Folytatás második rész:
A tetőn nincs pontőr, csak egy papír, hogy a vihar miatt megszűnt a pont. Jó döntés volt. A továbbiakban még 2 pont maradt ki, ezért is jó, hogy túlbiztosítottam magam folyadékból és kajából is, ráadásul így másoknak is jut. Lefele Lipovecről követem Andrásékat. Úgy szökkenek, mint a szarvas, a hatalmas kövek között. Iszonyatosan szar terep, egy egészségeset nem tudsz lépni, közben a szél odébb lökdös. Jó, hogy itt vannak, mert magamban biztos nem mentem volna le itt, ilyen sebességgel.
Nagy küzdelem után érjük el a XVII.34-et, a 35-öt-36-ot, majd 37-et. Közte több tucat alhatárkő különböző jelölésekkel. Szél, határkövek, villámlás, kövek, sötétség. Ez van. Az utolsó határkövön az újabb cetli, bezárt a pont a vihar miatt. Innen letérünk végre az ÉZ-ről egy forrás felé, ahol szintén nincs pont. Csabának adok egy nápolyit, kis vizet is vételez. A forrás után jön a monszun, pár percre beállunk a fa alá. András, Géza kissé lemaradva, visszakiabálom őket a helyes útra. Az eső kissé lejjebb ad, nekiindulok előre. Igazi kihívás keresni a szalagokat és az utat. Kezdetben szűk vadregényes helyen, aztán kiérve egy erdészeti útra pár kilométer azon, végül a befejezés ismét szűk ösvényen vezet a csúcsra. Ez olyan 3 km lehetett, de a terep miatt sokkal többnek tűnt. Letekintek Bába-hegyről, jó magas. Óvatosan visszajövök a peremről és megkezdem az ereszkedést. Nagyon durva. Hiába vigyázok, egy helyen még így is megcsúszok és nekivágódom a fatörzsnek, még annyi időm van, hogy belekapaszkodjak egy gyönge ágba, így nem huppanok le tíz méter mélyre. A körmöm és a térdem bánja. Ragtapaszom is van, így rárakom a vérző sebre.
Nagy nehezen lekeveredünk a hegyről, mezőgazdasági területre érünk. Előttünk, mögöttünk hegyek. Szalagok eltűnnek. Kis keresgélés és bevillan hol vagyunk, tegnap este jártunk már itt Pusztafaluból kijövet. Most profitálunk belőle, hogy még péntek este minden irányt végignéztünkJ. Vasárnap egy óra után vagyunk, tegnap délben indultunk Füzérről erre a körre. Még reménykedek a teljesítésben, de alvásra nem lesz idő az biztos. Nekem nem is kell, valamiért nem vagyok álmos. Egyelőre csak arra koncentrálok, hogy érjek vissza a füzéri paprikás krumplimhoz. Szóval bevillan, hogy előttünk a Tolvaj-hegy és a hely, ahol a térképet néztem. Ibolyával megyek elöl, többiek pár száz méterre mögöttünk. Sietve közelítjük meg Vígh-Tarsonyi László frissítőpontját, legnagyobb meglepetésemre Márton Dani is itt van, aki az igen csak durva villámlások miatt előbb megállt, majd újra folytatta a túrát.
Van még egy darab dinnye. Kisebb szeletet én is eszek belőle. Két pohár víz és félóra után indulunk tovább. Egyre jobban szalad az idő. Tamási Géza és András is a 200-on vannak, tehát elvileg még fogható az ügy. Halljuk a híreket, hogy milyen sokan feladták. A vihar közben más felé indult. Megúsztuk azt kell mondjam. Kisebb eső még esik és vizes a fű is, de nem vészes. Annak ellenére, hogy Füzér a szomszédban van, a túra kitalálói jobbnak látták, ha előbb még a piros háromszögön visszamegyünk az ÉZ-re. Gondolták, aki eddig nem kattant be az most befogJ. Velem mellé fogtak, mert bár az első 1km a vizes fűbe nem, az igen meredek piros háromszög viszont kifejezetten tetszett. Sokáig elöl megyek, aztán Dani elém megy. Egy idő múlva ismerős helyre érünk. Szombat éjfél után innen nem messze kezdtük meg hosszú menetelésünket Tolvaj-hegy felöl. Most balra fordulunk Milic felé, tehát egy már ismerős szakaszon járunk. Nagyjából 1 km-t megyünk az ÉZ-ön.
Mivel elöl voltam, így nem tudhattam, hogy Ibolya lemaradt, Gézáék visszamaradnak hívogatni. Kezdetben Danival húzunk lefelé, aztán beér Csaba is. Dani belefut és elhúz. Mikor a várhoz közel érünk, akkor keverünk jó 30 percet Csabával. Elég szövevényesek itt a jelzések és az én agyam se fog már úgy, ja és persze nulla helyismeret. Végül sikerül az összes kérdésre választ kapnom és már Gézáékkal érünk a Várba. Mi vagyunk az utolsók, kihalt minden. Azaz érzésem, mintha bezárt volna a bazár. Mindenki kiszállt már mögöttünk és az idő is már 4 óra után van. Pár kép az esős Füzérről és indulás lefelé.
4:55-re értem be Füzérre. Hatalmas a kontraszt. Amikor legutóbb itt jártam nyüzsgés, emberek tucatjai, kajahegyek, fény, lárma fogadott. Kint most semmi, csak a csendes esőzés. Bent a házban egy hölgy, aki pecsétel, később Vígh-Tarsonyi László, aki végig bíztatott maradékunkat, hogy menjünk, csináljuk meg, még a főrendezőt is felébresztette. Bent néhány emberke, köztük Börcsök András alszik. Óvatosan kiviszem a csomagomat a folyósóra, a pakolással nem akarok senkit felébreszteni. Dani is itt van. Az túlzás, hogy alszik, inkább próbál. Furcsa, de nem vagyok álmos. Lassan Csaba is megjön. Fél hat előtt már indulásra készen vagyok. A kaja ugyanis elfogyott, nincs mit enni. A depócuccomból, aszalt sárgabarackot, 1 csomag kesudiót és 1 liter vizet vételezek. Laci felébreszti Börcsök Andrást. Azt mondja, hogy legkésőbb 6-kor el kell indulnunk, Az a legutolsóbb időpont. Dani fel kell, megbeszéljük 6-kor indulunk. Közben Tamási Gézáék jönnek és elindulnak a 4. utolsó 47 km-nek írt körre. Börcsök András többször elmondja, hogy 3 óráig be kell érni. Rendes volt, mert kiszólt az összes pontra, hogy várjanak meg. Arra kért, ha odaérünk mondjuk, hogy mi vagyunk az utolsók.
Totálisan menet kész vagyok, de még Tóth Judit és KuJoMi jön be és feltankolnak pozitív energiával és élelmi cuccokkal. Józsi még megcsinálta a szalánci kört, miután kiszállt az első nap, hiszen egyenként is lehetett teljesíteni a köröket. Beszámolók a történésekről. Judittól kapok többek között kettő darab félliteres kólát, Józsitól 3 pogácsát. Jól esik a bíztatásuk, szinte jobban örülnek neki, hogy teljesítem, mintha ők maguk lennének itt. Mindketten elégedettek a túrával, Juditnak is maximum azért van hiányérzete, mert a szalánci várban meglobogtatta volna a magyar zászlót, no meg a szép útvonal miatt. Ráadásul fizikálisan bírták volna, csak elkeveredtek a szlovák részen.
Közben 6:20, Csaba még alszik kicsit, majd később utánunk indul. Tehát 6:20-kor indulunk neki ketten Danival, számomra totálisan ismeretlen terepen a szemerkélő esőben. Utálom a kiélezett szituációkat, inkább hagyok több időt, mint hogy a végén kapkodni kelljen. Ez most nem kívánságműsor. Ez van. Durván 50 km-re van 8:40 perc, papíron 157 km és 6000 méter szint megtétele után. Szép lazán futva indulunk neki, kissé szkeptikus vagyok a futást illetően, hogy bírni fogom-e, hiszen nem szoktam. Hosszúnadrág, polár felső, valamint felraktam a Kazinczys pólómat, mert megfogadtam, hogy az utolsó etapra, ha megérem, felrakom. Ami biztató, hogy meglepő módon szememen, testemen a fáradság legkisebb jelét se észlelem, teljesen motivált vagyok. A lelkesedés, az eufória és azaz érzés, hogy meg fogom csinálni, még hozzá úgy hogy végig jól érzem magam, felülír mindent.
A régi kisvasút nyomvonala kezdetben le van kaszálva, aztán arcomig érő, vizes dzsindzsa jön. Nyomjuk neki. Bózsváig 8,9 km próbáljuk behozni a lemaradást. A műutat lazán futjuk meg. Rutinos futóval könnyebb, egyelőre bírom. Bózsván, szóltam hogy elvileg még egy ember jön, de már tudnak róla és arról is, hogy még egy futó elindult. Közben a lakodalomból küldtek 3 deci 100 százalékos gyümölcslevet. Megiszom. Sós perec, illetve Judit kólája is elpárolog lefele a nyelőcsövembe. A pontőrök Rita és Pavuk Andi. Szurok-hegyen szombat hajnalban kólával és étcsokival kínáltak, de több helyen is szolgáltak minket az elmúlt napokban. Erdei rész, majd aszfaltos szakasz következik. Kishután frissítőpont fogad. Nád Béla, Szabó Józsi és a többi szigethalmi. Az egyikük odalép hozzám és elkezd beszélni, csak akkor ismerem fel: ő volt a kalsai pontőr. Tíz perc után indulunk tovább, miután Judit másik fél literes kóláját is kivégeztem.
Nagyhuta előtt műút, ki kell állnom technikai szünetre, be a bozótosba. 20 perc után indulok tovább egyenesen Nagyhuta felé. A bozótból ráláttam az útra, de senki nem jött. Itiner elővesz és felfelé belehúztam. Nemsokára megjön a kék négyzet, amelyet jó hosszan követek. Kiérve a faluból csodálatos részek következnek. Nagyon szép erdőrészletek között haladok felfelé. Na ez nem egy Tolvaj-hegy, de sokan megizzadnának vele. Elágazás, rét következik. Körül kell nézek. Úgy érzem lassan meg kell érkezni a pontnak, de valóságban még messze vagyok tőle. Széles erdészeti dózerút jön, végig futom az enyhe emelkedőt befele a ködbe. A térképet is előveszem és megnyugtató választ kapok. A kék négyzet vakon végződik a turistaháznál, ráadásul a fákon kiírások is vannak: Pap-hegy. Meglepődök, hogy ilyen keveset tettem meg, sehogyse értem, hogy futva sem mennek a kilométerek, de ez azért van mert a kétnapi alvásnélküliség az időérzékemet összezavarta. Hatalmas ködben haladok egy nyeregben. Lefele ismét futok, majd kaptató, végül meg van a kék elágazás és utolérem Tamási Gézáékat.
Mondja, hogy 200 méterre lejjebb van a pont, Danival félúton találkozunk az erdészház felé menve, már is jobb kedvem van, hogy más is van itt. Meglepetésemre Hevér Gábor a pontőr. Mondom, hogy ketten még vannak, de ő is rákérdez, hogy Csaba mennyire lehet. Gondolkodik, majd azt javasolja felezzünk el egy banánt Tamási Gézával, de Géza azt mondja nyugodtan egyem meg az egészet, neki nem kell. Bubu azaz Hevér Gábor ismét gondolkodik, majd megszólal: akkor viszont mi felezzünk, mert ma még ő se evett J.
Visszatérek az elágazóhoz, aztán gyors térkép elemzés. A Kéken haladok sokat. Makkoshotykáig mindenképp. 10:33-kor voltam Eszkála-réten az erdészháznál. Négy és félórám van még, ebből az etapból 19,9 km-t tettem meg, három óra tíz perc alatt. Egyelőre a cidri zónában vagyok, egyértelmű: keverés nem fér bele most.
Zsidó-rétig lefutok – ami egy csodálatos hely- majd gyalogra váltok, de néha meg-meg indulok. A talpam kissé ég, illetve kissé viszket, de nem érdekel, inkább a cipő miatt aggódok nehogy elcsofasszam. Sajnos a béléseket szoktam elfogyasztani oldalt illetve a saroknál. Gondolom, hogy úgy lépek, hogy ott éri a terhelés, főleg egyenetlen terepen.
Elágazás, szép széles járható utat, töbrös, köves, alig járható út követ. Beér Géza és, mint a bakkecske ugrálunk a repedések között a lejtőn. Elengedem őket Andrással, majd beérek Makkoshotykára, az igen hosszúra sikerült kéken. Az itiner szerint csaknem 10 km-t jöttünk Bubufalváról, azaz az Eszkála rétről.
A kocsma előtt pillantom meg Danit, pontőr nincs, nyugodtan üldögél. Géza nekem is bélyegez az OKT bélyegzővel. Ők tovább indulnak Andrással. Én meg leülök Dani mellé. Dani közli, hogy 6 perc múlva indulunk és futni kell. Nem hittem volna, hogy ennyire nem elég amit eddig odatettünk. Ő nem aggódik, azt mondja, hogy ha úgy alakul végigfutja. Ezen nem is csodálkozom, hatalmas kondija van, nem egy hétvégén több száz km-t fut meg váltva gyaloglással. Továbbra is remekül érzem magam. Danival közösen megeszzük az egyik csomag sós mandulámat, aztán adok neki a sós kekszemből is.
Elindulunk ki a faluból. Az egyeneseket és az enyhe lejtőket futjuk. Csodálatos mezőre érünk, széles jól járható földúton futunk. Két kép erejéig megállok. A távolban látjuk Gézáékat, hiszen kilométerekre ellátni. Visszatekintve senki nem jön, tehát a futó és Csaba biztosan mögöttünk van legalább félórával. Tengerszem elvileg 6 km, de többnek tűnikJ. Elérünk egy durvább kaptatót nagyon nyomjuk neki, aztán ismét futunk, Gézáék mögénk kerülnek. Az utolsó egyenest ismét megfutjuk a Tengerszemig.
A pontot nem találjuk, csinálok néhány fotót. Gyönyörű. Ki van írva a fára, hogy lent van a pont az elágazóban. Ismét Gézáék futnak elöl, pont annyira követem őket futva, hogy lássam még őket. Felváltva húzzuk egymást, mint egy kerékpáros versenyen. A vizuális hallucinálások még a régi kisvasút útján kezdődtek, akkor egy hátborzongató szőke nő hasalt a fűben, érdekes arccal felém nézve, a másik pillanatban már eltűnt, mindenesetre a hátamon végigfutott a hideg. Aztán rájöttem, hogy kb 56 órája nem aludtam, eddig 42 óra volt a rekordom egy ügyelet után.
„Egy japán pár” mellett 3x-szor elhaladva, végül ismerős emberekbe botlunk, akik frissítenek. Vagy tőlük kaptuk a pecsétet, vagy az 1km-re lévő Baksa Józsiéktól. Tehát jönnek Józsiék, kellemes meglepetés. Józsi 100 km lenyomása után beállt pontőrnek. Fizikálisan rendben volt, a lába sérült meg, remélem rendbe jön a Rokira. Van itt barack és egyéb, de én még vizet se iszok. Nyomás a többiekkel, most lendületben vagyok! Mondanom se kell, milyen jó egy ilyen négyesnek a tagja lenni. Egyedül sokkal nehezebb lett volna.
Valahogy az volt az érzésem, mindjárt itt a cél, de még 12 km papíron. Hivatalosan 190 km-nél járunk. Még kimondani is nagyon furcsa. Balra megyünk az erdőbe, majd szekérúton talán, de egy széles jól járható emelkedőre is emlékszem. Innen összemosódnak a képek. Az egyik emelkedőre fel Danival hasonlókat hallucinálunk. Kettő oroszlán van a tetőn, majd kettő coffos hölgy, az egyiknek a kezében vörös kutya, végül mikor már majdnem elérjük, akkor derülünk a látványon: fáról leesett elszáradt falevelekkel megspékelt ághalmaz. Talán még a Rákóczi fa előtt haladunk egysávos, ingoványos, saras részen, aztán Siményi Mikivel és sokadjára Molnár Gáborral találkozunk. Nem is emlékszem, hogy ez hanyadik találkozásunk volt a túra egésze alatt. A pizzás pont maradt meg bennem a második nap, azaz szombat hajnalról, mikor a Szurok-hegyről elhagyva az ÉZ-et „belebotlottunk”. Itt is elmondjuk a szokásos magnó szöveget, hogy kikre kell még várni.
Siményi Miki mondja, hogy innen már beérünk időbe, már csak 6,6 km a cél. Tanösvényszerű helyeken hullámzunk. Nagyrészt András, Tamás megy/fut elöl, Dani követi őket, én meg 50 méterre zárom a sort. Egy helyen megállok könnyíteni magamon, szokásomtól eltérően most nem lehúzódva az útról. Látom is, hogy a fiatal pár 50 méterre a padon meg is fog róni érte. Továbbindulok és mire odaérek, eltűnik a fiatal pár, s velük együtt a pad is. Ez volt az utolsó vizuális hallucinációm a célig. Később a célban, illetve tegnap a Hegymeneten Tincáéktól megtudtam, hogy ők is láttak sok mindent. Papp Gábor például rejtett ellenőrzőpontokat „látott több” helyen.
Szép fenyőerdőkön, tölgyeseken haladunk a hűsben. Olyan Mandulás, Tettye, Misina érzésem van. Könnyű tanösvényszerű utak, mint már említettem. Az idillt egy 3 méteres mászás szakítja meg, nyílt terület pár méteren, majd újra az erdőben, az előbbiekhez hasonló úton. Aztán indul az emelkedő a Nagy-nyugodó nyeregig. Megtolom és már nem én vagyok hátul, végül már majdnem az élre török, aztán jön a hullámvasút, de a Villa nincs sehol. 20 perc van 3-ig.
Belefutunk, nem kicsit. Előbb még valahol a Bányi-nyeregnél volt frissítőpont, de rögtön továbbmentünk. Kicsit szétszakad a 4-es, melyen a 3. helyet foglalom el most. Tamási Géza hatalmasat esik, kissé aggódva figyelem, de mire odaérek felkel és már fut is tovább, utolérve érdeklődő kérdésemre megnyugtató választ ad: minden rendben. Kiérünk a köves útra, felfele követem Gézát. Rossz fele jöttünk. Rátettünk 200 métert. Dani visszaelőz minket.
Innen, mint az őrült belefutok, de nagyon durván a köves úton. Ég és viszket a talpam, de nem érdekel, Dani mellett elsuhanok és rettentő tempóban futok lefelé a köves úton. Már csak pár száz méter a cél. Az órám már 3 órát mutat. Ígéretet tettem Börcsök Andrásnak, nem szabad megszegni! Megpillantom a villához vezető utat, lassan elérem a bejáratot és iszonyatosan durva tempóban befordulok. A tömeg éljenzik, tapsol, extázisban hamar megteszem a kaputól a tömegig a a nagyjából 60 métert. Fantasztikus érzés, megborzongok, 5 évet fiatalodtam száz méteren. Wéhner Géza nyújtja a kezét, nagyjából száz ember tapsol. Legalább is nekem ennyinek tűnt. (Majd megkérdezek valakit, aki ott volt, nehogy kiderüljön ezt is hallucináltamJ). Berongyolok bélyegezni. Az órám siet 4 percet, hát persze! 52:57-es idővel átveszem a díjazást és az oklevelet. Kézfogások gratulációk, a főrendezőktől. Börcsök András mosolyog. Megcsináltam, de futni kellett nagyjából 30 km-t az utolsó etapon!
Kilépek az udvarra, Ibolya, -aki az utolsó etap végén tűnt el- jön elsőnek gratulálni. Toplak Józsi is gratulál, miközben Dani és Tamási Géza is befut. Közben a Kalsán már látott futólány, aki hozzáteszi mosolyogva, hogy ő megmondta. Invitálnak hátra a bableveshez. A hangulat kiváló. Jó húsz percet ülök az asztalnál, hoznak nekem teát is. Néhányan még gratulálnak, aztán megnézem mit rejt a cipőm. Nagy meglepetésemre alig van vízhólyagom, az is kicsi. Viszont a talp bőröm mélyen barázdás. Lassan oszlik a tömeg és négy körül elbúcsúzok Józsitól, aki még eldob Budapestre néhány embert, köztük a Danit és a szemüveges túratársunkat, akivel egy ideig együtt koptattuk a kilométereket. Megcsinálta , előttem ért be másfélórával. Megkeresem a cuccomat, mindent visszaszállítottak. Kicsit lemosom a lábam, majd alszom pár órát, addigra már csak Nyakas Gábor és Bödő Bernadett- az egyetlen női teljesítő- tartózkodik a tetőtérben.
Már most hiányérzetem van, de ez a dolgok rendje. Csütörtök este még nagy nyüzsi volt itt, mostanra utolsóként távozunk. Pár óra múlva kezdjük meg a bepakolást.
A maradék csomagomat Wéhner Géza lehozza a Villa elé, még egyszer gratulál én meg megköszönöm azt a közeget és azt a munkát, amit biztosítottak számunkra ebben a pár napban
A visszaúton még kétszer 1 órára meg kellett állnunk és végül hétfő reggel 8-ra érünk haza. A túrára visszatérve még annyit, hogy ez egy ajándék volt, mint a tavaszi százas triplázás, amit meg kell becsülni. És most nem a teljesítésre gondolok, mert az mellékes. Az eseményekre, a tájakra, a rengeteg jó szóra, türelemre. Tóth Judit, Kulcsár Józsi, Baksa Józsi, Dobi Zsigáék és még jó páran tették színessé a hétvégémet. Az utolsó etapon a befutó négyes tagja lenni csodálatos volt. Az hogy futva sikerült és Emberek között, az nagyon jó dolog. A rendezők őszinte, türelmes megnyilvánulásai is jól estek. Jó néhány olyan ember van, akiket túrákról felszínesen ismerek, közülük most többekkel mélyebb ismeretséget kötöttem. Utoljára hagytam a Zempléni-hegységet, a tájat amit most örökre szívembe zártam azzal, hogy mindent amit kaptam tőle azt elteszem és várom, hogy mielőbb viszontláthassam…
|
