Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

OttorinoTúra éve: 20192019.01.14 06:49:39

   ANNYIRA UTÁLOM A TELET,

hogyha szembejönne velem az utcán, akkor biztosan pofán vágnám. 2019-01-12-én, szombaton mégis nekivágtam a jubileumi X. Téli Turul Túrák felturbósított ZONGOR 45-jének, ami a honlap szerint 48,4- az itiner szerint pedig 50,4 km, 1300 m szintemelkedéssel.

Hat óra előtt pár perccel emelkedek felfelé a Metro Déli pályaudvari végállomásán. Az aluljáró szintjén levő kis sátoros büfé előtt ezúttal nem állnak sorba túrázók, pillanatok alatt nevezek, és már megyek is föl az utcaszintre. Valami minimálisan szitál, fúj a szél, a járda havas. A kis Turul szobor mögött Pávó Balázs állja a sarat, illetve a szelet, és bepecsétel az itinerembe. Az Istenhegyi út emelkedőjén egy kabátot átteszek magamról a hátizsákomba, ami a túra végéig ott is marad. A Szent Orbán tértől kezdődik a lépcsőzés fel a hegyre. Akadálytalanul nyomulok fölfelé. Alig találkozok túrázóval; korán van még. A Széchenyi emléknél silbakoló pontőr is nyugodt tempóban láthatja el feladatát. Monoton csattogtatom botjaimat a Fogas felső végállomásáig, majd a Gyermekvasút (Leánykori nevén Úttörővasút) Széchenyi-hegyi végállomásáig, aztán onnan hosszan a Normafa parkolójáig, ahol Orbán Imre igazolja ottlétemet. Kisebb csoport gyűlt itt össze, innen indul a Turul egyik résztávja. Kíváncsian indulok tovább a Székely kapun át. Idáig a „civilizációban” túráztam, most fogom megtudni, milyen terepviszonyok vannak a téli erdőben. Kellemesen csalódok, mert a lejtőt a jéggé tiport hó helyett friss, ropogós hó fedi, köszönhetően az éjszakai havazásnak. Bátran lehet gangolni lefelé, a rugalmas hó kíméli az ízületeket. Hamar leérek Makkosmáriára, ahol érdeklődök, hogy kész van-e már a reggeli.

Éva, Egon és Béla bácsi gondoskodik itt a túrázók jóltartásáról. Az almás pitére koncentrálok, sok buckát kell ma még leküzdenem, lényeges az energia bevitel. Rieder Béla érkezik a pontra. Vele már régebben találkoztam. Együtt indulunk tovább, útközben felelevenítve a hajdani „bandázós” túráink eseményeit. Társaságban gyorsabban fogynak a kilométerek, hamar leérünk a Budakeszi útra, majd a vadaspark parkolójába, hogy onnan egy darabon Budapest határát követve elérjünk a Petneházy lovas tanya széléhez, ahol kedves pontőröknél gyergyóremetei házi csokival erősítünk.


Amikor elhagyjuk a lovas tanya vonzáskörzetét, csak az előttünk járó túratársak által kitaposott, keskeny hóvályúban haladhatunk tovább. Ez már macerásabb; nehezebb tartani az egyensúlyt, és a hosszú távú manöken stílusú járás is igen fárasztó. Mivel Béla súlyos bokasérülésből gyógyul, „csak” a Nagykovácsiig tartó résztávot csinálja, ezért a [P3] kiágazásánál búcsút intünk egymásnak. Ő megy tovább a [P-] jelzés mentén tovább, én pedig megyek az első, idén először betoldott kitérőn, a Csergezán kilátó felé a [P3], majd később a [Z3] jelzésen.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök ennek az újdonságnak, de amit össze kell szorítani, azt összeszorítom, és nyomakodok fölfelé a hóvályúban kíméletlenül. Egy futó lány és egy gyorslábú túrázó előz csak meg a [Z3] jelzésre való átkötésig, amiből arra következtetek, hogy nem túl sokan vállalkoztak a hosszútávra. A kilátó felé tartva beszorulok egy kiránduló osztály mögé. Hógolyóznak útközben. Rendkívüli módon hiányozna most a nyakamba egy méretes hógolyó. Andalgós tempójukat felvéve egy kicsit pihenek mögöttük, de a kilátó közelében előzés céljából kitörök a magasabb hóba.

A Csergezán kilátó földszinti padján ülve éppen a szalonnáját csomagolja ki egy bácsi, amikor az orra alá dugom az itinert. Felmutat egy kiakasztott zacskóra, hogy onnan húzzak le egy öntapi matricát. Közben a fiatalok már özönlenek felfelé a kilátóba. Én rögvest lefelé robogok a jól siethető, ropogós havon; már nem érdekel, hogy feljön a hó a nadrágszáramba. Nagyon örülök, hogy nem kell tökig lemenni a [Z3] jelzésen, mert a szalagozás a hegyoldalba térít, arra a rövidítésre, amelyet évekkel ezelőtt a Meteor 50 kis piros M táblácskái jeleztek. Nagykovácsi határában már apukák huzigálják csemetéiket popsi-tepsikben, és kutyabarátok sétáltatják kedvenceiket ebéd előtti étvágycsináló testmozgás gyanánt. Nekem már meg van csinálva az étvágyam, úgyhogy belépve a plébániára a tömegen való átfurakodás és a pecsételtetés után jóízűen fogyasztom a „Békáéktól” (Fábián Zsuzsi és Bíró Lajos) kapott ellátmányt, egy almás rétest. (Káposztás nem volt.) Nem sokat időzök a ponton, érezem, hogy bele kell húzni, mert lesznek még itt meglepetések.

Nagykovácsit elhagyva, a Fehér úton, egy simább szakaszon előveszem az itinert, mert a következő pontról a Meszes-hegyről fogalmam sincs. Aha! Amikor egy Y elágban, egy infó táblánál jobbra tart a [S-] jelzés, a szokástól eltérően, szalagozás mentén balra kell tartani. Hoppá, még jó, hogy megnéztem. Ez lesz a második extra, amit most állítottak be először a Zongor 45 útvonalába. Az Y-ig azonban még enyhe, de kitartó emelkedőt kell leküzdeni. Szerencsére az autóknak még nem sikerült jéggé tömöríteni a havat. Végre itt van a Kutya-hegyről lejövő út végén a forgóajtó. Ez azt jelenti, hogy nemsokára lejtősre vált az út. Sokáig trappolok lefelé, amikor kis laminált táblákat veszek észre. Az egyiken jobbra mutat a nyíl, Perbál felé, a másikon egyenesen tovább, a Meszes hegy felé. Először arra gondolok, hogy Perbál felé valamelyik résztáv megy, de amikor a Meszes-hegy irányába indulok, szembe jönnek a túrázók, tehát a ponton való igazolás után vissza kell majd jönni a táblás kereszteződéshez. Az ilyen oda-visszát nem igazán szeretem, sőt. Egy jó hosszú hullámvasutas szakasz következik. A végén azt látom, hogy egy nagy kereszttől jön vissza két túrázó. Felmegyek én is, de se matricát, se bélyegzőt nem találok. Már idegen kiránduló srácokat kérdezgetek, hogy hol lehet a pont, mire az egyik túrázó elárulja, hogy a kereszthez csak a panoráma kedvéért jöttek fel az emberek, a pont lejjebb van. Végül egy bokor tövében meg is találom a matricás zacskót. Ugyan szalagok jelzik a pontot, de én azt hittem, hogy az útirányt mutatják.

Kicsit morcosan indulok vissza a laminált táblás kereszteződéshez, hogy Perbál felé lejtőzzek tovább. Hosszas gyaloglás és egy létramászás után érem el a malomföldeket. Sapka, zipzár föl, ezerrel fúj a szél a síkon. Visszatekintek a Meszes-hegy felé. Nem kellett volna. Nagy kiterjedésű, majdnem fekete felhőzetet látok. Na, ha ez felém jön, akkor lesz kapsz. Amilyen gyorsan csak tudok, megyek a patakátkelés, aztán a Négy fa felé, ahol a Kitörésen szoktak őrködni a magukat beásott katonák. Lassabban érem el a bekötőutat, majd Perbál határát, mint szeretném. A főúton már nem fúj annyira a szél, mint a földeken. A Kaiser sörözőbeli ponton jólesik az ellátmány nagy pohár meleg tea. Gyorsan elkortyolom, és már megyek is tovább a [S-] jelzésen.

A Fő útról jobbra kanyarodva lassan elhagyom a lakott területet. Jobbra földek, balra egy nagy árok mentén haladok. Egy mezővédő sávnál balra kanyarodok. Emelkedő után megint szántóföld mellé érek, ahol viszont lejtő következik. Ismét balra kell fordulni: tulajdonképpen a hosszú árkot kerüli meg a turistaút. Egy újabb szántóföldet kerülök derékszögben, aztán kezdem a felfelé caplatást egy keskeny, sziklás ösvényen, mely sziklássága a hóban nemigen látszik. Most kevés lószar van az ösvényen, vagy csak hó takarja jótékonyan a gombócokat. Az imént is láttam két kislányt sétalovagolni, de azt már nem tudom, hogy merre tértek le. Fő az, hogy nem utánam jönnek, mert nem is tudnék félreállni ezen a bozótos, keskeny ösvényen a lovak elől. Feltolom magam a Nyakas-tetőre, majd a csúcskő után jobbra lefelé tartok. Az útkereszteződésben a táblakarácsonyfánál balra fordulok a [S4] jelzésre. Innentől már nem lesz jelzésváltás. Ez egy szélesebb út, és valószínűleg forgalmasabb is, mert itt már fényesre polírozták az utat az autógumik. Csúszkálás helyett megpróbálok friss havas felületen menni, amit nehéz találni, mert az autók az út teljes szélességében folytatták áldásos tevékenységüket. Meg-megcsúszva érek el a Somodor puszta felé vezető műúthoz, de még nem fordulhatok rá, mert most következik a harmadik extra kitérő. Szalagozás mentén fel kell keresni egy, az erdőben rejtőző német katonai emlékművet, ahol ismét matricát kell húzni egy zacskóból az itinerre.

Nem tudom, hogy ezt az emlékművet ki fogja megmagyarázni, ha visszajönnek az oroszok. Én mindenesetre visszasietek a somodori úthoz. Ez is egy kitett helyen vezet, erős szél fúj. Nem fázom, csak az ujjaim fagyoskodnak; a sapkát szemöldökig húzom. Balra kiemelkedik a tájból az utolsó megmászandó objektum, a Kakukk-hegy. Mászás előtt még oda kell érni egy távvezeték alá, ami mentén balra indulva kerülhetek közelebb a hegyhez. Fel se nézek, úgy kopogok botjaimmal a néhol hóbordás flaszteren. Amikor végre balra kell fordulnom, két emberi hangyát látok a fehér tájban, messze a távvezeték alatti úton. Az őszi vetés szélén követem nyomaikat. A hegy melletti úthoz hullámzok, és azon jobbra fordulok. Nagyon várom már, hogy belekezdhessek a hegybe, mert erősen sötétedik, és nem akarok lámpa után kotorászni. Négyfázisú emelkedő vezet fel a csúcsra. Az első egy hosszabb, de nem túl durva, aztán egy rövidebb, de nagyon meredek. Ha itt fagyott a talaj, akkor igen keserves a feljutás. Most szerencsére nincs annyira letaposva a hó. Az emelkedő felső végén, néhány pihentető lépés után következik a harmadik fázis, ami az elsőhöz hasonlít, de itt csak egyembernyi szélességű az ösvény, ami egy akácosban vezet felfelé. A végén egy felnőttekből álló szánkókkal felszerelt csapat pihen. Szerencse, hogy nem kell a szánkók elől oldalra vetődni. A negyedik fázis rövid is és alig-alig meredek, de az előzőek miatt mégis fárasztó. A csúcskőnél van elhelyezve a bélyegző és az ő párnája. Bíbelődök vele a sötétben, de sikerül bevinni a találatot a megfelelő rubrikába.

Egy nehéz feladat hátravan még: le kell jutni a Kakukk-hegyről. Meredek, csúszós ösvényen oldalazok lefelé lassan, óvatosan. Szerencsére nem liheg senki a nyakamba, nem kell zavartatnom magam. Megkönnyebbülve érem el a Kálvária három keresztjét. Innen csak a „megszokott” ropogós, havas úton kell letrappolni a stációk mentén „Szomor felsőig”, ahonnan letakarított aszfaltos úton baktathatok le, a közvilágítás luxusát élvezve a Pintér sörözőbe, ahol átvehetem az oklevél + kitűző díjazást és megehetem a jutalomfalat pár virslit, valamint ihatok egy pohár forralt bort. Kellemes meglepetés, hogy nem kell órákat várnom a menetrend szerinti buszra, mert a rendezőség jóvoltából Balázs és Viki elvisz néhány célba érkezettet Zsámbékra, ahonnan félóránként indul busz a Széna térre.

Összefoglalva: Örülök, hogy a meteorológusok ónos eső, havazás, hófúvás, vörös riasztás, anyám tyúkja előrejelzése ellenére eljöttem. Jó volt, kimerítő volt, de 40 percet így is sikerült bennhagyni a szintidőből.

Ottorino