Túrabeszámolók

100 Míl Krajom Malych Karpát (100 MKMK) - 225 km - 8225 m szinttel - 52 óra 22 perc (abszolút 2. helyezés).

Immár nyolcszoros teljesítője lettem ennek a nagyon durva megmérettetésnek. Mindig a leghosszabb távot sikerült teljesítenem.

Pénteken már hajnal 4 órakor ébren voltam. Most Komáromba kellett levonatoznom, ott vett föl Feri és Mariann, majd együtt suhantunk le Chtelnicára, ahol a rajt, és egyben cél is volt. Volt egy lassabb, és egy gyorsabb csoport rajt. Az egyik 12:00-kor, a másik 13:30-kor indult. Én utóbbival tartottam, így bőven volt időm mindent átnézni, összepakolni, eldepózni. Közben rengeteg ismerőst köszöntök, majdnem mindenkit ismerek akik itt vannak.

 

Végül 13:30-kor elindul az én rajtom is. Lassan, óvatosan kocogva indulok neki a távnak. Irgalmatlan meleg van, szó szerint fáj menni érzésre is körülbelül.. Végre 2 km után elhagyjuk a települést, és kicsit kiemelkedünk az erdőszélre. P-, majd saját jelöléseken érkezek meg a Vytok nevű kis faházas pihenőhelyre, amit ezen kívül bízom benne még kétszer is érinthetek. 9 km-nél járok, ki vannak téve vizes kannák, jól esik kicsit utántölteni, bár elég meleg a hőfoka, de mégis csak folyadék. Innen jön egy kisebb emelkedő a S-n, el is maradnak a sporik mögöttem, és egyedül haladok egy darabig. Az első frissítőpont 16,2 km-nél volt, ahova 2:14 alatt érkeztem. Snackek voltak, sós-édes dolgok, kofola-kóla-izó, stb. Mindenki megtalálhatta a számítását, kinek mi válik be. Irgalmatlan meleg van, de irány tovább most egy jó 5 km-en át a P-on. Ami fura, hogy eddig nem volt kódos-filces-ragasztós ellenőrzőpont. Tavaly már kettő is volt ennyi km alatt. Akkor az volt a feladat, hogy 70 rubrika volt feltüntetve (majd rosszul lettem először), és betűket kellett megkeresnem, amik mondjuk szépen ki voltak jelölve. Szerencsére volt olyan ami több számhoz is tartozott. Pl egy "A" betűt lehetett mondjuk a 21,34,45,67-re beírni, és így tovább. Most viszont nem értettem miért nincsenek ilyenek eddig. Valószínűleg magamtól soha az életbe nem jöttem volna rá hogy idén mi a feladat. Szerencsémre, előttem egy futólány, Nela fura módon a turistatábla hátulját fotózza. Motoszkál bennem a kisördög hogy mi van ott, és akkor egyszer csak meglátok egy pici sárga pöttyben, egy fekete számot (fényképeim között feltöltve). Na neee.... Jól kifaggatom Nelát, ő mutatja hogy kaptunk egy külön papírt, ahol meg vannak jelölve a nevek (persze az hogy hol, az nem, így lehet térképészkedni eszeveszett módon, vagy rutinból meglelni mint én párat később) hogy hol vannak a pontok. Ha jól látom már hármat ki is hagytunk, de most komolyan, ilyen gagyi lesz végig az egész?

Szerencsére Slavo nem veszi véresen komolyan ezt, de nagyon kíváncsi lettem volna hogy valaki megtalálta-e mind, tuti nem..

Ezek a kis pöttyök, persze a leglehetetlenebb helyeken voltak elrejtve. Turistatáblák hátoldala, tájékoztató táblák hátoldala, csúcsdobozok alatt (!), jobb esetben az útvonalon egy fán, aztán ha szerencséd van épp arra nézel. Na mindegy, sajnos elég hamar demotivált lettem ez ügyben, de később már egyre ügyesebben megleltem ezeket a papír alapján, ahol meg harmadjára sem találtam semmit körbejárva, ott inkább fotóztam.

Tavalyról tudtam hogy az akkori igazolás pontosan melyik fa hátoldalán volt, észre is veszem, megmutatom Nelának. Azért ezt is lefotózom, de illett volna levenni már.. Hamarosan utolérem Ferit és Mariannt, akik szintén nem értik hogyhogy nem volt eddig pont. Elmagyarázok mindent, és hát persze ők is igen dühösek maradnak. Kicsit beszélgetünk, majd utolérem Vit Randyseket. Ő megtalált még kettő pöttyöt, kértem légyszi mondja meg melyikeket, hiszen jártam ott. Ez után tollal le is igazoltam. Feriék is így tettek. Na, kicsit le kellene nyugodni nekem is, erre pont alkalmas a P- kellemes lejtője a Raková völgy irányába. Tudtam hogy hamarosan lesz jobbra egy forrás, alig vártam ideérjek. Hatalmas fürdést rendeztem, na meg persze folyadék utánpótlást vételeztem. Közben beinvitáltam a mögöttem érkező Petrát és Pavlát is a kissé eldugott forráshoz. A hosszú aszfalton a kocogás-gyaloglás kombinációt választom, de még így is jelez a szervezet hogy vissza kellene venni. Érzésre dehidratálódtam, és feszül a lábam is. 31 km-nél érem utol Adrit, Zsoltot, és Attilát. Velük maradok egy darabig, hadd fussanak csak el a cseh leányzók. Sokkal jobban esik a nyugisabb tempó most, közben dumcsizunk is bőven. Megcsodáljuk Sokolské chaty kis üdülőövezetét gyönyörű házakkal, kertekkel. Megint lelek egy régi kódot a fa mögött, ez sem lett leszedve, de így legalább a többieknek megmutatom hogy volt az igazolás tavaly. Szerencsére a mostanit is megleljük egy turistatábla hátoldalára ragasztva. Felkapaszkodunk egy dombocskára, közben égmorajlás csapja meg fülünket. Bízunk benne elkerül minket a zuhé, szerencsére így is történt. Felérvén a tetőre elbúcsúzok a többiektől, sikeres teljesítést kívánva, és kocogva robogok Bukováig, ami előtt még Blankát csípem el, aki itt még egész jól mozgott.

A frissítőpont a szokásos helyen, 39 km-nél, egy ház teraszán volt berendezve. Ismét rengeteg finomságból lehetett választani, ráadásul még igen finom levest is kaptunk. Sokan itt pihentek, hosszabb-rövidebb távosok, illetve már volt is jópár feladó. 6:01 alatt értem ide. Tavaly 5:16 volt, akkor piszkosul ment a szekér, és a végén is nagyon jó időt mentem. Nem baj, az akkor volt, ez meg most van. Nagyon fel kell itt töltekezni, mert a következő élő pont csak 28 km múlva lesz, és addig akad szint is rendesen, például tovább indulván egyből a Záruby 767 m-es csúcsa. Saját jelzéseken kellene haladnom, de ez érdeklődés hiányában elmaradt. Még jó hogy leszedtem a térképet. Itt jegyezném meg hogy sajnos a saját jelölések az előző évekhez képest borzasztóan gyengék voltak, ahol egyáltalán voltak. Alapvető elágazásokban nem volt semmi, volt olyan hogy a széles utakról tüskebokros benőtt részekre kellett áttérni, semmi de semmi nem jelezte ezeket, szóval folyamatosan figyelni kellett a telefonomat, és az élő pontokon az első dolog hogy rátenni a töltőre, nehogy lemerüljön. Az előző évekről emlékeztem amúgy a jelzetlen útra, és így értem bele a P-ba, ahol megálltam immár lámpát kapcsolni, 42 km-nél. A Záruby mászása türelemjáték, sziklás, nehezen haladható rész ez, főleg sötétben. Néha meg is álltam, mert hátrafele igen szép panoráma mutatkozott. A csúcs előtt nem sokkal igen sok embert értem utol, nem tudtam ki melyik távon van, de a két cseh lányt is befogtam.

Megleljük a kis pöttyöt a csúcsjelző táblán, majd igen meredek lefele jön a Z-ön. Hamar ellépek mindenkitől, pedig a cipőmnek már szó szerint szinte talpa sincs, csillapítása meg nulla. Végre jól lehetne haladni a Z-n, ha valamiért nem szemétkedne a vádlim. Betolok egy magnéziumot, kicsit jobb lesz, de inkább maradok az óvatos kocogásnál egészen Jahodníkig. Fotózom a kódot, megjönnek a cseh lányok, szólok nekik óvatosan közelítsék meg az igazolást, mert egy hatalmas pók "őrzi" a kódot. Amúgy ez több helyen is így volt. Pár km után a S-n intenzív emelkedő következik a Cierna Skala 662 m-es csúcsára. Lihegek a csajok után, akikről kiderítettem hogy a 225-öst nyomják. Egy srác van még velük, azt hittem együtt mennek, de nem. Igen kemény mászás után gyönyörű a panoráma, látunk jó mélyen két fejlámpás alakot jönni. Pötty megvan, kocogás lefele. A következő településig (Plavecky Mikulás) picit elléptem a többiektől. Azt tudtam hogy egy életmentő söröző van a településen, és hogy tavaly nagyban nyitva volt. Idén mondjuk már majdnem éjfél volt mire oda értem. Hatalmas szerencsém volt, ugyanis két perc múlva szó szerint zárt a hely. Bár üdítőt már nem kaptam, de a flakonjaimat feltöltötték hideg vízzel, ami nagyon kellett, mert alig volt nálam már valami, és még jóval odébb volt a 67 km-es ellenőrzőpont.

Le is ülök a kinti padra, addig pikk-pakk bezár a hely, én pedig egy sport szeletet majszolok el végre megpihenve. Megjönnek a csajok, nagyon nem boldogok amikor mondtam hogy gyakorlatilag egy perce zárt be a hely.. Azt nem közöltem hogy nekem szerencsém volt. A következő igen durva, és soha véget nem érő emelkedő a Z- jelzésen a Jelenia hora, majd a Javorinka csúcsok megmászása volt, egy bányaperem szélén. Tavaly ez után túlfutottam a jelzetlen elágazáson, most navigálok, nehogy elrontsam. Az Amonová luka elágazástól végig K- jelzés a frissítőpontig. A Báborská hegy után brutál meredek lefele jön, ebben a cipőben minden lépést háromszor megfontolok. A Plavecky hrad kastélya előtt lódarazsak gonoszkodnak, lámpa le, majd fel, ezt játszom vagy háromszor. Szombaton hajnal 2:01-kor, 12:31-es menetidővel megérkezek a 67 km-es pontra, Plavecky Podhradie-be. Itt érem utol a korábban induló, de jól haladó Márkot, és a velem egy időben induló Lydiát. Most nagyon kell a pihenés, mert tudom mi vár rám innentől..

A pontőröknél ismét van minden finomság, például virslit is majszolhatok. Én kb 40 percet töltök a ponton, de tudom hogy a következő frissítőpont csak 31 km múlva lesz, teli durva emelkedőkkel. Sajnos már sok éve így van a túrán hogy nagyon kevésnek érzem darabszámra a frissítőpontokat.. Régebben volt Jahodníknál, és Smolenice vasútállomásnál is, ami éppen eszembe jut.. Márkkal haladunk tovább, következik a túra egyik legmagasabb pontjának, a Vápennának a (747 m) megmászása. Nem is cifrázik sokat a jelzés, komoly emelkedőbe vált, és ismét egyedül haladok tovább. Közben elmellőzöm Lydiáékat, akit sajnos nem látok már többet a túrán :( Felérvén nem lelem a kis pöttyöt, valami van az itinerbe írva, angolul megtudakolom egy sráctól hogy a csúcsdoboz aljára van ragasztva. Na jó, magamtól soha nem jövök rá, de legalább így megvan. Mindig megállok itt picit kilátást csodálni, majd irány tovább lefele a P-on a Solosnická Dolina felé. Jó hosszú, olykor erőteljes lejtő visz le a völgybe, de sok kegyelem nincs, mert pár száz méter után jön a túra talán legmeredekebb emelkedője a Velky Peterklin 587 m-es csúcsára. Egy térképen is nem hivatalos, de a valóságban létező K-jelzésen kell szó szerint toronyiránt fölmászni igen hosszan. Voltam már erre jópárszor, de soha nem akar eljönni a teteje. Mikor azt hiszed ott vagy mindig beléd rúg még egyet. Csak érjek végre fel, alig várom leülhessek kajálni valamit, meg inni, de azzal iszonyú óvatosan kell bánni, mert frissítés sehol.. Huhh, végre a toronynál. Pötty meglelése után lerogyok frissíteni, majd kb negyed óra múlva saját jelzéses rész következik lefele, majdnem olyan toronyiránt mint fölfele volt. Szerencsére még pont sötét van, és vannak jelzések, de a cipőm nem létező tapadása miatt a gyök kettő nagy szó ahhoz képest ahogy haladok. Csoda, de esés nélkül megúszom, ennek jutalma pedig hogy eltehetem a fejlámpát így 77 km után. A Badura elágazás után most tavalyhoz képest van egy változás (szívatás), a hosszú betonúton egy S-tanösvény jelzés született, amin hamarosan balra fordulva ismét emelkedőn mászom meg a Zámok 559 m-es vársáncát. Ez eddig nem volt régebben a túrában, de jó kis hely amúgy. Végre jól látható saját jelzéses úton érkezek vissza a régi útba, a K- jelzésbe, amin megint egy brutál mászást kell abszolválni, a Vysoká 759 m-es csúcsára fel. Ez már sosem esik jól, sziklás, nehezen haladható.. Egy szerencsém van, hogy a nap még nem éget, csak óvatosan süt. Fellihegek a csúcskereszthez, ahol a pötty nincs meg, cserébe lefotózom a táblát, és lerogyok enni egy csokit.

Megiszom utolsó 3 dl vizemet (összesen csak 1,2-vel mentem mindig), mert tudom hogy 4 km múlva egy kis kitérővel a Cermák réten egy szuper forrás leledzik, ami mindig működik. Ha esetleg nem működik, akkor ott pusztulok meg, vagy kérek a sátrazóktól, itt úgyis mindig vannak. Egyszerűen már vattát köptem, úgy ki voltam szomjazva. Próbálom erőltetni a kocogást is, minél hamarabb odaérjek. A Hubálová elágazástól 86 km-től a mindkét irányból sokszor járt P-on haladok egészen 98 km-ig. Végre elérek a forráshoz. Működik, jéghideg! Nem sok dolgot vártam ennél jobban életemben.. Felfrissülve indulok neki a további emelkedőknek Pezinská Babáig. Morajlik az ég, szerencsére elkerül az égi áldás. Pezinská Baba 98 km-nél van, végre eljött a frissítőpont. Meglepetésre utolérem Branislav Zigo ismerősömet, aki múlt héten szintén ott vitézkedett ahol én, a Vychodniarska Stovkán. Brano közli hogy harmadik vagyok a hosszú távon, ezen kissé meglepődök. Ő hamarosan tovább megy, azt mondja majd utolérem. Ebben nem vagyok biztos, de tavaly ugyanez volt Marie Balsinková, és Jan Sameliak esetében, és akkor sikerült. Őrült nagy frissítésbe csapok, szerencsére van leves is, természetesen repetázok. Legalább fél órát voltam itt, de mivel nagyon ritkák a pontok, ezek a pihenőidők számomra kötelezőek. A következő pont már megint 24 km, és ismét forróság van.. A sípálya után, jó 3 km-t kocogok egy kellemes aszfaltúton, majd egy hosszasabb emelkedősön inkább csak gyaloglok. Rybnícek elágazás után S- jelzés erősebb emelkedővel. Meglepően jól haladok fölfele is, és hamar a Velká Homola 709 m-es kilátó alatt találom magam. A térképen kötelező a kis oda-vissza kitérő, remélem rajtam kívül is megtette mindenki.. A kilátóba persze nem volt már erőm fölmenni. Kirándulók között kocogok lefele a P-on a Zochova chatához. Előtte van egy kis strand, és egy zuhanyzó. Ugyanazt teszem mint régebben mindig, szépen lezuhanyzom, legalább tisztább is lettem :) Most viszont valamiért elcsábultam a büfének, és rendelek egy hot-dogot, ami 5 perc alatt kész is van. Nagyon jól esik a pihi. Ismét útvonal változás, a S-jelzésen fogok most haladni a K- helyett, és a Kukla volt kilátója alatti nyeregben érek vissza a régi útba. Ez után a már ismert K-en mászok fel az 564 m-es csúcsra, ahol eszembe jut hogy tavaly kicsit le kellett feküdnöm a pihenőnél mert ki voltam. Most is dúl a forróság, de örömmel tölt el hogy egész tűrhető állapotban vagyok. Lefele a szokásos szedrezés ezerrel, hadd menjen az idő, ráérek. Píla településen most sem térek ki a sörözőhöz, mert tavaly felfedeztem a jelzésen egy kis kutat, ami idén is működött, így azt teszem rendesen a magamévá inkább. A gyönyörű Cerveny Kamen kastély sosem adja magát könnyen, de megcsodálom kívülről minden évben. Castá településre érve már tényleg pusztulat meleg van, és most jönnek a nyílt részek. Észreveszek a főúton egy jégkásást. 5 dl vegyes gyümölcsöst kérek, ezt iszogatom végig Dolany-ig a nyílt aszfalton. Ez jó ötlet volt, megdícsérem magamat. Dolany söröző már 123 km-nél van, itt van a következő frissítés. A pontőrök évről évre ugyanazok, névről ismernek, és mindig nagyon megörülnek nekem. Ez kölcsönös, szó szerint lesik a kívánságaimat, meg sem kell mozdulnom. Brano is itt pihen, 20 perce érkezett, akkor a tempónk ugyanaz volt Pezinskától. Most is hamarabb tovább indul, de csak alig 10 percre rá megyek én is. Zoknicsere megvolt, frissítés a helyén, a gyomorban. A következő frissítőpont megint 30 km!! Nagyon sok! Elhagyva a települést egy szőlősdombon pusztulok meg fölfele a 35 fokban érzésre. A tetején utolérem Branot, de most még tovakocog amíg én meglelem a táblán az igazolást, és iszok is egy hatalmas kortyot. Hosszú, elég unalmas, de legalább jól haladható K- jelzés jön Majdán kis településig. Tudom hogy a söröző nyitva lesz, itt minden évben megállok. Lefele utolérem Branot, és együtt érkezünk meg a településre. Ő is persze bemegy, de vacsorázik is egy jó főtt ételt. Közben folyamatos dörgés hallatszódik, egyre közelebbről. Elég intenzívnek tűnik, és közeledik erősen a második éjszaka. Branoval együtt haladunk tovább innentől, egészen 163 km-ig. Ismerem őt, tudom hogy nagy ultrás, és jó futó, sok-sok százas van már mögötte. A kocogást minimálisan műveljük, de nagyrészt gyaloglunk már. Losonec településen áthaladva Jahodníkra érkezünk, ahol ismét van egy söröző, nagy buli készülődőben. Branot beinvitálom, most én hívom meg egy üdítőre. A S-n emelkedünk egyre följebb, majd ismét újdonság, meglepetésre a Smolenicei kastély kimarad, és helyette jobbra a Z-tanösvényen a Molpír csúcsára mászunk ki. Az igazolás lejjebb van a parasztházak hátoldalán, mondja Brano, de semmit sem leltünk, így fotóztunk. Smolenicére érve tavaly még tűzött a nap, nagyon jól mentem, egy káposztaleves is belefért saját kontóra a turistaházban, most persze már rég zárva volt. Innentől jön a rémesen unalmas rész Nahác-ig, 15 km-en át. Nagy szerencse hogy a vasútállomás előtt még nyitva volt a benzinkút, ahol egy hatalmas húsos szendvicset veszek, mert borzasztó kajás voltam, Brano addig egy két literes ásványvizet tüntet el pikk-pakk. A jó közérzetünket hamar elrontja hogy itt a második éjszaka, lámpák elő, és ráadásul villámlás is van a közelben, igen intenzíven. Tudom hogy hosszú szántóföldes utak jönnek, megnyugtató Brano társasága. Rém unalmas utakon haladunk, nagy szerencsére a villámlás a környékbeli Trnava településen végzett pusztításokat, minket pont elkerült. Végig saját jelzéses utat kellene követnünk, de egyszerűen nincs!!! Nem lenne nálam a telefon, és Branonál GPS, soha az életben nem jutottunk volna innen ki. Nagyon mérgesek vagyunk, ráadásul benőtt szar utakon haladunk csalánok között. Brano eldöntötte hogy 163-nál lenevez a 170 km-es távra. Igazából ugyanazt gondolom én is, mármint hogy a frissítések távolsága, az útvonaljelölés, és maga az útvonal is igen gyenge.. Pedig az igazán unalmas lélekromboló részek a hosszú távban voltak csak, amit nem sokat "tapasztalhattunk" meg végül. Nahác település előtt biztos ami biztos az eső rákezd emberesen 1 órán át, jól szétázva érkezünk a pontra, ahol nagyon megörülnek nekünk a pontőrök. 152 km-nél járunk, 33 óra 36 perce nyomjuk egyhuzamban eddig. Martin, egy másik srác, és Julia a pontőr. Kapok finom levest, majd pestos tésztát is, ez mellett palacsinta is akad a snackek mellett. Ez nagyon jól esett, de Brano hajthatatlan volt már az  átnevezéssel kapcsolatban. Igen nehezen indulunk tovább, már a lábak is elnehezedve működnek csak. Megleljük a K- jelzést, és hosszasan haladunk rajta a Katarína kolostor irányába. Egyszer csak a semmiből olyan holtpont jött rám, ami kapásból KO-val kicsap. Le kell ülnöm egy padra meginni az energiaitalomat, Branot tovább küldöm. Ideiglenesen rendbe jövök, a kolostorromnál ismét egyesülünk, de utána rém hosszú K-en Dobrá Vodáig megint kómázok. Ez után szerencsére még sötétben, a Z-ön érünk vissza Vytokig ami már 165 km-nél van, de előtte a szántóföldön, igen durva holtpontjaink vannak már mindkettőnknek, érzésre is nagyon lassan megyünk, de ennyi megy most.. Végre Vytok. Peter Cisár ismerősöm köszönt, mint minden évben. Martin, és Hubert is pontőrködnek mellette. Azonnal levest kérek, minden egyes kortya vérré válik. A depóscuccból kiveszem amire szükségem lesz, zoknit is cserélek. Már 37 órája nyomon egyhuzamban. Megtudom hogy mögöttem 3 leányzó jön kicsivel több mint 2 órával. Petra, Pavla együtt, és mögöttük 20 perccel Lydia. Nem semmi milyen erősek. Brano elköszön, neki már csak 7 km van hátra a célig. Nem mondom hogy nem irigylem... Nekem még 60 km. Itt kell iszonyú erősnek lenni hogy ne csábítson el a "rövid" táv, ami amúgy 170 km :)

Ráadásul tudom milyen benőtt, borzalmas úton kell folytatni az utat. Tovább indulván meg is lelem az elágazást. Saját jelzés sehol sem volt, így túl is megyek egy olyan elágazáson, ahol 10-ből 10-szer arra mentem volna tovább amerre adta magát az út. Feljebb megnézvén a térkép szerint letértem, irány vissza, csomó szintet is rátettem. Végül egy szinte teljesen benőtt úton kellett volna elfordulni. Nagyon mérges voltam, és megfogadtam hogy ha ezt valahogy megcsinálom, nem jövök már többet ide, így is a 8 teljesítés nagyon sok szerintem.

Most már 2. helyen haladok, az első valami brutál szlovák futó rengeteg órával előttem. Megint érintjük azt a kis házat ahol az első frissítőpont volt még 16 km-nél. Tavaly a betétkörben is volt, most semmi.. Nagyon jó... Mehetek megint 15 km-t frissítés nélkül, ráadásul ezeket a pöttyöket is keresgélhetem továbbra is, amit amúgy már iszonyúan unok. Eljött az a pillanat amikor egyszerűen nem tudtam ébren maradni. Ismerem ezt az érzést, a kis háznál lefeküdtem a padra, és mindössze 15 percet adtam magamnak. Egyből álomba merültem, utána kelés, majd irány tovább. 52 óra alatt mindössze ennyit aludtam, nem többet.. A Nagyszombati Százas lejtőjén érkezek le Brezová pod Bradlom településre. Azt már meg sem említem hogy saját jelzések persze nem voltak. Innen viszont végre P-. Ismerem jól ezt a részt, igen sok százason megfordultam már erre. Erőt ad hogy biztos sokan követnek hogy állok. A kisvárosban megint valami nagy feszkó volt éjjel, buli utáni színpad, majd szemét mindenhol. Megemlékezek arról a padról ahol tavaly 10 percet aludtam. Kora reggel lett, már a harmadik napom egyben. A településen szépen nyugodtan átgyaloglok, majd a monumentális Bradlo emlékműhöz jön a hosszú emelkedő a P-on. Türelemjáték a javából, de szerencsére most holt nyugodt, beletörődött állapotban vagyok éppen. Felérvén a csodás emlékműhöz, leülök a tetején, csodálom a mesés kilátást, és elmajszolok egy csokit is. Kosariskára leérvén szerencsém volt, mert az esti nagy eső miatt, a felhők még fent tanyáztak. Mondtam nekik még érezzék egy darabig ott jól magukat. Örömmel nyugtázom hogy a nyílt részen is jó idő van, nem süt a nap. Na de majd a többieknek.. A település szélén meglelem az iskolát, aminek az előterében várt a pontőr, és kínált ismét minden jóval. Virsliket ehettem, és bagetteket, szintén virslivel töltve. A pontokon nagyon jó dolgok voltak, csak a távolságok voltak a problémák mint már írtam is.. A következő megint 20 km, és jön a dögmeleg, teli nyílt résszel, aszfalttal. A nap most már beveti magát erősen, a tempóm is lelassul, el is álmosodok, de minden lépéssel közelebb vagyok a célhoz. Megnézem a követést, a csajok másfél órával vannak mögöttem. Erről a 20 km-ről annyit hogy szántóföld, aszfalt, na és az ominózus Velká Pec és Orlie Skaly környéke az ötszáz fele menő tanösvények gyűrűjében. Ez a rész egy komplett labirintus. Egyszerűen minden évben azt érzem hogy csak körözök itt össze-vissza és soha az életben nem jutok ki ebből az erdőből. Közben pedig haladok szépen, de egyszerűen nem érzem. Borzasztó nagy türelmem kell legyen..

Sterusy településre egy olyan hosszú nyílegyenes aszfalt visz le a tűző napon hogy a menettempómat kb 3-asra kell visszacsökkenteni annyira nem esik jól a menés. Leérvén a településre, kerek 200 km-nél járok, 46 óra 50 perce tolom már. Egy helybeli házikónál van a pont, gondolom az itt lakók vannak itt, de igazából bediktálom a számomat, és onnantól nem is foglalkoznak velem.. Igazából úgysem tudnék velük beszélni semmiről, inkább leülök és frissítek intenzíven. Nézem a térképen a folytatást, borzalmas unalmas részek várnak rám.. Úgyhogy nincs mese, egy csomag földimogyorót meglovasítok hogy valahogy lefoglaljam magamat. Elbúcsúzni nincs kitől, lépek tovább. A Lancár település fölötti szép kápolnánál kéne igazolást találnom, nincs ott semmi sem, így beérem akkor egy fotóval. Piros, majd zöld tanösvényeken mászok föl már lassan én sem tudom hova. A tetején látok a térképen egy esőházat, azonnal leülök. Nagyon fájnak a talpcsontjaim már oldalt, a nagy meleg is tehet róla. Átmasszírozom az egész talpamat többször is, de az első lépések nagyon nehezek, aztán szépen lassan "belelendülök" ami mondjuk már költői túlzás. Kb 2 óra eltelt a pont óta megnézem hogy állnak a csajok. Ajjaj... Már csak kereken 1 órával vannak mögöttem. Pedig azt hittem jól haladok. Elkapott egy olyan érzés hogy nem, én itt már majdnem 210 km-nél nem fogok senkinek engedni semmit. Lehet utol akarnak érni, és ők is vérszemet kaptak. Persze tök jól esne a társaság, de most már csak azért sem. Azt is eldöntöttem hogy az utolsó ponton ami szintén Vytok lesz 218 km-nél, gyorsan eszek egy levest, és húzok is tovább.

Előkaptam a maradék egy energiaitalomat, menet közben iszom meg, és előveszem a legutolsó rejtett tartalékaimat amiről még én sem tudtam valójában. Igen jó tempóban, a síkokban is belekocogva érkezek Pustá Ves településre, majd erős gyalogtempóban tolom föl a Klenova kilátóhoz. A kódot is csak gyorsan fotózom, majd az utolsó emelkedőn fel a Klenova csúcsához is igen gyorsan felérek. Innen a következő 4 km-t végig egyben kocogom. Nagyon-nagyon koncentrálok, talán kicsit veszélyesnek is tűnhetek kívülről. Visszaérek Vytokra. Biztos vagyok benne hogy hoztam a csajokon időt. Utólag nézve mindössze csak 10 percet, akkor ezt nem tudtam még. Peter Cisárnál ennék levest, innék teát, de visszakérdezve hogy forró-e, azt mondja még igen. Már pedig nekem most nincs időm!! Úgyhogy csak kofolázok, elveszek pár nasit, és megyek is tovább. Az utolsó 7 km mindig rémálom. Egész végig aszfalt, és nem akar eljönni Chtelnica soha az életben. Kocogok, gyaloglok, ezzel játszogatok. Nézegetek hátra, sehol senki. A felénél le kellett ülnöm talpcsont masszázsra, mert lassan elviselhetetlen volt a fájdalom. Ez után megint jobban haladtam. Végül vasárnap 17:52-kor, 52 óra 22 perc után megérkeztem a célba, másodikként. Petra, és Pavla 1 óra 13 perccel később érkezett, hatalmasat mentek ők is, mögöttük pedig alig 1 órával Lydia.

Nagyon megkönnyebbültem a célba, de akkor még úgy voltam vele hogy tényleg nem fogok már többet jönni. Slavo viszont ettől függetlenül adott nekem a következő évre egy vouchert, ami azt jelenti hogy ingyen indulhatok majd. Jajjjjj, na ezt már pedig nem illik visszautasítani. Így jártam :))

Eredmények: https://cdp.evizi.cz/trasa$135.html

            Újra egy általam nem járt túráról írok. Viszont az egyes részein voltam. Kis-Kárpátok került a célpontba, Szomolány (más nevei Solmus, Smolenitz), egyenesen a vár lett négyünk lakóhelye. Ha a SAV (Slovenská akadémia vied, vagyis a Szlovák Tudományos Akadémia) emberei nem telítik meg a szobákat, más is itt tartózkodhat.

            Júliusvégi napon szakadó esőben érkeztünk a vár előtti parkolóba, ahol egy darabig az autóban ülve vártuk az eső csillapodtát. Szerencsére a további napok eső nélkül teltek. Bejelentkezés után az autót a várudvarba állítottuk, magunkat pedig a kapott szobába helyeztük. Az őr fölötti szobában laktunk ketten, a másik két társ a bástya egyik szobáját vette birtokba. A helyszínen előre bejelentve reggelit is lehet igényelni. A Koliba pod hradom-ban délutáni ebédet fogyasztva a focipálya felét is látni. A meccsből az első félidő végét láthattuk csak, mert egy kapura játszva 6:0-ás végeredménnyel fejezték az összecsapást. Reggelente 7 óra előtt a várban mászkálva az őr figyelmét is magamra vontam, mivel itt ilyenkor még a légy is csak ébredezik.

            A 100 míľ túrához kapcsolódó első leírás a „Pochod oslobodenia Trnavy“, aztán a „Zimný prechod Čiernou skalou“ első része. Beleolvashatsz a „Pochod bankových úradníkov-ba“. Ezek után a mostani leírás következik.

            Az egyik nap úticélja Červený Kameň (Vöröskő) vára volt. A várban 4 vezetés létezik: 1 óra 15 perces, 1 órás, a kiállítás és reneszánsz kor. Az 1 órásra esett a választás. Mindjárt a kezdetén a vár makettje, hintó és id. Pálffy József márványkoporsója látható. Esetleg a szlovák írás szerint Pálfi. Nem sikerült lemásolni a nevet, vagy csak az olvasat miatt íródott így? Meg latin felirat díszeleg a „nagy és örök úr“ értelemben. Aztán a  berendezett szobák következnek reneszánsz, gót, meg más korból (nem az eredeti, de tetszett). A várból kimenet a TV elektronikai stábja berendezéseket rakodott ki, mert este régi kelta és ír énekek megzenésített változatát adja elő a Gemini együttes. Elhagyva a várkertet és a parkolót az úton talpaltunk tovább a patak közelében a Z, majd a ZK jelzésen. Itt olvasom: „17 tagú partizánbrigád  tevékenykedett. A harcokba nem kapcsolódtak be, majd Besztercebányára rendelték a csapatot. Útközben német járőrökbe botlottak, akik elfogták és börtönbe zárták őket.“ Más feliratok olvasását is  befejezve futhattam a többiek után. Ismét a Z jelzésen jó földúton haladunk, átváltva a K-re és emelkedünk Kukla kilátójához. A fatákolmányt négy acélsodrony tartja egyensúlyban és csak 3 ember lehet rajta. Elég magas ahhoz, hogy a fák felett lehessen látni a várat felülnézetből. Lefelé haladva szétmorzsolódott talaj teszi csúszóssá az amúgy is meredek lejtőt. Fától-fáig araszolva jutunk le. Az erdőből kijutva a tisztás széléről látható ismét közelebbről a vár. A S-án Píla falujából pedig alulnézetből magasodnak fölénk a várépület falai. Innen 20 perc után, ismét a vár bejáratánál vagyunk.

            Olvashatod a „Zimný prechod“ második részét. Utána a következő túra az olvasmány. Szomolány várából a S-án közkívánatra Driny barlangjába igyekszünk az első turnusba jutásért (10 óra). 1929-ben a hegy felső részén talált nyíláson 36 métert ereszkedtek, amíg lejutottak a barlangba. Később a hegy oldalához legközelebb eső részen bejáratot készítettek (a mostanit). A cseppkőbarlang 30 és 40 m közti mélységben van, ezért itt csak a 10 m szintkülönbséget kell megtenni az 1 órás vezetés alatt. Nekem a falon keletkezett hullámos, a sárga színeiben mutatkozó „függönynek“ elnevezett képződmény tetszett. A S jelen visszafelé haladva emelkedünk a széles úton, néhány épület után tágas tisztáson átvágva a K aztán a Z jel a mérvadó. Igencsak emelkedik és egy egyenes szakasz után újra emelkedésbe vált a terep. Már azt hittük leküzdöttük a hegyet, amikor még durvábban emelkedett. Előbb vagy utóbb, inkább utóbb a Záruby csúcsa fogad több turistával és a fából készült kettőskeresztjével. Nincs kilátás, csak a zöld természetbe. A P-on Havranica kilátója következik, ahonnan Szomolányt és a várat messziről láthatod. Gerincmenetben néha nem találjuk az utat a bokrok között. A S jelhez érve kimész a hegy szélére és a vár közelebbről látható. Gyönge lejtmenetben jó úton értünk a vasúti kereszteződéshez.

            Szomolány várában is van vezetés, ha már itt vagyunk részt is vettünk az egyiken. Azt mutatták amit egyénileg is láthattunk, csak szöveg kíséretében. Különféle szalonok láthatók a színük szerint megkülönböztetve (kék, vörös, arany). Az arany elnevezésűben lakott 1961-ben a Szovjetunióból Chruscsov elvtárs. (Az érkezése előtt készült az aszfaltút a várhoz egy nap alatt.) Az aranyszalonba nem vittek, kizárólag a SAV munkatársai léphetnek be. A toronyban felfelé haladva az emeletek oldalbejáratain a lakószobák folyosóira lehet jutni, ezért az irány felfelé tart. Közben képek a 19. századvégi várról. A 20. század elején lerombolt várról és az 1918-ban felújítottról. Ifj. Pálffy József tulajdonában volt a vár 1920-tól id. József halálától 1945-ig, de Imre testvéréről is készült kép, amint festményt pingál. 99 lépcső vezet a kilátóba. Ez volt a kedvenc száma, mert 400 év alatt ennyi kastély és vár birtokosai lettek a Pálffy nemzetség tagjai. Az utódok Ausztriában élnek 45-től. Az egyik emeleten babakocsi-kiállítás látható. Régen az őrök is itt tanyáztak, mert könnyen feljutottak a figyelőbe. Egy emelet üres, a fölötte lévőn körbe karzat. Innen nézhették az alant harcoló két katonát (a viadalt). Utána a kilátóból messzire néztünk a napsütésben. Persze az ember szeme a 16 km-re lévő atomerőmű hűtőtornyain akad meg.

            Anekdota a Pálffy címerben látható szarvasról. Éjjel hintón tartottak hazafelé, amikor szarvas ugrott a kocsi elé és a hintó felborult. Ott töltötték az éjjelt és másnap látták, hogy az esőzéstől az előttük lévő úton szakadék lett a földcsuszamlás miatt. Ilyetén a haláltól való megmenekülést a szarvasnak köszönhették.

            @ smolenice.com, klikkelj Virtuálna prehliadka-ra (vagy Videogaléria, mozgékonyabb képek) és a bal oldalt látható menükre kattintva újabb menükből választhatod a térbeli képek megnézését.

            Június 19-én Karlovy Vary-ba igyekeztem a 20 km-es túrára, de a szakadó eső miatt Prágában maradtam és csak 21-ére értem oda. Prága állomásán hosszú plakát hirdette a magyar hetet, talán a leghosszabb magyar szóval a „megszentségteleníthetetlenség“-gel.

100 míl krajom Malych Karpát, azaz: a hároméjszakás kaland (1. rész)

A 100MKMK… a „szlovák Kazinczy”, amivel már egy ideje szemeztem, de csak idén jutottam el oda, hogy vettem volna a bátorságot arra, hogy be is nevezzek. Hogy miért is vártam ennyit? Ez a túra több szempontból is keményebb diónak tűnt. Először is, itt péntek este van a rajt, így legalább két teljes éjszaka és két teljes nappalra szükség van a teljesítéshez, rosszabb esetben a harmadik éjszakába is belenyúlik. Másodszor: ez gyakorlatilag egy körpálya, 1 helyen metszi önmagát, de az messze nem tekinthető „köztes bázisnak” (szemben Füzérrel a Kazinczyn), mert eléggé a végén van az a pont, amit kétszer érintünk. Vagyis ha az ember meg akar pihenni, valamelyik ponton teheti meg csupán. Harmadszor pedig: az útvonaljelölés. Mivel Slavo másik túráján, a Lazova stovkán már jártam párszor, tudtam, hogy a jelölése jó ugyan, de nem elégséges, marhára figyelni kell ahhoz, hogy hiba nélkül végig tudjon rajta menni az ember. Negyedszer pedig: emberes ellenőrzőpontok (amik egyben frissítőpontok is) csupán 20-30 km-enként fordulnak elő, ami az erőbeosztás szempontjából más taktikát követel, mint ha sokkal gyakrabban lehetne frissítőhöz jutni. Az emberes pontok között pedig matricás pontokat kell érinteni (azaz megtalálni), sokszor előre nem bejelentett helyen, vagyis baromira figyelni kell erre is. Ötödször: a szintek elosztása meglehetősen egyenetlen, a brutális mászások szinte kizárólag 45-95 km közé esnek, azaz a legtöbb induló számára szombat nappalra jutnak. Ez jó is meg nem is. Hiszen a kemény mászások mellé remek panorámák is társulnak, így „le lehet aratni a munka gyümölcsét”.

Nevezés megtörtént, lássuk kik leszünk magyarok a túrán! Az már tisztán látszott, hogy autós ember ebben az évben nem jön, így tömegközlekedni fogunk. Nem tűnt túl bonyolultnak a kiutazás elvileg, bár kaptam némi tanácsot annak kapcsán, hogy figyelni érdemes a vonatok tipikus késési idejeit az átszállásra vonatkozóan. Így aztán párhuzamosan több verzióval is készültem. Túl sok indulási lehetőség nem adódott, hiszen pénteken még dolgoznom kellett, a kiszemelt vonat pedig pechemre a legtöbb késést produkáló vonat volt Pozsony irányába az elmúlt időszakban. Bónusz nehezítésként épp a napokban ért véget a Sziget Fesztivál, a főváros tele volt turistával, várható volt, hogy a vonat nem is lesz üres. A munkából elszabadulva először egy svédasztalos ebédet költöttem el (ami nagyon hasznos tapasztalat a közelmúltból, nehezebb százas túrák előtt), majd irány a Keleti! A jóslat beigazolódott: a vonat eléggé tele lett, mire eljött az indulás perce. Last minute jelentkezett a túrára Darvas Marci, aki gyakorlatilag rám bízta magát a logisztikát illetően. Úgy volt, hogy a vonat előtt találkozunk, de a megbeszélt időre én már fent ültem a helyemen és erősen esélyes volt, ha leszállok egy rövid időre is, más lazán befoglalja a helyemet. Így aztán külön utazva élveztük az utat Pozsonyig. Követtem a vonatunk folyamatosan gyarapodó késését, ami szerencsére „megrekedt” azon a szinten, hogy még elvileg bármelyik kiszemelt továbbutazási lehetőséggel számolhassunk. Leszállva a vonatról végül a Bazinban történő második átszállás verzióját választottuk. Lazán el is értük az oda igyekvő vonatot, azzal viszont nem számoltunk, hogy ismeretlen okból már az első megállónál megreked a járat és nem is mozdul tovább. Idehaza éreztem magam, amikor senki semmilyen információt nem közölt annak kapcsán, hogy mennyit állunk és milyen lehetőségeink vannak tovább utazni. Több utas leszállt és átment a szemközti vágányra, ahol befutott előbb egy gyors. Arra a jegyünk sajnos nem volt jó, így azt hagytuk elmenni, utána viszont jött rögtön a kellemes emeletes személyvonat, amire felpattantunk. A tervezetthez képest jócskán később indultunk neki, így rögtön változtatni kellett a terven. Nagyszombatra kellett érjünk úgy, hogy igazából fogalmam sem volt, kb. mikorra tudunk odaérni, csak az volt meg nálam, mikor indul onnét a csatlakozó busz Chtelnicára. Hatalmas mázli, hogy még igazából sietnünk sem kellett, a buszt sikerült elérni és az eredetileg tervezetthez képest alig 10 perccel később a rajthelyre érkezni.

A kinti levegő még igencsak nyári estére hajazott, de odabent a tornateremben valami igazi szauna-fíling fogadott… illetve Feri illetve Zsuzska. Ők már korábban leutaztak, pont amiatt is, hogy ne kelljen a logisztika miatt stresszelniük, valamint fejben rá tudjanak pihenni erre a rövid menetre. Rajt-regisztráció letudva, kézfogás Slavoval és Radoval. Vagyunk jópáran itt a suliban, jó a hangulat. Jaro a szokásos butykosával riogatja az ismerőseit. Slavo eligazítást tart a teljes útvonalról, minden szükséges információt elmond… szlovákul. Egy részét sikerül dekódolni. Kiderült például, hogy többféle fényvisszaverő is van az útvonalon, de ezek közül csak bizonyos színű és formájú tartozik a rendezvényhez. A matricás pontok sokszor egy táv-tartományban vannak kihelyezve, pont azért, hogy folyton figyelni kelljen és rajta maradjon az ember az útvonalon. Papíron kézhez kaptunk egy táblázatot, a követendő jelzésekről és fontosabb elágazások helyeiről, illetve hogy mely szakaszokon van matrica és hol lesz emberes pont, frissítővel. Tanulva a korábbi cseh és szlovák százasaimból, előre kinyomtattam az útvonal térképét, bejelölve rajta az útvonalat. Továbbra sem vagyok a GPS híve, úgy gondolom, ennyi információval végig kell tudni menni.

Slavo kevéssel 10 óra előtt kitereli a népet az iskola elé, aztán kezébe veszi a stukkert. Néhány szokásos viccet elsüt (a népek jókat nevetnek rajta), majd visszaszámlálás és rajt! A négyfős magyar társaság együtt indul neki, nem sietünk, ám tempósan gyaloglunk. Azon vesszük észre magunkat, hogy (amint azt már a legtöbb cseh és szlovák százas esetén már megszokhattuk) a mezőny legjava kilő és elsiet előre. Az első bő 7 km beton és minimális emelkedő. Tekinthetjük kellemes bemelegítésnek is, avagy ráhangolódásnak a komolyabb megpróbáltatásokhoz. A tempót mindenki bírja gond nélkül, jókat beszélgetünk útközben. Kiderül például, hogy többen lettünk volna magyarok, de ketten visszamondták, harmadikukat pedig valószínűleg elnyelte a pozsonyi tömegközlekedés (pedig ugyanazzal a vonattal jött le Pozsonyba mint mi, de a vonatról leszállva már nem láttuk és a rajtba nem érkezett meg időre). Végigsuhanunk Chtelnica egyik hosszú, félig kivilágított utcáján, majd erdészeti útra térünk, irányváltás nélkül. Az erdő csendes, a levegő forró, némi szellő lengedez csak. Az égen rengeteg csillag, csak ámulunk és bámulunk, csodálatos! Mellőzünk egy halastavat, sok az autó és horgász a tó mellett. Rövidesen elérünk Vytokhoz, ahol most csak matricás pont vár, később azonban mint emberes frissítőpont fog működni, tehát ide még visszatérünk! A háznál két fiatal srác adja az instrukciókat a továbbhaladásról, természetesen szlovák nyelven. Lelkesek, és szerintem örülnek, hogy segíthetnek az indulóknak. Megköszönjük az információkat és megyünk is tovább. Viszonylag enyhe, de köves emelkedő jön, ami aztán hullámzásba csap át. Figyelni kell a jeleket, mert itt többször váltunk színt, sőt egy szakaszon a túra saját jelzésén kell haladni. Lessük a leírást is, illetve Slavo fényvisszaverő nyilait, emellett nagyon hasznos számunkra Feri GPS-e is. Könnyen haladható, kellemesen hullámzó széles erdei utakon vezet a túra, egyelőre nem is értjük, mi ebben a kutyakemény. Nyilván majd később jön a feketeleves.

Egy szép darabot haladunk az SNP piroson is, Dobra Voda és Brezová közötti részen, nosztalgiával emlékezem a jó kis Spacincei százasra, amin anno épp ebben az irányban és ugyancsak sötétben meneteltünk Lépéshibával és Danival. Észen kell legyünk a piroson való masírozás közben, mert itt várható a 2-es számú matricás pont. A helye ugye nem rögzített: bárhol előfordulhat ezen a szakaszon. Haladás közben folyamatosan lessük a fákat, szerencsére a matricás genotherm fényvisszaverővel meg van erősítve, gyakorlatilag eltéveszthetetlen. A pirosról a zöldre való váltás viszont majdnem megtréfál Skaliénél, élesen kell elfordulni, ráadásul maga az út el van torlaszolva a kitermelt fáktól. Fő az éberség! Na meg jól jön az, hogy itt még négyen vagyunk együtt, több szem többet lát. A zöldön egyenletesen legaloppozunk Hradistébe. Feri és Zsuzska elnosztalgiáznak azon, hogy előző évben mit kavarogtak errefelé. Lent a falu központjában vár a villogó és az első etetőpont. Személyesen Slavo csippantja le a karóráinkat és invitál fogyasztásra. Elég széles a repertoár: inni van víz, izó, kóla, tea és kávé; enni lehet csokit, mazsolát, banánt, zabkekszet, nutellás kenyeret, sajtkrémes kenyeret, zsíros kenyeret, fokhagymás kétszersültet illetve fokhagymás péksütit. Ja és a kedvencemet, a szójarudat ki ne hagyjam, főleg mivel azon belül is a kedvenc márkámat tálalták fel. Feri az, aki noszogat minket, hogy ne álljunk sokat a ponton, kevés tápolás után álljunk is tovább. Tény, hogy az etetőpontok marasztalóak, ám az is tény, hogy ezen a túrán tényleg csak 20-30 km-enként fordulnak elő, meg kell tehát őket becsülni. Szerencsére lehet elvitelre is csapolni az italokból, és félrerakni a kajákból. Érzésre eléggé a mezőny végén vagyunk, az öreg Milan Hota fut be utánunk, meg is lepődünk, hogy ilyen gyors. Az is igaz, hogy a terep nem volt fergetegesen kemény eddig.

Na előre hát, irány tovább! Együtt a magyar négyes, mászunk felfelé a nem túl kemény, de egyenletes emelkedőn, az irányváltásokat és jelzésváltásokat könnyedén észrevesszük a sötétben, még GPS-es segítségre sincs szükség. Betonon lejtünk, csábítana kocogásra, de ellenállunk, hosszú út áll még előttünk. Arról nem is beszélve, hogy az újabb matrica ott leselkedik valamelyik fán. És tényleg, kicsit nehezen észrevehetően, viszonylag magasan lett felerősítve. Mázli, hogy sikerült észrevennem. Folytatjuk az aszfaltozást és Buková vasúti megállónál keresztezzük a főutat. Itt az előző karácsonyi Záruby túra emlékei ugranak be, innét hosszantoltunk be Szomolány állomásra (amit majd ezen túra keretein belül is érintünk, bő 100 km-rel később). Hogy tovább nosztalgiázhassunk, az SNP piroson elindulunk fel Záruby felé, de csak a jelzésváltásig. Cselesen szinte visszafordít minket a zöld sáv, könnyű elvéteni, ha az ember nem figyel. Az emelkedő az eddigiekhez képest szokatlanul komoly és több az útra hordott ág, gally és farönk is. Egy réten való átvágásnál a lábhoz csavarodó szederindákkal is meg kell küzdeni, illetve láthatatlan gödrökkel, amik sötétben különösen alattomosak tudnak lenni. Nem tart sokáig ez a rész, kiérünk ismét egy széles erdészeti útra, enyhén hullámzunk ismét. Hol réteken, hol erdőkön keresztül megyünk előre, időnként hirtelen kanyarodik az út, amit vagy jelez extra fényvisszaverő, vagy nem. Utóbbi esetén Feritől kérünk GPS-es segítséget. Ennek hiányában sem lennénk teljesen elveszve, mert a helyes irányban párszáz méteren belül biztosan látnánk felfestett jelet. Váratlanul elérkezünk egy műúthoz, ahol Feriék már jelzik, hogy rövidesen jönnie kell Rado pontjának. Fennsík jellegű részen kanyarog a betonút, marhajó a panoráma, szépen lassan hajnalodik, kezd kirajzolódni a táj. A távolban feltűnik Rado bázisa, valamint a vörös villogója. Feri szerint most jóval előbbre költözött a pont, előző évben egy komoly emelkedő után telepedett le (ami még előttünk áll). Az ellátás nagyjából hasonló az első frissítőpontéhoz, extra szolgáltatás a Rado (számítógépe) által biztosított zenei aláfestés, valamint némi szíverősítő pálinka. Utóbbival még nem élek, nincs még minek örülni. Előre meg minek igyon az ember :) Izo és magnézium már most jól jön, hiszen szépen lassan közeledünk a „brutál 50-es szakasz” kezdetéhez és a következő etetőpont az bizony már a Zárubyn túl lesz (első „hárompöckös” emelkedő  (Slavo itinerjén a legdurvább emelkedők voltak három pöcökkel jelölve)). Jólesik Rado társasága és bíztatása, de amíg állunk a ponton, addig érezhetően világosodik, ami arra bíztat, hogy tényleg jó volna továbbállni.

Folytatjuk az aszfaltúton, szépen felmászunk egy dombtetőre. A track kivinne egy kilátóhoz, de mind a jelzés, mind Slavo nyilai egyenes haladásra késztetnek, így elengedjük a kilátót ezúttal. Balról nagyobb hegyek tűnnek fel, saccoljuk, vajon melyik is a Záruby. Lejtünk egy széles szekérúton, betérünk egy igen hangulatos sötét erdőbe, vadakat ébresztünk fel. A völgyből igazi Olaf-típusú hirtelen kimászással távozunk, majd egy keskeny ösvényen felküzdjük magunkat egy várhoz. Természetesen itt is egy matrica vár. Kicsit odafigyelős, de messze nem technikás lejtőn ereszkedünk le Buková kempinghez, a tó partjára. Reggel van még, néhány horgász mutat csupán életjelet. Félig megkerüljük a tavat, a parti kocsma is csöndes. Ahogy a tavat elhagyjuk, jön egy rövidke átkötés az SNP pirosra, ami hagy némi időt felkészülni a brutál 50-es szakasz első megpróbáltatásához. A piroson aztán megindul a mászás. Nagyjából itt válunk ketté: Feri marad hátra Zsuzskával, én pedig Marcival megyünk elöl. A dőlésszög ideális, nem túl vészes, meg lehet hozzá találni a tempót és a ritmust. Ostry kamennél már jócskán fent vagyunk, meg is lep, hogy ennyi szintet össze sikerült szedni. Meglep a vár mérete és viszonylagos épsége is, erre még sosem jártam. Kicsit feljebbről visszanézve különösen impozáns a látvány! Záruby csúcsig már nem kell sokat mászni, viszont most kezdődik a köves-technikás-odafigyelős etap. Nem is sietjük el, annak ellenére sem, hogy már jócskán világos van. Az előző esti fülledt melegből szépen fokozatosan hűvös lett így reggelre, megspékelve a gerincen tapasztalható széllel. Felfelé haladva ez így most még jól is esik. Döbbent látvány a sok kidőlt fa, csak totózni tudok, hogy a szél avagy jégkár végezhetett-e velük. Különösebben meg sem izzadva, ésszel érjük el Záruby csúcsát, ahol össznépi bevárást tartunk. Pár percet kell csak várni és ismét együtt a magyar négyes. Nem nézzük meg a csúcskönyvet, pedig biztos vagyok benne, hogy az előző karácsonyi csúcstámadós túráról valamilyen bejegyzés történt magyar részről. A csúcs alatt zöldre váltunk, meglehetősen göröngyös és meredek, figyelni kell a léptekre. Szerencsére csak a szakasz eleje ilyen, később már laposodik, a völgy pedig szélesedik.

Ahogy elérjük Jahodnánál a ZS elágazást, újabb okunk van töprengeni. Ugyanis nem tiszta előttünk, hol is van pontosan az ellenőrzőpont. Támpont igazából semmi, megerősítő jelzés is hiányzik. A választ egy szembejövő sporttárs adja meg, ő igazít útba. Le kell menni előbb Jahodná központjáig, onnét pedig még fel egy oldalsó emelkedő úton az utolsó házig. Ez az első depós pont, bár ez engem nem érint, minden vackot inkább magammal cipelek, sosem lehet tudni, mire mikor lehet szükség. Az ellátás itt is kellően változatos: a szokásos csippantás és ragacsolás után leültetnek asztalhoz és hozzák a finom paradicsomlevest, majd utána a virslit. Emellett persze tudunk kólázni, teázni és izót is vételezni. Jólesik az ácsingózás, de ismét menni kell. Én távozom elsőként, mert jelzett a gyomrom és keresni kell valami félreeső bokrot :) A következő „hárompöckös emelkedő” a Cierna skála ismét ismerős, bár pont az ellenkező irányból (a „jó öreg” Turistika pri vsetkych” nevű dolányi 40-esről), így tudom, hogy az eleje meglehetősen lájtos, szóval a józan ész határain belül lehet rajta csapatni. Így is teszünk, ezúttal Ferivel. Néhány megkapóan szép rétet mellőzünk, majd egy patakvölgyben kezdünk el emelkedni, csodás ritkás bükkösben, eleinte tényleg szuper is minden. Aztán jön a kimászás: patakvölgyet elhagyva egynyomos ösvényen egyre meredekebben. Sikerül úgy visszavenni a tempót, hogy szinte fel sem tűnik, hogy az utolsó kanyarral már a kövek magasságába értünk. A kövekről a kilátás nem lett csúnyább, muszáj is megörökíteni a látványt. A sárga sáv másik ága már tele van kirándulókkal, sokan jönnek felfelé rajta. Az SNP piros átmetszése után rövidet hullámzunk, majd egy váratlan bokatörő görgeteg áll előttünk. Némileg leizzadtam, mire lejutottam rajta, de megúsztam mindennemű esés nélkül.

Detrekőszentmiklóson csak átsuhanunk, nincs ellenőrzőpont. A településen belül többféle nyíl is fel van festve, a helyiek adják az infót, hogy „csak tovább a sárgán”. Gyakorlatilag szintben, köves úton hagyjuk el a falut és gyaloglunk előre, azaz kanyarogva. Apró szemekben kezd el csepegni az eső, egyelőre még nem zavaró módon. A szél is viszonylag erős, érezhetően itt a front, ami kisöpri jóidőre ezt a fülledt meleget innen. A laza sárgáról „sajnos” elég hamar le kell térni, hirtelen balossal a zöldön találjuk magunkat, igen kellemetlen („kétpöckös”), de legalább füves emelkedőn mászunk felfelé Kubásová irányába. Nagyon szép és érdekes sziklaképződményeket lehet fotózni, ami legalább elvonja a figyelmet a folyamatos mászástól. Egynyomos szederindás ösvénnyé változik az út, aztán szépen lassan elérjük a lokális maximumot. Ereszkedünk, kanyargunk és már várjuk az SNP piros érkezését, de valamiért még nem akar. Nem egyszer tapasztaltuk útközben, hogy a részadatokkal valami gond van. Néhol túl hamar értünk oda bizonyos helyekre, máskor pedig alábecsültnek éreztük a megadott résztávot. Az SNP piroson csak keveset haladunk, ami itt annyira nem baj, mert az erdészeti tragacsok kicsit feltúrták az utat, na nem lett emiatt sáros, csak feleslegesen mélybordázott. Amonová lúka után a kéken jobbos következik, nagyon hangulatos bükkös erdőben, ideális futóterep (lenne). Balról szuper kilátóhely adódik, belátni a Vápenná tömbjét. Detrekő várához közeledve sok-sok kirándulóval találkozni ismét, nyilvánvalóan népszerű ez a helyiek körében. Detrekőváraljával kapcsolatban már Feri jóelőre felvilágosított, hogy az ellenőrzőpont jóval a faluközponton túl van, át kell váltani sárgára és azon menni szinte végig ki a faluból. És tényleg, időben is igen jelentős cammogás következett még, mire elértük előbb a pontot előjelző táblát, majd magát a pontot, ami egy magánházban volt. Húslevessel kínáltak, valamint előkerült körtepálinka, valamint radler is. Természetesen édes-sós csipegetnivaló is adódott. Itt is sikerült bőségesen elidőzni, ami alatt ismét összeállt a magyar csapat, megjött Zsuzska és Marci is. Őket azonban már nem vártam meg, inkább továbbindultam, nem lett volna jó lemerevedni az izmoknak a hosszú pihenésben.

Jött ugyanis a hármas számú „hárompöckös” emelkedő: a Vápenná. A táblázat szerint a jelzés szinte végig egy széles erdészeti úton visz, ami abból a szempontból tűnt megnyugtatónak, hogy így a meredekség nem lesz bizonyos mértéken túli. Még a faluból látszott az, hogy a Vápenná csúcsát elnyelte a felhő. A köves mászást nem annyira szereti a talpam, pedig még alig vagyunk 75 km-nél. A kanyarokkal tarkított erdészeti úthoz sikerül ismét egy megfelelő tempót találni, nem kell tehát megszenvedni. Felfelé megelőz másodmagával egy helyi ikon, Stanko, akiről később kiderül, hogy már 65 éves. És hogy tud menni, félelmetes! A mászás második fele azért jóval komolyabb, telibe kapjuk az északi oldalt, gyökérről gyökérre mászunk és belekúszunk a felhőbe. Kicsit szokatlan érzés ez így augusztusban, meg is kell azonnal örökíteni. A végső csúcsmászás egy oda-visszázás: ékes bizonyítéka, hogy több sporttárs már szembe jön velem. A csúcsról sajnos most a tejfel miatt gyakorlatilag semmi kilátás, de legalább van matrica. Üldözőbe veszem Stankot, aki jóidőre túratársam lesz, eleinte csak a környezetében haladok, hogy ne kelljen mindig az itinert nézni minden egyes elágazásnál. Vápennáról lefelé igencsak kiütközik, ki a helyi erő, és ki a vendégmunkás: Stankot utolérni szinte lehetetlen, a lejtő meredek, göröngyös, nagyon odafigyelős, nálam ez csak kellő odafigyeléssel és belassítással kivitelezhető. A lejtő idővel megszelídül, de továbbra is lejtünk, egészen Solosnická dolináig, ahol a frissen felfestett kék jelzéseket követjük, hogy megszelídíthessük a negyedik „hárompöckös” emelkedőnket, a Petrklínt. Olyannyira frissek a jelek, hogy konkrétan a jelzésfestőkkel találkozunk, akik az utolsó (legalsó) jeleket épp akkor pingálják fel a fákra. Távolságra nézve ez a legrövidebb emelkedő és lejtő az összes nagy mászás közül, viszont nehézségében übereli mindet. Érezhető, hogy itt korábban nem lehetett jelzés, vagy ha igen, alig járhatta valaki, a meredeksége és apróköves göröngyös mivolta bőven indok erre. Igen komolyan visszaveszek a tempóból, a cseh férfi-nő párossal előzgetjük egymást oda-vissza. Nagyjából a Kis-kő mászásához tudom hasonlítani ezt a csemegét. Igaz, hogy itt nincsenek nagyobb kövek, de a folyamatos felfelé haladás ilyen dőlésszög mellett tökéletes analógiát mutat. A mászás vége már egynyomos gerincút, a végállomás pedig a csúcskő, egy fémtorony, valamint egy matrica (természetesen).

A saját Kofolából itt muszáj vételezni, kivett rendesen ez az emelkedő. Nade a lejtő ami utána jött… „ezt nem hiszem el” (mondaná Yoyo), csoszogva, pingvin üzemmódban, minden lépést előre megtervezve mertem csak előrejutni, lévén, hogy gyakorlatilag akármelyik lépésnél kicsúszhatott a láb a láthatatlan apró kövek miatt. Elképesztően meredek hegyoldalról van szó, tavaly itt állítólag a nagy ikon Jirka szenvedett balesetet. És hogy ne legyen elég a jóból, épp ekkor zendít rá az eső is. Nem tudtam, hogy ettől most könnyebb lesz-e avagy sem, de a jó az, hogy sikerült megúszni egyetlen taknyolással, az sem volt vészes ( = lepontozhatatlan). Ez a lejtő már nem volt jelzett, talán a KST-nél (= „szlovák MTSZ”) is van egy bizonyos határ, amin túl már nem kockáztatnak. Így is van szerintem egy csomó olyan jelzett út odakint, ami nálunk tutira nem menne át a szűrőn a technikássága és veszélyessége miatt. A rázendítő eső miatt Stanko megáll felvenni az esőköpenyét, én ilyennel nem bajlódom, túl sokat úgysem jelent a dzseki, a technikai pólóm pillanatok alatt megszárad (ráadásul annyira hideg sincs még, hogy fázzak). Egy láthatóan járatlan völgyben tekergünk, egy sunyi kanyart majdnem benézünk (ismét Stanko a megmentő, több résztvevőt kiabál vissza rossz irányból). Az eső folyamatosan tolja, mi meg közben elérünk egy betonutat. Ennek most örülnénk nagyon, mert haladós terep az egyenletes lejtő, csak a fránya eső ne esne… Hosszú kilómétereken át haladunk lefelé, majd elhagyjuk a jelet és egy másik erdészeti útra térünk át Baduránál, amin nagyjából szintben cikázunk át egy „önkiszolgáló frissítőponthoz”. De az még odébb van. Kihasználva kedvenc terepszakaszomat, a nagyjából vízszintes aszfaltot, begyújtom a rakétákat. Ezzel viszont el-elvesztem a biztonságérzetemet, mert nem nagyon látok megerősítő jeleket. A térképről elvileg egyértelmű kéne legyen, hogy végig csak egyenesen előre, ennek ellenére jópárszor hátranézek, jönnek-e a többiek.

Egyszer aztán csak elérkezik Vyvrat (Feriék tavalyi végállomása), még sikerül is kicsit túlmenni. Hátrapislantva veszem észre, hogy a többiek elkanyarodnak balra fel. Na oké, ez most jól jött… Nem is kellett ott sokat mászni, egyből ott volt a hatalmas „kínai szatyor”, tele finomságokkal. Innivaló szinte már csak víz volt, viszont enni tudtunk választani többmindenből is (Tuc-tuc jellegű keksz, zabos keksz, csokikrémmel töltött ostya). Egyvalami viszont nem volt a szatyorban: a matricás ív. Stanko telefonál Slavonak, hogy akkor most mi a helyzet. Nagyjából mindenki „le van védve”, aki épp a csapattal tart, egész szépszámú különítmény gyűlt össze hirtelen a ponton. Sokat időzik a társaság, én viszont inkább nekiiramodok. Jön a „gyilkos 50-es” utolsó „hárompöckös” emelkedője, a Vysoká. Itt érezni először az eső kellemetlen mellékhatását: csúszik az út, csúsznak a kövek is rajta. Többlépcsős a mászás, kezdődik egy közepesen meredek erdei ösvénnyel, folytatódik egy egykori kisvasút nyomvonalán, amiről aztán sajnos le kell térjünk hirtelen. Szerpentinezve kanyargunk fel jó magasra, ismét eltűnni látszom a ködben. A hegyoldalban oldalazom egy rézsútos egynyomoson, sosem volt a kedvencem az ilyesmi, most is csak inkább óvatoskodom rajta. Az eső közben érezhetően eláll. Rövid átkötő szakasz után jön a gerinctúra jelleg: jókora meredek kimászás a vizes aljnövényzettel nehezített köves-sáros ösvényen, több lépcsőben sikerül feljutni a csúcsig, de előtte még van számolatlan előcsúcs. Legalább a kilátás remek mindegyikről. Különösen az az izgalmas, hogy a hegy egyik oldalán már bőven tisztul a levegő és oszlanak a felhők, míg a másikon még masszívan tartja magát a dzsuva.

Elvileg elönthetne a boldogság, hogy nincs többé hárompöckös emelkedő, de még bizony le kell ereszkedni erről a csodálatosságról. Az első párszáz méter meglehetősen kellemetlen: tökmeredek hegyoldalon oldalazni egynyomos sáros rézsútoson, álmaim netovábbja :) Nem is tudom, hány percbe telt itt leszerencsétlenkedni, de inkább úgy voltam vele, itt veszítek el pár percet, másutt majd kényelmesen visszahozom. Fokozatosan lett könnyebb a haladás és tudtam görcsmentesebben menni előre. Szinte teljes váratlansággal változott az út turista autópályává, gyakorlatilag szint- és akadálymentes, széles szekérúttá. Közben ismét SNP piros, annak is az ideálisabb verziója, szuperül lehet rajta haladni, szépek a kilátások, a bükkös nemkevésbé. Cermákova lúka  - újabb jelzésváltás, a réten sátrazók, kirándulók, népszerű hely lehet. Figyelni kell, mert az előzetesen megadottal ellentétben nem kell felmenni a 700-as csúcs kilátójához, hanem helyette Vápenka után a zöldről sárgára váltva Zámcisko kilátópontját érintjük. Szuperül haladó szakasz ez is, Vysoká rettenetes lejtőjétől nézve itt bizony megvan a 6-os átlag. A kilátóponttól még igyekszem lámpakapcsolás nélkül lejutni a betonig, ami sikerül is, így Modra Harmónia ep-ig félhomályban sétálgatok el az aszfalton. A pontra érve taps fogad, valamint annak öröme, hogy 30 km után végre megint emberes etetőpont vár. Alkoholmentes sör után kólát, majd izót iszom. Kész csoda, hogy nem fordult fel a gyomrom ettől a kombinációtól. Nagyon finom házisütikkel is vártak a pontőrök, külön rákérdezek, hogy a gluténmentes az kifejezetten a csak azt fogyasztó túrázónak van-e félrerakva. Mosolyogva közlik, hogy mindenki fogyaszthat belőle. Sportszelet jellegű süti, mindenféle kenyerek, a szokásos fokhagymás stangli, mogyoró, csokik.. jópár kört lefutok, és tényleg úgy érzem, tudnék még folyamatosan enni. Közben leszáll a szombat este is, lámpát készítek elő. Befutnak a cseh hölgyek, egy cseh úrral, valamint Stanko. Úgy vagyok vele, egyedül nem szívesen vágok neki a második éjszakának, inkább csapódom valakihez. Emiatt aztán szépen megvárom, hogy az utánam érkező csapat indulásra kész legyen, közel 1 órát elpihengettem így a ponton. Abszolút nem bántam, az időbe belefér.

Folyamatos emelkedéssel hagyjuk el Harmóniát, eleinte aszfalton, amiről le kéne térni, de nagyon trükkös a letérés, gyakorlatilag a teljes csapat benézi. Stankonak az lesz gyanús, hogy nem vagyunk jó helyen, de azt nem tudja, hol tértünk le. Alapos terepszemlét követően megvan a mumus zöld sáv jelzés, egy kicsit elbújt. Enyhébb emelkedőn mászunk tovább, jelzésváltás után pedig jön egy technikás hegy, a Kukla. Felfelé még hagyján, azzal különösebb gond nem adódik, viszont lefelé megint nagyon oda kell figyelni. Sáros, csúszós köves, göröngyös köves verzió: szóval minden létező izgalom ötvözve lett egyetlen lejtőben. Csoda, hogy ezt is sikerül megúszni esés nélkül, cserébe Stanko jól előrehúz, a könnyebb részeken próbálok a nyomába eredni. Leereszkedünk egy faluba, Pilába, majd teljes váratlansággal balra bevisz egy sikátorba a jelzés, amin meglehetősen meredeken kúszunk felfelé. A mászás egy széles nagy réthez visz ki, ami amúgy egy várromot is rejt. A továbbhaladás megint nem lett volna lehetséges Stanko tereprutinja nélkül. Át kell vágni a réten, a túloldalon egy széles murvás úton folytatódik a jelzés. Egy Y elágazásnál benézem a jelzést, természetesen a járatlant kell választani, a jelzés persze nem az elágazásnál, hanem annál jóval beljebb… Stanko kiabál vissza. Lejtünk, könnyebbedik ismét az út, majd szépen lassan műúton beérünk Castába. Vicces intermezzo: a kocsmából tántorog haza egy társaság, megkérdezik tőlünk, mi járatban. Stanko mondja, hogy épp egy 207 km-es túrán vagyunk. Az egyik fickó hitetlenkedik, majd megjegyzi, hogy neki a 150 m távolság a kocsmától is épp elég kihívás J Innét Dolányba nem a forgalmas úton megyünk át (szerencsére), hanem egy párhuzamos erdészeti betonúton. A cseh triót a falu közepén érjük utol, épp lábakat ápolnak és esznek-isznak. Mi nem állunk meg, hanem folytatjuk tovább, jön egy kellemetlen emelkedő, fel a Pod Klokocinou jelzéselágazásig a zöldön. A falun belül kicsit trükkös a dolog, mert lépcsőzni kell többször is, és nem csak fel, de lefelé is. Falu végén beindul a móka, eleinte még viszonylag tűrhető a dolog, nem lihegtető, sőt átmenetileg még vízszintessé is válik az út. Épp ezen a szakaszon hitetlenkedem egy kicsit, mivel elég járatlannak és benőttnek tűnik. Stanko csak mondja, hogy oké, előre tovább. A komoly emelkedés már az erdős részen ér, a legvégén. Nem nagyon akar véget érni. Aztán csak sikerül :)

A következő szakasz Losonecig nagyon ismerős, szembe megyünk a Dolányi 40-es útvonalával. Igaz, hogy akkor nappal volt, de hátha beugrik valami emlék róla. Nem nagyon emelkedik, viszont időnként vannak elágazások, ahol résen kell lenni. Leszállt a köd, helyenként alig látni, ez egyszer komolyan meg is tréfál, mert benézek egy elágazást és elmegyek rosszfelé. Akkor fogok csak gyanút, amikor a rossz út egyértelműen lejteni kezd. Hátra arc. Pont jókor érek vissza az eltévedés helyére, akkor érnek oda a csehek. Közben ismét matrica, nem felejtjük el beragasztani (eddig az összes megvan, nagy szó). Majdan előtt a nagy lejtő most nagyon csúszik, nem lehet egy lendülettel lesietni rajta. Csak óvatosan, főleg hogy éjszaka van és a látótávolság is borzasztó kicsi. A cipő vizes, kívül-belül, a zokni kezd szorítani, lehet ebből gond lesz. Elhatározom, hogy a következő nagy ponton zoknit fogok cserélni. A rövidke betonos szakaszon sártalanítani lehet a cipőt, de ez csak időleges, mert utána ismét erdőben folytatjuk. Lehet, hogy a fáradtság jele, de kezdem ezt a szakaszt unalmasnak érezni. Gyakorlatilag csak a többiek után megyek, emelkedünk szépen fel. Jahodník után egy őrült meredek erdészeti betonúton a sárgán, felmegyünk jó magasra, az út közben erdei úttá válik. Itt is őrületbe kergetnek az elágazások, figyelni kell nagyon, merre tovább. Egyszer csak elérjük a helyi maxot és végre lejtőnek örülhetünk. Az a lejtő sem akar olyan egyszerűen elérkezni. A sárga megreked egy magasságon és ott hullámzik körülötte, igazi idegőrlő.

Aztán megérkezik az aszfalt, aminek örülnék, de… megjön vele az eső is. Tudtam, mi hiányzott. Ez már Szomolány felső széle, innét végig beton visz el a pontig, csak figyelni kell a településen belül,  hol is kell kanyarodni. Hála égnek, itt van velem Stanko, és mutatja, hogy hol is. Megvan a kék sáv, szuper! Akkor itt balra és csak menni előre-előre. Kegyetlen hosszú ez az út, főleg hogy még ömlik az ember arcába az eső. Távolban fények, gyárak, házak. Egyértelmű, hogy az Szomolány állomás. Meg sajnos megvannak az emlékek még az előző évi karácsonyi sétáról, így nincs mese, odáig el kell gyalogolni. Plusz hab a tortán, hogy épp akkor vált pirosra a lámpa, jön a vonat. Kikukkantok: áll valóban egy vonat az állomáson, de nem akar moccanni. Szépen kielőzöm a dekkoló autókat és átsétálok. Még percekkel később sem indul el. Közben hogy ne unatkozzak, a helyi rendőrök igazoltatnak. Nincs jobb dolguk vasárnap hajnali 5-kor zuhogó esőben, mint hogy egy ázó túrázót igazoltassanak. Először megállt bennem az ütő: hátha amiatt kérik a papírjaimat, hogy látták, a piros jelző ellenére átmentem a síneken. Hála égnek, csak a személyimet akarták, aztán utamra engedtek. Közben a Stankoval megerősített cseh csapat is átér, és mondják, hogy a vasútállomással szemközt lesz a frissítőpont. Na azt már ismerem, úgyhogy sipirc oda. Hideg van. A ponton ott hever egy izofóliába bebugyolált induló. Láthatóan ő már nem indul tovább. Inkább kikérem a levesemet, kellemesen meleg, jólesik. Van ennivaló is, a szokásos felhozatal. Cipőből láb ki, zoknicsere, közben lábkezelés. Kitalálom, hogy a szarvasfaggyú segíthet a lábnak, a félig vizes zokni általi dörzsölődés kezelésére. Tuti hogy a csere után a zokni átveszi a bakancs belső nedvességéből, aztán később ahogy egyre szárad, a zokni is szárad, vele együtt a lábfejen is érzékenyedik a bőr. Szükség lesz majd jó gyakran erre a faggyús kezelésre. Igénybe is veszem, szinte 10 km-enként. Nem is lett utána komoly sérülés, ami nagy szó (eddig mindig ez okozta nálam a brutál fájdalmakkal járó bőr-összeszáradást, majd dörzsölődést, sok-sok napba telt, mire helyrejött). Amíg állunk a ponton, szépen lassan kivilágosodik, a pontőrök elmondása szerint ennyi volt az eső, nem lesz már folytatása. Nézem a többieket, senki sem kíván még indulni. Az utolsó 70-nek végképp nem szerettem volna egyedül nekivágni. Inkább eszem-iszom újabb köröket, az extra energia jól fog még jönni.

Csaknem 6 óra van már, mire Stankoval nekiiramodunk. Előzetes tájékozódásaim alapján gyakorlatilag Bradlo aljáig semmi egetrengető mászás nem vár ránk, így ezt egy könnyed átvezető résznek tekintem. Emellett ez kitűnő „ébresztő” is a folyamatos ébrenlét harmadik napjára. Átaszfaltozunk a szomszéd faluba, Trstínbe, majd onnét kint a szántóföld felé sasolunk, hol is kell nekünk majd letérni balra. Viszonylag egyértelmű a jelölés, nem tudjuk elvéteni. Először aszfalt, később kissé sáros szekérút a jutalmunk. Az első olyan etap a túra során, ahol kicsúszós korcsolyázós mozdulatokat kell bemutatni. Minimális emelkedők, Karácsonyi Dolinára hajazó terep, majd egy vasúti töltés következik. Hogy legyen némi emelkedő is, arról a következő rész gondoskodik: nem vészes ez sem, de az eddigi lájtos andalgáshoz képest váratlanul ér. Felérünk egy gerincre, szépen belátni a környező hegyeket, majd kellemes lejtéssel legurulunk Nahácra. A faluból egy patak mentén megyünk kifelé, ez sem túl megerőltető etap, de aztán hirtelen mégis adódik egy mászás, felmegyünk a Katarinka nevű templomromhoz, ahol komoly régészeti munkálatok is zajlanak, emellett táborozási lehetőség is van, ráadásképp valamilyen kisvasút is épül. Katarinkánál alaposan körbenézünk több okból is: egyrészt itt kell lenni egy matricás pontnak, másrészt ez a kettes számú „önkiszolgáló frissítőpont”. Két legyet ütünk egy csapásra. Leginkább rágcsálnivalók maradtak, fejenként 1-1 dobozzal elteszünk belőle és menet közben fogyasztjuk el. Hosszú egyenes murvás út következik, egy jobbos kanyarral erdei úttá változik. Itt kell megálljak lábat kezelni, elérkezettnek látom hozzá az időt. A lábfej illetve a talp kímélése érdekében már óvatosabbak a lépteim, nem merem olyan lazán venni, mint a túra elején. Így aztán Stanko előnyhöz jut, de legalább annyira messzire nem megy előre, hogy ne lássam be.

Dobra Vodán csak átrobogunk, átváltunk zöldre (nem volt egyszerű a jelzést megtalálni a településen belül), majd a javarészt köves szekérúton gyakorlatilag nyílegyenesen haladunk. A lábam már nem a régi, a köveket nagyon nem szereti, próbálom kerülni, ahol csak lehet. Javarészt nyílt terepen haladunk, a végén lesz csak erdős. Annak pedig nagyon örülünk, mert az azt jelenti, hogy elérkeztünk Vytok frissítőpontra. Nagyon vártuk már! Ismét összejött a nagyobb társaság, a csehekkel kiegészülve. Jó a hangulat, kínálnak pálinkával, sörrel, nagyon finom a sajt, a sós ropogtatnivaló hozzá. Elidőzünk itt is rendesen, kell a pihenés a lábfejnek. A pontőrök elmondása szerint jön egy hegy, amihez „kevéskét mászni kell, de nem vészes”. Erre nem emlékeztem, így váratlanul ért. Stankoval irány tehát tovább, fel a zöld sávon a ZP elágazásig, egyáltalán nem meredek, egyenletes mászás, ezen simán elhaladhat egy erdészeti jármű is. Utána a piros sáv sem tragikus, ám a megmászandó hegyre nem a piros vezet, hanem a túra saját jelzése. Ez sem tűnik durvának, bár a legvége eléggé kijáratlan: át kell botorkálni ágtörmelékeken, köveken. A csúcson természetesen újabb matrica vár. A lejtmenet eleje nem igazán baráti, oda kell ismét figyelni a szederindára és megbújó kövekre. Miután ez meglett, már jöhet a lazázás: kellemes futható út a betonig, aztán arra váltva végig csak lefelé, egészen Brezováig. Jó hosszú ez a rész, az erdős szakaszon kellemes levegővel, viszont ahogy kiérek a nyílt részre, megcsak a nap ereje. Vissza is veszek, nehogy a nap ledöntsön a lábamról.

Brezová főtere ismét ismerős, a Spacincei százasról és tudom azt is, hogy a Bradlo mászása nem kispályás, szóval csak ésszel. Jelzésekkel itt nincs gond, ez az SNP piros, kellően sűrűn felfestve. Az első szakasz tényleg nem komoly, a végére durvul be a mászás, de még így is a tervezettnél gyorsabban sikerül felérni. Fent a parkolóban futok össze a csehekkel, akik a pontot keresik. Ellátás a ponton nincs, így sajátból csemegézek. Fent az emlékműnél csak gyors átrobogás, haladjunk inkább tovább, sikerüljön minél tovább kihúzni világosban. Rövidke lejtő után aszfaltos emelkedő következett, ami egy főútba torkollott be. A levegő pont jó, mozog rendesen, a nap ereje már délután lévén nem kellemetlen. Dlhy Vrsoknál újabb jelzésváltás, az út továbbra is aszfalt, de lejtős, ezáltal haladós. A lábfejem nem nagyon enged már komolyabb belekocogást, így marad a józan ész. A cseh páros itt kocog el mellettem, őket már nem is látom a célig. Elég hamar sikerül lejutni a patak szintjére, ahol ismét komoly erővel tűz a nap, kicsit kezdek tőle megzuhanni. A főútnál rövidke tanakodás, merre is megy a sárga tovább. Felfestett jelzés hiányában tényleg nehéz ezt kisakkozni. Rövidke emelkedő, betonon fel Fajnorovciba, majd széles utakon kóborlás, kevergés, érzésem szerint mintha ugyanazt a hegyet kerülgetnénk körbe-körbe. Pedig nem. Ránézek a táblázatra, úgy gondolom, már az utolsó 20-on belül járok. Bíztató és egy kicsit meg is nyugszom tőle. Közben beérem Stankot, aki épp vacsorázik. Én lendületben vagyok, megyek tovább. Az út lejtőbe vált, majd szépen levisz Pustá Ves szélére.

Megállok Kofolázni. Le kell üljek hozzá. Felállni már nem sikerül. Déja vu. Bevillan a Kazinczy. Itt és most akkor szépen eldőlök és addig pihenek, amíg annyi erőm nincs, hogy továbbmenjek. Közben beér Stanko, kérdezi, mi a helyzet. Mondom neki, hogy muszáj ledőljek. Útjára engedem. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a hátralévő 17 km-re totál magamra maradok, az út legjavát sötétben leszek kénytelen megtenni. Hála égnek, bő negyedórás fekvés a betonplaccon elegendőnek bizonyul, van erőm felállni. Az elindulás pokoli nehéz, úgy tántorgok, mint egy részeg. Elérve a főutat természetesen rosszfelé indulok, jelzés itt sincs sok. Nem tűnik fel először a dolog, arra pedig tisztán emlékszem, hogy valamilyen házak között kéne lemenni a főútról. Itt pedig házak nincsenek. Hátra arc. A tempómat inkább nem saccolom, mert értelmetlen. Gyökkettő, de inkább köbgyökkettő. Megvan a sárga, hurrá. Tekergek Pustá Ves belterületén. Aztán elvileg jönnie kéne egy saját jelzéses átkötő útnak, ami irányban teljesen egyértelmű, mert maradni kell egyenesen. Az út megvan, jelölés nincs. A rossz népek nyilván leszedték. Ezt megerősítendő, menet közben találok is leszaggatott szalagokat. Sík ez a szakasz, így sikerül valamennyire feltornázni a sebességet. Újabb műút elérése, jobbra fel. Bejön a jelzés is, stimmel a dolog. Minden ilyen apró sikernek örülök, amit a harmadnap esti önállóan hozott jó döntések hoznak.

Megvannak a megerősítő jelek is, igen, elmegyünk egészen a tavakig, annak is a legvégéig és ott fordulunk le balra. Azt felejtettem el csak megnézni, hogy itt már nincs jelzés, megint csak saját jelölésen kéne menni. Az pedig elég ritkás errefelé. Balos lemenet megvan, át a hídon, jön egy kocsma, majd feljebb egyenesen egy telep. Valamiért elbizonytalanodom. Miért kéne oda fel menni, amikor ott fent az egy kutyás ház és látom a kutya kint van? Biztos erre nem hozza a túrát Slavo :D Jópárszor elmentem oda fel a házig, majd vissza a hídig. Hiszen lent a hídnál még volt Slavo-nyíl, akkor még tuti jó helyen vagyok. Ekkor kérek telefonos segítséget. Állítólag a beszédemből túl sok mindent nem lehet érteni, totál ki lehetek már fáradva, nem csoda, ilyen hosszan nem tudom voltam-e már egyhuzamban ébren. Slavo nem tud segíteni, mert nem tudja dekódolni a mondandómat. Előveszem a térképemet és hoppá, megvan a megoldás: mégis fel kell menni a kutyás házig, sőt még azon is túl! Nincs itt akkora baj, bár itt is sikerült eldobni jó 20 percet. Na sebaj. Legalább lehűlt a levegő, nincs ereje a napnak, a rám váró emelkedő nem fog annyira fájni. A kutyás ház felett szerencsére meglett gond nélkül az átkozott zöld sáv és vele együtt a helyes irány is. Szép egyenletes mászással megyek a murvás úton, közben azon gondolkozom, hogy bakker, ezen az úton már tuti jártam, annyira ismerős! Hirtelen magabiztosság fogott el. Nemsokkal rá betérek az erdőbe, itt már félhomály van, egyszerre izgalmas és félelmetes itt így egyedül, főleg hogy csak félig vagyok magamnál. A zöldön vár még egy aprócska pukli, a Malá Klenová személyében, de nem fog ki rajtam, előtte még begyűjtök egy csodás matricát is.

Továbbra is csak fel, kijutok egy rétre, nagyon tetszik, megvan a vadászház is, ezt is beazonosítottam előre, szóval nem ért váratlanul. A lejutás Vytokra viszont totál képtelenség… egyrészt nem tudom beazonosítani terepen a térképen látottakat, másrészt furcsa bizonytalanság fog el ezer helyen. Amikor végre valahára elérem a műutat, hiába visz a jelzés balra, valamiért én mégis jobbra akarnék menni. Nincs aki visszatartson, így nekivágok jobbra :) megyek pár kört, megbizonyosodom, hogy tényleg nincs ott semmi, csak egy csodaszép rét, így visszatérek a kiindulási helyemre. Oké, akkor betonon menjünk fel. Hosszú ideig semmi jelzés. Nade letérési lehetőség se. Józan ész mit diktálna? Menjünk tovább egyenesen! Nade ilyen állapotban marhára jólesett volna valami megerősítő. Na az éppen nem volt. A betonút levitt egy kicsit, és még irányt is váltott. Miután mindez megvolt, akkor hirtelen befigyelt egy zöld sáv jelzés, jópárszáz méterrel az előző után. Némi anyázást elmormoltam magamban. Újabb kihívás következett egy irányító tábla személyében, ami egyértelműen mutatta, hogy a zöld itt jobbra tér. Az pedig egy tökegyenes murvás út. Józan ész mit diktál? Menni szépen azon előre és előre. Én azonban valahonnan úgy emlékeztem, hogy „jártam itt már korábban és akkor balra le kellett térni az erdőbe”. Ennek fényében jártam el, bele is ütköztem lerészegedett horkoló vadászokba :D Ennek fele se tréfa, inkább visszafordultam és elmentem vissza a tábláig. Pár perc kellett, mire kisakkozzam, hogy tényleg a nyílegyenes út lesz a megfelelő. Innen már hála égnek nem volt komolyabb gond, sikerült elérni a PZ elágazást, ahol már Vytok első érintése után jártunk. A zöld itt balra kanyarodva egyenletesen ereszkedik le a pontra.

Közben hirtelen sötét lett, a lámpákat is izzítani kell már. Közben ahogy nézem a lámpa fényében a lábamat, fura gondolataim támadnak: „ez tényleg én vagyok, mit keresek én itt?” Aztán beugrik, hogy igen, megyek szépen az utolsó frissítőpont felé és jó úton járok. Sikeresen lebotorkálok tehát Vytok 2-re, ahol a személyzet tapssal fogad. Mivel tudom, hogy innét már egész közel a cél, komoly szintemelkedés nincs, lelkileg elengedem magam. Elfogadom a rendezőktől a pálinkát, a sört, eszem-iszom, jól elbeszélgetek velük, nem is nézem, mennyi idő telik el. Arra azért figyelek, hogy maradjon elég időm szintidőn belül beérkezni. Nagyra értékelik, hogy szlovákul is próbálkozom kommunikálni. A ponton lévő hölgy Angliában él, így időnként angolra váltok, hogy hatékonyabb legyen a dolog. Rengeteg téma szóba kerül, tényleg úgy érzem magam, mint ha már régen ismerősök volnánk és érezhetően nekik sem gond, hogy ennyit elidőzök a pontjukon. Kérdezik, hogy tudok-e bármit a még várható emberekről, láttam-e bárkit is. Ki kell ábrándítsam őket, hogy sajnos nem.  Nagy sikert arat a horkoló vadászos sztorim a körükben, először amúgy tényleg azt gondoltam ám, hogy valamilyen állathangokat hallok. Lábamat is lekezelem, iszom még egy kört az egészségükre, aztán el kell búcsúzzak, hogy tényleg gond nélkül be tudjak még érni. Elmondják, hogy igen, vissza kell menni ugyanazon az úton párszáz métert, ki lesz táblázva hogy merre kell jobbra térni.

Magabiztosan indulok neki, úgy érzem innen minden oké lesz. Hát ha tudtam volna, mi vár még rám… először is: ezt a bizonyos letérést baromi nehezen tudtam csak meglelni. Meglett a tábla, ami jelezte a letérőt, de a környékén sehol sem volt meg az út. Marha sötétben, az úton beljebb volt csak egy aprócska Slavo-nyíl. Ezt is csak 20-25 perc keresgélés után sikerült megtalálni. Addig az összes útmenti ágtörmeléket végigtrappoltam, hátha valami trükk folytán az út elejét eltorlaszolták. Teljes véletlenségből tehát meglett az egyéni jelölésű út, amin bizony jelzéstől jelzésig haladtam és tovább növelte a bizonytalanságomat, hogy sokszor elágazásoknál sem volt megerősítő. A logika ilyenkor azt diktálja, hogy menni előre és előre, akkor is ha elágazás van. Slavo is így gondolta. Néha a full bizonytalanság birtokában mentem percekig, mire megerősítést nyert az elgondolásom a helyes utat illetően. Jött egy újabb vicces rész: a jelölés élesen jobbra vitt, egy felmurvázott szekérútra. Elindultam rajta, további megerősítés semmi… aztán lejtéssel levitt egy nagy rétre, ahol a szekérút mint olyan megszűnt, igaz a füves rét simán járható volt tovább. Azonban mivel a rét szép nagy volt, jelzés pedig tovább semmi, ismét a nagy ürességet és bizonytalanságot éreztem. Emiatt aztán azt gondoltam, erre tuti nem mehet az út tovább, inkább hátra arc. Persze visszaértem az utolsó táblához, ami élesen jobbra terelt, arra a bizonyos murvás útra. Ezt az oda-visszát legalább négyszer megtettem, mire tudatosodott bennem, hogy semmi kétség, a réten kell valahogy tovább haladni. És igen, a réten keresztülcsattogtam, a másik végén már ott volt egy aprócska Slavo-nyíl.

Széles út most már, haladható, közben kanyarog jobbra-balra. Emellett nagyon észnél is kellett lenni, mert ezen a szakaszon kellett lennie az abszolút utolsó matricának is. Az utat igazából itt már nem vétettem el, minden elágazásnál inkább megálltam, benéztem mindkét ágára és megkerestem, hol is van a következő nyíl. Csomó időt elvitt, de legalább biztos módszer volt. A lábfejem és talpam közben már különös kíméletet igényelt, szóval még a járásomra is figyelni kellett. Valahol közben észrevétlenül belecsatlakoztam a P sávba. Naivan azt gondoltam, hogy akkor most már csak lejteni fogunk. Hát egy frászt! Jött még jópár emelkedő és lejtő, igaz, nem a durvább fajtából. A fényekből ítélve az erdő egyre inkább ritkult, érezhetően közeledtünk az erdőszélhez és a településhez. Közben lestem folyamatosan, van-e matrica, illetve hogy megvan-e még a túra jelölése illetve a P sáv. Slavo nyilak és szalagok alig-alig voltak, jelzés annál egy picivel több. A piros sáv egyszer élesen balra vitt, vele együtt volt egy fényvisszaverő is. Elkanyarodtam rajta. Mint később kiderült, nagy hiba volt. A fényvisszaverő bár kísértetiesen hasonlított Slavoéra, nem hozzá tartozott. Elvileg (Feri elmondása szerint) volt egyenesen tovább egyéni jelölés, de én azt már nem láttam. Na mindegy, mentem lefelé a piroson, naivan azt gondolva, hogy a jó úton vagyok. Le is értem a völgy aljára, kifejezetten hideg lett. Meglett az első házikó, majd rövidesen a beton is, ami a település egyik oldalsó utcájává nőtte ki magát. Szép házak között sétáltam be, egészen a templomig.

 100 míl krajom Malych Karpát - a hároméjszakás kaland (2. rész)

Amikor még pénteken megérkeztünk a rajtba, nagyjából emlékeztem, hogy is nézett ki a rajthely főtere. Itt is megvolt a buszforduló, a templom, a sarki bolt, egészen hasonló szerkezettel bírt, mint Chtelnica (ahova meg kellett volna érkezzek). Emlékeim alapján próbáltam besétálni az egyik oldalsó utcán, hogy az iskolához érkezzek. De ez a fenének sem akart sikerülni. Na mondom ez remek. Újabb telefonos segítségre van szükség. Felhívom Marcit, őróla menet közben már megtudtam pontőröktől, hogy kiszállt a túrából, ő már tuti a célban van. Fel is veszi és megadja az infókat, merre hogyan érdemes az iskolához jutni. Megpróbálom megfogadni a tanácsait, de nem járok sikerrel. Újabb telefon. Kérem Marcit, jöjjön inkább ki a templomhoz, akkor tuti összefutunk. Kimegy, felhív. Én nem látom őt, ő nem lát engem. Felveti, hogy lehet, nem biztos hogy jó helyen vagyok. Mármint nem jó településen. Mázli, hogy a főtéren van egy hirdetőtábla, rajta a település nevével. Dolny Lopasov. Na mondom… bakker. Ez mekkora gáz már. Ekkor tudatosul bennem, hogy rossz út hozott le a gerincről. Mázli viszont, hogy a hirdetőtáblán van egy térkép is, amiből kiderül, hogy onnét Chtelnica 2,5 km csupán. A szintidőmből van még szűk félóra. Na akkor mondom Marcinak, innen nincs más, mint előre, megpróbálok besprintelni a betonon. Telefon lerak, nyúlcipő fel. Szerencsére a betonút irányát jól tájolom be, az viszont meglep, hogy emelkedővel indít ez az út. Nafene. Mindegy, ez sem tart örökké. Rövidke mászás után szintút, majd szerencsére ezután egy hosszú lejtő jön, melynek alján az ott már Chtelnica vége! Nagy az öröm, már csak az a kérdés, milyen hosszan kell a faluban kavarogni, mire elér az ember a főtérig. Több jobbos-balos tekergés után már kezdem feladni, amikor teljes hirtelenséggel kinyílik előttem a főtér. És igen, ez tuti a mi főterünk! Nem tudom, honnan volt ennyi erőm, de durván hamar sikerült ideérni.

Na még nincs vége a meccsnek, találjuk meg a sulihoz a bekötőutat. Csodák csodájára elsőre sikerül. Sprintelve érkezem, egy rendező hölgy tapsolva üdvözöl még az utcából. Az iskolába szokásosan hátulról mászom be, a célba beérve már látom, hogy Feri beérkezett. Ezen nem csodálkozom, GPS az bizony itt hatalmas előny. Mondja, hogy ébresszem fel gyorsan Slavot, nála van a csippantó. Így is teszek, Slavo is legalább annyira zavarodott, mint jómagam. Csippantás megvan, elképesztő izgalmak. Alig 10 percet hagytam a szintidőből, ennyit jelentett 17 km egyedüli kóborlás javarészt sötétben, végig egyedül, ráadásul brutálsok órányi folyamatos ébrenlét után. Pár percre utánam befut Zsuzska is, neki is megvan a szintidő, elképesztő! Nagyon örülünk egymásnak. Az imént még kocogásra is befogható lábam a bakancs levétele után hirtelen „arcot vált”, pokoli nehéz vele a járás, alig tudok elbatyogni zuhanyozni. Maradt még nekünk némi célkaja is és szomjan sem maradunk. Már tiszták vagyunk mindannyian, mire Slavo összeszedi magát annyira, hogy átadja az okleveleket. Ez a laminált A/4-es oklevél nagy becsben lesz tartva, keményen megdolgoztam érte. Persze nem csak én, de minden teljesítő. Akik nincsenek sokan. A 207-es távot összesen 16-an teljesítettük.

Kevéske alvás is belefér, Marcival ugyanis azt beszéltük, hogy a lehető legkorábbi vonattal indulunk haza. A logisztika ezúttal nem hagy cserben minket, minden a tervek szerint megy. Nagyszombat állomáson még egy hot-dogozást is beiktatunk. Gyakorlatilag ez a hétfő már a negyedik nap folyamatos ébrenléttel, mégsem tudok igazán elaludni. Néha kómásan bealszom pár percre a vonaton. A pozsonyi átszállással sincs semmi gond, a vonat pontosan érkezik. Hogy aztán milyen késéseket szed össze Pestig, az már a kutyát sem érdekli. Itt már sikerül némileg bealudni és azt is érzem, hogy hiába az elég jelentős éhségérzet, itt bizony hazaérve szinte azonnal ágynak ugrom és fel sem kelek másnap reggelig. Így is lett :)

Kalandos egy túra volt, több felvonásban, katartikus befejezéssel. Arra mindenképpen tanulság, hogy a legnagyobb gebasz esetén is van remény, és felesleges mindent alaposan megtervezni, mert az élet hozhat extra meglepetéseket, amikre ott helyben kell tudni reagálni.

Köszönöm Zsuzska, Marci és Feri társaságát! Jó banda voltunk :) És üzenem Stankonak, hogy nélküle ez a túra ezerszer nehezebb lett volna :)