Túrabeszámolók

KINIZSI SZÁZAS 2017.05.27 - 2017.05.28. 100 km; 2930 m; 24 óra

Talán az első Kinizsi Százasom előtt voltam ennyire izgatott, mint most. Miért is? Nos, ha az idei rendezvényen sikeresen teljesítek, akkor meglesz zsinórban a tizedik ovális jelvényem, és attól lesz kerek a világ. Ha pedig közbejön valami gikszer... hát, abba bele sem merek gondolni. Útközben a jubileumom kapcsán megengedek magamnak egy kis nosztalgiát.

06:10 körül döcög be a HÉV a békásmegyeri megállójába. Több tonnányi emberanyag hagyja hátra és tódul az aluljáró lépcsői felé. A mínusz 1. szinten találkozunk össze és üdvözöljük egymást Tóth Ferikével és Végh Gyulával. A felszínre bukkanva a tömeg nagyobb része - Gyuláékkal együtt - a gimnázium felé kanyarodik. Én, pecsételőlapommal a zsebemben, egy nagy túróst nyamnyogva, többedmagammal a Víziorgona utca felé tartok sétatempónál valamivel gyorsabban, mert bosszantana, ha már most előzgetnének, ráérnek majd a túrán. Az előző HÉV-vel érkezettek, vagy akik itt éjszakáztak a bukszus takarásában, már szépszámmal állnak a két rajtoltató asztal előtti sorokban. Alighogy beállok az egyik végére, Tom úszó- és túratársam köszön rám és áll be mellém a sorba. Aggasztja a lábsérülése, és azt mondja, hogy nyugdíjas tempóra rendezkedik be, csak a szintidőn belüli célba érést tartja szem előtt. Elárulom, hogy én sem akarok egyéni csúcsot felállítani, mert már a tavalyi Kinizsin se volt százas a bal térdem. Ma hajnalban a biztonság kedvéért fájdalomcsillapító géllel kentem be. Különben sem vagyok az a perceket, kilométereket számlálgató típus. Legtöbbször az órát is csak akkor nézem meg, ha megkérdezik mennyi az idő. Na jó, a pontokon azért megnézem, de soha nem jegyzem fel. Általában 06:45 és 7:00 között szoktam elrajtolni, és akkor estefelé, a lenyugvó Nap állásából és az aktuális helyzetemből már meg tudom saccolni, hogy mennyi időtartalékom van. Máskülönben a lassabb haladást nem szerencsés a "nyugdíjas" szóval jelezni, mert lesz itt néhány nyugdíjas teljesítő, aki már hazafelé tart, sőt otthon zuhanyozik, mire mi beérünk.

Hoppá! Még nincs háromnegyedhét és már mozdul a sor. Nagyszerű. Főleg a tavalyi több, mint 40 perces sorálláshoz képest. Átadják az igényes kivitelű itinert és 6:45-öt pecsételnek a lapomra. Ez csak tájékoztató jellegű, mert a kártyaolvasó csipogásának pillanata rögzül a rendszerben, és ez esetemben 6:41. (A feltüntetett részidő-eredmények a rendszer adatai.) Mindenki izgatottan csacsogva vág neki a Kőbánya utcának. Az élen haladók biztosan olvasták a [P+] felújításáról szóló híreket, mert a buszforduló után balra kiágaznak. Állítólag már tavaly sem kellett volna egyenesen folytatni a sokkal meredekebb utcán, de akkor még ott volt a villanyoszlopon a megfakult [P+]. A fennsíkon elkerített területen kecskék heverésznek, lovak legelésznek, idilli tájkép [P-]. Az Üröm-Budakalász műúton egy autót elengedünk balról, egyet jobbról, aztán átszaladunk, mert ismert okokból nem tölthetjük itt a napot. Az Ezüst-hegyi kőbánya felé vezető emelkedős utat jól lemosták az elmúlt hetek záporai, zivatarai. Jóformán csak a nagy, összevissza álló kövek alkotják. Az út egyik oldaláról a másikra ugrándozva előzgetik egymást a túrázók. Feltoljuk magunkat a kőbánya bejáratát jelző információs tábláig, s ott jobbra fordulunk, hogy pár tíz méter után balra térhessünk a Kevélyek támadására. A gyökereken, mészköveken felfelé igyekszünk.

- Korcsmárosné aranyvirág, ide a legjobbik borát! - Köszöntöm Sissyt, aki az első K100-asával viaskodik. Vele tart alkalmi pályaedzője Csetneki Sándor (CsSt) a teljesítménytúrázó berkekben közismert krónikus Kinizsi krónikás, az önszivató Ťoda-vissza Kinizsiť teljesítője, az Iszkiri 100 atyja, stb. Továbblépünk, hogy minél előbb felérjünk az Ezüst-Kevély pihentető, fenyőtűs ösvényére.

Mesélem Tomnak, hogy a múlt szombati Pilis 50 után vasárnap már nem volt indíttatásom túrázni, és lementem a Városligetbe, mert akkor rendezték a női futást. - És be tetszett öltözni? - szólal meg mögöttem egy csinos szőke, a szó abszolút értelmében fiatal lány. - Nem angyalom -, válaszolom neki - bár volt ott néhány női néven benevezett tökös lány, és futott az a két alfahím is, akik tollsöprűs takarítónőnek szoktak öltözni, és akik már azokban az években is rajthoz álltak a női futáson, amikor még a Libre55e szponzorálta a versenyt. Akkoriban az első három helyezett 12, 9, illetve 6 hónapra elegendő tampont, vagy szárnyas betétet nyert. Most csak drukkolni, tapsolni mentem az esetleg felbukkanó ismerősöknek, mert egyáltalán nem vonzó opció számomra vén fazból öreg pityává átvedleni, de a lényeg, amiért belekezdtem a mondókámba az, hogy két futószám között elsétáltam a bontás alatt álló Pecsa (Petőfi csarnok) előtti réten felállított pavilonokhoz, és szereztem kis tasakos reklám Per5kindol géleket. Ez a fajta krém percek alatt oldja a lábgörcsöt. Most ilyenből hoztam magammal egy sárga és egy kék tasakot. Praktikus, mert nem kell egy egész tubust cipelni és ilyen hosszú túrán minden deka többlet teher fokozottan számít.

Benézek a Nagy-Kevélyt kikerülő, [P4] útra. Nem látok arra kispistázni senkit, de mintha deja vu-m lenne, egy lányt látok jönni onnan az útszéli bokrosból, amint a futódresszét igazgatja, akárcsak a tavalyi túrán, ugyanitt. Az is lehet, hogy ugyanő volt, és neki is megvannak a K100-ra kialakult szokásai. Feljebb, a sziklás ösvény mellé nemrég épített, szépkilátású esőházban pillanatnyilag nem lazul senki. Viszonylag hamar, nem túl nagy erőbedobással jutunk fel a Nagy-Kevélyre. Hatalmas segítségünkre van a remek klíma. Még a rajt sorában állva hallottam, két hölgy beszélgetését: mindkettő azt állította, hogy ő intézte el a ragyogó időt. Bezzeg, ha zuhogna az eső, akkor egymásra mutogatnának. Odafönt, a sziklákon, ahonnan az "Egri várra" lehet lelátni, már többen pihennek, esznek, isznak, fotóznak. Tom szól, hogy neki is szerelvényigazíthatnékja van. OK. Én megszakítás nélkül megyek tovább a néhány méterre lévő csúcs felé. A régebben ott állott fatorony lábazatának négy impregnált csonkját meghagyták emlékbe. Rövid szintbeli ösvény után jön az ereszkedés a Kevély-nyeregbe. Ettől mindig majrézok. Nem, mintha attól félnék, hogy magamtól lebucskázok, hanem attól, hogy a polírozott köveken lefelé rongyolók megcsúsznak, és kirúgják alólam a lábam, vagy csak egyszerűen meglöknek. Most szerencsére még hajnali pára sincs a köveken, bátrabban lehet ereszkedni. Megkönnyebbülök, amikor a vékony belógó ágak mögött meglátom a Kevély-nyereg kis rétjét. Elmegyek a bélyegzőt ábrázoló lepedő előtt. Az ábra alatt a K25, K40 felirat, alattuk pedig a K100, de ez kiikszelve. Informatív, nem kell kérdezősködni. A [K-] jelzést lövöm be.

A porig égett Kevély-nyeregi menedékház emlékköve mellett megyek el. 1991-ben új szelek fújtak, a házra biztosítást kötöttek, majd felgyújtották. Úgy is csak a baj volt az 1928-ban átadott, 40 ággyal berendezett, plusz 30 matracnak helyet adó, komoly gépészettel felszerelt házzal. Sima ügy. Nem?

Nagyon jó a lejtő talaja; minél kevesebb fékezéssel, de azért még a biztonsági sávban tartott kocogással süllyedek. Az út közepén megyek, mert a két szélen mély keréknyomok vannak. Egyszer csak egy srác az út peremére ugorva megelőz, de nem húz el a retekbe, hanem egy darabig közvetlenül előttem fut, aztán hátra-hátra tekinget, végül ismét a peremre ugorva megáll, és a hátam mögé fókuszálva, komoly képpel azt kérdezi: - Hát akkor most nem előzzük meg a bácsit?

Ha nem kőbe, gyökérbe fogok megbotlani, ha nem sárfolton fogok elcsúszni, akkor a röhögéstől fogok felbukni. Mostanában egyre többször figyelmeztetnek a koromra. Pár napja szép idő volt és munkából hazafelé menet, még tekertem néhány kört a ligetben. Szembejött egy sörbringa illuminált, ordítozó német turistákkal. A 30 méterrel előttem kerekező lánynak füttyögtek, és tele pofával röhögtek. Miután elhajtottunk egymás mellett, az egyik teuton utánam üvöltött, hogy: "Alte seiße!" Valószínűleg már nem hallották, hogy visszakiabáltam: "Ich liebe dich auch, Ossi." (Az Ossi keletnémetet jelent a német szlengben, és vaskos sértés, akkor is, ha kelet-, akkor is, ha nyugatnémet a címzett.)

Végül elhullás nélkül leérek a lejtő aljára, ahol balra fordulok az erdei úton. Itt is jól járható a talaj, csak néha kell pocsolyákat, sarakat kerülgetni. A volt Sumica kemping előtti murvásra érve ismét feltárul a kék ég sok dúsan felhabosított felhővel. Soha ennél rosszabb időt!

A nulladik Kinizsim egy 40-es volt. A kemping kerítésén, vagy tán a főépületen akkor még volt egy tábla SHALOM felirattal, amit én első blikkre Sashalomnak olvastam. Megjegyeztem akkori túratársamnak Vilmosnak, hogy nem is tudtam, hogy Pesten kívül is van egy Sashalom. Kacagva világosított fel a tévedésemről. Ugyanabban a pillanatban egy meztelen felsőtestű ifjú harcos, a jövő letéteményese, Ť(B)Rocky Négyť felkapott egy husángot, és azzal vállról indítható rakétavetőt imitálva megállt a tábla felé fordulva, és azt ordította, hogy BUMM, majd díszlépésben masírozni kezdett a műút irányába. Rögtön láttam, hogy nem fogunk unatkozni a valamivel kevesebb, mint 40 km-es úton; színes műsorban lesz részünk.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút környékén ha lehet még több depós autó parkol, mint az elmúlt alkalmakkor. Van, aki komoly restaurálást végez, pedig még csak egy babatávot tettünk meg. A rajtban ettem, ittam utoljára, és egyáltalán nem érzek szomjúságot. Elmegyek a Macska-barlang felé vezető út mellet és ismét árnyas szakaszba kezdek. Futóműveim rendben vannak, csak az imént álltam meg a kemping kerítésének betonkoszorújánál, hogy egy hangyányit húzzak a jobb cipőm fűzőjén. Két rossz cross motoros húz el mellettünk tömény benzinszagot és felvert kőport hagyva maga után. Egy élő ikon, Szabó Elemér ér utol, aki most zúzza a 34. Kinizsijét. Piramidális. Elhagyjuk a Csobánka szentkút felé vezető letérőt, miközben - sokak számára észrevétlenül - jelzésváltáson esik át utunk [Z-]. Elemér figyelmeztet, hogy a murvásról jobbra be kell térni az erdőbe. Szégyellem, hogy beszélgetés közben ezt nem én vettem észre. Általában nem sokat beszélgetünk, mert néhány udvarias mondat után Elemér elhúz, pedig olyan a mozgása, mintha csak a körúton sétálna. Nemsokára keresztezzük az előbbi murvást és megindulunk a Hosszú-hegy felé. Nincs torlódás, a mezőny megfelelő tempóban halad. Először gyenge, majd egyre erősödő emelkedőn megyek fel a gerincre, és vigyázva, hogy ne rúgjak kőbe, besétálok a pontra.

1. EP. Hosszú-hegy (09:26). Nagy-Szilitsán János, aki tavaly volt első bálozó, most narancssárga rendezői pólóban feszít, és tereli az érkezőket a pontőrökhöz. Flottul megy minden, azonnal lecsippantják és lepecsételik a lapomat, nem úgy, mint a 2012-es Kinizsin, amikor nem állt ki időben a pontőrség, és tizenöt (!) percig rostokoltunk hosszú, tömött sorban, pecsételésre várva. Sokan evésre használták fel a hulladék időt, de nekem olyasmit kellett volna csinálnom, amit nem illik sorállás közben, elhagyni a sort pedig nem mertem.

Meglepetésemre Tóth Ferikét látom pár másodpercig, akiről azt hittem, hogy legalábbis a szerpentin tetején nyomul már. Nem időzök a ponton, megindulok lefelé a jól siethető lejtőn. Szembe jön egy mosolygós rendező, köszöntjük egymást. Erről eszembe jut, hogy valamelyik évben itt csőstül jöttek szembe olyanok, akik "elfelejtettek" a kijelölt úton feljönni a pontra. Hamarosan leérek a jó öreg murvásra, ahonnan rögvest vissza kell (kéne) térni az erdőbe a jelzéssel, ám a zöm marad kint a murván, pedig az erdei ösvény puhább talaja jobban kíméli a lábat, és a lombsátor alatt kellemesebb a járás. A Szántói-nyereg műútján való átkelést most is rendező biztosítja. A padkára lehúzódva számos depós várja a hozzátartozóját. Nemsokára egy újabb nyereg következik, a Magashegyi. Itt Rakk Gyula térkép- és fotóművész figyelmeztet a távok szétválására, nem mellesleg képeket készít a még frisss, jólfésült és mosolygó túrázókról. Magam, hogy az időt kíméljem, bekéredzkedek egy idegen csapat csoportképébe. Innentől jó sokáig emelkedős lesz a téma. Félreállok, hogy megigyam a reggeliből megmaradt porkávés vizemet, aztán beszállok a pilisi liftbe. Az első emelkedőt még a lombok takarásában lehet letolni. Nem vállalkozom a pár éve még megkerülhetetlen sorompó alatti átlimbózásra, inkább a hegyfelőli végén kijárt ösvényre szaladok fel. Egyre több a kő, közeledik a László-kúpja. Nagy az elragadtatás a női hölgyek körében, pózolási inger tör rájuk, a gyönyörű kilátás előtt fotózkodnak. Nem árulom el nekik, hogy feljebb lesz ez még szebb is. Süt a nap, de nem éget, nyugodtan lehet menni sapka és napszemüveg nélkül. Feljebb már elkezd kanyarogni az út, mert hát ez a szerpentin dóga. Megjelennek a kitaposott rövidítő vályúk. Nincsenek a terepen narancssárga pólós rendezők, akik intőt írnának a kanyart levágók ellenőrzőlapjára, de még levágási tilalomra figyelmeztető A4-esek sincsenek a fákon. Csak egyetlen hölgyet látok rövidíteni, de biztos ő is csak az információhiány miatt tesz ilyet; nem tudja, hogy tettével hozzájárul a szerpentin erodálásához.

Ismét a múltba tekintek. Egyik kedves túratársunk (kilétét fedje jótékony félhomály) egy türelmetlenebb pillanatában átvágott egy ilyen nem túl hosszú vályún, és éppen az ott felügyelő rendező karjaiba futott, aki felszólította, hogy adja át az ellenőrzőlapját. Erre ő nem volt hajlandó, mire a rendező a következőket mondta neki: "Megállj te nagybajuszú! Ha most nem adod ide a lapodat, akkor hiába is mész végig, én ott leszek a célban, megismerlek, és garantálom, hogy ki leszel zárva." Túratársunk szerencsére nem izmozott tovább, átadta a lapját, és így megúszta egy írásbeli figyelmeztetéssel. Választhatta volna azt is, hogy útközben valahol levágja a tekintélyt parancsoló bajszát, de akkor lehet, hogy még a felesége sem ismerte volna fel, és nem engedte volna be a saját otthonába.

Jó érzés, amikor már a legfelső kanyarban hallom a túrázók égre szálló zsivaját. Lassan ritkulnak a kövek és felérek a rétre, ahol a kirándulóknak lehet választani a Pilis-tetőre vezető [Z3], és a nekünk előírt [Z-] jelzés között. Múlt szombaton, a felkészülés részeként, a megújult Pilis 50 keretében voltam először a Pilis-tetőn úgy, hogy már ott volt az új kilátó. Most azonban betérek a fák közé és örömmel tapasztalom, hogy kezd magához térni a páréve fagykárt szenvedett lombozat. Már sokkal árnyasabb az út, mint tavaly ilyenkor volt. Társas magányban nyomom le a hosszú, enyhén hullámzó, de az eddigiekhez képest pihentető utat a Pilis-nyeregbe vezető balos letérőig. Lassan ereszkedek a köves, törmelékes mélyútban.

2. EP. Pilis-nyereg (11:37). A tábor hangulatú ellenőrzőponton egy pillanat alatt csippantják és pecsételik a lapomat. Rögtön helyet keresek az egyik pihenő asztalnál és ebédhez "terítek", bár még nem harangoztak. Tom érkezik, ő is leül és rendezi sorait. A lábaim még jól vannak, ezért a cipőhöz, zoknihoz nem nyúlok. Egy adag brokkolis csirkét rizzsel még otthon kettéosztottam, most az egyik féladag dobozát bányászom elő. Sajtos pogácsát harapok hozzá és megkezdek egy 6 decis B0mbát. 2011-ben, amikor már szépen kipakoltam, és enni kezdtem, a Mennydörgés és Esőkoppanás égi zenekara zendített rá. Gyula érkezik. Nálam jó negyedórával később sikerült elrajtolnia az iskolai nevezés miatt, de most utolért. Még Ferike is itt pihen, mert egy kicsit émelyeg. Miután bevettem egy magnézium és egy porcjavító tablettát, és szelektíven szemeteltem, hárman indulunk tovább. Elmegyünk a 99900 lépéshátralékkal poénkodó tábla mellett. Végre van lehetőség dumálni, mert Ferike nem illant el az elején, ahogyan szokott. Úgy érzékelem, mintha egy hosszú pillanat alatt értünk volna ki a Kétágú-hegy szélére. Félre lépek az ösvényről, mert a következő pár méter kivezet az erdőből, és a Nap most már erőteljesen ontja ránk a sugarait. Nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek fel. Jól van, most már trappolhatunk lefelé. Harsogó zöld, dimbes-dombos vidék tárul elénk, amikor nem a lábunk elé nézünk. Ismét [K-] a jelzés. Lassan leérünk egy keskeny műútra, aminek a túloldalán HotDogMan standja nyújt lehetőséget egy kis kalóriabevitelre, szomjoltásra. Már több túrán megízleltük finom portékáját, ám azzal nem szolgálhat, amit pillanatnyilag a legjobban kívánunk, s ez nem más mint az árnyék. Nekivágunk egy szőlősdombnak, és átbukunk Kesztölcre. Majdnem egy nyomós kút elé visz le az az utca, amibe a dombról lejövet beletorkolltunk. A kútnál jó magyar szokás szerint két oldalról állnak sorba. Olyanok is elénk akarnak kerülni, akik később jöttek, mint mi, úgyhogy kénytelen vagyok felhívni a figyelmüket, hogy nem a ŤTikkadt zarándokok a Szentföldönť című hiperrealista szoborcsoport vagyunk, hanem mi is frissíteni szeretnénk. Nem tart tíz másodpercig sem, amíg a sapkámat és a poharamat a kipeckelt csapú kút vizébe tartom. Egy Mg és egy IsoSport pezsgőtabletta kerül a pohárba. Mire a volt Hársfa kocsma saroképületéhez érünk már el is fogy az ital. Pont jókor, mert szemben egy standon kedves fiúk és szép lányok kínálják a levendulafröccsöt és a pogit. Barbárságnak tűnhet, de nem értek a borokhoz, csak azt tudom megállapítani, hogy amelyiknek élesztő íze van, vagy túl savanyú, az xar. Egy sportfröccsöt kérek összeállítani úgy nagyjából. Megkóstolom. Áááh. Nincs élesztő íze. Finom.

Tovább kanyargunk Kesztölcön. Marha egyértelműnek tűnik a jelzett útvonal így nappal, de tavaly késő ősszel, a Nik 40-en, (ellenkező irányban,) éjjel sikerült kétszer is eltévednem a dühös ugatástól hangos utcákon. Rákanyarodunk a locsoló kislányos utcára. A kerítésen kívül áll a kislány és tankoló pisztolyos slagjával lespricceli azt, aki igényli. Csak ketten állnak előttem, és amikor sorra kerülök már majdnem megmossa a fejemet, de hárító kézmozdulatom láttán eltekint ettől. Azért álltam meg, mert a tavalyi itatást, sapkaáztatást akarom honorálni egy cukorkaadagolós tojással. Nem én vagyok a cukros bácsi, csak eljátszom a fordított Húsvétot. Az utca végén ott a szalagkorlát, amit átlépünk és átmegyünk az országúton a homokos talajú akácosba, ami már új hajtásokat növesztett a totális letermelés óta. Az akác egy rettentően szívós növény. Balra kiágazunk egy emberszéles ösvényre, amin igen hosszúnak tűnik a marsolás. - Mikor érünk már Dorogra? - kérdezi valaki. Ebben a pillanatban éles puskalövés hallatszik. Dorog szélén van ugyanis a lőtér közvetlenül a kutyaiskola placca mellett. Azon vidulunk, hogy biztos innen származik az a mondás, hogy: ŤA lőtéri döglött kutyát sem érdekli...ť Vagyis ez a válasz az imént feltett kérdésre. Dorog utcái következnek. Az első útba eső téren bemegyünk egy fotocellás ajtajú boltba. Célirányosan a pénztár melletti hűtőszekrényhez sietek. Már évek rutinja, hogy veszek itt egy literes kólát (újabban 1,25 l-es), a bolt előtt feltöltöm vele a kiürült energiaitalos palackomat, a maradékot pedig eliszogatom az aszfaltdzsungelben.

Nem tárazok be több folyadékot, mert a Getére és az azt követő hegyek sorozatára nem akarok nagyobb terhet felcipelni. Mindig csodálom, azokat az embereket, akik több liter itallal a hátukon komoly szinteket bírnak legyűrni. Jó pár évvel ezelőtt egyik túratársunk (maradjon inkognitóban) úgy bevásárolt sörikéből Dorogon, hogy ketten segítették föl a hátizsákját. A getei pontra már négykézláb mászott be, és talajszintről nyújtotta fel az ellenőrzőlapját. Nem az volt a kérdés, hogy feladja-e, hanem az, hogy vajon Dorogra, vagy Tokodra lehet-e a legkönnyebben lejutni.

A Mária utcában, amikor már letértünk a [K-] jelzésről, Gyula és Ferike bemennek egy péküzletbe. Nem megyek be velük, és nem is várok rájuk, mert úgyis utolérnek. Amikor felérek a 10-es főúthoz nincs türelmem háromszor megvárni a zöldet a lámpás zebrák előtt, hanem vaddisznó módjára az útirányokat elválasztó növényzeten csörtetek keresztül. Ti ne legyetek ilyen gyökerek! A 40-esek célkocsmáját, a Molnár sörözőt balkéz felől mellőzöm. Még otthon átnéztem (a TTT honlapról átlinkelve) a Kinizsi Százas útvonalát egy elektronikus térképen. Már hosszú évek óta a temetővel párhuzamos Csolnoki utcán megy fölfelé mindenki; én is be szoktam menni innen a temetőbe sapkát bevizezni. Rossz! A kijelölt útvonal az eggyel feljebb levő, a Csolnokival párhuzamos Mátyás király utcában van. Csupán ketten mennek arra előttem. Egy nagy, üres parkolónál ez belefut a Csolnoki utcába, ahol a söröző oldalában látott emberekkel találkozok ismét. Az is rituálé már, hogy az utolsó korty kóla legurítása után a kólás palack átvételére egy depóst kérek meg. Mindig készséggel vállalják a feladatot. Egy ipari terület mellett emelkedek lassan. Feljebb, a lepusztult Belányi telepen fűnyírót berregtetnek. Az Uradalmi-erdőbe érve hallgatózok, hogy jönnek-e a szelíd motorosok, de nem hallok robajszerű gázfröccsözést.

2013-ban amikor egy rozsdás távvezetéktartó-vastraverz elé értünk, terepmotorosok jelentek meg, és motorkerékpárjaikat lefékezve, ütemesen húzogatni kezdték a gázkart, miközben végignéztek a túrázók hosszú során. - A fazom belevágom! - üvöltötte túl a hiányos hangtompítójú kipufogók zaját az egyikük, s ezzel vissza is fordultak, arra, amerről jöttek. A sok lúd disznót győzött.

A Kis-Gete után járok már, amikor egy sporttárs megáll, és előre hajolva fujtat. Amikor mellé érek megkérdezi, hogy sokat kell-e még felfelé menni. Arra következtetek, hogy első bálozó lehet, és a Getét is csak hírből ismeri. Nem sok jóval tudom kecsegtetni; nagyjából vázolom, hogy mire lehet számítani, és megkérdezem, hogy amúgy jól van-e. Azt mondja, hogy fáradt és a felfelé meneteket már nehezen bírja. Javasolom, hogy álljon félre pár percre az árnyékba, az csodát tud tenni. Úgy, ahogyan azt az emberünknek elmeséltem, jön egy napos nyiladék, és az azt követő emelkedő már a Nagy-Gete nagy feszületénél ér véget.

3. EP. Nagy-Gete (15:13). A füvön pihen egy prominens Kinizsi fan, Toplak Joeyline, aki holnap reggelre már 21 teljesítést tudhat a háta mögött. - Szevasz Józsi, napozol? - üdvözlöm. - Hát itt az Ottó! - köszön vissza Joey. Itt sosem szoktam pihenni, maximum behúzódok az árnyékba, és ott iszok egy-két kortyot, de most inkább a lefelé úthoz tántorgok, ami a tetőről egy nagy szikla-lépcsőfokkal kezdődik. Az árnyas ösvény először csak módjával lejt, de aztán egy bal kanyar rátesz a veszélyesen meredek, sziklás, morzsalékos lejtőre. Szerencsére egy olyan társaságot fogok ki követőnek, amely szintén inkább az óvatosságot helyezi előtérbe, s így nem kell zavartatnom magam. Meg is jegyzem nekik, hogy vicces figura lehetett, aki erre hozta az OKT útvonalát. Egyetlen egy bátrabb embert kell elengednünk, aki hamar el is tűnik a süllyesztőben. Amikor a lejtő durvább szakaszának vége van, egy kiágazó ösvényen félre megyek egy idegkisimító sárgításra. Amint ott állok, hallom, hogy Gyula lefelé mentében azt mondja: - Az Ottó jól elhúzott. Nem szólok, hogy itt vagyok, hagyom, hogy Gyula és Ferike a saját tempójukban menjenek tovább. Következik a rövid fenyves szakasz, utána pedig a Mars béli vörös köves bokafordító vályú, amit szintén nem szabad félvállról venni. A hosszan tartó ereszkedés után balra fordulok a horgásztó felé, és mielőtt 20 méter múlva jobbra kanyarodnék az egyetlen [K+] jelzésen, harminc másodpercre félreállok pihenni, közben alibiből húzok egyet a kólámból. Erőgyűjtés után nekivágok a löszfalnak. A szárazság miatt most is olyan, mintha púderrel lenne megtöltve a vályús ösvény, ami úgy be van süllyedve, hogy a pereme már-már hónaljig ér. Feltaposom magam, és úgy gondolom, hogy most már túl vagyok a nehezén. De mi a fészkes fene van itt? Ez nem igaz! A zöld szörnyeteg visszahódította az ösvényt; csak ádáz dzsungelharc árán lehet feljutni a Katlanba. Há' még örülhetek, hogy csak szívós cserjék nőnek errefelé, és nem tüskebokrok. Nagyot fújok a Katlan szélén, és elindulok két sor zöldség közt kelőben. Meleg van, szó se róla, de egyáltalán nem az a fülledt, dögletes meleg. Tavaly például ennél melegebb volt. Amikor ráfordulok egy normál földútra a Hegyes-kő felé, akkor sem érzem azt, amit itt gyakran lehet érezni, hogy mintha a mellkasomra nyomná melegét egy gigantikus hősugárzó. Hoppá! Itt még nem volt ellenőrzőhely a Kinizsizésem óta.

I. Ellenőrzőhely. A Hegyes-kő előtti egyetlen árnyékos helyen (a [K-] visszatérésének közelében) megint csak Nagy-Szilitsán Jánost látom, mint rendezőt. Becsúszott egy kis technikai malőr: kitikkadt a csipogó, ezért - jobb híján - a rajtszámokat írja fel Jánosunk. Azzal ugratom, hogy láttam az ikertestvérét, néhány órája a Hosszú-hegyen, szintén rendezői színekbe öltözve. Nagyon el van foglalva a rajtszámok felírásával, ezért nem is zavarom tovább, hanem nekivágok annak a rövid, de kajak kis emelkedőnek, amit jószerivel csak pipilépésben, és a visszahullásra fokozottan vigyázva teszek meg. Ez egy bukkanó volt, utána lehet kocogni lefelé. Amikor majdnem vízszintesre érek, megállok egy pillanatra, és jobb-hátra nézek. A Duna még mindig ott kanyarog a távolban, a Bazilika grünspanos kupolája pedig még a helyén van. Ez megnyugtató. A Tokodi pincék is jó mélyen vannak alattunk a terepasztalon, lesz egy hosszú fékezgetős ereszkedés. A térdemnek nem tetszik, de hát ez van. Az egyetlen nagyon meredek részen, a morzsalékos lejtő mellett már kialakult egy újabb ösvény, amelyen a száraz fű még nem kopott ki a talajig, talán ott nem annyira csúszós. Így is akad, aki pici porfelhőket ver fel egy-egy megcsúszásakor. Szerencsésen lejutok a műútra. Balra kezdődik egy 300 méteres aszfaltos menet. Melegebb van, mint fönt, de nincs az a remegő délibábos, rekkenő hőség, amit már sokszor tapasztaltam itt. A buszmegálló bódéja, most nem takar feladókat, tök üres, akár be is lehetne ülni pihenni. A forgalmas útcsomóponton egy kisebb társasággal átsietek, és nyomulok fölfelé a Tokodi pincék irányába. Itt is sok a depós kocsi, jönnek-mennek a poros murván. Az útmentén élelmes gazdák reklámtáblái kávét, hideg fröccsöt kínálnak. A réten a kis szaletlit egy fizetős büfé bitorolja. A tokodiak pár éve megunták, hogy cukiságból ingyen traktálják a százasok hadát zsíros kenyérrel, csemegeuborkával. (Rrégebben még Túró Rudi is volt, amire uborkát ettem.)

2012-ben itt feltételes ellenőrzőpont működött. Aki csekkolt, az grátisz kapott egy bögrét Ť100 km; 24 órať felirattal. Tudtommal itt sem volt addig még pont, ezért ezt többen véletlenül kihagyták. Választhattak: vagy visszajönnek Mogyorósbányáról, vagy a célban levesen kívül még gratulációt sem kapnak.

Sehol sincs árnyék, ezért továbbmegyek. A pincéket fölfelé elhagyva, a gyümölcsös kertek fölött húzódó úton állok félre az árnyékba, hogy igyak a maradék kólámból. A Kősziklára menet, amikor az U alakú, vályús alig-ösvényen utolér egy "vonat", és a "mozdony" már-már a nyakamba pöfög, akkor inkább félreállok a következő árnyas helyen, mert nem akarom a saját tempómnál gyorsabban hajszolni magam, de feltartani sem akarok senkit. Az ösvény mentén mások is pihennek. Amikor felérek egy keresztező útra, ahonnan már csak pár lépés a Kőszikla kis fennsíkja, keresem a tavaly még ott heverő nagy kőtömböt, amire le tudtam ülni. Most nem látom sehol. Nem tudom hogyan és mivel vihették el ezt a piramisba illő követ, de nagyon leleményesek, és erősek voltak. Hát akkor a leülésből nem lesz semmi; megindulok lefelé. Hosszan, meredeken a lejtmenet is kimerítő.

Erre járva mindig eszembe jut, hogy régebben a [K-] jelzés nem ment le simán ebben a mélyútban Mogyira, hanem - valaki biztosan tudja miért - kiágazott egy keskeny ösvényre. Egy tokodi zuháré után nem törődve azzal, hogy az ösvényt szegélyező bokroktól csurom víz lesz a gatyám, bementem a susnyásba a jelzést követve. Ez még nem lett volna baj, de később az ösvény egy rövid, nagyon meredek lejtővel csatlakozott vissza a mélyútba. Na, itt aztán kizuhantam az agyagos, sáros útra és még a botom is elgörbült, ahogy ráestem. Most, így visszagondolva, csodálkozom akkori magamon, hogy fel sem merült bennem a gondolat, hogy hagyom a francba az egész fo5talicskát, és Mogyorósbányán kiszállok, és felszállok az első buszra.

A temetőben, a bejárattal szemben egy üres padot látok. Mogyin úgysem lesz egy talpalatnyi- pláne egy seggalattnyi hely sem; bemegyek a temetőbe, és a padon terpeszkedve nyalom be a kólám utolsó cseppjeit. Az elhaladó túrázók bámulnak a rács túloldaláról, én meg bentről bámulom őket. Ezt hamar megunom; visszamegyek az útra, és lekanyarodok a mogyorósbányai buszmegállóhoz. Hosszú sor áll vízért a kék kút előtt, ezért a Kakukk felé veszem az irányt. Végig depós autók parkolnak az utca mindkét oldalán.

4. EP. Mogyorósbánya, Kakukk (17:30). Balról, hátulról megyek be a Kakukkba, mert ott székel a pontőrség, és így nem kell belül végigmenni az épületen. De még mielőtt a hátsó bejárathoz érnék, Gyula szólít meg a kerthelyiségből. Kérdezi, hogy hol voltam. Elmesélem a getei félreállásom történetét, mire megjegyzi, hogy jó sokáig csorgattam. Azt persze nem említettem neki, hogy a Kősziklát több részletben másztam meg. Bemegyek igazoltatni a - nyitott ajtó ellenére is büdös - hátsó helyiségbe. Amikor kijövök, Gyula elmondja egy fél tányér levesre mutatva, hogy Ferike is itt van még valahol, de nehezen bír kajálni, mert még mindig nincs egészen jól, mondhatni xarul van. Jelzem neki, hogy most nem állok meg, mert Péliföldszentkereszten, az árnyas Szent-kútnál végzek majd egy átfogó szervizt, ott nincs ekkora zsibvásár. Visszamegyek a buszmegállóhoz, ahol még mindig hosszú sor áll a kútnál. Most sem állok be a sorba, hanem inkább reszkírozom a szomjazást. Cudar világ jön rám, ha nem működik a 200 méterrel feljebb levő hasonló kút. Már laposan süt a nap, sapka a hátizsákban, csak a napszemüveget tartom készenlétben. A fenti kút közelében pontosan egy darab túrázó heverészik a fűben mezítláb, és az itinert böngészi. A kút környéke sötét a nedvességtől; mázlim van, működik. Kiürült flakonomba vizet eresztek, és beledobok egy Mg és egy IsoSport pezsgőtablettát. A kút tőszomszédságában álló ház előtti kőtömbön ülve fogyasztom el a hűsítőt (nem kergetnek el a jó atyafiak), aztán visszatérek az utca aszfaltjára. Pávó Balázzsal és Károly Vikivel találkozok, akik a buszmegálló felől jönnek éppen. A bazaltkövekből kirakott, emelkedős szekérút következik. A szélén megyek, de nem sokat számít, mert nincs padkája; alapos munkát végeztek azok, akik annak idején ezt az utat építették. Felérek a csomópontba, ahova a [K+] köt fel. Tovább megyek egy árnyas, lágyabb földúton. Előttem megy két srác és egy lány; egymást licitálják túl, hogy kinek, mije fáj jobban. A legtöbb testrésze a reklámszatyros srácnak fáj, de keménynek mutatkozik, és bizonygatja, hogy 21 órán belül lesz a menetidejük. Hát akkor jobban bele kéne húznotok - fut át az agyamon - mert ilyen tempóban ez nem fog összejönni, és még ha az éjszakát is nehezítésnek veszem... Mögöttem jön gyalogtempóban egy páros. Nagyhangon egyre jobban belelovalják magukat egy távollévő futótársuk szapulásába. A hallottak alapján a beszélgetés alanya addig hezitált a regisztrációt illetően, míg lemaradt róla. Azt a következtetést vonják le, hogy valójában nem is akart eljönni a Kinizsire, mert az utóbbi időkben gyakran fájlalta a térdét. A páros még az Öreg-Kő emelkedője előtt megelőz, amire direkt lelassulással én is rájátszok. Egy fán jobbra nyilazott [K-] látható, ami után emelkedő következik. Belekezdek. Nem nézegetem, hogy mikor leszek már fönt, csak nyomom. Megpróbálok csukott szájjal lélegezni, ami csak az elején sikerül. Egy keskeny keresztező földútról már fellátni az Öreg-kői pihenőbe.

II. Ellenőrzőhely. Legnagyobb meglepetésemre feltételes ellenőrzőpont működik itt. Azért a meglepetés, mert tavaly is volt itt pont, és ilyen gyakori egymásutánban még nem volt erre példa. Ha nagyon hiú lennék, akkor arra gondolnék, hogy azért van most is itt ellenőrzés, mert tavaly megjegyeztem a pontőröknek, hogy célszerű lenne ide fix ellenőrzőpontot szervezni, mert nélküle ennek a kitérőnek a távját és szintjét sokan rendszeresen lekispistázzák, és a meccs végén blokktéglával verik a mellüket, hogy milyen jó időt mentek. Most is örömömet fejezem ki a pontőröknek az ittlétük miatt. Egyébként mászó tábor működik a pihenőben és környékén. Nem irigylem a táborozókat, mert ha megáll az ember, akkor már támadnak is a szúnyogok. Azért egy percre leülök az egyik padra, hogy megigyam a Mogyoróson kevert sportitalom kétkortynyi maradékát. Rákanyarodok a [K-] leszálló ágára, és a lehető legkevesebb fékezéssel kocogok a nagy birtok kerítéséig. Már évek óta nem visz be a jelzés a kétszárnyú kapun belülre, hanem jobbra fordul, majd pár méter után balra egy rövid, de valószerűtlenül meredek lejtőcskére. Nem tudom, hogy mit gondolt az, aki ezt kialakította, ezen csak a párosujjú patások tudnak biztonsággal mozogni. Esős időben a kirándulók úgy csúsznak le itt, mint a természetfilmekben a pingvinek a jégről a tengerbe. El is kerekítek egy cifrát, amíg letipegek az aljára. Mialatt előveszem a zsebemből, és orromra biggyesztem a napszemüvegem, Vikiék utolérnek. Hangot adok ama nézetemnek, hogy a most feltáruló panoráma a távoli horizontjával, a telt zöldszínű dombjaival a késő délutáni kontrasztjával felveszi a versenyt az útvonal eddigi hegyi kilátásaival. Hosszan megyünk a kerítés mellett, majd az út kanyargásba kezd, és elvezet egy lejtőhöz, amely a péliföldszentkereszti Szent-kút elé visz le. Leteszem a hátizsákom a Mária oltár lépcsőjére, és a kúthoz megyek az üres B0mbás flakonnal és a bicikliskulacs lefejezésével kialakított poharammal. Mindkettőt vízzel töltöm meg. Visszatérek az oltárhoz és letelepedek a lépcsőjére. Itt az ideje a generálozásnak. Ledobom a cipőmet, lehúzom a zoknimat. A lábujjaknál, ahol reggel bekentem a lábam, sokkal sötétebb a retek, mint egyebütt. Az itt ejtőző Rafter meg is jegyzi, hogy vajon mit szól ehhez Mária. Hát, talán tehetne egy csodát; üdévé, frissé varázsolhatná a csülkeimet, de nem csinál semmit, csak szendén néz maga elé. Amíg pezsegnek a tabletták a flakonban, és hűsölnek a lábaim, addig előveszem a kettéosztott adag kínai brokkolis csirke második felvonását, és magamba diktálom legalább a felét. Nincs étvágyam, de enni muszáj. Pár kortyot leiszok az izós italból, de az igazi szomjoltás a nagy pohár forrásvízzel történik. Evés után lábápolás. A cipőket egymásnak csapkodom, hogy minél kevesebb por maradjon bennük. A szennyes zoknikkal - amennyire lehet - ledörgölöm a koszt a lábaimról, majd utánzsírzást végzek Ne0granormonnal. Friss pár zoknit húzok, majd belebújok a cipőmbe.

Végre rászántam magam, hogy kipróbáljam, milyen túrafélcipő helyett futócipőben túrázni. Pár héttel ezelőtt posztot olvastam arról, hogy kinek milyen terepfutó cipő jött be. Minden ilyen megemlített cipő alsóhangon olyan 45E Ft. körüli árban van. Jó, hát végül is rá lehetne ennyit áldozni, ha nem menne ez is ugyanúgy tönkre 1000-1500 km után, mint egy no name cipő. Végül vettem 12500-ért egy gemkapocsra hasonlító emblémájú futócipőt. (Mostanában majdnem mindenkin ilyen márkájú technikai pólót és egyéb sportruházatot látok.) A cipő a Sárga 70-en jól teljesített, a célból még elvitt a budaörsi vasútállomásra is. Most - pláne friss zoknival a lábamon - elmondható, hogy komfortosabb benne a járás, mint egy mindenképpen keményebb talpszerkezetű túracipőben, még plusz talpbetét nélkül is.

A szervizelés közben megérkező és csak röviden itt időző Gyula után loholok a murvával felszórt sétányon. Ilyen produkciót nem valószínű, hogy túracipőben bemutatnék. Elmondja, hogy Ferikének még tovább kellett regenerálódnia Mogyin, mobilon tartja vele a kapcsolatot. A pár éve létesített büfé-kávézó mellett megyünk el. A Domenico Savio szobor önmegtartóztatóan figyeli a teraszon ráérősen frissülő túrázókat és más vendégeket. Balra fordulunk a templom irányába. Csodálkozunk, hogy egy kisebb csoport is arra tart előttünk, mert majdnem mindenki a szalézi sportpálya mellett szokott rövidíteni. A templomot szépen felújították, tavaly még egy csomó építőanyag és munkaeszköz volt látható körülötte. Az idősotthon elé leérve jobbra fordulunk, és megindulunk az országúton fölfelé. A szaléziak főépülete elé érve Gyula elmeséli, hogy ez régen börtön volt. Tény, hogy ilyen környezetbe inkább szanatórium, mintsem börtön való, de ott van például a váci börtön a Dunaparton, és a márianosztrai a Börzsönyben. Felnézünk jobbra, a tájból kiemelkedő Öreg-kőre, aztán nemsokára balra fordulunk a szántóföldek mellé, a durva murvával felszórt útra. Mielőtt az erdőbe érnénk, megfigyeljük a közvetlenül a hegyek fölött még egészben látható Napot. Ez azt jelenti, hogy királyok vagyunk, ami az időtartalékunkat illeti. A frissítés után könnyebben mászom meg a Kökényes oldalt, és Gyula sem panaszkodik. Letrappolunk a Bika-völgybe. Csak az időközben áttelepült HotDogMan standja üzemel a szűk, földes parkolóban. Az évek óta ide kiálló sportszerkereskedő cég idén már nem talált reklámértéket abban, hogy szódásballonokat és aprósüteményt hozzon ide frissítésnek. Gyanús volt, hogy a Pilis-nyeregben nem osztogatták a kupont, amely felmutatása (a múltban) itt feljogosított a szódaiváson túl egy kis sós és/vagy édes sütemény fogyasztására, a kisfröccsről már nem is szólva. Mindenesetre hiányzik ez a kis csipegetés, de üsse kavics, megleszünk nélküle is. A műútról jobbra fordulunk rá egy erdős emelkedőre, amelyen egy távvezeték mellé toljuk fel magunkat. Az átmenetileg enyhülő emelkedőn egy hölgy az út kellős közepén rovarriasztóval fújja be magát. Az iszonytató szagú vegyszer aeroszolját pont pacekba hozza a légáramlat. Köhögés fog el. Egy asztmás tuti befulladna tőle az első slukkra. Gáztámadásra nem számítottunk a túrán; ettől nem csak egy kullancs hányná el magát, de még egy rinocérosz is felborulna. Permetezést az útvonalról letérve illenék végrehajtani, és még úgyis éppen elég szagolni a követőknek. Néhány napja posztolta valaki, hogy a vezeték alatti, ruhaletépő dzsindzsát csutkára vágták. Igaza volt; csak a meghagyott kis csonkokra kell ügyelni. Jó, hogy még világos van. Miután az újra erősödő emelkedőt is lenyomtuk, egy elágazó murvás út jobb ágát választjuk, hogy a Vaskapuhoz érkezzünk, és egy hajtűkanyarral megkerüljük az árkát. Már észrevehetően szürkül, de a sötétebb erdőrészletekbe érve is még kielégítők a látási viszonyok. Hálásan gondolok az illetékesekre, akik elintézték, hogy a két itteni vadkerítésen most sem kell átmászni; a kapuk nyitva vannak. Leérkezünk Pusztamarótra. Az esőház teljes területét itt is egy fizetős büfé foglalja el, ezért a padoknál keresünk helyet Gyulával. Csak addig maradunk, amíg elővesszük a lámpáinkat és elfogyasztunk egy-egy zsebkávét. Én még megiszom a Pélin készített italomat, most már csak a vésztartalék dobozos energiaital van súlyban. Közben egy hölgy megkérdezi, hogy hol is vagyunk. Elmondom neki, és azt is ,hogy ez a hely arról híres, hogy a török testvérek Mohács után itt is lekaszabolták a gyaurokat. Figyelmébe ajánlom a mellettünk álló emlékmű-együttest, amely templomromot ábrázol, vagy valami mást. Gyerünk tovább! Nyakba akasztjuk fejlámpáinkat, de még odázzuk a beüzemelést. A világos színű murván még jól el lehet közlekedni. A Rancs fogadó és a Vízválasztó között valahol, Darabos Zoli (aki két éve, zakója hajtókáján kilenc ovális jelvénnyel és kalappal a fején teljesítette utoljára a Kinizsi Százast) hívja fel Gyulát. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan most is elénk fog jönni biciklivel Tatabányáról Bajra. Gyula megjegyzi, hogy igen korán kell felkelnie, mert jó időben vagyunk. A sorompó után már világot kell gyújtani, jön az emelkedős, mészköves Kis-Gerecse oldal. Ajánlatos a lábunk elé világítani a változatos terep miatt; nincs két egyforma lépés. Népes kis csapat verődött itt össze, szótlanul vesszük az akadályokat. A mészköves terep végén egy nyúlfarknyi lejtő után ki kell mászni a Gerecse egyházi üdülő területe előtti útra. Itt szikkadt traktornyomos az út, kerülgetni kell a keréknyomok éleit. Később, a Schandl hárs után már jobb a terep. Monoton, de ezt most nem bánom, mert tempósan lehet fogyasztani a métereket. Később lejteni kezd az út. Nem olyan rég, még tavaly is, oda kellett figyelni, nehogy az ember egyenesen továbbmenjen, le, Tardosra, mert egy ponton túl az út jelzése alattomban [K+] lesz, ám nekünk a [K-] jelzést megtartva, balra le kell térni egy szélesebb útra átkötő, bokrokkal takart ösvényre. Rendszerint itt többen el szoktak tévedni. Mostanra azonban a kellő helyen nőtt egy táblakarácsonyfa, aminek az ágai mindent tisztáznak. Majdnem neki lehet menni, és aki ezt sem veszi észre, az menjen ... menjen le alfába.

Utolérjük azt a hölgytúrázót, aki érdeklődött Pusztamaróton. Megismer a hangunkról, és kérdezi, hogy milyen messze van még Bányahegy. Távolságot nem tudok mondani, de részletesen elmesélem neki, hogy a Gerecse tetőről először lejön bemutatkozni a [K3], majd kisvártatva Tardos felé el is hagy, aztán jobbra alattunk látni fogja a depós kocsik fényszóróit, amint a pontra igyekeznek, utána pedig jobbról bejön egy kerítés, amitől - ebben a tempóban haladva - úgy tíz percet mérhetünk a bányahegyi tisztásig. A kiselőadásból sejti, hogy nem most járok először errefelé, és rákérdez, hogy hányadik K100-am ez. Kénytelen vagyok bevallani, hogy a tizedik. Gratulál. Babonás vagyok; tiltakozom a megelőlegezett gratuláció ellen; van még kb. 30 kilométer a túrából. És különben is, félórája úgy puffad a gyomrom, mintha belülről nyomná egy ököl a gyomorszájamat. Ha behúzom a hasam, akkor feszít, ha kidüllesztem, akkor könnyebb, de egy kis döccenésre is olyan, mintha ki akarna szakadni. Már alig várom, hogy beérjünk a pontra. A kerítéstől számolom a perceket. Ahogy a kivilágított rétre érünk, nem a pecsételő sátorhoz megyek, hanem leülök egy asztal nélküli sörpadra és előveszek egy zacskó sóskekszet.

5. EP. Bányahegy (22:37). Mindet megeszem jól megrágva és csak utána megyek csippantani, bélyegeztetni. Idén is kislányok a pontőrök. Amíg a papírmunka folyik, addig az egyik elviszi a poharamat, és meleg teával megtöltve hozza vissza. Azonnal kortyolható. Újdonság, hogy vizet egy lajtos kocsinál lehet vételezni. Nem akarok már cipekedni, ezért csak a teát öblítem le egy fél pohár vízzel. Ismét Kinizsis ikonokkal találkozunk; Samu Piroskával, Tótfalusi Andrással és társaságukkal indulunk tovább az éjszakában. Nem látszik rajtuk fáradtság, vidáman beszélgetnek, s ez üdítően hat. Nem múlt még el a gyomorproblémám, de egy picit azért jobb. Az a lényeg, hogy a gyaloglásban nem akadályoz, és a hányingerem is émelygéssé szelídült. Bekapok egy töltetlen Extra Strong Ne9rót. Az erős mentolos íz valahogy tompítja a feszítő érzést. Utolérünk és elhagyunk egy túratársat, akinél két göcsörtös, egyszer használatos túrabot van; ő már megszenved minden méterért. A köves, talpmasszírozó, kőbányamelletti utat egy jobban járható talajú szakasz váltja fel, de itt meg ismét traktornyomokat kell kerülgetni, ez töri meg a monotóniát. Nagy sokára elérjük a mészkősziklákkal tarkított területet, ahol régen négyszer kellett korhadt, lötyögő létrákon átmászni. Kerítések nélkül időelőnyünk van, nem kell a létrák előtt sorban állni és szertornázni. A szántóföldet megint felszántották, ezért nem lehet átlóban átvágni rajta. Ott, ahol anno az utolsó létra állt, annyi fényesre koptatott mészkő van, hogy muszáj közvetlenül a láb elé világítani. Nehezítés, hogy ágak lógnak az orrod elé, és a fejlámpa levelekről visszaverődő fénye elvakít, alig lehet lelátni a talajszintre. Végre aztán kikeveredünk a köves, dzsindzsás területről egy szélesebb füves útra. Gyula "pótcselekvés" jelszóval lemarad csokit előszedni. Meglepetéssel vegyes örömmel tapasztalom, hogy előttem egy csoport nem megy le egyenesen ezen a szélesebb földúton a műútra, hanem a jelzést követve bemegy balra egy egyszemélyes ösvényre. Becsatlakozok mögéjük. Itt megint csak a láb elé kell figyelni, mert a derék favágók nem tudták máshová gallyazni a fákat, mint erre a nyomorult keskeny ösvényre. Csak magas lábemeléssel lehet haladni, ami már nem igazán esik jól. Amint így, az előttem járó cipősarkát világítva megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak azt veszem észre, hogy már kint vagyunk a műúton. Hű, a bús magányba! A második balos beugrót kihagyta az alkalmi csapatunk vezére, pedig arra háklis vagyok, hogy ezt a két beugrót mindig bejárjam, annál is inkább, mert a zöm általában úgy tesz, mintha észre sem venné ezeket. (Mint például mi most a másodikat.) Hát, annyira öntudatos azért nem vagyok, hogy emiatt visszamenjek, mert az már rögeszme lenne, és az nem finom, akárcsak a kőolaj. Gyula "kispistát" kiált, amikor meglát a műúton. Hiába is magyaráznám neki, hogy a csordaszellem vitt tévútra, csak mélyebbre ásnám magam. Balra kanyarodunk a műúton, aztán pár méter után jobbra fordulunk, arccal Vértestolna felé. Hosszú sorban állnak itt is a depós kocsik. A legtöbb autós sötétben révedezik a vezetőülésen. Mások nyitott hátsó ajtónál táplálják vagy kezelik a túrázójukat. Megint mások pedig telefonon tudakolják az illető várható érkezését, fizikai és elmebeli állapotát. Balra fordulunk az erdőbe, és pár méter megtétele után megismételjük ezt. A folytatásban meg vagyok lepődve, hogy az eddig tapasztalt kimondott szárazság ellenére itt éppen, hogy csak kikerülhető sármedencék, lekvárok vannak. Egy keményebbnek gondolt kulimászba bele is gyalogolok, ami magasabb, mint a cipőm pereme, és egy kis trutyi jut a hálószerű cipőfelsőrészre is, és ez fölöttébb bosszantó. Persze a mostani állapot meg sem közelíti a 2010-est. Akkor egy kiadós zápor után értünk ide, és a szúrós cserjékkel határolt pocsolyákban híg sár volt. Romantikusnak éppen nem nevezhető tirádákat lehetett hallani az éjszakában. Nekem is volt egy pillanatom, amikor csak hajszál választott el egy hátas dobástól, bele a sárba. Az akkori körülmények vészesen fogyasztották a tartalék időnket.

Egy emelkedővel magunk mögött hagyjuk a sáros szakaszt, és egy kerítés mellet megyünk monoton üzemmódban, a most éppen láthatatlan Pes-kő sziklaalakzatai alatt. Közben megfájdul a jobb talpélem, és nem is kicsit. Valaminek mindig fájnia kell. Ha múlófélben van egy fájdalom, akkor jelentkezik egy másik. Valószínűleg egy, a Vértestolnai műút előtti mészkőrengetegben elvétett lépésem üt most vissza. Amennyire lehet leveszem a fájós testrészről a terhelést. Helyzetjelentés értékű, amikor Tarján felől felköt a [K+]. Lám, lám, nem egyhelyben toporgunk. A következő ilyen jelentőségű tereptárgyat csak az veszi észre, aki tudja, hogy mit kell figyelni: egy kanyar után "jön" a Tarjáni-Malom-patak agyagos földdel álcázott, korlát nélküli hídja. Ebbe a kategóriába tartozik még a közeli, majdnem teljesen elsüllyedt vad-lábrács, ami majd a jövő régészeinek fog fejtörést okozni. Népi megfigyelés, hogy ilyen tempóban, innen 12, uszkve 13 perc alatt érünk le Koldusszállásra. Addig azonban el kell szenvedni az egyre sűrűsödő zúzalékkő szórat okozta gyötrelmeket. Hosszú kanyargás után, egy egyenes végén meglátjuk a fényt az éjszakában.

6. EP. Koldusszállás (01:03). Igazolás után a Tengerszem jóvoltából tea és zöldségleves közül választhatunk; mindketten a levest választjuk. Fontos megjegyezni, hogy a Tengerszem már hosszú évek óta kitartóan frissíti a K100 idáig eljutott túrázóit. Bízom benne, hogy nem játssza el ugyanazt, mint a Bika-völgyben ama másik sportszerkereskedő, hogy figyelmeztetés nélkül kiszáll a buliból.

Leülünk a két turistaút ([K-] és [S-]) által bezárt hegyesszögben létesített pihenőbútorzatnál. Ne szóljatok senkinek, nem sokan tudnak erről. A poharunkba kapott levesben tényleg van zöldség, igaz, ahhoz csak a lé megivása után juthatunk hozzá a pohár fenekének kocogtatásával. Amíg eszegetünk, folyamatosan érkeznek a pontra a fejlámpák. Még nem lógunk bele a zombik időzónájába. Nem úgy, mint 2014-ben, amikor egy téves zokni választásom miatt parazsakon jártam végig a táv nagyobbik részét. Akkor a belassulás miatt már találkoztam olyan sporttársakkal, a körtemplom felé menet, akiknek a mozgásán látszott, hogy csak azért gyötrik magukat tovább az útvonalon, mert már nincs más kiút.

Veszünk egy nagy levegőt, és nem létező zászlónkra tűzzük a Tengerszem lobogóján olvasható jelmondatot: "Törj a csúcsra!" Vadul rá is törünk a túránk utolsó csúcsához vezető útra, ami leérkezésünkhöz képest majdnem ellenkező irányba a [S-] mentén található. Bár tudjuk, hogy a cél nem itt van a szomszédban, hanem kb. 18 km-re innen, de az ember itt már úgy érzi, ha nem sérül le, és ha nem jön egy mindent elsöprő kataklizma, akkor a célba érési esélye tendál a 100%-hoz. Ez a tudat plusz erőt ad az elkövetkezendőkhöz. Alig észrevehetően fokozódik az emelkedő, később egyre gyorsul a légzés, még később pedig az orrnyílások túl szűknek bizonyulnak. Ismét sűrűsödik ez az átok szórat is. Amikor átmegyek az út egyik oldaláról a másikra, nemsokára az előző bizonyul jobbnak. Már látom a hajtű felső ágán a kivillanó fejlámpafényeket, de még odébb van az éles kanyar. A Bundschuh-kút felől felkötő [SO] jelzés után már mi is a felső ágat koptathatjuk. A Kis-réten álló sufni és a faragott pad utáni rövid szintbeli pihentető szakaszt nem élvezhetjük, mert a zúzalékkövek akadályoznak ebben. A rét után becsatlakozunk egy dózerútba és még mindig kitartóan emelkedünk, emelkedünk és emelkedünk. Több keresztező földút mellett is elmegyünk, de egyikben sem kutatom a [S-] jelzés folytatását, mert a mi letérőnkhöz azután fogunk odaérni, miután érezhetően lejteni kezd majd az út. Addig türelemmel rójuk a métereket, recsegtetjük cipőtalpunk alatt a köveket. Az előttünk haladók is jól ismerik a járást, mert amikor kell, balra eltűnnek a fények a lámpatulajdonosokkal együtt. Lefelé kocogós, lábkímélő talajú úton érjük el a [P-] becsatlakozását, majd egy újszerű állapotban lévő pihenőbútorzat mellőzése után, élesen jobbra fordulva folytatjuk, most már a szimpla [S-] jelzésen az ismét emelkedőbe átcsapott utunkat. Ez volt az Arany-lyuki kereszteződés. Egy bő kilométeres, egyenes vonalú emelkedőre számítunk, és ezt meg is kapjuk. Nem türelmetlenkedek, nem is vizslatom, hogy mikor térünk már vissza az elhagyott dózer útra, a hirtelen felszaporodó kövekről úgyis észreveszem majd. Amikor ez bekövetkezik, megint egy monoton menetelés jön, néhol egy kisebb emelkedéssel. A léptek ritmusa dallamot indít meg a fejemben. Füldugó nélkül is tudok zenét hallgatni.

Aszongya, hogy: Ooh, we can own the night / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing.

És ez be is ég annak rendje és módja szerint. Az út szélén a Vencl Ferenccel üldögélő Fábián Zsuzsi hellózása állítja meg egy pillanatra a felvételt. Vidám a hangja, és nincs is egyedül, ezért csak visszahellózunk, de nem szakítjuk meg a menetelést, és az agyamban pedig újra végtelenül ismétlődik a refrén. A kövek miatt nem sikerül belefásulni a gyaloglásba. Egy jobbra indított S kanyar finom lejtéssel töri meg a monotóniát. Ezt rövidesen egy szétnyílt hajcsatra hasonlító kanyarocska követi; a szembelevő ágban ismét imbolygó lámpafényeket figyelhetünk meg. A [P-] felkötése után lassan kiegyenesedik az út, és most már nem tudom a talajon tartani a tekintetemet, hanem türelmetlenül fürkészem egy távoli fényfolt felbukkanását.

7. EP. Szent Péter puszta templom (03:13). A pontőrködő Sistergő mindenkit informál, hogy még 7 km a célig. Egy percre leülünk a padra. Piroska már itt ül, fejét az asztalra hajtja, mert rátört az álomkór. A figyelmes Sistergő egy pokrócot borít a hátára. Miután megittam a Pélin kevert iso italom maradékát nekivágunk az utolsó szakasznak. Leereszkedünk a Kálvária XIV. stációjához, és akinek kedve van hozzá, az az állomások segítségével megkezdheti a visszaszámlálást. Én mindig csak rávilágítok arra, amelyik előtt éppen elhaladunk, nem fárasztom magam még számolással is. Leérünk az egyre mélyülő szurdok mellé. Vigyázni kell, mert néhol csak pengényi a pereme. Egy helyen már annyira lepusztult az ösvény, hogy jobb inkább átölelni a szélén álló fát, és úgy továbbaraszolni. Fél percre beállok egy nagy szikla takarásába. Gyula tetemes előnyre tesz szert, mert a technikai szünet után beszorulok egy igen óvatos, háromtagú csoport mögé. Egyáltalán nem gondolok előzésre, magam is biztonsági játékot játszok, főleg itt az utolsó, szakadékos, sziklás részen. Végre az I. stációra tudok rávilágítani. Következik az örökmécseses pihenő, majd az utolsó 5 méteres emelkedő, ami a baji szőlőkig emel ki. Innen egy kőlapokkal kirakott hirtelen lejtőn topogok le. Az első keresztutcánál csak annyit mondok, hogy jobbra, mert egy pár menne tovább egyenesen. Az apró kaviccsal kikevert betonburkolaton kimondottan rossz érzés lefelé talpalni. Örülök, amikor a Bajra vezető hosszú, egyenes műúthoz érek. Régebben ez csak egy murvával felszórt út volt. Távolabb két alakot látok az útmentén várakozni; az egyik mellett bicikli van letámasztva. Darabos Zoli az, elénk jött cangával. Közelebb érve látom, hogy isznak valamit Gyulával. Üdvözlöm Zolit. Ő egy igaz sporttárs. Nem derogált neki félháromkor felkelni, hogy elénk jöjjön gratulálni. Kólával kínál, amit szívesen elfogadok. Mintha így lett volna időzítve, Ferike is megérkezik. Nagy az öröm, az ő megviselt gyomrának is jólesik egy pohár kóla. Mindjárt vidámabban indulunk tovább. Már a talpél-problémám is a fájdalomküszöb alá süllyedt. A hajnal szép csendben halványítani kezdi a csillagokat. Még nincs világos, de már lehet látni lámpa nélkül is. Nem hagyjuk égve csak azért, hogy eldicsekedhessünk: mi még sötétben értünk le Bajra. A templom elé kanyargunk az utcákon. A bejárattal srégen szembe, az út szélén van egy nyomós kút. Megkérem Gyulát, hogy nyomja, amíg kezet mosok és arcomról lecsapatom a reszelős koszt. Úgy akarok kinézni a célban, mintha a Turi5ta magazin lapjai közül kilépett modell lennék (Nem röhög!!!), másfelől pedig nem akarok ragadós kézzel kezet fogni az oklevél és a jelvény átadásánál. Beszélgetve hamar elfogy a táv a Tóvároskert vasútmegállóig. Nem ül senki az épület lépcsőin; mostanában mehetett el a vonat. A Kis Füttyös kocsma és a parkoló után egy zölddiókat érlelő fa jelzi, hogy balra kell fordulni a Diófa utcába. Azt viszont nem jelzi piros szegfű, hogy a következő keresztutcában bizony jobbra kell kanyarodni. A Fenyves park átlós ösvényén Ferike bevallja, hogy erre még nem járt. Á, már meg is van a jövő évi ellenőrzőhelyek egyike. Ha ide telepítenének egyet, akkor 25% alá csökkenne a teljesítési arány, bár ide még viszonylag könnyen vissza lehetne jönni a célból egy pecsételésért. A fenyves másik sarkától már kimegyünk a Deák F. utcán a Vértesszőlősi úti lámpás zebrához. Nem nyomunk gombot, mert sehol autó a láthatáron. Zoli türelmesen tolja mellettünk a biciklijét a táborig, és még azon belül is. A sportpálya kis lelátóemelvényét ülő és fekvő, a küzdőtérről már győztesként levonult sportolók lepik. A kicsekkoláshoz a fal mellett megyünk, mert a pecsétnyomót ábrázoló K100 CÉL feliratú lepedő alatt többen fényképezkednek, mint a pesti Hősök terén a vágott szeműek. Előre engedem a fiúkat. A célhelyiségben mindenki megkönnyebbül és elengedi magát; erről átható finxag árulkodik (04:59). Amikor nekem gratulál az érkeztető rendező, megemlítem, hogy ez a tizedik teljesítésem. Kipipálják a nevemet egy listáról, és átadnak egy kívánt méretű, Kinizsi emblémával ellátott, X. feliratú pólót. Túratársaim tapsolva gratulálnak, és kapacitálnak, hogy vegyem fel. Nem akarom izzadtan felvenni, és még kevésbé akarom, hogy levesfoltos legyen; annál nagyobb becsben tartom. Mialatt elpakolom az értékes zsákmányaimat a többiek átvonulnak az étkezdébe. Mire én is odaérek, már burkolják a levest. Vízhólyag és kidörzsölés nélkül megúsztam ezt a túrát, ezért botos-tánclépésekkel, dalolva megyek oda a többiekhez. Ooh, we can own the DAWN (don't worry 'bout a thing)3x. Unalmas lehet a műsor, mert más asztaloknál többen előreborulva alszanak. Lepakolok, kihozom az ellátmányt és az asztalnál előveszem a maradék negyed adag brokkolis csirkét, hogy majd azt is elfogyasztom. Azt javasolják, hogy keverjem a leveshez, úgyis egy helyre megy. Nem is mondanak hülyeséget, kínai kajával javítom fel az amúgy is tartalmas és finom levest. Ferike tegnap a Tóvároskert vm. mellett parkolta le a kocsiját. Olyan karakán, hogy megígéri, elmegy érte, aztán visszajön, hogy kivigyen minket az állomásra. Amikor a megbeszélt időben kifelé tartunk, akkor kapom a hírt, hogy Tom már az ebédlőben eszi a jutalomfalatot. Elkerültük egymást, de az a lényeg, hogy ő is teljesített, méghozzá bő időtartalékkal. Kilépünk a tábor kapuján. Ferike éppen begördül a parkolóba. Berkenyés Gábor alias Kiscsibész is megjelenik a kapu előtt. Az is egy népszokás, hogy vele minden Kinizsin összefutunk. Ferike őt is felveszi. Megköszönjük Zolinak a fogadtatást, és a vasútállomásra hajtatunk.

A túrát követő napokban megnéztem a nem hivatalos statisztikát, eszerint az idei Kinizsin volt a legjobb teljesítési arány. Jól van, fejlődünk, de hálásnak kell lennünk a kedvező időjárásnak is, akárki intézte.

Országos gratuláció a túrázóknak, és köszönet azoknak akik munkálkodtak a neves eseményen, vagy csupán szimpátiával fordultak a XXXVII. Kinizsi Százas felé. Szia mindenki.

Ottorino 2017