Túrabeszámolók


Iszkiri

OttorinoTúra éve: 20192019.03.27 09:43:17
RAGYOGÓ REGGELEN

szállunk le a vonatról Szárligeten 2019.03.23-án, szombaton.

Átmegyünk a vasúti felüljárón, és az ISZKIRI túrák bázisához a közösségi házhoz sétálunk. Odabent még nincs nagy nyüzsgés, a többség csak a következő vonattal jön. Elintézzük a papírmunkát, rendezzük a szerelvényünket, és várjuk a 7 órát.

Zavartalan napsütés vár odakint, de azért még csípős a levegő. Új útvonalra került a [K-] jelzés az első szakaszunkon, és ez ismét megnövelte a távot. Az itiner szerint már 109,63 km-re duzzadt. Ezzel összhangban a szintidőt 27 órára emelték. Az első kilométereken az előbb említett újdonság miatt akad olyan szakasz, amelyen még nem jártam, és hirtelen nem is tudom elhelyezni magam a térképen a már ismert útvonalhoz képest. A vértesi kört, ami közel 26 km, és a tavalyi útvonalhoz hasonlóan tartalmazza a Mátyás-kutat, a Szarvas-kutat, a Vitány-várat, a Körtvélyes kilátót és a Mária-szakadékot, magunkhoz képest jól nyomjuk. Szilvi, aki az egész túra alatt folyamatosan kalkulál, 5-ös átlagot hoz ki. Ezt most jól lerontjuk, mert a kör végén, a közösségi házba visszatérve kajálunk, és rendezzük sorainkat. Nem bírok ellenállni egy nagy adag tartalmas levesnek, amihez a rajtban kapott bónt kiegészítve jutok hozzá. Túra közben általában nem szoktam az időt és a kilométereket számolgatni, mert csak idegesít. Lehetőleg a következő elérendő objektumra koncentrálok.

Úgy érezzük, hogy már megcsináltuk a túrát, megettük a jutalomfalatot, mehetünk haza. Van, aki így is tesz, de mi előbb még elmegyünk egy Szárliget - Tata - Szárliget turnéra a Gerecsébe. A vasúti felüljárón, ami ma már másodszor játszik szerepet az életünkben, átkelünk a gerecsei oldalra. Időközben komolyan felmelegedett a levegő. Pólóban is izzadunk, amikor belekezdünk az OKT jelezte különösen meredek úton a Zuppa-nyereg megmászásába. A zuppa di goulash Ungherese visszakívánkozik a külvilágba, de nem engedem távozni, míg nem látta el a feladatát. Pótcselekvésként finom fokhagymás házikolbász ízűeket büfögök. A több részletből álló emelkedő után nem sokkal már mehetünk is lefelé majdnem ugyanolyan meredeken, mint ahogy feljöttünk. Az út egy szennycsatorna alakú aluljáróhoz vezet, ami fölött az M1-es forgalma dübörög. Mögöttünk vidám kirándulók rikoltoznak a visszhangos csőben: "Richter Elemééér, három kutya, hat egééér". A túloldalon Monte de Nagyegyháza terül el, amit mi – az OKT néhány évvel ezelőtti módosításának köszönhetően minden Iszkirin és Isziniken egész hosszában végigjárhatunk. (Az Iszkirin kétszer is.) A hosszas flaszterjárás most sem kellemes, a visszaúton csak rosszabb lehet. A településen az autókon kívül alig mozognak, csak a kutyák szolgálják acsarogva a tápjukat. Egy ripityára tört ablaksorú, elhagyott üzem mellett elhaladva igyekszünk a Gerecse felé. Egy tanya után csak pár tíz méter van még az aszfaltot felváltó makadám úton, és nemsokára nagykiterjedésű mezőkre nézünk le a domboldalból. Csak a szemet lehet gyönyörködtetni a távlatokkal, az erős ellenfényben fotón nem érvényesül a táj. A hegy felé fordul az út. Különböző meredekségű emelkedők váltják egymást. Egy nagyjából szintbeli dózer útról felmutatok egy fenyőfás csúcsra. Körülbelül ott lesz a következő ellenőrzőpontunk. Traktorjárta erdei útra térünk. Itt akkora sár szokott lenni némelyik kereszteződésben, hogy el kell gondolkodni az átkelés mikéntjén. Most príma az út állaga, nem kell sárral küszködni, csak folyamatosan lépegetni. Amikor bejön a [P-] jelzés, már örülünk, mert innen csak egy ugrás a Somlyóvár ellenőrzőpont. A kulcsosház oldalán lóg a szúróbélyegző. amivel az itiner megfelelő rubrikájába lukasztunk. Nincs senki a ponton. A sokféle résztávnak, és a mezőny széthúzódásának köszönhetően eloszlanak az emberek a pályán.

Még  egy pár lépés fölfelé, azután fékezés következik lefelé. A Tornyópusztára vezető, töredezett műútig tart a meredek lejtő. Az igen hosszan kígyózó flasztersáv egyik kanyarja után meglátjuk a távolban HotDogMan standját, ahol a pecsételés után egy amerikai hot dogot kapunk. A leves már rég lerázódott, ezért éppen jól jön az ellátmány. Most sajnos nincs flakonos ásványvíz az ellenőrzőponton, és a standon is mindet eladták már a 35-ösöknek. Csak egyetlen doboz energiakólám van, amit a Baj fölötti pusztatemplomhoz tartogatok, ezért két deci limonádét veszek. Nem szeretem, mert nekem túl savanyú, de muszáj inni a kajára, ha nem akarok vályogot köpni útközben. Búcsúzunk, majd tovább flaszterezünk. Egy rövid erdei lejtőre visz be a jelzés. Az út végén a Tarjáni műutat kell keresztezni, ami a nagy forgalom miatt nem is olyan egyszerű feladat. Több meredek lejtőn megyünk le egy, az M1-es szomszédságában elterülő nagy mezőre. Folyamatos motorzaj kíséretében haladunk a mező szélén, majd távolodunk Koldusszállás felé. Reménykedek, hogy az erdészház teraszán működik a csap, de nem. Elérkezünk a [K-]/[S-] útvillához, melynek a bal, azaz a [S-] ágát választjuk, és emelkedni kezdünk a hajcsatot formázó úton. A kanyar még messze van, egyre szomjasabb vagyok. A hajcsat második ágán elhatározom, hogy az emelkedő végén, a Kis-réten, a faragott padnál időt kérek a konzerv energiaital elfogyasztására, nem várok vele a pusztatemplomig. Szilvinek nincs ellenvetése, ezért leülünk két percre. Amikor ismét elindulunk, megállapítom, hogy a páréve szétterített, nagy kövekből álló szórat nagy része már beágyazódott az út talajába, de nagyon sok kő maradt még, ami gurul, ha rálépsz, vagy belerúgsz. Ez fokozottan érdekes lesz majd visszafelé, éjszaka. Szembejön az első futó, aki már megkerülte a Tatai Öreg-tavat, és a cél felé tart. Elképesztő. Brávózunk neki, ő meg hajrázik nekünk. Hosszasan emelkedünk ezen az utált dózer úton, mígnem balra, lefelé térít a jelzés. Pihentetjük talpunkat a lejtős, földes erdei úton. Egy rétre kiérve, a szárazság ellenére nagy pocsolyát kell kikerülni. Néhány tíz méter még lefelé, aztán élesen jobbra fordulunk az Arany-lyuki kereszteződésben, és ami szintet a dózer útról való letérés óta elveszítettünk, azt most egy hosszú, egyenes szakaszon kénytelenek vagyunk visszaszerezni. Lassan szürkülni kezd. A napnyugta irányába nézve vörös az égalja. A turistaút visszaköt a köves dózer útra. Latolgatom, hogy megtudjuk-e oldani a menetelést lámpagyújtás nélkül a következő ellenőrzőpontig. Később már világítással jönnek szembe olyan túrázók, akik már végeztek Tatán, de mi még dacolunk az egyre nyúlósabb sötétséggel. Elkezd kanyarogni az út. Egy hajtűben, ha éppen világos lenne, átlátnánk az út hatalmas bevágást kerülő átellenes ágára. Egy távoli fénypontról már-már azt hiszem, hogy az ellenőrzőpont fénye, de csak egy sporttárs ül egy kivágott fatörzsön a holmiját rendezgetve. A [P-] jelzés becsatlakozása után már nincs mese, akár ki van világítva a pont, akár nincs, nemsokára oda kell érnünk. A távolban egy halvány bicikli-hátsólámpa jellegű piros fényt látok. Biztos a pontőrök is spórolnak a világítással. Odaérve méltatlankodok, hogy meg kell mászni azt a néhány fokból álló lépcsőt, ami a pusztatemplom szintjén levő pihenőig vezet. Vincze Zoli megismeri a hangomat, lámpát gyújt a pecsételéshez. Leülök az egyik padra, hogy berakjam az akkumulátorokat a fejlámpámba. A hátizsákomban levő minden kacat a kezembe kerül, mire a keresett eszközöket megtalálom. Közben a ponton levők érdeklődnek, hogy meddig tartja még a frontot Zoli ezen az egyre hűvösebb helyen. Elmondása szerint már délelőtt itt volt, és kb. hajnali félnégyig marad. Szerintem ez minden, a túrával kapcsolatos teljesítményt felülmúl.

Csak a Bajra vezető keskeny műúton szándékoztam felvenni a vékony dzsekimet, de a rövid szünet alatt fázni kezdek, és ezért egy füst alatt elintézem az öltözködést is. Nekivágunk az ereszkedésnek a stációk mentén. Először kellemesen siethető az út, de aztán egy sziklás szurdok mellé visz le a néhol penge keskenységű ösvény. Mondom is Szilvinek, hogy első számú feladatunk: nem beleesni a szakadékba, mert az igen kellemetlen tud lenni. Még óvatosan haladva is bele-belerúgok egy-egy láthatatlan kőbe. Az utolsó stációtól, ami esetünkben az I-es számú, már nincsenek felrúgandó sziklák. A kegyhely padján egy cipőtakarítást hajtok végre. Szemben egy tábla tudatja velem, hogy utamon sosem vagyok egyedül. Tudom én ezt tábla nélkül is. Ha más nem, valamilyen fájdalom mindig velem van. A baji szőlők felső szélétől megkezdjük hosszas ereszkedésünket. Lent, a szőlőktől Bajig vezető keskeny műúton néha szembe jön egy-egy boldog túrázó. A templomnál ellentmondást nem tűrően megállok egy pohár vizet vételezni, amit IsoSport pezsgőtablettával rögtön el is fogyasztok. Ez vérré válik. A Jóbarátok sörözővel szembeni Nemzeti már be van zárva, mert nyolc után értünk ide az útvonal-hosszabbodás miatt. Nem baj, Tatán van egy hasonló. A vasúti átkelőn várakozás nélkül át tudunk haladni. Nyílegyenesen megyünk Tata belvárosa felé. Útba esik az Olimpiai Edzőtábor bejárata. Sok vidám túrázó jön szembe. Van, aki megkérdezi, hogy itt, Tatán fogunk-e végezni a túrával. Nemleges válaszunkra fájdalmas arckifejezést öltenek, és kitartást kívánnak. A Vértesszőlősi úton jobbra fordulunk, majd bemegyünk egy Nemzetibe. Én egy 1,75-ös igazit emelek le a polcról, Szilvi hosszúkávéra vágyik egy cukorral. A bolt előtt feltöltöm a régen kiürült félliteres flakonomat, majd megkérdezem Szilvitől, hogy: - Kő kóla? Aztán a nagy palackból döntöm magamba az üzemanyagot. Huh! Most már egy nagyságrenddel jobban vagyok. Tovább megyünk. Nemsokára feltűnik az Est mozi utca fölé nyúló esővédője. A moziban tradicionálisan a Strack család adja a pontőrséget és az óriás perecet. Most még csak pecsételtetünk, mert úgy döntöttünk, hogy a perecet a tókör után fogjuk nyugodtan, fotelban ülve, elfogyasztani. Indulunk is. Csak rövid ideig voltunk a meleg moziban, de az utcára lépés után még sokáig vacogok. A tavat órajárással ellenkezőleg kerüljük. A büfésornál kezdünk, majd a szerelmesek lakatkupaca mellett haladunk el. A várig ki van világítva a sétány. A várnál szelfizünk. Szilvi külön képeket is készít az éjszakai várról. Meggyújtjuk lámpáinkat, és megyünk a lovarda felé, ahol szúróbélyegzővel igazoljuk ittlétünket. Néha akaratlanul is padon ülő párra vetül a lámpáink fénye. Kemény dolog ilyen hűvösben padon ülni, még ha fűt is a szerelem. Lassan elválik az út a tóparttól, és egy ligetes részen folytatódik. Most még egyre távolodunk a vártól. A még majdnem csupasz ágak mögül narancsvörösen emelkedik óriásira fúvódott kísérőnk a Hold. Szilvi azt hiszi, hogy világító reklámot lát egy magas épület tetején. Hogyne! Pártunk és kormányunk új óriásreklámmal örvendeztette meg a honfitársait. Ahogy haladunk az időben és a térben, a Hold bámulatos gyorsasággal kúszik egyre feljebb az égen, miközben mind kisebb, és mind fényesebb lesz. Gyönyörködünk az égi mechanikában, miközben persze ügyelünk arra, hogy ne essünk át valamelyik autóforgalom elleni drótkötélen, mint ahogy az egy éve valamelyik kedves túratársunkkal megtörtént. Szilvi megy elöl (hihi). Szólok neki, hogy egy nagy ÁLTAL-ÉR feliratú tábla előtt lesz az ellenőrzőpont. Nemsokára látunk is egy fán lógó bóját. Lyukasztunk, majd rögtön továbbmegyünk, változatlanul Szilvivel az élen. Figyeljük, nehogy élő békára lépjünk az úton. A döglött nem számít, mert az már ki van lapítva, nem lehet rajta elcsúszni és hanyatt esni. Erős csobogást hallok, amit errefelé még nem tapasztaltam. Azzal magyarázom a jelenséget, hogy biztos mostanában nyitották ki a zsilipet az Öreg-tó feltöltése végett. Ilyen büdösséget sem éreztem még a tó körül, mint most. Nemsokára fény derül a rejtélyre, mert egy széles csatorna mellett érünk ki a tó partjára. Vége az útnak, nincs tovább. Azt a leborult k…! Közvetlenül az ellenőrzőpont után át kellett volna sétálni az Által-ér hídján, ehelyett mi balra kanyarodtunk. A tókörön eltévedni? Ekkora blamázs nincs is a túra-szakirodalomban, bakker! Iszkiri vissza az ellenőrzőpontra! Két hete a TAVASZI NAGY FUTÁS és GYALOGTÚRA a TATAI-TÓNÁL címmel hatszor kerültem meg gyalog a tavat. Igaz, hogy a másik irányba, és nappal, de ez semmit sem von le a történtek súlyából. Na, erről ennyit. Kissé bosszankodva megyünk tovább. Még nem látszanak a fények, de hamarosan visszakerülünk a tó partjára, most már az Által-ér megfelelő oldalán. A központtól kijjebb eső büfékhez érünk. Az egyiknél őrjöngő hangot hallat egy vendég, pedig nem is ő tévedt el. És vannak még, akik a vaddisznóktól félnek az erdőben? Közeledünk a komoly névvel ellátott Új Kajakház és Ökoturisztikai Központ épületéhez. Itt volt a fentebb említett tókörüli pörgés versenyközpontja. Nagyon várom a kiugrási pontot, mert már kínosan ég a talpam. A tókör előtt kellett volna zoknit cserélni, ahogy szoktam. Amikor visszaérünk a mozihoz, nem is megyek be, hanem a kinti padon ülve váltok zoknit. Két túrázó rámol mellettem. Nekik még csak most következik a tó, és a visszaút Szárligetre. Kemény. Bemegyek a moziba, igazoltatom az itinert, átveszem a perecet, és ahogy elterveztem fotelban ülve fogyasztom el. Amikor elbúcsúzunk, és kilépünk az utcára érzem, hogy nem lesz egy könnyű menet, mert bár a friss zoknikban kényelmesebb a járás, de már megindult a vízhólyagképződés. A további rémhosszú műutazás a Baji-szőlőkig meg is hozza a gyümölcsét, jobb talpamon egy feszítő vízhólyagot. Úgy látszik a vízhólyag elleni zoknijaimba már annyi kilométer került, hogy kezdik elveszteni védő hatásukat, 50 km fölött  már nem kifogástalanok. Minden esetre a jövő héten, ha már újra tudok járni, akkor elmegyek, és veszek egy újabb kétpáros paklit.

Sziszegve felküzdjük magunkat - jobban mondva csak én sziszegek és küzdök – a romtemplomhoz, ahol Zoli rendíthetetlenül áll a vártán. A pihenőbútornál előkerül a gyöngyház nyelű, műtétre és szalonnázásra rendszeresített kicsi bicskám, majd felnyitom vele a hólyagot. Jelentős mennyiségű víztiszta folyadék fakad belőle. Az első pár lépés olyan, mintha parázson járnék, de később se lesz sokkal jobb. Ráadásul most következik az iszonyat hosszú, gurulóköves dózer út. Pofazacskómat beharapva megyek Szilvi után, mindig abba a keréknyomba váltva, amelyikben kevesebb követ remélek. Amikor a [S-] jelzés elhagyja a dózer utat, szólok Szilvinek, hogy hívja vissza a jóval előttünk világító lámpa tulajdonosát, aki elvétette a letérést. Én már nem merek utána kiabálni, mert lehet, hogy üvöltenék, és akkor nem, hogy visszajönne, hanem eliszkolna a sötétben. A nem köves talajon bele tudok kocogni a lejtőbe anélkül, hogy lefelé nézve is csillagokat látnék. Érdekes módon a normál járás jobban fáj. Körülbelül egy kilométeres lejtőzés után visszakapaszkodunk a dózer útra. Előre bejelentem, hogy a Kis réten, a faragott padnál egy perc kólaszünetet tartunk. Ki-ki elvégzi az éppen szükséges anyagcsere műveletet, aztán irány a hajcsat alakú út, csak most lefelé. Lejjebb, Koldusszállás irányában jobban be vannak taposva a kövek. Valamivel könnyebb lenne a járás, ha a bal lábamon nem fájdult volna meg a lábfejhajlító izom. Valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy önkéntelenül lejjebb akarom venni a terhelést a vízhólyagos lábamról. Most már minden lépés fáj. Megpróbálom lépésről lépésre lazán előrevinni a lábfejemet, de akkor meg magasabbra kell emelnem a lábamat. Kutyául szenvedek. A vadászház utáni balkanyart követő emelkedőn valahogy könnyebben megyek fölfelé, de aztán le kell ereszkedni az M1-es melletti mezőre, ami megint több, mint kellemetlen. Most már csak az vígasztal, hogy ez a túra is véget ér egyszer. A mezőről való meredek kiemelkedés során nem fáj sem a vízhólyagos talpam, sem a lábfejem. Mindig a lejtő a gáz. A Tarjáni műút keresztezése után tovább emelkedünk az erdőben a Tornyópusztai műútig. Sokáig vizslatom az ellenőrzőpont fényét, míg a távolban végre feltűnik. Népes kis csapat gyűlt itt össze. Míg Viki és Balázs - az „éjszakai pontőrök” - kiadagolják a nudlilevest Dia megkérdezi, hogy nem láttuk-e Andit. Látni nem láttuk, de szerintem csak ő lehetett az, akit visszahívtunk a rossz irányból a dózer útról való letérésnél. A leves- és süti evés után felszedjük a sátorfánkat, mielőtt idefagynánk. Szilvi rosszul tűri az éjszaka hidegét, már egy jó ideje panaszkodik is emiatt. Szerintem nálam fázósabb ember nincs, de menet közben feltűrve tartom a dzsekim ujját, kivéve, amikor egy-egy fagyzugos helyre érkezünk. Kakas kukorékol, pedig a baromfitelepet már évekkel ezelőtt bezárták. Lehet, hogy egy véletlenül elgurult tojás elvadult szülötte jelzi a hajnal közeledtét. A töredezett műút enyhe emelkedőjén hamar visszanyerem az üzemi hőmérsékletemet. A felborzolt idegeim is egy kicsit kisimultak a rövid restaurálás alatt. Az ég alja alig észrevehetően világosodik. Nemsokára az összes madár egyszerre kezdi túlcsicseregni a másikat.

– Átsétáltunk az éjszakán – mondom Szilvinek, aki erre összerázkódik. Mire megmásszuk a Somlyóvárat, már nappali világosság van. A kulcsosház oldalában az itiner utolsó rubrikáját is átszúróbélyegezzük, és megkezdjük a hosszadalmas ereszkedést Nagyegyháza felé. A szintbeli, íves dózer úton az ismert tények miatt belassulok. Egy nyuszit látunk az út szélén, aki közeledtünkre kényelmesen beveszi magát a susnyásba. A nem köves lejtőkön minden kín ellenére kocogok. Előre szólok Szilvinek, hogy meg ne álljon, mert nem tudok fékezni. Már bőven a horizont fölött van a Nap, egy fák által nem takart helyen érzem arcomon a melegét. Szilvi nem hiszi el. Persze, mert még egy sálat is kötött a sapkájára, mint egy fogfájós gesztenyesütő nénike, ezért nem érzékeli a napsütést. Mire leérünk Nagyegyházára, már enyhe túlzással meleg van. Most már többszörösen kínos az utcán gyalogolni, ahhoz képest, mint amikor idefelé jöttünk. A lábfejembe néha úgy nyilall bele a fájdalom, hogy nem tudom, mi lesz a következő lépésnél. Jelzem, hogy a Zuppa-nyereg baromi emelkedője előtt beülünk a buszmegálló bódéjába egy korty kólára. Meglepetésemre ott pihen Fűrész Andi és Varnyú Gyuri, akik a nagyegyházai végtelen utcán előztek meg. Helyet szorítanak nekünk. Gyuri fájdalomcsillapítót ajánl fel, de köszönettel visszautasítom, mert egyrészt nálam is van, másrészt meg nem akarom a fájdalom csökkentésével még jobban túlterhelni a lábamat. Elpakolom a dzsekim, majd diszkréten kurjongatva átmegyünk a csőalagúton, aztán emelkedünk, emelkedünk és emelkedünk. Nem bánom az emelkedőt, a másik oldali, meredek lejtőtől majrézok igazán. Végül az is eljön, én pedig pipilépésekben ereszkedek lefelé rajta. Szilvi már rég lent áll, és figyel. Amikor végre leérek, megjegyzi, hogy nagyot küzdöttem, ami teljes mértékben igaz. Jól esik az észrevétel. Szárliget szélén mélyhangon próbál elijeszteni egy kutya a gazdája kerítésétől, de mi rendületlenül megyünk tovább a főút másikoldalán álló, magát vasárnap is nyitvatartónak reklámozó bót felé. Már látszik a vasúti felüljáró. Meg akartam nézni, hogy nyitva van-e a pénztár az állomáson, de olyan isten nincs, hogy most extra 50 métert gyalogoljak. Szilvi vállalja el ezt a nemes feladatot. (Nincs pénztár.) A felüljárón a már teljesített túrázóknak gratulálunk, ők pedig megelőlegezik nekünk ugyanazt. Hol van már az a kultúr? De messze építették a vasúttól. Keservesen, de vigyorogva húzom be az utolsó métereket. Még ilyen cefet állapotban is a régi szintidőn bőven belül maradva, "lazán" sétálok be az ajtón. Megkapjuk a teljesítés számának megfelelő színű jelvényt és oklevelet. Én még megcsípem az utolsó kéket, ami a 6. Iszkiri Százasért jár. Szilvi az elsőért járó bordót kapja, ezzel - az Iszinik és a Kinizsi után - a harmadik százast pipálhatja ki a bakancslistáján. Ha szerénytelenségnek tűnik, akkor is ideírom, hogy maxos ősteljesítő vagyok az I-100-on. Most pedig meleg levest fogunk enni, mert Ön ezt rohadtul megérdemli.

Ottorino