnek gondoltam az csillag lehetett, vagy valami állat szeme, hó vagy jég én viszont azt célozva eltértem az ösvénytől. Keresgéltem egy jó ideig, irányba fordulva rátaláltam a kék jelzésre. Itt még nyomok is vezettek, és egy idő után el is ágaztak. A jobb oldali megy a kilátóhelyre a bal pedig tovább. A kilátást semmiképpen nem hagytam volna ki, így jobbra fordultam. Ha a kilátóhelyet kereste az előttem utat törő, benézhette a terepet és a nyomában én is. Vissza a kék jelzésre, aztán csak meglett a kilátópont. Igaz kilátás nem volt. A holdat eltakarták a felhők, az idő ködös volt, de még úgysem voltam este 10-kor a Tar-kőn. A pecsételő helyet viszont elég nehezen találtam meg. Mentem pár kört a vélt hely körül, míg rájöttem, hogy a hótól homogén bokor nem az, aminek látszik. A kupac közepén ott volt a kicsit romos csúcsjelzés. Vicces lehetett utánam megnézni a körbe járó nyomokat. A Micimackó jutott eszembe, az a rész amikor nyomokat követtek Malackával és rájöttek, hogy előttük az egy menyét, aki magával vitte a menyét. Innen szerencsére a navigálás elég egyszerű volt Bánkútig (vissza a Tortúra nyomán) és este 11-kor beléptem a síházba.


Itt meglepő lelkesedés várt, taps, fotózás, étel, ital. De én csak teát kértem a kulacsomba és feldúsítottam egy kis izo-porral. Visszafelé a Csalánosi parkolóban sikerült megtalálnom a Z jelzést, de a szűz hó kicsit megtörte a lelkesedésemet és úgy gondoltam élek a kiírásban foglaltakkal, miszerint az útvonal javasolt, de nem kötelező. Kimentem a Nagymezőre vezető aszfaltútra. Kicsit hosszabb, de járható. A komfortosabb szakasz szerencsére engedett némi nézelődésre lehetőséget, nem a lábam elé kellett figyelnem. A hó csillogott, még a hold is előbújt, a levegőt pedig harapni lehetett. Elővettem a kulacsomat, amiben fogyaszthatóra hűlt az ital. Jót slukkoltam belőle és itt ért egy nagy meglepetés. A bánkúti sürgés-forgásban zöldségleves került a kulacsomba, amit még ízesítettem is narancsízű izotóniás italporral. Analizáltam az ízélményt, és el kellett fogadnom, ha valaki nyitott a kínai konyhára akár vevő is lehet az ilyesmire. Az íze nem mondható rossznak, energizál és elgondolkodtat. Kicsit később rájöttem hogy mindemellett első osztályú szélhajtó is. A műútról az istállók után rátértem ismét a terepre. Szép követhető nyomot tapostam ismét, mert futni itt sem lehetett. Átvágva a Nagymezőn, rövid aszfalt szakasz következett és tovább a Z jelzésen. Ez a túra egyik gyorsító szakasza lehetett volna, de nem lett. A lejtősebb részeken megpróbálkoztam futni a lábszár-középig érő hóban, de nem láttam sok értelmét. Átfutott a fejemen, hogy akár a lillafüredi műútra is lekoccanhatnák. 5-6 km lejtős, lejárt aszfalton tényleg gyorsíthatna a tempón. De (ötlött fel újra) tényleg segíthetném is az utánam jövőket, így maradtam terepen. Ezen a szakaszon korábban tévedtem már el, így tisztában voltam benézhető részekkel, ment is minden szépen. Előttem nyomok csak állatoktól származtak, azokat viszont érdemes volt megfigyelni. Elég szabályos, egyenes, néha egymást érintő nyomvonalakon mentek, ahová éppen kellett. Érdekesek voltak az erdő hangjai is. Néha tompa puffanással zuhantak le hókoloncok az ágakról, máskor pedig mintha emberi beszélgetés neszezett volna. Persze emberek éjféltájban ritkán járnak arra trécselni. Vagy a képzeletem tréfált meg, vagy korábban rögzült valami egy számomra ismeretlen dimenzióban. Az út hiába lejtett, futni csak a Keskeny-bérc felé lehetett. A Z kör jelzésen lepilickáztam a Hereg vágás aljába, és nem bántam hogy innen már kitaposott ösvény vitt tovább.


Bánkútról a Tamás kútig közel 2 órán át tartott a menet. 2 óra alatt 10 km lejtős viszonyok között, eltévedés nélkül elgondolkodtató, viszont még mindig nem éreztem fáradtságot. Fura módon csak a két alkaromban volt némi terheltség érzés. Innen már csak a Kaló Gábor fája előtti emelkedő fogott meg kissé, a Samassa ház előtt pedig jópofa látványosság, hóba olvadt mécsesek mutatták az utat. Innen ismét kiválóan futható volt a terep 2: 16 perckor sikerült is célba érnem.


A körülményeknek köszönhetően szavakkal nehezen leírható élmény volt a túra, nagyon örülök, hogy ennek a részese lehettem. Az időjárással, szerintem, óriási szerencsénk volt. Nem tette könnyűvé az életünket, de nélküle ez a menet nem is lett volna igazi KIHÍVÁS.