Túrabeszámolók

Pontőrködés a Vörös-hegyen 2018.03.16. péntek.

Már a tegnapi kellemes teljesítménytúrán, a március 15-i, "A Gyermekvasút nyomában" címűn is Pilisvörösváron jártak a gondolataim. Sajnáltattam magam a túratársnőmmel, hogy el fogok ázni, mint a rongy az előjelzés szerint.

Cseperésző esőben szállok le a buszról a Városháza megállóban. Németül is ki van táblázva minden, úgyhogy biztos nem fogok eltévedni. 14-ben már voltam a Pilis-vörös-vár 40-en, de nem emlékszem hogyan kerültem a rajt/cél sportpályához. Most megkeresem a Szent Erzsébet utcát és sorsomnak megadva magam caplatok a 37-es számig. A sportpálya már ismerős, célba veszem az épületét. Odabent már összegyűlt a főrendezőség. Jávor Zoli örömhírt közöl, nevezetesen, hogy nem lesz akkora áztató eső, mint a tavalyi Éger-völgy teljesítménytúrán. Nagyon megnyugtató. Az a hír viszont felér egy hidegzuhannyal, hogy a Vörös-hegy csúcsán, a Gyula kopjafánál lesz a pont, és nem az onnan kb. 150 m-re levő kicsi esőházban. Jó, hogy kapok egy rendezői ponyvát, ruhaszárító kötélzet, amivel fára lehet majd rögzíteni már nehezebben kerül, Ebola ás elő valahonnan kellő mennyiségűt, és hosszúságút. Az jó hír, hogy nem innen a rajtból kell kimenni a pontra, hanem Gyapi autóval kivisz az erdő szélére, mert ő és András bácsi a Kálvária közelében őrködnek majd egy feltételes ponton. Összepakolom a pontőr-cuccot, és türelmesen várom leendő pontőr-társamat Révész "Lépéshiba" Ádámot, aki hamarosan meg is érkezik.

Felcihelődünk, autóba szállunk, és kanyargunk Pilisvörösvár-külső utcáin, mígnem az erdőszéli [S-] jelzéshez nem érünk. Ez az, innen már ismerős a táj a SÁRGA 70-ről, csak ellenkezőleg kell haladni. A fenyőfákkal szegélyezett turistaúton kanyargunk a MOL gázpásztáig, majd rajta emelkedünk hosszan. A jó pár éve lefektetett gázvezeték fölötti homokos talajt még mindig nem tudta 100%-ig megkötni a fű, az autókerekek nyomán néhol kilátszik a talajlefogó műanyag háló. A jelzés jobbra letér a gázpásztáról, majd belefut a [P-] jelbe. Itt laminált táblák jelzik, hogy először élesen balra, a pontunk felé kell fordulni a delikvenseknek, majd igazolás után visszatérve ide folytatni tovább a [P-] / [S-] jelpáron. Mindezt azért kell megtenni, hogy érintsék a Vörös-hegy csúcsát. Mi is emiatt nem lehetünk az esőházban, hanem 150 m-re tőle, a csúcson kell majd silbakolnunk. Na jó, akkor élesítsünk balra. Keresztezzük az iménti gázpásztát, és árkából kimászunk a csúcskőig, ahol a Gyula kopjafától pár méterre kialakítjuk az ellenőrzőpontot.

Legelőször a ponyvát pányvázzuk ki, hogy a cucc addig se ázzon. Ádám a bóját úgy helyezi ki, hogy még az árokból is jól lehessen látni. A molinót a zord időjárás miatt ki sem akarom tenni, de a lelkiismeretes Ádám azt is kifeszíti. Mint a pingvinek a jégtáblán, úgy várjuk az első fecskét, ami tulajdonképpen ugyan úgy néz ki, mint egy pingvin, csak kicsiben. Mindhárom táv érint minket: a VÖRÖS VILLÁM FÉLMARATON, a PILIS-VÖRÖS-VÁR és a VÖRÖS-HEGY teljesítménytúrák. A félmaratont és a hosszú távot teljesítőknek bélyegezni, és okos telefonnal csippantani is kell, a rövid távosok csak bélyegzést kapnak. Ádám pecsétel, én csippantok, szerencsére ikszelő lapot nem adtak. Megérkezik az első néhány gyorslábú túrázó, hál'istennek minden működik. Az élboly után keletkezik egy buborék, de aztán hellyel-közzel csak csak jönnek az őrültek, akik ilyen időben kidugták az orrukat a paplan alól. Többen a Kopár csárda irányába akarnak továbbmenni, de hátraarcot csináltatunk velük. Később Ádám már mindenkinek automatikusan mutatja az irányt, és mondja a követendő jelzést. Egy tagnak mégis majdnem sikerül tovább menni a rossz irányba, mert azt gondoltuk, hogy fotózik, vagy vizelni vonult félre. Igaz, fényképezni nem sok értelme van, mert a csodálatos hegyi kilátást köd takarja. Tulajdonképpen elmondható, hogy egy felhőben ácsorgunk. Nagyon várjuk a 10:30-at, a futók rajtját, mert ha ők áthaladnak, akkor nagyjából már szedhetjük a sátorfánkat. Pór Andi érkezik söprűtársnőjével, ők takarítják a 40-es távot. Azt mondják, hogy jönnek még utánuk ketten, de hogy ne kelljen sietniük, nem várják meg őket. Feljön hozzánk az időmérő srác, aki az okos telefonok gazdája. Azért jött, hogy segítsen majd a tömegével érkező futók csipogtatásánál, nála is van telefon. Nemsokára megérkezik az első futó. Nem jönnek olyan sűrűn, hogy ne tudtam volna egyedül folyamatosan csippantani őket, de nem baj, legalább leadom a srácnak a kis műanyagdobozkában dédelgetett telefont. Egy futó ironikusan megjegyzi: "Jó, hogy nem lent van a pont a Kopár csárdánál". Nem érti a csíziót, hogy a Vörös-hegy, mint objektum miatt van itt ez a kies ellenőrzőpont. Megjön az utolsó 10-esen túrázó család, majd Zádori Roland a záró ember. Bontani kezdünk. Dideregve, fagyos kézzel csomózzuk ki a ruhaszárító-köteleket, hajtogatjuk össze a ronggyá ázott bóját és molinót. Mindent beleszuszakolunk a pontőr-cucc szatyrába.

Ádám egyik kezében a szatyorral, másik kezében esernyővel indul vissza a sportpályához. Én esőponcsót öltök, és hajléktalan szatyorral a csuklómon, két botommal megindulok a Fehér-hegy felé a [P-] / [S-] jelzéseken, mert a fázós küldetésem után most az ázós küldetésem következik. Hogy a meredek Fehér-hegyről ilyen lucsok időben nem lehet simán lesétálni azt sejtettem, de, hogy még az átázott ösvény melletti, avarral takart talaj is földcsuszamlást produkáljon minden lépésem nyomán, arra nem számítottam. Mindegy, most úgysem a sebesség számít, hanem az egyben maradás. Csak kis megkönnyebbülés leérni a kerítés mellé. Egy jótét lélek kiirtotta ugyan az itteni marasztaló növényzetet, de a zsombékos talajon még így sem könnyű eljutni a földútig. És hogy fogok lemenni a mélyútba ezen az agyagos csúszdán? Az Iluska-forrás esőházában levetek két pulóverréteget, amit a pontőrködés idejére húztam magamra. Itt fordul vissza a rövid táv, innen kell szedni a szalagokat. Biztos csuklik Máté, mert gyakran gondolok rá nem éppen pozitív értelemben, ugyanis az egyenes, kereszteződésmentes szakaszokon is gazdagon szalagozott. Arról nem is beszélve, amikor tüskés ágakról kell leoperálni a szalagokat. Már jóval a Klotild-barlang felé lekanyarodó út mellőzése után hallom, hogy recseg mögöttem a murva. Utolér egy sporttárs, aki a trailen nyomul. A szájbarágós szalagozás és kitáblázás ellenére iszonyúan eltévedt, és tájékoztató segítségemet kéri. Jó, hogy nála van a rajtban kapott laminált tábla a követendő útvonalával, mert nekem lövésem sincs, hogy a trail merre megy, csak a rám kirótt feladat útvonalát ismerem. - Nézzük csak! Igen, Vörös-hegy, itt voltál nálunk, satöbbi, bla-bla-bla... Remek, benne van az útvonaladban a Szántói-nyereg, amerre haladva éppen szedem a szalagokat. Innentől kezdve éberen figyeld a szalagozást, és a következő ponton, a nyeregben majd elmesélik a továbbiakat. Jó utat!

Kiérek Pilisszántó határába, ahol a [P-] / [S-] élesen balra kanyarodik. Örvendek, hogy nem ezt kell követni a sárban, hanem a Szántó felé tartó jelzetlen dűlőút mentén kell leszedni a szalagokat a tüskés bokrokról. Közben Egon csörget. A Szántói-nyeregben etet és pecsétel, most érdeklődik, hogy mi a helyzet, merre járok. Jelzem az eltévedt spori várható érkezését, és közlöm, hogy mindjárt elérem Pilisszántót. Hopp, egy szalagért vissza kell mennem, ezt nem vettem észre a telefonálás közben. A templom felé emelkedő úton egy autóból kiszálló ember megkérdezi, hogy: "Merre vándorolsz barátom?" Nagyjából egy mondatban összefoglalom, hogy mit is csinálok, majd sebtében búcsút intek a kedves érdeklődőnek. Balról bejön a hivatalosan levágott [P-] jelzés. A műúton megyek a nyereg felé, és drukkolok, hogy ne kelljen leírni azt a nagy fűrészfog alakú kerülőt, amit a [P-] követése jelentene. Jaj, de jóóóó! A szalagozás a műúton tart. Egyre feljebb kanyarodik a műút. Mikor látok már meg valami bíztatót? Mi az ott a távolban, egy kék alapon fehér KRESZ tábla? Mi a bánatnak van az erdőben KRESZ tábla? Itt nincs buszmegálló. Utána pedig egy sötétbarna táblakarácsonyfát vizionálok, ez több, mint jó jel. Egy viharkabátos fazon is megjelenik abban a magasságban, és felém néz. Egy fáról még leszedek egy szalagot, a napocska kispárnát fenn hagyom, mert az Egoné és Éváé, a Szántói-nyereg pontőreié. A KRESZ tábla a Som-hegyi menedékház felé vezető utat mutatja.

Leadom a szalaggyűjteményemet, és rázuhanok a kitett kajára, mert igen sok kalóriát kiégetett belőlem az idevezető út az ő viszonyaival egyetemben. Megkérdezem, hogy áthaladt-e az eltévedt trailes, igenlő válasz érkezik. Andiék még fent járnak a Pilis-tető környékén két másik túratárssal együtt, akik szintén eltévedtek. Fel nem foghatom, hogyan bírtak eltévedni, a szatyrom az előbb még tele volt szalagokkal, amiket az útvonalról szedtem le. Becsúszó szereléssel érkezik a pontra egy sporttárs a Pilis-tető felől. Biztos ő is nagyon éhes volt, és meglátva az etetőpontot tett egy meggondolatlan lépést. Valószínűleg tudják Andiék, hogy innen a Macska-barlangi elágazásig nekik kell szedni a szalagokat, de azért ezt elmondom Egonnak is, hogy adja tovább, majd köszönöm a menázsit és búcsút intek a barátoknak. Én nem látogatom meg a Pilis tetőt, hanem a [Z-] jelzésen indulok tovább Csobánka irányába. A jelzett turistaút és a szalagozás felvinne a Hossszú-hegyre, de maradok a dózer úton, mert a Macska-barlangi elágig - Máté szóhasználatával élve - csak sétálok 7 kilométert, és csak az elágtól a célig szedek szalagokat, táblácskákat, nyuszka nyúlfiakat, mindenféle fisz-faszt. (Az utóbbiakat nem Máté mondta.) Az eső nem enyhül, a dózer út kövei között is patakzik a víz, de ilyen időben ez összehasonlíthatatlanul jobb, mint a sáros erdei úton gázolni. Így is hosszú és monoton az út. Körülnézek, hogy jön-e valaki, könnyítek magamon majd dalra fakadok.

A Vad Fruttik nótáját, a Kemikáliákat éneklem. Nem volt jó ötlet, mert a refrén egészen a célig beég: "Nincs semmi baj, csak a fejemben nem szűnik a monoton zaj. / Asszem jól vagyok, a testem virul, a lelkem kicsit halott." Hosszas gyaloglás után érek a Szent-kúthoz vezető letérőig. Ezt mellőzve már belátható távolságra van a Macska-barlangi elágazás. Nem is kell nagyon jobbra figyelni, mert Ebola sógora és egy hölgy üzemeltetnek ott egy ellenőrzőpontot. Itt sokkal visszafogottabban csipegetek az ellátmányból, mint Éváéknál, de azért idegkisimítás céljából kell valami rágcsát magamhoz vennem.

A hátralevő útba (kb. 5 km.) rögtön szalagszedéssel kezdek. Egy szántóföld mellé visz fel az út, a szegélyező bokrokon is dúsan van szalagozva. A szántóföld mellől egy meredek ösvény visz le a barlang felé. Itt is hasonló a meredekség és a talaj állapota, mint a Fehér-hegyről való lejövetelnél. Erre még soha nem jártam, de ez nem okozott hiányérzetet, és biztos, hogy a jövőben sem fogok ide vágyni. Az ösvény járhatatlan, de mindig vissza kell menni hozzá, hogy a szalagokat le tudjam szedni. A leglehetetlenebb helyekre vannak felrakva. Gyakran csak a zakózást kockáztatva tudom leszedni őket. Nem ritka, hogy az ösvény két szélén állok terpeszben, és úgy nyújtózkodok fölfele. Hullámvasutas szakaszról síkabb terepre érek. Itt a földbeszúrt, iránymutató táblácskákat kell kihúzgálni és elrakni. Egy nagyobb dombot mászok, ami mögött már nagyon remélem, hogy Vörösvár terül el. Ködbe vesző messzeségben, mélyen lent házakat látok. Egy hihetetlenül meredek úton kellene lemenni, de hogyan? Úgy fest a dolog, hogy van egy vályú sárga agyagból. Ha beleülnék, simán lebobozhatnék a hegy lábához. Figyelem a lábnyomokat, az erre trailezők sem a vályúban mentek, mert az lehetetlen. Kimentek az út menti pampákra. Igen ám, de nekem le kell szalagozni olyan helyeken is amiket csak a vályúban lehet megközelíteni. Ráadásul ezen a környéken kevés kivétellel tüskés ágakra vannak a szalagok felkötözve. Egyik ilyen kicsavart pozitúrás szalagleszedésnél jól meg is szúrja az ujjamat egy tüske, még a vér is kiserked. Vazze! Kicsit lejjebb már lehetetlen az út mellett haladni bele kell ereszkedni a vályúba, amiben békésen csörgedez a víz. Centiről centire araszolva, a botokat előre szúrva, a legnagyobb elővigyázatosság mellett is, az egyik lépésemnél befelé csúszik a lábam, és már fekszek is a sárban, és a hirtelen hárító mozdulattól még a bal térdem is megfájdul. Ekkor már kontúrosabban feltolul bennem a kérdés, hogy mi a büdös csipát keresek én itt? Innen már csak előre lehet menekülni, feladni nem lehet, mert nincs mit, egyszerűen csak az irhámat kell mentenem. Leérek az iszonyat aljába, de ekkor szembe kapok egy olyan dombot, ami végképp nem turistaút, hanem echte mezőgazdasági terület. Két gyerexar állagú szántóföld között traktorpálya. Na ezen menj fel baszkikám! Nem, hogy ilyen vagy olyan sebességgel, hanem úgy, hogy a cipőd a lábadon maradjon. Nem látom, hogy mi van a domb mögött, és az a gondolat bujkál bennem, hogy soha nem is fogom meglátni. Persze ez csak egy kegyetlen érzés, mert amikor mégis felérek meglátom Pilisvörösvárt. Lefelé se sokkal gyorsabban tudok haladni, mint fölfelé, már gyűlölöm a város látképét, ami egyáltalán nem látszik közeledni. Amikor leérek a dombról, még mindig nem szilárdra érkezek, hanem egy bal kanyarból még ki kell szedni két leszúrt táblácskát, és három szalagot. Persze ezek úgy vannak kihelyezve, hogy a híg sártengeren többször át kelljen gázolni, még akkor is, ha a legjobban optimalizált módon is oldom meg a problémát. A temető mellet még szüretelek néhány szalagot. Az üres parkolóban egy tag rutinozik; nem igazán megy még neki a sebességváltás és a kuplung finom felengedése, gázadáskor kockás benzin kerül a karburátorba. Innentől a kőre fújt nyilakat követem hosszasan kanyarogva a sportpálya hátsó bejáratáig, amelytől a főépület ajtajáig még annyi szalagot szedek le, mint karácsonyfadíszt az ünnepek után.

Az épületben Ebola gratulál és ökölbe szorult fejem láttán sunyin mosolyogva megkérdezi, hogy mi a probléma. - Szerény véleményem szerint ha az volt a szándékod a Macska-barlangtól a város széléig tartó útvonal kijelölésével, hogy a mostani trailesek jövőre ne jöjjenek, akkor nagy valószínűséggel ezt elérted - válaszolom én is mosolyogva, de inkább vigyorba torzult ábrázattal.

A rendezői kitűzőn kívül megkapom még a Pilis-vörös-vár kitűzőjét és oklevelét is, és Ebola bónuszként a nyakamba akaszt egy átlátszó plexi, piros villámokkal ékített, "Vörös Villám félmaraton" feliratú érmét, majd ad egy hot dogra szóló bónt is. Természetesen a 2018-as túráim adatainak beküldésénél, ezen csecsebecsék birtokában is csak a Vörös-hegy teljesítménytúra 11,7 kilométerét fogom elszámolni, bár ennél sokkal többet mentem, de a pontunkra felerészben autóval mentünk ki, és a Hosszú-hegyet sem látogattam meg. Nem vagyok az a típus, aki például kétszer számol el egy Len9vári túrát. (Akinek inge, öltözzön fel!) A hot dogot már kutyafuttában eszem meg mert tíz perc múlva jön a busz. A megálló felé tartva a fiúkkal már azon adomázunk, hogy ki hol esett el, mennyire lett sáros, és hogy másnap ki, milyen túrára megy. Részemről holnap megmaradok az ágy-mellékhelyiség-fotel relációban.

Ottorino 2018.03.16.