Túrabeszámolók


Eger csillaga

L.a.slowTúra éve: 20172017.08.28 20:31:33

 Százával gyűltünk össze Felsőtárkányban a Kárpát Egyesület központja előtt az indító szóra várva, mégis annak elhangzása olyan takarékos reakciókat váltott ki, hogy azt hittem rossz irányba indulok. Magamban attól tartottam, hogy nem fogunk elférni a településről kivezető járdán, de tévedtem. Egy sporttárstól kérdeztem, hogy most mi is a helyzet erre idézte az örök mondást: Lassan jársz, tovább érsz. Nem vitatkoztam vele. De mivel én nem is akartam tovább érni (a táv adott volt) beálltam magam zsírégető tempójára és kocogni kezdtem. A családom autóval kísért, szurkoltak, buzdítottak. Kórusban énekelték az 1 egy almafa kezdetű slágert, ami sokáig csengett a fülemben. Sprinteltünk egy közöset az Egeres-völgy végében és nekivágtam a terepnek. Kicsit egyedül éreztem magam, de sebaj – gondoltam – majd csak utolér valaki. A Pes-kő házig dilemmáztam kell-e már a világítás. A fák takarásában sötét volt, máshol inkább csak szürkület. Miután megkaptam az első igazolásomat, még mindig ez volt a kérdés, de az első botorkálás után nem volt kérdéses: fénysebességre kell váltani. Ezzel egy időben megérintett az esti erdő varázsa. Azok a helyek, ahol százszor jártam már új színben tűntek fel. Az út mellett csillogó szempárok meredtek rám, valószínűleg nappal is ott vannak, csak nem vesszük észre őket. Felkocogtam az Őr-kőre, ahol elkezdtem a bizonyos kódot keresni, bevallom azt hittem egyszerűbb lesz, el is piszmogtam pár percet mire sikerült rábukkannom egy töredékes csúcs-jelzésre, aztán indultam tovább. A csúcsról lefelé érdemes volt maximálisra állítani a fényerőt, mert a sziklás, ágakkal keresztezett ösvény a szlalomos részekkel odafigyelést igényelt. Ehhez képest a kék jelzésen jól lehetett haladni egészen a pihenőhely előtti kidőlt fáig. A Kálmánhegyi útról letérve még néha visszapillantottam jön-e már valaki. Mögöttem senki nem bukkant fel, viszont előttem fényeket pillantottam meg. Mint kiderült a fiatal pár egy morcos (sötétben legalábbis) fekete kutyával vadkempingezni készült. Felvilágosítottam őket, hogy ezen a diszkrét helyen hamarosan még százan jönnek, ettől eléggé lelombozódtak. Rövid együttérzés után kocogtam tovább. A Katona-sírok előtti szlalom szakaszon meglepő fényeket láttam, aztán rájöttem hogy nem a túrázók, hanem Bélapátfalva fényei. Számtalanszor jártam erre, de eddig nem tapasztaltam ilyen látványt. A Katona-síroktól dózerolt út vezetett a Szalajka-völgy aljáig. Hát ez kicsit unalmas lehet, gondoltam aztán ki is bicsaklott a bal bokám. Ennyit az unalomról. A Szalajka-völgyben feltöltöttem a kulacsokat és nekivágtam az emelkedőnek, elmajszoltam egy sport-szeletet, legyen hajtóanyag a csúcsig. Az emelkedő mellett itt is ott is emelet magasságban feltornyozott farakások, a tavaszi erdőpusztulás mementói magasodtak. Az erdészeti munkák viszont jót tettek a sárga jelzést viselő emelkedőnek. A munkagépek ledózerolták az utat, széles lett és jól járható. Persze, hogy mi lesz ezzel némi erózió után még kérdéses. Jobb lett volna az eredeti útvonalon felhágni az Istállós-kőre, de ott tényleg tragikus a helyzet. Az Olasz-kapu környékén mintha 10 fokot hűlt volna a levegő, de legalább lazán el tudtam majszolni az első szendvicsemet, közben lazán ismét sikerült egy kavicson meghúzni a bal bokámat. Innen Bánkútig már élmény volt a menet, ott pedig pazar vendéglátás várt, amivel csak csekély mértékben éltem. Innen laza kocogás következett Csipkés-kútig, csak egy jópofa borz állított meg szemezésre. A Csipkés-kúti ménest viszont valószínűleg a sátán kutyája őrzi. Hang alapján legalábbis. Bár ellene vagyok a kutyák helyhez fixálásának, nagyon reméltem, hogy ez az eb nincs túlságosan szabadjára engedve. Mély hangú öblös ugatása sokáig kísért az úton. Jávorkút felé közeledve aztán volt némi fáramászás is. Szerencsére nem a korábbi sátán kutyája miatt, hanem mert az ösvényre voltak dőlve. Jávorkút után viszonylag laza szakasz vezetett Ómassára. Előtte a kidőlt fák kreatív kerülgetése közben érdemes volt pár pillantást vetni a völgy felé. A fenyőfék egy szakaszon kb. 2 méter magasságban, mintha el lettek volna kaszálva. Ómassa után vadregényes szűk ösvény vezetett Szentlélekre. Útközben jól megijesztettük egymást egy szépszál vaddisznóval, aki (gondolom) a reumáját kúrálhatta a csalánosban. Tudom ezektől a jószágoktól félni illene, de Zrínyin és Robert Baratheonon kívül nem tudok senkiről akinek vaddisznó okozta volna a végzetét, és azok is kanok voltak, míg a köznyelv szerint a kicsinyüket féltő kocák a végzetesek. Tudja manó. Szentléleken kaptam egy jó pohár kólát és házi perecet, utána pedig jött egy kis bujkálás a piros jelzésen. Innentől kb. Bükkszentkeresztig nagyjából fehér folt volt a belső térképemen. Jártam már arra, de hogy ismerem, az túlzás. Ettől függetlenül jól esett a következő pár kilométer az országutas szakaszok ellenére is. A Magos-kő után kicsit meglepett, hogy mennyi rovar szunyál a bokrok között, és hogy mennyire nem szeretik a korai ébresztést. A piros kereszt jelzés felé fordulva egy sátrat pillantottam meg. Futólag beugrott a gondolat: mi van ha a tömeg elől a korábban, még a Katona-sírok előtt látott páros költözött ide? A Dante poklát sajnos nem találtam meg. Igaz, nem meglepő. Éjjel barlangot elkerülni olyan, mintha valaki az ösvényre figyelve elmegy egy alagútnak öltözött szerecsen mellett. A Hámori tó csodálatos látványt nyújtott. A szálló fényei csillogtak a sötét vízen. Egészen addig bambultam, míg egy denevér majdnem meghívott egy pofonra. A lillafüredi pont helye előtt kissé elkavartam, de ezzel szerencsém volt, mert így pont jó helyre érkeztem. Ellenőrzés után számomra nosztalgikus szakasz következett. A Fehérkő-lápa emelkedőjén valamikor a 90-es évek elején mountain bike hillcimb versenyt rendeztek, ahol éppen jó szelem volt. Most viszont a laza emelkedő jó lehetőséget kínált a második szendvicsem elmajszolására. A szerpentinen néha visszapillantottam, jön-e már valaki látótávolban? Fények látszódtak, mintha mozogtak volna is, de ez csak a helyzet-változtatásom miatt látszott így. Bükkszentkeresztig sikerült egy részt benéznem, de rá kellett jönnöm, a települések fényei remek navigálási lehetőséget adnak. Az ellenőrzőponton a srácok ínycsiklandó sült burgonyával kínáltak. Nehéz volt ellenállni, mert egyébként kedvelem a sült krumplit (pláne hagymás-paradicsomsalátával), de tudtam, hogy nekem ez nem futás-kompatibilis étel. A települést elhagyva a Tortúra adta rutinból majdnem rossz felé fordultam, de időben észbe kaptam, és a szalagokat követve a műúton kocogtam Hollóstető felé. Elvileg rókafarm közelében haladtunk, de rókát nem, őzeket annál többet láttam. Hollóstetőtől a Hór-völgyben jól lehetett haladni. Az út mentén több vaddisznóval egymásra röffentünk. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarom őket, nem kizárt hogy az illatom alapján tesónak gondoltak. A völgyben több helyen erős ködfoltokban haladtam, ami elég érdekes látvány így fejlámpával. Répáshuta újabb település volt a néptelen falvak sorában, persze nem annyira meglepő, hajnal háromkor én is inkább az ágyat nyomom. A Bányahegyi elágazó legalább ennyire kihalt volt, amin kicsit meglepődtem. Viszont el kellett könyvelnem, túl korán jöttem. A pont 4 órától üzemel, addig viszont volt pár perc. Vártam egy ideig aztán a kiírt idő után 10 perccel továbbindultam. A biztonság kedvéért csináltam pár fotót, igazolandó, hogy ott jártam. A következő pontig elvileg csak 5 kilométert kellett megtenni, azonban számomra ez volt az út leghosszabbnak tűnő része. Az ösvény jórészt lejtett ugyan, de nem esett jól, pár helyen pedig eltűnt az ösvény. Tavasszal a Bükki Kilátáson ez még egy gyorsító szakasz volt, most viszont akkora volt az aljnövényzet, hogy futni sem mertem. Sajnos az erdő-pusztulásnak egyik járuléka ez. Ahol az óriások kidőlnek, a helyüket a szapora lágyszárúak töltik ki, egészen addig, amíg a földből néhány szunnyadó magonc ki nem tör és kizsarolva a talajból a tápanyagot fel nem nő, az árnyékában pedig visszatér az élet a korábbi kerékvágásba. A Tamás-kúthoz szintén kissé korán érkeztem, de a terített asztal mellett szívesen időztem. Kulacstöltés közben elmajszoltam egy banánt, ittam egy alkoholmentes sört. Ez rám is fért, mert kicsit kipurcantam. Ugyan már elkezdett felkelni a nap, de mégis most hűltem le. A hidegrázás ellen felvettem a szélmellényemet, a fejemre kendőt. Futólag még az izolációs fólián is gondolkodtam, de szerencsére izmos emelkedő következett, ami segített újra bemelegedni. Induláskor még hallottam, ahogy a rendező telefonon profin tisztázza az előzőleg kihagyott pont kérdését. Rövid aszfalt rész után a Pazsag erdészház mellett haladtam, eléggé átalakult ez a környék is. Gondolom, a turizmusnak köszönhetően épültek újabb objektumok. A kék jelzésen visszatértem a Hór-völgybe, ahol végképp eltettem a fejlámpát, azzal együtt a szélmellény és a kendő is hátizsákba került. Valamiért úgy gondoltam ott kell lennie a bélyegző pontnak, de a Füzér-kő melletti elágazónál bukkantam rá. Az Ódor-vár emelkedőjén betermeltem az utolsó szendvicsemet az esőbeállónál pedig régi, kedves ismerős a Nu Pagagyi feje Sütő Laci köszöntött. Tovább haladva a lejtők már eléggé megviseltek. Vagy nagyobb cipő kellene (ami bajos az erdő közepén), vagy rövidebb lábujjak (ami végülis megoldható), vagy… Köztes megoldásként a Völgyfő-háznál megigazítottam a cipőfűzőket és ez az apróság rengeteget segített. A Török-útról Síkfőkútig elég kínlódós lett volna a korábbi állapotban.  Visszamászva Várkútra az utolsó szakaszt már inkább kigyalogoltam. Az ellenőrző pont után pedig lankás út az Eged csúcsáig. Az utolsó pontnál sósmogyoróval kínáltak, de az sajnos nem csúszik nálam ilyenkor. Viszont innen már csak 7 km a cél! Örömtelien eseménytelen szakasz volt ez számomra, az utolsó kilométereken kerülgettük egymást a rövid távon indulókkal az erdő szélén pedig ismerős szőke buksik tűntek fel. Apa!!! – kiáltották a srácok kezembe nyomva frissítőt, tuning-anyagot és kéz a kézben vágtáztunk be a központba.


Nagyon komoly kihívás volt az Eger Csillaga 115, komoly erőpróba, nagyon örülök, amiért nekivágtam.