Fellegvár 45
A kompon észreveszem a kiírást, 7-től 17 óráig üzemel. Jé, akkor az első járaton vagyok. Mikor indul vissza az utolsó? 16.15-kor. Vagyis 6-os átlag esetén lehet elérni. Idejében le is teszek róla. Leányfalun leszállva rögtön a menetrendet nézem, örömmel látom, hogy Újpest Városkapuhoz visznek a buszok. Így is másfél óra volt ide, három óra lesz haza. De jó lenne egy híd!
A túloldalt túrázót látok, Túrafüggő? Igen! És útbaigazít. A rajtban rám bízzák, hogy felírom-e a rajtszámot. Nekem mindegy. A Hunyadi utcában erősen csúszkálok, van, aki simán elmegy mellettem. Még az első pont előtt meg kell szabadulnom a dzsekimtől, úgy néz ki, nemsokára a Nap is kisüt, ez felderít. De nem sokáig örülhetek, lefelé ugyan jól tompít a hó, de újra belemegyünk a tejfölbe. Nem is annyira sunyi a balos, ha fel vagy rá készülve. Egy párt innen igazítunk vissza a 30-as távra (az elágazóban én tájékozódtam az itinerből, mentek erre is, arra is az emberek). A Ferencz-forrásnál kérik a rajtszámomat. Egy telefonhívás kerekedik belőle, így lettem 432-es. Fel-le, jobbra-balra-jobbra, Csabával együtt tesszük a lábunkat az emelkedőnek a zöldön. A Hegytetőn két csoki jár, éppen jókor. Újabb kanyargózás, de minden jól ki van taposva, itt-ott szalag is segít. Szépen lassan rájövök, hogy itt volt az egyik legdurvább eltévedésem, most szerencsére nem kell visszafordulnom, csak berongyolok a faluba, biccentek Szent Lászlónak és jobbra kanyarodom. Megélénkül a szél, kissé elkedvetlenedem, már a fázás kerülget. A Spartacus-ösvény előtt még kielőzök egy párt, de utána nagyon jó tempóban jönnek, állandóan kocogásra kell kényszerítenem magam, hogy tartsam a tempót. Semmit nem látni, még egy nagyobb tuskónak is előre köszönök. Van egy-két veszélyes szituáció, de csak akkor esem el, amikor már túl vagyok a nehezén. A Jenő kunyhónál összeverődünk, Csaba is utolér, Béla futva érkezik, vannak, akik gyorsabban indulnak. Merek egy kis teát, és még egy kicsit, majd útközben megeszem az egyik banánom. Fázik a kezem. Direkt nem hoztam kesztyűt, lesz elég plusz, erre tessék, jó, hogy van nálam tartalék zokni. Egy-két kilométer és helyreáll az egyensúly. A zöld balra kanyarodik, egy túratárs az úton folytatja, utána kiáltok, vagy nem hallja, vagy nem akarja hallani. Mindegy, én és az itiner a szintben kanyargásra szavazunk. Az útelágazásban jobbra megy a zöld +, a fentebbi pár azon indul el, furcsállom, az itiner a zöld sávot mondja, ők is rájönnek. Nem hiányzik a betonlejtő Visegrádon, de ez van. Béla utolér, csodálkozik, hogy gyalogolva már itt vagyok, nem csak gyalogoltam. A Kálvárián együtt érzünk, én erősen meghajolva. Béla kocogóra fogja, de a Nagy Villámon együtt falatozunk a zsíros kenyérből. Mert enni kell. Ha enni kell, hát enni kell. És van tea is. A harmadik pohárral a kilátó tetejében fogyasztok, jó a kilátás a várra, de távolabbra már kevésbé. - Sokat futsz bakancsban? - Tegnap vettem. És neked beázott a cipőd? - Persze. - Valamit valamiért. Aztán útjára engedem Bélát. Be is lassulok. Szemben egy óriási hegy emelkedik, lefelé futok és egyre nagyobb lesz, teljesen megbabonáz. Aztán jó nagyot hasalok. Ismerős terep, mintha a túloldalt jöttem volna biciklivel valamikor, és most ott süt a Nap. Fantasztikus patakátkelés és máris a túloldalt vagyok, persze a Nap már nem süt. Csak fenn a tetőn. Lassan emelkedem, botnyomok a hóban. Van egy nyíl is, köszi. Aztán karmolás. Ez már a vég. Kibányászom a második banánt. Várom a sárga elágazást és az a gyanúm, hogy nullára kell leereszkedni, hogy aztán visszamásszunk. Bejön a tippem. Kicsit demoralizál, mikor már itt van a Vörös-kő az orrom előtt. Jól van, nem érdekel. Lekanyargok. Egy fatörzset átugorva éppen egy kisebb faágra érkezem a túloldalt, újabb zakó. Ebből már elég jól állok, tele van vele a hátizsákom. Leérek a kódhoz és belenézek az itinerbe, most jön a legdurvább szakasz. Lássuk. Egészen sík. Még mindig. Biztos jó felé jövök? Na, végre, itt van valami emelkedőféleség. Aztán kerekedik a szemem, ezt nem gondoljátok komolyan? Négy küszködő túratársat számolok össze az oldalban, úgy mozognak, mint legyek a mézben, biztos nem hétvégi kiruccanók, akkor hajrá, fogyjon az út. Az eleje egészen jól megy, majd teszek három-négy sikertelen visszacsúszási kísérletet, egyszer a sarat markolva maradok talpon. Csupaszra kapaszkodott ágak nyújtogatják magukat, megsimogatom őket. Némelyik kérges. Gondolom Béla itt is felkocogott. A Vörös-kő tényleg vörös, most a lemenő Naptól. Jut egy csoki, valahogy csak kihúzom vele. Lefelé erősen kanyarog, itt-ott belevágok. Macskakő. Számos túrázó a faluban. Túrafüggők. Az utolsó kanyart elvétem, de már a főúton, éppen a buszmegállóban vagyok. Gyorsan meg is nézem, mikor megy a busz, aztán irány a cél. Célidőt nem kapok, de tudom, hogy 9.27. alatt értem be, 5-ös átlag, nem vagyok összetörve. Béla indul haza, Csaba is megérkezik. Iszok pár teát és már itt se vagyok.
Szavam nem lehet a túrára, drága sem volt, az útvonal nagyszerű, inkább forrástúra, mint fellegvári, bár az is van benne. Az itiner és a térkép is jó, könnyű a tájékozódás, nekem legalábbis nem volt nehézségem, pedig számos szakaszon először jártam. Köszönöm! |
