Túrabeszámolók


Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15

OttorinoTúra éve: 20172017.11.21 10:50:36
ISZINIK 2017

Méretes heróttal indulok kora reggel a szemerkélő esőben a metró felé, még az enyhe derékfájásom sem tud boldoggá tenni. Talán el sem indultam volna, ha nincs megbeszélve Kárpáti Szilviával, hogy együtt indulunk a túrán. Két ötvenese és a Piros 35+50B-je után magasabbra tesszük neki a lécet; ez lesz az első százasa. Nem most jött le a falvédőről, több fél- és egész Maraton van már a háta mögött, de hát meg kell tapasztalnia a különbséget az Andrássy úti futkározás és a "terepgyakorlat" között. Nagyon lelkes, ami sokat számít, és én is pozitívan tudok hozzáállni a dologhoz.

Kelenföldön szállunk fel a vonatra, pont azon az ajtón át, ami legközelebb van VándorCsillag székhelyéhez. Befizetünk nála a bulira. Ez a kocsi tele van túrázókkal, ezért a következő megállónál átszállunk a másikba, ahol helyet tudunk foglalni a nevlap és az itiner kitöltéséhez, és nem utolsó sorban ülve meg tudok reggelizni. Később átjön VándorCsillag és érdeklődik, hogy akar-e még valaki nevezni az Iszinikre. Egy utas félhangosan megjegyzi, hogy szól a családjának, hogy ha valaha el akarna indulni egy 100 kilométeres túrán, akkor legyenek szívesek és lőjék fejbe. Nagy hahota a jutalma.

Szárligeten megdöbbentő mennyiségű ember megy fel a vasúti felüljáróra. Ezen a túrán ennyi embert még nem láttam. De hová mennek? Pont ellenkezőleg a vasútállomással? Valaki felvilágosít, hogy már tavaly is a faluházból történt az indítás. Ja, jó. A faluház udvarán egy négyzetméteren három ismerőssel találkozok. Úgy tűnik a szemerkélés elállt, javul a hangulat. Vadászat miatt terelés van, nem a [K-] jelzésen indulunk. Egy kicsit több flaszter, kicsit kevesebb szint. A terepre érve a vártnál jobb talajhelyzettel találkozunk. Gyakorlatilag kikerülhetetlen sár nincs, még egy kevésbé zárt cipőben is meg lehet úszni beázás nélkül. Beszélgető csoportok alakulnak, majd bomlanak fel, s újabbak haladnak együtt. A lájtosabb szakaszokat megnyomjuk, így képezve időtartalékot. "Hipp-hopp" fent vagyunk a Somlyóvári kulcsosháznál, köszönünk a pontőröknek, és már loholunk is lefelé Tornyópusztára. Hosszan flaszterezünk. Az állattelep még mindig elhagyott, nincs büdösség. Forgalmas műutat keresztezünk, majd meredeken lemegyünk az M1 melletti mezőre. A szakadatlan motorzajt a Tarjáni-malom-patak kis hídjánál már nem halljuk. Egy bukkanó és már szaladunk is lefelé, hogy Koldusszálláson felírhassuk az első kódot. Többen bepecsételnek az itinerükbe a kiakasztott kéktúrás bélyegzővel. A takaros erdészház után az ipszilon elágban jobbra fordulunk a mostani Kinizsi útvonalával ellenkező irányba. Mélyútban emelkedünk, aztán a Pes-kő alatt kerülgetjük a sarakat. Ismét egy újítás: a Vértestolnai műútra bukkanva HotDogMan és neje szorgoskodik. A túrázók kalóriapótlását biztosítják. Megint felvilágosít valaki, hogy ez sem új, mert már tavaly sem a Bika-völgyben etettek, hanem itt. Tessék! Csak egyszer menjen az ember az Iszinik helyett a Nik-re és közben mekkorát halad előre a világ. Minden esetre nagy sikere van a standnak. Szilvi is örül neki; azt mondja, hogy már éppen azon volt, hogy a hátijából falatozzon valamit. Lépjünk tovább, mert ugyan nincs kifejezetten hideg, de állni azért már hűvös van. Az utolsó falatokat már trappban esszük meg. A jó pár éve leszedett vadkerítés és a hozzá tartozó négy létra térsége után, a nagy, mohával benőtt mészkövek mellett elhaladva valaki megjegyzi a túratársának, hogy árnyéka van. És tényleg, gyengén, de áttör a napfény a felhőkön. Amikor a jellegzetes, rózsaszín tardosi mészkővel tarkított útszakaszhoz érünk már hosszú kontúros árnyék követ mindenkit.

Bányahegyen a halott villámsújtotta fa mögött bárányfelhők úsznak a kék égen. Biztos megpukkadtam volna, ha ma otthon maradok. Üdvözöljük Mayer Krisztit, aki szintén nem bírt otthon maradni. Belemarkolunk a dió alakú töltött ostyába és tovább hajszoljuk a végtelent. Végh Gyulát hol utolérjük, hol pedig lemaradunk tőle. A Kis-Gerecse-oldal mészköves akadálypályáját ficam nélkül megúszva, a vízválasztón átlépve, Pusztamaróton az emlékmű íve alatt, a majdnem vízszintesen beeső, és a fák még megmaradt lombkoronáját tűzszínben fürdető napsugarakkal a háttérben Gyulát kérjük meg, hogy készítsen néhány képet rólunk, amíg még egyben vagyunk, aztán tovább indulunk a Domoszló-völgy, vagy ha úgy tetszik a Vaskapu hajtûkanyarja felé. Hamar lebaktatunk a távvezeték alatt; még nem hódította vissza a dzsindzsa a tavasszal karbantartott keskeny ösvényt. Még néhány föl-le és meredeken lemegyünk a Bika-völgybe. Most nem HotDogMan etetőpontjára érünk le, hiszen Ő - az új módi szerint - már a Vértestolnai mûútnál ellátott minket könnyen felszívódó kajával, ellenben VándorCsillag finom meleg teáját fogyaszthatjuk a kis parkolóbeli ellenőrzőponton. Ide terveztük a lámpaelővételt, de olyan megagigaszuperek vagyunk, hogy nekimegyünk a Kökényes-hegynek óne világítás, csak Péliföldszentkereszten az idősek otthona után, a [K+] jelzésre rátérve vesszük elő a fejlámpákat. Hosszúnak tûnik az emelkedő, ami felköt a [K-] szekérútjára, de amikor felérünk, már ereszkedünk is lefelé Mogyorósbányára. Tea, zsíros kenyér, szerelvényigazítás a Kakukkban és következhet a második felvonás.

Az idáig tartó majdnem 50 kilométer sem volt pitty-putty, de az igazi Rodézia csak most következik. Az ám! Néhányan összeverődve (Szilvi, Jaskó Vera, Gyula és csekélységem) vágunk neki a Mogyorósi-kősziklához vezető meredeknek. Hát bizony ez most nehezebben adja meg magát, mint az előző alkalmakkor, de csapatszétesés nélkül megvan. A Tokodi pincékhez vezető keskeny vályús ösvényt is meg tudjuk járni kisiklás nélkül, és a Hegyeskő feljárata felé menet az országúton sem üt el egyetlen autó sem. Hegyeskő! Bizony ez is nyomja kifele a szuszt az emberből, és ráadásul rettentő demoralizáló, hogy alig érsz fel hozzá, már mehetsz is lefelé meredeken bármiféle kódfelírás nélkül Tokodra. Az itteni Nemzeti Dohányboltba a tervezettel ellentétben nem megyek be, mert van még egy egész kék italom, plusz van nálam egy vastag fekete filctollnak látszó energialöketem. Ezek elfogyasztása közben a többiek elillannak, a tokodi látogatás után Szilvivel ketten kezdünk bele a Getébe. Már a gyerekfejnyi kőgörgetegekből álló út is borzadály, de ami az után következik, az már nekem nem menne utánégető nélkül. Szilvi jóval fölöttem lépcsőzik felfelé a köveken, és egyre, másra kérdezgeti, hogy sok van-e még hátra a csúcsig. Sajnos semmi jóval nem kecsegtethetem. Örülök, amikor a legmeredekebb sziklás szakaszhoz érünk, mert, ha ezt megmásztuk, akkor egy jobbos ösvény elvisz a kis fennsík keresztjéig. Mély tiszteletem a tűz mellett fagyoskodó pontőröknek. Kitûnő a szellőzés itt a Nagy-Gete tetején, mondhatni elsöprő. Amikor pecsételtetés után továbbindulok Szilvi megkérdi, hogy nem pihenünk-e. - Itt csak fagyhalált lehet szenvedni, legurulunk Dorogra, majd ott soppingolunk, szerelvényt igazítunk, s közben pihenünk - válaszolom csodálkozva azon, hogy ez az ötlet egyáltalán felmerült benne. A lefelé vezető út jó talajú, kényelmesen járható útból egy idő után meredek, guruló köves úttá válik. Én persze tudtam erről, de Szilvinek ez az első vendégszereplése ezen a vidéken, ezért Ő bot nélkül, futócipőben duplán megszenvedi. Kemény nő, botladozik, bosszankodik, de nem káromkodik; majd idővel erre is megtanítom. Olyan sokáig loholunk lefelé, hogy nem lennék meglepve, ha elénk kerülne egy tábla POKOL felirattal.

A hosszas ereszkedés után az ipartelep mellé érve végre kisimulhatnak az idegeink az aszfalton; nem kell minden egyes lépésre odafigyelni. A sötétbe borult Csolnoki utcánál - ahol le kell térni a [K-] jelzésről -, egy túrázó áll a sarkon, és kérdezi, hogy erre kell-e menni a Molnár söröző felé. - Igen - válaszolom. - Ugye az a kocsma az, ahol a Szuperkatlan rajt-célja volt? - kérdez megint. A második igenem után telefonos segítséget nyújt valakinek. Megyünk tovább a sötét utcán, aztán amikor üzemelő utcalámpák alá érünk megmutatom Szilvinek a Solnár Möröző saroképületét. A kocsmából robot mozgású emberek jönnek ki. Megnyugszunk, hogy nem csak mi vagyunk elcsigázva és jót röhögünk a határtalan kárörvendőségünkön, és azon, hogy látjuk jövőbeli önmagunkat, amikor majd mi indulunk tovább Dorogról. Odabent Gász Kata pecsétel és valakinek idéz az itiner soraiból. Úgy tűnik, hogy itt is akadt valaki, akinek nem volt egyértelmű, hogy le kell térni a [K-] jelzésről a Csolnoki utcánál. Beljebb megyünk. A fő helyiség ülőbútorait és padlóját PE fóliával takarták le. Zseniális. Nem lesz mocsok, és a túrázók nyugodtan tudnak pihenni, satöbbi. Mi is kihasználjuk a lehetőséget. Frissítem a kenést a talpamon, a térdeimet is leápolom. Csöng a telefon. Gyula az. Már Tokodon elhúzott mellőlünk és most azt kérdezi, hogy hol vagyunk. - Itt vagyunk a sörözőben - válaszolom. Ő valami körforgalmat emleget, és kérdezi, hogy onnan hogy jut el ide. Rögtön kapcsolok; Ő is biztos tovább ment a kéken. - Fordulj jobbra a főúton, és addig menj, amíg ide nem érsz. Itt jegyzem meg, hogy végig az erdőben a fákra erősített fényvisszaverő négyzetek és szalagok óriási segítséget jelentettek. Szinte fel sem kellet pillantani, az ember minden figyelmét a terepre irányíthatta, ám a Csolnoki utca sarkán a helyismerettel nem rendelkezők, vagy akik elméláztak könnyen megszívhatták, mert itt nem volt kiakasztva szalag. Ez nem róható fel senkinek, mert az itinerben pontosan le van írva minden, de azért itt elfért volna egy árva szalag. Megejtünk egy röpke vásárlást a szomszédos kisbótban, aztán lassan összekaparjuk magunkat és nekiindulunk a továbbiaknak. Az utcán most sincs hidegebb, mint mikor bejöttünk, de a kocsmában elkényelmesedtünk és idekint reszketünk egy sort.

A Mária utcán felmegyünk a [K-] jelzésig, majd felületes városnézés után a lőtér és a kutyakiképző kerítései között ismét a terepet gyötörjük. Nem sokáig, mert a Nyársas nevû akácos ösvénye után Kesztölc utcáit kezdjük róni. Egy szőlőhegyen átbukva ismét kivilágított ellenőrzőpontra lelünk, ahonnan már támadnunk kell a Kétágú-hegyet. Ez majdnem olyan borzasztó, mint a Gete. Gyula megy elöl. Nagyon jó, mert nem látom a feljebb járók fénypontjait, és nem rettent a hegy magassága. Paplanernyősök szoktak nyáron startolni innen. Azért az se semmi ide felcipelni egy ernyőt, amikor még egy kis túrahátizsák is húzós. A kétágú-hegy gerincén megyünk hosszan, nagyon hosszan. Kezdetben jól járható a talaj, később zúzalékköves szakaszok váltakoznak sárosabbakkal, de egyik sem vészes. A zúzalékkő már eléggé be van taposva ahhoz, hogy normálisan lehessen járni rajta, a pocsolyák pedig kikerülhetők. Gyula fénye eltűnik egy kanyarban, és mi is hamarosan a világháborús obeliszkhez érkezünk.

Megint egy újdonság. Nem kódfelíró pont van a Pilis-nyeregben, hanem Sistergő pecsétel egy mosolygó gőzmozdonyt az itinereinkbe. Biciklivel jött fel ide, hogy hogyan, arról nincs fogalmam. Cukorkát kapunk útravalónak, majd kimászunk a nyeregből. Huh, ez is megvolt. Megkönnyebbülök, és egy hosszú, unalmas hullámvasutazásra számítok a szerpentinig. Sajnos csalódnom kell. Valami átkozott gépjármű készítette elő nekünk az utat. Ahol nem a talajfelszínen vannak a mészkövek, ott híg sárból áll az út. Van, ahol meg kell állni kutakodni a kisebbik rossz megoldás után. Gyula végleg eltűnik a magas szárú túracipőjében, nekünk finomkodni kell a lépésekkel. Amikor szidom a sofőr le- s felmenőit megelőz egy srác és megjegyzi, hogy a legtöbb túra szervezőitől taposási terhelés címen nem kis összegeket kaszál be az illetékes sóhivatal. Ennek a lekvárgyúró monstrumnak vajon mennyi lenne a terhelési díja? Szeretlek Magyarország. Valahol elkanyarodhatott ez a mocsok, mert jóval a Pilistető felé mutató [Z3] jelzés előtt már teljesen jól járhatóvá válik az út. Örülök amikor rátérünk a szerpentinre, bár tudom, hogy a sár után most a guruló kövek veszik át a kiképzést. Figyelmeztetem Szilvit, hogy ügyeljen azokra a vályúkra, amelyek a szerpentin kanyarjait levágók miatt alakultak ki. Állati mélyen vannak Pilisborzasztó közvilágításának meleg fényei, csak kanyargunk szüntelenül, és a fénypontok mégsem akarnak közeledni. Aztán egyszer csak ahhoz a sorompóhoz érünk, ahol a fák miatt már nem látszanak a fények, de tudom, hogy a durvaságon már túlvagyunk. Lesz még meredek lejtő kövekkel az avar alatt, de koránt sem lesz olyan idegfeszítő, mint a szerpentinen haladni.

A Fontana di Trézsi (Trézsi-kút) felé vezető turistajelzés mellett elhaladva érzékelem, hogy már nincs messze az etetőpont. Nem szólok Szilvinek, hagy örüljön szegény, amikor meglátjuk majd a kivilágított sátrat. Így is történik, átvágunk a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûúton és beférkőzünk a sátorba, ahol Harsányi Henrikék pecsételnek, fûtenek és pótolják a gyorsan fogyó finomságokat. Szilvi rázuhan a körözöttre és a sültzsíros kenyeret is meg akarja kóstolni. Figyelmeztetem, hogy bár a sültzsír az apró húsdarabkákkal mennyei, de két éve erre járva megkentem egy karéj kenyér egyik felét körözöttel, a másikat pedig sültzsírral, és az út rázkódtatásaitól amúgy is megviselt gyomromat megfeküdte ez a kompozíció. Most kóstolás szinten fogyasztok mindkettőből, és inkább a hámozott mandarint preferálom. - Köszönjük srácok a menedékházat, sziasztok. Ugyancsak reszketni kezdünk az éjbe kilépve. - Merre kell menni? - kérdezi Szilvi. A sátorból kiabálják ki a választ. - Ne égessé má! - mondom neki röhögve, amint megindulunk a murvás úton. Az eddigiekhez képest ez egy Váci utcai korzó. Mire betérünk az erdőbe, már senki sem fázik. Átmászunk az évek óta az útra dőlt, "se alatta, se fölötte" fán. Szinte hiányozna, ha az erdészet eltakarítaná innen a vérbe. Rövid időre megint kimegyünk a murvásra, aztán a fényvisszaverők visszavisznek az erdőbe. Enyhe, de hosszas emelkedésbe kezdünk. Most gyakrabban nézek föl, mert minden alkalommal máshová akasztják a Hosszú-hegy kódját tartalmazó A4-es lapot. Egyre fenyegetőbben susognak a fák, néhány erősebb széllökés szinte félelmetes bőgéssel ijeszt. Megint apró csapadék részecskék suhannak el a lámpáink fénykévéjében, amiről nem tudjuk, hogy eső-e, vagy hó. Kézfejemet feltartva látom, hogy lepattannak róla a mikro labdacsok, tehát ez csak szilárd lehet. Nem kell semmiféle óvintézkedést foganatosítani, csak a bővebb csapadék lehetőségével idegesít a jelenség.

Odalépek egy fához. Szilvi azt hiszi, hogy az erdészet egy fakitermelésre figyelmeztető plakátja érdekel behatóan, de nem. Kódot kell írnunk az itiner megfelelő rubrikájába úgy, mint Koldusszálláson. Végigmegyünk a Hosszúhegy gerincén, majd egy éles balossal süllyedni kezdünk. Ez is hosszas, köves lejtő. Pihenésképpen megállunk és elemet cserélünk Szilvi lámpájában. A pontról való eljövetelünk óta nem találkoztunk senkivel, de most ketten elmennek mellettünk. Folytatjuk lefelé, majd a murvásunkat keresztezve megint bemegyünk az erdőbe egy további jó kis köves lejtő kedvéért. Visszatérve a murvásra eljutunk a Csobánkai mûútig, sőt azon is túl, a Sumica kemping nemrég épült kerítése mellé. Előttünk van a Kis-Kevély éles kontúrja derengő vörös háttérfénnyel. - Oda kell felmászni? - kérdi Szilvi? - Nem, a mögötte levő nyeregbe, aztán onnan búcsúzóul a Nagy-Kevélyre.

Sáros erdőrészletbe visznek be a fényvisszaverő négyzetek, aztán kezdhetjük megmászni a megmászandókat. A meredek emelkedőn nem a csúszós, hanem a cipőlecuppantós sárral találkozunk. Lazára van kötve a cipőfűzőm, vigyázni kell minden lépésnél, amikor a sarkamat elemelem a talajról, nehogy ott ragadjon a cipőm. Most is megelőz egy csoport, de nem kell sietnünk, még az etetősátorban megsaccoltam, hogy nem a huszonöt, de még a huszonnégy órát sem fogjuk kihasználni. Végre jobbról bejön a [S-] jelzés, ami azt jelenti, hogy nemsokára fent vagyunk a Kevély-nyeregben. Egy pár másodpercre letesszük fenekünket a tetővel ellátott pihenőben. A pontőrök nápolyival kínálnak. Igazából nem is kínálnak, de én két kockát kicsípek az asztalra tett mûanyagvödörből. Szilvi megjegyzi, hogy már nem olyan rugalmasak az izületei. - ... mint 50 évvel ezelőtt - folytatom a megjegyzését. Ezen néhányan felhördülnek. Feltápászkodunk, és nem tudom, hogy miért, de Szilvi megint megkérdezi, hogy merre kell menni. A nyereg rétjéről kivezető út mécsesekkel van kirakva (...) Megmásszuk a Kevélyt, ami kilencven valahány kilométer után már nem igazán könnyû feladat, de tudom, hogy lefelé még nehezebb lesz. Mindegy, azért örülök, amikor felérünk a négy facsonkhoz, ami régebben egy fatorony lábazata volt a Nagy-Kevély csúcsán. Fokozott óvatosságra intek a lejtőn; nyálkásak a lekopott mészkövek. A legnagyobb figyelem ellenére kétszer is megcsúszok, szerencsére következmények nélkül. Nem is értem, hogy tud valaki itt bot nélkül lejönni. Törpék előnyben. Az Ezüst-Kevély alatti pihentető síkon megint bele lehet húzni, de minek szaggassuk az istrángot, nem hajt a tatár. A kőbányától lefelé vezető erodált úton is nyugiban ereszkedünk. Örülünk a sorompónak, ami nincs messze az Ürömi műúttól, és amit keresztezve véget ér a terep. A flaszteren menet közben végre kinyújtóztathatjuk elgyötört tagjainkat az arcra hullás veszélye nélkül. A [P+] jelzés újabban egy sittel felszórt lejtős utcába visz. Bosszúsan kerülgetem a fehér csempedarabokat. Üdvözlöm a "Kőbánya utca" táblát, innen már tényleg csak egy hosszan elnyújtott lejtő van hátra. Nem tudom hányadszor járok már a Víziorgona utcában, de a kockaépületek között mindig elvétem az iskola hátsó bejáratához vezető jobbost. Most is fölöslegesen kerültetek meg Szilvivel egy háztömböt. Az iskolába lépve nagy az öröm, Szilvi megkapja első százasáért járó kék hátterû, ammonites kövületet ábrázoló kitûzőjét és az arany színû oklevelét, az én nyakamba pedig maga a főrendező, Asciimo akasztja az ötödikért járó érmet. Fülig érő szájjal jön kifelé Jaskó Veronika, töméntelen mennyiségû százasa után az első Iszinikjét húzta be. Megyünk a virsliztetőbe, hogy most már felszabadultan cseverészhessük az asztalnál pihenő túratársainkkal az átélt kalandokról. Gratulálok mind a túrázók mint pedig a rendezők teljesítményéhez. Jó egészséget kívánok.

Ottorino