Túrabeszámolók


Burgenland Extrem Tour Oggau 120km (Fertő-tó)

Vik76Túra éve: 20172017.02.10 20:08:57

Burgenland Extrem Tour –2017 - Original Trail – 120 km


Tavaly, mikor beértünk a célba és megkaptuk a plasztik kanapét, majd elkészült a célfotó, szinte biztosak voltunk abban, hogy soha többet nem megyünk erre a túrára. Noha a szervezés szuper, az ellátás több mint elegendő, a rajtcsomagban csomó mindent kaptunk, s magunkhoz képest szuper idővel teljesítettük a 2016-os túrát, ott és akkor azt mondtuk, hogy köszönjük, ezt háromszor teljesítettük: először, utoljára és soha többet…


Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, a tél tavaszba fordult, aztán nyárra váltott, jött egy sérülés – melynek következtében bő két hónap kényszerszünetet kellett tartanunk, amivel együtt járt egy kisebb visszaesés a távok és a szintek tekintetében…. S végül mikor ősszel már gyakorlatilag minden rendben volt, az erőnlétünk, a lelkesedésünk és a teljesítések, elkezdtem emlegetni, hogy talán vissza kellene menni és újra behúzni a Burgit… Eleinte Balu tiltakozott, majd lassan beletörődött, hogy megint befizetjük magunkat – a hazai viszonyokhoz képest nem túl olcsón – egy egész napos tömény önsanyargatásra. Nem akarja itt hagyni a gyereket annyi időre… Tavaly a túra után napokig fájt a lába… meg egyáltalán túl hosszú… Jött a november… jött az értesítés, hogy hamarosan megnyitják a nevezést. Ismét megemlítettem… menjünk. Szuper! A nevezés napján- ha jól emlékszem, stílszerűen 4:30-ra – felhúztuk a vekkert, hogy le ne késsünk… a nem is tudom miről. Mert időnk lett volna bőven. Mindegy. Beneveztünk. Negyvenkettedikként és negyvenharmadikként. Mondván – isteni levesek voltak Nezsiderben, vissza kell menni megkóstolni. És az a keksz, ami olyan újságpapír mintázatú csomagolásban van… uhhh… és a virsli Mosonbánfalván ( Apetlon )… meg a császárzsemle, amit mellé adnak ehhh. Menni kell és kész. A siker pedig rajtunk múlik. Amennyiben nem történik menet közben semmi velünk, simán – na jó nem simán, de valahogy… - behúzzuk egymást.


Telt-múlt az idő… elmúlt a karácsony, az újév, s a január. Egyre jobban közeledett a rajt időpontja. Szállást foglaltunk, szabadságot vettünk ki, s lelkiekben készültünk arra, hogy a vége piszkosul nehéz lesz. Tavaly nem tudtuk, mire vállalkozunk. Most igen. Pontosan tudtuk, hogy Illmic (bár odaát úgy írják Illmitz) után keservesen unalmas lesz a szakasz, hogy Pátfalu (osztrákosan Podersdorf) után még keservesebben unalmas és küzdelmes lesz. Feketeváros után meg csak a nem is tudom, mi hajtja az embert… Kilépni a jó meleg kocsmából annak tudatában, hogy innen busszal is visszamehetünk, több mint önsanyargatás… De! Ott a célban valahogy átértékelődik minden. Vagyis nem teljesen ott. Igazából ott nem is éreztem semmit. Csak úgy voltam… Napok, hetek múlva, mikor nem volt már izomláz, elmúlt a fáradtság és a térdemről is lehúzódott az ödéma, na akkor értékelődött nagyon-nagyon fel ez a túra. Főleg, hogy a teljesítési arány minden évben viszonylag alacsony a nevezők számához képest. Azt már nem is nézem, hogy akad olyan túrázó is, aki kihasználja az ellenőrzés lazaságát – vagyis azt, hogy nincsenek ellenőrzőpontok – és simán igénybe vesznek „taxi szolgáltatást” - tehát a depózó autók időnként át is szállítják egyik pontról a másikra a nem túl becsületes túrázókat. Így még értékesebbnek gondolom azt, hogy minden méterét végiggyalogoltuk ennek a távnak. Ezeknek a tényeknek a tudatában vágtunk újra bele.


Január 25, szerda: este pakolunk. Tervezünk… mit vigyünk? Melyik cipőbe menjünk, mi legyen a zsákunkban? Végül minden a helyére kerül. Mi meg vízszintbe, mert amennyit lehet, aludni kell. Január 26, csütörtök. Reggel elvisszük a gyereket az óvodába, majd elindulunk Oggau felé. Déltől át lehet venni a startcsomagot, így a csütörtöki program annak átvétele, majd a panzióban pihenés. Viszonylag gyorsan átérünk a városon, majd a Budaörsi úti Mekiben a tradicionális reggelink ( ha erre járunk utazás előtt, itt általában meg szoktunk állni enni) elfogyasztása után hasítunk az M1-esen a nyugati határ felé. A wazzéba beírjuk célállomásnak Oggaut, majd gyorsan át is tervezzük az utat, mert valami osztrák autópályán keresztül akar a célba vezetni bennünket, ami valószínűleg fizetős, így inkább Sopron felé vesszük az irányt. Közben nosztalgiázunk egy kicsit, mikor a Nagyegyházi út felett autózunk át. Bábolnánál nem forognak a „szélforgók”. Győr után még egy picit haladunk az új autóúton, aztán rátérünk a régi 85-ösre, ahonnan lassabban tudunk menni, de szerencsére nem túl erős a forgalom. Hamarosan átvágunk Kópházán, majd nemsokára a határon vagyunk. Tavaly nem volt ellenőrzés, idén azonban ott áll egy konténer, ami előtt határőrök dekkolnak. Megállunk előttük, de csak intenek, hogy menjünk nyugodtan tovább. Szentmargitbánya után a wazze valami lehetetlen úton, szőlőföldek között vezet be bennünket Oggauba. Leparkolunk a rajt épülete előtt és bemegyünk átvenni a rajtcsomagokat. Elég nagy sor áll, de viszonylag jól haladunk. Kb. fél óra múlva a kezünkben van a fekete szövetszatyor, benne a sapkával, csősállal, pólóval, és néhány finomsággal.


Visszafelé még megállunk a Páneurópai Piknik emlékparkban fotózni, nézelődni. Metsző szél vág az arcunkba, előrevetítve a holnapi nap időjárását. Remek lesz, bár igazából, ha lehet választani, inkább a szél, mint az eső, vagy az ónos eső.


Visszamegyünk a szállásra, kipakolunk, kisebb kupit csinálunk a szobában, majd leszaladunk a helyi kisboltba még egy-két apróságot venni. Ezután beülünk a panzió éttermébe vacsorázni. Tekintettel arra, hogy Kópházán főleg horvát nemzetiségű emberek élnek, az étlapon ilyen jellegű ételek szerepelnek és horvát sör is kapható. Adunk hát a gasztronómiai élvezeteknek és horvát ételeket eszünk, valamint horvát sört iszunk. Miután jóllaktunk felmegyünk a szobánkban és elalszunk. Kilenc óra környékén ébredünk, s elkezdünk összepakolni. Táskák nagyjából rendben, ezért kikészítjük a másnapi ruhákat, bekészítjük egy külön táskába a csereruhákat, amit majd a célba felveszünk. Aztán mintha az lenne a legfontosabb és a legszükségesebb, elkezdek szalonnát sütni a kis tábori kontakt-grillünkön, isteni sültszalonna illatot árasztva az egész panzióban. Aztán dolgunk végeztével – mikor már rendben van minden – nyugovóra térünk.


Péntek hajnali két óra. Vekker csörög. Nincs kávéfőzés, nincs teafőzés, csak reggeli eü-járat és öltözés. Még nincs három óra, s már lefelé kocogunk az autónkhoz. Körülbelül fél négyre Okába (Oggau)  érünk. Hamar találunk parkolóhelyet s pár perc múlva már a Városháza épületében falatozunk bőséges reggeliből. Hatalmas a tömeg. Pár ismerőssel találkozunk. Meg olyannal is, akit csak látásból ismerünk. Vele például a rajt előtt beszélgetünk. Aztán arra leszünk figyelmesek, hogy eldördül a rajtpisztoly, s megindul a tömeg. Nosza, ahogy lehet haladjunk az elején, hogy ne tömörüljünk be, mikor beterelnek a szőlők közé. Hideg van. Lassan melegszenek be az izmaim, ellenben nagyon hamar megdermed az arcom elé húzott csősálon a leheletem. Nem kényelmetlen, de folyamatos emelkedőn haladunk az első kilométereken a szőlő-ültetvények között. Előzgetünk, s bennünket is előzgetnek. Ruszt magasságában a hátam mögött magyar szót hallok, s tudom is, ki mondja. Sapiék ( Zsolttal és Ferivel )értek be bennünket. Gyorsan üdvözöljük egymást, pár szót beszélgetünk, majd hagyjuk őket elrobogni. Nem vesszük fel a tempójukat, mert bár az első hatvanon feszített tempót tervezünk, azért annyira nem feszítettet, mint amit ők diktálnak. Hamar elnyeli őket a tömeg, mi pedig megyünk tovább a saját tempónkban. Nemsokára a határra érünk. Itt is kint vannak a határőrök, de nem állítanak meg bennünket. Mondjuk, más nem is hiányozna most. Aztán nem sokkal később Baluval eü szünetet tartunk. Messze van még Hegykő, ahol kulturált körülmények között lehet pisilni, s addig már nem nagyon lesz olyan hely, ahová elvonulhatnék.  S közben Balfon még lesz egy etetőpont teával, meg minden egyéb finomsággal, és inni pedig - akár milyen hideg is van, - kell.


Hamarosan Fertőrákosra érünk. Itt egy buszmegállóban leülök egy gyors sarokragasztásra. Nincs gáz, csak érzem, hogy érzékeny egy ponton. Tavaly itt ért bennünket a Napfelkelte. Most még se híre, se hamva… bár kivilágosodott valamennyire, a Nap még nem kelt fel… Fertőrákost elhagyva jön a hosszú emelkedős szakasz, ahol tavaly igen romantikus fotókat tudtunk készíteni. Most nagyobb a köd vagy a szmog, ezért nem látszik annyi a tájból. Persze a színek és a fények így is izgalmas képet festenek körénk. Monoton ütemben baktatunk fel az emelkedőn, amikor egyszer csak megjelenik a horizonton a meleget adó égitestünk apró narancsvörös íve. Lélegzetelállítóan szép, ahogy pillanatról pillanatra többet és többet enged láttatni magából. Csodaszép a Napfelkelte. Bár meleget most nem áraszt magából... Nem marad el a romantikus közös szelfi Baluval. Ahogy ámuldozva lépkedünk, az amúgy elég síkos aszfalton elérjük a Fűzfa-kutat. Innen tudom, hogy hamarosan Balfra érünk.  S valóban, rövidesen feltűnik a templomtorony (ezen a túrán amúgy ez több helyen is visszatérő kép lesz) s nemsokára megpillantjuk a település határában felállított frissítőpontot. Tea, édesség, banán, üdítő…  Eszünk, iszunk, magunkhoz veszünk egy-egy banánt, s öt perc pihenő után indulunk is tovább.


Balf után egy kis hullámvasút következik, vagyis fel-le-fel-le. Fertőboz, Hidegség, Fertőhomok. Átrobogunk ezeken a településeken. Hidegség valóban hideg. Metsző szél vág kellemetlenül az arcunkba. Főleg a település utáni szakaszon, mikor kiérünk a házak védelméből. Sietünk hát, hogy mihamarabb Hegykőre érjünk, ahol újabb frissítőpont vár bennünket. Rövidesen meg is érkezünk a pontra. Harminckilenc kilométernél járunk. Ideje kávéznunk és egy picit megmelegednünk. Betérünk hát a Tornácos Ház éttermébe. Elszaladok kávét venni magunknak. A személyzet kedvesen és türelmesen fogadja a beeső tömeget. Sokan ápolgatják tagjaikat, sebes, vízhólyagos lábak lógnak az asztalok alatt. Pár asztallal odébb levest szürcsölnek a túratársak. Ilyen performansz zajlik egy-egy ponton az ehhez hasonló túrákon. Mikor megisszuk a kávénk és pótlunk egy kis sót, kint pedig töltünk teát, észreveszem, hogy egy asztalon egy csomó papír és egy doboz van, Közelebb megyek, megnézem, mi az. Nocsak, egy nyereményjáték, amit a túra egyik szponzora, az ellátó pontnak otthont adó Tornácos írt ki. Ki kell tölteni egy cetlit az adatainkkal, s sorsoláson veszünk részt, melyen egy két éjszakás wellness utalványt lehet nyerni ide, a Tornácosba. Remek. Akkor kitöltöm. Szólok Balunak, hogy jöjjön, töltsön ő is. Nem akar. Jó, akkor töltök neki.


Húszpercnyi pihenő után elindulunk Sarród felé. Hamarosan a Nemzeti Park területére érünk, s a horgásztó mellett csúszkálunk. Itt egy kicsit jeges az út, pedig ez az a rövid szakasz, amikor nem aszfalton vagy betonon kell mennünk. A tó most teljes felületén befagyott. Valamikor kavicsot bányásztak ezen a helyen, s a régi bánya helyén található most ez a néhány hektáros vízfelületű tó.


Elhagyva a tavat hamarosan egy tanyához érünk. Itt ismét elkerített területen átgázolva spórol magának jó pár túrázó talán nyolcvan métert….biztos jól jön annyi 120 kilométeren… De Kleine Stefánok itt is vannak. Kicsit bosszant, de nem az, hogy csal, hanem az, hogy valakinek a magánterületére merészkedett be.


A füstölgésemből egy hatalmas szürke marha bika bőgése zökkent ki. Még szerencse, hogy van köztünk egy kerítés. Bár gyanítom, hogy nem jelentene neki nagy erőfeszítést kitörni onnan, de bízom abban, hogy annál azért okosabb. Azért elővigyázatosságból szaporázom a lépteimet. Mire feleszmélek, már a Vadászház előtt sétálunk, majd rövidesen Sarród utcáin bandukolunk, s betérünk a Kócsagvárba (a Nemzeti Park Igazgatósága). Kávét, teát, s némi harapnivalót kapunk. No meg kulturált lehetőséget pisilésre. Újabb húsz perc pihenő után tovább indulunk. Monoton betonos szakaszon haladunk át vasúti síneken, át a Hansági főcsatornán, aztán újra az államhatáron (otthonról hazatérünk) s egy idegtépő, rémesen unalmas döglött macskával és döglött fácánnal tarkított úton érünk be Mosonbánfalvára (odaát Apetlonnak hívják).


Itt újabb frissítőpontra érünk a Gasthaus Weinzettel nevezetű sörözőben. Már várjuk a remek virslit és a még remekebb császárzsemlét. Betérünk, rutinosan lelépkedünk az alsó terembe, ahol alig találunk helyet. Miután kényelmesen elhelyezkedünk, gyors zokni cserét alkalmazok, mielőtt megkapjuk az ellátmányt. Ekkor még nem tudjuk, hogy mennyit kell még várnunk. A várakozási időbe bőven belefér egy pisilés, egy nem túl gyors smink és egy frissítő masszázs. Ebből csak az első valósul meg. Eljutok pisilni. Masszőr valahogy nem szalad hozzánk, s a sminkkészlet is otthon maradt. Így csak várunk reménykedve, s mikor megjelenik a pincér a virslis tálcával vad integetésbe kezdünk. Közben jön egy másik pincér, aki az italrendelést veszi fel. Rendelnünk két kólát magyarul. Emlékszünk arra, hogy ez a pincér magyar. Sajnos ez sem segít abban, hogy – nem gyorsabban, de –időben (se) kapjuk meg az italunkat. Ezen a ponton csaknem egy órát dekkolunk. A végén úgy szerzek ételt, hogy elébe megyek a pincérnek, elé állok és „zwei bitte” felkiáltással lekapok két adag virslit a tálcáról. Diadalittas arccal vonulok vissza az asztalunkhoz. Jóízűen faljuk be az ellátmányt, majd mivel még mindig nem érkezett meg a kért kólánk, felöltözünk és elindulunk ki a pulthoz megvenni az italt. Ott érdekes módon viszonylag hamar hozzájutunk. (Jövőre így indítunk. Egyikünk kólát vesz, másikunk a pincér elé áll, hogy gyorsan szerezzen ételt)


Pár perc múlva újult erővel (haha, hatvan kilométer után van olyan? ) vágunk neki a hátralévő szakasznak. Vagyis legalább a következőnek. Illmitz felé vesszük az irányt, majd a települést elhagyva betérünk az Illmic-Fertőzug Nemzeti Park területére. Szőlőföldek és a Fertő tó mellett húzódó szikes-lápos területek váltják egymást. Tavaly itt magyarázott nekünk Zöldvillám – egy neon zöld ruhába öltözött osztrák túratárs – de mi nem nagyon voltuk már vevők a szövegére, s nem is nagyon értettük.


Most arra várunk, illetve azért lépkedünk, hogy végre valahára megpillantsuk a kilátót, aminek a tövében valószínűleg idén is ott a frissítőpont. Mosonbánfalvától (Apetlon) ez mintegy nyolc-kilenc kilométeres távolságra van, s figyelembe véve, hogy nem kevés kilométer van a lábunkban, s lassan ránk sötétedik, igazán jöhetne már. Egyszer csak a nagy messzeségben felsejlik a kilátó körvonala. Igen messze van még, ezért ha lehet még az eddigieknél is szaporábban próbálok lépkedni, hogy mihamarabb odaérjünk. Valahogy csak eltelik a hátralévő távolság, s ott találjuk magunkat a frissítőponton. Tea, csoki, s haladjunk tovább. Innen már nincs messze Pátfalu (Podesdorf), ahol fedett helyen lehet pihenni, melegedni. Tavaly kihagytuk ezt a pontot, most nem fogjuk, hisz talán jól jönne egy kávé. Álmosodunk, nna. A településre érve felsóhajtok igen hosszú egy izé ez… Nem akar vége lenni. Aztán egyszer csak csodák csodája, feltűnik a pont, a Seecafé. Mellette „túraközpont-sátor. Ott ingyenes frissítési lehetőség. Balu leül ott, én bemegyek kávéért. Valahogy kötelességemnek érzem, hogy ilyen plusz feladatokat én lássak el ezen a túrán, hisz újra az én találmányom volt, hogy nevezzünk. Balu csak ártatlan áldozat, aki a hóbortjaimat asszisztálja. Mondjuk sikerei is vannak ez által, de az egy másik történet… Szóval viszem neki a kávé. Kis híján bealszik a ponton.  Megkapja a kávéját, annak reményében, hogy felébred tőle. Míg elfogyasztja, igénybe veszem a toitoi nyújtotta nem túl kulturált, ám de fedett helyen végezhető pisilési lehetőséget.


Negyed órás szünet után újra útnak indulunk. Nezsider a következő állomás, ameddig újabb 12 kilométert kell leküzdenünk. Viszont ott újabb remek frissítőállomás vár bennünket a Pannoneumban. Levesek, meleg, kávé, asztal, székek…. Menjünk hát…. Ütemesen lépkedünk a sötétben, amikor fura klaffogó hangra figyelek fel. Ekkor Balu épp előttem van pár méterre. Eltelik jó pár másodperc, mire rájövök, mi adja a hangot. A cipőm az. A sarkamnál elkezdett leválni a talpa. Megijedek, Balu után szólok. Mi legyen? Menjünk el Nezsiderig, ott meglátjuk, mi lesz. Klaffogok hát tovább a nagy osztrák éjszakában, s azon kezdek el gondolkodni, hogy ha leválik a cipőm talpa, hogyan menjek tovább. Nagyon koncentrálok arra, hogy minden olyan terhelést levegyek a jobb lábamról és a cipőmről, ami tovább segíti a talp leválását. Persze ezzel automatikusan átterhelek mindent a bal lábamra. Egyenlőre kényelmes így, de ki tudja, hogy lesz később. Védeny (Weiden) határában találunk egy padot, ahol rögtönzött megoldásként leukoslilk csíkkal ragasztjuk át a cipő talpát, s megerősítésként a fűzőt a talpon áthurkolva hozzákötjük a felsőrészhez. A ragasztószalag néhányszáz méter után elszakad, de a fűző egyenlőre stabilan tart. Így lépdelek be Nezsiderbe. A Pannoneumban jó meleg fogad. Itt is alig találunk helyet. Leülünk, s egyből kezelésbe veszem Balu lábát. A vártnál sokkal jobb látvány fogad, nincs hólyag, csak egy kicsit felázott az izzadtságtól. Megtörölgetem, szárítgatom, s mefix-el leragasztom. Tiszta, puha zoknit kap. Az én csülkeim következnek. Oda is kerül néhány mefix csík. Nincs vész, csak elővigyázatosság. Hamarosan finom puha és komfortos zokniban lépkedek a leveses kondérok felé. Csak valami „vékony” levest szedek egy kis tésztával, s szervírozom Balunak. Aztán kávét is viszek. Végül magamnak is szedek egy kis levest. Most valahogy nem esik jól… Finom, de nem kívánom. Mindegy, enni kell valamit, így magamba erőltetem. Jó sok tésztát szedek bele, kell a szénhidrát. Lassan, de elfogy. Öltözünk, indulunk. Kávét már nem merek inni. Teát azért töltünk a kulacsba. Jó sok cukrot merek hozzá. Felkapok még pár kekszet és indulhatunk. Ekkor megint halljuk az egyik főszervezőt: indul a busz Okába. Összenézünk. Csábító… Végülis indok lenne rá: a cipőm. De megint nem ezért jöttünk. Mosolygunk egyet és kiballagunk az ajtón, s persze jó nagy ívben elkerülve a buszt tovább megyünk az éjszakában.


Alig hagyjuk el Nezsidert, mikor egy elágazásnál észreveszem, hogy néhányan nem jó irányba fordulnak. Kiabálok utánuk, de csak a vállukat vonogatják, s tovább mennek. Na persze, az az út kikerüli Nyulast (Jois). Pedig a hivatalos útvonal arra halad. Elkerülve egy kis táv és szint is spórolható. Megéri? Nem. Nekem nem. Így fordulok arra, amerre a nyíl mutat. S kerülünk egy jókora távot Nyulas felé. Átsétálunk a településen. Most sem térünk ki a borászat felé, ahol frissíteni lehet, mert nemrég töltekeztünk fel Nezsiderben. Haladunk inkább tovább, mert még Feketevárosban (Purbach) is szeretnénk pihenni egy kicsit. Ott az utolsó fedett pont, ahol melegedni lehet. Utána már csak a cél van. Pár kilométer után elérjük Sásonyt (Winden). Ismét elhaladunk a bolt előtt, ahol a háromszázkilencvenkilenc euróért már lehet mosógépet kapni. Már tavaly is láttuk. Mivel sajnos nincs nyitva a bolt, így a gép nélkül vagyunk kénytelenek az utunkat folytatni. Hamarosan Fertőszéleskút (Breitenbrunn) mellett haladunk el. Csak távolról látjuk a település fényeit. Még öt kilométer Feketeváros (Purbach). Ha minden jól megy, nem egész egy óra. Menetelünk hát ezen a nagyon monoton szakaszon. Nem is tudom, mi hajt. Próbálok mindenfélére gondolni, hogy eltereljem a figyelmem a cipőmről, meg arról, hogy a bal lábam kezd nagyon kikészülni, és hogy ez az unalmas szakasz ne daráljon be teljesen. Aztán egyszer csak távolról meglátom a Feketeváros kivilágított templomtornyát. Hurrá, mindjárt ott vagyunk. Balu mutatja, hogy tavaly ott állt egy szervezői kocsi, s ott mondták, hogy még ötszáz méter a pont. Szuper. Elkezdek számolni. Minden második lépésre egyet. Talán két lépésem van egy méter. Így jutok el hétszázig, és még mindig nem jutottunk el arra a pontra, ahová Balu mutatott az előbb. Remek. Abbahagyom hát a számolást, feladom mára a matekot. Szenvedek csendben tovább. Talán alszom is egy kicsit. Közben arra gondolok, hogy ezek a templomtornyok csak nem akarnak közeledni ezen a túrán. Tavaly Oka felé, mikor a „célegyenesben” voltunk, láttuk a templom tornyát, ami mellől indult hajnalban az utunk, s akkor is úgy tűnt, hogy nem akar közeledni. Most is. Ez valami helyi sajátosság, vagy mifene? Addig morgolódok magamban, míg végre beérünk Feketeváros utcácskáira. Nagyot sóhajtok, hogy már csak párszáz méter – természetesen jó kis emelkedős utcácskákon, miért is ne – és ott vagyunk az utolsó etetőponton. Benyitunk hát a Gut Purbach kapuján. A kis panzió éttermében sajátos hangulat uralkodik. Az asztaloknál elcsigázott, nyúzott arcú emberek ülnek, ki-ki mélán kanalazza a levest, amit egy kedves hölgy szervíroz minden betérő túrázónak. Teát magunknak kell készíteni, igaz a bögrék gondosan elő vannak pakolva, bennük teafű. Levest nem kérünk. Én nem vagyok éhes, Balunak pedig rendetlenkedik a gyomra. Jó volna egy kis kóla, de venni már nem tudunk semmit. Így marad a tea. Közben egy kedves magyar nyelvű szervezővel beszélgetünk. Balu megkérdezi, hogy megy-e még busz Okába. Megy. Ismét összenézünk. Ha nagyon nem megy, kiszállunk. A szervező azt mondja, menjünk csak tovább, megbánnánk, ha busszal mennénk vissza. Sóhaj, induljunk. Negyed egy múlt. Ha be akarunk érni időben, akkor mennünk kell. Közben a szomszéd asztalnál egy magyar srácnak valószínűleg csonthártya gyulladása van, legalábbis azt gyanítja. Adunk neki flector tapaszt. Egy másik magyar srác – Höri – voltarent kap. Az asztalunknál egy osztrák túratárs magnéziumot osztogat. Egy máik asztalnál rosszul van valaki. Ketten is ugranak segíteni. Magához tér, de fal fehér. Legalább ott biztonságban van. Mi vesszük a kabátot, mert szorít az idő. Teát csak a kulacsunkba töltünk, ha megszomjaznánk a hátralévő úton.


Lassú, nehézkes lépésekkel indulunk el a szalagokkal és nyilakkal jelzett úton. Előttünk s utánunk is vannak páran. Mindenki elcsigázott, innen a többséget már csak a feje viszi tovább. Némelyeknek olyan a járása, mintha tojásokon lépkednének. Ahogy távolodunk Feketevárostól, autó hangját halljuk. Hamarosan megáll mellettünk egy szervezői autó. Érdeklődik, hogy minden rendben van-e és adhat-e csokit, vagy inni. Mindenünk van, így megköszönjük, a kedvességét, de nem kérünk semmit. Tovább megy, minden úton lévő mellett ugyanígy megáll. Nahát, ez nagyon klassz, hogy így figyelnek ránk.  Nagy baj már nem lehet. Lépkedünk tovább. Sajnos már nem tudom felmérni hol járhatunk, teljesen elvesztettem az időérzékem. Úgy érzem, hogy egyáltalán nem haladunk. Ekkor azonban feltűnnek Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) fényei. Ránézek a telefonom órájára. El sem hiszem. Alig egy óra alatt tettünk meg hat kilométert. Ezek szerint akkor nem is megyünk olyan lassan. Épp dicsérni akarom magunkat, mikor arra leszek figyelmes, hogy Balu nem lépked mögöttem. Hátranézek, megijedek. Jó pár méterre lemaradva kétrét görnyed az út szélén és adja ki magából a gyomra tartalmát. Visszamegyek, kérdezem, hogy tudok-e segíteni. Sajnos nem. Zsepiket húzok elő a zsebemből, széthajtogatva adom oda neki. Miután kijött belőle minden – leginkább víz, vagy tea, vagy valami hasonló – megtörölgeti a szemét, száját. maradjunk? Hívjunk segítséget? Kérdem. Nem, innen már jobb lesz. Megyünk tovább. Mondom Balunak, hogy itt majd figyeljünk, mert tavaly itt kellett tanakodnunk, vajon merre megy az út. Szerencsére most nincs ilyen gondunk, hisz remek az útjelölés, minden fontos ponton szalagok és az aszfaltra felfújt piros és fényvisszaverő fehér nyilak mutatják a helyes irányt. Ennek köszönhetően simán – na jó ez egy erős túlzás, mindenesetre eltévedés nélkül – megyünk tovább.


Ahogy fogynak a méterek, megjegyezzük, hogy az utolsó tizesen belül vagyunk. Most valahogy nem villanyoz fel a dolog, mint máskor. Most inkább olyan jesszus, még egy tizes érzésem van. Olyan érzésem van, mintha hólyag kezdene nőni a jobb talpamon. Emiatt azonban nem állnék meg, így nem említem. Elérjük a körforgalmat, ami után nem sokkal az Okába vezető út mellé érünk, s hosszasan megyünk mellette a kerékpárúton. Mikor már kezdem nagyon unni, feltűnik a távolban egy autó, s mellette jóláthatósági mellényben egy ember. Apró fénypontok mozognak körülötte, majd kelnek át az úton, s tűnnek el a sötétben. Az autó azon a ponton áll, ahol be kell térnünk a szőlők közé. A mellényes fickó magyaráz valamit. Balu hevesen bólogat, egy hatalmas danke kíséretében átrobog az úton. Megyek utána. Valami olyasmit mondott a fickó, hogy egyszer balra, aztán jobbra, majd ha meglátjuk a templomot – köszi – akkor annak az irányába menjünk. A talpamnak nagyon nem esik jól ennyi beton után a megfagyott nem egyenes földön menni. Minden kis buckát megérez a talpam és a bokám. Itt-ott újra a jégre kell figyelnünk, nehogy az utolsó szakaszon csússzunk meg. Végre feltűnik a templom kivilágított tornya. Remek. Már vártam. Meg azt is, hogy jó hosszan nézhetem, mert biztosan nem fog közeledni, sőt. Megyünk hát a szőlőtáblák között, a szél fúj, a lábam fáj, és az a templomtorony csak nem akar közeledni. Aztán egyszer csak csodák csodájára házakat pillantok meg. Ó el sem hiszem! Újra Okában vagyunk. Balu ekkor újra viszont lát valamit a gyomortartalmából, újra zsepit kap törölköző gyanánt, én újra megrémülök, hogy úristen, nehogy a célegyenes előtt legyen baj. Megnyugtat, hogy nincs nagy gáz. Most már menjünk és üljünk bele abba a nyomorult kanapéba. Végigsétálunk a főutcán és végre megpillantjuk a fogadóbizottságot. Kézfogás kíséretében finisher medált kapunk a nyakunkba, és fáradtan rogyunk le a kanapéra, ahol elkészül a célfotó.  Balu felpattan és elrohan az autó felé. Én még bemegyek a célobjektumba, hátha van valami harapnivaló. Nem nagyon találok semmit, csak üdítőt. Felkapok egy palackkal és teszek még egy kört. Közben találkozok Petivel és Hörivel. Gratulálunk egymásnak, majd elköszönök tőlük, s én is az autó felé veszem az irányt. Kitaláljuk, hogy olyan helyre kellene mennünk aludni, ahol ki tudunk szállni a kocsiból pisilni. Menjünk hát vissza a határon, s az emlékpark parkolójában álljunk meg pihenni. Szentmargitbányánál Balu átadja a volánt, mondván fél, hogy elalszik. Remek. Attól nem fél, hogy én is? Mindegy, menjünk, majd lesz valami. Gyök kettővel, vagy még annál is lassabban hajtok. Balu két pillanaton belül valóban elalszik. Örökkévalóságnak tűnik, mire meglátom a határőrbódét. Áthajtok a határon, s hamarosan meg is állítom az autót a Páneurópai Piknik emlékpark parkolójában. Balu még átöltözik. Nekem ilyenre nincs energiám. Adogatom neki a ruháit, közben melegítem őket az autó fűtésénél. És szépen elalszok. Időnként arra ébredek, hogy fázok. Aztán meg arra, hogy Balu ráadja a gyújtást, hogy fűtsön. Aztán hamarosan arra, hogy világos van. Próbálok még visszaaludni, de már nem megy. Balu is megébred. Gyújtsunk rá. Kiszállok, de nagyon megbánom. Iszonyatosan fázok. Nyilván a fáradtság. Visszaülök, elindulunk. Balu vezet. Én most nem tudnék. Idén valahogy az ő lábai jobban bírták. Tavaly az enyéim. Ki érti ezt? Szépen lassan kigurulunk a parkolóból és hazafelé vesszük az irányt. Büszkén nézegetem a finisher medált. Csak megcsináltuk ezt is. Együtt. Nehéz volt, de beértünk. Balu ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy nem jön vissza jövőre. Tavaly is ezt mondta, aztán még is itt vagyunk. Nekem ott motoszkál a fejemben a mesterhármas gondolata… Van egy olyan érzésem, hogy egy év múlva egy január végi hajnalon ismét az okai városháza előtt fogunk toporogni a tömegben arra várva, hogy eldördüljön a startpisztoly. 


Nehéz nap volt. Nem mondom, hogy minden percét élveztem, mert nem, de azért mégis van valami diszkrét bája ennek az unalmasnak tűnő útnak, ha már ott a célban, mikor mindenem fáj és azt sem tudom, merre vagyok arccal előre, szóval hogy már akkor belefészkeli magát a gondolat a fejembe, hogy nekem jövőre is itt kell lennem. Vannak dolgok, amire nem találja a magyarázatot az ember. Na hát ez, egy ilyen dolog….