Túrabeszámolók


Iszkiri

SzőcsAnnamáriaTúra éve: 20172017.03.14 13:50:25

 ISZKIRI100 – 2017. március 11-12.


Viszonylag későn valamivel fél nyolc után rajtolunk Szárligetről. A Zuppa-nyereg felé vesszük az irányt. A túra elején mindig sok a szövegelés. Egy hónapja nem találkoztunk van mit megbeszélni. Hamar elérjük az 1. ellenőrzőpontot a Zuppa-oldalon. Fél óra múlva már Száron vagyunk. Itt nincs pont, átfutunk a falun. Gyönyörű szép az idő, egyenletes tempóban haladunk a piros jelzésen. Némi emelkedő után elérjük a 2. pontot (16,3 km) a Macska-bükki elágazást. Itt átmegyünk a kék keresztre. Nagyon jó tempóban haladunk ötös átlag felett (5,3 km/h). De messze még a vége. A Mária szakadéknál Gyula fogad minket, lobogtatjuk az itinert, de a sikeres csekkolásnak ára van. Felküld minket az új Körtvélyesi-kilátóba. A kilátó a 3. ellenőrzőpont. István felmegy „kilátni”, én igazítok a zoknimon és indulunk vissza a szakadékhoz, ahol Gyulától megkapjuk az itinerünkbe a 4. pontot igazoló szúróbélyegző lenyomatát. Készül sztárfotó is itt még nagy a mosoly. Elindulunk vissza Szárligetre. Jól vagyunk, minden rendben. Ez így van jól, egy százas túrán itt még nem mutatkozhat a fáradtság. Beszélgetünk végig, miközben visszaérkezünk a rajtba. Szárligeten találkozom Zsoltival, sokadik százas próbálkozása ez, 2015-ben az Iszinik100-on mentünk együtt, de Dorogon el kellette engednem a kezét, nem tudott akkor velem tartani a célig, őszintén drukkolok neki, hogy most sikerüljön! Pecsételünk, nem időzünk sokat, és elindulunk Tata felé.


 


Itt csatlakozik hozzánk István ismerőse Dani. Hárman indulunk tovább a hosszú K jelzésen. Újabb 13 km megtétele után érkezünk meg a Somlyóvári kulcsosházhoz. Én az OKT pecsétet használom, jobban tetszik, mint a kihelyezett szúróbélyegző. Majd gyorsan bekenem a lábam, ritkán használok vazelint, ha mégis akkor csak egyszer, amikor reggel belebújok a zoknimba. Most tesztelés alatt van a 20 kilométerenkénti kenegetés. Eddig beválik. Kiérünk a Tornyópuszta felé vezető lejtős aszfaltos erdei útra. Tornyópusztát nagyon várjuk. Meleg kaja pont és ott van Zoli pontőrként. Gyorsan eltelik az alig több, mint 3 km és elérjük a 7. ellenőrzőpontot (40,74 km). Nehéz innen tovább menni, hot-dog, kávé, pad, jó társaság. Zoli „megnyugtatja” Istvánt, hogy lesz ez rosszabb is, amikor hajnalban elkezdek majd neki énekelni.


Elindulunk lassan, akkor jön Viki és Balázs. Ők szalagozták ki a teljes távot csütörtökön, most pedig segítőként vannak jelen. Hihetetlen! Nagyon fáradtak látszik is rajtuk, de nem panaszkodnak, mosolyognak. Viccből elindulok, az autó felé Balázs gyorsan bezárja J . Továbbra is hárman haladunk tovább. Dani nincs túl jól. Először azt hittem csak hülyül, amikor a kiszállásról beszél. Látom, hogy komolyan foglalkoztatja. Néha „feltámad” elhúz, de pár perc alatt beérjük mindig. A K jelzés előtt pár perccel jön szembe az első. Egy futó srác, nem ismerem. Gratulálunk neki. Nyolc fölötti a tempója. Koldusszálás után átmegyünk az S jelzésre. Itt jön, vagyis fut szembe velünk hamarosan Kovács Robi. Jellegzetes szakálláról azonnal megismerem. Első DZK teljesítő (300 km, 59 órán belül) múlt héten futotta, ez a százas lehet a levezető. Tapsolok és gratulálok neki, kedvesen megköszöni, és fut tovább. Olvastam a beszámolóját, követtem a teljesítést, legenda! Szépen lassan esteledik. Szemünk sarkából Danit figyeljük. Fogy el lassan. Sokáig fejlámpa nélkül megyünk a sötétben. Énekelgetek. Zolinak igaza van, borzasztó hangom van, de csak így tudom elterelni a figyelmem.


Túl nagy a por és messze a cél

De ettől több kell, hogy legyőzzél


 


Stílusos! Orvosi engedéllyel vagyok itt. Február 22-én azaz, 17 napja operáltak, volt bennem egy cső is, amit a bal oldalamon vezettek ki és annak a varratának a helye nagyon fáj, próbálok nem figyelni rá.


 


Az 55. kilométernél érjük el a rotundát, ami 8. ellenőrzőpont is egyben. Sissy és János a pontőrök. Maradjunk annyiban, hogy jó a hangulat (18+ karika) leülünk öt percre, rákenem az utolsó adag vazelint a lábamra. A túra felénél járunk és elfogyott. Lecserélem a zoknit is. A kálvária felé vesszük az irányt, sötét van, a vége felé bukdácsolok a köveken. Dani feladja, kiszáll Bajnál. A templomnál otthagyjuk. Számára véget ért az Iszkiri.


 


Ketten megyünk tovább. Továbbra is Roadot „énekelek” miközben átcsorgunk Tatára. Hosszú az aszfaltos út és unalmas, végül elérjük a mozit. Számomra mindig ez a legnehezebb része ennek a túrának. A tókör után ki lehet szállni 65-ös díjazással, 13-14-15 óra után véget lehet vetni az önsanyargatásnak, meleg van, haza lehet jutni, és ágyban aludni. Tavaly nem, de idén biztos vagyok benne, hogy továbbmegyek. Tatán idén is Jani a pecsét menedzser. Mosolyogva két puszival fogad. Kérdezgeti, hogy vagyunk. Rendes tőle, hogy nem bíztat maradásra. Otthagyom nála az összes cuccom és elindulunk a tókörre. Annyira beszélgetünk, hogy az első szúróbélyegzőt kihagyjuk. A 3. km után hívom Sanyit, hogy lassan az Átal-ér hídjánál vagyunk, de nem találtuk még ep-t a tókörön. Találok egy táblát azt igazolásképpen lefényképezem. Sanyi nagyon rendes azt mondja haladjunk tovább. A második pontot megtaláljuk. A kör vége felé meglódulok, mintha most indultam volna. Visszagondolok február 22-re és arra, hogy 3 órámba telt eljutnom a mosdóba, most pedig itt vagyok. Ez átbillent és „fejből” megyek, nem érzem azt, hogy fáj a lábam.


Jó erőnlétben érünk vissza a moziba. Itt vesszük elő először az itinert, ott virít vastagon, hogy az első pont a tónál a lovardánál keresendő. Így jártunk. Itt van Zsuzsi, Zoli, Zsolti, Feri, Judit, Jani. Nehezen indulunk tovább, jó lenne azt a sós perecet kicsit tovább rágcsálni, de nem lehet. Tavaly itt nagyon rosszul voltam a vízhólyagok miatt. Most is kezdenek előjönni, de nem vészes. Bajnak vesszük az irányt. Dani már nincs a templomnál. 16 órája leszünk úton lassan. Éjfélhez közeledik az idő. Egy kóbor kutya fut felén a szőlőhegyeknél. Nagyon félek tőle, lekapcsoljuk a lámpákat, elrakom a botot. A kutya nem tágít. Ekkor megszólal a telefonom, elkezd felém futni, remeg a kezem, amikor kikapcsolom a telefont.


 


A Caminon támadtak meg kutyák azóta nagyon félek tőlük. Jó negyed órát köröz körülöttünk, amikor a kálvária alján végre eltűnik. Megkezdjük az emelkedést fel a Pusztatemplomhoz. Megint számolom a kálváriákat, 1,2,3,….végül felérünk. Nincs már nevetgélés, pecsételünk, iszom egy kólát és megyünk tovább. 77 km van a lábunkban. Elkezd esni az eső, nincs sapkám, felveszem a kapucnit. Úgy érzékelem, hogy valami lehet a fejlámpámmal, 1-2 km-en keresztül alig látok, mire rájövök, hogy a kapucni takarja. No comment! Fáradok. Elmaradoznak a szavak. Olyanokról beszélgetünk, hogy mennyi időnk van még a szintidőből, mikor érünk már fel, mikor jön Koldusszállás. Az eső havas esőre vált, 3-4 órát megyünk esőben, nincs esőkabátom, kezd átázni mindenem.


Koldusszálláson átmegyünk a kékre. Ez az utolsó jelzésváltás. Alig beszélünk, néha még síkon is beleállok, majd jönnek az emelkedők, végül visszaérünk Tornyópusztára. Viki és Balázs vannak a ponton. Döbbenet! Csütörtök reggel óta vannak talpon. Köszönjük Nektek!


Beülök kicsit a csomagtartóba a 91. kilométert tapossuk. Vissza kell menni az aszfaltos úton a kulcsosházhoz. 3 km felfelé. Kanyarog az út, kanyarog, de nem akar elfogyni, ezzel párhuzamosan én elfogyok főleg fejben, nem akar jönni a balos kanyar. Ha most egyedül lennék elbőgném magam.


Ésszel tudom azt, hogy 50 km-el kevesebb volt a lábamban, amikor itt haladtam ráadásul lefelé, de most nem értem miért nem akar már jönni. Dühös vagyok, tompa és fáradt. István rendületlenül mondja, hogy jönni fog. Attól tartok, hogy elnéztük a kanyart, előveszem a gps-em, bekapcsolom most először, rajta vagyunk a track-en, és alig 150 m a kanyar. Totál mélyponton vagyok, 94 km után ez valamennyire érthető. Fájnak a lábaim, kóválygok a fáradtságtól, szakad a havas eső, 24 órája lehetek ébren, fogyok el, mint a gyertyaszál. István megengedi, hogy a házban pihenjek pár percet. Lefekszem egy mocskos, rozsdás, vasból készült asztalra. Fekszem a koszban, de újra el kell indulnom, van még legalább 15 km előttem. Még sötét van, esik a havas eső, és bokáig érő ragadós sár mindenütt, a lejtmenetek nagyon csúsznak. Órák óta nem beszélgetünk, de nem is kell. Nem tudom eldönteni, hogy István azért mondja, hogy fáradt, mert valóban az vagy csak így próbál nyugtatni. Nagyon szuper túrázó, nagyon szuper hosszútávos. Zombi módban megyek jobbára előtte. Még Nagyegyháza település előtt egy kitett részen a vadászles előtt látok egy alakot narancssárga szélkabátban, gondolom megkérdezem tőle, hogy melyik távon van….közelebb érünk és látom, hogy egy kiszáradt sárgás levelű fát véltem túrázónak….magamban vigyorgok, István ebből nem érzékelt semmit. Nekem ilyenkor nehezemre esik a beszéd, hallgatok, ha szól hozzám hümmögök csak. Elérünk Nagyegyházára, itt már sok nekem az aszfalt. Kétszer annyinak tűnik a táv, mint idefelé volt, alulról karcoljuk a 105 km-t és még nincs vége. István mondogatja, hogy a buszmegállótól még 5 km, de az a buszmegálló nem akar jönni. Tavaly ilyenkor (104 km) már a célban voltunk. Átmegyünk az autópálya alatt, eszembe jutnak Balázs szavai Tornyón: „meredek lesz, de szerencsére nem hosszú”. Nem tudom Balázs melyik műsort nézte, mert Vikinek van igaza, ez a rész sz@r. Még egy emelkedő, még egy, és még egy. Hullámzik a kék. Nem tudok beszélni, állva alszom, végül elfogynak az emelkedők, egy gerincen haladunk, majd egy nagyon meredek lejtős rész jön. Inkább 10x felfelé mennék rajta, mint most lefelé. Szétszedi a térdem. De tudjuk, hogy megcsináltuk. Gombóc a torkomban, könnyek a szemem sarkában, MEGVAN! Másodszor is megvan!


 


 2016 - ISZKIRI100


 2017 - ISZKIRI100


 Szőcs Annamária