Bakony
93
Táv:
90 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített
szintemelkedés: 930 m.
Az
elõzõ napi montizás után, méretes izomlázzal érkeztem
Pétfürdõre. Alig lézengtek még a nevezõk, így válogathattam a
rajtszámokból. Az 51-est választottam, a koromnak megfelelõen, s
kényelmesen készülõdtem a rajtra. Már a kiírásból gyanítható
volt: tömegrajt lesz, ami kicsit késett. Elfelejtettem megnézni az
órámat, mikor indultunk, pedig a szintidõ miatt érdekes lett
volna.
A
szervezõk információja szerint, lassú felvezetéssel mentünk
volna Várpalota túlsó végéig, hogy rövidebb ideig kelljen zárni
a keresztezõdéseket, s fõként a 8-as útét. A felvezetés
azonban olyan bõ 25-30 km/h-ra sikeredett, az enyhe emelkedõkön
is. Lehet, hogy ez az echte országútisoknak lassú, a többieknek,
köztük nekem gyors. Voltunk vagy tízen, akik leszakadtunk a
felvezetésrõl. Elég hamar rájöttem, baj lesz. Nincs megfelelõ
bemelegedési fázis. Várpalotán egyértelmûvé vált, elszállt a
pulzusom. Ha legközelebb is összejön az indulás, akkor nem
foglalkozom a felvezetéssel, hanem megyek a saját bemelegítõ
tempómban. Legfeljebb Várpalotán, biciklirõl leszállva, a zebrán
keresztezem a 8-as utat. Kevésbé veszélyes, mint a sólyi elágazó,
ahol nem volt rendõri biztosítás.
A
városon gyorsan átértünk, s következett a túra elsõ nagy
emelkedõje, a Tési-fennsíkra. A nap süt, árnyék sehol, enyhe
hátszél, hogy még csak az se hûtsön, és 27 fok meleg. Az
emelkedõn többnek éreztem, bár nem volt olyan rossz, mint
szombaton a Vértesben a 100 %-hoz közeli páratartalomban. Elég
lassúra sikeredett az emelkedõ leküzdése. Nagyon figyelnem
kellett az elszállt pulzusomra, meg hát az elõzõ nap is nagyon
éreztette a hatását, a két biciklizés között elkövetett
hibákkal: nem ettem eleget elõzõ este, pedig a Vértesben a végére
nagyon megéheztem, illetve nem pótoltam a magnéziumot. Végül is
a túra egyetlen emelkedõje sem kérdezte meg a maximális
pulzusomat, a szombati naptól eltérõen. Végre elértem a
Királyszállási elágazót, fölértem a fennsíkra, s könnyebbé
vált a tekerés. Ekkor viszont valami furcsa zajt hallottam a lánc
felõl. Mintha föl akarna futni a nagyobb lánckerékre, vagy akadna
a láncvezetõ görgõbe. Még nem tapasztaltam ilyet. Próbáltam a
váltón állítani, menet közben, de nem szûnt meg a zaj. Csak
Cseszneken jöttem rá, már itt elkezdett szétnyílni egy láncszem.
Nem akartam leszállni. Gyerünk csak tovább.
Csõszpuszta
után remek lejtõ Szápár felé. Az elején az út is kiváló, de
a középsõ szakaszon nem igazán jó, ráadásul murva is található
rajta, amit az aszfaltgumi nem szeret túlzottan. Elég óvatosan
mentem a kanyarokban, mivel évekkel korábban jártam csak erre.
Ahogy kiértem az erdõbõl, az élénk szél is alaposan taszigálta
a biciklit. A kilátás szép, de 50 km/h fölött nincs túl sok
lehetõség nézelõdni. Elértem a szápári elágazást, s
megkezdõdött a hullámvasutazás Bakonyszentkirályig, de azért a
lejtõk voltak hosszabbak. Itt egy hölgy zárkózott föl mögém.
Annyira eltérõ stílusban tekert, hogy nem lett volna értelme
együtt menni. A lankásabb, emelkedõkön, és a lejtõkön
eltávolodtam tõle, a meredekebb emelkedõkön fölzárkózott. Õ,
lehet, hogy a kisebb áttételtartománya miatt erõbõl ment, én
meg pörgetek. A meglepõ az volt a számomra, hogy a Tési
fennsíkról levezetõ lejtõn nem ért utol, ugyanis a lejtõkön
elég óvatos vagyok, s ott szoktak megelõzni.
A
szápári elágazót követõen, megnyugodva láttam, végre
helyreállt a pulzusom is. Ennek megfelelõen, egy kicsit bátrabban
toltam neki az emelkedõkön. Dudar és Bakonyoszlop között
utolértem egy montival induló sporttársat, beszélgettünk egy
kicsit, s mentem tovább. Õ az elsõ váltójával küszködött a
túrán. Nemsokára elértem Bakonyszentkirályt, s kezdetét vette a
túra legrondább emelkedõje, a 82-es útig. Igaz, egy ellenõrzõ
pont, és rövidke lejtõ megszakítja, viszont változó
meredekségû, s jó hosszú. A faluban nem írtak ki meredekségi
adatot, de bõven 10 % fölött van. A legmeredekebb szakasz elején
megelõztem egy sporttársat, majd egy másik jött szembe, mert nem
találta az ellenõrzõ pontot.
A
legmeredekebb rész vége elõtt mintegy 50 m-el megtudtam, mi volt a
lánckerregés oka: Láncszakadás! Szétnyílt egy láncszem, egy
SRAM láncnál! Ilyennel még nem találkoztam. Nem örültem neki.
Egy árnyékosabb részig eltoltam a bringát, elõ a szerszámokat,
s a korábban megelõzött sporttárs segítségével nekiláttam a
szerelésnek. Most jól jött, az idõnként megmosolygott 30 l-es
hátizsákom (Elõzõ este nem volt erõm átpakolni belõle a
kicsibe, s félig sem volt.), hiszen van benne pár tartalék
láncszem is. 10-15 perc alatt kicseréltem a sérült láncrészt, s
mehettem tovább. Az ellenõrzõ pontot nem ott találtuk, ahová
tippeltem, hanem a falu széli parkolóban, ami nem rossz, hiszen van
nyomós kút is. Megmostam az arcomat, lepecsételtettem az igazoló
lapot, megmostam az arcomat és a kezemet, beszélgettünk egy
kicsit, s mentem tovább.
Úgy
látszik, túl sok volt a „pihenõ”. Nem esett jól az emelkedõ.
Rövid idõ alatt 130 m szintet gyûjtöttem be. Végre fölértem a
82-es útra. Ezzel kezdetét vette a Gyulafirátótig tartó szembe
szeles, horror forgalmas szakasz, teli centizõ autóssal, tisztelet
a kivételnek. Ennél a 8-as úton is biztonságosabb tekerni, csak ott tilos. Hogy boldogabb legyek, a kulacsom (Camelback) is
megviccelt. Jól szemközt spriccelt izotóniás löttyel, amikor
inni akartam belõle, s kinyitottam a szelepét. Zirc elõtt éreztem,
éhes vagyok. A városközpontban megálltam egy padnál s megettem
egy szendvicset. Az órámra nézve kicsit kételkedtem, pontos e a
túra szintadata, mivel az eddigi 50 km-en 800 m-t sikerült
leküzdeni. Tudtam, hogy a további rész zömmel a lejtõkrõl fog
szólni, de akkor is. A végére kiderült, pontos, mert a hátralévõ
40 kilométeren, már csak 130 m szintet gyûjtöttem be.
Gyulafirátóton
végre letérhettem a 82-es útról, s a hajmáskéri kis forgalmú
úton mehettem tovább, ráadásul hátszéllel. Tempóztam is
rendesen. Kisvártatva beértem Hajmáskérre és el is hagytam azt.
Következett egy rövid szembe szeles szakasz Sólyig, megszakítva
egy ellenõrzõ ponttal, az AGIP kútnál. Pecsételés és
beszélgetés után megkezdtem az utolsó szakaszt. A 8-as utat
meglepõen gyorsan sikerült keresztezni. Berhidán megálltam,
fölhívni az ott lakó munkatársamat, hogy meglátogatom, ha már
arra járok, ráadásul a szintidõbõl még legalább egy órám
van. Mivel szolgálatban volt, így nem jött össze.
Még
egy kis tekerés, s elértem Pétfürdõt. Ilyen hosszú helységet!
Alig vártam, hogy beérjek már a célba, de végül ez is
megtörtént. Elsõ dolgom volt megnézni, mennyi kalóriát égettem
el a túrán, s összehasonlítani az elõzõ napival. Jól
gondoltam. A Vértesben 69 km-en 1100 m fölötti szinttel, 3500
kcal-t égettem el, itt 90 km-en 930 m szinttel 3000-t. Megkaptam az
oklevelet és a pólót,
ettem egy kis zsíros kenyeret, beszélgettem egy kicsit, s hazafelé
vettem az irányt.
A túra a 82-es úton vezetõ szakasztól eltekintve kellemes, barátságos pontõrökkel.
A
túra ár/szolgáltatás aránya megfelelõ. 1700 Ft-ért,
fekete-fehér inkább vázlatos, mint térképes igazoló lapot
kaptunk. A célban oklevelet
és az elsõ 80 beérkezõ a túra emblémás pólóját kapta.
Várpalota túlsó végéig autós felvezetés volt, a városban
rendõri és polgárõri útbiztosítással. Az ellátmány:
Cseszneken szódavíz, szörp, és szõlõcukor; a sólyi elágazónál
szódavíz; a célban pedig zsíros- és vajas kenyér, piros
arannyal, vöröshagymával, valamint szódavíz. Ha 80-nál többen
indultak volna, akkor a nyolcvanadik után érkezõknek már
kifejezetten drága lett volna a túra. Most közel sem voltunk
annyian. Szerintem a kiírás ezen tétele csökkenti az indulók
számát. Másik gond, hogy a kiírásban 1000 Ft-os nevezési díj
szerepel, s csak a helyszínen szembesül az ember, a majd dupla
összeggel.
|