Kazinczy 50 Szalánc 2017.07.01.
Táv: 54,2 km; Szint: 1930 m; Szintidő:13 óra
Köszönhetem a Balaton-átúszás halasztásának és nem utolsósorban Végh Gyulának, hogy indultam ezen a rendezvényen.
Háromnegyed öt tájban a Hősök terén szállok be Gyulához. A fedélzeten jelen van még Kákonyi Irénke és Darabos Zoli. Tempósan szemerkél az eső, de hát ez nem jelent semmit, az ország északkeleti csücskében még akármi is lehet. Utunk az autópályán egyre lehangolóbbá válik; sötét összefüggő felhőzet alatt utazunk, percről percre mind több esőcsepp végzi a szélvédőn. Miskolc után se javul a helyzet, a pocsolyák tükrét sűrűn torzítják növekvő karikahullámok. Füzéren a Kézmûvesház parkolójában ernyőt nyitok, hogy legalább az autótól a teraszig ne ázzak meg. Sorban érkeznek a tegnap óta úton levő, ülepig sáros túrázók. Többen közülük úgy határoznak, hogy eddig, és netovább! Tóth Feri tűnik fel a pontőri asztal előtt. Áttetsző halványkék esőköpenyt visel, melynek csuklyáját a fejlámpája pántja rögzíti a fejéhez. Rövidnadrágja sáros lábikráját engedi láthatni. 100 km megtétele után még jó erőben van, ezt bizonyítandó ugrik kettőt függőlegesen, majd a hosszú terasz etető részlegébe megy levest vételezni. Raftert látom az egyik asztalnál; mosolyog, de már meglehetősen mélyről néz ki a fejéből. Üdvözöljük Wehner Gézát a főrendezőt és megpróbálunk úgy benevezni, hogy négyünknek egyforma rajtidőt rögzítsenek. Ez csak hármunknak sikerül, mert amikor Zoli nyújtaná a nevezési lapját, a rendszer kirakja az elakadásjelzőt. 15 percig fogy a szintidőnk úgy, hogy nem teszünk meg egy lépést sem, Csak állunk, és toporgunk, mint versenyló a bokszában. Végül egy egész bandával indulunk meg az esőben, mert velünk tart még Mirk Krisztina és barátnője Faragó Anna (Pannika) is. Valamivel előttünk jár Ferike és útitársnője Őze Erzsébet. (0 km; 08:30')
A faluból kivezető utcákon kezdjük [K+] egy kicsi emelkedő is van benne. A következőkben a tájból gyakorlatilag semmit nem lehet látni az eső, és az alacsonyan lebegő felhők miatt. A magányosan baktató Vincze Zolit érjük utol, aki Ferikéhez hasonlóan már a háta mögött tudhat egy esős éjszakát és 100 km-t a 200-ból. A Bodó-rét esőháza után Ő figyelmeztet egy balos letérőre. Erdei útra érünk, ami biztosan nagyon szép, ha nincs ilyen nappali alkonyzóna, mint most. Novembert idézi az időjárás.
Lassan elérjük a magyar-szlovák határon futó északi [Z-] jelzést, amin élesen balra (Ny) fordulunk. Leérünk egy patakhoz, ahol két köhögési roham között Joeyline éppen leigazol egy ellenőrzőlapot. Egy sátorban dekkol, és csak a kezét dugja ki a következő lapért. A hanghordozásából jövök rá, hogy ő az. Nem irigylem, ideiglenes lakhelyén spontán vizesblokk keletkezett.
1. EP. Eszkárosi-patak (határ XVII.18.) 6,7 km; 10:10'
Átlépjük a patakot, és kimászunk egy rétre. Távolabb Ferikéék gyalogolnak, őket követjük. Egy újabb rét után balra tartunk egy erdészeti mûúton [P-]. Vincze Zolitól megtudjuk, hogy ezen fogunk hosszan menni, majdnem a következő ellenőrzőpontig. Nem szeretem a műutazást, de esőben jobb, mint dagonyázni. Az előző réteknél már permetezéssé szelídült az eső, a kapucnit hátra lehetett lökni. Azt gondoltam, hogy bevált az előrejelzés, miszerint reggelre eláll az eső, délután felszakadozik a felhőzet és a Nap is kisüthet. Ezzel szemben most még jobban ráerősít az eső, és feltámad a szembeszél, minek következtében (esőköpeny ide, esőköpeny oda) elölről alsónemûig vizesek leszünk. Darabos Zoli azt mondja, hogy utolsókat rúgja az eső. Téves. Egy kicsit visszaenyhül az intenzitása, de marad az eső. Ferikétől tudjuk, hogy tegnap este 10-től esik. Még az a szerencse, hogy nincs hideg. Nagy forgalmú úthoz érünk, mellette jobbra, földúton érünk be a faluba. A vár alatt elhaladva, mérnöki pontossággal lerakott térkövekből álló járdán érjük el a kocsmát, ahol vendégül látnak egy vágott sörre, vagy egy kofolára.
2. EP. Nagyszalánc, kocsma. (15,8 km; 11:58')
Igazolás és kofolázás után az utcai fronti etetőponton kalóriát pótolunk. A lányok napsugarat hallucinálnak, de a fényjelenséget a teraszon felállított hatalmas reklámernyőn átszûrődő sárgás szín okozza. Tetemes időt töltünk a vendégmarasztaló környezetben, nem is nagyon van kedvünk kimenni a vadonba. Esszük a változatos ellátmányt, pusztítjuk a Krisztina fasírtját, odázzunk az elkerülhetetlent. Végül mégis elköszönünk, és visszamegyünk egy darabon a falu főútján, majd a szalagos utcában nekivágunk a várhegynek. Két vasúti kocsiból kialakított házikó mellett emelkedünk. Egy takaros kis tó mellé érünk. Krisztának szólunk, hogy fürödhet, mert indulásunkkor mondta, hogy hozott fürdőruhát is, hogy megmártózhasson az Izra-tóban. - Ez még nem az Izra-tó - mondja. És tényleg, ez még baromira nem az. ([P-] majd [PL] )
Nagykiterjedésû haragosszürke felhőtömeg fenyeget az égen. Megint csak a lányok optimistábbak, azt mondják, hogy elfelé megy. Ez csupán óhajnak bizonyul, az erősödő szél felénk fújja a gyalázatot. Nem csak Krisztina, de mi is fürdünk, pedig mi nem hoztunk fürdőruhát. A cipőink vizes fûtől és sártól lucskosak; a kocsmához vezető szakaszon elölről már átáztunk, most pedig a seggünk partját mossa a víz, úgyhogy innentől kezdve már minden mindegy. Legkedvesebb túratársaim már az indulás óta azon rugóznak, hogy nesze nekem Balaton-átúszás, two in one megkaptam. A hozzánk képest 100 km többlettel bíró, és mégis fürgébb Ferikéék már lefelé jönnek, amikor mi a szerpentin utolsó kanyarába dőlünk bele.
3. EP. Szalánc vára. (17 km; 12:42')
A két ifjú pontőr egy falmélyedésben műanyag ponyvával próbál védekezni az eső beverése ellen, de az elemek erősebbnek bizonyulnak, a ponyva a sarokba repül. Gyula és Zoli ítéletidőben is képesek egy tájékoztató táblánál a vár történetéről informálódni. Merje valaki azt mondani, hogy faragatlan nép a magyar! Felhőszakadás közben is nekiáll arról olvasni, hogy ki, kit rúgott valagba a vár falainál, vagy azokon belül több száz évvel ezelőtt. Visszaereszkedünk a nyeregbe, és jobbra fordulunk a szalagozás mentén. Hiába szélesebb ez az út, de sarat kikerülni csak sárban tudunk. Ideális díszlet ez a Lear király őrülési jelenetéhez, de ennek az előadását most kihagyom. Kellene hozzá aláfestésnek egy nagy villámlás késleltetett dörgéssel a háttérben. Hirtelen megint kultúr környezetbe kerülünk. Házak, rendezett park, JEDLA feliratú portál gusztusos egytálételek képeivel. Egyetlen teremtett lélek sem mutatkozik idekint. Szalagokat vadászva forgolódunk az utcákon; az eső csendesedik. Faluvégén nem kurtakocsma, hanem megint sáros út. A tócsák szélein áthatolhatatlan cserjék kötözködnek. Sarak és tócsák váltják egymást, jobban már úgyse ázik be a cipőnk - ...!
Egy csapásra megváltozik a világ, amikor sugarak döfik át a felhőtakarót, majd egyre tágul a rés; kisüt a Nap. Háromszoros éljen a jelenségnek. Kezdhetünk száradni. Kb. öt órai beható ázás után ezt nagyra értékeljük.
Egy gumiabroncsokkal határolt hosszú placc mellett megyünk el. Féknyomok vannak rajta. Vagy felszálló- vagy gyorsulási pálya, vagy mindkettő. Lassan kiérünk egy országútra. Nem látunk se jelzést, se szalagot. Elő az itinerrel! Hohó! A felszállópályánál kellett volna jobbra kanyarodni, de annyira bámultuk az ellenkező oldalon levő pályát, vagy a gyönyörű kék égboltot, hogy valószínûleg nem vettük észre a behívó szalagokat. Mindegy, vissza nem megyünk. Ha jobbra lent az a falu Kalsa, akkor meg vagyunk mentve, ha nem, akkor el vagyunk veszve. Fixírozzuk a távoli helységnév-táblát, de csak később válik olvashatóvá a KALSA felirat. Remek! A falu főutcáján rajtunk kívül csak egy kutyasétáltató nő testesíti meg a forgalmat. Nyilazott tábla mutat be jobbra egy emelkedős utcába; rajta a felirat: JEZERO IZRA. Erősítésként megjelenik még a [S-] jelzés is. Igen, őt kerestük. A szélesebb út az erdőben ösvénnyé szûkül. Már-már idegesítően erős csobogást lehet hallani; nagy mennyiségû víz zúdul le a hegyekből a patakokban, néhol még az út kellős közepén is folydogál. Magas a vízállás, a patakátkeléseknél nem ússzuk meg szárazon. Gyula egy arisztokrata meztelencsigára lel. A mostanság látható barna színû, spanyol eredetû csiga helyett egy kéket nézegetünk. Zoli egy sokak által utált politikushoz hasonlítja, a gerinctelensége miatt. Szerintem ne sértegessük ezt a szép teremtményt, nem tud védekezni ellene. - Már megint a politika?! - ér oda Irénke. Ő gyakorlatias, lefényképezi a szarvait kieresztő jószágot. Továbbra is kaptatva egy szélesebb, traktornyomos útra érünk. A sártól csillogó nyomokat és az útra hullott ágakat kerülgetve lassan jutunk előre. Erzsike kerül a látóterünkbe. Pont jókor, mert élesen balra fordul, elhagyva eddigi utunkat. Két srác szemből jön, ők benézték ezt a letérőt a szalagozással együtt. Egyre följebb mászunk, egyre meredekebben. Gyula méltatlankodik, hogy az Izra-tó - amit Izgatóként emlegetünk már egy ideje - egy hegy tetején van. (Engem az izgat, hogy mikor érünk már oda.) - Biztos tengerszem - reagálok a felvetésére. Egy nagy tisztáshoz érünk, aminek a távoli végében Ferike mászkál jobbra-balra, mint a mérgezett egér; dühösen keresi a kiutat. Mire odaérünk már megvan a megoldás. Közvetlenül a tisztás mellett, az erdőben vezet a [S-] jelzés, amiről valahol letévedtünk, de most újra felvesszük a fonalat. Némi hullámvasutazás után rátalálunk egy erdei aszfaltútra, amin további bonyodalom nélkül eljutunk egy, az út mellett álló bódéhoz, amin a ZMRZLINA felirat olvasható.
4. EP. Izra-tó (30,7 km; 15:36')
Nem ez a bódé a pont, ez csak egy lepukkant valamikori fagylaltos. A pont egy közvetlen a tó partján álló épület terasza, ahol mindenféle finomsággal várnak minket. Nincs kvóta, a pontőrök bíztatnak, hogy tankoljunk bátran, mert nagy erőpróba előtt állunk, és igen messze van a következő etetés. Szerencsére már befejeztük a falatozást, amikor megérkezik az a sporttárs, aki az étkezőasztalnál veti le a lábbelijét, és a kosztolók orra előtt tépkedi le a felázott sajtot a lábujjairól. A terasz alatti stégen fürdőruhás gyerekek hancúroznak önfeledten. A napon már meleg van. Jól érzik magukat, ahogy csak a gyerekek tudják. Krisztina passzolja a betervezett fürdést, csak megsimogatja a tavat. Nincs is idő fürödni, így is többet töltöttünk táplálkozással, mint illenék. Köszönjük a lakomát, és megindulunk eddigi irányunkkal megegyezően, a [K-] jelzést követve. A bővizû Bodnár-forrásból ezek után már nem kívánunk inni. Nemsokára meglátunk egy határkövet, ami egyben az Északi [Z-] felbukkanását is jelzi. A kő ösvényfelőli oldalán van egy nagy M betû, az átellenesen pedig egy nagy S. Örülök, hogy végre megint hazai levegőt szívhatok. Hamar kiderül, hogy a többi határkő hol az út egyik-, hol a másikoldalán van, s így körülbelül hatszáznyolcvanötször lépjük át a magyar-szlovák határt. A kövek, a [Z-] jelzés és a szalagozás egy hatalmas, mély árok partjához visznek, és az árok túloldalán folytatódnak. Bámuljuk egy darabig, de rájövünk, hogy ejtőernyő hiányában itt bizony nem tudunk alászállni, másik átkelőt kell keresni. Rövid kutakodás után találunk egy olyat, ami kevésbé tűnik életveszélyesnek. Tíz centinként magam elé szurkálva a botokat ereszkedek le a felázott agyagtól csúszós árok falán, arra gondolva, hogy elég egy rossz mozdulat, és itt döglök meg szégyenszemre. Kifelé egy fokkal talán könnyebb mászni, de nyilván ez sem egy laza séta a Duna korzón. Az árokparthoz ér Irénke, Krisztina és Pannika. Megpróbáljuk instruálni őket, hogy hol a legoptimálisabb az átkelés. Gyulával megkönnyebbülve követjük tovább a köveket és a jeleket, de megint egy árokhoz érünk, ami, ha lehet még mélyebb, mint az iménti. A bánatba! Most jövök rá, hogy ezt azért alakíthatták így ki annak idején, hogy minél nehezebb legyen határt sérteni. Később egy perverz alak turistautat jelölt ki a határ mentén. Persze útról itt szó sem eshet; ennek a végigjárásához csákány használatát javasolnám. Arra a leghagymázosabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből a förtelemből hét (hetes) darab van, és egyik se sokkal veszélytelenebb a másiknál. Sok öncélúan utálatos vonalvezetésû jelzett turistaút van, de ez veri az eddig tapasztaltakat. Itt aztán nincs olyan, hogy megunom a mókát és felszállok a villamosra, hogy bevitessem magam a Moszkvára. Ha hason csúszva, akkor hason csúszva, de le kell küzdeni az árkokat. Ezek után üdítően hat, amikor a Hársas-hegy lábához érünk, és hátrahajtott fejjel felnézve sem látjuk a meredek emelkedő végét. Ehhez hasonlót hirtelen nem is tudnék mondani. A Muzsla a Mátrában ehhez képest egy göröngy, amibe meg lehet botlani. Erzsike már magasan jár, Gyula követi, őmögötte pár méterrel nyugodt tempóban én is felfelé nyomakodok, Zoli sem maradt le. Amikor kissé enyhül az emelkedő, az nem azt jelenti, hogy mindjárt fent vagy. Pár méter után kezdődik a második felvonás, és van harmadik is. Még így is azt mondom, hogy ez sokkal jobb az árokmászásnál.
5. EP. Hársas-hegy (36,2 km; [nincs QR kódolvasás])
Persze a csúcskő közelében a köszönésen kívül nem szólok semmit, és azt is csak halkan. Ferikét látom lefelé menni a másik oldalon, Ő ért fel közülünk legelőször. Megtartva a sorrendet mi is ereszkedni kezdünk. Ez nem annyira meredek, mint a feljövetel, de kézilabdányi gambikkal szórták tele millió évekkel ezelőtt. Ezeken bukdácsolni aztán az igazi élvezet. Csúcs az az érzés, amikor két kő közé sikerül úgy belépned, hogy jól odakúrod a belső bokacsontodat. Elhiggyem, hogy ritkulnak a kövek? Továbbra is vigyázok, mert a magas fû alattomos meglepetéseket rejt. A lejtő vége felé már tempósan lehet tolni, egyre kevesebb a kő a füves ösvényen. Egy "normál" út mellé érünk, és a szalagozást követve hegyesszögben jobbra fordulunk. Ez egyben a [K3] jelezte út. Végre nem kell minden egyes lépésre odafigyelni, kissé lelazulva érünk a következő pontra.
6. EP. Dávid-ortás, Mester András-forrás (38.9 km; 18:23')
Gyümölccsel, kólával frissítünk, majd tovább folytatjuk a [K3] jelzésen. A Fövenyes-kút után Erzsikét látjuk, amint a jól járható erdészeti utat elhagyva jobbra felvág egy újabb emelkedőre. Amikor félreáll inni utolérjük. Gyula megkérdezi tőle, hogy hányadik teljesítése ez. Harmadszor csinálja a 200-at. Bődület. Valami lehet ebben a körmönfontan szivatós túrában, ami újra, meg újra visszavonzza az embereket. Még nem tudom mi az, de majd ha már otthon fekszem az ágyban, akkor biztosan rájövök.
Felérünk egy finom murvával felszórt útra, ahol a szalagozás jobbra térít, gyakorlatilag előző pontunk irányába megyünk csak néhány emelettel feljebb. Elnyújtottan balra hajlik az út, megszólal az agyamban a vészcsengő; megint célba vettük a határt. Álmomba ne jöjjön elő. A lombok között egy cseréptetőt veszek észre. Mi ez, egy település határánál járunk? Hülyeség. Közelebb érve egy tetszetős, újszerû menedékház bontakozik ki a zöldből. Élesen balra kanyarodunk egy dzsindzsás, elfáradt fákkal sűrűn telelökött ösvényre. Mindenfajta támpont nélkül, az akadályokon átterpesztve kanyargunk egyre feljebb. Jaj, csak ne a határra lukadjunk ki! Egy hegyoldalba jutunk, ami nem a határ. Távolabb embereket látunk üldögélni. Csak nem a következő pont az? Sajnos nem. Egy leborult, szürkére fakult deszka elhalványult feliratát próbálom kisilabizálni: BÁBA-HEGY. Az itt pihenő sporttársak az alacsonyan járó Nap felé fordulva gyönyörködnek a kilátásban. Végre valami kellemes látvány. Nem bámészkodunk sokáig, minél kevesebbet akarunk sötétben kódorogni. Pannika ér utol, és elmondja, hogy Krisztát és Irénkét megfogta a Hársas-hegy, le vannak maradva. A hegyoldalazás után ereszkedés először meredeken szerpentinezve, aztán egyre elnyújtottabban, mezőkön át, hosszan le Pusztafalura. Egy, a jobb mellső lábára sántító bongyori, törtfehér kutya hátra, hátranézve menekül előlünk. Azt hiszi, hogy a hazug ember helyett a sánta kutyát akarjuk utolérni, pedig nem. Egy idő után feladja, leül egy kerítés elé. Mielőtt tudnám, hogy mire készül Gyula, megpróbálja megsimogatni az ebet, ám az figyelmeztetően rámorog. Jesszusom, idegen kutyát soha!!! Még csak az hiányzik, hogy egy veszett dög megmarjon itt az isten háta mögött. Elmegyünk a kocsma előtt, köszönünk a kis teraszán töltekező helyi erőknek, akik közlik, hogy tudnak egy rövidebb utat fel a várba. Biztos az előttünk járóktól megkérdezték, hogy hová igyekeznek, ők elmondták, de azt már nem árulták el, hogy előírt útvonalat kell követniük. Ez hasonló eset ahhoz, mint mikor egy másik túrán egy helyi néni majdnem belebetegedett abba, hogy nem szálltunk fel az általa javasolt buszra, ami a legrövidebb úton bevitt volna a célba. A kocsma melletti kis esőházban vagy buszmegállóban kialakított etetőponthoz megyünk. A pontőr félbevágott paradicsomot kínál jól megsózva. Fenomenális. Megint elmegyünk a kocsma előtt, majd balra mellette, vissza az útvonalra. Egy [K4] jelzés után a burkolatra festett nyilak a kettes és a hármas útvonalak irányába mutatnak. Mi a hármasok vagyunk, ezért balra térünk az erdőbe a [P3] jelzésre. Emelkedni kezdünk. A szintábrából tudjuk, hogy megint egy nagy hegyet kell legyûrnünk. Semmi úton, patakátkeléssel, sőt patakmederben való mászással megyünk egyre feljebb. Ferike, mintha megcsípte volna valami, felfelé fut pár métert. Az utánunk jövő túratársnak elmondjuk, hogy Ő a mi nevelésünk, és már túlszárnyalta a mestereit. Ezen Ferike kényszeredetten nevet, de nem lehet ellenvetése. Már fenn vagyunk a felhők szélénél, mire Ferike balra kanyarodik egy A4-es tábla előtt, de még mindig felfelé tart. Nézzük csak, mi van kiírva! VASKAPU és egy bal nyíl. Jól van, akkor erre a dombra még fel kell menni. Azta! Megint itt van egy nyomi határkő és az Északi [Z-]. Mára már éppen elegem van belőlük, és a 7 árokból. Lehet, hogy innen ered a «hetedhét határon túl» mesebeli fordulat. Átbukok a dombon, de látom, hogy a Ferike megint fölfelé megy a vele szembelevőn. Hála a papnak, ez újfent egy hullámvasút.
Már erősen szürkül. Egy vízszintesebb szakaszra érve egy sötétszőrû benga állat szalad felénk. Már majdnem megijedek tőle, amikor rájövök, hogy ez Csutora, a Géza kutyája. Szia Csuti.
7. EP. Vaskapu. (47,3 km; 20:49')
Gyula a ponton depózza a tartalék lámpáját, mert Irénkéék felhívták, hogy csak telefonnal tudnak világítani. (???...!!!) Mi egyelőre csak nyakba akasztjuk a fejlámpákat, és tovább megyünk a most már kellemesen lejtős [P3] jelzésen. Amikor botorkálóssá válik a járásunk bekapcsoljuk a lámpáinkat. Egy hajtûkanyarban, egy kisház mellett szalagok segítségével áttérünk a [K-] jelzésre. Gyula rákapcsol, Ferike pedig belassul, mert megfájdult a talpa. Fogalmam sincs, hogy mi a fenétől fájhat a talpa, hacsak nem attól a 150 kilométertől, amit tegnap óta lenyomott már. Egy darabon egyedül megyek. Apró fénypontok, szentjánosbogarak lebegnek előttem. Zoli ér utol, nem kell tovább egyedül caplatnom. Megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak egy hatalmas durranást hallok. Mi a ...? Ránézek az órámra. Ja igen, értem már, lőttek a szintidőnek. - Neked van még negyedórád, hogy hangsebességgel célba érj - mondom Zolinak.
Egy fán A4-esek vannak. Az egyik Pusztafalu felé irányítja azokat, akiknek az van a leírásában, mi maradunk a [K-] jelzésen, de azért figyeljük, hogy hol kell letérni a vár felé. Később egy nagy fatáblára világítok, amin az áll, hogy FÜZÉRI VÁR 30 perc. Felnézek, és fölöttünk a hegyen meglátom a vár sötét kontúrját. Nem lesz az még 15 perc sem, a 30 biztos a kirándulók szintideje. Egy jelzetlen úton megyünk felfelé, nem is keresgélünk jelzést, mert az előbb kiszúrtuk a várat és most feléje mászunk. Egy kis esőházszerûségnél csoport áll, nézegetik az itinert, konzultációt tartanak fölötte. Azt kutatják, hogy merre lehet lejutni. Ha már itt vannak, akkor megkérdezzük, hogy merre menjünk tovább a várba. Kiderül, hogy lejjebb benéztük a [K-] jelzésről a [P-] jelre való áttérést, és nem a hivatalos útvonalon jöttünk fel idáig. Puff neki! Megmutatják a várba vezető frankó utat. Felfelé menet a szembe jövő Gyulával találkozunk. Megkérdezem tőle, hogy szerinte merre lehet lejutni, mert egy csoport lejjebb igencsak keresi az utat. Gyula azt mondja, hogy a [K-] jelen. Érdekes, azt már rég elhagytuk. Mindegy, előbb felmegyünk igazoltatni, aztán majd meglátjuk.
8. EP. Füzéri vár. (52,9 km; 21:55')
Molnár Gábor a várúr, vagyis várőr. Most éppen nem pipaszó mellett múlatja az időt. Nála is érdeklődünk a lejutásról. Elmeséli, de amikor visszaérünk a kis esőházhoz hiába keressük a [KL] jelzést. Erzsike ér ide - természetesen az előírt [P-] jelzésen - és Ő mutatja meg a bokrokkal takart ösvényt, amely mentén a [KL] jelek rejtőznek. Egy kőtörmelék rakáson kell átmászni, és egy keskeny, ágas-bogas ösvényen ereszkedni. Leküzdjük magunkat a falu szélére, de nem tudjuk, hogy tovább menjünk-e a [KL] jelen, vagy éppen ellenkezőleg. Ferike is leérkezik. Tőle, mint tapasztalt Kazinczystól kérdezzük meg, az útirányt. Ő se biztos a dolgába, jön velünk a jelzésen pár métert, de aztán felordít, mert rájön, hogy mégis az ellenkező irány a jó. Vadul megindulnak Zolival, de én kiszúrok az egyik ház előtt egy tagot és megkérdezem tőle, hogy merre van a Kézmûvesház. Tőlünk pár méterre kezdődik egy sötét sikátor, oda mutat. Még 30 métert sem megyünk, és a ház parkolójánál lukadunk ki. Gyula már a teraszon lapátolja befelé a paprikás krumplit. Neki a sima [K-] jelzésen sikerült lejönni. Amíg a kislányok intézik a számítógépes érkeztetést, a kajarészlegbe megyünk (54,2 km; 22:21'), és kérünk egy-egy adag paprikás krumplit kalbásszal. Kólát töltök a poharamba, és Zolival leülünk egy asztalhoz falatozni. Evés után megyünk a díjazásért. Az oklevélre nem a lealázó "szintidőn túl" szöveg van rányomtatva, hanem «Nánási Ottó 13 óra 51 perc alatt teljesítette a Kazinczy 50 Szalánc távot». Teljesen korrekt. A Zolién természetesen 15 perccel kevesebb van, mert rá vártunk negyedórát a rajtban. Mi, akik (nem miskolci, de azért) kocsonyák vagyunk a 200-asokhoz képest, mi is megkapjuk a piros színû «Kazinczy Emléktúra 2017» feliratú pólót. Ez megható gesztus. Nem is merem felvenni, mert égetné a bőrömet. Ferikében már szemmel láthatóan kisebb a tűz, mint reggel volt, de evés után szilárd eltökéltséggel vág neki az utolsó 50-esének. Hajrá Ferike, habzsold a kilométereket! Erzsike is felszívja magát és tovább megy, bár a pontra érkezésekor volt benne egy kis bizonytalanság. Az erő legyen veletek! A végszóra épen és egészségesen befut Krisztina és Irénke is.
Restaurálás után a jelenlevő rendezőknek, kiváltképp Gézának, megköszönjük a több szálon zajló túrával kapcsolatos, bonyolult szervezést és logisztikát igénylő munkáját, majd nekivágunk az éjszakai országútnak. Még ez a zselé résztáv is észbontó élmény volt, ami egy alig halványuló emlékem lesz.
Ottorino 2017 |
