Hosszú kihagyás után (utolsó teljesítménytúrám talán egy 1998-as Bükk 50 volt), valamint egy kimerítõ munkahelyi év után már nagyon kellett valami fizikai megterhelés és úgy gondoltam ennél mi sem lehet jobb alkalom, mint a Karancs-Medves 50-es túra. Ismerem a környéket, a rajt/cél mindössze 200m-re van a szüleim lakásától, kell ennél ideálisabb túra az újrakezdéshez?!
Ismerve jelenlegi erõnlétemet, célként azt tûztem ki, hogy végigmenjek a távon, akár szintidõn kívül is. Próbáltam társakat is beszervezni, de a végén mindenki lemondta, így egyedül vágtam neki a távnak 6.25-ös induló idõvel.
Leküzdve a meredek Kálvária-lépcsõt jó ütemben a jól ismert útvonalon haladtam. Az idõ nagyon jó volt, a kora reggeli kellemes hûvösben nagyon jól esett a mozgás. A Ceberna-völgy bejáratát, mint elsõ ellenõrzõ pontot 7.19-kor értem el (6,9km). Pecsételés után még megnéztem a tisztás közepe táján lévõ bombatölcsért, újfent rácsodálkoztam, hogy 62-63 év után még milyen tisztán látszik, majd nekivágtam a Karancs csúcsára vezetõ szakasznak. A Karancsot errõl az oldalról már nagyon régen másztam meg, de jól emlékeztem, hogy hírhedten meredek kaptatón kell felmenni, így nekivetkõztem. Imádom ezt a részt, a hatalmas fákat és a mély vízmosást. Olyan mintha egy érintetlen õsi, vadrengeteg közepében lennék. A meredek viszont váratlanul nagyon megfogott, aggódva gondoltam arra, hogy 41km még hátravan. Mindenesetre a Karancs csúcsát és a 2. ellenõrzõpontot 8.17-kor értem el (9,3km). Még felmásztam a kilátóba is, de sajnos elég párás volt a levegõ. Azért így is megérte a látvány, szépen végignéztem merre fog vezetni az utam. A szemlélõdés alatt teljesen regenerálódtam, újult erõvel indultam el. Az adótorony mellett elõvettem túrabotjaimat, hogy segítségemre, illetve a térdem segítségére legyenek az igen meredek leereszkedés során. Sajnos nem sokat használt a bot, a térdem teljesen szétesett. Pihentetõnek a piros háromszög alján tettem egy 30-40 méteres kitérõt, hogy szüleimmel tett ifjúkori túráim emlékére most is fittyet hányjak a trianoni magyar-szlovák határnak. Utána visszatértem a sárga jelzésre és azon ereszkedtem le. Itt biciklis sporttársak elõzgettek, akiket nem is tudom, hogy megszállottnak, vagy õrültnek tartsak. Az ösvény egy ember széles, igen meredek és számtalanszor kellett keresztbe dõlt fákat átlépni. Egy határsávon megteendõ szakasz után az útleírás szerint jobbra kellett fordulni, amit meg is tettem, de nyomban vissza is fordultam, mert zsákutcának tûnt. Csak jobban szemügyre véve vettem észre, hogy egy az ösvényre dõlt, de szépen kizöldellt fa állja utamat. Kikerültem, de a java még csak ezután jött. Az útleírás ugyan figyelmeztetett, hogy sûrû bokros terület jön, de azért erre nem számítottam. Egy helyen vége volt az ösvénynek, áthatolhatatlan bozót állta utamat. Egy nyiladékon megpróbáltam kikerülni, de csak egyre beljebb keveredtem. Végül egy életem, egy halálom, nekivágtam a bozótnak abba az irányba, amerre az ösvény folytatását gondoltam. Szerencsém volt, megleltem. Somoskõújfaluig már csak egy feladatot kellett megoldani. Az út egy szakaszon megint a határsávban ment és majdnem elvétettem a letérõt. A szélesebb, jobban kitaposott út viszont átvitt volna szlovák területre.
A faluban ettem-ittam, majd a határ felé vettem az irányt. Meglepetésemre szembetalálkoztam egy sporttárssal, aki a 35 km-es távon indult. Mint kiderült õ viszont elvétette az irányt és lazán átgyalogolt Szlovákiába, onnan jött vissza.
A határ után közvetlenül benéztem az ún. fabüfébe. Ittam egy kicsit, de megláttam, hogy finom, házi készítésû juhsajtot árulnak. Nem tudtam megállni, hogy ne vegyek egy falásnyi darabot. Kíváncsian vártam Somoskõ szlovák oldalról való megközelítését, innen még sosem mentem föl. Elõször végig kellett menni Bikkrét (Bukovinka) falun. Nem sok emberrel találkoztam, de amennyire hallottam õket mind szlovákul beszéltek. Ez csak azért fura, mert közvetlenül a határ mellett van a település és az utána következõ falvak, városok (Ragyolc, Fülekpüspöki, Fülek) mind magyarok. Hazaérve utánanéztem a falunak, de az 1914-es településjegyzékben nem találtam ilyen települést. Gyanítom, hogy a trianon után betelepített szlovák telepesek alapította település lehet. Ha tévedek, javítson ki valaki.
A falu után is elég hosszan aszfalton kellett menni, míg el nem értünk a határra, ahol egy gyönyörûen kiépített pihenõnél volt a 3. ellenõrzõ pont. Az út a 2000-ben felújított tanösvényen vezet fel Somoskõ várába. A sok gyönyörû táj közt tán ez volt a legcsodálatosabb. Csörgedezõ patak mellett, árnyas tölgyes-gyertyános mélyén a Krúdy-forrás friss vizével olthattam szomjamat és tölthettem fel készleteimet. Késõbb pedig hatalmas bükkösön keresztül a híres bazaltzuhatag mellett értem el Somoskõt. A vár alatt már magyar területen még elolvastam Somoskõ falu hazatérésének történetét. Trianonban a szlovákoknak ítélték a falut, de 1924-ben visszacsatolták. A vár nélkül. Ha nem lenne sírnivaló még mulatságos is lenne, hogy a vár alatt 10 méterrel húzták meg a határt, hogy azért a várat ne adják. Innen szinte szintben vezetõ úton értem el Eresztvényt, ahol hosszú nadrágomat rövidre cseréltem. Majd nem kívánva az aszfalton haladni, gondoltam tudok egy jobb utat az erdõn keresztül, de egy kissé elkavartam és a salgóbányai parkolónál bukkantam ki és innen közelítettem meg Salgó várát. Utólag sem tudom rekonstruálni, hogy hol kavartam el ennyire. A várban lévõ 4. ellenõrzõpontot 14.20-kor értem el. Itt már éreztem, hogy gondok lesznek a szintidõvel, de alapvetõen nem erre hajtottam, úgyhogy mentem tovább. A Szilváskõig tartó 6,6km-en elég lassan lettem túl, egyedül a Gortva forrása pezsdített fel egy kicsit. Szilváskõn megint elkavartam a büfénél, megzavart az útleírás szövegezése. El is határoztam, hogy Bárnáig biztos elmegyek és ott meglátom, hogy megyek-e tovább.
Az 5. ellenõrzõpontnál (30,8km) már sorra hagytak el a gyorsabb sporttársak, de a Bárnáig tartó ereszkedés egész jól ment. Köszönhetõ ez annak is, hogy hívást kaptam az egyik unokatestvéremtõl, akit szintén csábítottam a túrára, de nem jött el. Itt éreztem, hogy azért egy társsal könnyebb lenne.
A bárnai 6. ellenõrzõpontnál megpihentem egy kicsit. Közben láttam, hogy azon az egyemberes szûk ösvényen, amin az imént ereszkedtem le idétlen terepmotorosok zúgattak felfelé ész nélkül. Több utánam jövõ túrázót be is ugrattak a bozótba. Na, ezeket kéne elkapni és a súlyos büntetés mellett még a motort is elkobozni!
Mivel Bárnán nem volt térerõ, így esélyem sem volt telefonos segítséget kérni, nomeg a pihenõ is jólesett, nekiindultam a következõ szakasznak. Meglepõen frissnek éreztem magam. Jó ütemben haladtam, amíg ki nem újultak a térdfájdalmaim. A mátraszelei út elõtti meredeken már csak háttal tudtam lejönni. Így, lévén itt már térerõ is volt, a mátraszelei útra autós mentést kértem. Számításaim szerint olyan 13,5-14 órás idõvel tudtam volna bevánszorogni a célba, de nem láttam értelmét kockáztatni egy komolyabb sérülést. Nem sikerült ugyan a kitûzött 50km-t lenyomnom, de így sem vagyok csalódott. Teljesen edzetlenül, 42km sem rossz, és lesz még Karancs-Medves 50 jövõre is. Sõt, lehet magánba megcsinálom még valamelyik hétvégén. |
