Túrabeszámolók


Bakony '93 Kerékpáros

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2016
 Túra éve: 2011
nafeTúra éve: 20112011.08.10 20:12:55
megnéz nafe összes beszámolója

Bakony 93


Táv: 90 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 930 m.


Az elõzõ napi montizás után, méretes izomlázzal érkeztem Pétfürdõre. Alig lézengtek még a nevezõk, így válogathattam a rajtszámokból. Az 51-est választottam, a koromnak megfelelõen, s kényelmesen készülõdtem a rajtra. Már a kiírásból gyanítható volt: tömegrajt lesz, ami kicsit késett. Elfelejtettem megnézni az órámat, mikor indultunk, pedig a szintidõ miatt érdekes lett volna.


A szervezõk információja szerint, lassú felvezetéssel mentünk volna Várpalota túlsó végéig, hogy rövidebb ideig kelljen zárni a keresztezõdéseket, s fõként a 8-as útét. A felvezetés azonban olyan bõ 25-30 km/h-ra sikeredett, az enyhe emelkedõkön is. Lehet, hogy ez az echte országútisoknak lassú, a többieknek, köztük nekem gyors. Voltunk vagy tízen, akik leszakadtunk a felvezetésrõl. Elég hamar rájöttem, baj lesz. Nincs megfelelõ bemelegedési fázis. Várpalotán egyértelmûvé vált, elszállt a pulzusom. Ha legközelebb is összejön az indulás, akkor nem foglalkozom a felvezetéssel, hanem megyek a saját bemelegítõ tempómban. Legfeljebb Várpalotán, biciklirõl leszállva, a zebrán keresztezem a 8-as utat. Kevésbé veszélyes, mint a sólyi elágazó, ahol nem volt rendõri biztosítás.


A városon gyorsan átértünk, s következett a túra elsõ nagy emelkedõje, a Tési-fennsíkra. A nap süt, árnyék sehol, enyhe hátszél, hogy még csak az se hûtsön, és 27 fok meleg. Az emelkedõn többnek éreztem, bár nem volt olyan rossz, mint szombaton a Vértesben a 100 %-hoz közeli páratartalomban. Elég lassúra sikeredett az emelkedõ leküzdése. Nagyon figyelnem kellett az elszállt pulzusomra, meg hát az elõzõ nap is nagyon éreztette a hatását, a két biciklizés között elkövetett hibákkal: nem ettem eleget elõzõ este, pedig a Vértesben a végére nagyon megéheztem, illetve nem pótoltam a magnéziumot. Végül is a túra egyetlen emelkedõje sem kérdezte meg a maximális pulzusomat, a szombati naptól eltérõen. Végre elértem a Királyszállási elágazót, fölértem a fennsíkra, s könnyebbé vált a tekerés. Ekkor viszont valami furcsa zajt hallottam a lánc felõl. Mintha föl akarna futni a nagyobb lánckerékre, vagy akadna a láncvezetõ görgõbe. Még nem tapasztaltam ilyet. Próbáltam a váltón állítani, menet közben, de nem szûnt meg a zaj. Csak Cseszneken jöttem rá, már itt elkezdett szétnyílni egy láncszem. Nem akartam leszállni. Gyerünk csak tovább.


Csõszpuszta után remek lejtõ Szápár felé. Az elején az út is kiváló, de a középsõ szakaszon nem igazán jó, ráadásul murva is található rajta, amit az aszfaltgumi nem szeret túlzottan. Elég óvatosan mentem a kanyarokban, mivel évekkel korábban jártam csak erre. Ahogy kiértem az erdõbõl, az élénk szél is alaposan taszigálta a biciklit. A kilátás szép, de 50 km/h fölött nincs túl sok lehetõség nézelõdni. Elértem a szápári elágazást, s megkezdõdött a hullámvasutazás Bakonyszentkirályig, de azért a lejtõk voltak hosszabbak. Itt egy hölgy zárkózott föl mögém. Annyira eltérõ stílusban tekert, hogy nem lett volna értelme együtt menni. A lankásabb, emelkedõkön, és a lejtõkön eltávolodtam tõle, a meredekebb emelkedõkön fölzárkózott. Õ, lehet, hogy a kisebb áttételtartománya miatt erõbõl ment, én meg pörgetek. A meglepõ az volt a számomra, hogy a Tési fennsíkról levezetõ lejtõn nem ért utol, ugyanis a lejtõkön elég óvatos vagyok, s ott szoktak megelõzni.


A szápári elágazót követõen, megnyugodva láttam, végre helyreállt a pulzusom is. Ennek megfelelõen, egy kicsit bátrabban toltam neki az emelkedõkön. Dudar és Bakonyoszlop között utolértem egy montival induló sporttársat, beszélgettünk egy kicsit, s mentem tovább. Õ az elsõ váltójával küszködött a túrán. Nemsokára elértem Bakonyszentkirályt, s kezdetét vette a túra legrondább emelkedõje, a 82-es útig. Igaz, egy ellenõrzõ pont, és rövidke lejtõ megszakítja, viszont változó meredekségû, s jó hosszú. A faluban nem írtak ki meredekségi adatot, de bõven 10 % fölött van. A legmeredekebb szakasz elején megelõztem egy sporttársat, majd egy másik jött szembe, mert nem találta az ellenõrzõ pontot.


A legmeredekebb rész vége elõtt mintegy 50 m-el megtudtam, mi volt a lánckerregés oka: Láncszakadás! Szétnyílt egy láncszem, egy SRAM láncnál! Ilyennel még nem találkoztam. Nem örültem neki. Egy árnyékosabb részig eltoltam a bringát, elõ a szerszámokat, s a korábban megelõzött sporttárs segítségével nekiláttam a szerelésnek. Most jól jött, az idõnként megmosolygott 30 l-es hátizsákom (Elõzõ este nem volt erõm átpakolni belõle a kicsibe, s félig sem volt.), hiszen van benne pár tartalék láncszem is. 10-15 perc alatt kicseréltem a sérült láncrészt, s mehettem tovább. Az ellenõrzõ pontot nem ott találtuk, ahová tippeltem, hanem a falu széli parkolóban, ami nem rossz, hiszen van nyomós kút is. Megmostam az arcomat, lepecsételtettem az igazoló lapot, megmostam az arcomat és a kezemet, beszélgettünk egy kicsit, s mentem tovább.


Úgy látszik, túl sok volt a „pihenõ”. Nem esett jól az emelkedõ. Rövid idõ alatt 130 m szintet gyûjtöttem be. Végre fölértem a 82-es útra. Ezzel kezdetét vette a Gyulafirátótig tartó szembe szeles, horror forgalmas szakasz, teli centizõ autóssal, tisztelet a kivételnek. Ennél a 8-as úton is biztonságosabb tekerni, csak ott tilos. Hogy boldogabb legyek, a kulacsom (Camelback) is megviccelt. Jól szemközt spriccelt izotóniás löttyel, amikor inni akartam belõle, s kinyitottam a szelepét. Zirc elõtt éreztem, éhes vagyok. A városközpontban megálltam egy padnál s megettem egy szendvicset. Az órámra nézve kicsit kételkedtem, pontos e a túra szintadata, mivel az eddigi 50 km-en 800 m-t sikerült leküzdeni. Tudtam, hogy a további rész zömmel a lejtõkrõl fog szólni, de akkor is. A végére kiderült, pontos, mert a hátralévõ 40 kilométeren, már csak 130 m szintet gyûjtöttem be.


Gyulafirátóton végre letérhettem a 82-es útról, s a hajmáskéri kis forgalmú úton mehettem tovább, ráadásul hátszéllel. Tempóztam is rendesen. Kisvártatva beértem Hajmáskérre és el is hagytam azt. Következett egy rövid szembe szeles szakasz Sólyig, megszakítva egy ellenõrzõ ponttal, az AGIP kútnál. Pecsételés és beszélgetés után megkezdtem az utolsó szakaszt. A 8-as utat meglepõen gyorsan sikerült keresztezni. Berhidán megálltam, fölhívni az ott lakó munkatársamat, hogy meglátogatom, ha már arra járok, ráadásul a szintidõbõl még legalább egy órám van. Mivel szolgálatban volt, így nem jött össze.


Még egy kis tekerés, s elértem Pétfürdõt. Ilyen hosszú helységet! Alig vártam, hogy beérjek már a célba, de végül ez is megtörtént. Elsõ dolgom volt megnézni, mennyi kalóriát égettem el a túrán, s összehasonlítani az elõzõ napival. Jól gondoltam. A Vértesben 69 km-en 1100 m fölötti szinttel, 3500 kcal-t égettem el, itt 90 km-en 930 m szinttel 3000-t. Megkaptam az oklevelet és a pólót, ettem egy kis zsíros kenyeret, beszélgettem egy kicsit, s hazafelé vettem az irányt.


A túra a 82-es úton vezetõ szakasztól eltekintve kellemes, barátságos pontõrökkel.


A túra ár/szolgáltatás aránya megfelelõ. 1700 Ft-ért, fekete-fehér inkább vázlatos, mint térképes igazoló lapot kaptunk. A célban oklevelet és az elsõ 80 beérkezõ a túra emblémás pólóját kapta. Várpalota túlsó végéig autós felvezetés volt, a városban rendõri és polgárõri útbiztosítással. Az ellátmány: Cseszneken szódavíz, szörp, és szõlõcukor; a sólyi elágazónál szódavíz; a célban pedig zsíros- és vajas kenyér, piros arannyal, vöröshagymával, valamint szódavíz. Ha 80-nál többen indultak volna, akkor a nyolcvanadik után érkezõknek már kifejezetten drága lett volna a túra. Most közel sem voltunk annyian. Szerintem a kiírás ezen tétele csökkenti az indulók számát. Másik gond, hogy a kiírásban 1000 Ft-os nevezési díj szerepel, s csak a helyszínen szembesül az ember, a majd dupla összeggel.


 

 
 
 Túra éve: 2008
LonaTúra éve: 20082008.08.06 12:35:48
megnéz Lona összes beszámolója
Az elsõ kerékpártúrám volt a vasárnapi, még nem tekertem ilyen távot, nem hogy még ennyi szintet.:) Mégis, hogy jutott eszembe, hogy elõször egy ilyen kemény távra menjek? Egyik ismerõsöm nézte ki, és mondta, hogy szeretne részt venni rajta, és ha kedvem van csatlakozzam hozzá.
Így vasárnap reggel 6:45-kor találkoztunk Székesfehérváron a vasútállomáson, vonattal mentem Balatonõszödrõl, hajnali négyes kelés, hogy elérjem az ötös vonatot. Fehérváron magunkhoz vettünk némi táplálékot, és úgy elbeszélgettük az idõt, hogy majdnem lekéstük a rajtot.:)
Mikor odaértünk a pétfürdõi sportpályához, és megláttam azt a rengetek bicajos pasit, tipp-topp szerelésben, csúcs bicajokkal, azt mondtam, hogy nem szállok ki a kocsiból.:) Mikor mentünk nevezni nem mertem senkire se nézni, de felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül nõ.
Elindultam a mezõny végén az én Schwinn Csepel Landrider bicajommal,a mit nem arra találtak ki, hogy 93 km-t, 1050 m szintet hat óra alatt megtegyen. A nevezésnél mondtuk a hölgynek, hogy mi nem tudjuk megcsinálni hat óra alatt. Kedvesen mosolygott és azt mondta megvárnak minket.
Elindult a felvezetõ kocsi Várpalotáig, utána magunkra hagytak az elsõ megpróbáltatásnál, ami nem semmi emelkedõ volt, viszont a panoráma, és a mezõk kárpótoltak a nehézségekért, és a melegért. Nagy szerencsék volt, mert végig kellemes szellõ kísért végig, fõleg szembõl, amit nem mindig díjaztam.
Szerencsére a java szintemelkedést letudtuk Csesznekig, de közben volt egy kis szerpentines út is, ahol lehetett száguldani, csak észnél kellett lenni a szembe forgalom miatt. Nekem majdnem sikerült esnem egyet, mert nem volt tiszta az út, és a kanyarban kisodródtam, de megúsztam.
Kedves fogadtatásunk volt az elsõ ellenõrzõ pontnál, ahol mi voltunk az utolsó beérkezõk, de 12:30 elõtt ott voltunk. Ittunk ettünk, és útra keltünk. Most már könnyebb szakasz következett, kis hullámvasút. A táj nagyon tetszett, még nem jártam erre, megfogott, és tervezem, hogy visszatérek még ide kétkerékkel.:)
A második ellenõrzõ pontnál már nem találtunk senkit, mert egy óra késéssel értünk oda, amint elhagytuk Hajmáskért, szólt a telefonom, és a szervezõ érdeklõdött merre járunk, és biztosított, hogy megvárnak minket.
Az utolsó kilométerek nagyon nehezek voltak, ismét szembeszél volt, de végre megláttuk a célt. Mondanom se kell, hogy senki nem volt már rajtunk kívül és a rendezõkön kívül, csak az a négy bicajos férfi, akik beiktattak egy-két plusz ellenõrzõ pontot.:)
Megkaptuk az emléklapot, és még egy egyesületi pólót is, aminek nagyon örültem, igaz kétszer beleférek, de nem ez a lényeg. Igazunk lett, mert nem tudtuk hat óra alatt befejezni, de nem késtünk sokat, 40 percet, bár a túratársam elõbb is beérhetett volna, de nem hagyott magamra, mindig bevárt, mellettem jött.
Szervezõ kérdezte, hogy jól éreztük e magunkat, minden rendbe volt. Mondtuk, hogy minden oké volt, csak az a hat óra szintidõ ijesztõ lehetett más bicajosoknak, mert így ez vér profiknak szól, de mi is elmentünk, és megpróbáltuk.:)
Büszke vagyok magamra, a teljesítményemre, nem hittem volna, hogy menni fog, de azt hiszem maradok a gyalogtúráknál.
Köszönöm, hogy részt vehettem a túrán!