Túrabeszámolók


Vinye (Hit Pajzsa)

panareaTúra éve: 20182018.07.29 16:25:56

 Vinye 20 – Kalandtúra a Cuha-völgyben és környékén


 


Már régen szerettem volna eljutni erre a környékre, és most végre sikerült, igaz a Cuha szépen bemutatkozott… Na de kezdjük az elején.


Budapest-Győr-Vinye, vonattal alig kevesebb, mint 3 óra, Győrig inkább csak bóbiskolunk a korai kelés miatt, de aztán átszállunk a „bokorugró” vonatra, és bámuljuk a tájat. Feltűnik pl. a Pannonhalmi apátság épülete is, sikerül is egy fotót készíteni róla a vonatból. Vinyéhez közeledve elered az eső, na szép, már csak ez hiányzott, még mindig nem gyógyultam ki teljesen a múlt heti Kék Balaton túrán az éjszakai ronggyá ázás következményéből, a durva megfázásból, csúnyán köhögök még néha, és náthás is vagyok, de amúgy minden oké, a lábam is regenerálódott már, vártam ezt a túrát is nagyon.


Vinye végre, leszállunk, az eső eléggé rákezdett, a rajtban, a vinye.hu büfében túratársammal a körülményeket (nem teljesen 100%-os állapotom, időjárás, hazajutási lehetőségek) mérlegelünk kicsit, és úgy döntünk, hogy a tervezett 35 km helyett csak a 20-asra nevezünk, utólag ez bölcs döntésnek bizonyult. Még bedobunk egy eső elleni védőitalt a büfében, aztán nekiindulunk az esőben. Alig érünk Vinye határán túlra, jönnek szemből túratársak, közlik, hogy a Cuha rohanó áradattá változott, inkább a hidat választják átkelésnek. Követjük őket, és már halljuk is a háborgó vízáradatot… Atyaég, mi lesz itt még? Átkelünk a hídon, és irány a piroson a Cuha szépséges völgyében, csak az eső ne esne… És máris itt az első akadály, át kéne kelni a patakon, ami most mérgesen zúgva hömpölyög… Nincs más választás, le a cipővel-zoknival! A legbátrabbak előremennek, így legalább csekkolom, milyen mély a víz, hát térden felül érő, így kicsit feljebb húzom a nadrágot, és a túrabotokkal egyensúlyozva hősiesen belépek a vízbe. Első meglepetés, hogy nem jéghideg, hanem kellemesen hűs a víz, talán nem is lesz olyan vészes… Viszont a sodrás nagyon erős, szinte ki akarja tépni a kezemből a botokat, meg fel akarna borítani, de szép lassan, óvatosan tapogatózva a zavaros vízben, átevickélek. Közben kiderül, hogy rosszul mértem fel a vízmélységet, jócskán vizes lett a nadrágom szára is. Szerencsére nincs hideg, bár nem tudom, ez a „fürdés” milyen hatással lesz a megfázásomra. Túloldal végre, nagy sóhajtás, lábtörlés, cipő-zokni vissza, és irány tovább. De csakhamar itt az újabb átkelés. Procedúra megismétel, összesen ötször. A negyediknél kis pánik jön rám, olyan erős a sodrás, hogy komolyan félni kezdek. Az előttem haladó srác visszajön értem, és kézen fogva kikalauzol az árból. Közben néhol annyira mély meg hullámzó volt a víz, hogy még a „fehérneműs részem” is vizes lesz, hiába, az alacsonyságnak vannak hátrányai is. Az ötödik átkelés kevésbé vészes, de túratársammal úgy döntünk, hogy ebből épp elég volt, nem találtuk veszélytelennek a harcot a rohanó áradattal.


A viadukt előtt kimászunk a völgyből a vonatsínekhez, konstatáljuk, hogy 1 óra alatt kemény 1,7 km-t tettünk meg, itt vált bizonyossá, hogy jó döntés volt a rövidebb távot választani. Még lemászunk az információs táblához az első kódért, de a patakátkelésekből annyira elegünk van, hogy úgy határozunk, hogy a sínek mellett folytatjuk egy darabig. Még pár fotó a viaduktról, alagútról és elindulunk a talpfákon, illetve mellette, mikor milyen a terep. Az eső esik szorgalmasan, ez se egy kellemes menet a sínek mellett, de ezerszer jobb, mint a völgyben. Kis pluszt beleteszünk a távba, 2 alagúton is átkelve elsétálunk Porva-Csesznek megállóig, ahol ismét hídon lehet átkelni a Cuhán, (közben szerencsére csak 1 vonat jött, és az se akkor, mikor épp az alagútban talpaltunk) és úgy megyünk vissza a második, kódos ellenőrzőpontig. Az eső közben alábbhagy, és más kirándulókkal is találkozunk, akik viszont megelégelve az ázást, a vonathoz igyekeznek.


Kód megvan, innen a sárgán folytatjuk, közlöm is, hogy az eddigi vadvízi túlélőtúra után most már végre igazi túrán vagyunk. Egy nyiladékban mászunk felfelé, az eső eláll, és kisüt a nap is. Károlyháza elágazás, innen a sárga háromszög a mi utunk, útbaejtve a következő ellenőrzőpontot, a Lovászkúti erdészházat. Közben az erdő gyönyörű, eső utáni páraköd ereszkedett a tájra, sejtelmes fantasy-mesevilággá varázsolva azt. Bár a páratartalom miatt izzadunk, mint egy ló, nem bánjuk. Fotózok, de a kép nem adja vissza azt a szépséget, amiben részünk volt. Itt az erdészház, kicsi és lepukkant, keressük a kódot, de nem találjuk. Továbbindulunk már, mikor előveszem az itinert és abban megtalálom a kód helyének leírását, tanulság: az itinert olvasni is kell, nemcsak a térképet nézegetni. A lényeg, hogy megvan a kód, és csak keveset kellett visszafelé mennünk. Közben utolér minket 2 túratárs, nagy tempóval mennének el a kódot rejtő fa mellett, de szólunk nekik, úgy látszik ők se olvasták el figyelmesen a leírást. Innen szép kis emelkedő a Zörög-hegyre, sétálósra vesszük, nem rohanunk, ha már ilyen rövid távra neveztünk, ki akarjuk élvezni a táj minden apró részletét. A Zörög-hegyen matricát (az itiner szerint nyalókát) ragasztunk, és átváltunk a zöld sávra lefelé, közben beszélgetés túratársakkal, akik furmányosan végig a gerincen jöttek a vizitúrát kihagyva. Szerintem ebben az esetben ez elfogadható, tényleg extrémek voltak a körülmények. Először még kellemes lejtő, de aztán magas csalánrengetegben vezet az út, először még szitkozódok, aztán már fel se veszem. Kidőlt vaskos fatörzs keresztben, át se tudom lépni, csak idétlenül átkecmeregni rajta, közben viccelődünk, hogy biztos Imre döntötte ki ide, hogy itt se legyen egyszerű dolgunk… Kell is a viccelődés, mert kegyetlenül csíp a csalán. Néha javul a helyzet, tisztább szakaszok, aztán visszatér a csalánbozót.


Így érünk le a piros + kiágazásához, és indulunk rajta tovább, először egy hatalmas nagy szép rétre érünk ki, csodálatos hely, aztán jönnek a csalános részek megint és elérünk az Alsó-Cuha szurdokba, ahol kezdődnek az újabb kalandok, a mérgesen zuhogó vízáradat túloldalán Anitáék közlik, hogy itt már lehetetlen átkelni a patakon, ők ott a meredek oldalban másznak le-fel, alattuk a hőbörgő vízáradattal. Egy helyen ellepi a víz az utat is, de a partfalban ki tudjuk kerülni. Itt már keskenyebb a meder, mélyebb a víz, sodor mindenfélét őrült sebességgel, életveszélyes lenne az átkelés.


Nézem a térképet, gps-t és elkeseredek, a következő ponthoz mindenképp át kellene valahogy jutni a túloldalra. De nem találunk lehetőséget, híd sehol sincs, nem kockáztatunk, felmászunk a meredek hegyoldalon, és a túloldalon járatlan utakon visszaereszkedünk a rét szélére, ahonnan indultunk. Úgy döntöttünk, hogy inkább visszatérünk Vinyére, ennyi volt mára. Így is lesz, a táv kb. megvolt, de az időjárás és a Cuha közbeszólt, hogy rendesen teljesíthettünk volna. Tehát megint át a réten, és Vinye határában megint a reggeli hídon átkelve érünk vissza. Ahogy nézzük, talán mintha még emelkedett is volna a vízszint, mintha erősebb lenne a sodrás. A cél felé sétálva egyöntetűen leszögezzük, hogy igen is megérte eljönni, a kalandok miatt is, meg azért is, hogy a Cuha-völgy és környéke végérvényesen belopja magát a szívünkbe, gyönyörűséges a hely, ide mindenképpen vissza kell jönni, de akkor, mikor a Cuha a barátságosabb képét mutatja, mindketten most jártunk erre először, de nem utoljára, az biztos!


Cél. Imre és Viktor várnak, töredelmesen bevalljuk, hogy nem egészen tudtuk az útvonalat teljesíteni, és beszámolunk, hol és merre akadtunk el, de azért megkapjuk a szép jelvényt és oklevelet, meg egy kupont, amivel egy tejfölös  tönkölybúza lángost igényelhetünk. A lángosra kicsit várni kell, de a vonatig még van egy óra, így nem bánjuk. Isteni finom a lángos, amúgy a sima lángosnak nem vagyok nagy rajongója, nekem túlzottan olajos, nehéz kaja, de ezen nem érződik egyáltalán, az állaga is más, tömörebb, és szerintem sokkal finomabb, mint a hagyományos lángos. Imádtam! Aztán egy kis kormos fekete kiscica is előjön, rögtön megyek is megszeretgetni, picike-puha-imádnivaló. Még kóstolok is, helyi termelők kínálnak szörpöket, lekvárokat az erdő kincseiből, és a fenyőrügy szörp annyira elnyeri a tetszésemet, hogy veszek is egy üveggel. A fenyőrügy lekvárt is megkóstoltam, de az annyira nem jött be, olyan volt, mintha karácsonyfát ennék. Még egy citromos sör, és indulás is a vonathoz, ismét Győr és Budapest az irány élményekkel teli érkezünk haza.


Remek túra volt, már várjuk a következőt, Ősz a Cuhán, jövünk!