Túrabeszámolók


Barcika

VadMalacTúra éve: 20192019.02.26 16:36:28


Fojtott Karcok


(egykori zenekarnév, de címnek is megfelel)


Kiragadott részletek és történetmesélés a Barcika túráról


Tizennyolcadik út, nagykorú lett a vonzalom. Tizennyolcadszor is szeretem, a várost, az utat, az erdőket, amik csakúgy szépek önmagukban. Szeretem, hogy ismerősként fogadnak. Már  mondtam: otthon vagyok itt. A legfontosabb túrám, most már ki merem jelenteni. A hely és az élet történései összefonódtak, mint a túl közel nőtt fák, s csak együtt állnak, együtt dönthetők ki.


A Jószerencsét útról az Építők útjára fordulunk. Egy öregúr jelképtára, mindaz, ami megfogható és ami egyáltalán nem. A város lélegzik, kigyógyult a szilikózisból, pedig nem lehet.


Egy bérház kapujától nem messze állok, a porolóhoz közel, ahol gyermek lehetek. Anya ütlegeli a kiterített szőnyeget, apa alszik az éjszakai műszak után. Mi leszek? - Bányamérnök, mérnök legyél, fiam, mérnök úr! S a por beszáll a reggeli kapun, óvatos nyitva tartással, mint a szemek, érezvén magukon az álmosságot.


A Tüzes-szekér-csúcson túl, a fagyott talajon nyomot nem hagyva illannak az évek. Vagy a kilométerek. Vagy a kettő együtt. Sistergő villanydrót alatt egy nyeregben, levágott erdők helyén felnövő fiatalosban bujkál a múlt és társul szegődik egy időre. Ami volt, az már lajtromba vehető, mérlegelésre adhat okot. Amikor a vén rák kijön a patakból, elmúlik valami a vízfolyás életéből. Keserű, de a víz színe se, folyása se változik meg, csak lentebb várnak valami üzenetet, ami nem érkezik.


Egyedül maradok a Lunda-parlag környékén. A jegessé váló talajon ereszkedem a műút felé, aminek közeledtét szeméthalmok és a patakba átkelőként dobált ormótlan betontömbök jelzik. Mint elhanyagolt rakodó, ami várja az új szállítmányt annak ellenére, hogy böhöm teherautók tapossák majd miatta.


Tardonán a készülő vendégházban Pokó Józsi bácsiék fogadnak derűsen, emlékezve is meg előre gondolva. Mert voltak itt esték, kérném szépen, szedjük csak elő az emlékiratokból. Tipikus északi házak, a földszinti kis ablakokkal, ahol telelő muskátlik zöldje mutatkozik még ilyentájt is. Mama lakott lent, egy heverőn feküdt és folyvást panaszkodott. Úgy jöttünk az utcán, az emeletről fények, tévészín vagy csillárpászta, úgy jöttünk, hogy mindez érzékletesen jelent meg az esti óra jótéteményeként, vacsora készült egy lábasban és levél íródott a kis szobában. Azokba az estékbe szövődött bele a mi történetünk szála is. Fáradtan érkeztünk, neheztelve a sárra vagy a hidegtől görbült kedvvel. Egy másik falu másik utcájában éppen úgy vacsorához készülődött két öreg, akiket magukra hagytunk a késztetés miatt, azért, hogy lássuk, mások hogyan élnek, másképp-e vagy éppen úgy húzva magukra a takarót az esti film után, mint mi magunk.


A sportpályán túl a friss piros jelzésekre bízzuk magunkat Gáborékkal. Vigyenek, amerre jónak látják. Módos András útját elkerülve, túlontúl sokszor vette el a kedvünket.


A forgószél nyomában járunk, dőlt az utolsó dominó. Mikor bújik be megint az út a zárt völgybe? Milyen évet írunk amikor a Látó-követ újra befedi az erdő?


A Turista Parkban az egri pontőr megjegyzi: mindig ketten jöttetek. Labilis csónak az élet, felborul és kihullik belőle az ember, vagy elfogy alóla a víz és szárad valahol az egykori parton.


Létezhet-e gyönyörűbb a bükkösnél, amelynek aljában Ámor vize csorog, nem törődve a körülményekkel, az időt figyelmen kívül hagyva? Aligha. Mályinkáig kísér a gondolat.


Futtában látom a füves domboldalt, ahol zubogott a víz olvadás idején. Dédestapolcsány hosszú falu, a titkok a mellékutcákban találhatók, Gagariné is oda fut be a nyugalom érdekében. Űrhajósok álma az Új, még sosem látott perspektívák felkutatása. Visszajönni azért fontos, hogy elmondhassák nekünk.


Egy kutya társul mellém, akár szeretném, akár nem, iramot diktál, előre szalad és néz vissza, hogy: - Mi van, nem jössz? Upponyban talál biztatóbb elfoglaltságot. Még a sár előtt.


Országos kék, tehát nehéz járhatóság, a következtetés logikailag helyes, axiomatikusan levezethető. A Három-kőre ebből adódóan elfogy a kraft, kárpótol a hely, az állapot, a megmaradt hó a lefestett háromszög útján. Az erőtlenségből erő származik, ha elhiszed, hogy még lesz nyár a Vadászháznál, ugyanolyan, mint az előző, amikor északról értünk ide és a diófa adta árnyékban gondoltuk át, mi legyen a folytatás.


(Mielőtt eléri az út a falut, megkötjük a cipőfűzőn a csomót, fogjon, bírjon, mint gyámfa a nyomást.)


Ismerős családnevek a bánhorváti temetőben, a Platthy kastély mögött, ahová egyszer besétáltunk, mintha úri dolgunk vinne arra, közben csak a kíváncsiság. A temető fölötti fátlan domboldalról visszanézek: barnásszürke párába hengeredett és elhevert a falu a vackában. Nyáron éles szemmel követte a Napot, amikor a pékség felől Kisbarcáról jövet meglátogattuk: a kenyérillatú kékségbe akkor alig úszott felhő. Mára beletörődött a hóhiányba is.


Egyedül a hullámokon, na nem valami hajóban, csak a dombok során át- meg átbukva. Még mesélnék arról, amikor délelőtt esett útba (fordítva járt akkor az idő kereke), de a sár elvonja a figyelmet.


Szórványos kisházak, telkesek tákolmányai. Az erdő bekebelezte a fáradtabbakat. A kerítés alkalmasint még tart, a vakolat leesett. Hasznavehetetlenné kopott tárgyak. Mégis, határozott céllal készítették őket s bevégezvén a feladatot várják az ítéletet.


Hangok, házak, szilárdabb burkolat. Végül aszfalt, Suzuki, útépítés, sporttelep, változó utcakép. Ott vagyok, ahonnan elindultam. Életciklus. Megbeszéljük, mi volt, mi lehetett volna. Hogy vagyunk? Hogy vagyunk…


Nehéz megvilágítani, mit jelent ez az egész. Ahogy a borostyán növi be a házfalat: ha letéped, jön a kőpor és csupasz téglákként mered elő a semmi. Hagyni kell, nőjön, s vegye, ami kell neki. Cserébe búvóhelyet ad, erdőt, ahol jó lenni, mert önmaga. Fa és bokor és rét és sár is, lehullott leveleken szétterülő. Tölgy és bükk és jég és törés, derék törik, kar törik, ha hallod, sikít téli estéken, mikor a szél megőrülve közéjük ront, hogy másnap nem győzzön elnézést kérni. 


„Autóbusz indul Herbolya Tervtáró felé…” mondja a hangosbeszélő. Nagy placc van, tudom, jöttem már onnan a járattal. Nagy placc, pedig bányászok rég nem várnak, valójában senki sem vár, leginkább senki. Esetleg én magam lennék, hogy amikor a busz induláskor felnyög, ne csak a sofőr fázzon rajta.


És most, hogy este van újra, a pelargóniák téli álmába íródik megint az út. Egy kis faluban választ vár valaki a megírt levélre s mert nem jött ma sem, feltesz egy korongot a lemezjátszóra. Karády énekel, recseg, recseg egyre…