Túrabeszámolók


Börzsönyi kék (Börzsöny Barátai)

kekdroidTúra éve: 20072007.06.10 23:27:49
Börzsönyi Kék

Még tavaly, a rendezõ egyesület honlapján figyeltem fel a Börzsönyi Kék jelzés útvonalán rendezendõ teljesítménytúrára. Felvontam szemöldökömet, ugyanis már régen végig szerettem volna járni ezt az utat, de sem túramozgalom, sem teljesítménytúra nem volt kiírva rá és valahogy mindig eltolódott az ügy. Most azonban itt volt a kiváló lehetõség, nem volt szabad elmulasztani. A Börzsöny kevésbé ismert helyeit köti össze az útvonal, Diósjenõtõl Szobig, mintegy "kikerülve" a Magas-Börzsönyt, ettõl függetlenül csodaszép útvonal, némi tájékozódási kihívással (bár ezt a szalagozás megoldotta, mi legalábbis nem tévedtünk nagyon el).

A túra napján a villamoson az éjszakai élet megfáradt törzsközönségével együtt (némelyikük kinézett 16 évesnek is, bizony) robogok a Nyugati pályaudvar felé. Az állomás csarnoka a nyugalom és béke világát nyújtja az utca után, örülök, hogy kiléphetek a városból, el a "pörgõs" élettõl. A vonaton nem sikerül aludnom, allergiás roham segít az ébrenlétben. Váctól Vajonmerre és párja sporttársakkal utazom, beszélgetünk, így a közel egyórás út egész rövidnek tûnik. Nem így a sor az állomás várójában, ahol nevezni kell a túrára. Találkozom egy régi ismerõssel, Jenõvel, együtt megyünk végig a távon, késõbb kiegészülve a Lemaradáson megismert sporttárssal, Péterrel. A nevezés egész gyorsan halad, igényes itinert kapunk, útleírással, táblázattal az útvonalról, valamint egy nagyon összetolt szintmetszettel.

Indulunk, a faluból kiérve Vajomerrééket látom ellépni, nem is találkozom velük a célig. Az elsõ pocsolyánál rögtön eszembe jut, hogy sokmindenre felkészültem fejben, de a sárra nem. Pedig sár az volt, nem is kevés, errõl a cipõm tudna rengeteget mesélni, ha hagynám :). A kék jelzés néha felbukkan, ahol nem, ott szalagozás segíti utunkat, egy helyen kék szalag is van, az nem jó nekünk, szerencsére útitársam észreveszi a megbújó jelzést. Felfelé megyünk sokat, rövidesen észreveszem azt a helyet, ahol egyszer kegyetlenül eltévedtem, most erre nem kerül sor. Elérjük a Szondi-kulcsosházat, elhagyatva, egyedül szomorú látványt nyújt a ház az erdõben. Nem sokáig töprengünk az ügyön, emelkedik az út, fogy a lélegzet és közben lassan, de biztosan melegszik az idõ. A drégelyvári turistaút-csomópont után az elsõ ellenõrzõponton pecsétet kapunk, megismerem, irattári iktató bélyegzõ, egy fél nyáron át hasonlókkal foglalkoztam.

Lefelé kell menni egy kicsi, utána megint felfelé, hullámvasút visz hosszasan, közben, a nyílt részeken rálátni a Magas-Börzsönyre dél felé, megpróbálok találgatni, melyik lehet a Nagy-Mána, a Pogányvár gerince, de aztán rájövök, hogy még nem is azokat a hegyeket látjuk, azok egy fokkal bentebb vannak. Néha elmegyünk egy oszlop mellett, valakinek a szõlõje, valaki másnak a földje. Az ellenõrzõponton a barátságos erdész elmondja, ezek afféle emlékek a múltról, régi idõk embereirõl mesélnek, egy eltûnt korból. Továbbhaladunk, nyílt terepen, enyhe lejtõn visz az út, megint oszlopokat hagyunk el. Az út itt jól követhetõ, a minõségével sincs semmi gond, egyre jobban kezd lejteni. Elõttünk az Ipoly völgye terül el és nemsokára bejutunk Bernecebarátira. Átkelünk a falun, közben találunk egy nyomóskutat, mosakodni, inni kiváló lehetõség.

Kifelé menet utolér Péter, akivel egészen a Koppány-nyeregig együtt túráztunk. Továbbsétálunk Kemencére, van egy nagyobb nyílt szakasz, egész hamar túljutunk rajta, be a falu fõútjára. Az ellenõrzõponton - az Idõsek Otthonával szemben - kisebbfajta terülj-terülj asztalkámmal fogadnak, kedvesen kínálnak csokival és kenyérrel és innivalóval. Az utóbbiból jó sokat vételezek, elvégre Nagybörzsönyig nem várható megbízható vízvételi lehetõség. Az egykori vármegyeszékhelyt ismerõs úton hagyjuk el: erre kell menni egy bizonyos téli, éjszakai túra rajtjába, most, nappal sokkal barátságosabb a környék, szép a kilátás a környezõ hegyekre. Elérjük a börzsönyi fõalappontot, elkanyarodunk a kisvasút nyomvonala felé, ezt követjük igen-igen hosszan. Az ideiglenes végállomást már látszik, hogy nemsokára a Vilati üdülõig viszik (ha már nincs ott), fentebb már nem ilyen rózsás a helyzet, a patak áradásának az erejét szinte el sem tudom képzelni. Néha átkelünk egy patakon, néha bele is lépek teli talppal.

A Hamuháztól megint ismerõs a terep, elhagyjuk a vasutat, megkezdjük a túra legmagasabb pontjára való feljutást. A völgy alattunk és a hegyoldal fentebb mellettünk szédítõ látványt nyújt, de közben figyelni kell az útra is. Néha megbotlom, belegondolok, hogy jó lenne a bakancs, aztán az is eszembe jut, hogy a bakancsban már régen megfõtt volna a lábam, már csak tálalni kellene. Hirtelen elérjük a tetõt, innen le kell jutni Bányapusztára. Ez a lejutás némi dzsungelharccal kezdõdik, egy bokagyilkos lejtõvel folytatódik és egy romos kerítésen való átkeléssel ér véget, itt vár a pontõr is. Egy erdészeti UAZ hátrál elõlünk, biztos megijedt, pedig igazán nem akartuk megfogni. Lejtõ után kis emelkedõ következik és a piros jelzés becsatlakozása után már kérhetjük is a pecsétet a Bogár-kert pontõreitõl, itt ásványvízzel kínálnak, megköszönjük, elfogadjuk.

Nagybörzsöny hangulatos kis település, egy padnál megállok egy kis zoknicserélõ szünetet tartani, közben túratársaim megcélozzák a fagyizót, rövidesen én is követem õket. A fagyi után egy alapfokú utcai csapkezelõi tanfolyam elvégzésével tudunk vizet tölteni és megint mosakodni is. Ez utóbbira nagy szükség van, a hõségben szépen olvad az aszfalt is. A faluból kijutva egy aszfaltútra térünk, nagyon sokáig kell követni, ráadásul közben emelkedik az út. Ez az emelkedõ azonban csak a bevezetése a Koppány-nyeregre felvezetõ ösvénynek, amely egy rettenetesen izzasztó út. Közben jelzésfestõkkel találkozunk, felújítják ezt a szakaszt, jó munkát kívánunk nekik. Egy jobb minõségû földúton gyaloglunk végül fel a nyeregbe, itt is kapunk pecsétet. Péter itt ellép, futva megy be a célba, meghagy egy telefonszámot, hogy majd hívjuk fel, amikor Szob elõtt járunk.

Kis pihenõ után szépen továbbutazunk gyalogszerrel, lefelé. Gyönyörû a táj, ráadásul az idõ is enyhül egy kissé. A lába viszont mindkettõnknek fáj, nekem a talpam, Jenõnek a csonthártyagyulladása kezd elõjönni. Ettõl függetlenül még mindig erõs tempót diktál, néhol alig gyõzöm követni. Egy utolsó emelkedõ van még hátra, a Nagy-Galla aljára kell feljutni. Ennek a sikeres megtörténtét két kód felírásával ünnepeljük, az egyik öt pötty és egy (talán) BKT betûsor, azt gondoljuk, ez a pont. Egy kanyarral odébb meglátjuk a túra igazi pontját, AIR van írva valami címkékre, kis pihenés még jár a rendes kód felírása után. Szinte végig lejtõ, szép utat járunk be az egykori kisvasút egyik szárnyvonalának töltéséig, egy idõ után útitársamnak tûnnek fel a nyomvonal jellegzetességei. Egy elágazást nézünk még félre az országútra való kijutás elõtt, de voltaképpen csak legfeljebb 600 métert teszünk bele a távba.

Átkelünk a szépen épülõ új kisvasúton, egy utolsó emelkedõ visz minket a Sukola-keresztig, sajnos valami gond van az autóval, így nem tudják felhozni a frissítõpontot. Pecsétet azért kapunk, majd az utolsó szakaszra térünk rá. Ez nem a legszebb emlékeket hagyja bennem, nehezen járható, kényelmetlen köves úton trappolunk le, a volt téesz elõtt telefonálok, Péter pedig, aki közben teljesítette a túrát, cseresznyével kínál, lévén ott lakik a turistaút mellett, arrafelé, ahol az bemegy Szobra, ezúton is nagyon szépen köszönöm :).

Szobon még besétálunk a vasúthoz, de a cél nem az állomáson van, hanem egy épülettel arrébb, itt mindenféle enni-innivaló jár mindenkinek, valamint a díjazás, egy nagyon kedves rendezõtõl. A Börzsönyi kék a nem mindenhol egyszerû követhetõség ellenére egy nagyon szép túra, korrekt és kedves rendezéssel. Gratulálok mindenkinek a teljesítéshez, köszönöm útitársaimnak a társaságot - és a navigálást, valamint a rendezõknek a túrát!