Mátra 115 először
Leutazás pénteken, csatlakozás elhúz, egy óra üresjárat. A várban Andrással és másokkal vacsorázom, maradt még némi sajtos tejfölös tészta. Korán elvonulok hátra, csehekkel vackolom be magam a színpadra. Lámpa fényénél javítom a dolgozatokat, csapdosom a szúnyogokat, és szívom a láncdohányos cigifüstjét. Amikor már eléggé fáj a fejem, elfekszem, aludni persze nem bírok.
Némi rajtbeszélgetés (hogy ment a Kinizsi, mik a tervek mára, hogy aztán felülíródjanak) után W.C., pár korty és indulok a zöm után. Esik: becsomagolom magam, leesik a csomagolás. Szeretem az esőt. Többekkel is beszélgetek erről, nem sikerül őket meggyőznöm. „Zoli, a beszámolóid alapján, te odavagy az esős túrákért, most is örülsz, ugye?” Zoli válaszát némi cenzúrával közlöm: „És ha a villám agyoncsap itt húsz embert?” Nem tudta elvenni a jókedvem. Bár a vízálló futócipő biztos sokat nyomott a latban.
Mivel alig reggeliztem, és még innivalót sem hoztam magammal, kicsit hosszabban időzök Oroszlánváron. A sajtos rudacskák még nincsenek megkezdve, tudom mit hoztam, abból eszem. Ahogy leveszem a tetejét, gyorsan fogy. Üde minden, milyen legyen egy túra elején. Beszorulok a szűk ösvényen, de nem idegeskedem. Hosszú még az út. Kékestetőn végre töltök izót, eszem-iszom.
Ártatlan szituációban kimegy a bokám. Nem írom le inkább, hogy mit mondtam el elég sokszor egymás után. A józan ész máris a feladás lehetőségét mérlegeli. Igen, ha a fájdalomtól nem tudok menni, akkor mindenféleképpen. Aztán ahogy kezdődik a letörés, újabb félrelépés. Már nem is mondok semmit, csak sziszegek. Jobb láb előre, a balt húzom magam után. Valahogy lekeveredem, nem tudok jobbat, kocogok és koncentrálok. Minden egyes lépésnél vigyázok, lábfej kifelé. Innentől ezzel fárasztok mindenkit, akivel beszélgetésig jutunk.
B. András igazít útba Parádsasváron, nem vagyok ismerős errefelé (másfelé sem nagyon). Egy süti és már megyek is tovább. Felfelé Tamással haladunk. Mondja, hogy ez itt a legkeményebb. Nem hiszek neki. Galyatetőről gyorsabban indul el, bottal ütöm a nyomát. Krisztián és Dóri már szemből jönnek. Tanácstalanul állok a P3-nél, de Anna mondja, hogy ott kell lekanyarodni. Aztán még elnézek egy-két kanyart, de mindig lesz, aki kisegít (köszönöm). Tamás éppen indul Almásról, én azért iszogatok egy kicsit. A Galyavár piszok kemény, S. András zergeként szökell el mellettem. Galyatetőn leves (Csutora is befal egyet kettőt), Zolit a bal bokámmal traktálom, minek kell úgy sietni. Igaz is, aztán futok tovább. Andrással kerülgetjük egymást: lefelé előzök, ő felfelé erősebb. Mátraházán palackból iszom a kólát (maradék), befekszem a csap alá. Lajosháza előtt, mikor épp azon elmélkedem, hogy egész jól rendbejött a lábam, jön a harmadik bicsaklás. Fetrengek egy kicsit a földön, nincs tizenegyes, bevonszolom magam a pontra. Összekaparom a maradék dinnyét, közben tapogatom a lábam. Nincs mit tenni, megyek tovább. Számtalanszor felidéződik bennem, hogy legközelebb kitöröm a bokám, ilyenkor görcsbe áll a kezem, a koncentráció jeleként, szuggerálom magam. És terhelem a másik lábam.
Újra esik, örülök neki. Úgyis állandóan szomjas voltam, ez sokat enyhít. András kevésbé örül, együtt megyünk, de a stratégiák különbözősége miatt csak Szorospatakig. Tréfás helyzetek adódnak. Számtalanszor felhívták figyelmünket a depós cuccokra, engem nem érintett, András elindult, majd futva jött vissza emiatt, amikor már én is úton voltam. Aztán az ottmaradt(nak feltételezett) botok okoztak némi riadalmat, kiabáltak az elmenők után, de senki nem fordult vissza. Aztán kiderült, hogy a botok gazdája egy a ponton lévő olasz, vagy nem tudom milyen nemzetiségű sporttárs, aki természetesen nem értette a felbolydulást, csak mikor megfogták a botját és vitték volna az elmenők után. Itt végre volt egy-két az esőről pozitívan nyilatkozó túrázó.
Mivel az utat innen sem ismertem jól, beálltam Gábor mögé. Elég hosszasan volt nagy segítségemre. Ágasváron ettem rizskót, nem kellett volna, túlságosan megterhelt. Idővel csak feldolgoztam, mint minden mást is. Csak a feldolgozás sebessége a kérdés. A fallóskúti műút után a járhatatlan jelzés helyett egy majdnem járhatatlan földúton (futva nem olyan rossz) haladunk. Taki küszködik, de végigmegy. Először jön le a jobb kamásli. Elküzdöttem vele Fajzatpusztáig, ott aztán kivágtam a kukába. Jön az eső árnyoldala, Hidegkútig elég kiábrándító a sár. Gábornak talán itt megy el a kedve a teljes távtól. Kellő töltekezés után lámpát kapcsolva indulok tovább. Gábortól leszakadok, és aztán egy ponton el is bizonytalanodok. (Addig is elvégzem a dolgom, ez néha segít.) A Z4 megzavar, rávisz a szalagozás, pedig a leírás alapján nem kéne rajta menni. Aztán a szalag is épp csak a Z4-ig visz. Kétszer fordulok vissza az útról, egyszer másokat is visszacsábítva, végül csak végig kell menni rajta, illetve az elágazásig. A Muzslára fel nem is a meredekség, inkább a patakátkelések, az útkeresgélés merít ki, bár így izgalmasabb és észre sem veszem, fenn vagyok a nyeregben. Azért még onnan is meg kell kínlódni. Aztán lefelé is. Diós-pataknál kolomp fogad. A szokásos kólázás után sarazódom tovább. Várom a ponton beharangozott János vára emelkedőt. Eljön az is, elveszi a kedvem mindentől. Meg is fogadom, innentől csak szépen lassan megyek tovább. A szépen lassan aztán megállítja a gyomrom, terheléssel kezelem, és újra működik. Persze csak módjával, de azzal tovább lehet menni. Elfut mellettem valaki, hogy aztán leváltson a rövidebb távra. Én meg olyan hülye vagyok, hogy meg sem fordul a fejemben, sőt büszke leszek rá, hogy tovább megyek, miközben a túlterhelt lábam is jelzi, nem szívesen, hogy a másikról ne is beszéljünk. Ekkor az első kettő már Gyöngyöspata felé hajt, a többieket szemből üdvözlöm. A Havason először járok. Kötél? Mi ez, valami vicc? A szokásos kivagyiság, nem kell nekem kötél. Aztán csak rá kell jönnöm, nem véletlenül van az ott. A Kávára jól esik felmenni, de ott megtörik a lendület. Kínálnak, de nem. Egy banánt? Na jó, egy banánt elfogadok. Aztán a Tót-hegyesig viszem magammal. Ott lenne palacsinta, de csak a banánt rakom le és megyek tovább. Géza örül, hogy milyen jól megyek, tulajdonképpen csak előre menekülök. Hosszasan memorizálom, hogy Z3, Z+, Z4, de teljesen biztos vagyok benne, hogy el fogom véteni. Amikor már újra a Z3-ön vagyok, el is fog a félelem, hogy rossz felé jöttem és akkor már nincs visszaút. Ráadásul felfelé haladok, remélem, hogy ez a Világos-hegy, majdnem felkiabálok, tök mindegy lenne különben, aztán meglátok valakit, kicsit megnyugtat. Világosodik. András megmutatja az utat, amit az elmúlt órákban jártam be, meg a Marsot (még szerencse, hogy ott nincs pont) és az utolsó öt kilométerrel kecsegtet, amit ő szalagozott. Lefelé borzalom. Fajzatpusztán fáradtság honol. Balázs üldögél, B. András indulóban. Mindenki magával van elfoglalva, én elsősorban. A Havasra fel még megnyomom, egész jó. Szemből zeneszó, rögtön fel is horkan a konzervatív énem, de amikor meglátom János arcát, felvidulok. Hogy aztán a lejtőnek hangosan követeljem a végét. Eljön az is, háttal leereszkedem a kötélen. Idefelé a mezőn keresgéltem az utat, visszafelé már nincs ilyen gond. Ráadásul megjött az étvágyam is. Eszméletlen jó almás süti van az utolsó ponton, megtartóztatom magam és csak egyet veszek. Felszabadultan mehetnék az utolsó szakaszon, de nem tudom élvezni, pedig kiváló a szalagozás. A bajok felülkerekednek. Gyöngyöspatán már nyitva a templom, mennek misére az emberek, én meg az iskolába, vasárnap. Tapssal fogadnak, bocsánatot kérek a térdemtől (már nem hajlik), a bokámtól (dupla vagy semmit játszik), tudom, hogy még visszakapom.
Az előzetes elvárásaimnak megfelelően sikerült 25 órán belül célba érnem, ez elég jó, főleg, hogy először voltam itt. A pontok minden előzetes elvárást felülmúltak. Nemcsak az, hogy mindenhol van minden (minden alatt elsősorban a kólát értve, ami karbantartotta a gyomromat és ébren engem), hanem hogy fogyhatatlan a kiszolgálás, a kedvesség, az odafigyelés. Gratulálok és köszönöm! |
