Királyetap (Patai Mátra)
(Tour-ízben, limitált kiadás)
„Majd kiderül, hogyan reagál a szervezetem…” (G, azaz Geraint Thomas arra a kérdésre, hogy képes lesz-e megőrizni a sárga trikót)
„Meglátjuk, mi fog történni…” (Sok versenyző arra a kérdésre, fog-e támadni a szakaszon)
A májusi meghiúsult Vidróczki helyett a PM 50-et jelöltük meg Jaattal egy nosztalgikus zsírégető és alakformáló foglalkozás helyszíneként. Ilyenkor az ember készül: számot vet az eddigi közös „munkával”. Nagy vonalakban sejti mi vár rá: egy kőkemény, tanulságos nap, kitoljuk a kerítést megint.
Reggel az állomáson a ködöt (igen, azt…) fotózom, legyen belőle egy kicsi későbbre. Régen rajtoltam ilyen korán (persze, azért saját idő terhére ezúttal is): 7:15-kor már a pályán vagyunk, kezdünk egy bemelegítő heggyel: még nincs forróság, de a víz dől rólunk, a lejtmenet technikás, de megoldjuk. A városi kékkút kell, mert a Várhegy meredek, utána meg kategorizálatlan emelkedők puhítanak. Szeleteket cserélünk, hogy ki-ki ne unja meg a sajátját.
A „Vascső-forrás” klasszikus megállóhely, frissítő ide vagy oda. Belerázódtunk, kezdődhet a kemény munka. Kerékpáros vállmozdulattal küldöm Jaatot előre a Káván, aki hiánytalanul elvégzi a feladatát. A hegy előtti nyeregben egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy akciót kellene indítani. Megfontolom. Jól teszem. Rövid lejtmenet után folytatódik a kiemelt hegy, a Mester tempója kegyetlen, amolyan Dan Martin-féle gumikötelezéssel próbálom a lépést tartani. A Tót-hegyesen enged két percet, ismerősök, sztorik, aztán az egyik legszebb és legkellemesebb szakaszon magamhoz térek kissé.
A Hideg-kútnál van a pont, ami újabb szintet jelent majd visszafelé jövet. Mindegy, a kiváló hideg limonádé meg a cimborák jókedvre derítenek. Itt veszem észre, hogy a múltkori kalandtúra után a táskában maradt a metszőolló. Jót mosolyognak rajta a sporttársak, pró vagyok, hiába no. Amúgy meg semmi ez Optika Black & Deckeréhez képest, amit egy ízben magával cipelt.
A széles dózeron elgurulok kicsit, tudom, Jaat simán behoz a hegyen, de szórjuk ki a mezőnyből azokat, akik csak utazni akarnak J A másodikon már újra a Jaat-féle gyiloktempó egy kigyorsítással a végén. Ez már fáj és még nem említettem a Nyikomot, amit előzetesen elfelejtettem kategorizálni.
Lefelé vigyázunk a néhol technikás pályán, megemlékezünk Scarponiról, hiányoznak, akik elmentek. Keresztesen gyümölcs, kóla a frissítő. Itt jegyezném meg, mennyire hálás vagyok a gyümölcs-szolgáltatásért. Rögtön kezdődik a hegy, nincs idő amerikázni. A műútról letérve megpróbálom a tanultakat visszamondani Jaatnak: előre állok egy kis tempómenésre. A Kaszala-rétig még egy kis futás is belefér: ahol az út a sűrűbe ér, érzem, indulni kell. Rég volt ilyen, itt nem számítanak a következmények (meglátjuk, mi fog történni…), menés van a mezőnyben. Hiába ordítanak a csapatkocsiból a belső rádión át, jöhet a 100 eurós bünti, nem érdekel.
A következményeket a Világos-hegyen kell viselni: Elvis hatására a lábak a rock and rollra mozognak (össze-vissza). A legnehezebb lejtmenetre nem jó előjel (hozd a barna nadrágom…), azért valahogy sikerül heveny energiapótlások közepette. A futás nem jellemző a második Fajzatig. Kell a barack és a sütemény meg a csővíz is a mélyponton.
A végső kiemelt hegy, a Havas már egy ideje beszédtéma. Okosan fel kell építeni, aztán majd kiderül, hogyan reagál a szervezetem… úgy vagyok vele, ha nem bírom, valahogy felvisznek a hegyi segítők, kapok pár percet, de már így is megérte.
A kevésbé meredeket felvezetem, a gerincet elérve Jaat élre áll és megkezdi a mezőny módszeres kiirtását. Most kéne a ragadós kulacs meg a jég a póló alá. Nehéz leírni ezt a szakaszt: minden energiát a menésre kell összpontosítani, tenni a kereket, mert ha megszakad a sor, vége, ha 2 méter a távolság, abból 5 lesz meg 10. Tenni a kereket. Tudom, hol a kilátópont, de nem nézem a lentieket, mert addig elmehet a hegy, egy-egy rosszul megoldott lépés következménye a leszakadás. Minden életfunkció a haladás szolgálatában. Mondhatod, mekkora marhaság ez, de néha oda kell adni mindent egy célért, vagy legalább azt hinni, hogy megtettem. Tudni, hogy nem maradt egyetlen mozdulat sem bennem, beletettem az egészet, vagy még többet is, nem számolva a következményekkel. A jutalmam, hogy kívül lehetek a világ ócska realitásán, tökéletesen fókuszálva arra, amit fontosnak gondolok. A csúcs előtt – tartva egy akciótól – Jaat futni kezd, én utána, így érjük el a nap tetőpontját. A Kalapácsos meg néz, hogy mi van, ezúttal nem vág fejbe. Már csak okosan le kell hozni a végét, mert van ugye egy lejtmenet valamint a hosszú irammenés a célig.
Meredek és technikás lejtő, kisebb bukásba keveredünk, meg egy nem várt domb is nehezít, a végén valódi gumikötelezéssel érünk a vasas vizű ponthoz. A puskaport ellőttük ma, Jaat érdeklődésére őszintén mondom, nincs bennem hiányérzet a napot illetően. Az irammenésben kevésbé erős versenyzőként óvatosan haladunk, futás az árnyékban, napon inkább nem, a városban híd ide, híd oda, Gyöngyöspata a Mátra Velencéje, állapítjuk meg, a barokk kőhídtól még megnyomjuk a végét.
Hazaértem különidő nélkül, ez a legtöbb, amit egy prokonti versenyző elérhet a world tour mezőnyben, a csapat elégedett, elvégeztük a munkát. Jaatnak köszönöm, hogy kihozta belőlem, amit csak reméltem, hogy ki lehet, a rendezőknek pedig a tökéletes körülményeket.
Barátaim, a találkozás mindig öröm, ezúttal sem volt ez másképp. Minden izomcsoportot megmozgattunk, a fitnesz-foglalkozás elérte célját. |
