Magyarországi Forrástúrák, 2018 tavasza, Pilis, Visegrádi-hegység
Szürke, felhős az ég, néha bátortalanul eleredő, majd azonnal meg is szűnő esőpermettel. Üres utcákról nyíló, elhagyatottnak tűnő csapások vezetnek a mai első forráshoz, majd a Vaskapu hátára. A forrásnál eszembe jut, hogy ma hiába fényképezem a túra témáját, ezeket a képeket a vonatkozó túramozgalom (mozgalmak?) miatt nem tanácsos publikálni. A füves hegyhátról visszanézve a Duna vonalán túl és attól délre a Gerecse burkolózik felhőkbe, menetirány szerint a Helembai-hegység folyóra néző sziklafala fehérlik a szürkéskék erdők alatt. Fent a közelben menedékház néz le a városra.
A Falucskai-forrás 1977-től tart a végtelenbe a táblája szerint. Enyhe susnyáson kell keresztülvergődni, Tincáék érnek utol, kérdezi, visszatértem-e. Ahogy vesszük. A Könyv János-forrásnál pontőr vigyázza a távok elválását és az 1860-as kőfoglalatot. Nyitott szakaszon a távolban a Magas-Börzsöny háta tör az ég felé, közelebb nyaralótelepek házai pettyezik a tájat. Búcsú az Esztergom közeli forrásoktól, irány a Maróti-hegyekre vezető, hosszan elnyúló, egyre meredekebbé váló kaptató.
A hegy hátáról letérve széttúrt dózerút szelídül kissé benőtt nyommá, Péntek forrása fatáblával rendelkezik, és mással nem is nagyon. Lent az Aranka-forrásnál mesélem a pontőrnek, amikor Kerek repkénnyel bő fél órán át hiába kerestük ezt a helyet fel-alá rohangálva. Üzemivé vált területen vág keresztül a jelzés, nagy reccsenéssel adják meg magukat a kivágásra ítélt fák. Az orom alatti meredélyig kell kerülgetni, átlépkedni a kidöntött törzseket, gallyakat. Amikor elfogy az útra dőlt ág, onnan sincs sok köszönet, levegőért kapkodva érek fel az obeliszkhez. Két perc pihenő következik, megtekinthető kilátással, a kanyarban felbukkan a Hegyes-tető tömbje, mögötte, a távolban a Naszály oldala kéklik.
Odébb, a kiszélesedő hegygerincen fát kitermelő dolgozó tesz fel fennhangon kérdéseket az életről, a világról és a világban általa betöltött szerep mibenlétéről. A kérdésekben közös, hogy miérttel kezdődnek és legalább egy obszcén kifejezést tartalmaznak. Választ nem ad sem a többi favágó, sem én, a gyarló turista, sem a végtelen pilisi erdő. A térkép szerint eltűnő jelzésekre kell figyelmezni, szerintem annál azért jobban követhető az út. Odébb, immár meglévő jelzések vidékén Pilisszentlélekre és a Pilis masszívumára bámulhat az errejáró, amíg meg nem botlik a köves lejtőn.
Hoffmann-ház, Hoffmann-kút, bukókeretes és anélküli traktorokkal, a vezető kényelme nem szerepelt a tervezési szempontok között. Népszerű környékre érkezünk, egyre több a kiránduló, kisebb-nagyobb csoportokban. Hosszan elnyúló, göröngyös emelkedő tetején kilátós megállóhely: párás, felhős a Dunakanyar panorámája. A korlátozott látótávolság nem zavar abban, hogy egy darabig csak nézzek ki a fejemből a tájra. Dobogókőre átérve először a kilátás ismételt megtekintése kerül sorra, pedig Egonék nagyon lelkesen integetnek az etető- és ellenőrzőpontról. A Visegrádi-hegység legmagasabb pontjáról a nagy népsűrűség és a cigarettafüst hamar visszaüldöz a pontra. Beszélgetős, evős, ivós megállás következik, alaposan feltankolok a világbajnok ellátmányból.
A nyüzsgésből három perc alatt kiérve hosszú nyiladékok vidéke következik, majd a Szent-kút, imádkozó nénikkel, vizet töltő helybéliekkel, meg a néhány áthaladó túrázóval. Elvagyunk egymás mellett. A következőkben Pilisszentkeresztet kell kerülni keletről, egynyomos ösvényeken tekeregve, majd hétvégi házak tövében sétálva. Ismét besűrűsödnek a források és besűrűsödnek a szúrós indájú növények egy-egy forrás között. A lombtalan fák mögött a Vaskapu szirtje sejlik át egy helyen, fel kellene látogatni valamikor. Lassan elfogy a susnya és később elfogy az emelkedő, a nyereg után pedig elfogynak a kirándulók is.
A Szent László-forrásnál Győri Péterék mutatnak jelvénygyűjteményt, feltűnik, hogy erre már napsütésben kerül sor. Ideje levenni végre a kabátot. A faluban kávé+kóla kombinációval próbálom ébreszteni magam, régen mentem egyszerre ennyit. A Ráró-kút felé és után igazi szurdokos, patakvölgyön, rég letört ágakon keresztülverekedős szakasz következik. Könnyed izgalmak délutánra, aláfestésként a dobogókői országúton robogó autók zaja kísér. Később rálátni a Kis-Strázsa-hegyre, még ennyivel feljebb lennénk? Úgy tűnik.
A Barát-kút környékre érve újra nyílt terep és erdősávok váltják egymást. Utóbbiak aljában keltikeszőnyeg. Szép, meg illatos is. Egyik dombról a másikra átérve nem tudom nem észrevenni, hogy a következő túrázó valahol nagyon messze járhat. Sehol egy lélek a láthatáron, csak néhány ló bóklászik az út menti karámokban. A mai utolsó forrás, a Csurgó a mai utolsó rövid pihenőt is jelenti, innen pincesoron, mélyúton kell lejutni a városba. A célban búcsút veszek útitársamtól, váltok néhány szót a rendezőkkel, bedobok még egy kávét, majd csendben elhagyom a helyszínt. Nagyon szép túra volt, örülök a sok találkozásnak, köszönöm a rendezőknek. Az oklevél és a szokásosan szép jelvény mellé túramozgalmi igazolólap is jár, ez 2023-ig írja további Forrástúrák rendezését. Végre egy jó hír, még sok hasonlót.
-Kékdroid-
Képek |
