Rákóczi 110
Errõl a túráról sokáig nem született meg a beszámoló, de ez egy olyan túra, amirõl mindenképp írnom kell, mert számomra ez olyan volt. :)
Hétfõtõl péntekig a Bükköt jártuk nagyzsákkal. Sose voltam még nagyzsákkal túrázni. Jólesett. Megállapítottam, sõt még meg is jegyeztem péntek este, hogy nem érzem magam fáradtnak. Pedig az voltam. Este kimentünk a vár alá borozni Vándorköszörûssel és Zsotyekkel. Elõzõleg már jól lestoppoltunk egy óriásmatracot, amin öten is elfértünk. Rajtunk kívül a Kárpátokból érkezõ Sétálós bácsi és Animanó rendezkedett ott be. Vidáman érkeztünk vissza a szállásra, ahol Vándor Csillagot és Cam Mogót is köszönthettük köreinkben.
Az elalvás rekordsebességgel ment. Reggel az ébredés már nem volt olyan fényes. Ha oldalra fordultam, hányingerem volt és hasogatott a fejem. Szerencsére valakitõl kaptam fájdalomcsillapítót, így a fejfájásnak búcsút inthettem.
Hat óra után nem sokkal tömegével indultunk az iskolától. A Sárospatakról kivezetõ úton árnyjátékot játszottunk, banánt majszoltam és kiderült, hogy a jó kis tekerõs lámpám biza’ a hátizsákban maradt… Sebaj, kaptam ajánlatokat Cam Mogótól, meg Vándor Csillagtól is lámpaügyileg.
Még kora volt, de igen meleg. Gyorsan haladtunk, mentünk fel, mentünk le, beszélgettünk. Átkeltünk egy áthatolhatatlannak kinézõ, de korántsem áthatolhatatlan gyermektölgyesen is. Ahogy mentünk fel a következõ kis hegyre, mindig új és új szépség tárult fel a számomra mindeddig ismeretlen Zemplénbõl.
Kiérve Komlóskáról, hamarosan meredeken fel kellett mászni Puszta-várhoz. Csapatunk itt elég nagylétszámú volt, mert folyamatosan összefutottunk pár kedves ismerõssel.
Erdõhorvátin, majd a kabócaerdõn át egészen a soha el nem érkezõ Király-kútig mentünk, ami lehet hogy király, de a kút mögé oda tennék egy kérdõjelet, mert hogy víz nem volt egy csepp se, az biztos. Itt már voltak némi alhasi problémáim, úgyhogy Vándorköszörûssel szépen váltásban látogattuk az erdõt, de legalább többet láttunk a Zemplénbõl. :)
Meleg volt és egyfolytában szomjas voltam. Aztán jött a Regéci vár, ami azért várabbul nézett ki, mint Puszta-vár, de a kilátás ugyanolyan pazar volt. Láthattuk a felhõk árnyékát a közeli dombokon.
Regécen evés-ivás, jégkrém, nevetés az árnyékban. Sólyom-kõre felmenet még meg is jegyeztem, milyen vicces, hogy valaki sörösüvegre tette fel a baseball-sapkáját, de alatta a fából kialakított nyíl, ami a fényképemen is remekül látszódik, valahogy elkerülte a figyelmemet. Jól elmentünk az ellenõrzõpont mellett. Én lenn hagytam a hátizsákom, mert azt hittem, ez egy oda-vissza lesz, ezért visszamentem érte. Mikor másodszorra mentem fel ugyanott, akkor épp találkoztam a pontõrlánnyal, így már a ponton csoki-majszolgatás közben hívtam végig a társaságot, hogy jöjjenek vissza, de csak Vándor Csillag volt elérhetõ. Mire felvette, már épp visszaértek õk is. Innen is gyönyörû volt a kilátás. A sziklaperemrõl a lombok mögül láthattuk egy közeli domb oldalát, s azon túl a szántóföldeket.
Kidõlt fákon át, zúgó szélben vezetett az út. Éreztem, hogy fáradok. Pedig még nem is mentünk sokat. Aztán jött a patakmeder, elkavarás, aztán megvan a jel, patakátkelés, majd megérkeztünk egy kolostornak, vagy templomnak, vagy nem tudom minek a romjaihoz. Szép volt. A legjobban viszont annak örültem, hogy itt leültünk majdnem 3 percre is. :D
Telkibánya, hõség, virsli, ásványvíz. Pihenõ!!! :)) Már alig vártam. Mikor mezítláb elindulunk wc-re Vándorköszörûssel, olyan nehéznek érzem a lépteimet. Nem szépítgetem: fáradt vagyok. Aztán megnézem az itinert, hogy még csak 48,5 km-nél járunk. Jó, lehet egy kicsit több, de még féltáv sincs egészen. Itt elgondolkodtam picit, hogy mi lesz velem, aztán rájöttem, hogy a legrosszabb, ami történhet az, hogy feladom. :D Közel egy órát pihentünk itt, aztán lassan továbbmentünk. A Nap egyre alacsonyabban volt, aminek rendkívül örültem, mert a nagy melegben egész nap csak olyan fél-zombi állapotú voltam, de ahogy kezdett hûlni a levegõ én úgy éledtem fel. :D
Hollóházán ittunk hûvös üdítõitalt, és itt történt meg Zsotyek hivatalos csapatkapitánnyá kinevezése, mert bár eddig is az volt, de csak félhivatalos. :)
A település határában egy helyi lakos leszólított minket, mert látta, hogy nagyban gyalogolunk, s megkérdezte, merre megyünk. Mondtuk, hogy Füzérre. Õ legyintett, s azt mondta, az csak negyed óra, vagy mi vagyunk nagyon bénák. :) (itt szeretném megjegyezni, hogy Füzér Hollóházától hat kilométer :) )
Az erdõbe érve rendkívül vidám voltam, énekeltem, elillant a fáradtságom. Kiérve Zsotyek konferálta, hogy giccses látvány következik és akkor pillantottuk meg a Füzéri várat kiemelkedve a tájból, a lassan lemenõ nap fényeiben. Ahogy számoltuk, körülbelül naplementére fogunk felérni, mert bár a vár nincs benne az útvonalban, de mi megbeszéltük, hogy ez a kitérõ így 70 km után megjár nekünk. :) Csatlakozott a faluban hozzánk egy kutyus is, aki a várba is feljött, meg vissza le a faluba. A pontõröktõl pogácsát kaptunk és vizet, majd letettük a táskákat és elindultunk felfelé. A vár zárva volt, így belül nem tudtuk megnézni, de egy félkörben körbe tudtuk járni. Ezért megérte. A lebukó Nap narancssárgára festette a várfalakat és minket is. Nagyszerû élmény volt. A kilátás is csodálatos. A vár túloldalára vissza sétálva pedig láttuk az alattunk elterülõ földeken a hegy és a vár hosszúra nyúló árnyékát.
Vissza lesétáltunk az ellenõrzõpontra, ahol ötösünkhöz csatlakozott Vica és Miki is, mert olyan sokszor eltévedtek már, hogy nem akartak még többször, meg azt mondták, nem akarnak Rákóczi 130 km-t menni. :D Vissza-visszanézve még egy darabig láttam, a szürkülõ égbolt elõtt Füzért, felette a várral. Aztán elõadást tartottam a héjakútmácsonyáról, meg a fitotelmákról. :)
Egy száraz héjakútmácsonya virágzatot a sapkámba tûztem (ekkor még nappali stílusban volt), s ezzel „indiánkodtam” a szürkületben. Itt aztán megint bezombultam, mert hiába mentünk a túra talán legmocorkásabb szakaszán, hiába vagdalták-szaggatták-cincálták-karcolták lábamat a tüskés növények, el tudtam volna aludni. Cam Mogó odaadta a lámpáját, amiért nagyon hálás vagyok, rengeteget segített. Ha emlékezetem nem csal, itt Vándorköszörûs ment elõttem és mivel nemcsak hogy méretes volt a dzsindzsa, itt-ott 2-3 méter mély gödrök voltak az úton, csakhogy sportszakmaibb legyem a túra. :) Mire Bozsvára értünk, ölni tudtam volna egy kávéért. :) Az úton indiánszökdeltünk, meg kötsögöltünk egy kicsit, így rendkívül mulatságos volt odaérni az ellenõrzõpontra. Itt kaptunk csokit, és kinyittattuk az éppen bezáró kocsmát, de végül mégsem kávét ittam, hanem valami futóknak való szmötyit, amit Zsotyek adott, mert hogy az majd használ. Vándorköszörûs azt mondta, nagyon rossz ízû, de gondoltam, egyszer élek, ezt is ki kell próbálni. :)
Fel is pörögtem, ami tartott úgy egy fél órát, aztán már meguntam a mûutat, mert itt volt belõle nagyon sok és sem a lábamnak nem esett jól, sem a hangulatomnak. Egymás szórakoztatására elkezdtünk Hófehérke és a hét törpét játszani, mert itt pont nyolcan mentünk, ugyanis csatlakozott egy Zoli nevû GPS-el rendelkezõ fiú is, akinek a hátizsákja hátulján is lógott egy zöld világító akármicsoda, így nem volt nehéz õt észrevenni. :D Én akartam lenni a Kuka, de azt mondták, hogy nem lehet, mert túl sokat beszélek. :)
Valami 12 km aszfalt után érkeztünk meg Vágáshutára. Ez a név nagyon találó. A vágás is, meg a huta is. Már 90 km felett jártunk. A többiek ott vidámkodtak az asztalnál, de én nyomorultul éreztem magam, így egy sötét sarokba húzódtam, hogy egyedül legyek a szenvedésemmel. Elfeküdtem egy padon hanyatt, ami roppant ostoba ötlet volt, mert utána alig bírtam felülni is, nemhogy felállni. Mikiék elindultak, mert már nem bírtak tovább rám várni, de a többiek velem maradtak és bíztattak. Végül felkeltem. Elindulni volt rossz, utána egész jó tempót mentem. Nagyjából mindig leghátul voltam, de amíg nem ültem le, nem lassítottam a menetet. Vándorköszörûssel énekelgettünk és beszélt hozzám. Aztán megint összefutottunk Vicával és Mikivel, mert nem sokkal késõbb eltévedtek valahol.
A Rákóczi-fához vezetõ szakaszból, azon kívül hogy sötét volt és hideg, egy-két kép maradt meg:
Mikor Vándorköszörûs megfog egy nagy botot, ami az út közepén hevert és jól elhajítja, hogy ne essek el benne. Erre megszólal Miki: A pocsolyákat is, légyszi! :)
Egyszer-kétszer elveszett a jel, ekkor csapatkapitány kiadta, hogy várjunk addig, amíg felkutatják. Hát nekem ezt sose kellett kétszer mondani. :D
Egyszer kerültem a csoport elsõ traktusába, hát természetesen épp akkor néztük el a jelet, így potyába másztunk fel egy kisebb dombra. A korrigálás alatt Vándor Csillaggal ültünk a sötétben és nevettünk valamin.
Hûvös van és egy mély völgy van baloldalt mellettünk. Kísérteties, de egyáltalán nem félek.
Vándorköszörûs bocsánatot kér, mert azt mondta, már nem lesz szivatós rész, de aztán eszébe jut, hogy van még egy völgy, ahol ki vannak dõlve a fák és azokon át kell mászni. Ez azért nem esett jól, mert a forgóm eszméletlenül elkezdett fájni és nem tudtam koncentrálni semmi másra.
El se akarom hinni, mikor odaérünk a fához. Erõtlenül ülök le a harmatos fûbe, miután egy nagyon komoly X-betût rajzoltam az itinerre a kifüggesztett barna zsírkrétával. Úgy érzem, épp akkor érkeztünk, mikor Zsotyek megszólal, hogy menni kéne. Én nem akarok és valami nagyon bánatos képet vághattam, ekkor lehuppant mellém Miki, hogy ráérünk és egy túrát élvezni kell. :)
Nem sokkal késõbb találunk egy sünit a bozótosban. Tengerszemig az út úgy 5 km, 200 méter szinttel, ami így nem is hangzik rosszul, csak az öt kilométer elején inkább lefelé megyünk, majd a végén sokat fel. A hangulatom alapvetõen jó volt, csak iszonyúan éhes voltam, párszor majdnem beleszédültem az erdõbe. Viszont már nem volt pofám pihenõt kérni, mert hiába mentünk jó tempót, a legtöbbet így is mindig rám kellett várni, úgy terveztem, Tengerszemig kihúzom, majd ott biztos pihenünk kicsit és akkor majd eszek is. Vándorköszörûs végig tesztelt, mert beszélt hozzám és gyanús lett neki, hogy mindig egyre rövidebben válaszolok. Már felfelé mentünk Tengerszemhez, mikor megállt elõttem ez úton és rám parancsolt, hogy üljek le, mert eszünk. :D
Még mindig élesen a szemem elõtt van az erdõ, az enyhén kanyargós út felfelé, a ritkás lombok fölött a még sötét, de lassan világosodó égbolt. Lenn bóklászik a GPS-es fiú, világítunk neki, hogy merre vagyunk. Eszem a csokit, nagyon ízlik. Érzem, hogy remegõ tagjaimba erõ száll. :) Nevetünk. Aztán mikor már ettünk-ittunk, jól vagyunk, elindulunk fölfelé a többiek után.
Õk is komótosan kelnek fel, mert nagyon jó kis szoborcsoportként õk is ott fetrengtek az úton. Megért volna egy csoportképet, kár hogy sötét volt és hogy olyan gyorsan felálltak. :) Tengerszem nagyon szép. Vándor Csillag mosolygó arcot, én egy pipát rajzolok a zöld zsírkrétával. Innen már „csak” le kell menni. :D Az égen a Hold szépen világít, de a sötétkék lassan világoskék lesz, s a Nap is hamarosan felkel. Vándorköszörûssel és Mikivel megyek, sorzáróként. Vidámak vagyunk, de tudjuk, hamarosan vége. Nagyon szép túra volt. Ilyenkor, ha már tudom, hogy nincs messze a cél, mindig kettõs érzés van bennem. Jó lenne már ott lenni és pihenni kicsit, ugyanakkor szeretném, ha tartana még a túra. Éneklünk, a távolban pedig már ott vannak Sárospatak fényei. A mûútra kiérve egy kis indiánszökdelés próba. Fotó a táblával, majd halkan kocogunk Vándorköszörûssel, mert meg akarjuk ijeszteni Zsotyeket, aki sajnos kábé 1 másodperccel az akció megkezdése elõtt hátrafordul.
Még nincs egészen hajnali 5, mikor már benn ülünk a célban. Még egy napja sincs, hogy elindultunk. Nem gyõzõm hangsúlyozni, hogy nagyon tetszett a túra. Tudom, ha nem úgy kelek reggel, meg nem vagyok olyan fáradt, biztos másképp megy, de ez így volt jó, ahogy volt.
Köszönöm Mindenkinek a társaságot, azt, hogy olyan sokszor megvártak, hogy velem énekeltek, a kölcsönkapott lámpát, a fuvart, a biztatást, mindent! Szép és nehéz túra volt.
|
