Falasok(k) 50 2007
Bevallom úgy indultam erre a túrára, hogy akarok egy jó idõt futni rajta, akármilyen meleg is lesz útközben. Tavaly is futottam, akkor is meleg volt, és az a túra nagy tanulságokkal szolgált. A hátam teljesen szétment a sok izzadástól és a táska dörzsölésétõl, merõ seb voltam utána. Azóta beszereztem pár dolgot (új teljesen sima technikai póló, új camelbak, és hámosító kenõcs) amikben nagyon bíztam, azoknak a tesztje is volt ez most.
A rajtba korán (legalábbis az induláshoz képest), még 8 elõtt érkezek, hogy bõven legyen idõm mindenre, és minél több rajtolóval is találkozhassak. Sok ismerõs arc vár a Szépjuhásznénál. Közülük is inkább a futó sporttársak kötik le jobban a figyelmemet, mert most én is futásra készülök. Larzennel és Rushboy-jal beszélgetek, van bõven idõm. A felszerelés még a kocsiban pihen. Larzen elárulja, hogy sietnie kell haza, ezért mindjárt indul és siet, ezt alátámasztotta az is, hogy 8-kor fogja magát és búcsút int. Danitól kérdem, hogy Õ mikor indul, de már Õ sem nagyon akar várni, mert a rendezõk bíztatják, hogy már nem lehet gond a pontnyitásokkal. Pár perc múlva Õ is szélnek ered. Én direkt a pontok miatt várok többet, azt számolgattam, hogy ha tényleg csak 13:55-kor nyit az utolsó a kilátónál, és 14:00-kor a cél, akkor larzen hivatalosan 6 óránál jobbat nem mehet. :) Én még körbejárom a környéket, megnézem a szerdai tájfutó edzõversenyek egyik hajdani helyszínét, kicsit melegítek, eszek, felcuccolok. Jó kis hajsza lesz, már dörzsölöm a tenyerem. Egy verseny akkor jó, ha jók az ellenfelek. Rush-sal már többször futottunk együtt, tudom milyen remekül nyomja, larzen meg már régi (gyorsasági)motoros. És voltak még futók, akiket nem ismertem, szóval láthatóan komolyodott a mag. 8:40 elõtt pár perccel visszaosonok Vlaszijékhoz. Épp zárják az ötvenes nevezést befele, ami 8:30-ig tartott. Kérek egy idõt, és 8:40-kor indulok a mezõny után.
Egy futó bajtárs még ott marad a rajtnál, szóval nem én leszek a sereghajtó. Lassan indul be a dolog, de direkt nem hajtom az elejét. Az elsõ meredekebb emelkedõt sem futom meg teljesen, kell egy kis asszimilálódás.
[Egy.]
Az elsõ pont még így is nagyon hamar jön, mivel marha közel volt. :) Innen zúzás le a bokatörõen köves úton a Hárs hegyrõl. Leérve egy kis kellemetlen szakasz a mûúton az autók mellett lavírozva, majd ismét be a sûrûjébe. Kemény mászás jön fel a Fekete fejre. Itt senkivel nem találkozok. Jobb is. Nem látják, hogy milyen kényelmesen sétálgatok felfelé futócuccban. Eheh. ;)
Már most meleg van, de szerencsére a felhõk jönnek mennek, ahogy Aigner papa mondaná. A csúcson egy párocska fényképez. Ez egy "hurrá, megvan az elsõ komoly hegy" feliratú lesz majd az albumba. :) Teljesen rendben is van. Zihálok nekik egy sziasztokot, mert a vége felé már futogattam is valamicskét, aztán csavarok lefelé végre sebességben. Mennyit futottam már erre te jó ég. Kedvenc futóútvonalamon haladok már a starttól kezdve. Le a Fekete fejrõl, át a Petneházi lovak mellett (simi-simi), a piros kitérõjét szigorúan végigkövetve, a piros keresztig az emelkedõt végigfutva, a piros kereszten lefelõ õrült módjára száguldva.... hóóóóó.. álljunk már meg. Ez a szokásos futásom, de most nem errõl kéne itt firkászni. Szóval tekerjünk csak vissza a Fekete fejig. Száguldás le, addig oké. Lovak balról, stimmt. Simi? Nem, az most nincs, de csak azért, mert egy kisebb csapat simogatja éppen a magát nem kéretõ, hanem kényeztetõ pacit, aki kidugta a buksiját a karámból. És különben sem akarok olyan könnyen "Egy"-rõl a "Kettõ"-re jutni. :) De legalább jót vidulok az ábrázatán, mikor ráköszönök. A pirosat követve? Nem, ez sem stimmel, most kivételesen vágom a pirosat, mivel a túra azt a szép kis kanyart izomból chop-polja (ezt csak azért írtam így, mert egy egykori angoltanárom képe villant be éppen, aki (amúgy henteseket megszégyenítõ) kétkarú szilaj gémeskútként gesztikulálva magyarázta nekünk annó a "cut" meg a "chop" közötti különbséget. De hogy jön ez most ide?
"a piros keresztig az emelkedõt végigfutva" Naja, még mit nem? Hiszen útközben egy ellenõrzõ pont is van... Bár az igaz, hogy arra számítottam, hogy az elágazásnál lesznek, mint tavaly, és mint a kiírásban is szerepel, úgyhogy majdnem piknikezõ turistáknak néztem õket, és tovább is futottam kicsit, miután aztán betyáros hátra arccal megoldottam a dolgot. A búcsú olyan viharosan gyorsan zajlik, hogy pár méterre járok már, mikor odakiáltanak, hogy kérek -e karamellát, amit egyébként imádok. Nem kössz-szel rövidre zárom a dolgot, nehogy eszembe jusson visszafutni. :) Megszívom a camelbak-et, hogy hát ha más nem, ez legalább van, de azért köszönöm a kínálást.
Csoportokat hagyok el, pont annál az elágazásnál is, ahol a 25-ös táv elválik az 50-estõl. Apropó, hogy is volt?
"a piros kereszten lefelõ õrült módjára száguldva" Na a nagy fenéket mentem én most arra, irány a Vörös pocsolya meg a Nagy-Kopasz. A csapat viszont elfordul a kereszten. Aztán pár méter után én is visszafordítom, de csak a fejem. És látom, hogy Õk viszont meggondolják magukat, és mégis inkább utánam jönnek. Hú vazz, kilógnak a szaftos kolbászok a táskámból, vagy csak rájöttek, hogy kevés lesz nekik a 25? Nade koncentráljunk a terepre. A pocsolya után nagy szintvesztések jönnek, majd azoknak a visszaszerzésén kell hosszan fáradozni. Nézd már! Egy Vándorköszörûs! :) Végül elérem a piros háromszöget. Az aztán még jobban odamondja a frankót, úgyhogy itt megint lemondok a futásról. Mikor megenyhül és is belendülök, és így váltogatva érem el a Nagy-Kopasz csúcsát. Közben, mikor átváltottam a zöld háromszögre, feltûnik mögöttem a rajtban ottmaradt futó. Hú, anemjóját, bele kéne húzni! Innen kicsit gyorsítottam, és nagyon sok embert utólértem. A pont ismét fent van a kilátó tetején. Ez egyrészt jó, mert meseszép fentrõl a kilátás, másrészrõl viszont jó, mert élvezem a lépcsõzést is fel-le. :)
A zöld háromszög megint zúzható lefelé. Az egyik elágazásnál egy elõttem futó futó (értitek?) jelzetlen úton folytatja az útját. Ejnye bejnye. Igaz, hogy a háromszög igen sarkosan fordul rá Nagykovácsira, de ez a kiírt útvonal. A zöld sávon már csak be kell döcögni a faluig, aztán irány a plébánia. Akarom írni a Csillagszem vendéglõ, mert a hely változott tavalyhoz képest. Itt kapunk 100 Ft kedvezményt a fogyasztásból. Benézek, de 4-en vagy 5-en várnak éppen a frissítõ italukra, szóval inkabb ott hagyom a 100 forintomat. Irány vissza az utcán, ahol jöttem, majd hosssssszzzzúúúú emelkedés kezdõdik a sárgán a kék keresztig. Ez egész jól, egyenletesen megy, tetszik is a dolog. Az egyre csak növekvõ meleg viszont már kevésbé. A kereszt egy akrobatikus mászással nyit, át a kerítés másik oldalára. A mászás öregurasra sikerül, aztán valahogy úgy is marad a dolog. A Kutyahegyre felfelé megint visszakapcsolok, komótosan haladok és közben elmélázok az élet dolgain, meg azon hogy mi a radai rézfánfütyölõst keresek én ilyen melegben itt és miért nem egy tóba lógatom a lábam. Azért egy-két embert itt is befogok, és a lejtõket futom. A Nagyszénás mászása már ismét komótosabbra sikerül.
[Kettõ.]
Bár a kilátás pazarr, a ponton nem idõzök, indulok is lefelé. Elég meredek az út, amit egy titkos pont szakít félbe. Itt megállok felírni a lapomra a számot. Furcsállom, hogy viszonylag magasra került a pont, tavaly sztem jobb volt az elhelyezés. A meredek lefelé már nem a jól futható kategória, de aztán hamar megenyhül, az már rendben van. A Hosszú árok meglepõ módon hosszú. De úgy tényleg. És különösebb esemény nélkül teszem meg az utat, már már csak bambulva magam elé, a talajt kémlelve, mibe bukhatok éppen egy szép nagyot. Szóval a környezetet csak inkább érzékelem a periférián, mintsem látom. Hmm. Aztán egyszer csak elérem a sárgát és minden megváltozik. Az a hatalmas tócsa most is ott terpeszkedik a kanyarban, mintha sosem száradna már fel, mehetek a bozótharcos kerülõútra ismét. Aztán pedig hosszú meredek emelkedõ következik, ahol még a nap is tûz ezerrel. Megint nagyon lassan haladok, elõszedek egy kis rágcsálni valót, mert érzem, hogy az energiaszintem rohamosan csökken.
[Három.]
Ez a szakasz tûnt tavaly is a legnehezebbnek, most sincs ez másként, úgy érzem évek telnek el, mire felérek a Zsíroshegyi útra. Nehezen indul be újra a futás. A zöld sáv lebucskázik a volt turistaháznál, innen hosszú lejtõ jön, ennek most örülök. A barlangjel hamar jön is, és maga a barlang is. Úgy emlékszem tavaly itt volt a túrórudi, ezért kicsit csalódok, mikor nem kapok.
Tovább indulok, most már a szalagokat követve. A bányából nagyon szép kilátás nyílik lefelé és a Kevélyek felé. A szalagok hipp-hopp levezetnek Solymárra, ahol követem a kiírt utcákat. Hosszan aszfalt, ez nem a kedvencem. Alig várom már a templomot, ott aztán nagy fürdést rendezek. Újratöltöm a camelbak tartályát is, majd nyomom tovább lefelé. Meglepõ módon most egy másik (egyel korábbi) utcát szalagoztak ki, amin a Szarkavár felé kell menni. Nem értem miért. Mindegy, ezt az utcát is megismerem legalább. A Szarkavár alá, így most a másik irányból érkezek. Itt ismerõsökkel találkozok, és beszélgetünk kicsit. Útba is kell igazítanom õket, mert nem biztosak a tovább menõ útban.
[Négy.]
A vár emelkedõje rövid, de velõs. A várra meg rá sem ismerek. Elképesztõ. Hol van már az a gizgazos romos vármaradvány, ami itt volt? Egy komplett erõd vár odafent fallal, kapuval, toronnyal meg toronyóra lánccal. Bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. A ponton, egy bozótos (afféle bújóhely) közepén egy kedves hölgy fogad. Hát igen, a napon nem lenne kellemes üldögélni. Tõle megkapom a hõn áhított túró rudimat. Sirály.
Új szerzeményemet majszolva indulok a többiek után, akik már árkon bokron túl járnak. Na jó annyira nem, a patakmenti úton utólérem õket, de én robogok is tovább az etetõponthoz, ami szintén hamar meg is érkezik.
Itt aztán áll a bál. Rengeteg spori, hatalmas sátor izé, és kaja hegyek. Katonás rendben áll az asztalon a tengernyi kaja, külön zászlóaljban a zsíros meg lekváros kenyerek és társaik. Mint valami légifelvétel a harcrakész orosz hadseregrõl. Én meg mint egy Zeppelin, csak bambulok le rájuk... Rákérdezek, hogy inni mit lehet? Vizet? -Igen, vizet. -jön a válasz, de pohárba kitöltve sajnos semmi sincs. A kanna, amibõl vizet töltöttek az orrom elõtt fogy ki. Valahonnan hátulról elõkerül egy másik, és az orrom elõtt landol. Bumm. Kicsit várok, de semmi más nem történt, így kezembe vettem a dolgokat, és töltöttem egy pohárral. Közben észreveszem, hogy van ott szörp is. Na mindegy, most már így jártam, így is többet idõztem itt, mint akartam.
[Öt.]
A zöld kereszten, majd a sávon haladok tovább, de nem valami gyorsan. Itt nem ment úgy, hogy kellett volna. Akadozik a gépezet, de próbálom kicsit erõltetni. Ez így viszont még jobban fárasztó. Ami feldob, az az újabb pont egy újabb kedves pontõrrel a Tök hegy aljában. Ezúton is jobbulást neki a törött ujjához.
Jön az a jó kis meredek emelkedõ, ami viszont nem mondom, hogy gyorsan, de egészen jól egyenletesen megy. És nagyon hamar elérem a sárgát. Ennek örülök nagyon, fõleg, hogy még emlékszem, hogy tavaly itt jobban megszenvedtem. A sárga egy mókás hullámvasút, a második fele jobban ment. És már itt is a Virágos nyereg. Elõkaparom a leírást, mert nem emlékszem, hogy itt van -e pont, de nincs. Okés, akkor itt most tényleg csak piknikezõket látok üldögélni a fûben, pedig már indultam volna feléjük. Szóval sárga. Eseménytelen. Elõször csorgás lefelé, majd mászás felfelé. A felfelé megint túl lassúra sikerül, újabb rágicsálás, iszogatás. A felhígított italom már rég nem az igazi. Valahogy nem pörgök fel, lomhán érek fel a ponthoz.
[Hat.]
Innen aztán viszont egy darabig minden megy, ahogy szeretném. Hát persze, mert megint lejtõzünk. :) A ponton kapok egy csokit, amit pont a legmeredekebb részen majszolok, miközben szedem a lábam. Már ismerõs rövidtávosokat érek sorra utól, akiket még láttam elindulni. Ez jó. A piros körút jelzés egy remekül futható út és nagyon jól is esik, vigyorgok mint a tejbe tök. A parkolóban megcélzok egy szemetest, dobok egy kétpontost a csokipapírral, majd ráfordulok a libanoni cédrusra. A ponton Zsotyek vár, beszélünk kicsit, majd hátra arc. Pár lépéssel késõbb látom a leelõzött embereknél az almát. Ja tényleg, itt kaptam volna... :) Ha nem tereljük el a szót másra. Sebaj, egyáltalán nem lényeg, most már csak szakítás lefelé, követve a szalagokat. Kövesút le, sétaút jobbra, majd le a patakmederbe. Itt egy párocska két fele ugrik, én meg sprint fel a Nyéki útra. Na helyben vagyunk. Alig gyõzöm kifújni magam, ez most egy jó kis vágta volt. Emlékszem, hogy tavaly milyen jót kavarogtam itt a végén többedmagammal, mert nem találtuk meg a Csibor utcát. Ezt még most más is pont felemlegette még a rajtban. Na most figyeltem, mint fehérsrác a négerzárkában. Semmi gond, félmillió szalag integet a feljárónál. Kiró. Nyomás felfelé. Elérem a Hûvösvölgyi utat. Zebra kicsit odébb van, mit nekem, balról jó, jobbról jó? ööö.. valami tép ezerrel lefelé, mögötte az egész elnöki konvoly, szóval izomból kilövöm magam, így legalább nem kell várni. :) Schüller út. Kellemes felfelé, aztán kevésbé kellemes felfelé, aztán még mindíg felfelé? Hát persze. A sárgát elérve semmi nem változik csak az irány picit. Váltogatom a futást a gyaloglással, itt már látszik, hogy meglesz a 6 órán belüli teljesítés. Ráfordulok a kilátóra, egy tíz perc mászás még, és meg is van, innen pedig már csak le kell csorogni. Az elején jól megy, de aztán elkezdek szúrni, pont a legjobbkor mondhatom. :)) Így a finish elég nagypapás. Cél. 5:48 a vége.
[Hét.]
Hét perc. Ennyivel maradtam le larzentõl. ;) Persze nem a felsorolt percek döntöttek, azok csak színesítették a beszámolót. Az igazság az, hogy ennyivel egyszerûen lenyomott. :)) Gondolom igen nyomós indok lehetett az, amit a startban említett. Rush nem sokkal elõttem ért be, neki nem ment úgy ahogy szerette volna. Teljesen nekem sem, valahogy az volt az érzésem, hogy rosszul osztottam be az erõm.. vagy csak a meleg vett ki ennyit belõlem.. de én azért elégedett voltam. A rendezõségnek köszönöm a túrát, és csak így tovább!
Az új hájtek cuccok most tették a dolgukat, és nyoma sem volt kidörzsölõdésnek. Jippíí.
Az idei tanulság tehát most más volt:
Jövõre nekem is kell szereznem egy jó indokot... ;)
|
