Túrabeszámolók
| BEAC Maxi / Turista Kékszalag |
új túrabeszámoló rögzítése |
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 |
|
DJ_RushBoy | Túra éve: 2023 | 2023.09.15 09:33:33 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Turista Kékszalag Maxi (BEAC Maxi) 110 km - 3850 m szinttel, sikeresen teljesítve 21 óra 37 perc alatt.
Immár 18x-os teljesítője lettem a Maxinak. Nagy beszámolót most nem írok, mert az már elég sokszor meg történt ez előtt, visszakereshető.
Szombat reggel 8:15-kor indultunk a rajtból Drabik Krisztával. Tudtam hogy hamarabb is elindítana a főszervező, de ha ez van írva a kiírásban akkor attól én nem fogok eltérni. Örömmel vettem észre hogy a tavalyi lódarazsas részek idén gond nélkül abszolválhatóak voltak, sőt, gyakorlatilag a Börzsönyben egy darabot sem láttunk. Csóványosra nagyon ügyesen pont 6-os átlaggal értünk fel. Ehhez azért kellett belekocogni rendesen. A Nagy-Hideg-hegyről lefele sajnos Krisztának előjött a talpfájdalma, így a 16 órás kompot elengedtük, nagyon jó lesz az a 17-es is. Kisinócnál finom gyümölcsleves várt minket a szervezők jóvoltából, majd a Kálváriát megmászva rendesen befűtöttek már fentről, de a lelkesedésünk továbbra is töretlen volt. Törökmezőnél az órát nézve láttam hogy azért a 17 órás komphoz is haladnunk kell.. A Hegyes-tetőnél a dinnye mellett szalonnát, és kenyeret is kaptunk az itt piknikezők jóvoltából. Nagymarosra 16:42-kor értünk le, így maradt egy kis idő a második etapra rákészülni.
Átkompozván a túloldalon beülünk egy kis helyre. Kriszta kávézik, én egy pohár sört fogyasztok el. 20 perc pihi után elég nehezen másszuk meg a Fellegvárat, de fent az üdítő hideg víz ismét erőt önt belénk. Végül Pilisszentlászló előtt jó 1,5 km-rel kapcsoljuk fel a lámpát, majd hamarosan már a mennyei babgulyást majszoljuk, ami itt ellátásként funkcionált. Titokban a tavalyi vadgulyásért epekedtem, de jó volt ez is. Krisztának ez a menü nagy energiát adott, Dobogókőre nagyon jó tempóban haladtunk éjszaka. Viszont többször is ki kellett kapcsolnunk a lámpát, lódarazsak zavartak meg minket vagy négyszer amíg felértünk.
Pilisszentkeresztre már nekem sem estek túl jól a köves lefelék, alig vártam hogy aszfaltot érjen a lábunk. A frissítőpont szuper volt, sütemények, pogácsa, kenyerek, meleg tea, mentes citromos sör. Kb ebben a sorrendben fogyasztottam el az itt lelteket. Utolértük Bévárdi Gábort, és szinte a túra végéig hármasban haladtunk innen. A kocogás már nem nagyon ment, de a gyalogló tempónk kifejezetten erős volt. Általában a holtpont mindig a Kevély-nyereg környékén kap el. Most csak kisebb van, de elhessegetem hamar, meg amúgy is van egy energiaitalom, de ez végül nem került megbontásra. Krisztának nehezen megy a meredek köves lefele, de fejben nagyon ott van még szerencsére. Pilisborosjenő előtt rutinosan haladunk, szerencsére a sokszoros teljesítésnek. A Köves-hegyre felfele viszont Kriszta lámpája megadja magát végleg, így innentől már óvatosan haladunk. A túra egyik legrosszabb lefeléjén az Ürömi műúthoz, odaadom neki az én lámpámat, így azért valamennyire jobban haladunk hogy én maradtam lámpa nélkül. Ez után ismét nálam a lámpa, nem jön most egy darabig technikás rész. A Virágos-nyeregbe természetesen a K-en szerpentinezünk fölfele, a K-kerékpárutat meghagyjuk a csalóknak. Felérvén Reni és István pecsétel, majd innentől útvonalváltozás, és a K+-en haladunk célunk felé, hogy meglegyen a 110 km. Nem gondoltam hogy ez ilyen rossz lesz, a sok eső rendesen szétmarta az utat, így lámpa nélkül elég nehezen haladunk lefele. Gábort előre is engedjük hadd menjen. Végre kiérünk a rétre, ahol borzasztó hideg van, még jó hogy Nagymarosra eldepóztam a pulóveremet. Egy éles visszafordító jobbost csak a telefonom térképének köszönhető hogy megleljük jelzés híján, máskülönben úgy járunk mint Gábor, aki tovább ment, és már csak a célban találkoztunk vele, utánunk jött be 5 perccel. Végül egy kis városi tekergés után a jelzésen beérkezünk a Máriaremetei Cserkészházba 5:52-kor.
Azért elfáradtam én is elég rendesen, érzem magamon. A Maxi sokadjára sem adja könnyen magát. A teljesítés érzése viszont egy nappal később már ismét jókedvvel, és elégedettséggel tölt el! |
| | |
|
DJ_RushBoy | Túra éve: 2022 | 2022.09.14 00:00:00 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Turista Kékszalag Szuper Maxi 150
16-szoros 110-es teljesítőként ez a túra az egyik legfontosabb a számomra. Örömmel tölt el, hogy ennyiszer teljesíthettem, és három tájegységen keresztül túrázhatok egy kompozással karöltve. Sajnos egyáltalán nem voltam 100%-os, "köszönhetően" egy pénteki balesetnek, ami után gyakorlatilag a jobb lábammal szinte menni sem bírtam még este sem. Azért beállítom az ébresztőt.. Szombat reggel picivel jobb lett a helyzet, de nem könnyű a járás.. Összepakolok, és elindulok, innen már nincs visszaút. Jubileumi túra ez a mai, 150 éves a magyar turistaság, és ennek emlékéből született meg ez a hosszú táv. Múlt héten még a Vadrózsa 160-on vitézkedtem, de most egyáltalán nem voltam biztos magamban, viszont ott kell lennem, aztán majd kiderül, lehet 5 km elég is lesz ezzel a lábbal..
Ismerősökkel ütöm el az időt a vonaton, majd átszállunk a kis pirosra, és 7:55-re vagyunk Magyarkúton. Gördülékenyen megy a nevezés, de mindjárt 8:15, sietnem kell.. Dobogókőre volt depózási lehetőség, de mint ott megtudtam 1 perccel a rajt előtt, csak 150 km-nél látom ott a cuccomat, 80-nál még nem. Kapkodás, nincs idő gondolkozni, menjen oda, max vissza tömegközlekedek ha bármi történik..
Végül 8:15-kor elrajtolok, bőszen majszolva a rajtban kapott szendvicset. Orsi, és Jani társaságában haladok, Zoli is velünk indult, de sajnos hamar le is maradt. Tesztelgetem a lábamat, sántikálva, de haladok. A lefelék fognak fájni nagyon, amiket normál esetben szeretek. Alig hogy egy kicsit üzemi hőfokra kapcsolunk, máris gebasz van, Julianna súg hátra hogy darázsveszély, még a Nagy-Kő-hegy előtt. Balról kerülünk egy nagyobbat, és amikor visszaérünk az útba hátranézek, és látom hogy rengeteg lódarázs van egy fában, sajnos pont az út ellentétes oldalán mint amerről mi jöttünk. A mögöttem jövő srác telibe kapja, elkezd rohanni, mi is futunk, mert a darazsak jönnek utána, és szegényt megcsipkedik rendesen. Még gyorsan kiabálok vissza egy nagyot Zolinak hogy balról kerüljön, szerencsére meghallotta. No szépen kezdődik ez a túra, lehet nem is a lábammal lesz itt a legnagyobb probléma? Nagy-Kő-hegyről óvatosan kocogunk lefele, szinte egészen Nógrád széléig. Örömmel látom hogy haladgatok, bár a mozdulatsor elég suta.. Mivel totálisan belőttem a 40 óra szintidőt így, ezért nyugodtan megengedtem magamnak hogy Istvánnal beugorjunk Nógrádra a közértbe egy sörikéért. A Csurgó-forrás EP-ig kitart, ott viszont azonnal váltok, mert helyi népviseletben kínálnak palacsintákat, és szörpöt. 2 fahéjas-szilvásat eszek, nagyon jól esik, köszönet érte! Egyszer már volt erre példa a régi BEAC-on, de máskor nem. Pecsételés után szépen halad tovább hármasfogatunk, Orsi, Jani és én. A Béla-réti Z- jelzés elágazása után három kerékpáros halad el mellettünk. Csak van bringás azért a túrán, már hiányoltam őket. Szép tempóban haladunk, utolér közben Perényi Andi, aki velünk marad, mert nagyon fél a darazsaktól. Alig telt el pár perc, a Cseresnyés-völgy kanyarjánál látok egy elhajított bringát, és Óvári Gyurit is felfedezni vélem, aki egy helyben áll. Nagyon gyanús a helyzet, messziről kiabálok, és bizony megint darázsfészek, ismét az úton.. Balról kerülünk, lemegyünk az árokba, és a veszélyes fa után megyünk csak vissza nagy ívben. A nemrég minket megelőző kerékpáros hölgy, és úr ülnek a földön, és nagyon gázul néznek ki, a hölgynek dagad az arca, szerencsére Orsinál volt valami e célra javallt szer. Gyurit is megcsípték. Mi megint megúsztuk. Akiket ez után utolértünk, kivétel nélkül megcsípték szinte a darazsak, vagy az egyik, vagy mindkettő helyszínen, és bizony nagyon sokat kaptak.. Nagyon para a helyzet, ráadásul az országos kéktúrán, ahol megannyi kiránduló is előfordul. Senki nem mer előremenni, végül én vállalom ezt a feladatot, de árgus szemekkel figyelek mindenhova a Saj-kút bérci sötét erdőben. Sajnálkozva előzöm meg ismerőseimet, és hálát adok hogy nem csípett meg egy sem eddig, ráadásul még soha, ezáltal mondjuk azt sem tudom allergiás vagyok-e rá.. A Saj-kút bérc meredek emelkedőjén erős tempóval tolom fölfele, ez szerencsére kifejezetten jól megy. Orsi csapatja mögöttem rendesen, Jani ideiglenesen lemarad, de jön azért. A Foltán-keresztnél sem pihenünk, Csóványosig meg sem állunk. Mindössze 6 perccel vagyunk 6-os átlag alatt. Nem gondoltam volna, főleg pénteken :) A lefele viszont elég keservesen megy. Sebaj, lassan járj, tovább (f)élsz :) A gerincen találkozok még Bell Sanyival, aki persze videóz, és mosolyogva kívánunk egymásnak jó utat. Sosem hittem volna hogy utoljára :( A Nagy-Hideg-hegyen pontőrök vannak, nagyon helyes, bár sok más helyre is kellettek volna a túra folyamán.. Hosszú lefele következik az Inóci-vágáson. Ahol máskor rengeteg időt lehet nyerni, most óvatoskodva kocogok lefele. Félek, mert ha megbicsaklik a lábam akkor annyi.. Nagyon összeszedett vagyok fejben viszont, és a koncentrációnak hála épp bőrrel érkezek meg a Kisinóci turistaházhoz, ahol maga a főszervező úr kínál minket hideg gyümölcslevessel, és egy sört is a kezünkbe nyom. Szuper fogadtatás :) Szörp is akad, így a flakonba is tudok folyadékot pótolni. Kicsit elücsörgünk, jól esik a túra folyamán először kényelmesebben megpihenni. Szigorúan a K-jelzésen haladunk tovább a Kálvária fele. Pár éve helyezték át az utat, addig a régi K- végig az aszfalton ment, ami ezáltal rövidebb volt. A tetőn nincs pontőr (pedig elkélt volna) Hármasfogatunk szépen halad, nem vagyunk rest belekocogni egészen Kóspallagig. Itt utolér minket még a Saj-kúti meredeken lemaradó Perényi Andi. Nem mer egyedül tovább menni, mert Kóspallag és Törökmező között a kéktúra fórumon lódarázsfészek lett beharangozva, ráadásul a hölgy nagyon rossz állapotba is lett utána. Nincs mese, alternatív útvonal után kell nézni.. Kóspallag után a nagy elágazásba, balra haladunk tovább az aszfalton, a K- igazából szinte teljesen párhuzamos velünk fent az erdőben. A csajok és én kicsit kocogósra fogjuk. Jani lemarad, és jó darabig nem is találkozunk vele a túrán. Közben folyamatosan bújom a térképet hogyan is tudnánk a legegyszerűbben visszajutni Törökmezőre. Végül a Toronyalja-horgásztavi buszmegállónál a P- jelzésre fordulunk jobbra. Simán visszamehetnénk a K-re a Békás rét szélére, de nem tudni hol vannak a darazsak, így maradunk tovább a P-on. Végül a Nahát 100 túra ahol szalagozva szokott lenni ott megyünk le jobbra egy nem létező jelzetlen úton a patakmederhez. Többször keresztezzük a viszonylag kiszáradt patakot, majd meglátjuk a horgásztavat. Már csak fel kell menni egy sziklára, és a tó oldalában visz egy pici út.. Na de nem olyan egyszerű ez, mert megállván ismét egy fában (persze a túloldalán) lódarazsakat vélünk felfedezni. Na bakker, mi legyen? Mindenhol toronyirántos felfele a sziklára, csak ott lenne jó. 10 perc tanakodás, és végül balról megkerülve nagy ívben megmásszuk a sziklákat, és a hegy tetején esve-kelve visszaérünk a tó mellé. Para volt, mert bárhol lehettek volna még a dögök.. Szerencsésen ezt is megúsztuk, és a Z-jelzést elérve jutunk el az ellenőrzőpontra. Pont ekkor érkeztek Hegedűs Csabiék is, akik viszont a K-en jöttek, és azt mondták nem voltak lódarazsak sehol.. Na basszus, ahol lehet rá számítani ott meg nincs.. Most hirtelen egyáltalán nem érdekel melyik komppal jutunk át. A csajok technikai szüneteznek, aztán kicsit kocogásra váltunk. A Köves mező meredek emelkedője után a Hegyes-tető aljában szokott megindulni az igazi matek, most is így van. 6-os átlaggal még épphogy elcsíphetjük a 17 órás kompot. Nosza nyomjuk is keményen fölfele Orsival, Andi lemarad, és csak a kompnál ér utol minket. Hegyes-tetőn sebtibe esszük meg a dinnyét, és erős tempóval toljuk végig a kompig, ez nekem sem esett már túl jól. Végül 16:47-re leérünk, ami egy 8:32-es első 50-es. Ha valaki ezt mondja nekem pénteken, de még szombat reggel is tuti kiröhögöm.. :)
Jól esik leülni a kompon, ismerősök is vannak itt, akikkel csak a rajtban találkoztunk mindössze. És itt van Jani. Ő jobb kerülőutat talált mint mi, és nem voltak "darazsai", ezáltal idővesztesége sem. A túloldalt a többiek tovaszállnak, Andi is velük tart, mi pedig hárman beülünk egy jó kori sörre, és lélekben rákészülünk a következő hosszú etapra. Kb 20 percet itt vagyunk, de ez most kell úgy érzem. Megfontoltan mászunk fel a Fellegvár köves emelkedőjén. A Nagy-Villám parkolójában pecsétet kapunk a pontőröktől, és szép tempóban haladunk tovább. Sorra érjük utol a még Visegrádon tovahaladó sporikat. A Moli-pihenőnél panorámát csodálunk, itt mindig megállok egy percecskét. Az Urak-asztala résznél még több ismerőst utolérünk, és kenjük is neki rendesen a tempót. Pap-rét után még akár megcsíphetjük lámpa nélkül Pilisszentlászlót is. A faluba hosszú köves meredek út visz. Már lámpázni kéne, de dacból nem veszem elő. Utolérjük Andit, aki csodálkozik hogy tudok így haladni lámpa nélkül :) Végül sikeresen leérünk a faluba, és jópár év után ismét a Kis Rigó étteremben van az EP. Abban biztos voltam hogy lesz leves, de elámultam amikor hatalmas adag vadragulevest kaptunk. Az íze egyszerűen fenomenális volt. Ilyen finomat becsszó nem sűrűn ettem eddig. Szupi volt, nyámm! Egy citromos sörrel leöblítve főleg. Andi tovább indul, gondolja majd utolérjük. Sajnos ez nem történt meg, és Dobogókőre fölfele mint utólag kiderült, megint jött neki pár darázs, így elege lett és ott abbahagyta :( Jani is hamarabb elindult, én még picit élveztem a kánaánt, és Orsi is maradt velem. Kicsit esetlen mozgással indulok neki a folytatásnak, de hamarosan bemelegedtem, így szépen haladtunk tovább a K-en (nem az aszfalton, mint a nagybetűs CSALÓK..). A Sikárosi rétnél utolérjük Janit, és Zoltánt, aki idős korára szuper tempóval tud haladni, de ismertem őt régebbről, már akkor is csak ámultam.. Dobogókő következik, tudtam hogy erős meredek rész lesz, és akár még darazsak is lehetnek, mert máskor volt már rá példa.. Orsival csapatjuk ismét fölfele, lemarad mindenki, még a darazsak is, mert velük se találkoztunk végül :) Felérvén jól esik kicsit leülni, na meg zoknit cserélni, mert éktelen lyuk tátong sok ideje a bal oldali alján.. 78 km-nél járunk. Nem akarok belegondolni.. Nem sok időt töltünk a ponton, mert félek hogy átmelegedek. Így is vacogva indulunk tovább. Jani még velünk indul el, de kicsit belekocogunk Orsival hogy hőt termeljünk, és a túra során többet nem láttuk már Janit. Meglepő, de szinte végig kocogunk Pilisszentkeresztig, persze este szar lábbal ez kb 5,5-ös átlagnak felel meg :) Szerencsére rutinomból adódóan könnyen megleljük a pontot (a régi K-en kellett haladni hivatalosan is. Aki ezt nem tudja, az pont kihagyja..). A szokásos sátras ellenőrzőpont van, a szokásos pontőrrel :) Üröm az örömben (most fordítva;) hogy sajnos sütemények nincsenek, mindössze egy kóstoló van csak :( Máskor azért több finomság szokott itt lenni. Viszont a levesnek köszönhetően jó a gyomrom, és a zsíroskenyér is jól esik még ennyi km után is, ami nem megszokott. Orsi még maradna, én kiadom az ukázt, és irány a Szurdok. Természetesen végig a K- jelzésen haladunk, ez nem kérdés! Lódarázsnak nyoma sincs, és a terep sem egyszerű, nagyon oda kellett figyelni a sziklás-nehéz úton. Ez után tudtam hogy kicsit unalmas rész következik. Néhol próbálunk belekocogni, de ez sem esik most jól, inkább már csak gyalogolunk. A Szentkút előtti éles jobbkanyart jól ismerem. Pár éve éjjel itt is lódarázs para volt, így kiemelten figyeltem, de szerencsére nem volt most gond. A csobánkai műútnál mindig elkap egy álmos fázis, most is. Mindig itt, és mindig ekkor.. A Kevély-nyeregbe a lassan már szokásos kómás fejjel érek, bár kaja nincs, de vizet lehet tölteni, ki is használjuk. A köves meredek lefelén nagyon óvatosan haladunk. Nekem már fáj a talppárnám, mert időközben a cipő talpbetétjében keletkezett egy kráter pont ott a legpuhább résznél. Minden lépést érzek már. Pilisborosjenő szélét érintve a Köves-bércet ostromoljuk hamarosan. Nocsak egy darázs. Lámpa gyorsan le, kicsit várunk, és utána nem is volt gond. Izgultunk mi lesz éjjel ez ügyben, de szerencsére ezen a jószágon kívül nem emlékszem hogy máshol lett volna gondunk. Borzasztó kellemetlen a lefele, ezt még egészségesen is megszenvedi az ember.. A 10-es utat, és a vasutat keresztezve egy kényszerpihenő kell most nekem. Leülünk a lépcsőre, és energiaitalt majszolunk. Ez most kell nincs mese.. Utána pillanatok alatt el is múlik a komolyabb holtpontom, és a téglagyár után igen jó tempóban kanyargunk a Virágos-nyereg felé. (természetesen nem lecsalva a szerpentint...). Felérvén a szél eléggé rákezdett, és a pontőr Renit sem akarjuk nagyon föltartani. Persze azért egy kis rágcsa van itt ami mellett nem lehet csak úgy elmenni.. A szalagozás perfekt, bár már 17.-ére járok itt, csak ezen a túrán :) Határ-nyeregtől változás, most a K-en haladunk, mert a 110-es célja felköltözött a Gyermekvasút állomásához.
Még egy kis kocogásra is van energiánk. Végül 04:39-kor érkezünk meg a 110 km-hez. Éhes vagyok eléggé, így rájárok igen rendesen a finom vajkrémes kenyérre, nem meg a mackósajtra. Minden falat újabb energiával tölti el testem. Orsi a 110-re nevezett, itt elválnak útjaink. Bár nem kicsit csábító a villamos, de erős vagyok, és mindössze 21 perc pihenés után kereken reggel 5 órakor nekivágok a folytatásnak.
Bár még sötét van, de a lámpát elrakom, tudom hogy hamarosan hosszú aszfaltos rész következik úgy is. A Zsíroshegyi út monoton egyenesén sem álmosodok el szerencsére, és a kegytemplom után a cserkészháznál vár az ellenőrzőpont, ahol kapok egy Balaton szeletet, és egy pohár fincsi szörpöt. Nem időzök semmit, haladok tovább. A Remete-hegyet extra óvatosan mászom ki, tudom hogy nem viccel, főleg ennyi km után. Ez után sokszor járt út, sok egyéb túrán. Végig K- a Muflon Itatóig. Ide jelezte az itiner a kövi pontot, de nincs nyitva, így kéktúra pecséttel igazolok. Felérvén a tetőre, ott egy sátor, csak van pontőr is. Szőts Mikit tisztelhetem. Sörrel kínál, de most nem kívánom, viszont ad a sajátjából egy finom kekszet, köszönet érte. A Nagy-Szénást meglepően könnyen kimászom, a tetején még gyönyörködök is egy picit a panorámában. Ez után tudtam hogy rémesen hosszú út következik Piliscsabáig. Szerencsére lefele kell menni. Meglepve magamat sokat bele tudtam kocogni, de még így is elég nehezen mentek a kilométerek.. Végre beérek, és hosszú aszfaltozás veszi kezdetét. A vasútállomásnál egy picit leülök, mert már nagyon sajog a talpam, masszírozom, és vakarászom felváltva. Micsoda érzés!! :) Még egy jó adag aszfalt a Kiskopár bisztróig, ahol mindig szoktunk bónt kapni a Téry 50-en. Jókedvvel érek oda, de legörbül mosolyom mikor a pontőr közli hogy csak két óra múlva nyit a hely.. Kaja sincsen, akkor mi van itt? Látom van egy rekesz sör, bár annyira nem kívánom, de nem kérdezek, fogok és elveszek egyet belőle.. Nem is maradok, menet közben iszom meg. Mondjuk az idős pontőr úr nagyon kedves volt, nem győzött gratulálni, rá abszolút de nem tudtam haragudni. Figyelek, mert P+ innentől a követendő jel. Kimászok egy emelkedőt, aztán legurulok bele a P-ba, majd ezen balra gyakorlatilag a célig. Utolérem rövidebb távon induló ismerőseimet, jól esik pár szót váltani velük. Még mászok egy erősebb felfelét, azt hittem sosem érek fel a Magas-hegyi nyeregbe.. Ez is megvan, irány ismét Pilisszentkereszt. A Felső kocsmánál pontőr pecsétel, de nicsak, utolérem Beát. Nem gondoltam volna hogy előttem van, szuperül haladt idáig. Itt már nem pihenek meg, együtt másszuk meg végül Dobogókőt, és 13:16-kor célba érkezek, 28 óra 01 perces menetidővel. Jól esik a gratuláció, és nagyon boldog vagyok hogy sikerült ez a megmérettetés, főleg az előzmények kíséretében. Megeszünk egy hatalmas hamburgert a kinti büfében, majd hamarosan már a buszon szundítok, de ez már a jóleső, kellemes fáradtság érzése. |
| | |
|
Forrai U96 | Túra éve: 2016 | 2016.10.06 15:38:36 |
|
megnéz Forrai U96 összes beszámolója |
------TÉRY80------
------10. TTÚRA ( 20160903 8:00 és 20160904 2:13 )------
------------
Rajt: 8:00 Magyarkút CÉL: 2:13 DOBOGÓKŐ
Rajtszám: 296
Csapat:
Találkozások: Mészáros János RENDEZŐ és TÖBBIEK, Kovács László ( Salgótarján; BP.; ), Kozics Anikó, Jeremcsuk István, VARNYU GYURI, Gál Edit, MÁRTONDÁNIELDJRUSHBOY2016
------ Jó időjárás, darázsveszély nélkül ------
Mészáros János: " Kedves Forrai Család! Remélem sikerült a dobogókői beérkezés. A túra vége is jól sikerült, a végén meleg étel+oklevél+jelvény+meglepetés várta a beérkezőket. A cél maradékát átadtuk a TTT 25 éves jubileumi túra céljának. Jövőre is várjuk Önöket a teljesítménytúráinkon: Téry ,,, március ... PILIS 50, ... május, BALATON ..., Kékszalag 110, 80, ... 2017 szeptember 9-10 .................. Üdvözlettel: Mészáros János s. k. "
KÉP:
V1.96.2016090304.
|
| | |
stabat | Túra éve: 2016 | 2016.09.14 23:40:56 |
|
megnéz stabat összes beszámolója |
Börzsöny 50
Biztosan beteg vagyok. Este fáradtan zuhanok az ágyba, de fél három után csak vergődöm benne. Nincs mit tenni, négykor kikászálódom, bár a túra miatt alhatnék hatig, bemegyek dolgozni. Mire a kis piroshoz érek Vácon, már megint nagyon fáradtnak érzem magam. A jegyek 680 Ft-ba kerülnek, az apróért nézegetek valami ennivalót, de végül nem veszek semmit. A munkahelyen talált maradék pizza jól kiegészítette a korai reggelit. A vonat teli van, pálinkával kezdenek páran, mikor egy kevésbé józan egyén (nem túrázónak néz ki) is mellém akar állni, átszállok a vagon másik végébe. Ott mézről beszélgetnek, amit jobban viselek.
A vonatról leszállva előretörök, sikerül gyorsan nevezni és indulni. Közben gratulálok Annának (ezzel nem vagyok egyedül). Egy bögre, egy telefon és 1320 Ft az induló felszerelésem. A bögrét az Irma-forrásnál be is vetem, hogy aztán a víz még hosszasan lötyögjön a hasamban. Az első emelkedőn egy beszélgetésben megidézem Géza túrákra való készülését (túráról túrára), nem sokra rá megjelenik ő maga. Egy darabig (Nagy-Kő-hegytől, Nógrádon át Saj-kútig) együtt haladunk, beszél túraélményeiről, hogy nem pofozott fel egy német túraszervezőt, milyen alváshiányból fakadó hallucinációk gyötörték Franciaországban. Néha kocogunk is, aztán utolérjük Tomit, Zolit, Lajost és Zsoltit, így lemaradok és elköszönök tőle. Zoli megint elmondhatja (fogyatkozó lelkesedéssel), hogy milyen a bécsi világ. Felfelé csipegetek egy kis szedret, előzünk pár biciklist. Jól megy az emelkedő, bár a Fultán-kereszt után már nem élvezem annyira. Csóványoson felugrunk a kilátóba, a kilátás még mindig megvan. Tomitól elfogadok egy kis vizet, de megint küzdeni kell a megemésztésével. Lefelé futásra adom a fejem, egyedül folytatom. Nagy-Hideg-hegy aljában ér a dél. Számolgatok egy kicsit (korán kezdem): majdnem a táv felénél vagyok négy óra alatt, a tervezett kilenc óra úgy néz ki, meglesz. Futtában pecsételek, majd jön a kedvenc lejtmenetem, az Inóci-vágás. Kisinócon nem esne rosszul valami ennivaló, de inkább futok tovább (most az úton). Kóspallagon a bolt zárva (gondoltam), de a csap működik, bár minden nyomásra valami piszok is belekeveredik. Piliscséviek vonulnak az utcán, látok egy-két süteményes tányért is, gyorsan lejmolok egy szeletet, sajnos nem mondják, hogy vegyek még egyet, de nem vagyok telhetetlen. Betérek egy nem is tudom mibe, két sport szeletre, egy jégkrémre és egy bögre vízre. Pont 320 Ft-ba kerül, így megszabadulok a csörgő aprótól. Útközben eszek, de a vízzel megint gondjaim támadnak, meg is kell állnom. Hogy aztán újult erővel folytassam, bár úgy néz ki, hogy az izomlázat nem fogom elkerülni. Törökmezőn a kerti csapból frissítek. A maradék két emelkedő sem visel meg, azért a dinnye nagyon jól jön Hegyes-tetőn. Talán egy-két szelettel többet ettem a kelleténél, de gyorsan rendbe jövök. 35 perc van 16 óráig, így simán nyolc órán belül érek célba. Élvezem a hullámzást a Hegyes-tető oldalában. Annával (tizenharmadik találkozásunk után) együtt kocogunk be Nagymarosra. Géza invitál, hogy folytassam, majd legközelebb. Az epret luxusnak érzem, de ettől függetlenül örülök neki és be is nyomok vagy fél dobozzal. Természetesen elérem a vonatot Vác felé. A munkahelyemen látom, hogy nem csak én dolgozok szombaton. Bár most már csak fürdeni térek be. Van meleg víz, és ennél több nem is kell pillanatnyilag. |
| | |
|
stabat | Túra éve: 2015 | 2016.09.14 23:33:11 |
|
megnéz stabat összes beszámolója |
Börzsöny 50
Éppen elérem a kis piros vonatot Vácon, de alig van túrázó rajta. Mi a fene, azt hittem tele lesz. Aztán befut a csatlakozás és helyreáll a rend.
Téblábolok egy kicsit a rajtban, aztán csak nekiindulok, szemereg, de nem zavar. Nógrád felé érem utol Lajost, Hédit és Zsoltit. Hát a többiek? A komforttúrázók otthon maradtak, megijedtek az esőtől. Zsoltival ellépünk, jólesik a hegymenet, bár sokat ásítozom. Aztán estére elmúlik, az eső már hamarabb elállt. Nagy-Hideg-hegyen bedobok egy nokedlit, nagyon jó volt. Zsolti siet a komphoz, végül csak ott érem utol. Pedig nem nagyon óvatoskodtam lefelé. Igaz, Kisinóc után, bár az útra tereltek volna, inkább a K jelzést választottam, végül is, ha nagyon akarok, mehetek arra is. Mentem is.
Törökmezőn futtában pecsételek. Hegyes-tetőn óriási találmány a dinnye. Még a történetét is hallom rokon, pontőr előadásában. És hogyan kell dobni a dinnyehéjat? Alig bírok elszakadni a pontról, pedig az idő szalad, ugyan nem kell sietnem a komphoz, de igen a vonathoz, nemrég csúfosan lemaradtam róla, éppen innen lejőve. Már fél órám sincs ötig. A nyeregben ott a tábla, azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha az lenne kiírva: Nagymaros 2,5 km. Ehelyett 3,3 km szerepel. Na igen, ez nem kívánságműsor. Szóval végig futni kell. Megteszem. Oldalazom. Kapaszkodom, ahol kell (egy helyen). Csapatom. Már a betonon. Egy balkanyar és feltűnik a templom. Milyen szép! Aztán látom az órán, hogy 10 perc múlva 5 óra. Nagyon elégedett vagyok magammal. Zsoltinak további jó utat kívánok, falok egy kis dinnyét. És utazom haza. |
| | |
|
DJ_RushBoy | Túra éve: 2014 | 2014.09.11 19:56:24 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Hétvégi programok: BEAC/Turista Maxi 110 - 3850 m szinttel sikeresen teljesítve 16 óra 44 perc alatt, majd utána még az Együtt a Magyar Családokért 20 km-es távjára is elmentünk Vincze Zolival.
A kilencedik BEAC-omon 7:50-kor indultunk Zolival. Az idõjárás napközben kegyeibe fogadt bennünket, az ég enyhén borult volt. Hiába haladunk jó tempóban, Bódi István csapattársam így is utólért minket. Végül... Istvánnal a túra 95%-át együtt tettem meg. Kövecs Ferit, és Ármos Bálintot érjük utól. Mindketten jönnek velünk egy darabig, addig is sztorizgatósabban telik az idõ. Aztán a Saj-kút bércnél robbantok, és egy magamat is meglepõ erõs tempóban tolom végig felfele. Viszont ledöbbenek, hogy két bringás is végig kitekeri szinte az egész Csóványosig tartó szakaszt. Na ez a nem semmi! Amíg Foltán-keresztnél frissítgetek a sajátból, Bálint nagyon jó tempóban lép el mellettem, és a Csóviig csak a hátát látom, pedig nagyon jó idõben felértünk. Samu Piri a pontõr, csodálkozok is hogy most nem a Hegyes-tetõn kínálja a dinnyét. Kis pihenés, majd Csóvi-Nhh szakasz, gyalog, kocogva. Bódi úr tempózik elõl, én pedig magányosan haladok szélárnyékban mögötte. Nagy-Hideg-hegyrõl lefele viszont én vagyok a gyorsabb de az "erdei beacka (a.k.a. szeder) utamat állja. Kacsintgatnak a mennyei fürtök, és én nem bírok neki ellenállni. Csak eszek, és eszek. Egy darabig egyedül haladok ismét, István nem sokkal mögöttem, de a köves lefele minden évben rosszabbul esik Kisinócra. De leérvén milyen megváltás az a vízcsap.. Osztok-szorzok-átlagolok-jól haladok. Aszfaltgyilkolás jön jó hosszan, át Kóspallagon, majd jobbra fel Törökmezõ felé. Az értelmetlen tereléseket vihogva beveszem, és arra megyek, pedig tudom merre van a hivatalos BEAC útvonal (a leszürkített kéken). Nem jók ezek a plusz több száz méterek, mert a komp bizony nem vár. Én pedig nem vagyok komplett, mert egyre jobban számolgatok a három órásival.. Békás-rét után a "kedves" tulaj még jobban kiszélesítette a kerítését, hogy nagyobb helyen tudjon ugatni a döge.. Bosszúsan keringek az erdõben jobbra-balra. Törökmezõ háza viszont jobb kedvre derít. Nézem a turistatáblát.. Osztok-szorzok-gondolkozok. Ezen a túrán a matek is játszik. Indulok sebesen, pont befut István. Egybõl kocog is utánam, és most már együtt nyomulunk tényleg, nagyon sokáig. Na még egy Hegyes-tetõ. Nem haladok fölfele, szakad a víz rólam, erõlködök. Ja, üres a gyomor, jelez is egy ideje, de tudom hogy odafönt vár a dinnye. Közben biciklisik zavarják utamat. Én jó irány, õk rossz. Tudatos rossz.. Felérvén hálát adok odafentre, majd 4 dinnyéig meg sem állok. Ez most nagyon kellett. Míg tavaly Papp Bálinttal szinte sprintelnünk kellett a 15:00-s komphoz, most kényelmesen kocogva is tudtuk hogy meg lesz. Lent is voltunk 14:42-re. Kb. egy demizson paradicsomot azonnal el is tüntetek a gyomromban a frissítõponton :) Komp megérkezik, beér Bálint is. Nagyon szép idõt ment ideáig (is). A túloldalon megrohamozzuk a Fellegvárat. Szép, szép, de ilyenkor valahogy ez sosem esik jól. Lévai Viktort érjük utól. Sokszoros BEAC-os már õ is. A szokásos "orgia" ismét megtörténik a közkúznál. Valószínûleg a piperecuccos turisták(?) épp rólunk beszélnek a padon de pont nem érdekel minket. Egy darabig még jön velünk VIktor, majd a Moli-pihenõ meredekénél immár végleg lemarad, de sikeresen beért persze a célba. Bódi & Márton lendülete türetlen. Faljuk a kilométereket, és én már a finom levest vizionálom magam elé. Egy idõ után pedig meg is elevenedik, 67 km-nél. Kereken 7 km/h-s az átlagunk még a kajálás után is. (csak azért írom le, mert ettõl csak fokozatosan gyengébb lett, és itt olyan jó olvasni) :) A leves eszméletlen finom volt, 3 dl meggylével megspékelve. Két új ember kelt föl a padról (szép lenne, de tény hogy frissebbek lettünk). A sikárosi völgyben haladunk, majd a vadászház után végre újra az új K-n tudok haladni, mint sok-sok évvel ezelõtt. Viszont elég bizonytalan a festés néhol, ezáltal mi is. Közben megdörren az ég.. Vele együtt a szívem is hevesebben dobog amikor meglátom hogy milyen csúnya felhõk gyülekeznek. Újabb dörgés szinte a fejünk fölül. Beletörõdünk, csak persze pont most kell majd átmenni a réten.. Szerencsére egyelõre csak ijesztgetés volt. A K- egyre keményebben emelkedik, és a szél is fölerõsödik. De nincs zuhé. Dobogókõre még mindig lámpa nélkül érkezünk. Csak a Zsivány-szikláknál kapcsoljuk be Psztkereszt elõtt. Szuper frissítõpont jön, fincsi sütikkel mint tavaly. Állítólag kb. fél órával érkezésünk elõtt volt egy jókora zuhé itt. Megúsztuk. A Szurdok viszont borzasztóan csúszik, csak óvatosan fiam! Utána nem sokkal a 125. pocsolya után utólérünk egy sporit. 110-esen van, ráadásul elérte a 14:00-s kompot is. Csapódik hozzánk, de nincs túl jó bõrben állítása szerint. Csobánka szélén le is válik tõlünk vizet tölteni, mivel a Szentkút ki volt apadva :( Ja, és a Szentkút elõtti dagonya Palóx Expedíciós emlékeket hozott elõ :) Istvánnal toljuk fölfele a Kevély-nyeregbe, de mivel egy ideje már eseget-csepereg az esõ, a terep egyre nehezebbé válik. Fent a ponton azonnal fél liter üdítõt eltüntetek, és vizet vételezek, mivel a túrán több ilyen lehetõségem nem lesz. Bokatörõs lefele, majd jelzéskereséses szakasz lenne, de szerencsére jól ismerjük mindketten az utat, így nincs kavarás Pilisborosjenõ elõtt sem. Átbukunk egy hegyecskén, majd az ürömi mûútnál természetesen nem aszfaltozunk, hanem szépen tapossuk a jó kis sáros K-el ellátott szántóföldet :) Egy világító lufit (!) talál István a szántásban. Egy ideig hozza magával, aztán elmarad a lufi, de végül az egyik túratárs összeszedte. Remélem azért a lufi is kapott egy résztávos kitûzõt a célban :) Na még egy Csúcs-hegy. Szépen körbemegyünk a szerpentinen a K-n, mert ezt így kell. Eléggé fáradok, de most már nem szabad itt a végén bekómázni. Elég nehezen érek a Virágos-nyeregbe. István kissé utánam, majd már csak kb. 4,5 km a cééél! Istvánra most jön rá a hasmars, én kocogok tovább, mondja is hogy nem megy már a futás neki. Nekem sem, de elég instabil mozdulatokkal próbálom gyorsítani magam. Szépen ki van szalagozva a vége, a lámpám mindjárt a totális merülésen van, de még épphogy látom a szalagokat. Végül 0:34-kor másodikként megérkezek a célba. Barta Lacinak ma sem találtak ellenfelet. István jön utánam 10 percre. Három MKE-s az élen :) Tudom hogy a teljesítménytúra nem verseny, nem is úgy szoktam hozzáállni, de ez most bajnoki futam volt, így lehet hogy kicsit eltérõbb volt a beszámolóm. Na meg persze a célbeérkezés óta nem is aludtam, ezen beszámoló is így készült, elõre is elnézést a hibákért. A célban ultramaratoni várakozás, reggel már egy másik túrán szeretnék indulni :)
|
| | |
Petyesz | Túra éve: 2014 | 2014.09.09 00:15:16 |
|
megnéz Petyesz összes beszámolója |
Száztíz
Elég volt néhány gyenge pillanat ahhoz az elhatározáshoz, hogy errõl a szörnyûségrõl majd hitelt érdemlõ írást készíthessek. No meg az a 24 órába belekalapált, eszméletlen nagy élménycsomag, ösvények, gulyások, sörök, borok, dinnyék, kardiotréner emelkedõk és térdhóhér lejtõk, melyek az idei, és az eddigi életem leghosszabb teljesítménytúrájába, a BEAC MAXI 110-be belefértek. Sajnos ebben az évben legutoljára márciusban voltam egy 50-es túrán, ezért augusztus közepén egy ötnapos OKT-val próbáltam visszahozni az addigra jócskán leapadt fizikumomat. Emellé, a hosszútávú TT kiírások olvasásakor fellépõ lázas motivációt, és beteges fanatizmust sem találtam meg magamban idén. Az említett OKT-n futottam össze Ádámmal, aki jópár százast megjárt már (köztük a BEAC-ot is) és abban maradtunk, hogy szeptember 6-án, miértne-alapon ugyan fussunk már össze Magyarkúton, és ha már 3000 Ft, akkor sétáljunk át 4 tájegységen, egészen a budapesti Hûvösvölgyig.
Magyarkút - Csóványos (0 km -20 km)
Ádám véletlenül a vonaton mellém huppant be és együtt döcögtünk át Magyarkútra. 08.18-kor megadtuk nevünket és TELEFONSZÁMUNKAT a rajtban, majd a szemerkélõ esõben elindultunk. Egészen kevésnek véltem az ott helyben látott tömeg létszámát azokhoz legendákhoz képest, amik errõl a hírhedt túráról szóltak, illetve a rajtban kapott KÜLÖNKIADÁS Itiner picit arrogáns, múltból táplálkozó, de büszkén és aranyosan ajnározó bekezdései is valami nagyobb nép képeit vízionáltatták. Unalmasan és álmosan telt el az út 8 km-en keresztül, egészen Nógrádig. Leginkább a vidék és Budapest ellenpólusairól beszélgettünk és én elég sok szedret zabáltam be Nógrád szélénél. Sokat ásítoztunk és én próbáltam kiolvasni a KÜLÖNKIADÁS-t, mondanom sem kell jókat mosolyogtam, a túra ötlete a szöveg alapján az 1980-as évek Kinizsi Százas távjának a lealázása akart lenni, egy festõ útvonalon. A szerzõ, (idézem:) "férfias sétának" nevezi a BEAC 110 km-ét... Felidézte a legtöbb év szeptemberi eseményeit, hogy melyik évben milyen királyságot követtek el a túrázók javára, GASZTROMAXI, kajakavalkád és hasonló, szép ajnárok, ami ilyenkor kell. Ellenben az Itiner szintmetszete 1991-bõl való kézzel rajzolt valami és nem is a jelen útvonalat mutatja.. a táblázatban pedig megtett/hátralevõ szint sajnos nincs feljegyezve, ami igen jól szokott jönni néha a megfáradt léleknek (jaj, innen 830 m fölfele, csakkibírom!!!..stb) illetve hiányzik róla mégvalami, de errõl késõbb, mert EGÉSZEN LÉNYEGTELEN. Nógrádon vizet töltöttünk a forrásnál, bevarrtunk egy jóreggelt kekszet és felkészültünk a Csóványosra. Én egészen nehezen bírtam az Ádám tempóját, be kell vallanom, hogy jóval vastagabb vádlival áldotta meg a teremtõ, és ránézésre sem az az anyámasszony katonája, nemhiába számoltam kb 6 km/h-s összátlagot a Saj-kút bérc elõtt.. Lódarazsakat nem találtunk, viszont jött az emelkedõ és az élre törve én diktáltam a tempót. Hallván mögöttem Ádám sóhajait megnyugodtam, emberbõl van õ is, az én lábam és tüdõm meg végre felébredt a nyári álomból. A kaptatón mindenkit sikerült magunk mögött hagyni, a Foltán-kereszten átsuhanva szép bükkösben andalogtunk fel a Csóványosra. A gerincen, a kitett részen megláttam az Óperenciás-tengeren túli, ködös Visegrádi-hegység sziluettjét, a túra kb. hatvanadik kilométerét.. jaj. 938 méteren megpihentünk, a kilátó építése egészen jól halad, MERT már körbe van kordonozva, és embereket is láttam.
Csóványos - Nagymaros (20 km - 50 km)
A csúcsról lefelé zeneileg összehangolódtunk, mert kiderült mindketten ismerjük ugyanazokat a mocskokat, sõt idézni is tudunk belõlük. Körülöttünk amatõrebb bringások tolták a montit, sokszor egészen bicajozható részeken is. A Rakodó nyereg elõtt elkezdõdött egy igen vészes, szúró térdfájdalom, ami leginkább 50-60 km után szokott lejtõn lefelé jelentkezni. Megnyugtató volt. A Nagy-Hideg-hegyre könnyen felértünk, és Ádám tanácsára nem sörtünk, hanem szétverettük a térdünket az Inóci-vágás köves, zuzalékos és utálatos gerincén. Nagyon elkezdett fájni a bal térdem. Kisinócon pecsét és két korsó hideg Borsodival múlattuk el az ötperces pihenõt. Innen nagyon kényelmes utunk volt, szinte szintben, jókat beszélgettünk az autósoktatókról, a fingásról, és további, ilyen szokványos, mindennapos dologról. Útközben szembe jövõ túrázók kérdezték utunk célját, én azt félve vallottam be, de kedvesen invitáltam õket jövõ szeptemberre. Nem fognak jönni. Monoton szakaszon száguldottunk be Törökmezõre, ahonnan nagy szomorúságomra, de Ádám határozott kérésére rögtön tovább is hajtottunk. A következõ szakaszt nagyon szeretem Köves-mezõig, laza, kedves rész, érzõdik a Duna illata és a nagymarosi alkoholfelvétel lehetõsége is. A Hegyes-tetõn felfelé rosszabbra emlékeztem, igazán könnyen megvolt, nagyon élveztem a kirándulást. Fenn korlátlan mennyiségû dinnye várt ránk, így pusztítottuk rendesen. Rendezõi kérésre dinnyehéj-távolbadobó versenyt rendeztünk, a Dunába kellett célozni, nem nyertem semmit.. :(. Közben jött a rendezõi telefon, hogy az elsõ bringás beért a célba. Kérem. Innen éreztem magam a legjobban, a térdem viszont a halálán volt. Ádám, ha jól láttam kisebb mélypontot élt át, nem volt kedve nagyon túrázni már. Mindez Nagymaroson megváltozott, ugyanis 17.50-re értünk be, így elcsíptük a hatos kompot. Persze elõtte betömtünk a pofánkba annyi zsíros deszkát, amennyit csak tudtunk és Ádám kapott 3 kiló ropit útravalónak a fõrendezõtõl, mert nem hozott sós kaját. Szerintem még most is van belõle. Nem hittem el, de 9 óra 32 perc alatt, kb 5,2-es átlaggal odavertük a Börzsönyi Kéktúra szakaszt, így a BEAC elsõ 50 km-ét. Ez a finom fagyi nekem éjszaka erõsen visszanyalt.
Nagymaros - Dobogókõ (50 km - 80 km)
Megérkezvén a Dunántúlra, bevetettük magunkat az elsõ visegrádi kocsmába két jéghideg Soproniért, amit ezúton is köszönöm annak, akinek valaha is meg lehet köszönni (sörfõzõk, soproniak, Ádám stb..). Enélkül ugyanis nem sok kedvünk lett volna felmenni a fellegvárba, legalább is nekem nem. Pecsételés a Nagy-Villám-nál és irány dél. Ránkesteledett és ideiglenes útitársammal elszakadtunk egymástól. Mélypont Úr eljött értem és hihetelen módon, egész korán, 60-61 km-nél mentem át azon a zombikapun, amin máskor 80 után szoktam. Kedvtelenség, Halálfélelem, Zombulat, Utálat és Gyûlölet ötöske felváltva ülte meg Péter nevû lovát ezen az istentelen hosszú, monoton, Pilisszentlászlóig tartó szakaszon. Az esõ motiváló hatásairól pedig jelen írásban nem értekeznék. A Kis Rigó Vendéglõben megtörtént a csoda, ami mindig megtörténik. Túrapecsét, Finom gulyásleves, 3 deci Kóla, Egy forró presszó tejjel, és Egy csinos pincérlány hatására majdnem átneveztem a 150-es távra, de sajnos nem volt hosszabb az általam nevezettnél. Ádámmal megterveztük, hogy nem a kéken megyünk Dobogókõre hanem alternatívkodunk, mint ahogy mások is tették. Hosszú, jelzés nélküli, monoton betonúton áztunk szarrá immáron hárman, majd a PirosHáromszögön a sáros, esõs emelkedõn másztuk meg éjfélkor a hegyet. Az idõ, a talaj és az éjfél ellenére megint nagyon jól éreztem magam, kiderült, mert felfelé verhetetlen vagyok. Önmagammal szemben, egyszemélyes versenyben legalább is...
Dobogõkõ - Hûvösvölgy (80 km - 110 km)
Ádám már megint sietett valahova, pedig még mindig 5km/h-val jöttünk a rajttól. Ez már egy kicsit zavart, de nem akartunk szétválni, így én engedtem. Gyorsan el is tévedtünk, egy GPS-es arc vette át az irányítást és toltuk el magunkat a Zsivány sziklákig. Innen le Pilisszentkeresztre, ami a túra legrosszabb lejtõjét jelenti. Idáig. Köves, sziklás, zuzalékos, igazi térdhóhér kegyetlenkedés. Viszont a faluban, amire végképp nem számítottam, egy utcai pecsételõponton, áldott házi úr és két kedves és csinos hölgy kínált meg minket süteménnyel, lekváros kenyérrel, zsíros deszkával, savanyával, és ami tényleg parádé: háziborral. Utóbbinak kifejezetten örültem, és ha valaki ezen jóságokon túl cigarettával is megkínált volna, tuti feladom a túrát. Persze ez nem igaz, viszont szívesen vedeltem volna reggelig, de Ádám már megint sietett valahová, így sokszori noszogatásra és útravaló borikával végre megindultam. Ez a volt a világ legjobb ellenõrzõpontja, ezúton köszönjük szépen! A jóadag tütü átsegített a következõ ultramonoton szakaszon, de az irdatlan sár, és hogy Ádám megint elõrezúgott elfeledtette velem sosevolt helyismeretemet, így a kiírt útvonal helyett lekirándultam Csobánkára, hogy megnézzem azt a nettó nulla helyit az utcákon. Hajnali 3 volt és gondoltam felhívom Ádámot, ne várjon, tutira más úton megyek. Nem volt meg a száma, oké hívjuk fel a rendezõket, adják meg a rajtban leadott nevezõlapról a számát. AZ ITINEREN NINCS RENDEZÕI TELEFONSZÁM! Nem hittem el. Minden szar rajta van, de ilyen jelentéktelenség nincs. Mégis minek? És még nyílt törésem sem volt. Ha ezt a félkomoly beszámolót olvassa egy illetékes, kérem erre azért figyeljenek oda, mert ez azért még annál is cikibb, mintha elcsapna egy pótkocsis ifa, de a 104-es számon valami emelt díjas pornó köszönne be. No, jólvan, lehet most megszopatom Ádámot, aki lehet, vár rám, de én más úton megyek a Kevélyre az tuti. A kövesúton, meghosszabbítva a sajátomat elmetszettem a kéket és vártam 10 percet, hátha jön, de csak mások jöttek. No, akkor irány a Kevély-nyereg. A sárban nemvolt vicces az a fölfelé, de a nyeregben kiderült, hogy 20 perce tovazúzott a srác, hálaisten nem várt meg. A köcsög!! Leültem a tûzhöz 95 km után, és eljött a túra utolsó (leghosszabb) mélypontja. Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem a Kevély-nyeregbõl lefelé,de ilyen megható, férfiúi könnyezés téma volt asszem. Mind testileg, mind lelkileg padlón voltam, énekelgettem, magamban beszéltem satöbbi, volt már ilyen, unalmas sorok. Pilisborosjenõre rendbe jöttem és a Rozália téglagyárig, az eddigi sajátrekord 100 000 méterig semmi baj nem volt. És sajnos vizem sem. Kitikkadva beromboltam magamba egy sport szeletet, had ragadjon össze mégjobban a pofám, hadd szomjazzak még jobban ugye. A téglagyár mellett a padkán lefeküdtem és néztem a pirkadatot és hallgattam a gépek mindent átható zugását. 100 km után innen már kutyafasza az a 10 km nemigaz?? :) Nem. Mondjuk ismertem a terepet, így nem voltam elkámpicsorodva a maradéktól, inkább csak nem volt kedvem felállni, mondjuk hazamenni se, de ez már más kérdés. Hihetetlen, de éreztem, hogy mindjárt vége, és nem akartam, hogy vége legyen, bármilyen szarság ez az egész, csak az útvonalon akarok maradni, mert már a részemmé vált. Itt szerettem bele a Maxi-ba. A szerelem pedig múlandó. Fogtam magam, istentelen szomjasan és kattogó halántékkal nekimentem a Hármashatár-tömbjének. A Virágos-nyeregig a hányinger kerülgetett, itt viszont egy csinos pontõrlány kihúzott a mélybõl. Kiderült, hogy Ádám még nem járt itt. Akkor meg hol a répában van?? Mégis megszívattam? Ültem a lánnyal 15 percet, majd segítettem neki tüzet rakni, teljesen feltöltõdtem, mintha akkor ébredtem volna az ágyikóból. Durr lefelé, szinte újjászületve lekocogtam a maradék 4 km-t be a célig, probléma egy szál se, agyilag-testileg nulla fájdalommal érkeztem be a célba 23 óra 35 perc, 110 km sétafika és 3850 m szintemelkedés után. Érdeklõdtem ugyan telefonszám után, de azt mondták: jaa, a nevezési lapok még nincsenek itt...jaj. Bevertem a húsmentes gulyáskát, finom és forró volt. Ádám 15 perccel utánam ért be, kiderült a téglagyár után aludt egy farakáson egy jó órát, simán elzombultam mellette, pedig még emlékszem is a farakás helyére. Bekajáltunk, örömködtünk, repeta, ilyenek, villamos moszkvatér, 4-6. Hazaérve fürdés, beacbúcsúzó 2 sör reggelire, majd délelõtt 11 kor a sokadik hír elolvasása után lefejeltem a monitort, majd a faliórára nézve kiderült, hogy még van a szintidõmbõl 18 perc. Lefeküdtem aludni.
ÖSSZEGZÉS, SUMMÁRUM, JÓTANÁCSOK, JAVALLATOK, ÚTRAVALÓK, BATYUK A HÁTRA:
Mindenkinek javaslom ezt a kirándulást. Egyszer.
|
| | |
csiba | Túra éve: 2014 | 2014.09.07 15:36:53 |
|
megnéz csiba összes beszámolója |
Ennek a túrának a szervezésén mindig elmosolyodok. Most ez éjszakai 50-en indultunk. Kb. 8-ra értünk Pilisszentlászróla. A nevezési lap alapján a 2 és 3 számot kaptuk, de az útvonalról bármiféle leírást, itinert nem. Valószínûleg nem elfogyott. Különösebben ez minket nem zavart, mert ismertük a terepet, tudtuk merre megy a K jelzés és a Virágos-nyeregtõl, hogyan jutunk el a célig. De találkoztunk az utunk során olyanokkal, akik ezzel nem voltak így. Soha nem értettem, hogy ezen a túrán a rendezõk miért állnak így hozzá. Ez volt kb. a 4. alkalmam, hogy indultam, de ezek közül csupán 1 olyan volt, ahol kaptunk 1 db írólap nagyságú papírt, amin táblázatos formában fel voltak tüntetve a fõbb pontok és jelzések. Nehezen hiszem el, hogy egy normális itiner összeállítása ekkora problémát jelent. Jó lenne, ha gondolnának azokra is, akik pl. elõször járnak, vagy alig jártak ezen a terepen.
A másik kedvenc, hogy a név, rajtidõ, célidõ kitöltetlen marad a pecsételõs lapon. Persze ezt is rá tudja írni mindenki saját magának. De amin a legjobbat mosolyogtunk, az a célban volt, amikor megkérdezték a nevünket, lakhelyünket, születési dátumunkat. Ilyenkor úgy elgondolkozik az ember, hogy a nevezési lapot pl a rajtban miért töltöm ki, ha belül nem áramlik az információ?
Szóval akadnak jócskán érdekes dolgok ezen a túrán, de azért kellemes séta volt. |
| | |
|
SumAnachen | Túra éve: 2013 | 2014.07.30 19:16:10 |
|
megnéz SumAnachen összes beszámolója |
A beszámoló itt olvasható.
sumanachen.wordpress.com |
| | |
nagypapa | Túra éve: 2013 | 2013.09.20 14:56:53 |
|
megnéz nagypapa összes beszámolója |
Börzsöny 50
2013
(Szokás szerint vázlat. A téli kandalló ropogása között majd kitöltöm)
Korán kinn voltam, szundikáltam.
Vidám turista csapat.
A hátizsák fennmaradt, kész borzalom. Utólag égnek állt a hajam, Van úgy, hogy a meg nem sejtett veszély szerencsés elmúlása után kezdenek összeverõdni az ember térdei. Huh, minél messzebbre kerülünk tõle, annál jobban látszik. Akár csak a nagy hegyek.
A rajthoz igyekezve, Molnár Gáborral beszélgettem. A trafiktender idején elmentem a boltjához megnézni, hogy mi van. Zárva, volt az ajtóra irva és papirral leragasztották az üveget. Most legalább megtudtam valamit a helyzet alakulásáról. Valamikor rendszeresen ott vettem meg az évi túrafüzetet. Rendkivül érdekes volt a vásárlók köre. Amit a Váci utca nyujtani tud Budapest "világvárosban", helyi lakosok, a sétáló-nézegetõ külföldiek, arab pénzváltók, deklasszált, többször visszatoloncolt disszidensek, éveken át Vizoviczki gyanutlán turista-áldozatai, konzumnõk, röplapszórók ... Ezt csak azért emlitem, mert a túrák résztvevõi nemcsak az útjelzéseket, hanem a társadalom rétegeit is ismerik. Már, az idõsebbje. Karel Capek remek karcolatokat tudott irni e témában.
Gyors létszám, elfogult és tudatlan, természetesen: Corradi, Dobos, Kiss, Mészáros, Oláh Bea, Török, Wehner, és akiket nem láttam, mert leszakadva értem a rajthoz, ott is elvacakoltam, Amált hiányoltam, itt is elmondom. Már mindenki elment, mire elindultam. Ez nem zavart, egy egész éjszaka is tudok egyedül menni, csupán a tényt jelentem. 8:35?
Loko-pihenõ megtekintése. A jubileumi túrán eltéritettem a jóságos Kovalik Andrást, akinek egy zokszava nem volt, bár a régi K útvonalát bravúrosan megmutatta. Igazi toleráns ember, korábban fel sem tételeztem volna róla. Pardon.
Szenzáció! Legalább is nekem: megtaláltam a sárga sorompót. Majd részletesebben késõbb
Nógrád után jólelkû nõk és férfiak takaritanak a Kálvária kápolnája körül (Mária-nap)
Zavartalan haladás, darazsak nincsenek, vagy csak kevesen.
Más is megjegyezte, hogy néhány év alatt annyira megnõttek a fák, hogy a szokott helyeken nincs szeder, pedig jó volt alibi pihenõnek. Rövid megállás a Foltán-keresztnél, nem gyötröm magam, aminek persze ára van. De azért a Csõványos púpjára a szokottnál egy perccel hanarább felmentem.
Fél kettõ, amivel a pedáns Solymár Éva meg volt elégedve. Én viszont nem voltam megelégedve a lefelé haladással két görgeteges szakaszon rengeteg idõt vesztettem, mert nem akartam elesni. Korral jár, meg azzal, hogy másra is kell gondolni.
Nagy-Hideghegy púpjára is rendesen felmentem, a szokott idõ alatt. Rövid megállás. Utána a nagy lefutás Kóspallagig döcögõ sétává fajult. Kerékpárosok, dinnye nagyságú kõ. Egy másik kerékpáros kiüti a kezembõl a botomat.
Megzavarodtam a két tucatnál is többször megtett úton. Becsapott a kijárt erdészeti út, miközben a kerékpárosokról elmélkedtem. Három ott lévõ embert kérdeztem a tarvágáson. Nem értettem, hogy mit mondanak. Szörnyû.
Jocó váratlan mobilhivása. Közlöm a helyzetet, meg azt, hogy visszamegyek az õsi szabály szerint. Megvan a hiba.
Jocó és Erzsi teljesen váratlanul feltúnik.
Kisinóc bezárt. Nem csodálkozom, ismerem Gyuri bácsi pontosságát. Szerencsére a szabadtéri büfé nyitva volt. Kék Túra bélyegzõje volt a csaposnak.
Ütemes menetelés Kóspallagon át, Téli tüzifa a házaknál. Átvágtam a falu utáni kanyart.
18:30 Törökmezõ. Pont nincs. Jocó morog, mert még zsiros kenyér sem kapható. Jó vicc, Törökmezõ ilyen hely. Mondtam, hogy kérjen inkább palackos italt.
A kedves Samu Piri hiába várt a görögdinnyékkel. Majd megkérem tõle egyszer a mobilszámát.
Az Urániáig hozott Jocó.
Értékelni kell majd a történteket.
Egyelõre vége. |
| | |
atomcat | Túra éve: 2013 | 2013.09.16 12:55:42 |
|
megnéz atomcat összes beszámolója |
Az informatika ördöge szándékosan szívat. Valahogy ez az érzésem támad, amikor a hazaút elõtti napon, csütörtökön az adatbázis szerverünk stílusosan csütörtököt mond. Még mûködik, de kevéssé megbízhatóan. Azonnal át kellett migrálni az összes adatot az alaltta pihenõ új szerverre. Persze mindezt a Beac Maxi (újabban Túrista Kékszalag) elõtt 2 nappal. Az esi munka garantált. Pihenés helyett éjfélig "hegesztek", hogy mire lelépek, újból egészségesen mûködjön minden. Ez persze szöges ellentétben áll a csütörtök reggeli tervemmel, miszerint korán fekszem, hogy a péntek esti hazaérkezésnek és kései fekvésnek minél kevesebb negatív hatása legyen a másnapi túra esti szakaszára. De lassan már megszokom. Túra elõtt mindig van valami virtuális suttyóság, ami pofátlan módon beletúr a való világ menetrendjébe - ezzel is bizonyítva, hogy ez a virtualitás menyire ezer szállal kötõdik immár a valósághoz…
Sebaj. Lefekvés után legalább rosszul is alszom, úgyhogy csütörtök reggel egyre erõsebb a gyanúm, hogy az esti szakaszon két hosszabb lépés közt alukálni fogok:) Pénteken 4-kor autózás Göteborgba, utazási mizéria - természetesen 20 percet késik a gép -, kis alváspótlás a Ryanair járatán, és már Budapesten is vagyok. 22:45-re kikászálódok a gépbõl és a terminál bádogvárosából:) Apósom a reptéren vár. Õ is fáradt, durva hete volt. Ketten, folyó aggyal indulunk Zebegénybe, miután a Tescoban letudom a bevásárlást a másnapi túrára. Este elkészítem a szendvicseket, mert reggel aludni akarok, amíg lehet. Végül f2-kor kerülök ágyba, és próbálok elaludni az "aludj, mert keveset alhatsz" belsõ parancs lelki terhe alatt. Persze utóbbi paradox módon mindig megnehezíti a mûveletet.
Reggel magamtól kelek, az ébresztõóra elõtt 5 perccel. Nem szabad lekésnem a startot. A 2011-es, utolsó részvételkori bokasérülés miatti csorbát (70-ig jutottam csak) ki kell köszörûlni. Reggel minden klappol. Terv szerint indulunk, és a bakancs felvételekor megnyugtatólag hat, hogy bár a jobb oldali belsõ talpálnál levõ bõr megadta magát, a GoreTex membrán még tartja a lábamat. Talán ezt az utolsó 110 km-t ki fogja bírni.
Nevezés távoli eljáráshívással telefonon, Laci segítségével. Verõce-Magyarkút között a bicajosokat kerülgetve szembeforgalom - Gosia, Laci felsége épp hazafelé tart a startból. Gyors integetés, de nem állunk meg - vészesen közeleg a 8:15-ös elvi startidõ. A indításnál nagy tumultus. Amíg feladom a csomagom, Laci leadja a nevezési lapom, és végre szabadulunk a tömegbõl. 8:10-es startidõ kerül a papírjainkra. Az erdészeti útról letérve gyorsan bicajosokba ütközünk, akik itt éppen - a patak és emelkedõ miatt - lassabbak, mint mi a túrabotjainkkal. Szerncsére a kerékpáros mezõny java végül Nógrádig elmegy, de addig gyakran jönnek hátulról a kétkerekû entitások. Laci a startban megtudta a túra átkeresztelésének és az útvonal változásnak az okát: a régi, eredeti útvonal az OKT-n ment, csak túristabaráti szempontok miatt belevették a Lajos-forrást és Csikóváralját, mivel akkor még mûködött ott túristaház. Sajnos mivel azóta mindkettõ bezárt, nem volt indok, hogy a kékrõl letérjen a vonalvezetés.
Valahol a Nagy-Kõ-hegy után ér be minket Mátra 115-ös ismerõsünk, Sanyi. A Szoros-patak-Ágasvár részt teljesítettük együtt a nevezett túrán, utána õ másokhoz csapódott, mert a 88-on volt. Legalább megtudjuk, mi lett a sorsa, miután elváltunk a Mátra "lankái" közt. Hamarosan átkelünk a vasúton, egy újabb kis pukli, és némi szerdezéssel megtámogatva már gyönyörködünk is a Nógrádi vár látványában. A falu határában kedves ember szilvával kínál minket, majd felhívja a figyelmünket, hogy az út mentén még lesz sok. A norvég kényszerérett import gyümölcsök után kánaán a magyar, nap érlelte szilva. Én meg-megállok a fáknál, és eszem. A rövidke kis futásokért, hogy beérjem a többieket bõven kárpótol a kék manna:)
A Csurgó-kútnál kötelezõ ivás és az elsõ ellenõrzõpont. Kb. 6-os átlaggal jövünk eddig. Sokat nem pihenünk, belevágunk a Csúványosra vezetõ szakaszba. A Kálvária éppen szépülõfélben van helyi gondos kezek munkájának köszönhetõen. Átvágunk a réten, és hamarosan megcsodálhatom, mi maradt egyik kedvenc erdei szakaszomból az erdészet tarvágása után. Nem szívderítõ látvány, de a királyréti elágazót elhagyva javul a helyzet. Idõközben Sanyi az informatika és a pornóipar hazai összefonódásával szórakoztat minket. Mi tagadás, a szakma egy érdekes perspektíváját tárja elénk: hálózatépítés webcames csajok lábai között/alatt/miegyéb:)
Hamarosan a 2011-es darázsincidensem helyére érünk. Akkor két csípést sikerült begyûjtenem. Szerencsére idén nyoma sincs a dögöknek. Saj-kút - ami épp kiszáradt -, majd már indulunk is fel a hajdan volt szedresben. Az erdõ megnõttével gyorsabban megy a mászás: nem csábít mindenhol a feketéllõ szederhad:) A hajdan volt növényi társulás egy-egy õsmaradványa elszáradva, levelek nélkül várja a végsõ pusztulást utunk szélén.
A régi kerítést elérve a nyíltabb területen vidámabb a szederhelyzet, de meglepve tapasztaljuk, hogy bizony a szokásoshoz képest igencsak hátrébb van vannak az érésben a növények. Valoszínûleg a március-áprilisi hóhelyzet miatt.
A Foltán-kereszt alatti valamikori írtás rendesen felcseperedett. Emlékszem korábbi idõkre, mikor itt felfelé tekeregve, visszanézve a teljes vágást könnyûszerrel be lehetett látni.
A keresztet elérve már 250 méter szinten belül a Csovi. A Három-hárs oldalából elénk tárul a lelkesítõen csodálatos duna-völgyi panoráma - talán innen van a legszebb rálátás a délre forduló hatalmas folyamra. Egy utolsó kapaszkodó - ahol egy kedves, idõs túristapárral találkozunk -, majd már fent is vagyunk a Csovin. Sanyin látszani kezd a két hónap kihagyás, csak pár perccel utánunk veszi be a csúcsot. Odafent nagy tömeg. Evés, ivás, indulás a további program. Itt csatlakozik hozzánk következõ túratársunk, Tibi. A Csóványosról a lefelé menetel a szokásosnál könnyebb, mert a bicajosok alaposan fellazították a talajt lefelé ereszkedve. Ez nekünk ott és akkor kényelmessé teszi a lejtmenetet a puha, homokszerûre darált talajon, de sajnos a talajeróziót elég rendesen megtámogatta.
A Csóványos meghódtásávasl beléptünk a túra pihenõ szakaszába, ami egészen Nagymarosig tart. Nagy-Hideg-hegyet szokás szerint a sípálya felõl vesszük be. Kis szerzett elõnyömet arra használom, hogy mire a többiek megjönnek, már sör és kóla fogadja õket az asztalon:) A sör - mint itt mindig - ismét csak jólesik, és szépen ellazítja az immáron 25 km-e használt izmokat. Kis pukli, és élvezhetjük az erdészet által tökéletesen tönkretett Inóci-vágást:) Gyalog is elég szörnyû, bicajjal pedig egyértelmûen tragikus ez a rész. Pár éve valami okostojás letolólapozta, majd a víz a fellazított talajt elszállította az út majd' teljes szakaszáról. Út ki jobbra, mi le a vízmosásos nyomon, út vissza, patak, és már Kisinócon is vagyunk. Az EP-ben rövid pihenõ - Sanyi zonkit igazít, mi Tibivel tonikozunk. A csaposnál érdeklõdök, hogy örül-e a túrának és a nem mellékes ténynek, hogy a sörcsap melett van az EP. Jobb-e a forgalom? Minderre az egetverõen óriási magyar pesszinizmustól bûzlõ választ kapok, de azért a végén kénytelen elismerni, hogy azért csak többet adnak el a mai napon:)
Kóspallagon fejhûtés és mosdás a kék kutak vizében. A falu határában megemlékezünk a régvolt kék útvonalvezetésrõl, ami a tarvágás, majd a gyorsan növõ cserjés áldozata lett. Törökmezõre menet szégyen szemre benézek egy jobbost, de szerencsére Laci idejében rámszól:) A Malom-patakban csak teng-leng a víz, sehol már a Julianus túrán látott mennyiség. Akár a patakon is átkelhetnénk, de a híd szint szempontjából sporolósabb:)
Felkapaszkoduk a túristaházhoz. Végre rendesen elkezdték felfúrni a dolgokat. Komoly kinti, fedett terasszal toldották meg a vendégfogadót, és a kalandpark is várja a kalandos kedvûeket. Reméljük, sikerült a vendégszeretetbe is befektetni egy kicsit, mert korábban a világ legtapplóbb "vendégszeretetét" - talán inkább vendégutálatát - élvezhette az erre tévedt túrista. Az órára pillantva eldöntjük, hogy visszaveszünk kicsit, mert a 6-os komp volt betervezve, és a tempónk alapján inkább az ötöst érnénk el. 50-nél jól jön egy kis szusszanás a hátralávõ 60 km elõtt.
Karszalag nélkül átkelünk a Kalandparkon - a kéket elterelték a kötélpályák miatt, de mi ragaszkodunk régi utunkhoz. Már jóval a Vizes-árok elõtt megvitattuk Lacival, hogy onnan kikapaszkodva inkább a régi kéken megyünk fel, mert sokkal szebb a vonalvezetése. A létrát elérve meglepõdünk: a hivatlaos jelzés visszakerült a régi, 2000 elõtti felmenetelre. Talán van remény, hogy egy nap a Dobogó-kõre vezetõ kéket is visszakapjuk?:)
A szépen megmagyarázott ok (t.i. erdõ rekonstrukció - az eredeti lombkoronaszintek visszaállításával) miatt szinte tökig kivágott tanöstény következett, majd egy kis bitumenezés Köves-mezõig. Inkább bele sem gondoltam, mennyire közel vagyok Zebegényhez, és milyen jó is lenne kialudni magamat az éjszakai álomkóros gyaloglás helyett:) Persze tudom, hogy hogyha úgy döntenék, óriási hiány- és befejezetlenség-érzetem támadna:)
Hegyes-tetõn a szokásos dinnyeáradat fogad minket, ami az összes addig elejtett izzadságcseppért kárpótol mindannyiunkat. Itt kötelezõ a negyed órás megálló, nehogy a pontõröknek cipekedni kelljen már zárás után!:)
Levágás Marosra, és már sorban is állunk Tibivel Gábornál, kézmûves fagylaltjára várva. A kraftos 4 gombóc rendesen hozzájárul a következõ, Pilisszentlászlóig tartó szakasz energiaellátásához. Laci - aki kihagyta a fagyit - 17:15-re ér a komphoz, vagyis tényleg jól toltuk az elsõ etapot. Ha akarjuk, és nem lassítunk tudatosan, az 5-ös komppal kelünk át.
Fagyi után mi is labattyogunk a komphoz, ahol Sanyi a feladás mellett dönt. Vérhólyag nõtt a lábára egy korábbi, mélyen levõ vízhólyag elfajzásaként. Úgy ítélte meg, jobb Maroson kiszállni, mit az éjszaka és a Pilis közepén valahol. Tibi csak az 50-esre nevezett, így 4 fõs csapatunk felére redukálódik. Sörci, majd bakancsigazítással egybekötött kompozás következik. A túlparton csapódik hozzánk egy másik Laci, így két Laci közé szorulva folytathatom a túrát felfelé, a Visegrádi Kálvárián.:) A következõ EP elõtt vidám, kispistázó túratársak - épp az Apát-kúti-völgybe tartanak, hogy némi szintet és távot spórolva juthassanak el a meg(nem:))érdemelt raguleveshez, Pilisszentlászlóra. A nagy-villámi pecsét begyûjtése után, a fekete-hegyi mezõ ismét hozza feledhetetlen, lemenõ napfény spékelte látványvilágát. Az egyre vörösödõ surlófény egyben a búcsú kezdetét is jelezi a túra szombat nappali szakaszától.
Szerencsére a lámpakapcsolás még várat magára. A Moli-pihenõt a nyugati ég visszfényében csodálhatjuk meg, és egészen a kerítés utáni, jellegzetes ferdén kiágazó ösvényig (Õr-hegy oldala - Hajlékos-bérc) húzzuk a LED-ek hathatós segítsége nélkül. Az Úrasztal-oldalon politizálással múlatjuk az idõt - jobb témát nem találva:) Hamarosan Papp-rét, és végre Piliszszentlászló karnyújtásnyira tõlünk. Csak vége a bitumen rallinak, aztán véget érni nem akaró erdõség - már nagyon kéne az a leves:) Végre jobbra a falu fényei, és pár indikátorkutya ugatása. Már nincs messze. Jobbos, és bokatörõ lemenetel a faluba: megérkeztünk.
A Kis Rigó oldalkapuja nyitva: kellemes meglepetés. Odabent egy pincér, aki közli velünk, hogy nem hoz gyorsan sört, akármennyi borravalót kap (:)) mert neki már lejárt a munkaideje. Ez is szép vendéglátói hozzáállás mondhatom. Rossz is egy étteremnek, ha legyárthat 200 adag ragulevest, amit garantáltan megesznek, és ki is fizetnek. Ez van… Szerencsére a kolleganõ gyorsabb lábú, és még jobban is néz ki, mint a mufurc pincér úr, így pillanatokon belül megérkeznek a rendelt kólák és a sör.
A leves finom, és anyag is van benne bõven. Eszünk, mert ez kell, hogy felvigyen minket a következõ csúcsra, Dobogó-kõre.
A Kis Rigóból kifordulva arcon csap minket az éjszaka hideg lehellete. Gyorsan öltözünk. Mások is követik példánkat. A hidacska sajnos nincs kivilágítva, mint ahogy régebben meg-megesett, de kárpótol a tudat, hogy már 70 km felett járunk. Sikárosig bitumenezünk. Laci beér egy embert - mint késõbb kidedrül, Árpinak hívják -, és vele megy, némileg elõttünk. Én visegrádi Lacinkkal caplatok kicsit hátrébb, és igyekszünk tartani a tempót. Sikáros elõtt egy kétségbeesett ember érkezik hátulról: nem itt megy a kék. Megnyugtatom hogy tudjuk, de ne parázzon, jobb a bitumen, mint az erdõ ezen a szakaszon. Sikárosra érve Visegrádon csapódott Laci egyre inkább lemarad. A P3szög bejövetelénél már a fényét sem látom, amikor végre felzárkózom az elõttem haladókhoz. Az út megindul, egyre csökken az esély, hogy beérjen minket. Valahol itt kédezi meg Laci, hogy hogy áll az álmosságom? Jól - válaszoltam, majd rögtön, szinte varázsütésre elálmosodom:) Felfelé megyünk, de majd' leragadnak a szemeim. Tartom a sarkokat a látómezõmben, de érzem, hogy odafent kell kóla, és remélem, a pontõrnél lesz is. Az emelkedõ megenyhül - felértünk Dobogó-kõ jellegzetes, elnyúlt gerincére. Végre jobbos, és kiérünk a bitumenre. Már látszik a parkoló, és hamarosan a Túrista Múzeimnál is vagyunk. Bingoo, még van kb. 1 liter kólája a pontõrnek. Ezt elosztjuk - a többiek az állapotomat látva rám hagyják az adag nagyobbik részét - utólag is örök hála:)
Egy éppen feladó a még elõttünk álló megszámlálhatóan végtelen sok méternyi szintrõl bizonygatja teóriáját - ezzel próbálva alátámasztani feladásának jogosságát. Akármennyire arrogánsan is adja elõ elméletét, a hátralevõ szakaszt ismerve nem nagyon akar a valósággal fedésbe kerülni a kiselõadás. Már szervezi a fuvart haza. A pontõr kapva kap az alkalmon: ugyan elvinnék-e a túristaházban elfekvõben lévõ szám szerint egy darab túristát? A kérdés hamarosan okafogyottá válik, mert elfekvõ emberünk, mint Fõnix kel fel hamvaiból, és úgy dönt, hogy ezt a kellemes kis sétát már lenyomja - ideje még van bõven.
A rögtönzött színházi elõadás alatt kellemesen kipihentük magunkat, és a vendéglátást megköszönve neki is indultunk az éjszakának (mindez kb. 10 perc lehetett, bár az idõérzet csalóka a 80. km táján:)). Mészáros atyai szavait követve a piroson mentünk le Pilisszentkereszte, ami egyben a letérést is jelentette a korábban megszokott, klasszikus BEAC Maxi útvonalról. Mit mondjak, a mindig kavarós sárga szakaszért nem fáj a szívem túlságosan, ugyanakkor az OKT Szentkereszt utáni szakaszát nem ismerve némi bizonytalanságot is hordoz a történet részemrõl. Szerencsére Laci és Árpi képben vannak e résszel, így sok aggodalomra nincs okom.
A piros meredeken szakad alá a faluba a Fagyoskatonától. Kisebb bozótralli, és ismét az utcakövet koptatjuk. A pont - ha jól emlékszem - a fõutca 52-es számú házában van. Sehogy sem akar kijönni, aztán kiderül, hogy mint sok helyütt kishazánkban, itt is ad hoc házszámozás dívik, így a kezdeti tízenpáras házszámokat hamarosan az ötvenesek követik, így a pont is meg lesz. Három fiatal lány fogad minket sütivel, kólával, sörrel, és miegyébbel. Tiszta kánaán. Laci meg is jegyzi, hogy ne menjünk tovább, van minden: Kaja, pia, nõk - három P. Csend támad. A játék résztvevõi gondolkodnak:).
A perces csöndet én töröm meg:
-Te Laci, mi az elsõ P?
Erre a lánynok kórusban:
-Igen, mi is ezen gondolkodtunk.
-Bezzeg a 3. P, az nem volt gond, ugye? - röhögünk.
Árpival megosztunk egy sört, ami rekord tempóban eltûnik. Laci elõáll egy megfejtéssel az elsõ P-re: papi. Elfogadjuk, nincs jobb ötlet, és késõre is jár - megteszi:) Sokat nem várunk, a vendéglátást megköszönve elköszönünk a helyi lányoktól, és az OKT-t követve bevágjuk magunkat a szurdokba. Egy félreérhetõ elágazást benézünk, amirõl a szembõl érkezõ eltévedtek végképp meggyõznek minket. Szerencsére át tudunk vágni a jó jelzésre. Itt újból kisebb kavarás, aztán végre stabil a jel. A két eltévedt entitás kamionokat megszégyenítõ fényerõvel közlekedik. Barlangi fotók látványát idézõ élményben lehet részünk, ahogy tõlünk távolodva bevilágítják a völgy csodálatos formavilágát.
A patakmeder itt-ott mátrai Szo-patak életérzéseket ébreszt bennem, de ez csak kistestvére az ott található szívatásmennyiségnek. Szerencsére. Erõs jobbos, és kijövünk a völgybõl. Indulunk a Szent-kút bevételére. Az út jól járható, és - egy kisebb bizonytalanságot leszámítva - kavarásmentes. A monotóniát 2 birkózó lódarázs töri meg, amikor is kiadom a "Darazsak, futás" jelszót, így pillanatok alatt 50 méterrel közelebb kerülünk a célhoz:) Végre eljutok a Szent-kúthoz (eddig mindig csak mellette silerült elmenni a Kinizsi és Iszinik túrák aklalmával) . Felkapaszkodunk a hegyhátra, és jön az Iszinikrõl jól ismert, mindig kicsit túl távol levõ Csobánkai-nyereg. Csak meglesz a fránya fõút. Keresztezzük, kõbánya, kis átvezetés, és már harántoljuk is a szintvonalakat. Eleinte a kéken haladunk, aztán - csakúgy, mint az Isziniken tavaly - a piroson érkezünk meg a nyeregbe, ahol tûz és két álmatag pontõr fogad minket. A pirossal egyben vissza is tértünk a megszokott BEAC Maxi vonalvezetésére. A pontban derül ki, hogy Laci elhagyta az igazolófüzetét. Az elõzõ pontban maradhatott, vagy kiesett a zsák hálójából:(
A nyeregbõl bokatörõ út vezet le Pilisborosjenõ határába. Megváltás a szintút az ereszkedés után. Idõvel jól állunk. Korábbi emlékeim szerint itt szokott felkelni a Nap, de most egyelõre esze ágában sincs álomos õszi koronáját a horizint fölé dugni. Pilisborosjenõ szélsõ utcáin végigkopogunk a bitumenen, változatosságot hozva ezzel az éber házõrzõk hajnali unalmas világába. A feledhetetlen, csodálatos formavilágú, hárshegyi homokkõben gazdag Köves-bérc következik, majd a szemet gyönyörködtetõ hegytetõ folytatásaként a bokát már kevésbé lelkesítõ lemenetel következik. A vízmosásszerû túraút után a kényelmetlenül meredek, kemény bitumenút szinte megváltásnak tûnik.
Külsõ Bécsi út, meglepõen nagy forgalommal. Árpira néha rá is szólok, hogy jöjjön beljebb, nehogy egy autóban száguldozó elaludt lélek áldozatává essen. Letérünk a Rozália Téglagyár felé. Elõttünk az utolsó kihívás, a Virágos-nyereg meredezik. Vasút, téglagyár, bitumen vége, és jön az erdei szakasz. Érdekes, kicsit korábbi kiágazásra emlékeztem a bitumenútból, de már régen jártam erre - könnyen megtréfálhatnak a kopott emlékek. A hajdan volt cserjés itt is egyre inkább erdõnek nevezhetõ. Kanyargunk ezerrel, mire felvesszük a végsõ irányt. Keresztezzük a zöldet, majd indul a meredek szakasz. A sárga keresztútjáig tartunk a kékkel, itt balos, és a sárgán hullámzó ösvényén érjük el a nyerget. Odafent a napfelkeltét várják a hûvös, õszies hajnalban, amit nagy örömükre meg is hozunk: a Hûvös-völgy túloldalán már a reggeli nap meleg sugaraiban fürdenek a hegyhátak.
A pontban keverek egy izo-t, és indulunk is tovább. Szerencse, hogy nem egyedül jöttem: én mentem volna a Hûvös-völgybe, mire Laci szólt, hogy újabban áttették a célt. Így végül régjárt terep örvendeztet meg az utolsó 3-4 km-en. A cél elõtt még megcsodáljuk a Libanoni Cédrust, egy kellemetlenül meredek leút az Ördög-árokba, pár híd, jobbos, és már a célegyenesben is vagyunk, melynek végén Laci felesége, Gosia vár ránk, és integet.
Végül kerek 23 óra (Laci mérései szerint 22 óra 58 perc:)) gyaloglás után betoppanunk a célba, és végre leülhetünk:)
Köszönjük szépen a szervezést, a 108.6 km-t, és a felhõtlen, kitûnõen jó idõjárást:)
|
| | |
DJ_RushBoy | Túra éve: 2013 | 2013.09.12 11:38:08 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Turista Kékszalag Maxi 110
Immár a nyolcadik Maximon indultam el ezen a szombat reggelen. Az útvonal mindössze annyiban változott hogy Dobogókõtõl a Kevély-nyeregig is a K-n kellett haladni. Nekem ez egy nosztalgikus túra, ez volt az elsõ 100-asom még 2006-ban. Bár persze az ellenõrzõpontok elhelyezése hagy némi kívánnivalót maga után, de a kijelölt útvonal csodás, és három tájegységben is túrázhatunk.
Reggel a sorállásnál elég kaotikus állapotok uralkodtak, de nagy nehezen sikerült kiharcolni az itinert, és 8:15-kor nyakamba vettem a Börzsönyt. Nógrádig a "sok km-esekkel" haladok. Ha összeadjuk a csapat össz km-eit, lehet már a földet is megkerültük volna. Gondolom sokan rájöttek hogy kiket takarhatott az illusztris társaság :) (velem együtt 7-en voltunk) Nógrád elõtt pont az orrunk elõtt ment át a BZ vonat. A legjobbkor érkeztünk. Cselesen bemegy a K- a bokrok közé, majd hamarosan már Nógrádon voltunk. Kovács Danival haladok, meséljük egymásnak az élményeket, és egyszer azon kapjuk magunkat, hogy a többiek lemaradtak. Ketten folytatjuk tovább a túrát. Megelõzzük Tarnai Mátét, aki így is jó tempóban halad. Majd imádkozunk szépen magunkban, ugyanis a Béla-rét, és a Saj-kút bérc kifejezetten lódarázs veszélyes volt az eddigi BEAC-okon mostanság. Imáink meghallgatásra találnak, és nem találkozunk a dögökkel szerencsére. Kis szuszogás, és a Csóványosra érkezünk. (20,5 km, 3 óra 10 perc) Innen az elõzõ három hét alatt harmadszorra teszem meg a Csóvi - Nagy-hideg-hegy szakaszt. Ez után jön a jó hosszú gurulás le Kisinócra. Kb. az út felénél Dani lemarad, és egyedül érkezek a Kisinóci turistaházhoz, ahol meglepetésemre még a rajt után elfutó Papp Bálinttal találkozok. Az volt a célja hogy utóléri Barta Lacit. Merész vállalkozás volt, de a terv kudarcba fulladt. Megkérdezte tarthat-e velem, én meg örömmel igent feleltem, így kettesben kocogtunk tovább a hivatalos aszfaltúton be Kóspallagra. Itt betámadunk egy közkutat. Megváltás..
A 16:00-s kompot szemeltük ki magunknak, ehhez egy 6 km/h-s átlagot kell tartani, ami nem lehetetlen. Csodás idõ van, a Békás-rétrõl gyönyörû a panoráma a Magas-Börzsönyre. Nem gyõztem visszanézni. Törökmezõ th.-hoz érkezünk. Egy darabig eszünk-iszunk, és beletörõdünk hogy meg kell lenni annak a 16:00-s kompnak, nagyon jól állunk idõvel. A turistaház után, de még a Köves-mezõ elõtt nem sokkal el lett terelve a kék. Kihagyja a Köves-mezõ elõtti meredek dzsindzsás felfelét, és elõtte elmegy jobbra. Én nem tudtam hova lyukad ki az új K-, így maradtam a régin, be a bokrok között. Örömmel konstatáltam hogy még az aszfaltos betérõ elõtt visszajött a réten az új K-, így természetesen ezentúl ezen az úton fogok haladni. Az aszfaltról balra fordul a K-, és azzal párhuzamosan éri el a Köves-mezõt. Itt egy gyors ivászat, majd megnézem a táblát, és elkezdek osztani-szorozni.
Kereken 14:00 volt, és a tábla azt mutatta hogy Nagymaros vá. 6 km.. (utólag rájöttem hogy le volt kaparva a második szám, ugyanis 6, valamennyi volt, így jól átvert a tábla..). Mindenesetre elkapott a hév, és ezen adatok láttán õrült módon felrongyoltunk a Hegyes-tetõre. A dinnyét is sebtiben ettük meg, és 14:24-kor õrült tempóval elindulunk (természetesen a hivatalos K-en) le Nagymaros fele. Kb. 9 km/h-val haladunk lefele. Nagymarosra beérve a bal vádlimba kicsit belenyillal a görcs. Visszább vesszük a tempót, és már elõre rettegek hogy fog menni a Pilisi rész, mert eléggé bedurrant a bal lábam. Viszont 14:48-kor már a kompnál vagyunk :) A Hegyes-tetõrõl 24 perc alatt értünk le. Huhh, ez kemény végjáték volt.. Szóval az elsõ 50 km-t 6 óra 33 perc alatt tudtuk le. Ráadásul még egy kis pihenésre is van idõ, mert a komp végül csak 15:10-kor indult.. Szórom be kétpofára a sós paradicsomokat, majd Bálint jóvoltából még egy colát is bepusztítottam a túlpartig. Örömmel lépünk ki a túlparton, nem gondoltuk volna hogy ezzel a komppal át tudunk jönni.
Viszont itt piszok meleg volt.. A stációk mentén megkezdjük az emelkedõnket, ami most nagyon nem esik jól. A lábam vacakol, úgy érzem sokáig mintha ólomból lennének. A nap is éget, így megváltás volt fejutni a Fellegvárhoz. Gyorsan be is támadunk egy mûködõ kutat, és vagy 7 percen keresztül kisajátítjuk. A Nagy-villámi pecsétet még Nagymaroson megkaptuk, ugyanis a pontõr is azzal a komppal jött át, így itt nem várt minket senki. Hamarosan, még a K+ balra fordulása elõtt kisebb lódarázsfészket veszek észre, Bálint nagy örömére. Egyikünk sem szívleli ezeket a jószágokat, Bálint elmesélte néhány lódarazsas kalandját.. Szerencsére balról meg tudjuk kerülni a fészket, és kiemelt figyelemmel haladunk tovább, gyors szívdobogások közepette :) A Moli-pihenõnél sajnos megint nincs becsületpont :( Eszek-iszok jól elfáradok. Azért még szépen haladunk tovább, és 17 óra 38 perckor már a Pilisszentlászlói Kis Rigó étteremben járunk (67,5 km). A leves mennyei, a BEAC-nak ez a legjobb pontja szerintem. Egy jó 25 perc, és egy technikai szünet után kereken 18:00-kor már haladunk is tovább Dobogókõ irányába. Jó a tempónk, Bálint az elsõ BEAC-án nagyon szuperül halad. Én is felfrissültem a levestõl. Bár a lábaim még nem túl acélosak, de igyekszem ezt kizárni magamban. Sikárostól a terelést még mindig nem oldották fel, pedig már mióta ott virít az a szerencsétlen tábla.. Így továbbra is a terelõúton toljuk fel magunkat egyre meredekebb emelkedõn Dobogókõre. 19:35-kor még pont lámpa nélkül érünk fel, (79,5 km) de az ellenõrzõpont még nincs ott, így kéktúra bélyegzõvel igazoljuk ottjártunkat. Jópár biciklist is utólértünk itt. Nekünk most zoknicsere, és evés-ivás következik. Feltankoljuk magunkat, és immár a sötétben haladunk tovább az új úton, Pilisszentkeresztre. Bálint bekapcsolja a fejlámpáját, brutális fényerõsségû lámpája van!! Lekocogunk a faluba, és a másik imádott ellenõrzõpont következik, ahol házisütik, kenyerek, és finom meleg tea van. Végigkóstoltam az összes sütit, de a kenyeret már nem kívánta a gyomrom. Így is szuper volt ez a pont! Az egy héttel ezelõtti Pilisi Trapp útvonala következik jó 7 km-en át, csak visszafele. A Szurdok elején lódarazsak hangjára leszünk figyelmesek, Bálintnak repültek, de szerencsére nem szúrták meg. Máskor ezek a dögök már rég alszanak éjszaka, de most még így 21:00 fele még pont aktívak.
Éjszaka még sosem jártam a Szurdokban, de ezt is ki kellett próbálni. Gyönyörködni nem volt idõ, ugyanis fõleg a lábunk elé kellett nézni a sziklás terepen. Kiérve, hosszabb monotonabb rész következik a csobánkai Szentkútig. Ám nekünk egyáltalán nem lett monoton, ugyanis sorra jöttek a lódarazsak. Hol a fáról estek le, hol mellettünk zümmögtek. Elég tempósan, és nem kicsit félve haladunk, fülünkben vagy 1 órán keresztül halljuk a jellegzetes mély hangot. Szerencsére nem megyünk be Csobánkára, észrevesszük az éles jobb kanyart. A Szentkút után még kétszer keveredünk darazsak közé. Már nagyon elegünk lett belõlük, de nem tudunk mit tenni, fõleg éjszaka :( A K-Z- elágazásnál a Hosszú-hegyi sorompónál egy érdekes fényre leszek figyelmes az út mellett. Megállunk, és egy idõsebb hölgy áll fel a semmibõl. Megijedni nem volt idõnk, sõt, még inkább õ ijedt meg tõlünk, azért bújt el :) Mondjuk Bálint batár fényerejû lámpájától nem csodálom :) Kiderült hogy Solymárra indult, lámpa nélkül, csak eltévedt. Jó utat kívántunk neki, és elõre sejtettük hogy nem lesz könnyû dolga a vad éjszakában.. Szerencsére nekünk végleg megszüntek a darazsak, talán a közben jól lehûlt idõnek is köszönhetõen. A Kevély-nyeregbe is jó tempóval toljuk fel magunkat, még két biciklist is megelõzünk. 22 óra 14 perckor érkezünk meg a nyeregbe. (95,5 km) Megjöttek a bringások is, bár lefele hamar elhagytak minket. Kis pihenés, most jól is esik. Gonosz lefele következik, sziklákkal tarkítva. Bálint bele is rúg egybe, a kiáltást talán még az idõs néni is hallotta akit még jóval elõbb hagytunk el :) Egy-két trükkös kanyar akad, de szerencsére ismerem jól az utat Bálint nagy örömére. A téglagyár elõtt a réten már tényleg hideg van! Még egy Csúcs-hegyi emelkedõ hátra van a buliból. Természetesen szigorúan a K- jelzésen megyünk végig szerpentinezve. A kerékpárosokat megint megelõzzük, majd a Virágos-nyeregtõl ismét õk indulnak hamarabb tovább. A nyeregnél végre ismerõs pontõrök Toplak Józsi, és Széchenyi Geri társaságában. Gerit mindig a célban szoktam látni, és jókat beszélgetünk, most kicsit csalódott is vagyok hogy nem ott van. Na de mi nyomulunk tovább. S-, majd van szalagozás is. Nem felejtem el mikor kb 3 éve semmi szalag nem volt, és rengetegen eltévedtek a cél elõtt nem sokkal. Szerencsére én már akkor tapasztalt BEAC-os voltam, és tudtam az utat. Erõs tempóban tesszük meg a célig a legyûrt km-eket, és végül szegény bringások elõtt érünk be a célba, akik fölmentek az Újlaki-hegyre :( Na de mi nem kesergünk ezen, ugyanis 0 óra 48 perckor már a célban voltunk. 16 óra 33 perc alatt tettük meg a túrát, ami nekem magasan a legjobb idõm eddig az immár 8 BEAC-omon. Nem gondoltam volna hogy így sikerül. A rajtban még semmilyen ambícióim nem voltak, csak hogy szépen érjek be aztán kész. A célban vagy jó 6 órát dekkoltam, mert nem volt nyitva az óvoda belsõ része, így az alvás ki volt zárva :( Még szerencse hogy Bálintnak voltak hosszúujjú váltócuccai, így megmenekültem a fagyhaláltól. Thanks!! A leves ismét nagyon jó volt viszont a célban, és a tábortûz is meleget varázsolt a hideg éjszakába. Érkeztek a többiek, körülültük a tüzet, és társasági élet kezdõdött. Bár persze a mosolya senkinek sem volt már õszinte, de jó volt így is a banda.
Még aznap vasárnap átmentem, és megcsináltam a Tündér 28 túrát is, csak hogy teljes legyen a hétvége :) De az már nem ide tartozik.
Köszönöm a társaságot Kovács Daninak az elején, és Papp Bálintnak, aki méltán büszke lehet az elsõ BEAC-os teljesítményére. |
| | |
|
frinyo | Túra éve: 2012 | 2012.12.28 23:54:13 |
|
megnéz frinyo összes beszámolója |
A kettõs jubileum okán--a 25. BEAC MAXI egyúttal a saját 10. indulásomat jelentette valamelyik távon--úgy éreztem, nem árt egy kis visszatekintés.Igaz, "némileg" megkésve történik mindez, ám az idõm csak most engedett hosszasabban leülni a klaviatúra elé.
Mivel az emlékezet csal, a túranaplómhoz fordultam, amihez nem úgy viszonyulok, mint Churchill a statisztikához ("Csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítottam meg" ), a naplómba könyörtelenül be szoktam jegyezni minden ballépésemet. Igyekszem röviden egy-két érdekes epizódot felidézni a múltból, majd kissé részletesebben beszámolni az idei túráról.
1992-ben volt az elsõ kísérletem. Lívió (dr. Lopussny István ) barátommal indultunk, és Kóspallagig minden rendben volt. Ekkor, Petõfi szavait cáfolva, miszerint alul a víznek árja, felülrõl jött mindez, igaz, hamarosan alul is megjelent, és ennek következtében, sikerült egy átnedvesedett ágra rálépve olyan sérülést szereznem, hogy 110-es vágyaimat redukálni kellett. Nagymaroson csöppet módosítottam a régi jelmondatot, és elindultam kudarccal a vasút felé.
1993. Líviónak sikerült elõzõ évben végigmenni, és mesélte, hogy a Kevély-nyeregbõl lefelé jövet már biztos volt a szintidõn belüli teljesítés,de még várt rá 15 km. és egy komoly szintemelkedés,így motiváció nélkül, rossz hangulatban tette meg a hátra lévõ távot. Gondoltam, ezen segíteni kell, összebeszéltem Nap Laci barátunkkal,aki az elõre megjelölt idõben (még nem volt mobiltelefon) a zöld-kék találkozása után elrejtett a bokor alá egy termoszt forró teával, mellé egy kétdecis üvegben rumot. Úgy intéztem, hogy én menjek elöl, és amikor "megtaláltam" a hangulatot javító kellékeket, felkiáltottam. Lívió próbált lebeszélni az elrejtett italok megdézsmálásáról, mondván, azt valaki elrejtette magának, én meg azt válaszolltam, ha ilyen ügyetlenül tette, megérdemli, hogy egy pohárral igyunk belõle. Beletelt vagy 20 másodpercbe, mire barátomat meggyõztem, és amikor töltöttem a teát, megjelent a vigyorgó Nap Laci, így aztán kiderült a turpisság. Az ötlet bevált, vidáman beszélgetve mentünk a célig, ez volt az elsõ sikeres teljesítésem.
1997. Esöisten nem Mexikót, hanem a 2. sikeres teljesítésemet siratta. Nagyvillámtól iszonyú szél kíséretében zuhogott egyfolytában az esõ, Pilisszentlászlón sem csitult a hosszú pihenõnk alatt, ezért a zenebohóc Eötvös híres mondatát idézve ( "van másik"), amit itt a távra értettünk, Eötvös 70 lett a dologból, és egy mentõautóval jutottunk le Pomázra.
1998. Rossz ómenként, a rajthelytõl 500 méterre darázsraj támadt ránk. Idõben kezdtünk futni, így egyetlen csípéssel megúsztuk.Jött szembe egy srác, kérdezte, hogy a darazsak elõl futottunk-e. Igenlõ válaszunkra mondta, hogy õ verte le véletlenül a fejével a fészküket, és most megy vissza a szemüvegéért, ami ott leesett. Nem irigyeltük...Visegrádtól aztán minket se lehetett irigyelni, most ott kezdett esni az esõ. A Rigóban még megmakacsoltuk magunkat, hogy nem járhatunk úgy, mint tavaly, megyünk tovább, ám Dobogókõre érve, már a váltásruhánk is átázott--akkor még nem volt olyan jó esõkabátunk, mint jelenleg. Mészáros Jani, a fõrendezõ, meglátva minket, azonnal hozott két unicumot, és letette elénk. A baj csak az volt, hogy a névadó II. Józseffel ellentétben, én nem kedveltem ezt az italt, de egy ilyen gesztus láttán nem tehettem mást, gyorsan lehajtottam, és csoda történt. Átázott, átfázott állapotban olyan jól esett Zwack terméke, hogy azóta is szívesen iszom. Józan megfontolás után, a túrát itt be is fejeztük, így már harmadszor ültem be egy mentõautóba teljesen egészségesen. ( Elõször még ifjúkoromban egy Trogir melletti stoppolásomkor vett fel legnagyobb megdöbbenésemre, és vitt el Kastel Stariba egy ilyen kocsi.)
1999. Tavaly a rajt után pár perccel kezdõdtek a gondok, ebben az évben már az azt megelõzõ éjszaka. Fájt a fejem, nyakam, vállam,rázott a hideg, és a vacsorámtól is meglehetõsen "hányaveti módon" szabadultam meg. Talán 3 órát aludtam összesen, valamint a vonaton egészen Magyarkútig. A Csóványosra szinte önkívületi állapotban mentem fel, aztán fokozatosan egyre jobban lettem, és a sors fintoraként, Lívió barátom, akivel minden eddigi kísérletemen együtt mentünk, kiszállt Nagymaroson, mert akkor már õ nem érezte jól magát .Én se voltam csúcsformában, kicsit el is tévedtem Dobogókõ elõtt. Aztán a turistaházból kijövet döbbenten láttam, hogy egy róka áll a bejáratnál, mintegy emlékeztetve az elõzõ éjszakán történtekre. Miután a büfés megnyugtatott, hogy nem veszett, megkínáltam mortadellával, amit jó néven vett. Ötfõs csapat végén kullogtam késõbb Lajos-forrás felé, és elég jól magamhoz tértem, mert észleltem, hogy rég volt sárga jelzés. A többiek térképet vettek elõ, én rápillantva az órámra, láttam, hogy erre már nincs idõ, inkább visszafutottam az utolsó jelzésig, így 10 perccel a pont zárása elõtt odaértem. A piros+-nél utolért a csapat egyik tagja, õ is a futás mellett döntött, a többieknek nyoma veszett. A Virágos-nyereghez közeledve tarzani üvöltéssel adtam a pontõrök tudtára, hogy jövünk, jól tettem, mert már indultak volna, a pont hivatalos zárása után egy-két perccel értem oda. A célba pedig pontosan a szintidõ lejártakor, 27 óra alatt teljesítve a túrát, társam pedig 2 percre rá, de a mindig toleráns rendezõk elfogadták az õ teljesítését is.
2000. Nincs BEAC MAXI probléma nélkül. Egy órai használat után hiába cseréltem elemet és izzót az elemlámpámban, nem akart mûködni. Szerencsére, Dobos Ákos rájött a hibára, és megjavította. Lajos-forrás után rájött az én hibámra is, amikor a piros+-en ellenkezõ irányba indultunk a társammal, kiabált is utánunk Viniczai Sanyival együtt, de nem hallottuk, így aztán rátettünk 8 km-t a 110-re.Sajnos, társamnak ez már sok volt, le is sántult, a Kevély-nyeregnél még "maradt egy kicsit". Nekem nagy futással sikerült beérnem.
2002. Eddigi hülyeségeimet meg tudtam magyarázni azzal, hogy éjszaka nem igazán fog az agyam, ezért hibáztam annyit. Most viszont a Csurgó-forrásnál kiderült, hogy a rajthelyen felejtettem az ellenõrzõlapomat, ezért az itinerbe kértem a bélyegzõt.Aztán Nagymaroson a kompról rohantam vissza az odaküldött éjszakai csomagomért...Idén viszont nem kavartam el sehol. Csikóváralján egy kedves felajánlás folytán hozzájutottam egy 1/2 üveg sörhöz, ami igen jól esett. A felajánló az akkor "csupán" 70 éves Merza József volt. Jól álltam az idõvel, a sörtõl elálmosodtam, aludtam egy órát, majd kipihenten szinte repültem a célig.
2003 .Dobogókõig semmi különös nem történt, onnan egy nyolcfõs csapattal mentünk tovább, Molnár Gábor vezetésével. Õ aztán értett hozzá, hogy kell az álmos, fáradt tásaságot felrázni. Elõször jobbnál jobb vicceket mesélt, majd az erdõbe érve szarvasbõgést utánozott, aztán amikor vaddisznók csörtetését hallottuk, akkor az õ hangjukat produkálta nekünk. Egyik állat se jött oda, de egyszercsak egy úton heverészõ labradort találtunk. Szegény kutya elég rémülten állt 8 elemlámpa kereszttüzében, ám amikor kapott egy szendvicset, jelentõs hangulatváltozáson ment keresztül. Velünk jött a következõ ellenõrzõ pontig, ahol otthagytuk, és késõbb hallottuk, hogy meglett a gazdája is.
2005 .Májusban, az eddigiektõl eltérõen, rendeltetésszerûen használtam egy mentõautót, miután egy tájfutóversenyen eltört a bokám.. Az orvos azt tanácsolta, hogy addig a fél évig, amíg a fém benne van a lábamban, maximum 20 km-es túrára menjek csak. Így került be a Tomi 20-as is a gyûjteménybe. Lívióval, fiával Andrissal, aki a keresztfiam, hármasban mentünk. Ezen a könnyed kis túrán nem kellett különösebben szedni a lábunkat, a gombákat annál inkább, rengeteget találtunk. Két teli szatyorral érkeztünk Hegyestetõre, ahol Nagy Laci, az egyik pontõr, javasolta, hogy a dinnyehéjat dobjuk minél messzebbre, õ meg pontozza a produkciót. ( Ha már pontõr, pontozzon.) Nem a keresztfiam nyerte a versenyt, mert ahogy hátralendítette a kezét,kicsúszott belõle a "sporteszköz", felrepült a magasba, és fél méterrel mögötte esett le. így 0,5 pontot kapott a gyakorlatra.
2012. Elérkeztünk a jubileumhoz.A Bourbonokkal ellentétben, én tanultam a múlt hibáiból, és hétfõ reggel Danival, Lilla lányom partnerével, elindultunk Visegrádtól, hogy bejárjuk a túra éjszakai szakaszát. Dani még sose volt ezen a túrán, és mivel õ több órával gyorsabb nálam, csak magára számíthatott szombat-vasárnap, és nekem sem ártott rögzíteni a lehetséges buktatókat.
Szombaton 7.22-kor indultam, Dani még nyugodtan készülõdött ekkor. Hamarosan csatlakozott hozzám Robi, akit akkor láttam elõször, és hamarosan kiderült, hogy egyik jó haverommal egy utcában van Kismaroson a telke, jól ismerik egymást. Kicsi a világ, a Csóványos viszont elég nagy, a nógrádi pecsét begyûjtése után nekiláttunk meghódítani. Közben Dani elfutott mellettünk, megdöbbentve Robit, hogy milyen gyorsan szalad felfelé. Hétfõn láttuk a csontszáraz Gyopár-forrást, gondoltam a Saj-kútnál sajnálkozva fogjuk ugyanezt tapasztalni, ám meglepõ módon, ha gyengén is, de jött belõle víz. Feltöltve palackot és pocakot, mentünk tovább. Foltán-kereszt elõtt a két Nagy Öreggel, Merza Józseffel és Lévay Bélával üdvözöltük egymást, majd szokásomhoz híven, az elsõ padra leülve, megettem elsõ szendvicsemet. Robit ekkor láttam utoljára.
Szabó Marikával találkoztam még a Csóványos elõtt, majd egyedül száguldtam lefelé, ellentétben szegény bringásokkal, akik felfelé is tolhatták élettelen társukat, és a lejtõn lefelé se tartották ajánlatosnak a nyeregbe szállást. Hamar felértem Nagy-Hideg-hegyre, ahol megjutalmaztam magam egy üveg Soproni világossal. Világos, hogy ettõl gyorsabban fut le az ember Kisinócra, ahol Mészáros Gyuri bácsival beszélgetve, egy csapolt búzasörrel pótoltam, amit eddig kiizzadtam. Ezután Kóspallagra ballagtam, majd a Békás-réten átfutottam, aztán az erdõbe érve átfutott rajtam a gondolat, hogy valami nincs rendben, sehol nem láttam kék jelzést. Jelzetlen úton jutottam el a horgásztóig, amit ismertem, és innen a piroson mentem 20 perc idõveszteséggel Törökmezõre. Itt Várdainé Erzsike és Árvai Pista fogadott, no meg egy kellemes gyümölcsleves. Nem sokat idõztem, el akartam érni a 18 órás kompot.Egy fiatal sráccal mentünk együtt, amikor egy szürke marhákból álló csordát értünk utol. Elöl 8 borjú ment, hátul egy hatalmas bika. Gulyás nem volt velük. Megkíséreltem elõzni a bikát, de mindig elém vágott. Próbáltam a fák és a bika közötti keskeny résen oldalazva elmenni, erre hátravágta a fejét a marha nagy szarvaival, így letettem errõl is, nyilvánvalóvá vált, hogy a borjakat féltette. Szerencsére, szembõl jött valaki, aki mondta, hogy rég volt kék, visszafordultunk, és hamarosan megláttuk a balra menõ leágazást, amit a bikaviadal közben nem vettünk észre.
Idõben értem Hegyestetõre, ezért volt idõm egy kis beszélgetésre is Samu Pirivel és a Török Ákos márkajelzésû dinnyeszeletelõgéppel. Ez utóbbi munkájának gyümölcsét élvezhettem 5-6 szelet erejéig, csakúgy, mint a Piri által kínált finomságokat, köztük a cukrozott gyömbért, amit én szerettettem meg vele egy Kinizsi Százason. A sóport meg én köszönhetem Pirinek, õ ajánlotta egyszer, azóta is használom a nehezebb túrák elõtt. Közben befutott Radványi Feri is, én meg elindultam egy sráccal, aki Törökmezõ és Hegyestetõ között nem olvasta el a szalaggal elzárt résznél a feliratot, könnyedén átlépett az akadályon, lehetõséget teremtve ezzel néhány lódarázsnak, hogy hódolhassanak kedvenc sportjuknak, az óvatlan turisták szurkálásának. Négy darázs ért el értékelhetõ eredményt, így célpontjuk négy dudorral gazdagabb, 60 km-rel szegényebb lett, mert Nagymarosnál kénytelen volt befejezni a túrát. Ismerõs érzés...Nekem volt még 1/4 órám, addig rendezõ barátaimmal--Beával, Amállal és Mészivel--beszélgettem, Jani egy pohár sört is nyomott a kezembe.. Mire a komp jött, komplett szerelésben álltam a parton, most nem felejtettem ott az éjszakai cuccaimat, mint 10 évvel ezelõtt.
Visegrádon, ahogy Radványi Feri elõre megmondta, zárva volt a közért, nem hittem neki, így mehettem vissza a partmenti büfébe, hogy feltöltsem a palackomat. Egyedül mentem Nagyvillámig, ahol hosszúnadrágra váltottam, elõvettem elemlámpámat, és egy apa-fia párossal mentem a kék sáv kék háromszõg találkozásáig, ahol kicsit félrevonultam, mert amit tettem, az nem tartozott a nyilvánosságra. Így aztán a Rigóig egyedül mentem. Itt, nem úgy, mint a szürke marhák mellett, már volt gulyás, méghozzá leves formájában, igen jól esett, ám mivel forró volt, az egyensúly helyrehozatala kedvéért, ittam mellé egy jéghideg búzasört is. Ezzel még nem volt vége a gasztronómiai örömöknek, mert elkezdõdött a jubileumi ünnepség. Mészáros János rövid, lényegre törõ beszédben emlékezett meg a túra 25 éves történetérõl, köszöntötte a már messze járó Corradi Surdot és a jelenlévõ Molnár Gábort, akik mind a 25 túrát teljesítették. Ezt követõen Wehner Géza saját termésû szilvájából készült kitûnõ pálinkával kínálta a társaságot, akik között több ismerõs is akadt. .Grimm Mónika, Szabó Marika, Lévay Béla,, Hevér Gábor, Ispánovity Marci, Szalay Zsolt, akikre emlékszem, és természetesen a rendezõk. Ezután tûzijáték, tortavágás és a szeletek kiosztása tette teljessé a megemlékezést. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem is BEAC MAXI-n, hanem BEAC lagzin vagyok.
Még egy ünneplésre készültünk, de az ünnepelt, a 80 éves Merza József csak nem akart megérkezni. Másfél óra várakozás után megkértem Molnár Gábort, hogy adja át neki ünnepi köszöntõmet, féltem, hogy nagyon lemerevedek, így elindultam Dobogókõ felé, miután megittam az otthonról hozott, fahéjas, mézes, gyömbéres kávémat--álmosság ellen. ( Kaló Flóriánnak mondta egyszer egy színésztársa, amikor megkínálta kávéval: "Sic transit Flóri a szundi.) Sikárosnál, csakügy, mint elõzõleg Pap-réten, beütöttem a bélyegzõt az OKT 60 éves évfordulója miatt, a Lokomotív szakosztályának így igazolhattam, hogy nem más útvonalon teljesítettem a túrát. Dobogókõn aztán a múzeum élõ tartozéka, Ádám tette teljesebbé a pecséthalmazt. Gond nélkül értem Lajos-forrásra, ahol megtapasztalhattam, hogy a rendezõk mindent megtettek a fáradtságtól lankadó férfitúrázókért. Ezt legjobban egy alliterációval tudom kifejezni. Három helyes, hamvas hölgy hívogatott, hogy hitelesítse: hetvenhatot hátrahagytunk, harmincnégyet haladhatuk Hûvösvölgyig. Bizony, jó érzés volt, hogy a 110 km. 2/3-án is túljutottam már. A jó érzést csak fokozta a kétféle, finom süti és a korlátlanul rendelkezésre álló tea. Az idõm viszont korlátozott volt, ezért rövid ücsörgés után elindultam a következõ pont felé.
Gyorsan leszaladtam a lejtõn Csikóváraljára, ahol régen a turistaházban gyülekeztünk, ez most már a Hit Gyülekezetének tulajdonába került, ezért a kapu elõtt folyt a pecsételés. Úgy tûnik, lassan megpecsételõdik a sorsa valamennyi turistaháznak. Utána egy Fellini film címe ugrott be, mivel az országúton mentem egy darabig, majd hamarosan követtem a kerékpárosok példáját, és nyeregbe pattantam. A Kevély-nyeregbe egész pontosan, bár ez a pattanás meglehetõsen nagyképû szóhasználat, itt tört rám az álmosság, eddig tartott a kávé hatása. Mit tehettem? Kezdtem felhergelni magam, és egyre gyorsabban mentem. A pontot elhagyva aztán megettem, megittam minden maradékot, feltettem a térdgumikat, mert a térdem már Csikóváralja felé menet kifejezte nemtetszését, hát igyekeztem a kedvében járni. Aztán úgy tettem, mint az elsõ lopását elkövetõ bûnözõ, elindultam lefelé a lejtõn. Nem is volt gond , a téglagyárnál levehettem ismét a térdemet kordában tartó kelléket, és elindultam az utolsó emelkedõn. Nyilván fáradt lehettem, mert többször úgy éreztem, hogy becsaptak a földrajzot oktató tanáraim, nem is a Kékes az ország legmagasabb pontja, hanem az, ahová most tartok. ( Érdekes, a Téli Mátrán ez fel sem merült bennem.) Aztán felbukkant a Boróka büfé és a Virágos-nyeregben lévõ pont, és ettõl a jókedvem is felvette a virágos elõnevet. Követtem a szalagozást, majd elkövettem az utolsó, apró hibát, a Görgényi útnál elvesztettem a fonalat. eltûnt a szalag. Egy kertészkedõ férfi megnyugtatott, hogy a Szalonka utcán ugyanúgy eljutok a célig. Balassi Bálint szerint nincs szebb dolog a végeknél, bár õ nem egészen erre gondolt, de nekem a túra végét jelentõ óvoda volt most a végvár.
A célban Török Imre sajnálkozott, hogy nem jutott már palócleves, kevesebb indulóra számítottak. Megnyugtattam, hogy nem is vagyok éhes, de a nagy halom paradicsomból azért megettem vagy négyet. Sikerült hát a teljes távot hatodszor is teljesítenem, és a Schütz Ila-Sztankay páros hajdani sikerdarabjának címével búcsúztam: Jövõre veled ugyanitt.
|
| | |
Lestat | Túra éve: 2012 | 2012.09.25 21:00:41 |
|
megnéz Lestat összes beszámolója |
25. Jubileumi BEAC Maxi 110
2012.09.08-09.
Idén harmadik alkalommal látogattam el a BEAC-ra, 2010-ben egy rosszul alakult éjszakai 30-ast teljesítettem (gyomorproblémák, eltévedések rontották a túra élvezhetõségét), 2011-ben pedig egy 15 km után lódarázstámadás miatt feladott Maxin vettem részt. Ráadásul elég sok negatív kritikát olvastam/hallottam a rendezésrõl is, úgyhogy úgy indultam el a túrára, hogy minden eshetõségre felkészültem.
Reggel szerettem volna az egy órával korábbi vonattal a rajtba érni, hogy kényelmesen elõ tudjak készülni, valamint, mert tavaly is már 7:45-kor el lehetett indulni. Ezen törekvésemet a MÁV majdnem meghiúsította, ugyanis Érden negyed órát késett a vonat, azonban a BKV-nak hála elég gyorsan sikerült áthidalni a Déli és a Nyugati pályaudvar közti távolságot. Utolsó pillanatban sikerült felszállnom a vonatra, majd elkezdtem megkeresni az ismerõsöket. Elõször csak Rudival találkoztam, aki nem látott senki mást, így tovább folytattam az expedíciót, s mikor már feladtam a reményt a vonat legelején megpillantottam CsST, csorgo2108 sporttársakat és pár másodperc múlva befutott Áron is. Vácon átszállás elõtt még elindultunk kávé és reggeli beszerzõ körútra, majd az állomásra visszaérve találkoztunk a Bubu&Edina, valamint a Vagdalthús&Bíborka párosokkal. Jó társaságban hamar elszállt a vonatút, megérkeztünk Magyarkút vasúti megállóhelyre. Kis séta a rajtig, majd elhelyezkedtünk a fogadó elõtti padokon reggelizni. Lassan kezdtek érkezni a Rendezõk, élükön Mészáros János fõrendezõvel. Nyolc elõtt aztán elkezdett mindenki a rajtasztalok felé orientálódni, így az amúgy is meglehetõsen szervezetlen rajtoltatási technika kisebb kaotizmust okozott, ám a Fõrendezõ úr nagyon magabiztosan tevékenykedett a procedúrában. Lassan mindenki megkapott minden dokumentumot, s 8-kor elindulhattak a kerékpárosok, pár percre rá a gyalogosok. Mi azonban még tétováztunk, ugyanis teljesíthetõ volt a túra keretében a 60 éves az országos kéktúra mozgalom is, s ennek igazolófüzetét próbáltuk beszerezni. Ekkor viszont befutott a 8 órás vonat utazóközönsége is és kb. háromszor annyi ember lepte el az indítóasztalokat, mint korábban, így meglehetõsen nehezen sikerült információhoz jutnunk a füzetek beszerzési lehetõségeirõl. Végül csak sikerült megkaparintani, s 8:20-kor útnak is indultunk.
R. Gellért csatlakozott hozzám, aki szintén a késõbbi vonattal érkezett. Pár méter után meg is álltunk bélyegezni az Irma-forrásnál, majd a kiszáradt patakon átkelve megmásztuk a Nagy-Kõ-hegyet. Fent megálltunk inni, kilátást nézni, majd leereszkedtünk Nógrádra. Tettünk egy kis kitérõt a vasútállomásra a kéktúra pecsétért, majd igyekeztünk a Csurgó-forráshoz, ahol az elsõ jubileumi meglepetés volt, zsíros és vajas kenyerek formájában. El is fogyasztottam egy szeletet, miután nagysokára sikerült megtölteni az üvegemet az igen lassan csurgó forrásból. Ezután következett a túra számomra kritikus pontja, a Béla-rét utáni korhadt fa, amely tavaly lódarázsfészekként funkcionált, ám idénre kiköltöztek belõle a lakók, s csak egy fa volt a sok közül. Saj-kútnál Gellért megállt frissíteni, én pedig pótoltam a rajtban elfelejtett krémezést, ugyanis a mellbimbóm kezdett kidörzsölõdni. A Csóványos felé vezetõ emelkedõ ismerõs volt, hiszen pár hete jártam erre az Erdõkerülõ túrán, ez megkönnyítette a kapaszkodást. Foltán-keresztnél leültünk, hogy egy picit összeszedjük magunkat, majd elindultunk a csúcsra. A Csóványoson elég hûvös, szeles idõ fogadott, a napot is eltakarta egy kisebb felhõ, ám ez kifejezetten jól esett, mert nagyon kimelegedtem a felfelén. Kis pihenõt itt is tartottunk, mert pár falatot kellett ennem, hogy kibírjam a Nagy-Hideg-hegyig, ahol nagyobb megállást terveztünk. Míg én falatoztam, Gellért addig felment a kilátóba. Nagy-Hideg-hegyre hamar átértünk, ám eléggé megdöbbentünk a kiszolgáló ablak elõtti nagy soron. Én hamar be is álltam, nem akartam kihagyni a vásárlást, mert itt lehetett kapni forró teát, s ez nyáron igen ritka. Elég sokára sikerült sorra kerülni, a tea mellé megettem az egyik pogácsámat, közben eltûnt a sor, így Gellért is vásárolt magának egy frissítõt. Itt találkoztunk Peszáékkal és Gézáékkal, õk ebédeltek is a turistaházban, ez nekem is jól esett volna, azonban az igen magas árfekvés és a várható várakozási idõ miatt ez nem fért bele.
Újult erõvel indultunk tovább a turistaháztól, jó tempóban haladtunk lefelé, ám egy biciklis csapat kissé kizökkentett a ritmusunkból, akik épp egy köves lejtõn értek be, elég rossz volt mindig félre állni elõlük. Kisinócon csak egy pecsét erejéig álltunk meg, többen itt is iszogattak. Távozásunkkor Géza figyelmeztetett, hogy a pontõrök mondták, hogy nem a kéken kell menni, hanem az aszfalton Kóspallagra, ám mondtuk, hogy mi csináljuk a kéktúra mozgalmat, s ha az aszfalton mennénk, az nem lenne szabályos. Ahogy elindultunk még páran kiabáltak utánunk, de hamar beosontunk a kis ösvényen. Pár méter után aztán az ösvény teljesen benövésre került, elég nehezen tudtuk átverekedni magunkat a bozóton, ráadásul jöttek szembõl kerékpárosok, kirándulók is. A dzsungelharc után eleinte meredek emelkedõn felkaptattunk a Kálváriára, ahol igen szép kilátás tárult elénk, már ezért is megérte erre jönni. Kóspallagra beérve nyomóskútnál frissítettem, majd eddig általam ismeretlen irányba hagytuk el a falut. A falu szélén búcsú volt éppen, jó lett volna nézelõdni egy kicsit, ám szorított az idõ, ráadásul elég jól belelendültünk a túrába, az aszfaltos részen erõs tempót sikerült felvennünk, s ezt sikerült átmentenünk az erdei szakaszra is, egészen Török-mezõig, ahol a következõ pont volt. Szerettünk volna a turistaházban vásárolni valami italt, ám a szûkös választék miatt beértük a kéktúra bélyegzéssel is, de nem is bántuk meg, mert a ponton újabb meglepetés volt, isteni finom gyümölcsleves. Sajnos eléggé korlátozva volt a mennyiség, mindenki csak egy kis pohárnyit kapott, de azért sikerült kiügyeskednünk egy kis plusz adagot. Szötske csatlakozott hozzánk egy darabon, kibeszéltük a túraengedély-megvonásokat, ám az emelkedõn lemaradt útitársunk, így kettesben indultunk meghódítani a Hegyes-tetõt. A csúcs elõtti meredek emelkedõ nem tûnt olyan rossznak, mint lefelé szokott tûnni, szép lassan felcammogtunk. A ponton dinnye volt az ellátmány, rögtön neki is estem, s egy szuszra befaltam vagy 6 szeletet, kiváló minõségû dinnye volt. Késõbb Jámbor megkérdezte, hogy mennyi jár fejenként, mire a pontõr olyan 2-3 szeletet válaszolt, ekkor láttuk úgy, hogy talán érdemes lenne hamar továbbállni, nehogy lekéssük a kompot. Az oldalazós ösvényen kissé nehezen haladtunk, ám a Templom-völgybe érve javult a tempónk. Nagymaros szélén az elsõ nyomóskútnál megálltunk frissíteni, itt utolért minket Pesza, épp hiányoltuk Õt, hogy nem fogja elérni a kompot. Tettünk még egy kis kitérõt a vasútállomásra, ám a jegykiadó úriembertõl nem sikerült kicsikarnunk a kéktúra pecsétet, ragaszkodott a vasúti bélyegzõhöz. A komphoz érve elég nagy tömeg fogadott, ami nem is csoda, hiszen háromnegyedre értünk oda, s egészkor indult a komp. Addig még volt idõ elfogyasztani 2-9 szelet zsíroskenyeret, Bubuékkal is találkoztunk, valamint a Fõrendezõ úr is személyesen ott volt a ponton, mindenkihez volt egy jó szava. Aztán lassan megérkezett a hajó, s kollektíve felszállt rá a túrázók csapata.
Visegrádon elsõ utunk a komp jegypénztárához vezetett a bélyegzés miatt, majd Bubuékkal négyesben indultunk el a Fellegvárhoz vezetõ emelkedõn. Azt hittem a pihenõ után könnyebben fogok tudni haladni, azonban épp az ellenkezõje történt, elég nehezen ment az emelkedõ, nagy nehézségek árán sikerült tartani a többiek tempóját. A Fellegvár után aztán kissé csökkent az út meredeksége, itt már jobban ment a gyaloglás. A pont elõtt még kitértünk Nagyvillám étterembe kéktúra pecsétért. A ponton én megálltam cipõt pucolni és lámpát beüzemelni, addig a többiek elrohantak, így a Kisrigóig tartó szakaszt egyedül abszolváltam. Eleinte egy négyfõs társaságot elõzgettem, aztán a meredek emelkedõnél kicsit elléptek. Verõcei Józsi telefonált egy majdani cseh túrával kapcsolatban, hát sötétben, jelzést keresve kissé nehezen ment a kommunikáció, de sikerült végül dûlõre jutnunk. Ismét elég nehezen ment az emelkedõ, Moli-pihenõnél meg is kellett állnom pihenni. Késõbb egy széles szintútra értünk, ezen haladtunk pár métert, itt újra megelõztem a csapatot, ugyanis nem vették észre, hogy a jelzés balra felmegy egy kis ösvényen, de még sikerült õket visszakiabálnom, viszont itt lemaradtak tõlem. Pap-réten csupán egy pecsételés erejéig álltam meg, igyekeztem tovább, mert már vártam a meleg levest. Pilisszentlászlón még nem mentem keresztül a kék jelzésen, így egy kicsit keresgélnem kellett, de végül meglett a Kisrigó. Az étteremben a korábban látott túratársak közül sokan itt voltak még, többek között Gézáék, Peszáék, Béla bácsiék, Gudluking, valamint a Nagy-Villámnál elhagyott Gellérték. Gyorsan pecsételtem, majd ahogy leültem mindjárt hozták is a levest, jó nagy adag, forró gombalevest. A vacsora elfogyasztása után még elüldögéltünk az étteremben, amit jól tettünk, hiszen ezután jött az ünnepség. Mészáros úr sorra hozta a tortákat, elõször a túra 25. születésnapja alkalmából két darab tortát is, amelyek hamar elfogyasztásra kerültek. A torta mellé Géza gondoskodott némi italról is egy üveg pálinka formájában, ami a hangulatról is gondoskodott. Persze a beszédek se maradhattak el, felidézõdtek az elmúlt 25 év pillanatai. Mikor lecsendesedett a buli már kezdtünk gondolkodni a továbbinduláson, ám vártunk még egy ünnepeltet, aki hamarosan meg is érkezett. Nagypapa sporttárs volt az, aki a napokban ünnepli 80. születésnapját, így a Rendezõk neki is kedveskedtek egy tortával, valamint a jelen levõk közül többen is megajándékozták. Nagypapa kissé meghatódottan egy nagyon mulatságos és tanulságos kis történettel viszonozta szeretetünket, tiszteletünket. Szép lassan aztán csak véget ért az ünnepség, indulni kellett tovább, azonban biztos, hogy ez az egy-másfél óra emléke sokáig élni fog bennem, mint teljesítménytúrázói pályafutásom egyik felejthetetlen pillanata.
A Visegrádon alakult négyfõs csapatban folytattam a túrát Sikáros felé, útközben aztán ki-kibõvültünk egy-egy fõvel. A Bükkös-patakon való átkelések a szárazság miatt szinte észrevehetetlenek voltak, alig volt víz a patakban. Sikároson újból pecsételés miatt szakítottuk meg a túrát. Itt kisebb összetûzés alakult ki köztem és az Útvonalkerülõk Klubja képviselõje között, ugyanis az említett sporttárs a K+-en szeretett volna továbbhaladni, én viszont ragaszkodtam a hivatalos úthoz. Végül sikerült érvényesíteni akaratomat, ám pillanatnyi bizonytalanságomat kihasználva, amint kiértünk egy rétre, azt keresztbe átszeltük, s nem tértünk ki a K-P elágazásig. Amikor elértük a P balra kanyarodását, szembõl a K+-rõl népes csapat érkezett, Gézáék voltak azok. Olyan volt, mintha valami nagyobb baráti társasággal lennénk valami hétvégi kiránduláson. A nagy csapatban viszonylag hamar felértünk Dobogókõre, bár, mire elértük Dobogókõn a mûutat eléggé szétszakadozott a csapat, így a mûúttal párhuzamos kis ösvényen egyedül közelítettem meg a turistaházat, ám elõbb megnéztem a kilátást a kilátóban. Ismét találkoztunk a Fõrendezõvel, így a jó hangulat itt is garantált volt, amíg pihentünk. Keksz, valamint kóla volt frissítés gyanánt, ebbõl fogyasztottunk is bõven. Egy bõ fél órát itt is eltöltöttünk, mire elindultunk. A S-n való ereszkedés kevésbé volt ismerõs számomra, így itt jól jött a túratársak helyismerete. A Torina-rétnél a jelzés egy kis ösvényen jobbra letért a széles útról, ezt Gellért és Edina nem vették észre, s elõrementek a széles úton, de mondtuk nekik, hogy maradjanak ott, mert késõbb a jelzés még keresztezi az utat. Bubun itt kezdett úrrá lenni az álmosság, így megelõztem Õt, hogy kényelmesen haladhassak a saját tempómban. Tölgyikrek után egy nagyon hosszúnak tûnõ szakasz következett, ráadásul az ösvény állapota, s követhetõsége is egyre romlott, a végén már azt hittem, hogy valahogy elmentem a forrás mellett, mert már olyan régóta jövök, hogy mindjárt leérek Pomázra. Ám nem így történt, hiszen hamarosan megpillantottam a volt turistaházat, s mellette az ellenõrzõ pontot. Meglepõdve konstatáltam, hogy én érkeztem ide elõször, de lassan jöttek a többiek is, furcsamód Gellért és Edina ért be utoljára, pedig azt hittük, Õk mennek legelöl. Itt is volt frissítés a forró tea nagyon jól esett, valamint pár szelet zsíros kenyeret is elfogyasztottam. Itt rövidebbre fogtuk a pihenést, frissítés után indultunk tovább.
Lassan kezdett kivilágosodni, ahogy haladtunk le Csikóváraljához, Mire a pontra értünk már teljesen világos volt, így el is raktuk a lámpát. A pontõrök érdeklõdtek az utánunk jövõk helyzetérõl, mondtuk, hogy Gézáék nemsokára jönnek és vélhetõen Béla bácsi és Marika néni fogják zárni a sort, akiket Dobogókõ után hagytunk le. Ahogy kivilágosodott a hõmérséklet is gyorsan elkezdett emelkedni, ezt fõleg az aszfalton Csobánka felé gyalogolva érzékeltük. A Kevély-nyeregig tartó emelkedõ is rendesen megizzasztott bennünket, meglehetõsen lassan, de legalább felértünk. Újból találkoztunk CsST sporttárssal, épp továbbindulás elõtt állt. Itt megint szétszakadoztunk, mi Gellérttel megálltunk reggelizni, Bubuék viszont mindjárt mentek tovább, s csak a célban találkoztunk velük legközelebb. A lefelék, sokakkal ellentétben egész jól mentek, így itt hoztunk egy kis idõt, míg leértünk Pilisborosjenõre. A Köves-bércen volt egy kisebb holtpontom, még az az 5 méter szintemelkedés is igen megviselt, álmos, fáradt voltam, igazából le akartam ülni az út mellé vagy fél órát pihenni. Ám nem engedtem a kísértésnek, s késõbb a lejtõn jobban is lettem. A Bécsi út keresztezése után a patak mellett haladtunk egy nagyon homokos úton, ahol a megizzadt vádlijainkra jelentõs mennyiségû port sikerült felvernünk. Az emelkedõ elõtt még megálltunk egyet pihenni, eközben utolértek Gézáék, nagy szerencsénkre, hiszen Gézára rátapadva egész jó tempóban felértünk az emelkedõn, nélküle, lehet, hogy még mindig ott szuszognánk. Virágos-nyeregben tartottunk még egy utolsó pihenõt egy fa árnyékában, majd nekivágtunk az utolsó kilométereknek. Az Újlaki-hegy alatt haladtunk el a Határ-nyeregig, itt már kezdett nagyon melegen sütni a nap, ráadásul árnyék se nagyon volt, a vízkészletünket is feléltük. Határ-nyereg után aztán már árnyékosabb lett az út, s a parkoló után lévõ nyomóskútnál vizet is tudtunk vételezni. Kissé felfrissülten értünk az utolsó városi részhez, a libanoni cédrus után egy meredek lejtõ, majd pár lépés felfelé és 11:20-kor be is léptünk a célba. Megkaptuk sorban a díjazást, bónuszként egy jelvényt is, a negyedszázados jubileum alkalmából, majd néhány szelet zsíros, valamint lekváros kenyér elfogyasztása után hazaindultunk Bubuval, valamint Gellérttel.
Azt hiszem a kezdeti kételyek a túra során folyamatosan oszlottak el, azt hiszem az év egyik legemlékezetesebb túráját sikerült összehozniuk a Szervezõknek, látszott, hogy tényleg komolyan vették a jubileumot, s igyekeztek ennek megfelelõ színvonalú rendezvényt megrendezni. |
| | |
EduShow | Túra éve: 2012 | 2012.09.12 11:02:24 |
|
megnéz EduShow összes beszámolója |
BEAC maxi 110, avagy százas a javából!
Este háromnegyed tízkor indultam otthonról, hogy öt átszállás, három órányi pályaudvaron alvás és egyéb kalandok után reggel hét után megérkezhessek Magyarkútra. Már a Bz-n igen látványos volt a - sejtésem szerint - átlagtól eltérõ tömeg, igen nagy volt a vonat túrázó-tartalma, de aki eleget jár túrázni, az már megszokhatta ezt a látványt. :-)
A rajtnak helyt adó Magyarkút Fogadó elõtt nõttön-nõtt a tömeg, egészen nyolc óráig, amikor fõrendezõ úr ünnepélyesen elrajtoltatta a mezõnyt... elõbb a bringásokat, majd minket egyszerû gyalogosokat is. Egészen addig örültem a bicajosok korábbi rajtjának, amíg rá nem jöttem, fogjuk mi még látni õket...
Bubuval reggel nyolckor végül sikerült is elrajtolnunk. Kimondottan örültem annak, hogy egészen Dobogókõig az Országos Kéktúra vonalán haladunk majd, mert e szakasz bélyegzõi pont hiányoztak még a füzetembõl. Még tavaly határoztam el azt az õrültséget, hogy a Börzsönyt egy nap alatt fogom bejárni, persze akkor még nem sejtettem, hogy ez gyorsabb lesz, mint gondolnám, mivel a BEAC maxi elsõ 50 kilométerét jelenti majd.
Rajt után kevés aszfalt után rögtön megkezdtük az emelkedést a Nagy Kõ-hegyre vezetõ úton, egészen szokatlan volt, hogy ezúttal nem bokáig sárban cuppogva, mint legutóbb, januárban a Wass Albert Emléktúrán. A Lokó-pihenõ után hosszú, lendületet adó lejtõ következett egészen Nógrádig, ahol elõbb a vasútnál kéktúrát pecsételtünk, majd a falu végén az itinert is lebélyegeztettük. Elõttünk már a Magas-Börzsöny hegyei hívogattak-s-riogattak, de azért vissza-visszapillantgattünk a nógrádi várra és az elõtte épp elhaladó Bz szerelvényre.
Közben újabb és újabb "gyorsvonatok" robogtak el mellettünk, a lassan csordogáló Saj-kútnál jól esett a frissítõ víz, a hírhedten lódarazsas Saj-kút-bércen akadály nélkül haladtunk át, a Foltán-keresztnél szusszantam egyet, Három Hársnál lefotóztuk a "60 éves az Országos Kéktúra" mozgalom igazolófüzetének címlapsztárját és immár nem volt kifogás, a következõ cél maga a Csóványos volt. Feljutottam. életemben elõször. Fájó, de a kilátóba nem másztam fel, mert túlságosan az elején voltunk még. A Nagy-Hideg-hegy hiába alacsonyabb, mégis nehezebben ment, mint a Csóványos. Kéktúrát bélyegeztünk, feltöltöttük vízkészleteinket és - mert túl hosszú sor állt a büfénél - indultuk is tovább, szigorúan a kéken, a kanyarokat is bevéve. :-) A frissítést a következõ kéktúrás és egyben BEACos ponton, a kisinóci turistaháznál egy-egy korsó almafröccs jelentette. Kóspallagra beérve újra megszomjaztunk, így betértünk a Börzsöny szívébe egy-egy fagyira és kólára. A falu határában nagy buli volt, de idõszûkében kénytelenek volunk simán elmenni mellette. Meg se áltunk Törökmezõig, ahol a következõ ellenõrzõpont és kéktúrás bélyegzõ, valamint egy tányér gyümölcsleves várt ránk. Innen már "csak" Hegyes-tetõ volt hátra a Börzsönybõl. Rendesen meg is izzasztott, de a legszebb kilátás volt a jutalom és egy halom dinnye, amibõl mi valóban annyit ehettünk, amennyi jólesett, mert okosan osztottuk be az idõnket és bõven volt még a hetes kompig.
Nagymarosra leérve még a vasútimegállóhoz is nyogodtan kitérhettünk bélyegzésért. miután révbe értünk, még mindig volt bõ húsz percünk szusszanni, közben befutott Lestat és Gellért is. A kompon is ücsörögtünk pár percet, majd a visegrádi oldalon a pénztárban is lebélyegeztük a kéktúrát és megindultunk felfelé, még mindig a kék sáv jelzésen. Közben ránksötétedett, így valóban csak ponttól-pontig vándoroltunk, ragaszkodva a kékhez, eszünkbe se jutott az Apát-kúti völgyön átlevágni a kanyart. Nagy-Villám, Pap-réti eh., majd Pilisszentlászló. A kocsma zárva volt, így a kéktúrásfüzetbe is a BEACos pecsét került. A Kis Rigóban leves, torta és buli is volt, egy-egy kólát is bedöntöttünk, hátha ébren tart a sötétség hátralevõ óráiban... hosszan elidõztünk, de cseppet se bántuk. Megünnepeltük Merza Józsi bácsi közelgõ nyolcvanadik és a túra huszonötödik születésnapját, fõszervezõ úr pedig felfedte, miben lesz más az idei díjazás, mint az eddigi 24 évben.
Ébren maradni Dobogókõig végül nem is volt olyan nehéz, levegõt venni annál inkább. Egy gyökérben sikerült is megbotlanom, de szerencsére felfelé, így különösebb bajom nem lett belõle. Az emelkedõ alábbhagyott, de még mindig messze volt a Turista Múzeum, így sikerült újból elálmosodni... erre a ponton kapott kóla volt a gyógyír.
Innen jelzést váltottunk és a kellemetlenül köves sárga sávon ereszkedtünk le Dobogókõrõl, félálomban, alig láttam ki a fejembõl és egy ponton benéztem a jelzést. Gellért szintúgy. Bubu utánunk kiabált, hogy a sárga nem arra van, de a mi utunk is a Lajos-forráshoz vezet, így mentünk tovább. Az út úgy nyolcszáz méter után már nagyon nem tetszett, így inkább visszafordultunk. Egyszer csak észrevettük a sárga sávot jobbra ágazni, megfordultunk és magunkat irányba rendezve megindultunk rajta balra. Borzalmasan hosszúnak tûnt ez a szakasz, már-már elveszve éreztem magam, mire végre-valahára megérkeztünk a Lajos-forráshoz. Itt is volt süti, enni-s-innivaló, de én beértem egy székkel és egy bögre teával is. Jól esett, átlendített a mélyponton.
Innen (az eddigiekhez képest aztán végképp) sûrû jelzésváltásokkal [P4 P+ Z+ Z4] kanyarogtunk a Csikóváraljai turistaház felé, ahol apontõrök elmondása szerint, hivatalosan már negyed órája bezárt a pont. Ehhez képest a Kevély-nyeregig hátralevõ öt kilométerre két óránk volt még. Aszfaltúton sétáltunk át Csobánkára, majd a P- jelzésen másztuk meg a Kevély-nyerget. Ekkor már túl voltam a holtponton, így meglepõen hamar felértem. Bevártam a többieket, majd Bubuval szinte rögtön tovább is álltunk a Budai-hegység felé. Fájdalmasan köves, így nehezen futható lejtõ és erõs napsütés nehezítette dolgunkat... szintén nem volt szerencsés lentrõl a Virágos-nyereg szintjéig felpillantani. A Rozália-téglagyártól végre újra erdõben haladhattunk, az árnyékért cserébe viszont emelkednünk kellett, nem is keveset. De nem volt elég felérni, még egy végtelen hosszú kanyar is várt ránk az ellenõrzõpontig. Itt egy kedves, ámde látványosan csapágyas túratárstól kaptam egy pohár vizet (köszönöm), a pontõröktõl pedig egy újabb pecsétet... a cél elõtti utolsót. Innen szalagozás, avagy a Gyöngyök útja :-) vezetett minket a Határ-nyergen át egészen a macis játszótéri nyomóskútig... onnan már tényleg csak a szalagra hagyatkozhattunk a hûvösvölgyi Gesztenyéskert Óvodáig.
A célegyenesben kedves krétás felirat bíztatott az utolsó pár lépés megtételére, végül a kapun befordulva végre fellélegezhettünk: MEGÉRKEZTÜNK!
És így a végén megmagyaráznám nyitómondatomat is: a BEAC maxi valóban százas a javából -- az égig emel, aztán a földbe döngöl, csodákat mutat, mosolyt csal az arcodra, a mélyponton átértékeled az egész életed, azt se tudod hol vagy, ki vagy, mit csinálsz... vagy úgy egyáltalán, fiú vagy-e vagy lány... és amikor a végén célba érsz... el se hiszed.
Képek:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.4278720458828.2165320.1610772663&type=3 |
| | |
nagypapa | Túra éve: 2012 | 2012.09.10 17:46:50 |
|
megnéz nagypapa összes beszámolója |
Eötvös 70
2012
Nem feltûnési viszketegségbõl igyekeztem pár sort irni, csupán azért, hogy nagyon gyorsan megköszönjem barátaimnak a születésnapomra rendezett emlékezést, ami minden hivatalos gratulációnál többet ér. Igyekeztem jól tartani magamat, nehogy elgyengitsen az aggkori érzékenység. Az idõ folytonosan múlik (tegyük félre a kvantumelmélet esetleges akadékoskodását), csak mi teszünk útmenti jeleket mellé, hogy emlékeztessenek az aktuális jelenre, abbéli feladatainkra, pótolható mulasztásainkra.
Majd pótolom a pótolhatókat. Addig is "szives türelmüket és megértésüket kérem". (Az idézetet a pályaudvari hangosbeszélõbõl vettem.) "Köszönöm." |
| | |
|
nagypapa | Túra éve: 2011 | 2011.09.21 13:24:02 |
|
megnéz nagypapa összes beszámolója |
Eötvös 70
2011
Ha indokolni szeretnénk, hogy miért is terheljük az emberiséget irásmûvünkkel, akkor gyakorta a következõ frázissal védekezünk: "Barátaim unszolására fogtam tollat, magamtól nem tettem volna." Kedves fordulat ez a felelõsség elháritására, idõk folyamán már nagyon sokan ravaszkodtak igy. Bevallom, nem tõlem származik ez az ötlet, lehet, hogy Sipulusznál olvastam még kezdeti tizenéves koromban. Csatlakozom ezért elõdeimhez, mivel tudom, hogy van érdeklõdõ közönség és a TTT egyenesen provokálja az embereket az önkifejezésre. Olyan blogolásra, amelynek van izzadsággal, idõnkint gyötrelemmel megalapozott háttere és nem l'art pour l'art fecsegés. Amellett sok levelet megtakaritunk egyetlen beszámolóval, ha pedig elmondjuk tévedéseinket, kudarcainkat, akkor még hasznára is lehetünk az utánunk jövõknek. Közhely, de leirtam. Az élet majdnem száz százalékban közhelyek sorozata változó szereplõkkel.
Még ha nem is világos, de közelitsünk a témához Brachfeld Siegfried segitségével. A 33 éve meghalt humoristát a fiatalság legfeljebb kabaré ismétlésekbõl ismerheti. Fogalmi és helyesirási zavarokkal teli korunkban felüdülést jelenthet a Google révén hozzáférhetõ "Nehéz nyelv a magyar" cimû száma. Annak idején gyakran emlegettük a tõle származó mondást: "A téma a földön fekszik, csak fel kell emelni". Az öreg embernek mindenfelé járnak a gondolatai, igy nem csoda, hogy a hajamban megindult nép-, pardon, méhvándorlást érezve keserves pofával õrá gondoltam. Tényleg, morogtam, az is lehetséges, hogy a téma a levegõben van, csak észre kell venni. Idejében. A média figyelmeztetett a veszedelemre és vagy tiz éve kaptam is kalapácsszerû ütést a fejemre, ennek ellenére gondtalanul meneteltem a tucatnál is többször megtett Maxi ösvényén. Sapkát sem tettem fel, hiszen Molnár Gábor szerint a hûvös levegõben még nem élénkek a rovarok. Amikor megérkeztem a jól ismert, ismétlem, nagyon jól ismert helyre, már láttam, hogy csapdába kerültem: az élõlények jól körülhatárolható felhõben keringtek a levegõben. Nincs mit tenni. Az ember megkeményiti arcvonásait, tûri, hogy rengeteg méh vagy darázs sétáljon a hajszálai között és minden hajszál után egy jót szúrjön az engedély nélkül behatoló ember fejébe. Nagyon kellemetlen, hamarosan egy fájdalom a fejünk, de semmi kapálózás, szaladgálás. Mintha semmi sem történne, megvalósitjuk az egyenletes sebességû egyenesvonalú mozgást. Gyakorlati fizika. Egyszer úgyis vége lesz, csak tartsuk magunkat és ne érzékenykedjünk.
Vége lett. Még mentem száz métert és felmértem a helyzetet. Fáj a fejem, de élek. Nem vagyok allergiás, de úgy éreztem, mintha valami melegség menne felfelé az agyamban. Ez nem tetszett. Úgy látszik, ezeknek a bitangoknak még elég sok "szérum" maradt a fullánkjában. Célszerû bevenni valami placébót. Volt a zsákomban három magnézium tabletta. Kettõt bekaptam egy fél üveg ice tea kiséretével. A kezelés hatását növelendõ 5 percre leültem a földre, hogy lássam mi lesz. Úgy éreztem magam, mint akit megskalpoltak, de tudtam, hogy hulla nem lesz belõlem. Toldi György kérdésére - "Gunnyaszt vagy dög is már? lássuk felrepül-e" - pozitiv választ adtam: felálltam és egyre szilárdabb, bár kissé imbolygó lépésekkel és nem túl vidáman folytattam az utat.
Eme hatásvadászó, in medias res belépõ nyitány után illene valamit mondani az igazi kezdetekrõl is. Sajnos, a fiatalság múltával, négy óra nem túl mély alvás nem elegendõ, hogy sikerrel vágjunk neki egy strapásabb túrának. De hogy biztos legyen az indulás, jó korán felkeltem, gondosan simogattam a zoknimat, mert egy jól elkészitett lábbelin nem kell igazitani semmit, még száz kilométeren sem. Aztán kimentem a Nyugatiba jó fél órával indulás elõtt. A peronon Radványi sporttárs - örökös Maxis - sétálgatott. Mivel majdnem elfelejtkeztem nullás jegyet beszerezni, a pénztárak felé siettem. VIsszasétálva Molnár Gábor fogadott széles mosollyal. Most már tudtam, hogy itt nem lesz szunyókálás a vonaton. A krémet Garay Barnabás mûegyetemi rendes tanár szolgáltatta, aki más társaságban rendszeresen túrázik. A szociális mezõ negyedik tagja egy rokonszenves fiatal hölgy volt, akit Gábor mutatott be nekünk. Hogy mirõl folyt az élénk beszélgetés, azt nem tudom. Nyilván mindenrõl.
Magyarkútra érve úgy látszott, hogy nem vagyunk sokan. Akkor még nem tudtam, hogy a mezõny eleje már korábban elindult. A régi szép idõkben Mészáros János csinos beszédet tartva "lõtte el" a mezõnyt, miközben a nyugtalan elemek lábaikat váltogatva toporogtak. Most a korábban induló utolsó komp elérésehez célszerû volt elõbb elengedni az embereket. Kiket láttam? A már emlitetteken kivül ott volt a szintén örök Dobos Ákos és Corradi, nem volt viszont ott a Wehner-Siményi páros. Õk állitólag Olaszországban koptatták a cipõjüket. Irigylésre méltó. Mészáros az út közepén intézkedett, Bea az asztalnál adminisztrált, Török Ákos a csomagokról gondoskodott.
8:20-kor indultam és valahogy azt gondoltam, hogy jóval korábban kezdek a szokásosnál. Ennek késõbb kellemetlen következményei lettek. Teljesen óvatlanná váltam ugyanis, amit aztán megfejelt a darazsak közremûködése. Szóval, indultam a szokásos módon. Az elsõ emelkedõn megállapitottam, hogy az idei kikericsek elég bágyadtan hajtják le a fejüket. Persze, rá lehet fogni a szárazságra, de azért mégse. Az egykori fiatalos már elég öreges, csak emlékezetünkben lehet átlátni a növényzet felett. A K vonalán az elsõ villa mindig becsapja a beszélgetõ túrázókat, sikerült azért visszatapsolással megkimélni õket a felesleges mászkálástól. Gond nélkül ereszkedtünk le a patakig, legfeljebb a lezúduló kerékpárosokat kellett figyelni. Hogy azért kiderüljön, hogy soha semmi sem biztos, a patak utáni réten elvesztegettem vagy tiz percet. Sokadik bejárás után topográfiailag tudom, hogy át kell menni a szemben lévõ domb nyergén, de most három lehetõség kinálkozott, hála az elmúlt két év erdészeti tevékenységének. Ösztönszerûen a középsõ, jó úton indultam el, valami kopott kék szalag is lógni látszott egy ágon. Csak hát két évvel ezelõtt - és azelõtt is - szélesebb volt a földút. Türelmetlen lettem, visszaszaladtam a rét széléig, láttam, hogy mások is keregélnek. A többi megoldás rosszabbnak tûnt, ezért mérgelõdve újra elindultam az elsõ úton. Kár volt feladni az elsõ választást. Ha még ötven métert megyek minden rendbejön.
Igy viszont Kovalik András jött szembe egy kisebb csoporttal. Megörültem neki, hogy látom és pár percet beszélgettünk. A tapasztalt túrázókból álló csoport, mint kiderült, elhagyott, korábban jelzett ösvények megszemlélésével foglalkozott. Hasznos ez a munka, hiszen nagyon rosszul esik, ha a térképen van, a valóságban viszont nincs az az ösvény, amire számitottunk. A Cserehát térképen is látható egy párolgó kávéspohár, a felvillanyozott turisták azonban hosszú évek óta semmit sem találnak azon a helyen. Egyes ritkán járt utak teljesen benõnek, járhatatlanokká lesznek lelkes szövetségek ellenére is. Elég gyakori jelenség, csak Kovalikék megjelenése miatt emlitettem.
Megérkeztem a Csurgóhoz. A hely közismert, az is tudott dolog, hogy valamennyit várni kell, mert a forrás közszolgálati funkciót is betölt. Az asztalnál ismerõs arcok, ezért arra a kérdésemre, hogy tavaly óta voltak-e otthon, csupán jóságos mosollyal válaszoltak és nem tárcsázták az elmegyógyintézetet. Sikerült azért hasznukra lennem, mert azon töprengtek, hogy miért eszik minden második ember banánt. Közöltem velük, hogy a folklór és némely szakember szerint a banán fogyasztása fékezi a perisztaltikát, ami idõzavar esetén értékes perceket jelenthet. Megköszöntem, hogy foglalkoztak velem, megettem a saját banánomat, majd a csurgó használata nélkül távoztam. Viszontlátásra a Téry 50-en a Remete-szurdok bejáratánál.
Kápolna, kitisztitott zsidó temetõ, kõkereszt, száraz patakmeder, a régi - nehezen észrevehetõ - K helyett pár éve új festés, amelynek derékszögû jobbkanyarja el akart tériteni két beszélgetõ sporttársat. Beszélgetni nagyon veszélyes idõtöltés. Én, a patakmeder elõtt, néhány éve elhunyt kedves sógoromra emlékeztem, aki az ötvenes években itt volt szerencsés katonai szolgálatának néhány hónapját eltölteni. Érdekfeszitõ beszámolója ösztönzött arra, hogy több mint húsz éve egy jókora, többkilós, gömbölyded barna követ cipeljek haza, illetve az õ lakására. Elmondta ugyanis, hogy elég keserves dolog lövészárkot ásni a köves nógrádi talajban. Igaza volt, de békés, mezõgazdasági tevékenység is igen nehéz ezen a kietlen földön. Emlékét egy panellakásomba beférõ kisebb kõ õrzi, amely ugyanolyan gömbölyded és barna, mint a neki ajándékozott példány.
A Saj-kút elõtti rész száraz idõben könnyen járható, erre-arra kanyargó ösvény. Ha nem lennének vadméhek, nem is emlitenénk ezt a szakaszt. A derék szárnyasok azonban idõrõl-idõre nevezetessé teszik. Rajtuk túljutva már csak sorstársaimmal foglalkoztam. Egy futó futtában jegyezte meg, hogy itt veszedelmes állatok vannak, de nem panaszkodott. A magam részérõl további fiziko-terápiát kezdtem el. A forrás vize elég gyéren folyt, de elegendõen ahhoz, hogy a patak köveire állva két marokkal öntsem a vizet a fejemre. Naivul abban reménykedtem, hogy "jegelhetem" a fájdalmat. A külsõleges kezelésnek azonban semmilyen hatása nem volt. Mentem tovább. Pár méterre egy kisebb társaság álldogált és egy ifjú túratársnõvel foglalkozott. Nem akartam a kezelésbe beleavatkozni, csupán tablettát kináltam, õk azonban azt mondták, hogy van náluk valamilyen orvosság. A fiatal hölgyet elég komiszul megcsiphették a méhek, mert nagyon kedvetlenül üldögélt a társai körében. Az érzékeny helyen kapott szúrásnak komoly hatása lehet. Jó pár évvel korábban a mályvádi erdõben egyszerre több embert kellett elsõsegélyben részesiteni. Emerencia Szanticskán majdnem megfulladt õdéma miatt. Azért nem kell rettegni, csak legyen nálunk sapka vagy orvosság. Egy újabb kanyar után egy házaspár következett. Õk is a földön ültek de nem voltak rossz állapotban, nyilván rendezték soraikat, mielõtt a Foltán-kereszthez vivõ emelkedõnek nekivágtak volna. Más áldozattal nem találkoztam. A Csóványosig tartó további út eseménytelenül telt el.
A csúcson, szokás szerint, Solymár Éva fogadott. Ez a hely a Kevély-nyereggel együtt neki van fenntartva. Jó vagy rossz idõben - mint például a tavalyi özönviznél - úgyszólván mindegy. Az asztal bal oldalán állt és érdeklõdve nézegetett. Õ ismerte a februári balesetemet és kiváncsi volt milyen állapotban vagyok. Szolidaritásáért, pontos diagnózisáért és évközi bátoritásáért cserébe elmesélem, hogy miért emlegetem az asztal bal oldalát, szembõl nézve. Kiszámithatatlan, hogy mirõl mi tud az ember eszébe jutni.
Nagyon szerettem a Vadas Jenõ Mátra túrát. Érzelmileg azért, mert Vadas Jenõ kilencven éves unokája jó barátom volt, gyakorlatilag pedig azért, mert érdekes és jól jelzett utakon vezetett. A túra a Dencs-család lelkes, jól szervezett vállalkozása volt. Az egyik alkalommal, amint a Markazi vártól mentünk fel a gerincre az OK csapásához, egyszerre hárman érkeztünk a Mária-képhez. Én másodiknak, utánam pedig egy fiatalember futott be nagy lendülettel és már fordult is balra, akárcsak én. A már ott lévõ sporttárs ránk szólt: nem arra kell menni, hanem jobbra. Elképedtem. Jól ismertem az ottani domborzatot. Hogyhogy jobbra, hiszen balra van a gerinc. Barátunk ezért elõszedte az útleirást és mutatta, hogy ott fehéren feketén az áll, amit õ mond. Teljesen megzavarodtam, hiszen biztam a rendezõk gondosságában. Arra gondoltam, hogy talán van egy kis szerpentin az útban és a jobb után majd visszajön a bal. Vagy fél percnyi tehetetlenkedés után már tettem is néhány bizonytalan lépést jobbra, amikor néhány eltorzult képû ember jött szembe. Bizony, nem jobbra kell menni, hanem balra. Kivörösödött arcuk mutatta, hogy már elég sokat ereszkedtek lefelé, amikor rájöttek, hogy a Z jobb ága szépen lemegy Markazra. Ezt mi, szerencsére megspóroltuk, de vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt elégedett voltam, mert igazam volt, másrészt el nem tudtam képzelni, hogy kiváló rendezõ barátaim miért irhattak rossz irányt. Természetes, hogy a túra végén is ezen rágódtam. "Te Árpád" - (Dencs apuka, biológia tanár a mátrafüredi szakközépiskolában) - "mi a fene történhetett itt" - kérdeztem. Õ is hümmögött, de végül megfogalmazott egy elfogadható hipotézist. "Tudod, a tornatanárnak, aki szemben áll a gyerekekkel, a jobb kezére esik az, ami a gyerekeknek balra." Elfogadtam a választ, mert az itiner irója testnevelést is tanitott és bele tudtam magam képzelni abba a helyzetbe, amikor - szemben állva a Mária-képpel - jobb irányúnak látja és sajnos irja is azt, ami az érkezõknek bal. Itinerirók, kezeitekre jól vigyázzatok! Virág helyett ezt a történetet adom, irom le Évának.
A második banánt majszolva lefele indultam. Következett a Nagy-Hideg-hegy rövid megállással és táplálkozással. A turistaházban néha tiz perc is eltelik, amig sorra kerülünk, de most nem voltak sokan. Jó hangulatban lépegettem tovább, nem is kocogtam. Máskor, jó esetben, eldöcögök a kisinóci házig. Az ellenõrzõ ponton büfére és egy pohár csapolt sörre számitottam. Nem tévedtem, és fõleg abban nem, hogy Mészáros Gyuri bácsi lesz a pontõr. Már emlitettem, hogy szeretem az állandóságot. Õ már sok éve megbizhatóan vár minket ezen a helyen. Korábban a Nagy-Villámon õrködött. Egy korábbi beszámolóban meg is irtam, hogyan szállitotta onnan Magyar Balázst a Kis Rigóba. Amig néhány ember szállingózott, addig mi eszmét cseréltünk errõl-arról, jelen korunkban van is mirõl. Jó hangulatban váltunk el, de nekem pár perc múlva az a mondata (nem darázs) ütött szöget a fejembe miszerint félóra múlva bezár. Ejnye, mit csináltam, vagy mit nem csináltam? Ennyi lenne már az idõ? Még mindig nem gyorsitottam, csak azt a biztonsági döntést hoztam, amivel kihagytam a kóspallagi vendéglátóipari egységet. Kóspallag a szokásos arcát mutatta volna, ha nem akartam volna átvágni a K jelzés követésével a faluvégi kanyart. Sajnos, kommunális alaptételnek látszik, hogy a szemét nem fogy csak növekszik. Már egy ideje elég boldogtalanul botorkált az ember a buckák között, de most nem láttam csapást. A balra tágitott iv szépen belevitt a bozótba, ami azért mérgesitõ, mert a jelentéktelen akadály magához képest több idõt elvesz. Na, jó, odébb csak átmászik az ember a szalagkorláton és igyekszik a hármas útelágazás felé. Innen nem is lenne mondani való, de az emberiség mindig gondoskodik megfontolni való anyagról.
Hazánk egyik jellemzõje a horror vacui: félelem az ürességtõl. A mi szemünkben egy érintetlen rétnek vagy tisztásnak semmi értéke nincs. Maga a kifogástalan pázsit - európai parkok kincse - feltétlen arra inditja a szemlélõt, hogy mini golfpályát, bobpályát, szórakozó centert álmodjon rá, lovardát, magánbirtokot képzeljen oda. A szükséges kiegészitõ létesitményekkel évek során szépen megtelik az egykor tücsökzenétõl hangos rét, a tücskök zenéjét hangerõsitõk váltják fel. A Békás-rét is elindult a fejlõdés útján. Nem akarom megismételni korábbi morgolódásomat, de azt megjegyzem, hogy két évvel ezelõtt még egyenesen át lehetett menni a réten, most már nem. Újabb részt keritettek le a mezõbõl, már csak balra szorulva lehet haladni és egyenes helyett jó nagy kiflit kell megtenni. Hogy mi lesz? Ne felejtsük el, hogy a cigány annak muzsikál, aki a nótát fizeti. Ezzel a népi bölcsességgel akkor találkoztam az új világban, amikor az EMKE-t átkeresztelték Chicago étteremnek. Az ábrándos honfinak tudomásul kell venni azt, amirõl Mefisztó énekel Gounod Faust-jában : "Eladó az egész világ". Korai zenei mûvelõdésünk ezért idõben hozzásegit a világ reális szemléletéhez, másrészt felüditi a lelkünket, miközben a Békás újonnan kifeszitett szalagját kerüljük. Nagyon jó fütyörészve lépegetni, amikor mások leverten taposnák a talajt.
Sajnos, szerencsétlen vagyok, majdnem sohasem tudok mobilozni, amikor szeretnék. Most is abbahagytam a próbálkozást. Mint sok mindenhez, ehhez is érzék kell. Tudomásul veszem, legfeljebb arra gondolok - futólag - hogy városi embertársaim minden idõben és minden testhelyzetben ontják az információt. Gyakran a fülembe. Nem szeretem, ha kényesnek gondolnak, ezért elégtétellel állapitottam meg - talán egy autóbuszban - hogy megszületett egy új piktogram, amelyen a szomszédja fülébe mobilozó utas pirossal áthúzott képe látható. Jól tudjuk, persze, hogy vannak olyan figyelmeztetõ képek, amelyeken póráz nélküli kutya, fagylaltot evõ ember van. Ki figyel oda? Ez az áthúzott mobilozó óriási lépés a jólneveltség irányába. A neveléshez, persze jó humor is kell. Ezért üdvözlöm az olyan ötleteket, mint amikor a mise végén a pap kedves mosollyal elbocsájtja a hiveket hozzátéve, hogy a templomot elhagyva ne felejtsék el bekapcsolni telefonkészüléküket. Utólag közlöm, hogy az áthúzott mobilozót a kettes metro egyik kocsijában láttam.
Mire mindezt végiggondolom, már fel is másztam a törökmezõi rétre. Megyek a szokásos módon, aztán keresni kezdem a pontõrõket. Szerencsére füttyszót vagy kiáltást hallok jobbról, onnan, ahol néha bográcsgulyás készült. A turistaház üzemeltetõit - és talán a vendégeit is - zavarják a kerékpáros sporttársak, ezért nyugalmuk kedvéért eltanácsolják a pontõröket a ház közelébõl. Újdonság, dehát semmi sem örök. Végsõ soron a panzió és környéke magánterület vagy annak tekinthetõ. Ezzel az ismeretanyaggal okosabban kortyolgatom a szokásos italt, majd indulok tovább. Kezdek ébredezni és rájövök, hogy késõ van. Erõltetett menetre váltok, idõnkint, a biztonság érdekében, kocogok is egy kicsit. Sokadik alkalommal járom ezt az utat, tudom, mire , hogyan, mennyi idõ kell. Dinnye már nem lesz. Lám, a Hegyes-tetõ lejtõjén Török Ákos és társa szembejön. Megkapom a bélyegzõt és megbeszéljük, hogy rossz esetben a révnél még ott õrködõ ellenõröktõl megkaphatom a lila szatyromat. Õk lemennek, én tovább mászok felfelé. Az utat nem szabad elhagyni. Mióta az idõ jótékony korhasztó hatása és talán néhány buzgó lélek munkálkodása folytán megszûnt a K akadályfutó pálya lenni, azóta lendületesen lehet lefelé seperni Nagymarosig. Ott a kövezet nem túl kellemes a boka számára, dehát nem ma kezdtük a gyaloglást. Ötven perc alatt garantáltan le lehet érni a komphoz, most 35-40 perc is elég volt, elképzelésem szerint. A komp indulása elõtt negyedórával ott voltam, beérve Török Ákost és társát, akik a rövidebb úton ereszkedtek le, ha nem is tenger-, hanem csak Duna-szintre.
A nyolc órai komppal a túloldalon vagyok. Fogom a holmimat és a büfé felé igyekszem. A Kisértõ nem marad el és a sötétben azt súgja a fülembe, hogy felvisz autóval a Kis Rigóhoz, senki sem fogja megtudni. Bár nagyon szeretem azt a vendéglõt és azt is tudom, hogy az új menetrend szerint már be lesz zárva, elháritom az ajánlatot. A hajóállomásnál remek Colát iszom citromszeletekkel, eszem is valami szilárdat, aztán irány a Kálvária köves és meredek útja. Elég vacakul haladok felfelé, bukdácsolok a köveken. Máskor jobban ment ez a rész. Nem látok jól, azt gondolom, hogy az erõs holdfény zavar. A Fellegvár parkolójában jó sok vizet iszom. Tevékenységem fel is kelti egy ott strázsáló kutyás egyén figyelmét. Nem tudom, mi volt a dolga, de feltett néhány érdeklõdõ kérdést. Tovább menve tisztázódott a helyzet: egy szembejövõ sporttárs közölte, hogy a Nagy-Villámnál õrködõ ellenörök éppen most mentek el. Hirnek ez ugyan hir, de nem meglepetés, bár azt hittem, hogy megvárnak. Innen kezdve tét nélkül menetelhetek.
Bár Rousseau és Ányos Pál egyaránt rokonszenvvel nézhette az égbõl a halovány holdvilágnál magányosan sétáló alakot, azért sétának még sem mondható, amit mûveltem. Erõnlétem ellenõrzésére egyenesen mentem fel a Barát-halomra, nem tettem kimélõ háromszöget a Borjufõ felé. Ezután azonban a romantika és az emlékezés kedvéért leültem a Moli-pihenõ padjára és néhány percig nézegettem a lenti fényeket. Csanya, Larzen és Lupusz szelleme lebegett elõttem, akik különbözõ években igyekeztek morális hatást gyakorolni a Maxi vándoraira. Úgy vettem észre, hogy volt hatásuk, dehát örökké õk sem fognak ezzel foglalkozni. Amit tettek érdekes, humoros volt. Néha megnézem a régi ellenõrzõ lapon a bélyegzõjük lenyomatát, vagy a lyukasztó mûvét.
Forgóajtó nincs már, az új kerités megvan, az erdészeti útról feltérést jelzõ karó pedig kiválóan mutatja az utat. Lehet emlékezni az egykori keresgélésekre, de ezt korábban emlitettem. A Vizverés nyergénél megnézem az idõt. Elég késõn van, de mondtam, hogy itt már nem üldöz a tatár. A Pap-réten békesség fogad, nem találkozom éjszakai vadászokkal. Csend van.
A Szent László hegy bal oldalán átvágva leértem az aszfalt útra. Itt egy jó hosszú egyenes szakasz következik, aminek a vége a Szarvas-szérûre nyilik. Nagyon romantikus ez a hely zavartalan holdtölte idején. Most is igy volt és nem mulasztottam el, hogy korábbi gyakori túratársamra, Lévay Bélára gondoljak, aki talán tiz évvel ezelõtt teljes lelkesedéssel dicsérte az éjféli tájat. "Ilyen szép idõt már nem fogok látni többé" - mondtam, mire Béla - szokása szerint - mérgesen válaszolta: "Ezt ne halljam még egyszer!" A szép, holdvilágos réten - nem tudom miért - felborult a helyérzékem. A kevés alvás miatti fáradtságtól vagy talán valami mástól, az volt az érzésem, hogy rosszfelé megyek. Mérges lettem, hogy már teljesen meghülyültem, hiszen egy korábbi elsõtúrás társam azt irta a csevegõ rovatba, hogy én minden fát ismerek erre. Ebbõl a tudathasadásos állapotból úgy menekültem ki, hogy lekapcsoltam az egyik tudatomat - vagyis a szememet - és behunyt szemmel - amiben minden a régi volt - mentem tovább. A lábaimat továbbra is ugyanabban az irányban mozgattam, nehogy visszaforduljak. Rövid idõ múlva helyrezökkentek az agytekervényeim, aztán meg jött a szérû vége, ahol jobbra kell fordulni (balra PK nyil jobb felé - ezt második tudatommal elõre mondtam magamnak) és innen minden kanyar rendben volt. De hogy el ne bizzam magamat, az ismerõs faluszéli kutyát elhagyva, majdnem az Apátkút felé kanyarodtam. Tiszta téboly. A káprázat és a tudat korábbi pontos képei közti kavarodás. Na, jó, legalább nem hiszem magamról, hogy tökéletes vagyok.
Benn állok a templom elõtt, aztán U-kanyar a fõútig. Csökkentett világosság a Rigóban. Jó vicc, elsétáltam egy órát. Dehát a parkolóban ott szundit Jocó és átnyújtja a Tisztelt Rendezõség, insbesondere, Oláh Bea által megirt 70 kilométeres oklevelet a kitûzõ kiséretében. Köszönöm, Bea! Nem kezdek nyekeregni arról, hogy "mi lett volna, ha", inkább jövõre, ha még élek (Lévay, huh!), majd gondosabban megnézem a túra honlapját. Tudhatnám, hogy a könnyelmûséget meg kell fizetni.
Ideális túraidõ volt, jó rendezéssel Meglepetés nem volt. Darazsak mindig voltak és mindig lesznek. Mivel évek óta ott tanyáznak a Saj-kút elõtt, érdemes figyelni rájuk. Ha korábban indulok, akkor mulathattam volna a Rigóban, még egy pohár borra is lett volna kilátás. A gyakorlati ember azonban kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri. Örülök, hogy régi társakkal találkoztam és köszönöm a rendezõk munkáját. |
| | |
Popeye | Túra éve: 2011 | 2011.09.19 18:23:12 |
|
megnéz Popeye összes beszámolója |
BEAC MAXI 110
Hol is kezdjem? Talán 20 évvel ez elõttrõl amikor utoljára jártam ezen a vidéken. Ugyanis pont ennyi idõ telt el az elõzõ és eddig egyetlen Beac teljesítésem óta.
Fiammal ez év május 28-án kezdtük meg a közös t.túrázást a Kinizsi 40 km-es távjával. Akkor még ott Dorogon megbeszéltük a gyerekkel az idei év nem telhet el legalább egy 100-as túra behúzása nélkül. Ezután tudatosan készültünk erre a napra ami most eljött és Magyarkúton a nevezõ asztalnál. büszkén nyúlunk a 110 km-es regisztrációs lap után, bár én magamban koránt sem vagyok biztos, úgy érzem már a 80 km is nagyon szép eredmény lenne részemrõl.
8.12 elindulunk az itinert eltesszük a jelzés nem túl változatos úgy Dobogókõig, talán ez megy fejbõl is. Aztán jön a meglepetés miközben a bringások kerülgetnek minket a túrázók folyama két irányba hömpölyög elõttünk. Mint késõbb kiderült a rutinosabbak a régi kéken próbáltak szerencsét. Mi azonban mentünk a fõfolyással a festett jelzéseken.
A korai kelés ellenére meglehetõsen vidáman és magunkhoz képest jó tempóban haladtunk. Olyannyira hogyha nem kiabálnak utánunk Nógrádnál simán „elfutunk” a falu mellett. De aztán hála a jó szándékú túra társaknak megleltük az elsõ ep-t.
Innen megkezdtük gyötrelmes és hosszú emelkedést a Csóványos irányába. Már egy jó ideje bandukoltunk és belemerültünk valami rendkívül tudományos beszélgetésbe talán a Michael Jackson ha élne mekkora távot tudna legyalogolni kezdetûbe amikor hihetetlen zzzümmmmögésre és vigyázzzz darázs kiabálásra lettem figyelmes. Ekkor balra néztem és szerintem több száz sárga izé döngicsélt mellettünk egy fa törzsénél. Fiamnak se kellett több uccu neki már futott is egész a kiszáradt patak mederig ahol hogy a bajt fokozzuk dobott egy hasast. Én megfontolt / amennyire egy ilyen szituációban lehet az ember/ gyors lépésekkel követtem. Így talán 15 másodpercet töltöttünk a veszélyzónában. Én megúsztam a dolgot, viszont a fiamat Istvánt 3 helyen is megcsípték ráadásul a tenyerét és a térdét is felsértette. A szemközti dombon már feküdtek ismerõsök akiket szintén megkergetett a sárga veszedelem. Miközben megkezdtük a kollektív kalcium partit hallottuk a mögöttünk jövõk csatakiáltásait. Személy szerint sajnáltam Õket de mint ahogy minket sem tudtak idejében figyelmeztetni mi is csak úgy tehettük volna ha vissza megyünk a fészek közelébe. Sõt ahogy az utánunk érkezõk befutottak mellénk jöttek a darazsak is így újabb menekülés következett részünkrõl. Volt akinek a pólója alá repültek még most is kiráz a hideg ha felidézem a képet. De aztán volt vidámabb jelenet is / legalábbis másnap a virágos-nyeregnél már nevettünk rajta/ az egyik srác a túra botjával próbálta leütni a barátja? válláról az ott korzózó dögöt. Hát mit mondjak a darázs még ma is vidáman riogatja a turistákat viszont a barát vállát lehet hogy gipszelni kellett a túra után.
Innen szótlanul ballagtunk Istvánnal tovább a kijelölt úton. Többször panaszkodott, hogy fájnak a csípések helyei. Gondoltam magamban az nem baj csak allergiás reakció ne legyen. A Foltán keresztnél dobtunk egy szendvicset utána neki is ugrottunk az utolsó kaptatónak a túra legmagasabb pontjáig. Aztán felértünk vizem fogytán volt így örültem az ásványvizes flakonoknak az ep.-on. De legörbült a szám amikor közölték kb. egy liter van a mezõny további részének így max. 2 dl-t ihatok. Végül is elég lett a NH-hegyig ahol már odaérkezésünkkor állt a buli. Evés-ivás, zokni csere.
Itt fiam tovább panaszkodott a fájdalmaira és kijelentette neki ez a túra Nagymarosig fog tartani. Nagyon csalódott lettem de tudtam hogy nagyon kemény a srác és bíztam benne még is csak átkelünk a túlpartra.
Innen 5-en folytattuk egy harmadik István barátjával ill. egy srác akiknek a nevét sajnos nem tudom. Szóval III.István több mint 10 csípést szenvedett el és kezdett túl lenni a kezdeti sokkon. Miután a fiam látta, van aki nála is rosszabbul járt és még is jön tovább Õ is erõt vett magán és percrõl percre jobb kedve lett. Gondoltam majd a dinnye végkép visszahozza a túrába. ( Ide beszúrnék egy személyes megjegyzést ha engem csipkednek össze biztosan nem tudtam volna végig menni így innen is duplán gratulálok akiknek ez sikerült) No de ne szaladjunk ennyire elõre ill. itt egy kis kocogás következett mert a 6-os kompot néztük ki magunknak és szorított az idõ.
A kisinóci turista háznál gyors pecsét majd baktatás tovább. Emlékeimben a Hegyes-tetõre vezetõ út képe derenget. Éreztem nem fog jól esni. Hát nem is esett jól. Viszont a dinnye annál inkább. Úgy az 5. szelet után megálljt parancsoltam magamnak majd rögtön indulást a 3 fõre csappant csapatunknak. 35 percünk volt a kompig. Nem részletezem a levezetõ utat de fent voltunk a 6-os kompon ami nagyon jó érzéssel töltött el. Mivel fiamnak is szinte megszûntek a fájdalmai, elõször éreztem úgy, hogy meg lehet a 110 km.
Visegrádon csináltunk egy privát depót hozott anyagból. Egy kockás terítõs vendéglátó ipari egység teraszán kávé, kóla, szendvics, izomlazító, nápolyi, zokni csere volt a menü. Már a kálvárián kapaszkodtunk fel amikor láttuk a 7 órási kompot befutni. Így csappant 10 percre az 1 órás elõnyünk.
Egy villámgyors pecsét a Nagy-Villámnál majd irány a Kis Rigó. Innen már lámpával hihetetlenül jó tempóban haladtunk. Igaz itt már elõkerült a direkt erre a túrára vásárolt gps amire Pilis 50 kollega tavalyi útvonalát töltöttem. Minden kérdéses helyen azonnali segítség volt, így 10 után pár perccel már a fincsi gulyást kanalaztuk.
Számomra a vendéglõ személyzete nagyon kellemes csalódás volt. Hisz az éjszaka közepén betér néhány koszos büdös alak egy ingyen levesre õk meg uramnak szólítanak és szinte úgy körbe udvarolnak mintha egy luxus verdával jöttünk volna. Furcsa volt de jól esett, így fizetésnél /mert azért magunkhoz vettünk némi kólát kávéval/ nem sajnáltam 500 Ft borravalót adni amit a pincér udvariasan megköszönt. Kezdtünk szedelõzködni amikor egy másik pincér jelent meg kezében egy red-bullal és mint a ház ajándékát a kezembe nyomta. Hirtelen nem tudtam milyen országba vagyok. Nagyon köszönöm és ígérem ha erre járok „civilben” is a vendégük leszek.
Szinte szárnyaltunk Dobogókõ felé. A telihold gyönyörûvé varázsolta az éjszakát. Nem is sejtettük hamarosan mekkorát fog változni a világképünk. Az eddig kiválóan mûködõ útvonalajánlás kicsit elvitt bennünket. Hihetetlen mennyit változik az erdõ egy év alatt. A lényeg rákevertünk a tavalyi kékre. Igaz ez csak akkor tudatosodott bennünk amikor egy keresztezõdéstõl kb 1 km-re egy bazi nagy villanypásztorba ütköztünk. Szinte szürreális volt a látvány. Gyorsan elhatároztuk nem hátrálunk sem erõnk sem kedvünk meg aztán a gps is erre mutatja az irányt sõt még egy-két kopott jelzés is van. Nosza egy vastag fa darab pásztor fel túrázó hasra. Ez így rendben is volt csak a túl oldalon hamarosan megszûnt az út létezni. Szinte méterrõl méterre a navigáció nyomvonalát kellett nézni mert az „út” követhetetlen volt. Ja és szinte végig vadul emelkedett. Kb 1 órás küzdelem után értünk az elektromos nyáj vigyázó másik oldalára fadarab keresés emelgetés közben óvatlan érintés, ba…ki ez nem is ráz. De legalább nem látta senki. Ezután már alig 30 perc és turista háznál zsíros kenyerezünk. Ez a kis kavarás sokat ki vett belõlünk fõleg lelkileg. Elgondolkodtunk a feladáson de mivel az idõvel még mindig jól álltunk megindultunk a sárgán a sok kék után. Itt már egyre jobban lassultam kicsit hátráltatva a többieket. Kezdtem megbánni a döntésemet, éreztem ekkora távra még nem vagyok kész. De elhatároztam addig megyek ameddig a lábaim mozognak. Így visszagondolva a Lajosforrás viszonylag gyorsan meglett bár akkor nem így éreztem. Jól esett a tea és a süti. Bár a tea felét sikerült az ölembe önteni de nem bántam gondoltam ebbe a sötétben úgy sem látja senki nem kell magyarázkodni. A fiam az ülõ testtartásnak és a barátságosan ropogó tûznek köszönhetõen elaludt, de ahogy III.Istvánt elnéztem Õ is elszenderedett. Én voltam a legfrissebb viszont én meg gyalogolni nem tudtam. Aztán kb. fél óra punnyadás után felszívtuk magunkat és megindultunk. 20 évvel ezelõtti teljesítésébõl emlékeztem ez a túra leginkább elkavarós része, így most jó szolgálatot tett a gps. Csont nélkül megtaláltuk a Csikóváraljai ep.-t
Irány Csobánka. Mû út. Kezd világosodni. Én is elálmosodok. A legkönnyebb szakaszon akarok összeesni. A faluba nyitva találunk egy abc-t. Benyomunk egy kávét ugyanis azt is árultak a mi szerencsénkre. A fiam kólával küzdött az álmosság ellen több sikerrel. Itt miután az úton megláttam egy taxit szabad jelzéssel poroszkálni, szóvá tettem én megállnék de István udvariasan meggyõzött menjek velük. Ekkorra már a hátizsák megnyúzta a hátamat a talpam elsõ része / mint utólag kiderült/ gyakorlatilag szétrepedt a combom belsõ felét pedig véresre dörzsölte az alsógatya. Így vágtunk neki a Kevély-nyeregnek. Aztán menet közben csökkent az álmosság és szûntek a fájdalmak.
Az ep-on találkoztunk R. Eszterékkel akikkel gyakorlatilag Nagymaros óta kerülgetjük egymást. Innen 7 fõre duzzad a csapatunk. Szomorúan állapítom meg most is én vagyok a leglassúbb. Az vigasztal ha tudok 2.8-al menni akkor még meg lesz. Nagyon sokára érünk a téglagyárhoz. Aztán a Virágos-nyereg kegyetlenül meredek majd nyomasztóan monoton, soha nincs vége az utolsó kanyarnak. Itt már a fiam vitte a hátizsákomat mert már nem tudtam magamon elviselni. Neki ezúttal is köszönöm. Aztán felértünk, beszélgetés a pontõrökkel akik mint mindenhol a túra során itt is nagyon udvariasak voltak, majd irány az utolsó 4.6 km. Itt már sikerült kifejlesztenem egy speciális járást ami a szét repedt talpam és kidörzsölõdött combomat kíméli. Ez leginkább a lovát otthon felejtõ huszár és a lopakodó apacs harcos mozgáskultúráinak keveréke. De legalább jó kedve lett annak a pár turistának aki mellett elrobogtam a Hüvösvölgyben. Aztán 26.45-ös idõvel beértem. A célban egy idõsebb úr gyanítom a fõrendezõ, amint meglátott rögtön egy széket tolt alám jól esett leülni. Ezután a célban utolsó pillanatban beérkezõk kicsit rázogattuk egymás kezét és nagyon büszkék voltunk magunkra. Majd megettük a levest és egy szelet bónusz dinnyét.
Köszönöm a szervezõknek ezt a remek klasszikust és remélem még meggondolják amit a célban mondtak, köszönöm továbbá mindenkinek aki a túra során biztatott és bízott bennem és köszönöm fiamnak aki nélkül nem sikerült volna.
A túra óta rémálmaim vannak azt álmodom hogy a Beacon gyalogolok és nagyon fáj :-).
Popeye
Néhány kép a nappali részekrõl.
https://picasaweb.google.com/101812027509394455694/20110912BEACMAXI# |
| | |
bibor | Túra éve: 2011 | 2011.09.14 18:29:05 |
|
megnéz bibor összes beszámolója |
BEAC 110
Szombat reggel 7 után Magyarkúton semmi jele annak, hogy itt valami mulatság lesz.
Aztán kivonul a rendezõség rajtasztalokkal, rózsaszín itinerekkel /külön pont érte: ) / ,demonstrálva kólát isznak s a lódarazsakra is felhívják figyelmünket.
A ceremónia után 7:47-kor Vagdalthús és RitaB társaságában kezdõdik a móka.
Van kedvem sétálni, kilépünk hát és külön öröm, hogy a Kõ-hegyig kemencei-nosztrai-perõcsényi társaság alakul ki, akikkel máris szakérthetjük, mit lesz jó inni a kóspallagi hivatalban: )
Nógrád után szinte hihetetlen látni a csontszáraz patakmedreket, tavaly bezzeg volt vízhozam..
Fülledt meleg van, jó is hogy rekordmennyiségû vízzel -1 literrel! – felszerelkezve indultam.
Megfordult a fejemben, hogy jövõre bringával kéne teljesíteni, ám a Csóvira felfelé meggondolom magam- szeretném még azt is feltolni!: ) Mikor olyan helyekre értünk ahol emlékeim szerint darazsak szoktak lenni, csendben ballagtunk. Egy- két távoli zümmögésen kívül nem sejtette semmi, hogy vérdarazsak lakoznának erre.
Csóvira 11:21-kor értünk fel, itt hallottam, hogy két biciklist is megtámadtak a dögök.
Nagy- Hidegen pár perc kólaszünet, kétféle pecsét önszorgalomból. Kisinócig picit elõrehúzok, majd hamarosan már a Börzsöny Szíve elõtt nagyfröccsözünk Vagdalttal. Itiner szerint 19,4 km Nagymaros, ehhez bõ 7-es átlag kéne. Ám az útjelzõ tábla 17 km alatti számot mutat. Hoppá, belém bújik a kisördög hátha meglenne az a 4-es komp!Török-mezõ 14:10..Hegyes-tetõ elõtt szegény Vagdaltnak már az agyára megyek távval-révvel; de nem akarok bukni pár perc miatt egy órát. Hegyes- tetõn gyorsan megeszek 3 dinnyét,s mikor Vagdalt is felér már 15:25. Kétesélyes, próbáljuk meg! Ez már az alsó szakasz, látom a házakat!-kiabálok hátrafelé, majd a komp is meglesz s a családi béke is megmarad: )
Egy zsíros kenyeret préselek magamba, fél liter vizet s várni kell a kompnál. Rossz hirtelen megállni sietés után. A túra legálisan motorizált részeként átkelünk a Dunán. A bolt még nyitva van, bemegyünk sörért. A fellegvár emelkedõje elõtt Vagdalt talál egy árnyékos padot. Egész nap egy darab csokit evett, nem is csodálom, hogy elcsoffadt. Hagyom, hagy töltekezzen fel erõvel, hiszen van amikor az ember szeretne egyedül lenni; addig én elszopogatom a narancsos sört a várig.
Nagy-Villám parkolójában picit keresgélem, merre van a pont, persze másik irányba, mint elõször gondoltam. Betolok egy csokit, majd várok. Pont akkor telefonálunk, mikor éppen felér a pontra: ) Láthatóan jobban van, indulunk is Szentlászlóra. Alkalmazkodni kell egymáshoz, én még rohangálnék, de Vagdalt örül, hogy kimászott egy holtpontból.
Azért világosban így is megcsípjük a Kisrigót. Leves mellé nagyfröccs- a felszolgáló kicsit néz, mikor mondom, hogy nekem a 3 dl borhoz a 2 dl szóda jelenti ezt: )
8 elõtt pár perccel indulunk tovább. A Bükkös- patak gyakorlatilag megszûnt létezni. Patak helyett köveken kelünk át. Majd elõkerül a bõgõkürt, próbálkozunk párat, de csak a csend felel.. Mindig hajt rá az ember, hogy minél többet menjen világosban, ám az éjszakát is vártam már: mikor átalakul az érzékelés, a szem helyett a hallás és a szaglás veszi át a szerepet.
Eljön végre az „élvezzük azt amit csinálunk”- szórakoztató szakasz: friss levegõt fúj a szél, kerek a hold, s megyünk fel Dobogókõre. Annyira leköt a táj, hogy magam is meglepõdök, mikor a település fényeit látom. Vidámság van,a hely és a hangulat megköveteli, hogy VHK-s ösztönzenét hallgassunk és énekeljünk. Így érünk oda a turistaházhoz, ahol a pontõr megkérdezi táncolni is fogunk? : )
Beszélgetünk pár percet, érdeklõdünk a bikák felõl, s azt mondja, hogy a faluja, pilisszentkereszt felett már van néhány, amelyik elkezdte.
Elbúcsúzunk a kék jelzéstõl, Lajosforrás felé vesszük az irányt. Néma csendben csörtetünk, figyeljük az állatokat, néhány õz és apróvad mozog. Mintha bikabõgés hallanánk messzirõl.. és valóban az, ám nagyon távol van, kb. 1 km-re. Többet is hallunk, de a legközelebbi is pár száz méterre van. Kár..
Azért a hangulat kiváló sõt, végre nem csak díszlet körülöttünk az erdõ, hanem a részei vagyunk.
Lajosforrásnál sörrel és házi sütivel kínálnak, lehet erre nemet mondani? Leülök, ám épphogy elkezdem kortyolgatni elered az orrom vére. Na már csak ez hiányzik, még a végén megmelegszik a sör mire eláll.. Szerencsére gyorsan vége és boldogan állhatunk tovább.
Csikóváraljáig a jelzésváltásoknál csak a Z+ bújócskázik velünk, de elõkerítjük és 1:36-ra a pontra érünk. Van két mozgóláda is. Vagdalthús,mint a mûfaj kedvelõje örül neki, ekkor még nem tudhatja, hogy valószínûleg ezzel a készülékkel ez volt az utolsó ládázása..
Na de ne szaladjunk elõre, mi se tesszük, elvégre nem kergetnek a csobánkai kutyák, csak ugatnak.
Kevély-nyeregben álmos pontõrök tanyáznak, víz és gumibéka a lemenetel elõtt. Vagdaltnak kiesik közben a gps-e a hátizsákból, észreveszi, visszateszi. Ez az utolsó emlék mikor tuti megvolt, mert menet közben nem nézegettük.
Lefelé néhány odavetett szitokszót kapnak a kövek, majd P.b.jenõ elõtt a szántóföld szélén Vagdalt megáll és lehúz egy doboz energiaitalt. Talán itt maradhatott a gps?..
Köves –bérc után szeretnénk megnézni milyen messze van még a téglagyár, ám már nincs min. Tanakodunk mi tévõk legyünk, mivel a Kevélyig nem szeretnénk visszamászni s nem tudjuk pontosan hol veszett el, bízunk a szerencsében és a jó szándékban, hogy vki megtalálja és leadja.
Megyünk tovább, a Virágos -nyeregig. Ez a harmadik Beacom, de ez a nyereg mindig útban van. Halál unalmas csomót tekeregni körülötte,majdnem elalszok közben, telefonom csöngésére eszmélek. Kivirrad,mire a pontra érek.
Pontõrökkel együtt egy kiscica is fogad,simogatom amíg megérkezik Vagdalthús.
Csoki, aztán irány a szalagozás, merthogy idén is van!:)
Távolban mintha darazsak zümmögnének, ám egyetlen példányt se látunk- talán jobb is így. Ismerõs az útvonal tavalyról, bíztatom Vagdaltot pár perc és beérünk! Õ már nagyon célba akar érni. Rossz az ha az ember gondolata elõbb a célban van, mint a teste.
Átmegyünk a hídon, majd a villamos sínjein és pár lépés múlva valóban sínen vagyunk: a célban.
Idén ideális körülmények voltak, a szervezés a megszokott. Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette! |
| | |
DJ_RushBoy | Túra éve: 2011 | 2011.09.12 11:01:03 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
7:45-kor engedték el a szervezõk az indulókat, bár jópáran már a 6:53-as vonattal ott voltunk. Ez még így is jó döntés volt, mert jó fél órát nyertünk a következõ vonattal érkezõkkel szemben. 1** indulót hallottam (száz valamennyi) de hogy ebben benne voltak-e a bringások vagy sem, azt nem tudom. Mindenesetre rengeteg bringás volt most. Én gyalogoltam, de viszonylag elõl haladtam végig szerencsére.
Ugyanis ismét történt lódarázs támadás.. Ahogy hallottam, a Saj-kút bérc környékén. Lajos-forrásnál a pontõr mesélt. Õt 6 megcsípte, de szerencsére komolyabb baj nem látszott rajta. Viszont egy nõi bringás pórul járt, mert vissza kellett menniük valahogy Nógrádba, és mentõt hívni :( Én ennyit tudok, de ki tudja hogy hányan jártak még pórul :-( Én szerencsére megúsztam, de láttam jópár dögöt, és éjszaka is ezt a hangot hallottam a fülemben. Lassan már fél az ember elmenni túrára :(
Na de egy kis pozitívum: 6. BEAC-omat is sikerült megcsinálnom, 22 óra 15 perc alatt. 50-ig eléggé sietõs volt, a 4 órás kompot sikerült is elérnem. Túloldalon jó negyed óra pihi, majd Szentlászlóig kicsit haladás. Világosban megcsíptem a Kis Rigót. Innentõl már annyira nem akaródzott mûködni a futómû, így kényelmes battyogással, de biztos célbaéréssel abszolváltam ezt a részt. A célban gulyás, és milánói makaróni(!!) közül lehetett választani. A makaróninak borzasztóan megörültem, ez egy nagyon jó pont volt a célszemélyzettõl.
Így telt el számomra az idei BEAC Maxi 110.
|
| | |
tamo33 | Túra éve: 2011 | 2011.09.11 16:33:10 |
|
megnéz tamo33 összes beszámolója |
Beac maxi-Börzsöny 50
A túra elején békésen sétálgattam, fotóztam, pihentem, ahol kellett, múlattam az idõt rendesen. Utolsó voltam a késõi, 9:12-es indulás miatt.
Ekkor még nem sejtettem, hogy a honlapra kiírt este 9-es beérés helyett 8 ig lehet célba érni, a reggel 8-as indulóknak volt csak 12 órájuk, a többieknek be kell hozni azt, amivel késõbb indultak. Amikor ezt megtudtam, hirtelen bajban éreztem magam és igen sietõs tempóra váltottam Nógrád után, hogy beérjem az utolsó elõtti embert, akit korábban láttam magam elõtt. Még bele is kocogtam a Béla-rétig, pedig nem vagyok az a futós fajta. Vizem kifogyott már korábban.
Saj-kút elõtt megcsípett egy lódarázs a fejemen. Ekkor igazán jól jött volna az elérhetõség, ami még mindig nincs az itineren, akárcsak bármiféle túraleírás.
Mivel véletlen elmentem a Saj-kút mellett és felfelé félúton tántorogva már lusta voltam visszafordulni hozzá, víz nélkül kellett menni a Csóványosig. Lankadtam kissé. :) Siettem, ahogy tudtam, azzal a céllal, hogy utol kell érnem az utolsó elõtti túrázót. Foltán-kereszten tudtam meg, mikor felért, hogy felesleges volt, mert leelõztem õt pont akkor, amikor õ mentõt hívott lent egy biciklis lánynak, akit szintén lódarázs csípett meg.(kösz a vizet..) Csóványos elõtt, az onnan lefelé tartó pontõrökkel találkoztam. Sajnos számítottam a Csóványoson valamennyi vízre, nem kellett volna. Végülis oda tényleg nem lehet felcipelni sok dolgot. NagyHidegen legalább volt a mosdóban. Ekkorra már lejjebb ment a csípés dudora a nyakam felé és nem volt annyira rossz már.
Nagyhideghegyrõl lefelé futva akartam behozni a maradék hátrányomat. 10 perc alatt kellett volna leérni a Kisinóci pontzárásra. Szembe jövõk mondták, hogy kb 10 perccel van elõttem az a bizonyos utolsó elõtti ember. Meghívatta magát velem egy sörre A Foltán-Kereszten, gondoltam, muszáj elérnem, különben sehogy sem lesz ebbõl sörözés. Roncsot csináltam magamból a lefelé futással a köves nyiladékban. Sajnos a pontõrök ekkorra már leléptek a turistaháztól. Gondoltam, sebaj, pecsételtem magamnak kéktúra pecséttel, akkor is beérek 8-ra, maximum 9-re, vagy utána, nekem az is jó még, aztán az asztalra csapok, ha nem akarnak jelvényt adni :)
(utólag furcsa a gondolatmenet, hiszen 8-kor elmennek a pontõrök...)
Az új kéken mentem borzalmas susnyásban, nem volt jó érzés tudni, hogy valószínûleg mások a sima rövid autóúton mennek. Bár lehet hogy nem is erre kéne jönni hivatalosan, az itinerbõl ezt nem lehetett megtudni. Kóspallagon utána kérdeztem, láttak e egy túrázót itt elmenni kb 5-10 perce, mondták, hogy már régóta nem láttak senkit. Arra gondoltam, mivel õ is biztosan lekésett errõl a pontról, talán feladta és busszal hazament. Innentõl, már nem volt kedvem az egyedüli sötétben kóválygáshoz az erdõben, ráadásul a semmiért.
Még megindultam Törökmezõ irányába, mivel az orrom elõtt ment el a busz. Aztán félúton ránéztem az órára és döntöttem, hogy ennek nincs értelme, fényévekkel vagyok a mezõny mögött, sötétedik... inkább kimegyek inkább valamerre hogy mielõbb hazajussak. Nemkicsit volt rosszabb érzés, hogy minimum 6 km-t kell menni még a legközelebbi vonatmegállóig, mint egy perccel elõtte az, hogy még 14-et a kitûzõig. Gondoltam, megnézem még ezt a zárdaromot, hogy legyen valami. Aztán stoppoltam az úton és felvett az elsõ kocsi.
Néhány dolgot azért furcsállok. Õrült lemaradással kullogva haladtam a vége felé, a kék jelzésen, de nem találkoztam seprûvel. Azt hittem, egy pontõr nem mehet el addig a pontról, amíg emberek vannak a pontja mögött... Meg aztán úgy adtam fel a dolgot, hogy a szervezõk nem is tudtak róla, hogy én kiszállok. Elérhetõségük nem volt. Gyakorlatilag felõlük még most is az erdõben lehetnék, akármilyen állapotban. Nem tudom, hogyan mûködik pontosan egy túra levezetése, de máshol én mindig láttam, hogy az indulókat sorszám szerint pipálják ki a pontõrök, késõbb a seprûk felszedik a lemaradókat, elmennek együtt a következõ pontig, vagy efféle és a pont akkor kezdhet pakolni. Volt máshol rá eset, hogy dzsippel mentek ki sérültért. Ha a szervezõk a lemaradókat szimplán otthagyják az erdõben, abból baj is történhet, ha történik valami komolyabb baleset vagy ilyesmi.
Jó túra volt azért, egy dolog nem tetszett, hogy nem sikerült :( |
| | |
|
Pap Gábor | Túra éve: 2010 | 2010.09.16 12:58:47 |
|
megnéz Pap Gábor összes beszámolója |
Beac Maxi 110
Végül ez is összejött. Mióta túrázom, minden évben fölmerül, hogy részt vegyek a Beacon, de valami mindig közbejött. Sokáig úgy tûnt, hogy idén sem lesz ez másképp, aztán a Vadrózsa 150 elmaradásával egyértelmûvé lett a helyzet.
Szépen esett reggel, még a Nyugati csarnokában is, igaz a tetõ halványan csökkentette az intenzitást. Hosszú idõ után üdvözölhettem a régi ismerõsöket a vonaton. Mindenki elégedetten nyugtázta, hogy nem bolondult meg, mert lám mások is jönnek kirándulni.
8:20 tájékában eredtem útnak Quvic-al. Az elsõ és utolsó kerékpáros csoportot mindjárt az Irma-forrás utáni meredélyen elhagytuk. Itt volt a legnagyobb a sár is, egyébként nem volt olyan rossz a terep, mint vártam. Napi recept: lassú kocogás, óvatos ereszkedés a lejtõn. Gyenge kondimhoz ez pont megfelelt. Csóványosig póló + ¾-es nadrágban toltam, de a csúcson elõkerült a széldzsekit. Nagyon kihûtött az esõ, sok energiát igényelt a fûtés. Kényelmesen ettem a ponton, ittam a felhozott vízbõl.
Nagy-Hideg-hegyen nyomtam magamnak pecsétet, és kihasználtam a vizesblokk szolgáltatásait. Kicsit lepénynek éreztem magam, pedig ez még igen az eleje. Az Inóci-vágás inkább csak rontott állapotomon. A turistaháznál a pontõr határozott felszólítására az aszfalton közlekedtem tova. Békás-rétig sikerült rendezni a sorokat, már biztos voltam benne, ha lassan is, de kocogva fogom megtenni a táv nagyját. Felfelé az egykor elkerített részen az órámra pillantva úgy saccoltam, hogy a három órás komp nagy valószínûséggel éppen meg lesz, engedélyeztem is egy rövid szedrészést magamnak. Már-már azt hittem az idõjárás jobb belátásra tért, és abbahagyja az öntözést, mikor a Világos-tér elõtt megszórt egy különösen erõs zápor. Hegyestetõn megjelent a köd is, nem veszélyeztetett a panoráma. 14:15-re a ponton voltam, ahol mondták, hogy dinnyét kellene enni. Kérdeztem mennyit? Amennyi belém fér! Hát én nem voltam rest, öt perc alatt betermeltem vagy egy kilót, és egy szelettel a kezemben elindultam lefelé. 14:50-kor a révnél nyújtottam át igazolólapom. Itt kapom meg a Nagy-Villám pecsétjét is. Végszóra befut Quvic is, így hárman kelünk át a hármas komppal. Rajtunk kívül 1-2 autó, meg egy zsák fiatal van, tán osztály kiránduláson. A tömeg nem akadályoz meg, hogy izomlazítóval bekenjem magam, ki kell használni a holt idõt.
Túlparton Runner42 hamar elközlekedik, mi még vizet töltünk a kútnál. Moli-pihenõig szétszakadunk, nagyon szeretem ezt a részt a T100-ról, igen jól futható. Csanyánál becsületpecsét, és jólesõ töltekezés. Kóla és aszalt ananász jó párosítás. Nem tudom a távolság adatokat, Dobogókõig jó volna világosban eljutni. Kisrigóban 5-10 percet várni kell a levesre, de megéri, erõt ad. A cél elõtt még utoljára találkozom Quviccal, és 17:40 körül nekivágok a kevésbé ismert résznek. Sikárosi-réten nincs gond, bár csak egyszer jártam erre, még a kék elterelés elõtt. A piros háromszögön viszont elbizonytalanodok, annyira ritkák a jelzések. 7:10-re a menedékházhoz érek, bent ég a villany, de az ajtó zárva. Sehol senki, bemegyek hát a turistaházba pecsétért. Ott találom a pontõrt a pultnál, már nem fázik. Legurítok egy kólát, elõkerül a lámpa. Elõször a fejemen van, de nagy a köd, és rettentõen fázom csupasz fõvel. Lámpa kézbe, sapka vissza, így már mindjárt más. Bár ismerem a terepet Fagyoskatonáig, alig lehet látni a köveket, óvatosan kocogok.
Megvan a sárga elágazása, kezdõdik a jelvadászat. Elég komisz dolog. Egyszer jártam erre nappal. Azt tudom, ha elveszteném a jelet, keletnek kell tartanom a gerincen, és akkor elõbb-utóbb a piros sávba ütközöm. Nem biztos, hogy végig a sárgán megyek, de végül csak kikeveredek a Tölgyikrekhez. Lajosforrás egyre csak várat magára. A ponton minden jóra fordul, háromféle finom házi doppingszerrel kínálnak, igazságosan fogyasztok mindegyikbõl. Felballagok a piros kereszthez. Elõször és utoljára veszem elõ a térképem a túrán, ilyen közel a célhoz nem lenne jó eltévedni. Akadálytalanul jutok le Csikóvár aljáig, a T100-al szerzett helyismeret sokat segít. Egészen Csobánkáig kocogok, de a Kevély emelkedõjét már nem erõltetem. A nyeregben pecsételek, iszok, és beszélgetek, nincs hova sietni. Nem esik jól a lejtõ, térdeim kezdenek fáradni. Hamar átrágom magam a Rozália-téglagyárig, csak a Vendel-hegynél kell figyelni. Lámpámban az elem kezdi megadni magát, vibrál a fény, és egyre gyengébb. Ha futok, a rázkódástól néha ki is alszik. Épp azon gondolkodom, meddig bírhatja még, mikor felpillantva a téglagyár kapuja elõtt egy ló méretû kutya áll szembe velem fenyegetõen. Tán nem keresném a konfliktust így éjfél tájban, úgyhogy angolosan távozom egy balra nyíló ösvényen. A sárga, kék, és zöld jelzések valamelyikébe csak becsapódok elõbb-utóbb. A kék lett a nyerõ, folytathatom az utam, csak a lámpa bírná ki. Már csak annyi fénye van, hogy gyalogolni lehet vele, a reméltnél lassabban érek a Virágos-nyeregbe. Könnyû megtalálni a pontot, dobok még egy utolsó zsíros kenyeret a lovaknak, de igazából már a levesre vágyom. Elindulok a remekül szalagozott úton. Vizes vékony nadrágban fáznak a térdeim, meg különben is jobb lenne futva, de így jár az, aki az utolsó leheletéig ki akarja használni az elemeit. Végül a tekerõs vészlámpa nem kerül elõ, nem sokon múlott. A cédrusnál röfögésre, és csámcsogásra leszek figyelmes. Tapsolok, és rikkantok néhányat, tudja meg minden vaddisznó, hogy itt vagyok. Egy 20 fõs konda ki is szalad a cédrus alól, be az erdõbe. Szemügyre véve õket, van egy vadkan alakú de rózsaszínû is köztük, a hátán két szürke folttal. Más kaland már nem vár rám, kettõkor átlépek az ovi kapuján.
Köszönöm a szervezõk munkáját! |
| | |
bibor | Túra éve: 2010 | 2010.09.14 22:12:19 |
|
megnéz bibor összes beszámolója |
Beac Maxi 110
Az esõ napok óta szakadatlanul pityereg. Szombat hajnalban kanalazom a reggelit és nézem a szürke semmit az ablaküvegen át.
Hallgatom a monoton kopogást és olyan izgatott vagyok mintha elõször mennék sétálni. Talán jobban fel kellett volna készülni az esõ ellen. De ugyan mit lehet tenni? Elmulasztottam az elõkészítõ edzéseket. 2010-ben ezek így festenének:
kamáslitól a kalapig öltözzünk teljes harci díszbe, álljunk a kádba; nyissuk ki teljesen a hidegvizes csapot és rögzítsük fejünk felett a zuhanyrózsát. Járjunk helyben legalább 10 percig,váltott kezes térképhajtogatással. Majd folytassuk a mozgást egy elõkészített, agyagos földdel és vízzel töltött lavórban és negyedóra alatt próbáljuk meg a lehetõ legtöbb sarat a cipõnkbe- és cipõnkre juttatni. Ha végeztünk kössünk 1-1 szakadásbiztos zacskót a lábfejünkre vízzel és ízlés szerinti mocorkatartalommal feltöltve éjszakára. Reggel figyeljük szorgalmasan, hogy nõnek - e már az úszóhártyáink.
Amennyiben igen, akár a Beacon is elindulhatunk:)
A hagyományõrzõ bz-rõl Magyarkúton leszáll az utasok 90%-a és elindul a rajtba. Viszonylag kevesen vagyunk és sikerül pár percen belül a meglepetésszerûen osztogatott rajtcsokihoz, depós címkéhez jutni. Rajtidõt iratok,szöszölök, majd a fiúkhoz csapódva elindulok a kéken. Néhány bringást elengedünk a rét elõtt, itt még optimisták voltak:) Pár perc után a K balra patakátkelésre invitál. A máskor nagyobb lépéssel letudható vízfolyás most egész méretesre duzzadt. Sétálós bácsi, Rushboy átugorják, én pedig visszaemlékezve nem túl sikeres iskolai távolugró eredményeimre, inkább a pár méterrel feljebb keresztbedõlt fatörzsön kelek át.
A Nagy- Kõ hegyig visszakettõ, padlógáz..nem igazán lehet sietni mivel a sár hátráltat. Szegény bicajosok kínlódnak mögöttünk, nem bírnak tekerni, de tolni se.. Utolérjük Istvánékat, s a Rokiról ismerõs Brigit. Kereszteztük a síneket, mögöttünk pedig éppen "elszáguld" a vonat. Nógrádra térdig sár egyenruhában vonulunk be. A Csurgó forrásnál pecsét, kb. másfél óra volt átérni. Iszok és irány a Csóvi. A kálvária után tekintélyes patakocska késztet kerülõútra. Jobbról a fák között próbálkozok, lazán átlépem de rá kell jönni, hogy több ága van a vízfolyásnak, két víz közé kerültem:) Viszont arra nem túl mély, a gore tex bírja nagyjából. Az expedíció után visszatérünk a szimplán sáros földútra és elnyel minket az erdõ. Saj - kút elõtt bal lábbal lépek elõször a patakból kikandikáló kõre, és azzal is akarok továbblépni..csobbanok egyet,befolyik felülrõl, ennyit a száraz cipõrõl. Emelkedni kezd, Rushboyék hegymenetbe kapcsolnak és gyorsan eltûnnek a látóhatárról. A bércen tavaly söpörni lehetett volna a fekete hangyákat az útról,most egy sincsen. Gázolajszagot érzek az ösvényen, hm ilyen korán képzelõdnék?A Foltán - kereszthez érve elõkerül a szag forrása: munkagépek állnak meredten, körülöttük a felszántott rét, farakások.. nemrég mikor erre jártam találkoztam az erdészekkel: ide hordták a közelben széldöntés miatt kitermelt fákat és innen hordták le a volt mázsaház melletti depóba. Óh, hogy ellcsúfították a rétet.. Gyorsan tovább dagonyázunk inkább a Börzsöny csúcsára. Délben érünk fel- jó negyedórával késõbb mint tavaly. A komp miatt még fontos az idõ.A pontõrök fáznak az esõben és kissé furán kérdezik, hogy felmentek Hideg- hegyre? Hirtelen nem tudok mit felelni, miért ne mennénk, útba esik..A rakodóhoz lefelé "kedvenc" lejtõim várnak:) A th.-ban belenyomom a köv. e.p. helyére a ház szép, saját pecsétjét becsületpont gyanánt.Adok két puszit Cininek aztán vissza a jövõbe esõbe.
Az inóci vágás most meglepõen jó,majd az inóci réten kérdezem a többieket vajon merre kell menni? Régi K aszfalt, v új K kálvária? István letöltötte a túra elõtt az egyik rendezõ által feltett tracket, abban az aszfaltos verzió szerepel. Végülis a szint és távadatoknál is. Úgy döntünk akkor aszfalt. Nem akarok rövidíteni, tényleg elgondolkodtató, hogy itt milyen elv alapján melyik út a tuti.Lehetne errõl vitatkozni,de talán tovább tartana megvitatni mint leérni Kóspallagra. Fél2 elõtt már az inóci th. pontján teregethetjük lapjainkat. Kb. 18 km a komp, saccolgatjuk, hogy az 5 vagy a 6 órásit sikerül majd elcsípni. A Börzsöny Szíve fedõnevû vendéglátóipari egység megállásra késztetne, Vaddinót szintén ám arra gondolva, hogy esetleg ezen a néhány percen múlik majd a rév átkelés kihagyjuk és töretlenül haladunk Törökmezõre. Az erdõben hatalmas gombák szegélyezik utunkat. Az esõ hol bekeményít, hol eláll ha nem figyelek rá meg se tudnám mondani, hogy éppen esik vagy sem. Teljesen átáztam már, viszont nem fázok, tûrhetõen meleg van ha mozgok. Törökmezõn a házban kapjuk a bélyegzést. 14:40kor érünk ide, 8 perccel hamarabb mint elõzõ évben.Megeszek egy csokit, ne kelljen cipelni:) A tv-ben Forma- 1, köröznek rendületlen. Sietõsen indulunk tovább. Köves- mezõ elõtt szétszakadozik négyesfogatunk, a domborodó susnyásban a létrák közt finom sár és szederágak marasztalnának.
A Hegyes- tetõ se véletlen kapta a nevét, bár inkább kétszer felmegyek rá mint egyszer le:) Úgy számoltam, ha max 16:15ig felérünk nyert ügyünk van az átkeléssel. 15:53 - kor már dinnyével és hellyel kínálnak a torony mellett:) Felér Brigi, Vaddinó aki spontán táska takarításon van túl, és egy rasztahajú srác, akit már más túrákon is láttam:) A dinnye finom és a pontõrök is jófejek:) A héját csak a magasfesz vezeték felett dobjuk át - mondják. István jól megküldi a vezeték felett. Az õr: nem hallottam hogy csobbant a Dunában. - Még nem ért le:) Megeszek 3 szeletet és útravalónak is viszek egyet. Az Ürmös- réten nem látom a tornyot akkora köd/pára van. Lekanyargunk a kéken Nagymarosra, 16:42kor stempli. A rendezõ urak- hölgyek nagyon jó hangulatban vannak, a zene szól, de nem rock' n roll..kapunk kólát és sós- zsíros- vajas- paradicsomos kenyerekkel tömöm magam. Ez az a táp, amit csak jónéhány kilométer megtétele után tudok élvezettel fogyasztani.A lábam nagyjából egészben van, izmaimnak- ha vannak?- semmi baja, csak a lábujjaim alsó része kellemetlenkedik.
Mészáros úr csinál rólunk pár fotót a komp elõtt ahol egy esküvõi menetbe cseppenünk. A násznépet viszik át csinosan, ropogós selyemszoknyákban, öltönyökben, mi pedig sárterepszínbe öltözve virítunk. Sétálós bácsi Visegrád felé a Dunán jön rá, hogy a túlparton hagyta táskáját. Telefon, a szervezõk jóvoltából a Kisrigóba átveheti majd. Rushboy-jal kilépnek a K-en a kápolnánál már csak a nyomukat üthetjük. A fellegvár emelkedõje nem visel meg, igaz nem túl sebesen hódítjuk meg. A Nagy- Villám felé a K-en néhol rendes félhomály van a sûrû felhõk és lombok miatt. A parkolónál a kocsiban ülõ pontõröket nehezen találjuk mert egy másik autó éppen eltakarta õket. 17:45kor elindulunk a Barát-halom felé. Csanya sátorban idõzik finomságok társaságában. Az aszalt ananász sikert arat, Lufi kutya szintén:) A becsületpontért köszönet!Vaddinóval a Pap- rétre saccoltuk a sötétedést, ám ott még nincs rá szükség.Igaz, sikerül kissé benézni a K-et utána és eggyel arrébb menõ úton elindulni az ösvény helyett. Korrigálunk majd az aszfalt keresztezésekor már elõkerülnek a lámpák. Szentlászló elõtt víz csordogál mellettünk - alattunk , de ez a T100-as állapothoz képest csak harmat!
A faluba érve bizony a K és a Z közvilágításban teljesen egyforma:) Enyhe pöceszag, majd Kisrigó ahol van szerencsénk az oldalsó ajtón bemenni mert nyitva van:) 8kor megkapjuk pecsétünket és levesünket. Elõtte elvonulok lábmustrára. Meglepõdök mi rejtõzik a cipõmben: egy elfehéredett, vízben tocsogó lábvégzõdmény. Elõre leragasztottam Leukoplasttal, mivel tudom magamról h ha vizes lesz az én lábamnak annyi.. nagyjából tartja magát a ragasztás.. a sarkaimon és a lábujjaim között- alatt díszeleg pár hólyag de nem tudom õket kiszúrni annyira puha a bõröm. Jobb híján csak körbedíszítem ragtapasszal, és megnyugtatom magam most élvezzem ki a percet, mert ennél már csak rosszabb lesz. Zoknit nem cserélek, felesleges hisz jönnek a patakátkelések. Elõtte még bekanalazom a leves levét- mert húsos volt és apró húsdarabok voltak benne ahhoz h kiválogassam- nagy pohár boroskólával leöblítve. Sétálósbácsi és Vaddinó maradnak még, Rushboy, István, és mi 2 Brigi visszatérünk az éjszakába 9 elõtt nem sokkal. Az útbaesõ patakokon mindig sikerül simán átjutni némi kerülés- gondolkodás után. Valahogy mindig a közelben terem egy fa, egy kõ ami abban a helyzetben igazi segítséget jelent. Bárhogy is kerültek oda, hálás vagyok nekik ott létükért!:) Sikáros után az elterelt K-en megyünk, a P3 elején valami morgásféle hallatszik amitõl Brigi megijed és egybõl felzárkózva középre spurizik:) Elgondolkodva nyomom az utat fel: mindig meglep ha vki megijed a vadaktól.Mi vagyunk a betolokodók náluk, természetes ha felröffent közeledtünkre-én is lekiabálom a haját az ismeretlennek ha a házamba jön. Sõt:)
Az út kellemesen dõl felfelé és egyre nagyobb a köd. A falu szélén nem aszfaltozunk el a th.-ig szépen elbattyogunk a kövekkel szórt kéken addig. A ház nyitva, a feltünõen vidám , nem szomjas úr örömmel fogad minket. A pecsétet nem találja, a sót keresi..Megmutatja, hol vannak pecsétek, mi pedig kiszolgáljuk magunkat. 5-6féle pecsét van, kuriózumok is akadnak - 1984 június 2 természetjáró kiállításavatás feliratú stb. :) Azért a Beac- Dobogókõ feliratú is elõkerül.Van zsíros kenyér, egyet megszabadítok fél centis rétegétõl , megsózom - így már egész fogyasztható. Brigi zoknit cserél és ragasztja a kidörzsölt sarkát addig. Összekapjuk magunkat és irány a sárga, ami remélhetõleg nem tûnik el a ködben. Jó passzban vagyok és érzem közelít a határvonal ahol már a talpam- lábfejem akadályozni fog a mozgásban. Szeretnék addig minél messzebbre eljutni.Elõremegyek és pásztázom az éjszakát. Egy rétnél benézem a letérést és megyünk pár percet rossz irányba. A réten egy alig látható ösvénykén kellett balra fordulni, ez 2. jára összejön..majd a forrás után egyre jobban kezd sajogni a talpam a kövekre lépéskor. Fények, Lajosforrás 0:35kor. Ez lakomázós pont: többféle süti és egyéb ellátmány vidít. A csokidarabos muffinnak nem tudok ellenállni, isteni fincsi:) Brigi úgy dönt marad, megvárja a következõket hiába gyõzködjük. Nem tudom mi lett vele utána, remélem beért és sikeresen teljesítette az elsõ Maxiját!
Rushboy-jal és Istvánnal hárman váltogatjuk a jelzéseket Csikóváraljáig. A térkép elõkerül, illetve a másolata. Vadmalac-tól láttam, hogy a Mecsek-Zselicen színes fénymásolt térképrészletekkel milyen jól megoldódik a "melyik térképen van rajta" " hogy hajtsam át úgy h ne ázzon el" problémája.Maga az ötlet annyira egyszerû, mégse jutott eszembe addig. Köszönöm, mindig tanulhatok vmit másoktól:)
Csikóváralja elõtt meglepetés a nem hivatalos piros fényvisszaverõ prizma- eleinte nem vagyunk benne viztosak, hogy nekünk szól. Majd a ZN egy helyen négyfelé ágazik el, ami nem egy megszokott jelenség.. a parkoló feliratú tábla irányában kibukkanunk a széles útra a sorompó mellé amin sárga fényvisszaverõ mellény virít. Pilis50 igazolja ottlétünket, majd aszfaltozunk a P-on.
Megiszok egy energiaitaltnehogy elkapjon a hajnali kómázás,Csobánka, aztán fel a Kevély- nyeregbe.Tavaly rém hosszú és meredek volt, idén sokkal rövidebbnek és lazábbnak tûnt. Lehet lemosta a sok esõ a hegyet:) Tûz most nincs, 2:53kor pecsét van. Már kimondottan jó leülni, fõleg annak tudatában, hogy a Kevélyre feljönni még csak -csak jó dolog, de lefelé azon a köveken ereszkedni..Gyanúsan hamar leérünk a K-en, pár kõ masszírozza csak meg a lábam. Pilisborosjenõ elõtt kukoricás szélén haladunk, ám olyan messze vagyunk a 6os átlagtól mint Hûvösvölgy:) Rövid felfelé menet a Köves- tetõre aztán bevillan, hogy valójában nem a Kevélyrõl volt rossz ereszkedni hanem errõl a buckáról. A nyavalyás kövek mindig a lábam alá másznak, az efféle wellness- talpmasszázs már nem húzza széles mosolyra a szám. A téglagyár elõtt süppedõs sár kárpótol. A gyár hangosan zúg mintha vasárnap hajnaltájt is dolgoznának benne.El mellette az úton,kutyáknak nyoma sincs. Még egy égbemenetel van hátra a Virágos - nyeregig. Meg kell gondolnom talpam melyik részére hogyan lépjek, ez lefoglal annyira hogy észrevétlenül egyenesbe jussunk.
Aztán végtelenített diafilm:lámpám fénye, néha 1-1 kövön fán K jelzés, ugyanaz a táj ismétlõdik állandóan, mintha körbe- körbe mennénk órákon keresztül.Épp mikor megunnám elérjük végre a büfé fényeit, a réten pedig a pavilon mellett az autóban alvó pontõröket. Leülök a székbe és pecsételek magunknak.Mellettem egy tálcán hagymás- zsíros kenyér. A szél felém fújja az illatát és hányingerem támad tõle. Ránézni se bírok. Az égen fényeket látok, de Dani szerint csak képzelem õket. Ki tudja, pedig nem is ittam :) Fél 6 múlt, már csak néhány km és vége. Elindulunk és fehér- piros szalagok tûnnek fel elõttünk. Jéé, ki van szalagozva a célig az út, kellemes meglepi:) Belassulunk, egyikünk sincs már csúcsformában. Valahol a Határ - nyereg elõtt észreveszem, hogy zöldek a fák és messzire ellátok. Hm, jól bírja az elem. Aztán leesik, hogy kivilágosodott és nem kell lámpázni... Körséta jelzés, játszótér, és házak a láthatáron. Újabb kíméletlen ereszkedés a köveken, libanoni cédrus , aszfalt. Páfrány út, tudom már csak percek kérdése és beérek. Nina jön szembe, aztán a villamos húz el. Az óvodáig van benne vagy 3 méter emelkedõ, ezt legyûrve a célba kell csak befordulni. Itinert odaadom, mielõtt elfelejtem aláírom a jegyzõkönyvet, mert a bajnokságban futam volt ez is végül.
Tavaly ez volt az elsõ 100as túrám, most ez az elsõ túra amit ugyanazon az útvonalon 2.szor megcsináltam. Nem érdekel, hogy pontosan 108 vagy 110 km és 4100 vagy 4200 méter benne a szint- teljesen mindegy. Nem érzek elégedettséget azért mert beértem, ám azért, mert a 22 óra akárhány percbõl több mint 20 órán át vizes zokniban- cipõben voltam és kibírtam különösebb behalás nélkül igen.
Lassanként rájövök, nem az a teljesítmény hogy hány kilométert mennyi idõ alatt tesz meg az ember, hanem hogy lerombolja saját maga teremtette gátjait és határait.
Köszönöm a társaságot, a lajosforrási sütit, a pontõröknek a bíztatást és kedvességet, az ágyamnak hogy a túra után olyan sokáig elviselte hogy rajta feküdtem:))
|
| | |
Erathia | Túra éve: 2010 | 2010.09.13 16:07:27 |
|
megnéz Erathia összes beszámolója |
30KM Éjszakai táv.
Az idei év csodás idõjárási körülményeit figyelembe véve meg sem fordult a fejemben, hogy a 110-es távon induljak el. Ennek volt egy másik oka is, hogy a budapest kupához tartozó Meteor túrák is ezen a napon voltak. A terv egyszerû volt: nappal egy Meteor este egy BEAC. Az eredeti táv 70Km lett volna (maraton + 30) de az egész hetes elõkészítésnek amit az idõjárás végzett, és a szombat reggeli állapotok láttán annyiban módosítottam az elvárásaimat, hogy beértem egy résztávval is.
A nap elsõ felében meg is csináltuk a Meteor 21A szakaszát. Rongyá áztunk dagonyáztunk a sárban, de azért élmény volt :)
Kora délután egy kis pihenõ, cipõ és ruhacsere, majd relaxként egy kis takarítás otthon :P
Este 21 körül indulunk Újpest városkaputól kocsival. A bátyám vállalta a fuvart. Rendõri kisérettel jutunk ki pestrõl (UTE - Fradi meccs) majd Szentendrét átszelve kocsikázunk fel Lajos forráshoz. Itt még egy kicsit teszek veszek, felkötöm a kamáslit is, még egyszer átgondolok mindent, hogy biztos nálam vannak e a szükséges dolgok, aztán irány a rajt, a turistaház másik oldala. Gyorsan benevezek. 21:40 kerül a lapomra rajtidõnek. Kicsit még elbeszélgetek az egyik rendezõvel az útvonalat illetõen, hogy merre is kell menni, mert én max holdvilág árokban ismerem az utat a turistaházhoz. Megnyugtat, hogy a jelzések követhetõen fel vannak festve, ellát néhány jótanáccsal, amiket igyekeztem is megfogadni a túra során. Még egy kis információt begyûjtök, hogy elvileg én vagyok a 10. induló a 30-as távon, a 110-sen "futók" pedig már elmentek. Nekik gratula gondolom, nekem meg szerencse mert talán látni fogom a lábnyomaikból, hogy merre van az arra.
Végül elköszönk a társaságtól, bátyámmal visszaballagunk a kocsiig, tõle is elköszönök, majd tényleg nekivágok a túrának. A 21:40-es rajtidõ mostmár tutira nem állja meg a helyét de különösebben nem zavar. Felfelé az ajánlot széles murvás úton megyek de a sûrû köd úgy elnyeli a lámpám fényét, hogy az orromig sem látok. A P+ letérését úgyveszem észre, hogy tejföl sötét hátérrel átvált simán tejfölre. Jól tippelem, hogy akkor ez a tisztás az a tisztás. Kimegyek a szélére, és szinte egyesével végigvilágítom az összes fát, hogy melyiken van a jelzés. Meg is találom az utat és a jelzésemet is. Ezt a terepet már ismerem, igaz tavasszal felfele jöttem rajta. Most bátran megyek lefelé, és csak akkor lassítok amikor egy egy elágazáshoz érek. Ilyenkor mindig alaposan meg kellett nézni nem bújik e meg valahol a Z+. Egy idõ után ezt is elérem. Magamban örülök a dologban, mert eddig minden jelzést elsõre megtaláltam, és még emlékeztem a rajtban begyûjtött infóra, hogy a bal oldali irányon kell elindulni rajta. Ezen ereszkedem tovább egyenesen lefelé egészen Gyopár forrásig. Na itt fogy el a tudomány. Az út egy kis tisztássá szélesedik, aminek a bal oldalán van az utolsó jel amit látok. Emlékszem, hogy errõl is mondtak valamit a rajtban de már nem tudom, hogy mit. Egyenesen indulok tovább, de nincs jelzés, végül egy õsrégi K- jelzést találok, denekem nem az kell. Visszamászok a forráshoz, megkeresem az utolsó fát amin a jelzésem volt. Attól még inkább balra van egy csapás. Ezen indulok el, de komoly kétségeim vannak, hogy ez túraút lenne, így errõl is visszafordulok. Végül harmadszorra elkezem körbejárni a forrást, és megtalálom amit keresek: jobbra felfelé is megy egy út amin ott virít a Z[]. Ezt követve lehet eljutni a turistaházhoz. Itt már csak 1-1 keresztezõdés kényszerít lassításra és pár méteres kitérõre mire megtalálom a jelzést. Végül már látom a fényeket a fák között, és már nem is hagyom magam eltéríteni. A jutalom sem várat magára sokáig. Kiérek az erdõ szélére a sorompóhoz. Ennek megörülök, ezt már ismerem a tavaszi túráról, illetve most egy láthatósági mellény van ráterítve, és ami a lényeg: lent az aszfaltúton ott vannak a pontõrök.
Pecsételés illetve pár perc beszélgetés után továbbindulok. Innen a kevély nyeregig ismerem az utat, P- végig.Csobánkán amikor az aszfaltról fel kell menni a hegy oldalába sikerül egy hasast dobnom a vizes fûre. Az elkövetõ egy szeder/borostyánból összefonódó inda volt. Felemlegetek pár híres, és kevésbé híres embert, illetve ezeknek a felmenõit is :) megpróbálom magam egy kicsit letisztogatni ami sikerül is lévén füvön estem el, és inkább csak vizes lettem. Kb a játszótérig dühbõl magamban káromkodva mentem el, igaz jórészt magamat szidtam, hogy hogy lehetek ennyire kétballábas :) Lassan az aszfaltos szakaszt magam mögött hagyom és nekivágok a tényleges emelkedõnek ami a nyeregig tart. A talaj váltakozik alattam. Van ahol jól járható, van ahol csak csúszkálok a vékony, de felázott sárrétegen. A rajt óta egyetlen túratárssal sem találkoztam. Kicsit nyomaszt, hogy ennyire egyedül vagyok a sötét és ködös éjszakában. A saját csörtetésemen kívül, csak a vaddisznókat és más nem azonoítható állatok hangját hallom. Meg is örülök amikor végre felérek a nyeregbe és a pontõrök kivilágított padokkal fogadnak. Éjfél lesz pár perc múlva... leülök melléjük egy kicsit beszélgetni, megnézzük térképen, hogy merre is megy az útvonal, eszek egy csokit, iszok egy kicsit, majd az üres üvegem egy telire cserélem. Elújságolom nekik hogy a budai szakaszt, illetve a kevélynek ezt a részét már ismerem mert voltam erre túrázni. Aztán amikor továbbindulok a sötétben és ködben csak nem sikerül megtalálni elsõre a K ösvényét. Másodjára már a jó úton indulok lefelé. A talaj itt jól járható, ha az ember vigyázz a bokájára. Vagy köveken megyünk, vagy az esõ ellenére is kemény földúton. Elõször a Z majd a S jelzésnek is búcsút intük. Itt a S letérése után van egy jó meredek lejtõ, ami azért egy kicsit csúszik de nem vészes, nincs rajta sár. Az aljában keresgélem egy percig hogy merre is kell elkanyarodni aztán eszembe jut és dobok egy balost. Széles földúton sétálok a lépteim könnyûek, a talaj kiváló, a köd sûrû. A fákat jobbról cserjés majd rét váltja fel. Balról egyszercsak kiszúrok egy beton keresztet, aminek még a táblájára is vetek egy pillantást, ami szerint 99-ben építették újra. De jó egyeseknek én nem vagyok vallásos, megyek tovább, EGYENESEN. A korom sötétben elhaladok két vadász mellett is, akikkel jól megnézzük egymást, aztán feltûnnek elõttem a város fényei, és nem sokkal késõbb elérem a vráos szélét is. Itt nézegetem, de sehol nincs K- jelzés. Oké a réten volt pár leágazás, de max cserjék voltak mindenütt, így nem volt felfestve a jelzés. Az elsõ villanyoszlop alatt lepakolok, elõbányászom a térképet és elkezdem bogarászni. Megállapítom, hogy Pilisborosjenõn vagyok. A K pedig pont annál a keresztnél térhetett le jobbra amit megnéztem. Visszamenni nem akarok, ezért nézegetem a város körvonalait, meg hogy hol tudok visszamenni a Kékre. Mivel tényleg a falu legszélén vagyok, a térkép szerint kb nyíl egynesen át tudok rajta gyalogolni jobbra, és a falu másik oldalán becsatlakozik a jelzés is. Elpakolok, és nekivágok. Erõfeszítésemet siker koronázza. Egy kis kanyar után - amivel egy kisebb palotát kerültült ki a mûút - visszaérek a szántóföldek szélére, ahol egy földút csatlakozik be. Jól látható a bokáig érõ sárban lábnyom benne. Megörülök a felfedezésnek körbenézek és a jelzést is megtalálom. Elindulo krajta és felismerem hogy a KKK és KAB túrán is erre jöttünk. A felismerés új erõvel villanyoz fel. Egy kis emelkedõ, majd jóval több lejtõ, és már a külsõ bécsi utat keresztezem. már várom a téglagyári pontot, pontõrt mert jó lenne újra emberrel találkozni. A patakon átívelõ hídon még látom a jelzést de utána a szántóföldön megint nem... Továbbb megyek egyenesen a sínek felé. A síneknél van átjáró csinálva és 2 stramm oszlop is ki van rakva de egyiken sincs jelzés. Gyanús. Térkép elõ - csak a pilis térképe van nálam - még pont látszik rajta aminek kell, hogy a jelzés a patakkal párhuzamosan halad. Visszasétálok a patakig (kb 200 méter) és mellette a földúton végig. Eleinte jó kis porcfû van a talpunk alatt, ami lemossa a sarat a cipõrõl, de aztán elfogy, és a felszántott földön kell gyalogolni. Norbi-fitbõl sose voltam 5* így cipõnként rögtön felszedek 2 kilót :)) A végére még marad pár nagy tócsa, majd sikerül kiérnem az aszfaltra. Itt is megindulok a sínek felé, és msot már jelzést is látok. A téglagyárnál viszont sehol senki. Jobb ötlet híján a lámpával világítva, telefonnal lefényképezem az OKT pecsétjét, úgy, hogy a felirat látszódjon rajta. Egy kicsit elkedvetlenít, hogy nem volt itt pontõr. Megiszom a kézemben lévõ üvegbõl a maradék folyadékot, és újat veszek elõ. Egy csokit is elmajszolok, majd próbálom magam fejben kicsit felturbózni. Elszántan és makacsul továbbindulok. A reggeli túrát és a most megtett távot még nem érzem magamban, nem vagyok elfáradva, de az álmosság már ostromol. Virágos nyeregbe majd egy óra alatt érek fel, de már nem is sietek. Ködvan mindenhol, a fákról csöpögõ víztõl és a saját izzadságomtól pedig már bõrig áztam. A nyeregben szolidan belekérdezek az éjszakába, hogy hol van a pontõr. Válasz itt sincs. Megint lefényképezem az OKT pecsétet a felirattal együtt, és mennék tovább, amikor meglátom a réten fenn a kocsit. A pontõr ugyan bennt alszik, de egy petróleum lámpa társaságában ki van téve a pecsételõ is. Gyorsan nyomok magamnak egyet majd még egyet a téglagyár miatt :) igaz, hogy a pecsétben benne van a pont neve, de ha jár akkor jár. legalább mennyiségre meglesz :) Egy másik széken egy tálcán zsíros, hagymáskenyér pirosarannyal. Elveszek egy fél szeletet, és megcélzom a határ nyerget. A repteret eddig csak világosban és fentrõl láttam, így tévesen választottam egy 45fokban rögtön lefelé tartó utat... Valahogy nem sok jót igért hogy lent vagyok a völgyben, de derékig meg nyakig ér a gaz az út két oldalán... mintha a reptéren nem lenne ekkkora gaz... Aztán az út elkanyarodott, én meg nem. Az eredmény egy kis bozótharc, majd fûben gázolás, cipõ eláztatása, és egy új út megtalálása, amit követve visszaértem a hangárokhoz. Itt egy jobban kijárt útra tértem, amin már szalagozás és K kerékpár jelzés is volt. Ezt már nem voltam hajlandó elhagyni, és el is értem rajta a S- jelzést, majd a Pc bal oldali ágán szépen lereszkedtem a célba. Utóbbi jelzést már gyakori szalagozás is kisérte, így nem volt gond az útvonallal.
A célba 4 óra elõtt pár perccel érkeztem meg. Figyelembe véve, hogy mennyit keresgéltem az útvonalat néhány keresztezõdésben, meg az 1-2 kis eltévedésemet, és hogy nem siettem ez számomra elfogadható idõeredmény volt. Megkaptam a túra relikviáit, és a BK pecsétemet a füzetbe. Egy pohár teát elfogadtam a felkínált szolgáltatásból, majd az utolsó 4:22-es éjszakai busszal elindultam haza. 5 óra körül meg is érkeztem. Egy gyors zuhany és már bújtam is az ágyba.
A Túra rendezésérõl, szervezésérõl nekem nincs se túl jó se túl rossz tapasztalatom, igaz a rosszakat általában a 110-es távról olvastam. Az viszont igaz, hogy a 30-as távról kiderült hogy 23.5Km a szint 1000 méter helyett 750. A téglagyár be volt írva mint EP denem volt ott senki és a célban csodálkoztak, hogy miért akartam, hogy legyen EP mert szerintük ott nem is kellett hogy legyen. Majd amikor megmutattam a lapot akkor közölték, hogy fura, nem értik, de ott sose volt pont. Engem akkor ez lelombozott, amikor odaértem a nagy semmihez. Az útvonalleírás egy A5-ös lap fele volt, nem is leírás, inkább csak egy táblázat, a legminimálisabb információtartalommal.
A nevezési díj csak 200Ft volt amiért nem igértek sokmindent és útközben nem is kaptunk sokmindent. Én hajlandó lennék pl 500Ft-t is kifzetni, és akkor a +300forintért szívesen fogadnék útközben mondjuk +1 pontot és / vagy 1 szelet csokit, esetleg egy pohár teát, vagy vízutánpótlást. Mindenesetre a túrát így is sikerült teljesíteni, ami azt jelenti hogy azért az útvonal követhetõ, bár egy térkép nem árt ha kéznél van :)
Köszönöm a rendezõknek a túrát, a kitûzõt és az oklevelet, a BK pecsétet, és a relative "jó" idõt (nem esett az esõ). A ködöt csókoltatom. A 110-es teljesítõinek gratulálok. És ezzel a másfél sorral leírtam minden lényegeset a túráról :P |
| | |
atlasz | Túra éve: 2010 | 2010.09.12 19:51:13 |
|
megnéz atlasz összes beszámolója |
Idén is indultam a Beacon. Egész héten reménykedtem, hogy kicsit javul az idõ. Pénteken már csak abban reménykedtem, hogy kicsit fog esni az esõ. Szombaton már nem nagyon reménykedtem.
Magyarkúton már szeretettel vártak a szervezõk. Reggel korán, 7.40-kor sikerült indulni. Nagyon hálás vagyok az idõpontért. Mindig jól esik minél többet menni a világosban. Indulás után hamar kiderült hogy mi vár ránk. Dagonya és vízátfolyások mindenütt.
Nográd után egy máskor csordogáló vízfolyás a térdig ért. Utána indult a mászás Foltán-keresztig. Közben Csabi és Robi megelõztek. Foltán-keresztnél nem tudtam, hogy merrõl kerüljem a rétet, mindenütt óriási sár volt.
Felbaktattam Csóványos tetejére. Meglepett, hogy nem voltak pontõrök. Az elsõ pecsét NHH-n volt. Itt feltankoltam és frissítettem.
Lefelé Kisinóc felé hiányoztak a bringások. Köves volt, vizes volt. De szerencsére nem volt esés. Egész gyorsan lehetett haladni. Kisinóc után elõjött a mai idõjárás elõnye. Máskor meg lehet sülni az aszfalton és Törökmezõ elõtt, most meg gyorsan fogytak a kilométerek. Törökmezõ után maradtam az aszfalton, gyorsabbnak találtam mint a susnyásban.
Juliánius-barát kilátóban idén is vártak dinnyével. Isteni finom volt, külön köszönet érte. Ez volt az idei legfinomabb dinnye, amit ettem.
Itt már használhatatlanra ázott a pecsételõ papírom, úgyhogy csak x-eltek a jegyzõkönyvben.
Volt még 25 percem a 2-ig. Spuri lefelé. Síkos volt az út, óvatosan futottam. 2.02-re értem le, pont mint tavaly. Tavaly viszont sok volt az autó és nem indult el a komp. Most meg 2 méterre volt a parttól. A szervezõknek és versenytársaimnak és a komposunk jóindulatának hála visszafordultak értem. :-) Óriási szerencsém volt. Nagyon köszönöm mindenkinek.
Hárman értek ide elõttem, õk pihentebben gyorsan újra lehagytak az emelkedõn. Fellegvártól a kéken mentem tovább a Pap-rét felé. Az emelkedõk megdolgoztattak, de jó volt a terep, jól lehetett haladni. Többiek a völgyben mentek a piros jelzés mentén. A gerincen Csanya várt sátrában. Megkínált életmentõ élelemmel.
Kisrigó vendéglõben vártak az isteni levessel. Most nem mertem tovább maradni, úgyhogy a levét beletöltötték nekem a palackba. Menet közben majd megiszom.
A kék jelzés egy hídon átvezetett egy hömpölygõ patakon, ez folyik Sikáros felõl. Nem sok jót sejtetett. Áttértem az aszfaltútra, ott gyorsan lehetett haladni. Megtaláltam az ideiglenes kék jelzést Dobira. Ez a kaptató nagyon kivett belõlem minden energiát. Benyomtam egy csokit, hogy a hegytetõig kibírjam. Számítottam a tavalyi zsíroskenyérre.
Közben újramegeredt az esõ, megint teljesen eláztam. A csúcson nagyon hideg volt. Fáztam. Itt gondoltam elõször arra, hogy nem biztos, hogy végigcsinálom a versenyt.
Dobogókõre úgy látszik, hogy korán értem. 6.35 volt. A pecsételõ helyet még nem nyitották ki hivatalosan, de beírtak engem is. A büfében vettem így teát és zsíroskenyeret, kellett a kalória. Irány lefelé.
Nagyon boldog voltam, hogy világosban indultam el (6.45). Sokat futottam tovább Lajosforrás felé. Így is 2 órámba tellett, hogy átérjek oda. Ez a sárga út most sem a kedvencem, de most már még jobban ismerem.
Amikor besötétedett, lámpát kapcsoltam, de az orromig sem láttam, mert köd visszaverte a fényt. Végül a homlokom helyett a kezemben tartottam a fejlámpát, így valamicskét láttam. Ez a kilátástalanság nagyon megijesztett, ebben a ködben nem sok jót sejtetett a további rész.
Lajosforrásnál finom teát és isteni sütit kaptam a pontõröktõl. A piskóta különösen ízlett, de a muffinok is nagyon jók voltak. Köszönet érte.
Innen Csikóváraljáig tavaly társaságba mentem, most ez biztos segített volna. Háromszor veszítettem el a piros és zöld kereszteket, majd megtaláltam a zöld négyzetet. Utólag térképrõl nézve 500 méterre lehetettem az ellenõrzõ ponttól. Én pedig elbóklásztam rossz irányban a sötétben. Megzavartak a lefelé menõ utak, azokat követtem és Pomázon kötöttem ki.
Nem volt még semmi komolyabb bajom, volt néhány vízhólyag, meg karcolás. Viszont számolgattam, hogy még legalább 4 órát kellene bandukolnom és addigra azért nagyon ki lennék. Így végül oda autóval értem jöttek.
Nem teljesítettem a távot, de egyáltalán nem bánom. Nagyon örülök, hogy eddig eljutottam, jövõre visszavágok. Ez egy olyan táv, ami próbára teszi az embert. Minden tiszteletem a teljesítõknek.
Kedves szervezõk, nagyon köszönöm a kellemetlen idõ ellenére hosszú órákat töltöttetek a pontokon és vártatok minket. És még egyszer köszönöm a kompot is.
14 óra 20 perc. Kb 93 km. |
| | |
|
btr27 | Túra éve: 2009 | 2009.09.22 23:48:54 |
|
megnéz btr27 összes beszámolója |
Ezt a beírást nem egy klasszikus túrabeszámolónak szánom, inkább figyelemfelkeltõnek, esetleg segítségnek a jövõben a BEAC Maxinak elõször nekivágóknak, de legfõképp a túra szervezõinek.
Olvasgattam hozzászólásokat különbözõ véleményekkel, egyikkel-másikkal egyet is értettem. Hisz’ ezért jó itt, leírhatja mindenki örömét, bánatát.
Nekem inkább bánat jutott, pedig nem így indult az elsõ BEAC Maxim.
A felkészülésünk (barátommal, indultam) hagyott némi kívánni valót maga után, de egy stramm túrázó nem hátrál meg holmi erõnlét-hiányosság miatt. Mint minden komolyabb teljesítmény, ez is fejben dõl el. Megfelelõ rápihenéssel és mentálisan ragyogó állapotban indultam otthonról. Jókedvemet csak fokozta, hogy minden tömegközlekedés flottul jött és hipp-hopp, már a rajtnál is találtuk magunkat. Igen, a rajt már magában hordozza a bosszúságot, amit mi szerencsésen átugrottunk. A szerencsénk annak volt köszönhetõ, hogy olvastam korábbi túrabeszámolókat, ahol célzást találtam: lehet a kiírt 9:15-nél korábban is rajtolni. Vettem a fáradtságot és felhívtam a szervezõt… valóban lehetett. Ezzel együtt úgy gondolom, ebben a rohanó világban, munka és egyéb teendõk mellet az lenne a helyes, hogy elolvasom a kiírást, nem telefonálgatok, kutakodok, csak az alapján teljesítek mindent. Ezen a túrán ez teljességgel lehetetlen. 8:20-as indulás után szép helyeken, ragyogó idõben róttuk az utakat és azon töprengünk, hogy’ lehetséges, hogy 2008-ban ilyen kevés célba érkezõ volt. Minden klappolt, még akkor is, ha a 20. és a 40. km között egy elég hosszú holtponton kellett átesnem. Nem jellemzõ ez a korai fáradtság, de valóban igyekeztünk és valóban, nagyon nehéz ez a túra. Ezt szeretem. A Hegyes-tetõhöz érve jött a nap fénypontja. Rengeteg finom (mit finom, az élethez elengedhetetlen) dinnyét tuszkoltunk magunkba. Csak a komp 19 órás indulása tudott indulásra bírni, különben egy hosszú pihenõ következett volna a csöpögõs, ragadós dopping társaságában. Ekkor jött el az az érzés, hogy ez a túra meg lesz, tele vagyok erõvel és lelkesedéssel.
Na, ez a lelkesedés kezdett el lohadni õrült sebességgel, ahogy a komphoz értünk és utána folyamatosan.
Az addigi úton is kellemetlenül érintet, hogy egyes indulókat utolértünk egy ellenõrzõ pontnál, akik épp akkor pihentek. Mi tovább haladtunk, majd a következõ állomáson ismét ott pihentek. Nem, nem elõztek meg. És nem, nem egyszer fordult elõ. Persze, mindenki magának csinálja és, ha csal, magát csapja be, nem mást, mégis hatással – rossz hatással – volt rám.
A kompnál elvileg frissítõállomásnak kellett volna következni. Állomás volt. Frissítõ nem. Éppen nem volt kaja, de „mindjárt készítjük” felkiáltással… nem történt semmi. Valahonnan piszkos paradicsomot szedtek elõ és azt kínálták, meg bort. És ásványvizet. Vizem volt, a bort nem szeretem, enni nem kaptam. Hogy mi itt a hiba, azt talán nem kell ecsetelnem.
Ja, igen: az látszott, hogy a bor fogyott, de errõl késõbb lesz még egy gondolat.
A visegrádi oldalon 1 órát pihentünk, mert rengeteg idõnk volt még. Barátom már fáradt, kérdéses volt, meddig bírja, de amíg szintidõn belül vagyunk, én nem hagyom ott. A Nagy-Villámot hamar elértük, aztán jöttek a gondok. Egyszer eltévedtünk, ami a figyelmetlenségünknek volt köszönhetõ, átbeszéltük az elágazást. A helyes útra ráleltünk, majd következett egy tisztás, aminek a másik végén kellett volna tovább haladni. Nem találtuk, rengeteg idõt elpocsékoltunk ott is, majd végre, a jó úton közelítettünk Pilisszentlászló felé. Barátom feladta, az utolsó pillanatban kiléptem, oda is értem még idõben a Kis Rigó vendéglõhöz… ami zárva volt. Gyors telefon a rendezõnek (Török Ákos), aki csak annyit mondott, hogy változott a helyzet, valami szeptember elsejét és komp-indulást emlegetett, meg, hogy egy-két órával korábban zárnak a pontok. Vitatkozás - még úri emberek módjára. Abban maradtunk, utána jár, vissza is hívott és felcsillantotta a reményt, hogy Dobogókõnél megvárnak... de, ha egy percet is kések, senki nem lesz ott és különben is, a többi állomáson már úgy sem várnak meg. A vita erõsödött, de még tisztességes keretek között zajlott. Leszögeztem, nem megyek tovább és nem indulok több olyan túrán, amit a Téry Ödön T. B. T. szervez. Ez nem fenyegetés, nem hiszem, hogy érdekel bárkit is, csak magamnak nem szeretnék több bosszús kirándulást.
Ami talán még fontos:
1. Nem én voltam az utolsó. Ami azt jelenti, jöttek még utánam. De, ha abban maradunk, hogy én vagyok az utolsó, aki szeretné - és tudná is - végigcsinálni, ne az legyen a válasz a szervezõtõl: "Nem tudom, mennyire vagy lemaradva az utolsótól, így nem tudjuk, mennyit kell rád várni." Szóval, mint utolsó, nem vagyok magamtól lemaradva, várni meg szerintem addig kell, míg a szintidõn belül haladok.
2. Akik másfél órával elõttem érkeztek az ellenõrzõponthoz, szintén ott álltak tehetetlenül, mert már akkor sem volt ott senki. "Hisz az utolsótól õk is le voltak maradva, ki tudja mennyivel..."
Sokan voltak a buszmegállóban is, itt-ott, fák alatt beszélgettek megfáradt emberek, én újra csatlakoztam barátomhoz, aki már egy csalódott sráccal és egy lánnyal cserélt véleményt e kiváló napról. (Vártunk egy autót, a lány anyukájával. Mindkettõjüknek nagyon köszönjük a fuvart a Flórián térig.) Török Ákos ismét, ki tudja milyen megfontolásból, de felhívott. Ráértem, beszélgettünk. Amikor megjegyezte, hogy örüljünk, hogy szabadidejében szervez nekünk túrát és mi van akkor, ha egy-két hiba belecsúszik, mondtam egy cifrát, mit csináljon szabadidejében túraszervezés helyett.
Az itt megismert túratársak nem telefonáltak elõre, így tényleg 9:15-kor indultak. Tudni kell, hogy ez egy nagy rohanás így, nem mehet az ember a saját tempójában, pedig ez nem csak a „nagymenõkrõl” kell, hogy szóljon, hanem rólunk, lelkes amatõrökrõl. És rólam is, aki még soha nem adott fel túrát! Mondjuk most sem. Csak befejeztették velem. Aztán ezek a túrázók találkoztak is Török Ákossal a kompnál, aki (mint fent jeleztem) azok közé tartozott, aki szívesen kóstolgatta a bort…
Összegezve:
Gratulálok minden indulónak, aki teljesíteni tudta ezt a nagyon szép és nagyon nehéz túrát!
Kívánom a jövõbeni szervezõknek, tájékozódjanak, hogy’ is kell egy túrát szervezni.
Ha az interneten nem tudják módosítani az infókat, a rajtnál még nyugodtan megtehetik. Nem ártana, ha mindenki a saját tempójának megfelelõen tudna menni, ennek megfelelõen egy hosszabb indulási intervallumot kéne alapban meghirdetni és a telefonálást meg csak végszükségre hagyni és nem elvárni. Az állomásokon minden esetben a kiírt idõpontig legyenek szervezõk és a frissítõ állomáson tényleg számíthassunk valami ellátásra. Ha valaki panaszt jelez, ne hivatkozzanak már önnön nemes cselekedetükre, szabadidejük feláldozására. Ezek nem hibák, ezek nemtörõdömségek. Az utat úgy alakítsák ki, hogy a résztvevõk ne tudjanak rövidíteni. Esetleg újabb ellenõrzõ pont beiktatásával. Becsületpecsétet én is kaptam és jól is esett, de nem megfelelõ válasz egy kérdésre – idézve Török Ákost – hogy már évek óta két út létezik. És ki tud arról a két útról? A célja egy ilyen túrának szerintem a lehetõ legnagyobb tömeg megmozdítása, a résztvevõk elégedettségének örömteli nyugtázása kell, hogy legyen. Fontos, hogy tartsák magukat az írott szóhoz, de, ha nem szeretnék, hogy egy átlagturista felhígítsa a masszív, évrõl-évre teljesítõ (általam õszintén nagyra becsült!) mezõnyt, elõre húzzanak meg olyan szintidõt, ami már az indulástól is elveszi a kedvem.
Hát, ennyi méreg gyûlt össze bennem, ami, figyelembe véve a túra hosszát és nehézségét, érthetõ. Ha egy 40 km-es túrán, délután 2-kor tûnik el a szervezõ, semmi gond, de így!
Balogh Tamás Róbert |
| | |
qvic | Túra éve: 2009 | 2009.09.20 20:05:48 |
|
megnéz qvic összes beszámolója |
Számomra a Maxiról nehéz jó (vagy egyáltalán) beszámolót írni. Valahogy mindig úgy alakul, hogy nem sikerül... Talán mert annyira kifáraszt, hogy arra már nem marad erõm, talán mert olyan hosszú, hogy elrettenek a szavakba öntésétõl nem tudom. A Maxi nehéz túra. Sok küzdelmes órát szerzett már nekem, mégis minden évben újra ott szeretnék lenni Magyarkúton, hogy végigcsináljam. Várom a vonatozást a rajtba, a Börzsönyi nehéz kaptatókat, a Dunán való átkelést, a Fellegvár látványát, a Kisrigó vendégszeretetét, az éjszakát a Pilisben, és a megérkezést a Budai hegyekben. Sokan elmarasztalják a szervezõket, amiért lehetne ezt-azt másképpen/jobban csinálni. Én örülök, hogy egyáltalán megszervezik nekünk résztvevõknek, mindegy hogyan. Idén eljött a 10. alkalom, hogy ott lehettem a túrán, szerettem volna szép emlékeket hazavinni a jubileumról.
Pénteken olyan infó röppen fel a topikban, hogy 7 órától már lehet rajtolni. Ezen felbuzdulva elhatározom, hogy egyel korábbi vonattal utazok le, mint szoktam. A kis piroson zötykölõdve mellettem egy idõs túratárs erõsen készül a mai napra. Elõvesz egy régebbi itinert, egy tollat, egy !számológépet! és egy papírt és valami iszonyat nagy matekozásba kezd. Ahogy nézem idõtervet készít és ahogy elnézem ez betonbiztos lesz... :) 7 elõtt meg is érkezünk a Magyarkút állomásra. Nincs úgy tele a vonat, mint a késõbbi szokott lenni. Elõl loholok, elsõként érkezek a rajtba... vagyis a helyre, ahol szokott lenni, de még sehol senki... Mint megtudjuk, még ébredeznek odabent. Hát itt nem lesz 7 órás rajt egyik távon sem. Sebaj, így legalább bõven van idõm kajálni és összeszedni magam. Közben lassan alakulnak a dolgok, fél 8 körül már az 50-esek indulhatnak. Végül 7:50-kor nevezhetünk mi is.
Én 7:53-kor vágok neki a távnak. Nagyon frusztrált, hogy majdnem pont 6 órám van Nagymarosra érni a 14:00-s komphoz. Tavaly nagyon jól ment az elsõ 50, és akkor 6:30 kellett hozzá. Borzalmasan kellene tolni, hogy odaérjek. Nem vagyok kipihenve mostanában, úgyhogy kicsit aggódtam. Na majd meglátjuk. Ennyire a mezõny elején még nem indultam, de tetszett. Ahol a kék balra felfele letér a szekérútról beér egy gyorsabb futókontingens, meg két bringás. Letérek a Kõ-hegy fele és hallom, ahogy az egyik futó kiabál a többieknek, hogy tovább egyenesen, egyenesen! :S Na szép! A bringások mormognak valamit, és jönnek utánam. Toltam felfelé, ahogy kell, és jól is haladtam. Azon kezdtem el agyalni, hogy milyennek szeretném a mai menetet.. egy megfelelõ szót kerestem rá, nem tudom miért pont angolul... flawless? Áh, Maxi sima ügy? Nem hinném... Painless? - na ja, pain az lesz.. de nem találtam a megfelelõt. A tetõre úgy értem fel, hogy azt hittem még odébb lesz és tovább mentem ahol jobbra kell fordulni a jelzéssel. A kis faépítményt ami itt megbújik talán még nem is láttam eddig.. furi. Na spuri lefelé. Senkivel sem találkozok útközben, csak miután már átkelek a vasúti sineket a hegy aljában. Egy nagyobb bringás csapat küzd felfelé az emelkedõn... Õk nem a kéken jöttek idáig. Beverekedem magam közéjük, aztán odafent persze megint otthagynak. Nógrád jön, majd a Csurgó forrásnál az elsõ pont. A bringások pihiznek, én csak a pecsétért állok meg. 8:48 van.
Nagyon szép a környék itt. Elkocogok a kálvária mellett, majd kiérek a hatalmas rétre, amin keresztül megy tovább a jelzés. A nagy keresztnél egy idõs pár virágokat helyez el éppen. A bringás csapat ismét elhúz. Ezt majd még párszor eljátszuk.. :) Nagyon jó a tempó, és még tudok rárakni. A Béla rét után újabb bringás csapat fog be, én meg zúgok utánuk. Egy lejtõs résznél megbotlok egy kõben és majdnem felnyalom az utat... csak a kezemen sínyli meg kicsit a bõr. Na eszembe is jut a szó, amit az elején kerestem: careless, vazze! Még jó, hogy hosszú emelkedõ jön a Csóvi felé, vége az eszetlen száguldásnak. A Saj-kút után sorra fogom be a bicajos sporikat a meredek emelkedõn. A többség már javában tol, de van egy-két nagyon elszánt arc. Az egyik elõttem tapossa a pedált, látszik, hogy borzasztó küzdelmes a dolog. Megelõzöm õt is, le is marad, utána viszont utólérek két srácot, akik látszólag még nagyon jól bírják a tekerést. Elképesztõ! Egy tempóban haladunk, egy kemény tempóban. Jön egy még meredekebb rész, amit már nem lehet tekerni, ott eléjük kerülök. Megjegyzem, hogy nagyon jól tolják, erre az a szerény válasz, hogy épp az a baj, hogy tényleg tolják. :) A mögöttük lévõk már rég feladták, szóval panaszra semmi okuk. Vissza is pattannak a nyeregbe és jönnek mögöttem. Én már lihegek elõl, nyomom ami kifér, hogy ne akadályozzam õket a szûk ösvényen. Így mászunk fel együtt egészen a Foltán-keresztig. Brutális a teljesítményük számomra, bringával ilyet bakker.. Pihi nincs, mászok tovább. Az egyik srác utólér és poénból megkérdi, hogy van -e pótbelsõm, mert defektje van. :) Hehhe, na persze, kettõ is itt a camelbak-ben. És hogy belehúz, mert vmit csinálnia kell odafent. Úgy el porzott felfelé a lapos hátsókerékkel, mintha lefele száguldozna. Csak pislogtam. Kár lenne, ha emiatt kellene feladnia. A Csóványosra nagyon jó idõvel érek fel, 10:26-kor kapom a pecsétet. 20,5 km, az több mint 8-as átlag, azannya.
Éreztem is, hogy a kemény tempótól kicsit bedurrantak az izmaim, lefelé óvatoskodok. Még így is remekül haladok, jó állapotban érem el a Nagy-Hideghegyi turistaházat. A bringásokat itt megint utólérem, sõt vissza is elõzöm, mert csak berohanok mosakodni és inni, aztán nyomás tovább. Egy srác indul csak velem együtt, Õ hamar el is teker a messzeségbe. A hosszú-hosszú lejtõn, ami a Kisinóci turistaházig vezet óvatosan sietek. Útközben már rendesen fáradok, idõközben már nagyon meleg is lett én meg itt hosszúnadrágban rohangászok. Sajnos a megszokott tájfutó nadrágom nyugdíjaznom kellett, így most egy kicsit vastagabb nyári hosszúban jöttem, de ég és föld a különbség sajnos... A ponthoz érve olyan szomjas vagyok, hogy még a pecsételést is elhalasztom amíg nem fürdök egyet a ház oldalánál levõ csapnál. Utólér egy futó srác. Elég fittnek tûnik, nem is nagyon pihen, indul tovább.
Nosza, én meg utána. Mögötte futok a mûúton, közben bringások száguldanak el mellettünk. Egy autó elõz le, majd lassít le mellettünk, jól láthatóan a srácnak depózik. Még pár szót is váltanak. Aha.. így már értem a kevés cuccot, ami nála volt. Próbálok lépést tartani, de egyre nehezebben megy. A Kóspallag közepéig tartom még magam, aztán leállok a csapnál megint mosakodni és tölteni friss vizet a tatyóba. Közben a srác el is porzott. Meglepetésemre aztán a falu után a mûutas elágazásnál beérem. Az emelkedõ ösvényen váltunk pár szót. Neki ez az elsõ Maxija, de az elsõ ötvenet már csinálta korábban. Nem tart soká az együtt haladás, kezdek lemaradni, fáradok. Egy egyhe holtpont kezdõdik itt nekem, lassul a tempó is. Beér JB is másodmagával, elporoznak. A Békás réten nyargalok utánuk. Nagyon szép ez a hatalmas mezõ, ahogy körülölelik a Börzsöny csúcsai. Már közel vagyok Törökmezõhöz, azon agyalok, hogy ez a belassulás most nem jött jól, nem fogom elérni a révet. Ha csak az idõn múlna, meg sem állnék a turistaháznál, de az energiám is fogy, a meleg is nõ, itt muszáj dobnom egy kólát. Be is megyek érte a büfébe, nagyon jól esik. A pecsételõ asztal odakint van a parkolónál. Kapok egy almát is, amit el is kezdek jóízûen majszolni, úgy indulok tovább.
Innen gyorsan elérem a Vizes-árkot, amibe jó mélyen le kell ereszkedni, majd felkapaszkodni a másik oldalán. Az ösvény ráadásul elég marasztaló, sûrû szúrós ágak-bogak nehezítik a haladást. Itt kissé sokkol, mikor meglátok egy bringást felfelé tolni. Az a szerencse, hogy a kerítéseket már lebontották és nem kell mászókázni, azt nem tudom hogy abszolválta volna a bringával. Én bicajjal ide biztos nem jöttem volna le. :S Persze lehet, hogy idáig sem jutottam volna el... :)) A Köves-mezõn egy másik bringással futok össze, együtt vágunk neki a mászásnak. Az idõvel már kicsit elúsztam, azt beszéljük, hogy nem nagyon van már esélyünk elérni a két órásat. A srác nem is arra hajtott. A futó aki a Kisinóci háznál elõzött le már jön lefelé visszafelé. Bicajosok is, õk még simán odaérnek. Mi már csak abban reménykedünk, hogy lesz tehermentesítõ járat félkor. Azt még elérnénk. Végül 13:44-re érek fel a csúcsra. Hát ez ennyi, negyed óra alatt nem érek le. Érdeklõdök a pontõröknél, hogy tudnak -e a feles kompról valamit.. hátha. De nem. A dinnye szeletek annyira csábítóak, hogy nem tudok ellenállni, benyomok gyorsan kettõt, aztán indulok tovább a kéken.
Tolom neki lefele, ahogy bírom, még egy utolsó hajrá a pontig. Útközben beérek egy újabb futót, aki már lemondóan lassan kocorászik. Ahogy elhúzok, gyorsít Õ is. Talán adtam egy kis reményt? Abban még persze bíztam, hogy késik az indulás, úgy számoltam óra 10-re érkezek, de mégis az a rémálom látszott valószínûnek, hogy pont le fogom késni... Az utcákon futva már fülelgettem, hátha meghallom a hajó hangját. Az persze sok jót nem jelentene, mert az biztos, hogy nem most érkezik meg a kikötõbe. Pontban 14:10-kor esek be a rév állomásra és a rémálom megelevenedik. A hajó zúgva távolodik, úgy 5 méterre jár a parttól. Ááááá! Basszus, ez nagyon gáz! Pont most érkezik meg a bicajos bajtárs is, csak a másik irányból, neki sem kellett volna sok. Egy pillanat alatt összetörtem, bosszankodva odasétálok az EP-hez. Azt mondják, hogy nem megy mentesítõ sem, szóval dekkolás van és bosszankodás... :) Hiába sikerült jönni egy jó idõt (6:18) ez kevés volt (vagyis sok)... de az bosszantott a legjobban, hogy gyakorlatilag 1-2 percen múlt csak. Leroskadok egy padra és eszek egy fél zsíros deszkát. Közben csak nem hagy nyugodni a dolog, megkérdem a pénztárnál is, hogy biztos nem lehet -e átjutni 3 elõtt valahogy, nem akarok itt dekkolni 50 percet. Egy sétahajó pont most köt ki, de az persze nem fog átmenni a másik oldalra.. Nem járok szerencsével, várni kell. A többikkel meglátunk egy fa motorcsónakot a vizen, árral felfele haladgatnak nagyon lassan. Támadt egy vad ötletem, és szóltam a srácoknak, hogy megpróbálom lestoppolni õket. :D Lementem a partra és integettem a csónak fele. Meglepetésemre nem kellett sokat várni és meg is indultak kifelé. Mikor kiértek, nem kerteltem sokat, rákérdeztem mennyiért vállalnának fuvart, ha egyáltalán... Nem kellett nagyon gyõzködni õket, megkötöttük az üzletet. Állat! Rohantam vissza valakiért, mert 2 fõt vállaltak be. Végül az a srác jött, aki mellett lefelé menet elfutottam. Már robogtunk is át a nagy vizen. Hûûûû, nagyon vagány! Ilyen élményben sem volt még részem a Maxin, ezt legalább biztos nem fogom elfelejteni. ;) Vigyorogtunk végig mint a tejbetök.
Megköszönjük a fuvart és indulunk is tovább. A Fellegvár mászása elég komótosan megyeget, most már piszok meleg van. Alig várom már a csapot, ami fent a parkolóban van. Jópár bringás srác frissít éppen a kútnál, egy gyors ivászatra én is bejelentkezek. Lent a turistaúton elég nagy a forgalom, nem gyõzöm kerülgetni az embereket. A bobpálya parkolójában meglelem a Nagyvillámi pontot is. Gyors papírmunka és már ott sem vagyok.
A kéken a hosszú emelkedõkön nagyon fogy az erõm, éhes vagyok és kicsit fáradt. Nagymaroson alig ettem, és most eszmélek rá, hogy a camelbak-t sem töltöttem fel, sem ott, sem a várnál. A Borjúfõi kilátóba most is kimegyek, mint mindig. Amúgy is túl meredek itt a kék, jobb kerülni a háromszögön. Már alig várom a Csanya-pontot, de mikor felérek, látom, hogy a Moli üres. Ez kicsit lehangol, de emlékszem, hogy tavaly is így jártam és akkor még jobban hiányzott. Hát akkor haladjunk, haladjunk. Csak az volt a gond, hogy egyre rosszabbul viseltem a dolgot. Energia alig, görcshatáron a lábam, elfogyóban a piám. Bedobok egy gélt és egy magnéziumot, de úgy érzem annyit ér, mint ha egy madárijesztõbe kötnék infúziót... kelj fel fafej! A Vízverés-nyerge után utólér egy bicajos, még a szûk ösvény elõtt mellõzzük egymást. A piám közben teljesen elfogy. Frankó, innen még elég sok van a pontig... Nagyon küzdelmesen haladok most már, nem kétséges, hogy eléheztem. Lassan jön el a Papp rét, de onnan már érzem, hogy csak bedöcögök valahogy. Nagyon megviselten érek be a faluba. Csapot keresek annak ellenére, hogy tudom, már nincs messze a vendéglõ sem. A buszfordulónál meglátok egy kék kutat, és megrohamozom! Hû, ez kellett. Egy fiatal bringással együtt érünk a pontra, még Õ is a 2 órás komppal jött át. A srác akivel én átkeltem, már éppen az induláshoz készülõdik. 17:00 van.
Végre egy kis pihenés! Ez itt most igazi kánaán nekem. Kapom a nagyadag levest, plussz még rendelek egy kólát is. Gesztenyepürét is szerettem volna enni, de most nincs, így az kimarad. Lassan töltödöm vissza energiával, a lábaim még mindig nagyon be vannak állva, próbálok kicsit nyújtózni. Fél órát pihenek a padon ülve, közben a bringásokkal beszélgetek. Mikor induláshoz készülve felállok, kicsit a hideg is el kezd rázni. Megerõltetõ volt ez a 70 kili, és jó volt itt pihegni, de most már indulni kell. Bedobok gyorsan egy algopyrint, és feltöltöm a tartályomat vízzel. Na nyomás! A Maxi mindig is itt kezdõdik igazán!
Az elején nem sietek, a lényeg, hogy ismét úton vagyok. Menet közben még tartok egy teljes nagygenerált, gél, magneB6, hátamra neogronarmon, a lábamra bengay. A kencéktõl és a finom levestõl, szinte teljesen újjászületek. Hirtelen nagyon konfortossá válik a haladás. Kényelmesen kocogok Sikáros felé. Ahol le kell térni az elterelt kék jelzésre, szembe találkozok az elsõbálozó sráccal, aki szemmel láthatóan kicsit eltévelygett. Együtt indulunk felfelé. Beszélgetve haladunk, meglepõdök, mikor megtudom, hogy Õ éjfélre tervezi a beérkezést. Hát ez egy nagyon merész terv, és akkor még enyhe voltam. :) A mászás vége felé már lemaradozik, láthatóan nagyon elfáradt. A pontra 19:10-re érünk. Hivatalosan itt csak 8-kor nyitnának. Pár bringás is ott pihen a ponton. Jól esik a zsíros kenyér és az ásványvíz. A ponton levõ hölgy már a következõ pontot reklámozza nekünk, ahol fiatal lányok várnak sütikkel. :) Jól hangzik! Hát akkor talán induljunk! ;) 10 perc pihi után megújult erõkkel indulok lefelé. Az elsõbálozó srác a parkolóban a depójánál töltõdik még, mikor elrobogok mellette.
Zúzás lefelé. Nagyon jól megy, szinte teljesen regenerálódtam. Útközben besötétedik, felszerelem a fejlámpát. A sárgán is elég komoly a tempó, és nagyon élvezem. Egy Belga szám férkõzik be az agyamba, a gyaloglás vége... itt most futás van. "Éjszakai suhanás egyedül.. Ez nagyon pazar". Balra tõlem egy távoli hegycsúcson többször is feltûnik egy torony, ami néha átvillog erre az oldalra is. Elõször azt hittem, hogy valaki a hátam mögött lámpázik... :) Meglepõen gyorsan elérem Lajosforrást, ahol tényleg újabb kánaán vár. A beígért lányok és sütik is megvannak. A bringás srácokat, akik Dobogókõrõl kicsit elõbb elindultak elképesztõ módon utólértem... A sütit forró tea társaságában küldöm le. Az éjszakai 30-asra éppen neveznek páran, már többen el is indultak, pedig a hivatalos rajtidõ még nem jött el. A bringásokkal együtt indulunk, elõször a forráshoz, vizet venni. Itt egy kicsit várakoznunk kell, mert egy pár flakonokat tölt éppen.
Legkomolyabb tempó innen indul. Felfelé a bringások lemaradnak, majd lefelé beérnek. Együtt nyomjuk Csikóváralja felé, szedem a lábam nagyon a zöld kereszten. A srácok szólnak, hogy 13,5 km/h -val robogunk a sötetben. Nem rossz. Pontnál a fõrendezõ úr fogad minket. Én csak egy pecsétre állok meg, aztán indulok tovább. Úgyis beérnek majd a srácok, gondolom. De már Csobánkán járok, mikor még mindig nem látom a fényeiket. Felfelé meglepõen könnyen megy, remek állapotban vagyok. A kutyák itt most szerencsére elkerülnek. Nagyon könnyen és hamar felérek a Kevély-nyeregbe. A pont egy kicsit távolabb van, mint azt megszoktam. Pihenés itt most nincs, irány lefelé.
A köves út kicsit gáz, de egész jól viselem. A Teve szikláknál zene kiabálás hallatszik, a közelben fiatalok buliznak. Átkelek Pilisborosjenõ utcáin, majd megmászom a Köves-bércet. Lefelé a nevéhez hû köves út elég nehéz, de a kondival nincs gond, bírom szusszal. Jó azért betont érni. 10-es út, majd a bekötõút és már meg is kezdem az utolsó nagy mászást. A gyártelepnél 3 kutya fogad ugatva abból kettõ kerítésen kívül van. Faca. Elõször kicsit kerülgetjük egymást, majd be kell vetnem a riasztót, hogy távol tartsam õket. Az utolsó mászás jól megy, de azért persze várom már a tetõt. Onnan a Virágos nyereg már hamar megvan. Pont éjfél van, mikor odaérek az EP-re. Itt találom az éjszakai 30-as elsõ 2 emberét is. Szólnak, hogy önkiszolgáló pecsét van, a pontõrök a sátorból nem jönnek ki. Pecsételek magamnak, írok négy nagy nullát is a rublikába, majd együtt indulunk el a sárgán.
Az egyik srác jól bírja még a kocogást, a másik nem annyira, de a terepet egyikõjük sem ismeri. Beszélgetünk lefelé és bele-bele kocogunk. Itt most tudnék gyorsabban is menni érzem. Most a lenti úton megyek, ami elvileg ki is van szalagozva, nem a sárgán, mint tavaly. A szalagozás azonban tényleg csak elméleti. A Határnyereg elõtt elmagyarázom a srácoknak a hátra levõ utat, majd búcsút intek nekik. Most már talán eltalálnak a célig. Ismét zúzás. Macis parkoló, cédrus, utcák és végül a cél!! Juhé! 0:45 van, második gyalogosként érek be. A bringás srác, akivel együtt késtem le a 2 órás kompot, szintén itt van a célban. Már várt engem. :) Kapok finom virslit és egy furi bordó tea kíséretében lenyomom. Isteni! Kis pihi, közben beérnek a 30-as srácok is, akiket végül el is fuvarozok Pestre.
Hogy milyen volt a tizedik utólag? Flawless. Soha rosszabbat! Voltak kemény pillanatok, de óriási élmény maradt. Jó érzés, hogy megint nem múlt el év Maxi nélkül. Köszönet a rendezésért! |
| | |
balzsam1 | Túra éve: 2009 | 2009.09.17 18:53:36 |
|
megnéz balzsam1 összes beszámolója |
Üdv!
Beac maxin elvesztettem egy fejlámpát!
Ha valaki megtalálta kérem jelezze!
safeway@vipmail.hu-n
Nem marad viszonozatlan a megtalálónak!
Üdv:
Balzsam |
| | |
nagypapa | Túra éve: 2009 | 2009.09.14 17:51:29 |
|
megnéz nagypapa összes beszámolója |
BEAC Maxi 110
2009
Rövid elõ- és utószó
Kertekben is ültetik a magyarországi hegyi réteken gyakori, õshonos õszi kikericset (Colchicum autumnale), amely augusztus végétõl virágzik. Nagy, lila, hattagú virágai vannak, levelei csak tavasszal jelennek meg, olvassuk - például - a Magyar Nagylexikonban. Számomra ez a virág és a BEAC Maxi összetartozik. Túlmenne a beszámoló keretein, ha most felidézném diákkori emlékeimet, amelyekben ma is látom a Bükk-fennsik kikericsekkel boritott réteit az õszi napfény ragyogásában. Túlmenne, ha sorba venném a virággal találkozás késõbbi alkalmait. Az olvasó elégedjék meg azzal, hogy amikor erre a túrára gondolok, megjelenik elõttem az Irma-forrás utáni elsõ emelkedõ néhány szál virága és az õket kisérõ, az utat szegélyezõ, ismert kikericsfoltok. Itt az õsz.
Az idei túrának, a virágok szemléletén túl, fontos, minõsitõ jellege is volt. A tavalyi beszámolóban leirtam, hogy Nagymarosra érkezve, átadtam magam a nyárspolgári örömöknek és - egyéb feladatomat is elhanyagolva - egy partmenti padon ülve szemléltem a Dunakanyar alkonyati világát.Bár ennek az évnek az elsõ fele kifejezetten sikeres volt, az a gyanúm támadt, hogy nincs minden rendben a Maxi körül. Elhatároztam tehát, hogy az idén nem lustálkodom, hanem komolyan nekivágok a táv végigjárásának. A körülményekhez képest összeszedtem magam és a 2006-os teljesités idõbeosztását alapul véve, menetrendet készitettem magamnak. Ha tehát a továbbiakban elõnyrõl vagy késésrõl fogok szólni, akkor a számok mindig erre a tervezetre vonatkoznak.
Mivel nem detektivregényt irok, azért elárulom, hogy tervem nem sikerült, s ezért lehet, hogy a Maxit törölnöm kell jövõbeli terveimbõl. Csoda, persze, mindig lehetséges, de elég realistának tartom magam, aki nem kerget lázálmokat. Amatõr örömsportot ûzök, nem kényszermunkát végzek. 90 kilométerig jutottam, teljes egészségben. Akinek ennyi elég, az be is fejezheti az olvasást, én még egyszer végigmegyek a megtett úton.
Magyarkúttól Nagymarosig
Szabályosan érkeztünk, rendben neveztünk. Amál, Bea, János az embereket kezelte, Ákos a csomagokat. Emberek voltak: Corradi, Dobos, Lévay, Molnár, Wehner és mások, akiknek arcát igen, de a nevét nem ismerem, vagy egyszerûen csak elkerültem õket. Úgy vettem észre, hogy kevesebben vagyunk, mint máskor, mert a vonattól kigyózó sor rövidebbnek látszott. Alkalmi büfé mûködött az út szélén. Zoli - újabban - nem nyit ki, pedig valamikor - egyebek mellett - remek, meleg pogácsát árult, amit a szomszédban sütöttek. Nagyon kellemes reggeli idõ volt. Mivel az ellenõrzõ lapra eleve ráütötték a magyarkúti bélyegzõt és hivatalos inditás nem volt, aki kész volt a csomagjával útnak is eredt. A taktika lényege ugyanis az, hogy jól érkezzünk Nagymarosra, ne veszitsünk sok idõt a komppal átkelés miatt. (8:30)
Az Irma-forrás után, jó száz méterre, mindjárt kisértésbe is eshetünk. Az útvonalkövetõk balra fordulnak, átbillegnek a patakon és megkezdik a felmászást a Kõ-hegy gerincére. Az élelmesebbek kevesebbet kivánnak küzdeni a gravitációval, ezért lenn maradnak és a K+ jelû elágazás felé törekednek. Miért menjen fel az ember valahova, ha úgyis le kell jönni? Fizikailag kifejezve, konzervativ erõtérben (a gravitációs tér ilyen) a munka csak a kezdõ- és végponttól függ. Felesleges cifrázni a dolgokat. Majd találkozunk a Les-völgyi pataknál. A Rakodóig úgy sincs több spórolási lehetõség. Nekem azonban szükségem van az elsõ kikericsek megtekintésére, ezért nincs választási lehetõségem: szolid tempóban húzok felfelé a hegyoldalon. Mennyit nõttek a fák! Most már csak akkor látom, hogy az erdõ széléhez értem, ha az ismert helyen felnézek a fák koronájára. Egyébként minden a régi, a lefelé kocogás, a nógrádi csurgóhoz érkezés is percre ugyanúgy történik, mint három éve. (10:00)
A folytatás sem más. Lehet kanyarogni a KZ úton, idõnkint ránézni a halványlila virágokra. Feljegyezni való a Saj-kútig nincs. Ekkor azonban egy fehérbe öltözött alakot pillantottam meg, aki túlvilági szellem, vagy keleti bölcs módjára haladt az ösvényen. A rendkivüli hatást keltõ lény Magyar Balázs volt, akit - az idõközben felzárkózó társainkkal együtt (lásd: emberek) - nagyon megcsodáltunk. Hosszú humorizálásra, legalábbis nekem, sajnos, nem volt idõ, mert neki kellett vágni a Foltán-keresztig tartó strapás emelkedõnek. Itt kezdõdött "harmonikázásunk" , egészen a Lajosforrásig, a korkategóriámba esõ Farkas Elekkel. Felértem, megittam egy fél palack citromos gépteát. Következett a Három-hárs szép sétánya. Ismét Molnár Gáborral együtt érkeztem fel a Csóványosra. (12:37, 5 perc elõny)
Solymár Éva kezelte a lapomat, barátságosan érdeklõdött egészségi állapotom iránt és megbeszéltük milyen szenzációs hatása van a Kulcsár Gyõzõ által is szedett Bio-Glucosamin tablettának. Én azzal bizonyitottam ezt, hogy megmutattam: a Csóványoson egy fehér kalap nõtt tõle a fejem tetejére. Búcsúzás után a Nagy-Hideg-hegy felé vettem az irányt, ami elég értelmetlen dolog. Hogy mégis legyen valami oka, azt találtam ki, hogy a büfében enni lehet, továbbá két helyi bélyegzõ is ráüthetõ az ellenõrzõ lapra. Nem vagyok biztos abban, hogy a következõ alkalmakkor vásárolni fogok valamit. Sok idõ elmegy az ácsorgással, a bonyolultabb megrendelések kivárásával. A számlakezelés lassú. Enni kell egy banánt a zsákból és menni tovább, hiszen egy futamattal lenn vagyunk Kisinócon, ott pedig büfé található. Ha ott is torlódás lenne, akkor egy ugrásra van Kóspallag a vendégváró kocsmával és - végveszélyben - a fõutca végén két mûködõ nyomós kút. Mindebbõl az látszik, hogy a Nagy-Hideg-hegyre felmenetel csak bajt csinál, jobb elkerülni a felesleges bonyodalmakat. A szenvedélyes kommunikálóknak azért van még egy szempontjuk: a turistaház mellett webkamera található. Ha mobilon felhivjuk ismerõseinket, integethetünk nekik, hogy lám, hol is vagyunk. Egyszer, idõ bõségében, megtettük ezt a Téli Mátrán, Kékestetõn, most azonban nem kivántam ilyesmivel tölteni az idõt.
Egy jó kis kocogás végén Kisinócon vagyunk, s lehuppanhatunk egy padra áttekinteni a helyzetet. (14:48, 3 perc elõny) Nagy örömömre, Mészáros Gyuri bácsi ellenõrzött, mint általában, az utóbbi években. Azt mondja, hogy "folyton jöttök". Jó tudni ezt, hiszen azt bizonyitja, hogy elég sok a résztvevõ. Colát iszom, nagy pohárral. Kóspallagon csapvizzel fogom kiegésziteni. A következõ üditõre majd Törökmezõn kerül sor. Gyuri bácsinak erõt, egészséget kivánva igyekszem végig a falu fõutcáján, párhuzamosan azzal a csapattal, amelyikkel Nógrádon, a Saj-kútnál, most és majd - utoljára - a kompon fogok találkozni. Szeretek végignézni a diófákkal szegélyezett kóspallagi utcán. Jó érzés látni az udvarokon felrakott hasábfákat. Igen, itt idejében biztositva van a száraz, téli tüzelõ.
A sarok után majdnem nekiszaladok Ági szembejövõ autójának. Megkezdõdött a családi ellenõrzésem. Áron unokám elégedetten néz ki az ablakon, Ági pedig közli, hogy Dobos Ákostól tudja: hamarosan jönni fogok. Ákos Ági régi ismerõse. Körülbelül másfél évtizede õk és Ákos Csilla nevû lánya együtt gyalogoltak a Maxin. Én akkor találkoztam elõször Ákossal. A vitorlázó repülõtér szélén állva vártam Ágit és az elõrehúzó Ákos kitalálta, miért vagyok ott. Mintha már irtam volna errõl, nem is folytatom.
Kóspallag végén kikericsfolt, majd hosszú menetelés Törökmezõ felé. A Békás-réten Kata kolléganõmre emlékezem, akit családjával együtt eláztatott egy zivatar Sikáros térségében. Én ezt a - messzirõl látványos - felhõt innen néztem, mintegy páholyból, nem tudva kik vannak alatta. A hely szelleme, hogy mindig eszembe jut. A rét délnyugati sarkában valamiféle ház épül. Mindig nyugtalan leszek, amikor szép réteken új épitményeket veszek észre. A sokat látott képzelet nyugtalanná teszi az embert. Mintha a "horror vacui", félelem az ürességtõl, terjedne. Ha van valahol egy szép rét, épiteni kell oda valamit, mintha a hibátlan pázsitnak nem lenne önmagában is esztétikai értéke.
Ilyen tájvédelmi gondolatokkal ügettem végig a korábban fiatal, ma már felnõtté váló erdõn, le a patakig és át a patakon, majd fel a tanösvényen. Ági és Áron a turistaháznál Colával várt. (16:31, 2 perc elõny) Ettem is valami rövidet, majd indultam a Hegyes-tetõ felé. A bükkös emelkedõ felsõ létrája és vele a tornamutatvány is megszünt. A betonút bal oldalán kivágták az erdõ szélét, de jól lehetett haladni a kopár földúton is. Át a túloldalra, majd két szakaszban a kilátó aljáig. Felfelé lihegve, remény látszott arra, hogy elérem a 7 órás kompot, ha nem merülök bele a dinnyeevésbe. A dinnye létezésérõl és minõségérõl a szembe jövõktõl értesültem. A kilátónál elsõként Samu Piroska alakja tûnt fel, aki az asztal túlsó oldaláról "menedzselte" a szeleteket. Csodajó termék volt, muszáj volt két szeletet enni belõle. "Körbe mégy? - kérdezte Piri. "Na, hallod" - válaszoltam - "az útvonalat illetõen mindig szolgalelkû voltam". (18:02, 2 perc késés) Aztán zuhi lefelé, már amennyire korom engedi. A dunai oldal nem parkerdei sétaút, de legalább véget ért - tiz év alatt, az enyészetnek köszönhetõen - az akadályversenyt idézõ bukdácsolás. A Templom-völgy közelében balról csatlakozott egy röviditõ túratárs és együtt ügettünk be Nagymarosra. (18:47, 2 perc elõny) Csomagkiváltás, rakodás, evés, ivás. Ágiék nem vették észre, mikor jöttem meg, ezért nyugtalanul járkáltak ide-oda. Csak megvoltam.
A kompon Lévay Béla mellett ültem a padlón és Dobos Ákossal beszélgettem. Áron a tolóhajót nézte, amely most elég küzdelmes munkát végzett. Az erõs sodrás miatt a partközelben igyekezni kellett felfelé, a kikötéshez. Végülis jó idõben érkeztünk meg Visegrádra, az átkelés nem vett el sok idõt. Ági és Áron Pestre autózott, én pedig, az idõnyereség birtokában egy pohár sörrel jutalmaztam meg magam a révnél lévõ büfében. Elõszedtem a lámpámat, rakosgattam a holmimat, talán hosszasabban, mint kellett volna, majd elindultam át Visegrádon. Ezuttal nem volt sem popzene, sem szindarab, üresen állt az utca.
Visegrádtól a Kis Rigóig
Kezdõdik a golgotai út a Kálváriára. Elég meredek, de inkább a kövekkel, kõpadokkal bajlódik az ember. Vannak alternativ feljáratok is a Fellegvárba. Valamikor a Salamon-torony után kezdtünk emelkedni a szerpentinen, de a jó térdû emberek egy meredek ösvényt is választhattak. Az egykori K vonalvezetése is megváltozott. Summa summárum, valahogy eljutunk a Nagy-Villámhoz. Ha az elõirt K-n megyünk, akkor rendszerint szembe jönnek velünk azok a túratársaink, akik visszaereszkednek Visegrádra, hogy az Apát-kúti-völgyön folytassák az utat Pilisszentlászló felé. Most is igy volt. Azokat nem látjuk, akik a kanyargó Panoráma-úton jönnek le, de e tekintetben is van néhány egyszerûbb vagy bonyolultabb megoldás.
Bár derült idõ van, mégis lámpázni kell. A pontõrök is világitanak a bélyegzéshez. A kompnál eltöltött idõ meglátszik a menetidõn. A (20:20)-as nagy-villámi beérkezésben bizony ott van a negyedórás visegrádi lazsálás. Egyébként ugyanúgy jöttem fel, mint máskor és a következõ, Pilisszentlászlóig terjedõ szakaszt is szinte percre pontosan ugyanannyi idõ alatt fogom megtenni, mint 3 évvel ezelõtt.
Egyedül megyek a lassan emelkedõ erdei úton. Nem mozgalmas, de szép a környezet. Jobbra, lent, Nagymaros és Visegrád fényei láthatók, balra egy távoli helyi zivatar gomolyfelhõit világitja, szinezi, néhány villám. A Cserhátra - úgy látszik - bejön az idõjárási elõjelzés: záporok, zivatarok. Végre elválunk a balra menõ K+ jelzéstõl és folytatjuk az elég unalmas, kanyargó utat felfelé a Sóstó-rétig. Hogy közel vagyunk hozzá abból tudhatjuk, hogy megszûnik az utat balról kisérõ hegyoldal és vizszintessé válik a talaj. Ott, a tisztáson, jó alkalom kinálkozik az eltévedésre. Célszerû megjegyezni, hogy a legtágabb jobbkanyarral kell rátérni a gerinc alá vivõ szekérútra. Ezen mendegélve, annak balkanyarulatánál, a Visegrádi-kapunál, ismét kiválóan eltévedhetünk Dunabogdány irányába, ámde ha engedelmeskedünk a tehetetlenség törvényének és egyenletes egyenesvonalú mozgással nekimegyünk a szemben sötétlõ bükkös emelkedõnek, akkor jót teszünk magunknak. Ez a rész - a korábbi viszonyokhoz képest - jól van jelölve, talán azért is irtam róla ilyen terjengõsen, mert nem mindig volt igy és nem egyszer kiabáltuk vissza a szekérúton gyanútlanul lépegetõ társainkat.
Szép ez a bükkerdõ. Szép és kissé gyötrelmes, mivel benne megyünk fel a gerincútra. Emiatt nem kedvelik egyesek a K vonalát. Különösen az utolsó száz méter a kellemetlen, néha úgy érzi az ember, hogy nem tud megállni a lábán a meredek talajon, vissza fog gurulni. Persze, nem kell nagyképüsködni: nem a Tolvaj-hegy oldalában vagyunk, ez - ahhoz képest - mégis csak gyerekjáték. A tapasztaltabbak vagy lustábbak csinálnak is jobbra egy háromszöget a Borjúfõ felé és enyhébb emelkedõvel érik el a gerincet.
Fenn vagyunk. Ismét integetnek a Duna-kanyar fényei, de azért még nem vagyunk teljesen készen, mert felfelé kell botorkálni az elég kanyargós, bár a domborzati viszonyok miatt - globálisan - eltéveszthetetlen úton. Romantikára hajlamos lelkem elõrefelé bámul és várja, mikor vesz észre fényt a fák között. Vagy elfogyott a tüzelõ (kevéssé valószinû), vagy nem is gyújtottak tüzet a Moli-pihenõben. Mindenesetre elég közel kerültem oda, amikor végre - megnyugvásomra - hideg elemlámpafény villant fel a kilátóban. Két alak körvonalazódott a sötétben. "Csanya és Larzen?" - kérdeztem. "Nem, Csanya és Lupusz." Jó, rájuk villantottam és mondtam, hogy én vagyok a Nagypapa. "Tudjuk" - hangzott a tárgyilagos válasz. Azt nem firtattam, hogy honnan tudják, a gyorsabbakat már korábban megkértem, hogy szóljanak a pontõröknek, hogy fog még jönni egy fehér kalapos alak. Befutottam, vagy inkább bemásztam és õk készletük maradványaival kináltak meg. Vettem egy szem datolyát, egy darab teasüteményféleséget és megittam egy harmadkupaknyi géplevest a termoszuk fedelébõl. Élveztem a korábbról ismerõs helyzetet, s emiatt elfelejtettem kérni igazoló bélyegzõt fair viselkedésemrõl. Nem is tudom, volt-e bélyegzõ, vagy lyukasztóval kezelték a papirokat, mint 2006-ban. Még szerencse, hogy megvan a 2005-ös lenyomat, ha éppen nézegetni lenne kedvem az egyenes útról szóló figyelmeztetést. Aztán mentem tovább a nemlétezõ forgóajtó felé.
Bizonytalan jövõm miatt nem árt megtenni néhány elméleti megjegyzést. A többek által óhajtott fair play túrázáshoz alapvetõen két dolog kell. Elõször is pontosan meg kell határozni a "play" mibenlétét és gondoskodni kell arról, hogy a játékszabályt ne lehessen kijátszani. Ez a rendezõség dolga. Jelen esetben további 5 ellenõrzõ pontra lenne szükség. Ez bizony legalább ennyi embert, vagy másfajta igazoló eszközt jelent. A rossz érzések elkerülésére lehet lazitani is az elõiráson, de akkor világossá kell tenni, hogy az alternativ megoldások, teljesitmény szempontjából, egyenértéküek egymással. Az érem másik oldala a fair viselkedésre vonatkozik. Az aláirt nevezési lap - mégha nagyképûen hangzik is - okmány, amelyben a magas szerzõdõ fél vállalja a rendezõk által elõirt - esetleg bizarrnak tûnõ - kötelezettséget annak érdekében, hogy a szervezõk jogosan tanúsithassák a feladat teljesitését. A megbizhatóság (reliability, nadezhnost') korunk, de valójában minden kor felnõtt emberének szép tulajdonsága.
Jó kis elmélet, de nem tudom, mennyire hatol be a tömegekbe, hogy ott anyagi erõvé váljék (Karl Marx). A hivatásos sportolók is ügyeskednek, mi - a magunk méreteiben - miért ne? Dehát a mi amatõr világunkban is vannak, akik komoly ügyet csinálnak a játékból, azt gondolva, hogy aki kicsiben fair módon játszik, az nagyban sem fogja átverni embertársait. Az elmúlt idõben Kovalik András volt az, aki a szervezõk részérõl volt határozott. Két húzásáról beszámoltam az idei Kinizsi leirásánál. Bizonyára több is volt. Megtehette, õ diktálta a feltételeket. Tavaly a Piros 85-ön fogták meg az embereket. Az a tény azonban, hogy egyáltalán foglalkozom ezzel a témával az Csanya mûködésének köszönhetõ. Õ ugyanis nem diktálhat semmit, hatásköre, "szankcionálási joga" nulla, mégis, pár éve ott üldögél a Moli-pihenõben, tán csodára vár. Hivhatjuk civil lelkiismeretnek a mûködését, ami saját kezdeményezése folytán többeket - igy vagy úgy - bosszant. Sajnos, az efajta akciókkal az a baj, hogy akik miatt vannak, a völgyben menetelve, gyakorta nem is tudják, hogy valaki szeretné felcsalni õket a szebb kilátás világába. Csak az ellenõrzõ lapjukat boldogan lobogtató egyénektõl tudható meg, milyen jó kis alkalmat szalasztott el a praktikus elméjû vándor. Csanya addig csinálja ezt, amig kedve van hozzá. Ha nincs kedve, abbahagyja, a történet feljegyzésre került, más majd, máshol, másképp, biztosan megteszi a maga stilusában. Ilyen az élet, nemcsak az ösvényeken, hanem az autópályákon is. Jelenetek a mindennapi életbõl - tette gyûjtõcimnek Balzac. Meg is nézhetjük, miféle jelenetekrõl van szó.
A fenének kellett nekem belebonyolódni ebbe a témába. Úgy látszik, tényleg megöregedtem. Annyira, persze nem, hogy érzéketlen legyek a jelenségek iránt, legfeljebb ott hibázok, hogy túl hosszú monológot gyártok. Indulok is a forgóajtó felé, amit nem találok. Nem nagyon lep meg, az egyik már korábban beadta a kulcsot, a másik sem tarthat örökké. Mintha eltûnt volna a jobb oldali kerités is. Nem sokat törõdök vele, de bosszantani kezd, hogy szemben nagyon megnõttek a fák. Nem találom a szederbokrokat sem. Kétségbe nem esem, érzem a talpam alatt az utat és - szerencsére - ismerem a domborzati viszonyokat is. Tiz évvel ezelõtt jól el lehetett tévedni az Apát-kúti-völgy felé, gyakorta járkáltak elemlámpás társaink elõre-hátra, szembe, mivel nehezen lehetett észrevenni az egyik bal oldali bükkfa törzsén, magasan, a K jelzést, a letérõ kis ösvényt pedig gyakran benõtte a gaz. Amig volt második forgóajtó, addig jobban ki lehetett számitani a felmenõ ösvény indulását, most eltûnt az ajtó. A helyzet azonban mégsem romlott, hála a bal oldali, még mindig frissen világitó "villanykeritésnek". Amig az tart, úgysem térhetünk el, a vége után pedig egy jótét lélek K-kel jelölt oszlopot ásott le, abszolut tehetségtelennek kell annak lenni, aki itt eltéved.
Rémesen bonyolitom az ügyet, nincs is semmi bajom, de azért megállapitom, hogy nem jó a környezet változásaival, elsõ alkalommal, éppen éjszaka ismerkedni. Gyerünk gyorsan fel a Hajlékos-bércre (az elsõ lépéseknél jó vigyázni, mert jobbra lecsúszhatunk a keskeny csapásról), vágjunk át az emelkedõn és ott vagyunk a Vizverés nyergében. Lendületbõl, egyenesen szeljük át a tisztást (jobbra, pár méterre, szép, magányos fa), s igyekezhetünk az Urak asztala oldalában, egykor éjszakára tiltott úton, a P találkozása, majd jobbra a Palóczki- és Pap-rét felé. Minden egyszerû, tavaly már irtam errõl valamit. Ha nem esünk orra a lefelé tartó köves ösvényen, akkor akadálytalanul lenn vagyunk Pilisszentlászlón, a Kis Rigónál.
(23:25 : a részidõ jó, a visegrádi mulatozás elvitt egy bõ negyedórát)
Elsõ alkalom, hogy nem ölelkezhettem Gyurkovich Gyuri bácsival. Nem volt ott, de hogy hol volt, azt most sem tudom, mert a társasági élet elragadott. Mészáros János elemében volt, Bea adminisztrált és ott volt ellenõrizni Jocó fiam is. Õ hozta fel Ágit, akinek kedve kerekedett egy Dobogókõig tartó éjszakai sétára. Már elébem is tették a hatalmas, sûrû levest, aminek a fele is elég volt. Ettem ittam, beszélgettem és megint óvatlanul pazaroltam az idõt. Ági figyelmeztetett, hogy már éjfél van. Elindultunk hát, kettesben, a Király-kúti háromszögelés letudására.
Pilisszentlászlótól Lajosforrásig
Már volt úgy, hogy Ági feljött a Kis Rigóhoz az éjszakai ötvenesre. Ez nagyon hasznos, csak ilyenkor figyelmeztetni kell, hogy én már hetven kilométert jöttem, ezért nem mozgok olyan frissen, mint aki most kezdi. Ennek leszögezése után mehetünk is a Bükkös-patak völgye felé, majd - az erdõtelepités miatt - a P-on a Király-kútig. Pár percig ültünk ott, majszoltam valamit, majd nekikezdtünk ledolgozni az Öreg-vágás-hegy emelkedõjét. Itt elvacakoltunk 5 percet, mert elfelejtettem, hogy nem rögtön a kulcsosház mellett kell felindulni. Nem tragédia. Fel kell jutni a gerincre, globálisan jobbra húzva. Már voltam itt egy téli teljesitménytúrán, tudtam, hogy valamelyest meg kell dolgozni a szintért. Végül is fenn voltunk a régi K vonalán. Ilyenkor arra figyel az ember, hogy mikor lát piros fényt, azaz a Tv-antenna tetején világitó lámpát. Az is eljön és nemsokára fordulhatunk balra a büfé, szálloda, turistaház felé. Három óra alatt értünk fel a pontba, 18 perccel hosszabb idõ alatt, mint az erre a szakaszra tervezett részidõ. Azon tûnödtem, hogy lassabbak voltunk-e, vagy ez a megváltozott K esetleg hosszabb, mint a régi volt. Az itiner errõl nem beszél. Nem sokáig tépelõdtem, hanem üdvözöltük az Igazgató Urat és a kitett zsiros kenyerekkel kezdtünk foglalkozni. (2:25)
Összességében jó félóra késéssel indultam tovább. Áginak kedve támadt még egy szakaszra, nem maradtam egyedül. Az is hasznosnak látszott, hogy az õt kisérõ Jocó ilymódon Lajosforrásnál lesz a hullaszállitóval, ami biztonságot jelent. Gondtalanul kezdtem menni, hiszen a Fagyos katonáig végig lejt az út és utána egy púpot leszámitva, nincs érdemleges emelkedõ. Monoton lépésekkel haladtunk a tiszta S-n is, miközben arra gondoltam, hogy a Pilis 50-en milyen pompásan néztük el - Takács Györgyivel beszélgetve - a kézenfekvõ utat. Most azonban nem követtünk el hibát és jöhetett a Lom-hegyi-nyereg, azaz az egykori Tölgyikrek.
A tavalyi, virtuális túránál már emlitettem, hogy a most következõ szakaszon érdemes figyelni a sárga festék elfogyása miatt.Az elején nem lehet eltévelyedni, hanem amikor elkezd az út lassan jobbra fordulni, akkor ki kell nyitni a szemünket. Észre kell venni, hogy az S mikor válik el finoman jobbra a vizszintessé vált talajon. Valamikor egy tisztásféleség után tette ezt meg, most azonban úgy láttam - illetve nem láttam - mintha a tisztást három év alatt benõtték volna a fák. Mindegy, az éberségnek meglett a jutalma, mert észrevettem a "jobb oldali elhajlás" szükségességét. Ha ezt nem tesszük, akkor a szekérúton szépen lemehetünk a Dömör-kapu völgyébe, ahonnan a K+, de fõleg a Z háromszög elég fáradságosan visz fel a Lajosforráshoz. Jó lenne még egy-két S a kritikus részen. Ezek helyét azonban azoktól kellene megtudni, akiknek errefelé gondjaik voltak.
Szóval, semmi tájékozódási probléma nem volt, csupán a haladási sebességgel voltam elégedetlen. A Fagyos katonától kezdve lélektelenül rakosgattam a lábaimat, kedvetlenül kerülgettem a köveket. A lassú haladás türelmetlenné tett és az óra sem állt meg. Arra gondoltam, hogy mi van még hátra. Csikóváralja nincs messze, Mészáros szerint Feidiga fog villogni a sötétben, mert a házat eladták, az új tulajdonos bekeritette. Kellemetlen, de még mindig jobb, mintha a Stromfeld- vagy a zsiroshegyi házhoz hasonlóan széthordanák. Utána a Kevély-nyeregbe kell feljutni, majd az ártatlannak látszó Csúcshegy gyötri meg az embert. Lehangoltan érkeztem meg a Lajosforráshoz 1 óra 8 perc késéssel. (5:25) A tervben 45 perc tartalék volt a szintidõhöz, de az eddigi teljesitmény - ugyebár - 23 perccel kilógott a tervbõl. Ági megjegyezte, hogy még 6 óra van a hiányzó húsz kilométerre, én azonban semmi lelkesedést sem éreztem a rákapcsolásra. Nem tudom, mennyire motivált a rendelkezésre álló hullaszállitó autó, tudatosan nem gondoltam rá, egyszerûen csak fáradtnak éreztem magam. Talán majd máskor nem pazarlok el circa 1 órát az útközbeni társadalmi életre. Igazában, ezen kivül, semmi bajom nem volt. Hát ennyi elég az öndiagnózisból. Majd gondolkodom még a történteken. Utólag mindenki okos. Én is.
Õsszefoglalás és ami közben kimaradt
Szép ez a túra. Jó elképzelésen alapszik: érezzük, hogy honnan hová kell eljutni. Az út is változatos: erdõk, virágok, mezõk kisérik. Csúcsokra megyünk, sziklákról látunk ki. Menedékházakban ülhetünk le, enni- és innivalót találunk. Birálatra mindig lehet ok, ezt meghagyom másoknak, akiket jobban érint. 13 teljesitett és 3 részben megtett Maxi után inkább magammal foglalkozom. Ha gondom van, az csupán annyi - bár nem is az én gondom - hogy lesz-e utánpótlása a szervezõgárdának. A megszaporodott teljesitménytúrák között néhány hagyományos út kiváltságos helyzetben van. Jó lenne, ha még sokáig élnének.
A hiányok vagy kispistázások ellenére mindig jól érzem magam a Maxin. A szervezõk többségét ismerem, a kispistázók is a barátaim. Családias a hangulat, ilyen a mi maxis családunk. Összeszoktunk. A hiányokat pedig ki lehet birni. Aki elsõre jön az nem mindig boldog. Jöjjön még többször, megéri. A tájékoztatást viszont idejében meg kell tenni, ne maradjon az utolsó napra. Nem mindenkinek van számitógépe, amin az utolsó percben jelent meg a cél helye. A térképvázlaton nehezen lehet kivenni, hol volt. Nem az én problémám, én már kinéztem az odavezetõ utat arra az esetre is, ha nincs szalagozás. Irni kellene valamit a kevélynyergi ellenõrzõ pontról is, mert ha az autós pontõr nem jön fel a nyeregbe, akkor az elsõ alkalommal túrázók bizonytalanná válhatnak, hiszen a pont odébb van.
"Józsikám, az idõjárásról legfeljebb a túra után beszélünk" - idézem ismét és utoljára a kiváló Lévay Bélát. Mivel utána vagyok elmondhatom, hogy kifogástalan klimatikus és talajviszonyok mellett haladhattunk az utakon. A valóságos idõjárás megcáfolta a tudományos elõrejelzéseket. Jó életünk volt. Honny soit qui mal y pense. Elõ az idegen szavak szótárával!
|
| | |
|
nagypapa | Túra éve: 2008 | 2008.10.10 16:45:16 |
|
megnéz nagypapa összes beszámolója |
BEAC Maxi 110
Van-e kellemesebb dolog, mint ülni a nagymarosi dunaparton, egy forró nap után, este negyed nyolckor és nézni a túloldal hunyorgó fényeit? Enyhe, hûsitõ szél fúj a viz felett, áthallik a beérkezett komp dohogása. Az ember elégedetten majszolja az ellenõrzõ pontban kapott zsiros kenyeret és arra gondol, hogy ezután egy pohár sörrel fogja majd lazitani az izmait. A túloldalon biztosan olaszos hangulatú, kisvárosi élet zajlik, lehet, hogy vándorszinészek vagy popzenészek szórakoztatják a helybelieket. A közönség székeket rak az utcára, mi pedig igyekszünk kultúráltan átvergõdni a mulatságon. Negyed nyolc még rendes idõ, nem kell kapdosni, várhatjuk a hajót, nézelõdhetünk.
Nem feszitem a húrokat, válaszolok. Igen, van ennél jobb dolog, mégpedig a befejezett Maxi. Ez az idén azonban elmaradt. Nyárspolgár módjára elnyúltam a padon és nem volt kedvem továbbmenni. Azt hiszem, hogy elég jól tûröm a meleget - pár évvel ezelõtt a szaharai tipusu Kinizsin benne voltam az ötven százaléknál kevesebb teljesitõ között - most azonban mintha kifogyott volna belõlem a szusz. Nézegettem a másik oldal hegyeit és nem éreztem lendületet arra, hogy felmásszak a Kálvária utáni sziklákra, aztán meg a Moli-pihenõhöz, pedig nagyon kiváncsi voltam, hogy ott van-e Csanya az ellenõrzõ eszközeivel. Erkölcsi kötelességem is lett volna továbbmenni, hiszen a Marcus Aurelius túrára ment Lévay Béla barátom rámbizta az ókori nyelvek tanárnõjének, Szabó Máriának, gardirozását az éj sötétjében. Kénytelen voltam megállapitani, hogy a nyárspolgárság mellett erkölcsi hulla is lettem, mert a nemes lovagi feladat sem tudott döntõen motiválni a folytatás mellett.
Pedig ki kellett volna tennem magamért, hiszen 13 Maxi után megbizható kalauz vagyok, aki "minden fát ismer". Ezt nem én találtam ki, hanem "elsõalkalom" tette közzé a csevegõ rovat (3221) számú hozzászólásában, 2005-ben. Büszkébb is vagyok rá, mint egy állami kitüntetésre, hiszen nem kételkedem a megállapitás elfogulatlanságában. Ezúttal azonban nem került sor ilyen kiválóságra, maradt a sivár befejezett jelen. Azt sem tudom, mit hoz a jövõ, lehet hogy ez lett volna az utolsó Maxi, s ez nem megalapozatlan nyávogás, hanem rideg ténymegállapitás. A 13-as szám egyébként nem zavar, szakmámból következõen a 12 után következõ számnak tartom és - babonás okokból - nem javitom ki. Minthogy nem biztos, hogy irok még 110-es beszámolót, azért szeretnék a kedvetekért néhány dolgot elmondani. Megszervezem tehát ezt a beszámolót, s elõször az idei túrát foglalom össze röviden.
Rendben megérkeztünk Magyarkútra és örvendtünk az ismerõs arcoknak (Borosnyai, Corradi, Dobos Ákos, Molnár Gábor, Wehner Géza és mások, akiknek a neve kiesett az agyamból). Török Ákosnál feladtam a lámpámat, mivel van vagy fél kiló, de nem mondok le róla, mert nagyon messze világit és alkalmas a távoli jelzések keresésére. Mészáros János, szokása szerint, nagylelkû volt és, aggastyán voltomra tekintettel, ingyen adott nevezési lapot. Beával ölelkeztünk, Amál - elfoglaltsága miatt - nem volt jelen. Mindezek után - nagyjából fél kilenc táján - elindultam és a szokott tempóban másztam fel az elsõ dombra. Az õszi kikericsek már vártak, mint ahogy késõbb is ott voltak az ismert helyeken. A Nagy-Kõ-hegy után végigkocogtam a kedvenc lejtõn a patakig, utána be Nógrádba. A falu szélén értem utol Végh Katit, akivel körülbelül addig mentem, ahol a vadméhek szeretnek tanyázni. Kaptam is egyszer tõlük egy akkora csipést, mintha kalapáccsal vágtak volna a fejemre. Ezután utolértük a klasszika-filológia tanárnõjét. Én hozzászegõdtem, Kati pedig elhúzott tõlünk. Egy ideig még láttam vidám, korszerû kalapját, aztán már azt sem. Innen vegyes harmonikázással mentünk tovább. A Saj-kút utáni emelkedõn egy fiatal hölgy hagyott el. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne legalább 15 kilóval könnyebbnek lenni. A Foltán-keresztnél megálltam egy banán elfogyasztása erejéig. Itt ért utól Molnár Gábor, akivel a Csóványosig volt szerencsém eszméket cserélni. A csúcson a kedves pontõrök aziránt érdeklõdtek, hogy rendbejött-e a Kinizsin megfájult derekam. Megállapitottam, hogy hire ment groteszk testtartásomnak, amivel az utolsó kilométereken végigdöcögtem a célig. Nem lehet elbújni a sporttársak elõl. Még szerencse, hogy bõven volt idõm a mutatványra.
A Rakodóig esemény nélkül telt az idõ. Ott - egészségügyi okokból - megálltam egy pillanatra, megnyugtatva a mögöttem elhaladó útitársat, hogy nem látom õt. Õ ugyanis elkerülte a szükségtelenül ott levõ Nagy-Hideghegyet és szintben folytatta útját. Az ilyesmi nem rázkódtat meg. Ha el nem felejtem, majd a beszámoló végén néhány szót ejtek az un. kispistázás elméleti és gyakorlati kérdéseirõl.
A turistaháznál mindig megállunk negyedórára-húsz percre és felujitjuk erõnlétünket. Aztán zuhi lefelé. Az a jó, hogy az utolsó tiz évben a fû benõtte a talajt, nem olyan görgeteges, mint egykoron. Kocog-döcög az ember lefelé, és örömmel látja, hogy ismét ott van Mészáros Gyuri bácsi a kisinóci tetõ alatt. A konzervativ tipusok szeretik az elõre kiszámitható dolgokat, az állandóságot. Megfelelõ embert a megfelelõ helyen. Ezután átvágunk Kóspallagon, betérünk egy pohár sörre a falu közepén lévõ kocsmában, aztán ki a faluból. A falu szélén valamikor volt egy nyomós kút, a mellette álló ház tulajdonosa el is magyarázta, hogy bizony nem ingyen van a viz benne. Jó, mi (Lévay Béla meg én) kivételek vagyunk, de sok a meggondolatlan ember. Bélával egyébként, jóval korábban, Kóspallagra bemenet ismerkedtünk össze, mert egyetértõen szidtuk az egyik ház udvarán üvöltõ táskarádiót és ez azóta is fennálló kapcsolatot hozott létre.
Kóspallag után jön egy folt kikerics, aztán hosszú menetelés Törökmezõig. Közben Marika elhúzott, mert a törökmezõi pontõrök közölték, hogy érdeklõdött utánam. Valószinüleg túl sokat mulattam a hideghegyi büfében. Elég lelketlenül mentem a Hegyes-tetõ aljáig, majd felvánszorogtam a dinnyékhez. Túl hosszúnak éreztem a mászást, s ettõl kedvetlen lettem. Ez taktikai hiba volt, meg kellett volna nézni az órámat, mert általában 12-13 perc alatt fenn vagyok. Most sem lehetett nagy eltérés. A türelmetlenség nem jó tanácsadó, ezt mindenkinek mondhatom, sok rossz következménye van. Az effajta emelkedõket számon tartom, azt is tudom, hogy a Múzslákra mennyi idõ kell és nem csalódtam még a mérésekben.
A dinnye közepes minõségû volt, a hollóházai csodálatos izû dinnyét sokáig nem lehet elfelejteni (Rákóczi-túra). A dinnye után irány lefelé a K jelzésen (és nem másfelé, to fix the ideas) és megállapithatja az ember, hogy a jótékony idõ sok mindent megold. Mondjuk, közel egy évtized alatt megtörténik az, amit két ember egy benzinfûrésszel egy nap alatt elintéz. Vagyis néhány fát tényleg eltakaritanak az országos (!, azaz fõútvonal) K ösvényérõl, a többit meg addig kerülgetjük, amig új csapás alakul ki az idõk során. Boldog idõben elég strapás dolog volt egésznapos esõben átmászni, esõköpenyben, ezeken az akadályokon. Szemtelenül meg is jegyeztem, hogy nem akadályversenyre neveztünk be. Boldog idõk, ismétlem, még hatossal kezdõdött az életkorom.
A Templom-völgyön lekocogni rutinmunka. Ereszkedés közben egy túratárs kritikai megjegyzéseit vettem tudomásul, majd pedig azt, hogy a komp kellõ idõben elment. Marika már benn volt, mentegetõzõ szöveget mormoltam és közöltem, hogy ezúttal a Börzsöny 50-nel megelégszem. A pontõrök elvégezték a szükséges adminisztrációt, utána pedig háromféle palacsintából választhattam. Élveztem az életet, s néhány telefonnal értesitettem azokat, akik itt vagy ott számitottak a megjelenésemre. Táplálkozás után kimentem az állomásra. A vonat öt perc múlva befutott. Mivel egy kerékpáros rengeteget vacakolt a rakodással, átszaladtam egy másik ajtóhoz. Az elsõ szakaszban a telefonálásom közben diszkréten eltûnt Marika ült, igy hazáig megtárgyalhattuk a nap eseményeit.
Most pedig a virtuális túra következik. Példának Corradi "Hogyan nem teljesitettem a Kinizsi 100-at?" cimû nagybecsû irása szolgálhat, de én valamelyest eltérõ módon fogom leirni az utat és inkább csak részeseményeket emlitek. Bevezetésként átalakitok egy mûegyetemi közmondást, ami ott, bizonyos karokon, szállóigeként ismert. Eszerint "a viz a mérnök legjobb barátja és legnagyobb ellensége". Ferditésemben ez igy hangzik: "a gravitáció az idõs turista legnagyobb barátja és legnagyobb ellensége". Az idõs gyalogló ugyanis több idõt pazarol el az emelkedõk leküzdésére, viszont a lejtõk célszerû felhasználásával le tud dolgozni valamennyit a hátrányból. Ilyen gondolatokkal hasznos nekivágni a visegrádi Kálváriának és türelmesen rakosgatni lábainkat. Pár éve a várnál lévõ parkolónál csatlakozott hozzám "elsõalkalom" és azt hiszem, nem bánta meg, mert jó idõre értünk fel Dobogókõre. A sötétedéskor szoktak kialakulni a kisebb karavánok, akik egy utat ismerõ egyént követve haladnak. Meg kell mondanom, hogy e tekintetben szerénységgel párosult praktikus gondolkodást is tapasztalhattam. Megtörtént, hogy amerikai szupermaratonon résztvevõ futó vélte úgy, hogy jobb lesz türelmesen ballagni egy aggastyán után, mint azt kockáztatni, hogy eltévelyedései folytán jelentõsen megnövekszik a túra távja.
Igy érünk el a nagyvillámi ellenõrzõ ponthoz, ami a túra kritikus helye. Itt döntik el a résztvevõk, hogy visszaereszkednek-e az Apát-kúti völgybe vagy - maradva a K-n - a gerincutat választják. Az ujonnan indulók és a tárgyilagosság kedvéért el kell mondani a következõket.
Több éve van már annak - lehet, hogy utána nézek a papirjaimban -, hogy az Erdészet komoly hangu figyelmeztetés után megtiltotta ezen a részen az éjszakai mászkálást. Szeptember elején megkezdõdik a vadászidény és - például a Sikároson - láttam a fákon feltûzve olyan hirdetményeket, miszerint 17 óra után még a jelzett túraútvonalakon sem szabad járkálni. Ez eléggé felbõszitette az embert, hiszen délután 5 órakor még világos van és - különben is - a túraútvonalakon mégsem kellene lövöldözni. Na, ezek érzelmi és eléggé vesztésre itélt vélekedések a hatósággal szemben. Mészáros János a távközlés mindenféle eszközével irt kérvényeket az erdészetnek, de ezeket elutasitották. Azt javasolta tehát, hogy a békesség kedvéért és az esetleges balesetek kiküszöbölésére, menjünk le az Apát-kúti völgybe és úgy érjünk el Pilisszentlászlóra. Kisded csapatunk azonban azt tette, hogy nem fordult vissza Visegrád felé, hanem - a K-n elõre menekülve - csak késõbb, már az erdõben tért le a szerpentin felé, szerencsésen eltalálva, hogy hol tud lejutni, az egyébként támfallal szegélyezett útra. Dehát, mégis csak a völgyet választottuk, mert nem akartuk Jánost kellemetlen helyzetbe hozni. A Kis Rigóba érkezve hozzáfogtunk Gyurkovich Gyuri bácsi legendás ragulevesének bekebelezéséhez, amikoris nyilt az ajtó és a keretében megjelent Valtinyi László. "Hát te hogy kerülsz ide?" - kérdeztük meglepetve. "A Pap-réten át" - volt a válasz. A csodálattól és az irigységtõl megállt a kanál a kezünkben, tapasztalva haláltmegvetõ bátorságát, amivel kockáztatta, hogy a vadászok ólmot küldenek a bõre alá. Ettõl kezdve egy-két évig úgy alakult a dolog, hogy saját felelõsségünkre maradtunk fenn és ha valaki firtatta volna, hogy mit keresünk arra, azt mondtuk volna, hogy eltévedtünk.
Önérzetünk azonban nem veszett ki. Igy történt, hogy amikor pár év múlva, egy karavánnal megérkezve a Pap-rétre, a sötétbõl egy hang mordult ránk: "Tudják maguk, hogy hol járnak?" - büszkén azt válaszoltuk, hogy "centire pontosan". "Azt is tudják, hogy tönkretettek egy vadászatot?" - hangzott a folytatás. "Sajnáljuk" - mondtam udvariasan, de minden átélés nélkül. "Még utánunk is jönnek" - tette hozzá valaki a hátam mögül. Lehet, hogy ez hatotta meg az, úgyszólván az erdészház kapujával szemben, a betonút mellett tartózkodó ismeretleneket, mert mire elértük a kis rét felsõ részén lévõ erdõ szélét, vadul elhajtottak autójukkal a Hegytetõ felé.
A helyzet tehát cseppfolyóssá vált. A mindig kispistázók - akik most igazolva látták magukat - és a bizonytalanok a völgyet választották, az öntudatos, meg a kiiráshoz ragaszkodó egyének viszont a gerincet. Nekem az volt a véleményem, hogy szebb egy tetõterasz a fényekkel teleszórt táj fölött, mint egy sötét, bezárt földszint. Ilyen körülmények közepette másztunk fel 2005-ben egy kisded karavánnal a Barát-halomra, amikor fényt pillantottunk meg a fák között. A Moli-pihenõben égett egy elég nagy tûz, s körülötte fekete alakok mozogtak. Megrémültünk, mert azt hittük, hogy sátánisták karmai közé kerültünk. A helyet azonban nem lehetett kikerülni, s az is látszott, hogy az elõttünk haladókat továbbengedik, miután valami bélyegzõféleséget beütöttek a papirjukba. Túlélésünk érdekében mi is engedelmeskedtünk, majd pucoltunk a forgóajtók irányába. Az biztos volt, hogy nem a rendezõség akciójáról van szó, de az nem volt világos, hogy mi is zajlik a tûz körül. A pecsét szövegét nem tudtam elolvasni, az idõvel pedig mindig spórol az ember. A Kis Rigóba érkezve - nyilván nem elsõként - beszámoltunk élményünkrõl az ott lévõ rendezõségnek. Úgy láttam, hogy Mészáros sem tudja, mirõl van szó és valamilyen csapdát vagy aknamunkát gyanit. Az idõ azonban elhozta a megoldást is és késõbb megtudtuk, hogy Csanya nevelõ akciójának voltunk tanúi és tárgyai, amivel azt akarta elérni, hogy az emberek mégis a Maxit járják végig és ne keressenek kibújókat. János is megnyugodott a tisztázás után. A statisztikának kellene igazolni, hogy Csanya pedagógiája, mint minden nevelési kisérlet, mennyire volt sikeres. Annyi elmondható, hogy a "megbélyegzett" emberek bizonyos öntudattal mutogatták másoknak a pecsétes vagy lyukasztott papirjukat. Ennyit tudok, a további részleteket az involvált személyektõl kell megtudakolni. Késõbb kisillabizáltam a bélyegzõ szövegét, miszerint "A becsületes játék az egyetlen út!" Jó kis tanács, olyasmi mint ez: "Mondj mindig igazat, mert akkor nem kell azon törnöd a fejedet, hogy mit hazudtál legutoljára."
A Kis Rigó: fogalom. Azután is, hogy Gyuri bácsi átadta az üzemben tartás jogát egy vállalkozónak. A vendéglátáshoz lélek kell és Gyuri bácsinak volt lelke. Ennek leszögezése után nem foglalkozom a jelennel, mert csak a tavalyi helyzetet ismerem, meg azokat a beszámolókat, amiket nem-túrázó, csak betérni kivánó ismerõseimtõl hallottam. Sajnos, semmi sem tart örökké. Az csak a jó, hogy Gyurkovich úr legalább ezen az estén mindig velünk van, lehet ölelkezni, vidámkodni és azt mondani, hogy jövõre ugyanekkor ugyanitt. Ameddig.
Tavaly János töklámpái mellett távozhattak a résztvevõk. Ez szép dolog, egy régi igéret teljesitése, ugyanis valamikor korábban (az is lehet, hogy tiz éve, nagyon megy az idõ, de lehet, hogy tévedek) a pilisszentkereszti szurdokba tervezett ilyen kisérteties világitást megtoldva magnóról szóló rémes, félelmet keltõ zenével. Az, sajnos, elmaradt, ott kullogtam patak mellett, de nem volt semmi félelmetes. Se töklámpa, se a szférák zenéje. Zene most sem volt, de a lámpát, úgy látszik, nem felejtette el.
Ugrok egy nagyot. Ha az ember régi fényképeket néz és összehasonlitja a mával, akkor arra gondol, hogy Dobogókõ sem tud ellenállni a pénz hatalmának. Szépen benépesül, mindig újabb területeket harapnak ki az erdõbõl és épülnek a tájba nem illõ tüdõszinû, citromsárga marcipánpaloták, tulajdonosaik dicsõségére. Legutóbb a Rákóczi-túrán ért sokk, amikor megláttam azt az épületet, amit a megrendelõ és a kivitelezõ a Bodó-rétre álmodott. Tartózkodva attól, hogy indulatos minõsitéseken gondolkozzam, inkább azt tudtam volna javasolni, hogy menjenek egy kilométerrel odébb és kérjék meg Waberer urat, hogy mutassa meg a László-tanya épületét. Azt mondják, hogy voltak túrázók, akiknek megtette. Lehet, hogy az a ház kissé régies, de tájba illõ. Nem tudom, miért vannak albumok és folyóiratok, ha az épitészeknek csak ennyire futja. Ne haragudjatok a kitérésért, nekem is vannak érzelmeim. Dobogókõi esetünkben annyi biztos, hogy a PS jelzést eltorlaszoló telek keritését indulatos turatársak az elsõ pillanatban letaposták. Magam mindig megkerülöm, csak azért is.
A Fagyos katonától az S jelzésen haladunk, amit azért jegyzek meg, mert Jávor Zoltánnak és embereinek van érdeme a festésben. Annyi festékük azonban nem volt, hogy a Tölgyikreken túl is fessenek, ezért a Lom-hegyi jobb forduló után, az erdészeti munkáknak köszönhetõen, a változó csapások miatt, évente tévedtek el az emberek. Egy alkalommal, néhányadmagammal több mint fél órát töltöttem el ide-oda szaladgálással,
mert valahogy nem tudtam ráismerni sem az útra sem (az irtás miatt) az erdõre. Pár év után Mészáros segitett rajtunk. Megoldása azért nem volt tökéletes, mert nem tõlünk kérdezte meg, hogy hol szoktunk eltévedni, hanem valahonnan a Torinától kezdve festettek, kezdetben nagyon, sõt szükségtelenül sûrûn, s mire a kritikus helyre értek, már nekik is szépen elfogyott a festék. Azért jó volt ez is, hiszen a fatörzsekre festett függõleges mészcsikok az idõk során nagyon megkoptak, sokan meg nem is tudtak róluk.
Csikóváralján nagy a kisértés az alvásra. A belsõ teremben mindig volt néhány fekvõ ember, de a pontõröknek sem könnyû megõrizni éberségüket a ritkásan szállingózó túrázók miatt. Feidiga keményen állta a sarat, Amál kevésbé, de dicséretére legyen mondva, hogy amikor felébresztettem és rámmeredt, azt motyogta félálomban: Ági is itt van? Ági a lányom és a nõi pontõrök rendszeresen érdeklõdnek iránta.
Csobánkáról a reggeli harangszó idején megy fel az átlagos túrázó a Kevély-nyeregbe. Nem hagyhatom ki azt az alkalmat, amikor a pontõrök a nyereg utáni lejtõn parkoltak az autójukkal és a nyeregben nem volt senki. Dehát azért mégis volt valaki. Egy szerencsétlen házaspár éjszakája vált pokollá emiatt. Õk - ha jól emlékszem - kéktúráztak és a nyeregben ütötték fel a sátrukat. Tessék elképzelni, milyen "alvás" az, amikor 5-15 percenkint rángatja valaki a sátrat és a pontbélyegzõ felõl érdeklõdik. Ez a nem túl fiatal emberpáros példát mutatott a türelembõl, mivel amikor én - már világosban - tudakozódtam, hogy "ti vagytok a pontõrök?" nem küldtek el a fenébe, hanem nyugodtan közölték, hogy a bélyegzõ valahol lejjebb lesz. Utólagos fejhajtásom elõttük.
Menjünk át a Virágos-nyeregbe, ahol, pár éve, Dévényi Zoli állt õrséget az ellenõrzõ pontban. Nem szeretnék túlozni, ezért nem mondom azt, hogy 24 órán át esett az esõ, talán csak 18 óráig nedvesedtünk. Zoli esõköpenyben magasodott a talaj fölé és megdicsért minket mondván, hogy mindenki megérdemli az elismerést, aki egyáltalán végig tudott jönni idáig. Természetesen, nagyon jól esett egy rutinos sporttárs elismerése, de másért idézem fel ezt a napot. Miután ugyanis elintéztük a célbeli adminisztrációt, az 56-os villamossal a Moszkva térre gurultunk és ott átszálltunk a 6-osra. A lényeg most jön. Amikor leültem az ülésre, a velem szemben ülõ nõ, mint akit kigyó csipett meg, felugrott és a villamos másik végébe rohant. Ha valaki nem sejtené ennek okát, könnyen megtalálhatja a megoldást, ha húsz óránál többet gyalogol esõköpenyben. Meg sem mondom, legyen ez rejtvény.
A Virágos-nyeregbõl átbotorkálunk a túloldalra. Ha valaki nem megy körbe, jó ha vigyáz arra, hogy hasra ne essék a vitorlázógépek vontatókötelében. Ha már elszántuk magunkat az egyenes útra, akkor ne nézzünk se jobbra se balra, igy nem fogjuk látni a szakembereket, amint az öklüket rázzák felénk, vagy kutyát szeretnének uszitani ránk. Megértem õket, mert valóban zavaró, ha mindenféle alakok kószálnak a réten, miközben folyik a repülés: fel- és leszállás. Nem kerül túl sok idõbe, hogy egy balkiflivel megóvjuk az érdekeltek idegrendszerét.
A célban a szponzorok és a házigazdák függvényében különféle ellátásban részesülünk. Ne feszegessük a kérdést, örüljünk az életnek meg a teljesitésnek, hiszen "a teljesitménytúrázás nem az evésrõl szól" (Copyright at András Kovalik, Kinizsi). Egy jó zuhanyozó, persze, hasznos lenne a továbbutazók részére. Ezek közhelyek. Amire visszaemlékszem az egy nagy vita volt.
Elnyúltunk a tornaterem parkettáján és a derekunkat egyengettük, amikor egyszerre csak nagy kiabálás támadt. Egy sporttárs adta ki a mérgét. Õ elõször volt ezen a túrán és rettenetesen feldühitette, hogy egyesek eltérnek a kijelölt úttól. Konkrét eseteket emlegetett, tényleg nagyon kiabált, hogy miféle rendezés, miféle résztvevõk vannak, ez nem fair play, ez disznóság, nem kellene oklevelet adni a csalóknak. Igen, ez a fiatalok "tiszta szigorúsága", amit a vénebbek - bár egyetértõen - de mosolyogva figyelnek. A jelenlévõk több pártra szakadtak, a szélsõségek között több árnyalat is megjelent. Igyekeztünk csillapitani a kedélyeket, már nem tudom mikor, de valahogy csak beállt a nyugalom. Török Imre és a Gnadig (umlautos a) házaspár biztosan emlékszik a jelenetre. Én az ilyen dolgokban - ha nem rólam van szó és a trükk nem botrányos - elég liberális vagyok, de ott keményen összecsaptak a nézetek. Ha lenne róla lehallgatási tekercs, Csanyának adományoznám, hátha hasznát látná a félrecsellengõk rendre szoktatásában. Valamelyest elfogadhatónak látszott az a nézet,
miszerint az útvonal az ellenõrzõ pontokra felfeszitett fonal, de hogy két pont között ki, hogyan oldja meg a közlekedést, az legyen az illetõ úri kedve szerint. Az meg nyilván a rendezõk dolga, hogy úgy helyezzék el a pontokat, hogy ne engedjenek túlzott kilengéseket. Ha valaki nagyon akar spórolni, legyen boldog vele, bár az intelligens rendezõk nem azért jelölnek ki olyan-amilyen útvonalakat, mert szadisták és szórakozni akarnak a résztvevõkkel, hanem azért, mert pld. egyes helyekrõl nagyon szép kilátás nyilik. Azt ugyan el lehet sibolni, dehát talán mégiscsak azért gyötörjük magunkat, hogy szép emlékekkel térjünk haza. Sokszor mondták már nekem, hogy "lelketlenül loholtok, mint az állatok". Súlyosan téved, aki igy gondolja, de hogy mi örömünk és tapasztalatunk származik egy-egy menetbõl, azt nem nektek fogom elmondani, akik úgyis tudjátok.
Már a csóványosi pontnál emlitettem, hogy fogalmunk sincs arról, mi mindent vesznek észre - és jegyeznek meg - a többiek. Idõnkint belenézek a túrák csevegõ rovatába, s nem régen azt láttam, hogy "megfigyeltek". XXXXX arról irt, hogy volt olyan résztvevõ a Kinizsin, aki nem hagyta ki a Szent László-kúp utáni szerpentin egyetlen csúcspontját sem és mégis beért a célba. A szövegkörnyezet alapján megkockáztatom azt a vakmerõ kijelentést, hogy én voltam az az élemedett szivar, akirõl szólt a mese. Leszögezve, hogy ezzel a megjegyzéssel nem óhajtok emlékmûvet állitani magamnak, továbbá megismételve azt a korábbi kijelentésemet, hogy nem szoktam "túldimenzionálni" szangvinikus túratársaim mozgásait, idõnkint jogot érzek arra, hogy szeliden figyelmeztethessek valakit arra, hogy "a túra vizszintes komponensét is végigcsinálhatnád". Tárgyilagosságból két szempontot meg kell emlitenem. Az egyik az, hogy a magasság húz. Magam is voltam diák, tudom, hogy az ember nem szeret vacakolni a szintek láttán, élvezi, hogy felfelé néha gyorsabban megy, mint vizszintesen. A Bükkben ide-oda rohangálva nemes vadállatnak képzeltem magam, aki elõtt nincs akadály. Szóval, értem én, mi az futni a cél felé, dehát most - megbeszélt szabályok alapján - társasjátékot játszunk, igazodnunk kell másokhoz. A második szempontom egyszerre szubjektiv és egészségügyi. Ma már kétszer meggondolom, hogy nekirohanjak-e bizonyos lejtõknek, mert kár lenne a heveskedés miatt fájó térddel vagy derékkal, idõ elõtt, értelmetlenül kiszállni kényszerülni a buliból. Ahogy tapasztalom, ez a jelenség nemcsak az aggastyánokat fenyegeti. Bizvást mondhatom, hogy jó dolog rokkantság nélkül megöregedni.
Elnyúlt ez a képzeletbeli, bár a valóságon nyugvó utazás. Visszatérek a nagymarosi dunapartra és - tiszteletbõl - még egyet felidézek akkori gondolataimból. Amikor a felére sikerült túrát szemléltem, vigasztalásként, Korompai Miklós barátom alakja jelent meg elõttem. Õ kitûnõ sportember, sprinter volt abban az idõben, amikor a sikfutásnak elismert iskolája volt Magyarországon. A mi 4x100-as váltónk (Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi) 40,5-es eredménnyel érmet hozott haza az 1952-es olimpiáról. 56 évvel ezelõtt, az bizony nagyon jó idõ volt. Szóval, egy baráti beszélgetésen, Miklós azt mondta: "Nézd, ha kedvetlenül, únottan mégy az edzésre, akkor hagyd abba az egészet. A sportot csak örömbõl szabad csinálni." Igy van, s mivel mi amatõrök vagyunk, eldönthetjük, hogy mekkora az a teljesitmény, amit - erõnket nem kimélve, izzadva és lihegve -, de örömmel csinálunk. Annyit kell vállalni.
Beszámolóm végén még egy másik, a nagyközönség által jobban ismert férfiút idézek. A szatirikus G. B. Shaw-tól származik a következõ mondás, amit csak német forditásban ismerek. Ha idõm lesz, utólag ideirom angolul is az eredetit, hogy épüljetek rajta. A mondat igy hangzik: "Wer fahig ist, schafft, wer unfahig ist, lehrt." (fahig umlautos a-val) Különféle helyzetekben különféle forditásai lehetnek. Például, ezt is mondhatom: "Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanitja." Veszem a bátorságot arra, hogy megtoldjam a hires iró mondását imigyen: "Wer unfahig ist für beide, erzahlt". Aki pedig mindkettõre képtelen, az mesél róla (ismét umlautok).
Ebben maradunk. |
| | |
vaddino | Túra éve: 2008 | 2008.09.14 22:50:05 |
|
megnéz vaddino összes beszámolója |
BEAC MAXI 110
Tavalyi tapasztalatokból fakadó ellenérzésekkel,és a nevezési szándék teljes hiányában érkeztem a BEAC MAXI rajtjába,a túra elõtti este.Sátramat Csanáddal osztottam meg,ahol a kellemes mértékû esti italozás után,még éjfél elõtt-mert ugye 110 kilométer az 110 kilométer-nyugovóra is tértünk.
Másnap 7kor keltünk,és 8:20kor,a hivatalos rajt elõtt majd egy órával nekivágtunk,én csak a sportért,Csanád viszont rajtszámostul.A mai napig nem értem a 9:15re kiírt rajtot...Nekem személy szerint nem kellemes az a tempó amit ahhoz kell tartani,hogy egyáltalán át lehessen kelni a Dunán.Mindegy,én ezt már nem is AKAROM érteni.Szóval haladtunk rendesen,a Csóványosig 4 óra volt az út.Innen Nagy-Hideg-Hegy felé fordultunk,ahol begyûjtöttük az OKT pecsétet.Idgesít a tudat hogy a mezõnybõl igen sokan nem járnak fel a Nagy-Hidegre,mert nincs ellenõrzõpont a tetõn.
Kérdem én:azért járunk túrázni,hogy a kiskapukat keressük?Persze,akinek nem inge,ne vegye magára...A hegyrõl lefelé utolértük Zolit,akivel Inócig együtt battyogtunk a szedresben.Innen egy kíméletlen napsütötte aszfaltút következik Kóspallagra,majd Törökmezõ jön.Ezen a szakaszon csatlakozott hozzánk egy Ácsi sporttárs,akivel hármasban faltuk a kilométereket(utólag is köszönünk mindent Sanyi!)A Hegyes-tetõ nem hazudtolta meg önmagát,kellemes zárása ez a börzsönyi szakasznak.Mire a másikoldal meredek lejtõjén a faluba megérkeztünk,tiszteletbeli zergékké váltunk,az is biztos.Sikerült bõ negyed órával a 7es komp elõtt Nagymarosra érnünk,kis pihi csak,menni kell,elõttünk még 60 km..
A visegrádi oldalra nézve csak egy kikötés volt:ne menjünk kocsmába.Nem mintha az ivók színvonalával lenne baj,csak az ott elvesztegetett drága idõ okoz gondot-sajnos(?)tavaly is ezen a ponton volt probléma,mert engedtünk a kísértésnek...Mivel azonban vizespalackjaink üresen kongtak,kénytelenek voltunk betérni egy helyre,utántöltés végett.Majd nekivágtunk a Fellegvárnak.Közben besötétedett,de a levegõ szinte semmit sem hûlt-rendesen folyt rólam a víz,mire elértük a parkolót.Itt meghallgattuk egy sporttárs beszámolóját az apátkúti-völgyben futó egyszerûbb útról...a Moli-pihenõ kihagyásával jelentõsen könnyebb úton lehet Pilisszentlászlóra jutni.Én személy szerint géppuskafészket telepítenék az apátkúti-völgybe...emberek! mennyi a nevezési díja a BEAC MAXI 90-nek?Hát mi felmentünk a Moli-pihenõhöz,de ahol Csanyára számítottunk,senkit sem találtunk...idén nem volt kint becsületpontjával,de sebaj.Szentlászlóra egy nagyobb csapattal érkeztünk meg.Sanyi sajnos kiszállt,ugyanis nem evett eleget napközben,éjjelre pedig meg lett a böjtje.És itt csatlakoztak hozzánk Ilóék,akik éjszakai 50re neveztek.Nem,nem voltak elégedettek sem a nem létezõ útvonalleírással,sem pedig a 2000ben rögzített távadatokkal...
Így,négyesben vágtunk neki a setét éjszakának,sikárosi rét felé battyogtunk.Már nem volt messze az erdészház vagy mi,amikor egy vaddisznót hallottunk csörtetni az aljnövényzetben...Csanád mindjárt csördített is kettõt-hármat az ostorral,mintegy ijesztegetésképpen...a réten kis kavarás után átjutottunk,majd Dobogókõ következik.Hatalmas holtpont közelettére lettem figyelmes a hegy derekánál,amin szerencsésen át is gördültem fenn a tetõn,ahol hûs szél fújt-ez nagyon kellemes volt.
A következõ ~12km-t sötétben találomra kanyarodás és igen kevés jelzés,sok-sok térképnézegetés jellemzi.Mire valahogy mégis megérkeztünk Lajosforráshoz,már lehetett vagy fél 6.Itt ücsörögni kezdtem én is,meg Csanád is,kicsit megfáradtunk a mûanyag székeken...Innen továbbindulva Hamar megérkeztünk Csikóváraljára,ahol sikeresen bejutottunk a th kerítésén belülre,pedig a pont a kapu elõtt volt kinn.Innen aszfalt Csobánka széléig,majd a Kevély-oldala,a piros sávon felfelé,ami sem nem jó,sem nem kényelmes,de ez van,ezt kell szeretni...Én elég könnyedén felkûzdöttem magam a tetejére,Csanádnak azonban égett már a talpa,õ nehezebben tûrte.Ezután szerintem nem 8 kilométer következik,mint ahogy az a leírásban szerepel,mert kb 70 perc alatt tettük meg a szakaszt.Csanád elmaradt mögöttem,két sporttárssal battyogott tova.Én Ilóékkal tartottam a tempót,a Virágos-nyeregbe együtt húztuk fel magunkat:ez a legkiborítóbb az egész túrában.Valahogy mégis meglett ez is,a pontnál olyannyira jól voltam,hogy pároslábon ugráltam.Nagyon laza volt azt mondani 106 kilométernél hogy én csak a sportért csinálom...
Innen ki volt szalagozva az út a célig,nekem kicsit többnek tûnt mint 4 kilométer,de jól bírtam még,gurult a szekér.A célban érdemesnek tartottaka kitûzõre,annak ellenére hogy én csak egy célpecsétet kértem(köszönöm).Csanád jó 45perccel utánam ért be,ostorcsattogtatással fogadtam...Kajáltunk kicsit,majd irány a villamos.Sokkal jobban bírtam a túrát mint reméltem,a célban még futkostam is egy keveset,meg is lepõdtem,hiszen a Via Dolorosa óta nem nagyon mozogtam semmit...
A szervezés BEAC MAXIs,de ha ez van,ezt kell szeretni...köszönjük(Emese!=)
vaddino
|
| | |
csiba | Túra éve: 2008 | 2008.09.10 21:33:46 |
|
megnéz csiba összes beszámolója |
Éjszakai 30
Igazából sehova nem szándékoztam menni a hétvégén. Épp kényelmesen pihenek itthon, mikor jön az invitálás egy kis gyaloglásra. Igaz még így is az elején picit gondolkoztam rajta, mert nem volt a leghidegebb, meg hirtelen is jött, de éjszaka mindig más egy kicsit. Szóval belevágtunk.
Találkozás Pomázon, majd onnan egy kis bemelegítõ ~7km-es gyaloglás Lajos forrásig. Egy jó tanács: kiérve Pomázról, és elhagyva az utolsó házakat elérünk egy tanya szerûséghez. Jellegzetessége, hogy jó sok a kutya. Mi már elõre feltankoltunk kövekkel, ki tudja, az ördög sosem alszik. Bár mikor legutoljára mentem erre, akkor meg volt kötve az összes, és akkor nappal volt, szóval még láttam is. Így csak arra lettünk figyelmesek, hogy a lámpafényben látható egy szempár, de több kutya ugat. Szerencsére nem jöttek közelebb, úgy néz ki, meg voltak kötve. De inkább hátra arc, és a jelzetlen úton baktattunk fel a forrásig. Szerencsére ez kb végig párhuzamosan halad a K+-szal. Azt hiszem így utólag jól döntöttünk, mert mint kiderült a kutyák el voltak engedve, és volt akit majdnem el is kaptak. Neki is nagy szerencséje volt, hogy megúszta. Francért kell ilyen embernek kutyát tartani. Elõbb utóbb történni fog ott valami. Vagy egy túrázóval, vagy a kutyákkal.
Szóval vissza a túrához. Felfelé rendesen kezdek izzadni, nagyon fülledt a levegõ. Semmi légmozgás. Néha valami állat megtöri a csendet, ahogy arrébb suhan a sötétben. Egy jó 1 órás menet után megérkezünk a forráshoz. Szembe jön velünk két futó, bár itt sétáltak még. Majd elsétálunk a nevezési helyhez. Hát itiner az nincs semmi, de ezt már korábban leírtam. Gyorsan elhadarják az útvonalat, de kb semmit sem ér. Közben befut egy bicajos is, akinek kb reflektor van a sisakjára csatolva. Irigylem érte. Az én lámpám fénye szinte eltûnik mellette. Kezdek szemezni a bicajos teljesítéssel, talán majd jövõre, ha találok társat. Elindulunk, kb 21:15. Elõször csak a forrásig, majd vízvétel után tovább az úton. Az elsõ elágazásnál már hezitálunk, hogy merre, szerencsére a gps segít. Igazából az elágazást is ennek segítségével vettük észre. Sokszor szenvedek és néha káromkodok, mert a bogarak csak özönlenek a lámpám fényére. Mellette még izzadok is mint a ló, kezeimmel csapkodok, de nem sok sikerrel. Az erdõbe érve kicsit csökken a bogarak száma. Robogunk lefelé Gyopár - forrásig. Egy bicajos itt is utolér, már jó messzirõl lehet õket hallani. Segítünk neki megtalálni az elágazást. A forrás kiszáradva, de még azért van víz a kulacsomban, ami rendkívül gyorsan eltûnik a nagy meleg miatt. Nemsokára feltûnik valami fényes csík valamin. Késõbb kiderül, hogy egy sorompóra van rátéve egy láthatósági mellény. Jó ötlet, bár ez inkább a bicajosoknak hasznos. Késõbb meglátjuk a pontot is, amit egyenesen akarunk megközelíteni, de a pontõrök megmutatják az utat. Így tényleg könnyebb. Pecsét mellé jár egy csoki is. Ezt jóízûen elfogyasztom, iszom és fogy a vizem. Kéne valami kút, mert ez így nem lesz jó. Jön egy kis aszfaltozás. Így este minden olyan más. Csobánkánál kicsit kispistázunk, vagyis inkább nagypista. Nem megyünk fel balra a P jelzésen, hanem egyenesen haladunk tovább az úton, hátha majd egy kút az utunkba akad. Így is lett, csak ezután nincs utca balra fel. Kb majdnem elmegyünk a buszállomásig, és a S+ jelzésen közelítjük a helyes utat. Egy szép kis emelkedõ áll elõttünk a nyeregig. Utolérünk két bicajost, kicsit beszélgetek velük és az egyiket kisegítem vízzel. Majd elköszönünk és ellépünk. Felfelé ilyen terepen azért gyalog még gyorsabb. Nyeregig elfogy ismét a vizem, de szerencsére ott a pontõrök adnak utánpótlást. Itt is találkozunk egy bicajossal, de õ a lefelé vezetõ szakaszon gyorsan ellép. A K-n leérve kicsit hezitálunk a helyes úton. Itt beér a két bicajos, és mutatják a helyes irányt. Többet nem látjuk már õket. Kicsit unalmas szakasz, házak balról, majd jobbról is, erdõben és lent a 10-es úton. Itt leülünk egy picit, enni kell. Közben elrobog mellettünk egy futó. Majd mi is megyünk. A patak mellett most nincs gaz, viszont por az igen. Néha olyan érzésem van, mintha sivatagba lennék. Meleg is van, szél is olykor besegít, és a lámpám fényében csak úgy röpködnek a kis szemcsék. A számban meg rastognak. Hurrá, aszfaltos út. Nem gondoltam, hogy még fogok egyszer ennyire örülni egy túrán az aszfaltos útnak. Rákészülünk az utolsó komolyabb emelkedõre. Egész jól megy, bár izzadok rendesen. Toljuk fölfelé keményen, bár társam miatt az utolsó métereken picit lassítani kell. A szél fúj mit a veszedelem. Kiérve a Virágos nyeregbe szinte elröpít. Rendes kis csapat fogad a pontnál. Bár a többségük pihen. Vizet itt is kapunk, meg egy kis útbaigazítást is. Kitartást kívánnak a hátralévõ pár km-re. Aranyosak, pedig még bennünk alig van valami, de jól esik. Átvágunk a mezõn a S jelzésig és azon elindulunk. Elhagyjuk a lódarazsakat is, majd az Újlaki hegy elõtt megjelenik az elsõ szalag. Ezeket követve lejutunk a Határ nyeregig, ahol elveszítettünk a szalagokat. Valami P kör jelzés rémlett, így elindulunk rajta. Kiderült, hogy mi a rossz ágát választottuk, de valahogy csak kijutottunk a városba. Itt is a gps segítségével navigáltunk el a célig. Bár az árok partjánál újra feltûntek a szalagok. És a cél is hamarosan, 03:00. Azért a szervezõk sem lehettek biztosak abban, hogy mindenki a helyes úton idetalál, mert a cél mindkét irányból fel volt tüntetve. Bent kínálnak minden jóval, megkapjuk az oklevelet. A kitûzõt meg keresik hozzá, de nincs éjszakai 30-as. Azért 110-est mégsem kérek mellé, de találunk egyet, amin nincs semmi táv feltüntetve. Az pont jó lesz. Majd elköszönünk és az éjszakai buszok felé vesszük az irányt. Közben én mégsem megyek el, mert bevárom egy még kint lévõ barátunkat. Vagyis csak szerettem volna, mert közben épp befutott még kettõ 30-as, akik ráadásul kocsival voltak és még egy kerületben is lakunk. Ilyen ajánlatot meg nem tudtam visszautasítani, így elfogadtam a fuvart. Ezúton is köszönöm nekik!
Összességében egy jó kis túra volt, kellemes táv, nem leamortizáló. De azért bármiféle útvonalleírás nélkül elindítani éjszaka a túrázót enyhén szólva is felelõtlenség. Az az egy lap közel sem használható navigálási célra. Bár tavaly is csak egy lapot kaptam. Úgy látszik ez itt hagyomány.
|
| | |
PSP | Túra éve: 2008 | 2008.09.08 23:30:11 |
|
megnéz PSP összes beszámolója |
Az "Éjszakai 50-es" Teljesítménytúra (2008.09.06-07.)
táv (2D vetületi hossz): 45,385 km (forrás mindegyik adatnál: Garmin GPSmap 60 CSx)
szint: 1429 m
menetidõ: 11:04 (naggyoooon lassúúúúú)
Jelvény, Google Earth file, szintábra: http://papics.eu/2008Ejszakai50es.html
A túra elõtti pénteken volt az elsõ esti floorball edzésem, majd szombaton déltájban következett a szezon elsõ tétmeccse (8-4-re gyõztünk a paksiak ellen, és meglõttem az elsõ gólomat is), így nem állíthatom, hogy optimális erõnléttel, kipihenten indultam volna neki a távnak, de hát mit nekem 50 kilométer az éjszaka kellõs közepén :-) Erre a marhaságra még Tomit is sikerült rábeszélnem, így nem egyedül kellett nekivágnom a távnak. Ha õ nincs lefixálva, akkor már szombat délután elterülök az ágyamon és valószínûleg másnapig fel sem kelek...
Így viszont már 21:00-kor nekivágtunk. Itiner címén egy nem túl bõbeszédû lapot kaptunk, de a követendõ turistajelzés, valamint az ellenõrzõpontok rendben fel voltak tüntetve, így úgy érzem, hogy az erre irányuló kritika (amit sokfelé olvastam a túra után) nem igazán jogos. Az elsõ kilométerek az Országos Kék mentén mindkettõnknek ismerõsek voltak, és itt még volt egy kis erõnk beszélgetni is. Sikáros környékén a rétek tele voltak õszi kikericcsel, ez Tomit ugyan nem hatotta meg túlságosan, de nekem tetszett. A városoktól távoli csillagos égbolt meg még annál inkább. A hatalmas tarvágás meg annál kevésbé... Innen a kék terelését követtük, melyen a piros háromszög elég meredek volt, de csak legyûrtük. Mivel szombaton és utána vasárnap is melegrekordok dõltek, éjszaka sem volt hideg, sõt, egy szál pólóban folyt rólunk a víz. Dobogókõ felé közeledve szerencsére feltámadt a szél, ami kicsit csillapította vízvesztésünk ütemét.
23:18-kor értük el a csúcsot, pontosabban már az az alatt található múzeumot. Itt volt víz, meg lilahagymás zsíros kenyér, ami nagyon finom volt. Itt meghallgattuk, hogy micsoda "kispistázások" vannak a BEAC Maxin (is), mi meg továbbra sem értettük, miért jó ez valakinek... No mindegy, a mi lelkiismeretünk tiszta. Innen lefelé a sárga sávot követtük. Sajnos a fejlámpáink nem csak a kisebb bogarakat, de a lódarazsakat is vonzották, így miután egy nekem repült és a földre pattant, ki kellett oltanom az életét... Ezen a szakaszon egyébként is több volt a bogár a kelleténél, így voltak részek, ahol négy ember csak egy lámpát használt a kis (és nagy) dögök elkerülése érdekében. A sárgát kétszer is elvétettük, de amint észrevettük a GPS-en, mentünk is vissza.
01:30-kor értük el a Lajosforrás elõtti pontot, ahol egy 20 perces pihenést tartottunk. Volt ott minden; víz, tea, süti-kavalkád - nekem a meggyes jött be a legjobban, ettem is vagy hármat! A saját szendvicsemet viszont valami kínszenvedés volt benyomni, annyira nem kívántam. Ez után már csak müzliszeletet tudtam enni (meg Isostart inni). Az éjszaka másik érdekessége az volt, hogy folyton hallottuk a távoli diszkók basszusának dübörgését... Szóval azért érzõdött, hogy nem vagyunk valami messze a "civilizációtól". Innen figyelni kellett a jelzésekre (azaz a GPS-re), mert a P négyszög, P+, Z+ és Z négyszög kombináción kellett lejutni (a kezdeti emelkedõ után elég meredek lejtõ következett, amit eme kései órán nem toleráltunk túlzottan jó kedéllyel) a Csikóváraljai turistaház pontjához.
A pontnál "Pilis50" jelzett rendületlenül lámpájával, hogy ne vágjunk át a mezõn, hanem az út ívét kövessük a pontig. Így is tettünk és 02:53-kor meg is érkeztünk. Az itt kapott csokit egyszerûen már nem bírtam megenni, inkább csak a saját Isostaromat ittam rendületlenül. Innen pedig beton következett egészen addig, míg a Csobánka tábla után nem sokkal elkezdtünk felkapaszkodni a P- jelzésen a hegyoldalba. Itt rólam ömlött a víz, Tomi meg kicsit lemaradt, de azért felküzdöttük magunkat a legmagasabb pontra.
Így értük el a Kevély-nyereg sátrazó pontõreit 04:09-kor. Korábbi ígéretemhez híven itt megtanítottam Tominak egy újabb csillagképet, ami a Sikáros elõtt megmutatott Cassiopeia után most az Orion volt. Innen aztán döngettünk lefelé - na jó, inkább botladoztunk. Mozgásomon erõteljesen érzõdött az alváshiány. Lassan kezdtem úgy érezni, mintha nem is csak a 30. kilométer környékén, de valahol 70-nél járnék... Ilyen szenvedõs 50-esem nem volt még. Szerencsére a lejtõnek hamar vége lett, és szintben haladhattunk. A Bécsi út elérése elõtt már csak egy kisebb huplit kellett legyûrni (ami nappal sokkal szebb, emlékszem), majd onnan ledöcögni, és mire ezzel megvoltunk, elkezdett pirkadni. Az úttal párhuzamos homokos földúton feleslegessé váltak fejlámpáink, majd nekiindultunk az utolsó nagy és hosszú emelkedõnek. Ez az elõbb leírtaknak megfelelõen nagy volt, és hosszú. Találkoztunk egy kis csapattal, akik az Éjszakai 30-ason indultak, de konzekvensen levágták a kék itteni kanyargását - mi nem tettünk így, ezért miénk az "eternal glory". Elérve a Csúcs-hegy oldalában futó Guckler Károly utat, megpillantottuk a város szennye felett sápadt sárgán kelõ napkorongot. Innen már csak egy kicsit kellet menni, és elértük a következõ pontot.
06:46 volt tehát, amikor Tomi lerogyott a Virágos-nyeregben. Szerencsére itt is volt palackozott víz, így utántölthettük igencsak kimerült készleteinket. Tomi hajthatatlan volt, így pihentünk egy kicsit. Ha pár perccel is tovább maradtunk volna, ledõlök, és alszom... De nem így lett, mert menni kell, ezért voltunk ott. A pontõrök megmutatták, hogy innen a narancssárga szalagokat kell követnünk a vitorlázó repülõtér felé (mellett), és nem kell felmenni a HHH-ra. Azt is megtudtuk, hogy a cél kicsit máshol van, mint régen, de a térkép és a GPS összepárosításával bebiztosítottuk magunkat a szalagok esetleges elvesztése esetére is. Biztos ami ziher alapon. Innen tehát követtük a narancssárga csíkokat, kikerültük a lódarázsfészkeket, és a követést sikerült egészen a célig folytatnunk - azaz nem volt szükség a GPS-re.
08:04-kor értünk az ovihoz, ahol a pontõr éppen akkor hozta a friss üst levest. Álmosak voltunk, így nem kértünk semmit, csak az oklevelet és a kitûzõt, majd az MTSZ pontszámításról folytatott rövid eszmecsere után mentünk is a villamoshoz. Nem 100% emberbarát illatom miatt nem ültem le, így kellemes perceket okoztam az utazóközönségnek azzal, hogy néha-néha álló helyzetben elaludtam... Szerencsére sikerült épségben hazatömegközlekedni, és egy gyors banánkarikákkal dúsított csokis gabonapehely (no meg fürdés) után bedõlni az ágyba. Ebédelni meg vacsorázni ugyan felkeltem, de ezeket leszámítva hétfõn 10 óráig aludtam :-) Jó volt, de legközelebb edzés és meccs után nem megyek éjszaka teljesítménytúrázni... |
| | |
highlander88 | Túra éve: 2008 | 2008.09.08 23:22:08 |
|
megnéz highlander88 összes beszámolója |
"Ez nem rock & roll baby
mégis túl fogom élni
ez nem álom
gyûlölöm utálom"
(Aurora:Keksz)
"Jöhetnél végre kalandra fel
helyedre holnap más hever
jöhetnél végre kalandra fel
felejtsünk minden rosszat el"
(Aurora:Bolond idõ)
Most harmadszorra álltam rajthoz Magyarkúton;elõször 2005-ben ,igaz akkor csak az Eötvös 70-en mertem indulni,másodszor tavaly,ahogy idén is a 110-en.
Elõbbiekbõl következik,hogy számomra nem volt zsákbamacska tárgya a túra,sem útvonal,sem rendezés,sem hiányosságok terén,és nem állítom,hogy ellenérzések nélkül szálltam le a vonattal Vaddino sporttárssal,aki osztotta a véleményemet(2007-ben együtt csináltuk végig).
Idén végre sikerült hangosabbnak lenni rendezõségnél a túra elõtt Magyarkúton,korán kelni úgyse kell,hát miért ne(Igen,mi voltunk az ostoros társaság.Akárki akármit mond,jó szolgálatot tett útközben is)...abba meg hadd ne kezdjek bele,hogy ugyan miért kell százast ilyen késõn indítani,de erre még visszatérek A VÉGÉN.
Reggel kissé mellbevágott a nevezési díj,amit majdnem normálalakban kellett kifejezni.Jó,lehet hogy csak nekem sok(nem csak).Többek között errõl is folyt egy kisebb vita este a rendezõkkel.Mindegy,õ dolguk...nem tetszik,el lehet húzni.
Szóval indulás...Álmos elhúz,ahogy megszoktuk,el is érte az ötös kompot,utólag is gratulálok neki.Megtudtuk,hogy Csaba ismét nem jön,így húzóember nélkül maradunk...nem baj,gyerünk.
Nógrád,bolt,faluvég,pecsét,forróság,sorbanállás a forrásnál,mintha osztogattak volna valamit.
A falu után irigykedve néztem a távolba tartó két lovast;majd máskor,máshol...
A Foltán-kereszt emelkedõjét rosszabbul vettem mint a sokéves átlag,a tüdõmet majdnem erõszakkal kellett visszaterelni a rendeltetésszerû helyére."De min csodálkozol,hülyegyerek,Rákóczi óta csak lógatod a lábadat!"
Fél tizenkettõkor már a Csóványosról lefelé tartottunk,elkerülve a tavalyi hibát,mikor is felmentünk a kilátóba.
Nagy-Hideg-hegy,(igen,mi felmentünk!)igyunk valamit...750 forintért kóla és rostos üdítõ;ennyibõl barátom a Tátrában két sört iszol,és oda bizony kétlábon kerül fel a hordó.
Gyerünk,mert nem vár a komp.Rohanunk lefelé,útközben Zolival kiegészülve szedrezünk egy kicsit,meg megpróbáljuk eldönteni,melyik a Slayer legjobb albuma:én nem tudok dönteni,Vaddino nem akar,Zoli meg mindet szereti.Ebben maradunk.Mire nem jó egy monoton lejtõ...
Berontunk Kisinócra:pecsét,aztán sör,de gyorsan.Zoli itt marad,megvárja a társát,mi rohanunk,nem állunk meg Kóspallagon,utána rohanás Törökmezõig,útközben egy komáromi sporttárs csatlakozott hozzánk,aki elõször indult a túrán.Így hármasban frissítettünk a turistaháznál(saját költségen,még mit nem,így utólag is köszönet illeti Sanyit),majd Vaddino rácsodálkozott a hátsó udvarban vegetáló emura.Megcélozva a hetes kompot rohanunk neki a Hegyes-tetõ utolsó emelkedõjének,a dinnye után(frissítés,végre!!!) le a zergeösvényen a faluba...
15 perccel kompindulás elõtt értünk le.Egy gyors nadrágcserére épp volt idõ,szükség kevésbé.Melegrekordok idején felvenni egy hosszú nadrágot...és ki megy el melegrekordok idején teljesítménytúrázni?Válaszolni nem kell.
Már majdnem nekivágtunk a kálváriának,amikor eszünkbe jutott,hogy egy korty vizünk sincs.Irány a kocsma,gyorsan iszunk egy dízelt",Kiss Ádám stand-up comedy virtuóz italát: 3 deci sör,2 deci kóla.Hát ez hat!
Felküzdöttük magunkat a Nagy-Villám tetejére,elõtte hallottuk a buzdítást néhány 'sporttárstól',hogy menjünk velük az Apát-kúti völgyön keresztül,mert arra jobb az út,meg rövidebb is.Hát elmehettek a 'tudjátokhova'(Ujj Zolihoz Balatont kerülni)!
Mi azért is a kéken megyünk tovább a Moli-pihenõ felé,ahol eddig Csanya fogadta az arra járókat.Idén sajnos nem volt fent.Azt persze mondanom sem kell,hogy õ nem tartozott soha a rendezõséghez,akik önkéntes pontõrködéséért mindig elszidták levelestül-ágastul.
Szentlászló,emelkedõk,étterem,leves,két új útitárs,Kóspallagon csatlakozott barátunk viszont úgy dönt,itt marad.Nem erõszak a disznótor,így megköszöntük a társaságát,majd merülõ fejlámpával indultunk Dobogókõ felé.A végére ez sötétben botorkálásig fajult,amit kissé nehezített két újonnan csatlakozott társunk,Ildi és Gergõ tempója(jó,rajt után még mi is lerúgjuk a csillagokat).Dobogókõn múzeumlátogatással kombinált pecsételés,fõhajtás Benedek István bakancsa,csákánya de elsõsorban emléke elõtt.Ezekkel járta az Alpokat a harmincas években,útjairól legendás "Csavargás az Alpokban" címû könyvében ír.
A Nagy-Villámról ismert 'sporttársainkkal' ismét sikerült találkozni,majd elmagyarázták,merre kell rövidíteni a dózerúton.Menjetek csak arra,de azért remélem lemerültök az éjszaka közepén.Mi a sárga jelzésen mentünk a Lajos-forrás felé,a túra legrosszabbul jelzett szakaszán.Tavaly júliusban felfelé fényes nappal is elkavartunk,sötétben meg még izgalmasabb...
Lajos-forrásnál már-már világosodott,a frissítõpont jó ötletnek bizonyult,mármint annak,aki tudott még enni,mivel én nem tudtam lenyelni egy falatot sem.
Csikóváralján ismét bementünk a magánterületre,mármint a néhai turistaházhoz,késõbb vettük csak észre,hogy a pont a kapun kívül vár ránk.
Innentõl kezdve elveszett minden élvezetes a túrával kapcsolatban:ugyanúgy ahogy Rákóczin,itt is elkezdett lángolni a talpam alatt a talaj.Hiába,a munkába és mindenhová hordott futócipõ megbosszulja magát.
Leértünk a mûútra,majd fel az Oszoly alá.Most utólag említeném,hogy a PADOK alatt,faluközpont irányában már a házak között VAN EGY NYOMÓS KÚT,ami az útról nem látszik.Ha másért nem,ezért érdemes mászni az agyonhasznált Oszolyon.
Töltés után nekiindultunk az utolsó elõtti nagy emelkedõnek,a Kevély-nyeregnek.Piroson annak idején lefelé valahogy nem tûnt ilyen hosszúnak,de tudjuk,hogy minden hegy meredekebb és magasabb felfelé mint lefelé.
Szenvedés,vánszorgás lefelé Pilisborosjenõ felé,már tûzõ napon.Társaim lehagytak,hát hadd menjenek,ha tudnak.Jó nekik.Két tatai sporttárssal folytattam az utat a falu szélétõl.Elõtte ismét jó "díszletnek" bizonyultak a lovak,és a talpam alatt lángoló talaj helyett másra is tudtam gondolni.
A 10-es útra szinte törvényszerûen rossz helyen mentünk le,hozzáadva legalább másfél kilométert a távhoz.Nem baj,legalább volt nyitva kocsma az út mellett...
A túra legkegyetlenebb szakasza most jött:át a mezõn a téglagyárhoz,majd fel a nyeregbe.Sajnos az utóbbihoz vezetõ út jócskán teli volt szeméttel,föntebb pedig idegõrlõen monotonnak tûnt a végtelenbe kanyargó út.
Egyszer csak vége lett,kicsit arrébb volt a pont,de megtaláltuk,igaz elõször mi is pikniknek néztük.
"Már csak 3km,és csak lefelé..." - Nem csak 3km,nem csak lefelé.De most már mindegy,közel a cél,majd eszembe jutott,hogy tavaly 'kissé' késtünk ugyan,de mi várt a célban,és kilátásba helyeztem egy csúnya verekedést,ha ismét megesik a csúfság.
A reptéren épp siklóernyõs tanfolyam ment,mikor átvonultunk a Határ-nyereg irányába.Megint eszembe jutott,hogy mennyi mindent kezdhet az ember a hétvégéivel,ha van lehetõsége,de nekem pont túrázni kell.Egy kifejezõ legyintés után megállapítottam,hogy majd máskor,máshol.
Tatai útitársaim megmutatták az útvonaltól nem messze álló libanoni cédrust,mert ilyet se látni minden nap,de pont ilyenkor merül le a fényképezõgép...
A cél elõtt már Vaddinoék várnak,Ibolyával és Álmossal kiegészülve.Álmos már kora reggel bent volt,igaz nem sietett sehova.
Cél,utolsó pecsét,valami zsíros izé,amibõl nem igazán tudtam enni.Gratuláció,majd mindenki menjen,amerre lát.56-os villamos,Moszkva tér,4-es,Nyugati,majd haza...
Végül,de nem utolsó sorban,néhány dolog,ami nem hagyott nyugodni egyikünket sem útközben:
-a késõi indulás(ha nem akarod széthajtani magadat az elsõ 50km-en,akkor búcsúzz el a Pilistõl???)
-az ellenõrzõpontok helyei(állítólag 90km-bõl megoldható az egész,a rendezõk tudnak róla,és tesznek rá...no comment)
-a nevezési díj(no comment)
-Igazolófüzet,útvonalleírás(aki látta,az látta,az enyémben például a '91-es(!) szintdiagramm egyik oldala háromszor,a tavalyi teljesítõk listája és az 'Ünnepi Köszöntõ' kétszer szerepel)
-bizonytalan,régi táv-,és szintadatok
Erre lehet mondani,hogy savanyú a szõlõ,meg hogy "tesecsinálnádjobban".Addig nem is fogunk hozzá,amíg kétséges ez utóbbi.
Ilyen az élet.
Felejtsünk minden rosszat el?!
highlander88 |
| | |
kekpolos | Túra éve: 2008 | 2008.09.08 17:28:24 |
|
megnéz kekpolos összes beszámolója |
A 110-es távra neveztem. Az ellátásban én nem találtam semmi kivetnivalót. A Csóványosnál kaptam sok finom mazsolát, a NHH-en nem is vártam el hogy bármit adjanak, ismerem a büfé kínálatát, és számoltam is azzal hogy ott vásárolok hideg üdítõt stb. A Hegyes-tetõn kaptam pár szelet dinnyét, Nagymaroson vizet, bedobtam két szelet zsíros-hagymás paradicsomos-ubokrás kenyeret jól megsózva, meg vettem két gombóc fagyit. A hegyen a vendéglõben kaptam finom (tényleg nagyon gazdag tartalmas volt) levest kenyérrel, köszönöm szépen mégegyszer. A Dobogókõi úriember megint nagyon kedves volt, volt sör, ásványvíz, zsíroskenyér hagymával, a Lajos-forrásnál két féle süteményt is megkóstoltam, meg talán a burgonyás pogácsából is, de lehet sajtos volt. Kaptam ott is ásványvizet, de ott volt a forrás is. Tovább a piroson a parkolóban kaptam volna csokit (nem kívántam, már annyit ettem), meg mintha valamivel kínáltak volna nagyon, de nem fogadtam el. A kevélyen megint víz, a virágos-nyeregnél úgyszintén. A célban nem tudom mi volt, engem a kelkáposzta fõzelékre emlékeztetett, nem tudom mi volt de nagyon jólesett mert akkor már fáradt voltam..
Jövõre is megyek, és most is úgy zártam a napot, hogy ttúrán még ilyen jókat nem ettem. |
| | |
csiba | Túra éve: 2008 | 2008.09.07 21:52:02 |
|
megnéz csiba összes beszámolója |
Valahogy én is így érzek, mint az elõttem szólók. Bár csak félig. Mindjárt le is írom, hogy miért.
Mi az éjszakai 30-on indultunk. 200Ft-ért viszont nekünk csodálatos volt az ellátás. A rajtnál ott a Lajos forrás, igaz az a túra után is ott van. Majd a Csikóváraljai pontnál kaptunk csokit, ezután a Kevély nyeregben vizet is tölthettünk, megtölthettük a kulacsainkat is, nem csak egy pohárral adtak. Majd a Virágos nyeregnél szintén volt víz, és ott is megtölthettük a kulacsunkat is. A célban meg süti, ropi, kóla, frankfurti leves, csoki. Ezekkel mind kínáltak. Szóval nekem ennyi pénzért nagyon tetszett ez az ellátás.
Az itiner hiánya viszont engem is felháborított. A rajtban csak 1 db 1 oldalas lapot kaptunk, de az a teljes 110-es távnak volt valami leírása táblázatban. Majd az egyik ott lévõ ember elhadarta, hogy merre kell menni. Már a harmadik elágazás után elveszítettem a fonalat, szerencsére volt gps, mert anélkül sok helyen nehéz lett volna. Mondta, hogy a Virágos nyeregben kérjünk majd normális itinert. Kicsit furán nézek, mert mi a fenének adnák ott? Megkapja a túrázó a vége felé? Na és persze mire odaértünk, és mondtam a pontõrnek, hogy akkor kérnénk egy itinert. Erre csak néz, nem tudja mi van. Nincs. Megmutatják, hogy milyen szalagokat kell majd követnünk. Ezeket a vége felé sikeresen elveszítettük, kb a Határ nyereg után nem találtunk szalagokat. Kiértünk valahol a városba, és itt is csak a gps-nek köszönhetjük, hogy meglett a cél. Csak ez alapján találtuk meg, mert valahol nagyon másfelé jutottunk ki a városba.
Elolvasva mások beszámolóit, és a tavalyi emlékeket felelevenítve (akkor a nappali 50-es volt) nagyon sokat kéne fejlõdni a rendezésnek. ÉS tényleg én sem értem, hogy akkor miért volt ez a nagy drágulás.
Szerencsére mi a 30-as éjszakaival viszonylag jól jártunk. Kedves, segítõkész pontõrök, ilyen ellátásra nem számítottam. De az, hogy kb úgy indítanak el, hogy semmi leírás nincs a kezedben, és semmilyen elérhetõség a szervezõk felé enyhén szólva rossz.
Remélem olvassák majd a szervezõk is az itteni sorokat, és jövõre változtatni fognak. |
| | |
Messner | Túra éve: 2008 | 2008.09.07 20:16:06 |
|
megnéz Messner összes beszámolója |
Csatlakoznék az elõttem szólóhoz.
Felháborító az, ami ezen a túrán volt. Az ellátás hiánya még kevésbé bosszantott fel, de a legszörnyûbb az itiner-nek nevezett valami volt, amit adtak. Csak az ellenõrzõpontokat tartalmazta, azok nyitvatartásával, teljesen rossz távolságadatokkal. Se szintadat, se útvonalleírás, se egy elérhetõség. Azért kemény, hogy 110-re sem adnak egy nyamvadt telefonszámot sem. Ráadásul a különbözõ távokra nem is készítettek külön itinert. De még itt nincs vége!
Én az éjszakai 50-en indultam, namost a Kevély-nyeregtõl Hûvösvölgyig az Orsz. kéken haladva nem volt egy pont sem!!! Legalább az Árpád kilátóhoz tehettek volna egyet. A Virágos-nyeregben a réten láttam pár autót, sátrakat, eldobott sörösdobozokat; (mindenki aludt!!!), sehol egy bólya, gondoltam helyi fiatalok kijöttek sátorozni, berúgni, és ez nem lehet a pont. Hûvösvölgyben tudtam meg, hogy az volt a pont. Kimentek bulizni, berúgtak, elaludtak.
A legfelháborítóbb, hogy nem találtuk meg a célt. Az itinerbe nem volt beleírva, hogy hol van a cél, mondottam még egy telefonszám se. A túrakiírásból emlékeztem, hogy a Gyermekvasutas Otthonban lesz a cél, de ott egy lélek se volt. Ekkor már többen kerestük a célt, felkutattuk az egész környéket, kérdezõsködtünk, de semmi eredmény. Végül hazajöttem kitûzõ és emléklap nélkül, szomjasan, mivel a Lajos-forrástól a célig semmi vízvételi lehetõség nem volt (pedig az egy igen szép kis szakasz)!
Remélem a szervezõ (Mészáros János, aki egyébként aranyjelvényes túravezetõ hmmm.) is olvassa ezeket a kritikákat... |
| | |
MaRabU | Túra éve: 2008 | 2008.09.07 18:13:08 |
|
megnéz MaRabU összes beszámolója |
Börzsöny50 MTB
Nagyon nem szeretek panaszkodni, de felháborított amit ezen a túrán kaptam 900ft-ért. Csóványoson egy korty víz, annyi nem volt, hiába kértem. Ez rettentõen lelombozott, miután feltoltam a bringát 938m magasra. Ám nem csak itt, máshol sem volt se egy 70ft-os csoki, se egy deci víz. Persze, a "hüttéknél" a mellékhelyiségben mindenki megtámadta a hidegvizes csapot ebben a tikkasztó hõségben (35 fok, melegrekord, elsõ regisztrált szeptemberi hõségriadó), de az bármikor a megfáradt túrázók rendelkezésére áll - szerencsére! Mert a szervezõktõl éhen és szomjan haltam volna a szokásosnál magasabb nevezési díj fejében. Tény, hogy a végén a Juliánusz kilátónal elfogyaszthattam egy falat! finom dinnyét és Nagymarosnál egy hagymás zsíroskenyeret, köszönöm! Még jó, hogy nem a 110-en indultam 2500-ért. Annyiból elmegyek 4 olyan túrára, mint a múlt heti feneséges Mályvád55, ahol konkrétan 4km-enként teletömtek az ellenrõzõ pontokon mindenféle finomsággal (óriási kókuszrudak, alma, zsíroskenyér félúton, édességek és persze víz), majd a célban még szabadszedéses babgulyás és annyi jégkrém járt, amennyi belénk fért. Na igen, oda jövõre is visszamegyek...
Egyébként a terep tökéletesen élvezhetetlen kerékpárral. Hogy jót is mondjak, életemben nem ettem ennyi finom szedret, mint ezen a túrán. Életmentõ volt. |
| | |
|
Kerek repkény | Túra éve: 2007 | 2007.09.28 00:23:06 |
|
megnéz Kerek repkény összes beszámolója |
BEAC Maxi 110 km (Jubileumi XX. Rendezés) -vigyázat, hosszú!
Már hamarosan délután kettõ óra lesz. Erõtlenül fekszem le a fûbe Virágos-nyeregben. Ennek soha nem lesz vége. Csak talpalok eszeveszetten, mindig fogy a táv, de aztán a hátralevõ kilométerek mindig egyre hosszabbra nyúlnak, mint mikor valaki mindig tovább rágcsálja az utolsó gumicukrot, csak hogy tovább tartson. A fûben fekve már nem érzek semmit, nem akarok semmit. Aztán a fûszálakról felemelem tekintetem az égre, s nézem az egymással versenyzõ felhõket. Kékdroid bíztat, hogy innen már „csak” 4 kilométer a cél. Még 4… Petami nem messze fekszik és felbukkan RitaB is, leül mellénk, mert megjár. Aztán rövid éledezés után elkezdünk ereszkedni. A Nap meleg sugarait érzem a nyakamon és arcomon, közben fúj a szél. Néha egy-egy párperces leülést kezdeményezek, aztán megyünk tovább. Aztán a csoffadásból és fáradtságból egy új hangulatforma születik meg, amit még nem tudom, hogy lehetne egy szóval leírni, de a lényege az, hogy az ember, akármilyen álmos és fáradt, jól érzi magát, vigyorog mindenen (nem alkoholizáltunk, nem voltunk beszívva!!! :)) hülyeségeket beszél és énekel, és minden létezõ Máté Péter számot Beac-osít. :D (emlékeim közt van egy tépett itiner…)
És akkor egyszer csak azt hallucinálom, hogy szemben az úton jön Vándorköszörûs. És nem is álmodom, hanem tényleg. És úgy megörültem neki és úgy meg voltam hatódva. Hozott nekünk meleg levest, és elõrevetíti, hogy a célig már nincs egy kilométer. Megdicsér minket, hogy nem is tûnünk fáradtnak, majd kér, meséljünk, mi meg egymás szavába vágva mondjuk a magunkét. :) Aztán hamarosan átkelünk a mûúton, lépcsõ, sínek, ismerõs sárga épület. Bokorsövényen BEAC MAXI papír. Zergeugrásokkal elõrerohanok, majd vigyorogva ülök le a lépcsõn, a célba együtt megyünk be. Gratuláció, elégedett arcok. Boldogság. Sikerült. :)
Azonban minden sikerhez rögös (Pilisre vonatkoztatva ez szó szerint igaz kijelentés) út vezet, sosem szabad elfelejteni, mik segítettek hozzá ahhoz, hogy eljuss addig, ahol épp vagy.
Az a nagy csütörtöki rohanás, mert egy hirtelen jött ötlet folytán úgy éreztem, ott szeretnék lenni az aznap esti TTB étkezésen. A buszon még ismerõssel is találkoztam, akivel amúgy is szerettem volna összefutni a héten, így Székesfehérvárig társaságom is volt. Budapesten a megbeszéltek szerint Kékdroiddal felkutattuk a pizzéria hollétét. Ettünk egy jót a népes TTB osztaggal, este pedig Vándorköszörûs és Franci vendégszeretetét élveztem.
Pénteken ráhangolódás a Beac-ra, s hamarosan már ott ültünk a vonaton. Ahogy közeledtünk a célunk (ami a rajt is egyben :D) felé, egyre sûrûsödtek az ismerõs arcok. Sokakat rég nem láttam, nagyon örültem nekik. Mikor az átszállást bonyolítottuk le, pár mit sem sejtõ ember csodálkozva mondta, „Ni má’, mennyi síbotos…”
Még fel sem ocsúdtunk, Magyarkúton leszállva a hömpölygõ tömeggel egyenesen a rajtba sodortattuk magunkat. Némi kis küzdelem után végre hozzájutottunk a papíroshoz, amivel megpecsételtük sorsunkat, mert megkaptuk a rajtbélyegzõt. Hamarosan sportszakmai patakátkelés következik, ami ugyan nem szórja meg a népet, de hiába van nálam két bot, azért a túlpartról majdnem sikerül visszacsúszni. :) Felfelé kell menni, ragad a sár és második talpat képez. De kérdem én, minek, ha már egyszer van talpa a cipõmnek. Biztos a nagyobb tapadás érdekében. Az emelkedõ igen jól megy, többnyire elõzünk, de nyilván minket is elõznek. A kerékpárosokat nagyon nem irigylem. Ha ilyen sár lesz a túrán végig, akkor igen meg fog izmosodni a karjuk. Hangulatos hegyek, szép erdõ, hatásvadász kilátás a fák mögül baloldalt az alant elterülõ tájra. Aztán késõbb valami félig elkészült betonszerkezet mellett/felett/alatt (? :D) kell átjutni a túloldalra. Kis fennakadást okoz, de csak azért, mert végig kell gondolni mindenkinek a lába hossza és magassága függvényében, hogy neki melyik a legoptimálisabb út. :)
Nógrád elõtt Szilvit faggatom a Mont Blanc körrõl, közben Beugró lány-ékkal is egy tempóban haladunk sokáig (utólagos észrevétel, mert akkor még nem tudtam, hogy õk azok :D). Hamarosan feltûnik Nógrád vára, s megérkezünk az elsõ ellenõrzõpontra.
Egyre jobban besétálunk a Börzsöny hegyei közé, mikor egyszer csak megpillantjuk az elsõ jubileumi meglepetést egy kis asztalkánál. Kávé, zsíros kenyér, reggelinek való. :) Nyam.
Itt találkozunk újra Mikivel, akinek a rajtban már tudtunk gratulálni a sikeres Mont Blanc körhöz, most együtt eszegetünk. Innen egyre fel, egy-egy szélesebb részen az út mellett a biciklisek lazítanak. Páran cukkolják õket, mi inkább bíztatjuk, meg próbáljuk õket megnevettetni. Egyre feljebb érünk, a Foltán-keresztnél meglepetésszerûen régi újságokat, meg érmeket osztogatnak.
Egészen kimelegedtem, mikor a hõn áhított csóványosi geodéziatornyot megpillantottuk. Pecsét, majd fel, mert világosban én még sosem voltam itt. A létrák fagyottak és sárosak, így nem meglepõ, hogy kezeink lefagynak és sárosak lesznek, mire felérünk. Pár fotó, gyönyörködés az alattunk pöffeszkedõ Börzsönyben. Szép, ahogy a fák követik a hegyek ráncainak vonalát.
„Itt most melyik jelzést kell követni? Amelyik tetszik?”
Nagy-Hideg-hegy elõtt igen nagy meglepetést okozott a soron következõ meglepetéspont, ahol különféle sport -,ill. csípésekre való krémekkel kínálgatták a pontõrök a túrázókat. Elidõztünk itt egy pár percig és szociológiai terepszemlét végezhettünk a túratársak útvonal-választási szokásairól. Itt hangzott el egy utánunk érkezõ ember szájából is a bekezdés elején levõ idézet. :) Fenn a turistaháznál frissítettünk kicsit.
Börzsönyi hangulat: Még most is el tudnám képzelni, hogy ott ülünk Kóspallagon és kortyoljuk a hideg kólát. Mikor az erdõszélen ezernyi õszi kikerics pompázik, s szinte rózsaszínre festik a mezõt. A Börzsöny utolsó lankáit, a nap fényét a dombokon, elõttünk a sok túrázót. Törökmezõn a félig nyers paprikás krumpli (éhesek voltunk és pont rosszkor értünk oda :D) úgy is nagyon finom volt. Közben felismerni vélem a pont Vali nénijében azt a Vali nénit, aki a Mályvád céljában is ott volt. Sokat beszélünk itt vele, megkérdezi, melyik távon vagyunk, eláruljuk, hogy 110. Erre csak azt feleli halkan a fülembe súgva: „Nem vagytok ti egy kicsit flúgosak?” :)
RitaB ajándékoz Kékdroidnak és nekem egy szép adag rizses csokit. Jól elmajszoljuk, aztán hamarosan elsomfordálunk.
Ha lement a Nap, illene, hogy ne legyen melegem…
A fellegvárba feljutni nem kis teljesítményt igényelt tõlem. Valahogy egészen kifáradtam és muszáj volt ennem odafenn. A parkoló mellett ültünk a csapnál a sötétben, ittunk pezsgõtablettát is. Aztán indultunk tovább. Mindig egyre többször csak felfelé. Melegem volt, de már a szél is fújt. Sokszor megálltam, zavartam el a fiúkat, hogy menjenek elõre, majd Csanyánál megvárnak, de minden próbálkozásomra ugyanazt válaszolták: „Nem!” És nem is hagytak ott.
A fény az alagút végén
Én nem érzem magam fáradtnak fizikailag, de el tudnék aludni. Jó régóta mászunk fel, és egyszer csak fényt látok. Biztos Csanya, gondoljuk, s örömittasan lépdelek a várva várt leves felé. Mikor odaérünk, még ott van Vándor Csillag és RitaB. A leves már elfogyott. De nem baj, én nagyon örültem a teának és annak, hogy Csanya ott volt a levél alakú papírlyukasztóval. Hamarosan Csillag elindul. Rita elmondja, hogy nincs meg a pecsételõlapja, de ekkor feltûnik szoki-moki (utólagosan derült ki :D) és társa, akik megtalálták az elveszett papírdarabot, így innen négyesben megyünk tovább vidáman, nevetve.
Ének az erdõben
Hiába nem vagyunk összeszokott énekkar, de két ember már tömeg, nem hogy négy, így fiúk (Kékdroid, Petami) és mi, lányok (RitaB meg én) szépen két szólamot alkotva énekelni kezdünk. Ég már a város, meg a ház is, jó, hogy az erdõ még nem. :D Olyan úton haladunk, ami igen keskeny, ráadásul baloldalt meredeken lejt, csúszós, avaros, köves. Elõvigyázatosan haladunk, s mindig figyelmeztetjük az utánunk jövõt, hogy milyen jellegû terepakadályokra számíthat. A sötét nem viccel.
Forgóajtók
Akármennyire is nem hittem volna, hogy lehet ilyen kivitelezésû egy vadkerítés, hogy nem létrán kell átmászni, hanem forgóajtóval van ellátva, hát igenis megbizonyosodtam róla, hogy létezik. Szépen átkeltünk, majd párszáz méter múlva jött egy másik, amit én észre se vettem, de Petami jó kisfiú révén szépen átment a forgóajtón (õ kérte, hogy említsem meg a beszámolóban :D)én meg mint a hülye, keresem, hogy hol a kerítés, amit õ kikerült, aztán kiderül, hogy sehol. :D
Kisrigó
Vándorköszörûs megvárt minket Vilivel a Kisrigóban, nekik itt lett vége a túrának, 70 km-re neveztek. Rendes volt tõlük, hogy itt maradtak és még beszélgettünk velük kicsit. Jóízûen lapátoltam magamba a forró ragulevest. Újjáéledtem. A mosdóban rendbe lehetett szedni magunkat, majd hajnal negyed kettõ felé indultunk újra bele az éjszakába.
Töklámpások éjszakája
Alig értünk be az erdõbe, érthetetlen módon egy töklámpást találtunk az ösvény mellett. Majd mindig egyre több és több gyertya, mécses, töklámpás került elõ, valami hihetetlen fílinget adva ezzel a túrának. Csodálatos volt. Ahogy mentünk át a hídon és ott voltak a gyertyák meg a… Ezt nem tudom visszaadni. :) Ott kellett lenni.
Az elsõ busz még sokára megy
Dobogókõre is feljutottunk, hát íme. (RitaB-nek felfelé holtpontja volt, de megállás nélkül jött fel, ahogy tudott, nagyon tiszteletreméltó.) Inkább köd van, mint hideg, de ez utóbbi sem lebecsülendõ. A buszmegálló környékén pár elcsigázott feladó toporog, 4 óra 5 perc az idõ, a pontõrök 10 perce mentek el állításuk szerint. Mi hajnalizunk egyet a buszmegállóban az élelmiszerraktárunkból és nézzük a ködben a lámpák tompa fényét.
Hátborzongás Dobogókõn: Köd van. Forgok körbe-körbe, nézem a fákat, hol a jel, mindannyian nézzük. Rajtam van az összes jelenleg ebben a térben és idõben jelenlevõ pulcsim, pólóm, polárom, de fázok, vacogok. Szitál a köd, talán esik is, néha nagyot koppan a fejemen egy jéghideg vízcsepp. Tartom az elemlámpát, de le vannak fagyva az ujjaim. A kesztyûért nyafogok, amit el se tettem. Jobb híján (miért kell jobb? :)) Kékdroid tiszta (!) zokniját kapom kézmelegítõ gyanánt. Negyed óra múlva már érzem a pozitív hatást. :)
A körülöttünk levõ világ olyan, mintha a világ végén járnánk. Sötét, szürke égbolt, pedig lassan reggel 6 óra lesz, illene világosodni, de homogén felhõréteg burkolja be felettünk az eget. Csak megyünk hosszasan a sárga jelzésen, néha van egy-egy trükkös útváltás, de Kékdroid és én is jól emlékszünk erre az útszakaszra. Petami unalomûzõként zenét hallgat és kántál, kicsit olyan, mintha táncolna is hozzá esõköpenyében. :) E jelenet kicsit megmosolyogtat. RitaB néha kicsit elmarad, de jön rendületlenül. Egyszer megvárom, aztán már együtt megyünk, valami kis apróságokról beszélgetünk, de még mindig van erõnk nevetni. :) Ez az, ami számít.
A neogranormon történet: A Kisrigó vendéglõ körülbelül 70 km magasságában van. Bubut a kompnál láttuk utoljára, azóta már beiktattunk egy hosszabb (a fellegvárnál) és egy rövidebb pihenõt (Csanyánál). A lényeg, hogy legalább egy órával késõbb értünk a fenn említett helyre, mint a fenn említett személy. Csodálkoztam is, hogy mit keres még ott, aztán mikor megszólalt, már sejtettem, hogy azért várt meg, hogy visszakérje a kenõcsöt, amit kölcsön kaptam tõle. Hogy a történet teljes legyen, érdemes megismerni az elõzményeket is. :)
Izzasztó hõség, kemény, meredek mászás fel Hegyes-tetõre. Itt inkább elõznek minket, de én képtelen vagyok gyorsabban menni. Odafenn sok-sok ízletes dinnye vár (erre már elõzetes utal, a kedves pontõr (Gyõri Péter) nem sajnálja tõlünk. Kékdroiddal felmegyünk a kilátóba, mert állítólag szép a kilátás (én még sosem voltam itt), tényleg az. Kicsit hûvös van, ezért lassan vissza lemegyünk. A többiek már elmentek, Bubu viszont kitartóan tömi magába a dinnyeszeleteket. Megkér minket, várjuk meg õt, addig mi is eszegetünk. Szép lassan elindulunk a pontról (Bubu nem hazudtolta meg magát, mindkét kezében volt egy-egy szelet dinnye a távozáskor. :D). Aztán ahogy megyünk a Hevér-lyukaknak (ezt Bubu mondta) nevezett nem éppen természetes jelenségek mellett, eszembe jut, hogy nekem jólesne egy kis kenõcs. Bubunak volt még minimális neogranormonja, amit készségesen rendelkezésemre bocsátott. Kerestem, kutattam szememmel az alkalmas helyeket, s Bubu azt mondta, bújjak el a Hevérlyuk kerítése mögé. Én már onnan az útról láttam, hogy ott szakadék van, így nem preferáltam a javaslatot. Ezt meg is jegyeztem, meg hozzátettem, hogy nem akarok lezuhanni, meg meghalni. Erre Bubu helyeselt, hogy az valóban nem lenne jó. Majd rövid hatásszünet után hozzátette: Mert akkor lezuhanna a neogranormon is…
Hát ezután történt, hogy mi azért Kékdroiddal megálltunk, Bubu meg elsuhant. Aztán a szép kis erdei ösvényeken lecsorogtunk a Templom-völgybe, de Nagymaroson futottunk, nehogy lekéssük a kompot. (végül bõven elértük) A Dunán való átkeléskor Bubu is ott volt, meg sokan mások: Vándorköszörûs, Aleszka, RitaB, Sir Dan, Vándor Csillag, Zsotyek, Petami… Szóval jó sokan. Az ég már besötétedett, a környezõ épületek, utcai lámpák fényét a komp alatt megtörõ feketés-kék hullámok csillogtatták vissza. Hogyha ilyen szépen összeverõdtünk, hát elnevetgéltünk az úton, ami a nappalból az éjszakába szállít át minket. Éreztem, a küzdelem most jön. A túloldalon a többiek elindultak egybõl, mi Kékdroiddal megvártuk Petamit, míg a depótól megszerzi, ami az övé. :)
Akartam én ezt?
Tölgyikrek után, mintegy gongütésre, elment a kedvem az egész túrától. Álmos voltam és nyûgös. Volt 1 (vagy 2) vízhólyagom, de különösebben nem éreztem. Lajos-forrás ellenõrzõpontig elõresiettem, hogy ott érjem a pontõröket zárás elõtt. Kaptam tõlük egy flakon buborékos vizet. A forrás mellett csoffadtam. Nem akartam továbbmenni. Egy autóra vágytam, ami bevisz Hûvösvölgyre. Rita és Kékdroid is bíztattak, hogy eddig jól ment, most már meglesz a vége. De nem tudtam elhinni…
Gyopár forrás
Gyengének éreztem magam. Még most is látom Rita arcát, hogy sajnál és mondja, hogy ne adjam fel, megvár, hiszen megvárjuk egymást, meg eddig is megvártuk egymást. Nekem viszont ülnöm kell, ezért õ elindul. Kékdroid bíztat, lelket próbál verni belém, bár a sírás szélén vagyok, azért mégis mosolyra húzódik a szám. Pláne, mikor felbukkan Olahtamas és Annamária, akik épp erre túrázgattak csapatukkal. Nagy öröm mindkét oldalról. :) Beszélgetünk kicsit, elmondják, hogy Rita valamivel arrébb ránk vár. Tovasietünk, immár én is fülig érõ szájjal, jókedvvel, hosszú gyors léptekkel.
A nyeregben már nyeregben érzem magam
Vidáman nevetve suhanunk a mûúton Kékdroiddal és RitaB-vel. A felfelén viszont mindenki saját tempójában megy, fenn találkozunk. Út közben bottal felpiszkálom az út szélén alva erõt és energiát gyûjtõ Petamit, aki még Lajos forrásnál ment elõre, hogy kólát szerezzen magának. Aztán a Kevély nyeregben a pontõrtûz füstje még vár ránk, pezsgõtablettázunk, fekszünk kicsit a napsütötte fûben.
Viszketõ talpak: Rozália felé tartva már megint nem élvezem a túrát. A talpam veszettül viszket. Olyan jól esne, ha valaki úgy istenigazából véresre vakarná a talpam. Az idegeim már kezdik felmondani a szolgálatot, mikor leveszem a cipõt, és zokniban bandukolok. Az apró hegyes kövek szúrják a talpam. Normál helyzetben sikítva húznám vissza a cipõm, de most ezt bizsergetõnek érzem és élvezem. Sõt, vágyom a minél hegyesebb kavicsokra. Lépteim felgyorsulnak, de csak a Virágos-nyereg alatti szerpentinekig, ahol visszahúzom a cipõt. Gyors tempóban, de idõnként meg-megállva tartok fel a nyeregbe a délutáni melegben. Az utat fenyõk szegélyezik, majd hamarosan telefonál a túra fõrendezõje, hogy élünk-e még. Tudomásomra adja, hogy megvárnak a célban. Nagyon kedves gesztus, pedig már nagyon késõ van.
Virágos nyereg
Erõtlenül esek össze, a fûszálakat oldalról szemlélem. Fotóim itt csak a felhõkrõl szólnak…. :D
A többit az elején elmeséltem.
Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a hosszú beszámolót.
Köszönöm a túratársaimnak, akikkel a legtöbbet mentem: Kékdroid, RitaB, Petami, a vérszerzõdést, ami a Csanya ponttól a célig köldökzsinórként kötött össze minket és vigyáztunk egymásra.
Köszönet a rendezõknek, pontõröknek, Csanyának, Vándorköszörõsnek, hogy segítettek, bátorítottak, bíztattak.
Életem eddigi legnehezebb túrájaként éltem meg a BEAC-ot. Nagyon tetszett. Nagy kaland volt és sokat tanultam.
Köszönöm!
|
| | |
vajonmerre | Túra éve: 2007 | 2007.09.17 14:28:37 |
|
megnéz vajonmerre összes beszámolója |
BEAC MAXI 110
Mostanában inkább futóversenyek felé kacsingatok, ezért fejben nem igazán készültem a túrára. Egészen a túra elõtti péntekig tartott ez az állapot, amikor is teljesen "rázsongtam" a MAXI-ra. Felszerelést válogattam, próbáltam végre jól kitalálni a kajálást is. Mivel az idõjósok esõs, sáros idõt ígértek, ezért biztonsági üzemmódra váltottam : kamásli, túrabotok, vízálló , régi túracipõ (ami majd késõbb csúnyán megtréfál), még egy nehéz katonai esõkabátot is elõtúrtam. Teljesen elfogott a "nagy túra" fíling.
Reggel sok-sok ismerõs túrázó, futó a vonaton, Magyarkúton gigatömeg tart a rajtba. Hihetetlenül hangulatos ez a túrázó,-futó kavalkád, ráadásul az idõjárás is a kellemesebb oldalát mutatja. Nevezés helyett egy kis ünnepi szónoklatot kapunk a Fõrendezõ Úrtól: felhívják figyelmünket a várható meglepetésekre, és a Csanya-becsületpont kapcsán elõkerül az útvonalkövetés témája is. Nagyjából kikerekedik, hogy az elõre megadott pecsételõpontok érintése a lényeg, nincs kötelezõ útvonal. A papíron kapott táblázat tehát csak egy ajánlott útvonalra vonatkozik. Ez talán áldatlan vitákra is pontot tehet végre, így mindenféle "csalózás" is érvényét veszti. Elhatározom, hogy Nagy-Hideg-hegyet érinteni fogom, Pilisszentlászlóra is a kéken megyek, viszont Dobogókõ felé majd az aktuális helyzet alapján döntök. Depóra leadom a lámpát, és kajákat. Elhatározom, hogy a 17.45-ös komppal fogok átmenni, ehhez egy viszonylag gyors Börzsöny 50 kell.
Rajt kb. 8.30 körül. A legelsõ kis sáros emelkedõn hatalmasat esek, ezt jó ómennek veszem :-) Azonnal melegem lesz, az esõkabát után a pulcsit is a derekamra kötöm. Szépen nézünk ki majd, ha mégis meleg lesz napközben. Ezen a részen van csak komolyabb sár, szegény bicósok szenvednek is rendesen. Megy egy kis kedves odamondogatás is nekik, de ez szerintem a MAXI szerves része. Egy ismerõs túratárs segítségével átbénázom magam az épülõ hídon, és a Nógrádi-várhegy panorámáját csodálva máris az elsõ ep.-n vagyok (9 óra 58 perc).
Gyors pecsételés után irány a Csóvi. Kihasználom az egyenlõre síkabb terepet, és elõhalászom a deréktáskából a töltött piskótákat. Egyetlen "hagyományos " túraszendvicset sem pakoltam, próbáltam olyasmiket választani amiket szeretek, és meg is eszek. A túra végéig táskában aszalt szendók nem sok hasznot hajtanak. Szép lassan elindul az emelkedõ, tikkadt kerékpárosok gyûjtik itt-ott az erõt. Belebotlok egy nagy seregletbe váratlanul, ez az egyik "meglepi-pont" reggelivel. Mivel jó elõre kitaláltam, hogy pontosan hol és miket fogok enni, ezért itt bizony meg sem álltam, az imitt-amott "elszórt" 5-10 percek megbosszulhatják magukat. Jönnek végre a kedvenc vízmosásaim a Foltán-kereszt elõtt. Itt jól haladok, jó pár túrázót elõzök ezen a nem túl könnyû részen. Foltán-keresztnél újságot osztanak. Helyem és kedvem sincs ezek cipeléséhez tehát gyorsan tovább. 12.10-kor érek a betontoronyhoz, ahol a pecsételés után megjutalmazom magam egy csokis-tejberizzsel, amit a magammal hozott mûanyag kanállal fogyasztok el. Itt visszakerül rám természetesen a pulcsi.
Gyorsan átrobogok Nagy-Hideg-hegyre, a kék jelzéses kapaszkodó elõtt izomlazítós-"frissítõpont". Hmmm. Nem tudom hányan kentek itt magukra bármit is. A turistaházban csak pecsételek egyet az ellenõrzõlap hátuljára, és a többi túrázót is erre bíztatom. Majd lesietek Kisinócra, közben újabb csemegéket majszolok: fûszeres kockasajtokat. Nem szeretem ezt a köves hosszú lejtõt, elkezdem "kimatekozni" a kompot is ereszkedés közben. Tolni kell nagyon a síkabb részeket, nincs mese. Kisinóci pecsét után robogok a betonon (ez persze csak gyors gyaloglást jelent, ilyen hosszú túrán inkább nem futok még egy métert sem. Kóspallagon feltöltöm a 2l-es CamelBak-et a biztosan mûködõ kútnál. Megy bele az epres Bolero is szépen, de viszi a szél mindenfele, olyan a kezem, minta öltem volna :-) Jó a tempó, elérem majd a kompot is már látszik, és a Békás-réten jön az újabb "csodakaja" a dobozos-fóliás májkrém. Ehhez is jól jön a mûanyag kanál. Ezzel el is fogyott a Börzsönyre szánt kaja. Törökmezõtõl két és fél órát számolok az átkelésig, pont így is érek ide, de hopp, meglepi-bogrács rotyog a sportpálya mellett! Jól kiszámított kajálás ide vagy oda, bizony kéne ez a kalória is nagyon! Szaporán forgatom, fújom, tunkolom a finom paprikás krumplit, és gyorsan végzek vele. Finom volt, köszönet érte! Közben az egyik látásból ismerõs, ezúttal kerékpáros túrázóval beszélgetek, aki izületi problémák miatt kényszerült ezúttal a nyeregbe :-( Ez is megerõsít abban, hogy belevágjak egy komolyabb porcerõsítõ szer szedõ kúrába (a beszámoló írásakor ez már folyamatban van). Jobbulást neki, és mindenki nagyon vigyázzon magára, mert szép hobbi ez, de.........
Nos e kitérõ után, robogok tovább Hegyes-tetõ felé, az idõ kicsit jobban szorít. De van szufla szerencsére bõven, hamar a kemény emelkedõ alá érek. Mély levegõ, botokat szorít, irány a szint! Megállás nélkül, szerintem rekord idõ alatt fent vagyok a Julianus-toronynál, bár a levegõm egy kicsit elfogyott :-) Többen jönnek persze szembõl. A kedves ismerõs pontõrök dinnye hegyekkel kínálnak, és hála a gyors mászásnak, idõvel is jól állok (16 óra 35 perc). Nagyon jól esik a dinnye, szeretem is, itt ragadok jó pár percre falatozni. Majd nekivágok a kék jelzésnek, abban a reményben, hogy nem lesz nagyon sáros. Egy túratárs készségesen mutatja a rét utáni ösvényt, majd taktikusan téblábolni kezd, mintha nem tudnám, hogy innen is van rövidítõ Nagymarosra :-) Tökmindegy, itt a panoráma-úton most nagyon jól lehet haladni, nem is poros, nem is túl nedves a sár: ideális. Mezei kirándulók is tartanak itt felfelé, készséggel elengednek a szûk gerincen. Hamar leérek, és máris a révnél vagyok (17 óra 30 perc). Tehát jut idõ nyugodtan depózni. Nagy nehezen meglesz a szatyrom: a teherautón nem kicsi a káosz. Gyorsan elrakom a kajákat(közte a dobogókõi csúcsrizssel) és a lámpát, bekapok egy ide szánt banánt, veszek egy kólát. Nagyjából ekkor befut a komp , és már megyünk is át a Dunán a csodás Visegrádi-várhoz.
A Pilis keményen köszön be ezen a túrán: irány a meredek köveken a vár! Nagy-Villámnál sokan visszafordulnak a betonon, de egy nagyobb csapattal irány a Csanya-pont. Ezt még pont világosban elérjük, a kemény szint kicsit megfog a pihenõig, jól esik egy kis leves. Itt idõzünk egy keveset, én egy kicsit többet, de a sötétedésre való tekintettel Csanya már zavar is tovább (hiába mindig is tudtam, hogy nem szeret :-) ). Átkelek a forgóajtókon, majd a cseles letérõnél komótosan üzembe helyezem a fejlámpát. Ehhez a szakaszhoz sok emlék fûz, rengeteget jártam erre szinte minden párommal. Átkelek a kedves, de már töksötét szalonnázó réten, és elsétálok Pap-rétig, aholis kicsit bóklászom, és szégyen szemre egy sátorból kiszóló kedves hang állít jó irányba. Lebandukolok Pilisszentlászlóra, a nemszeretem kutyás kék jelzésen. Itt bénázok egy nagyot, szépen tovalibbenek a régi kéken, majdnem kisétálok a faluból, amikor azért feltûnik a bibi. Tetézve a bajt egy agresszív, kistermetû kutya pattan ki az egyik kerítésen és jön is szépen rám. A kis kavarás amúgy is felbosszantott, tehát suhan a túrabot és szikrákat hány az aszfalton, kiskutya vinnyogva el. Átkelek a pilisi éjszakai életen és végre a Rigóban vagyok (21 óra 35 perc), ahol éppen a fõ ünnepségbe csöppenek :-) Van torta, ünnepi beszéd, régi sportérem osztogatás is. Van taps is , szép dolog a 20 rendezés hiába, az MJ szónoklat egy-két elemét pedig borítsa szerintem a feledés jótékony homálya.
Száll az idõ, és mivel nem szeretnék egyedül a számomra legutálatosabb szakaszon egyedül menni, ezért az éppen induló törzsgárdához csatlakozom. Átkelünk a hídon, és megcsodáljuk a fantasztikus látványt produkáló tökfejeket. Le a kalappal a megvalósításért! És hát igen, rátérünk sokáig a betonra, meg a jelzésre is egyszer. A kékre. Summa-summárum Dobogókõ 0 óra 15 perc. A múzeum padlóján hever szinte mindenki, a pontõr szokás szerint a múzeumõr. kellemes a meleg idebent. Megejtem az elemcserét, majd bekebelezem a csúcstejberizst.
A csapat gyorsan elindul, én már lassabban, és felveszem a nehéz kabátot is, bazi hideg van már kint. Egyedül bandukolok, a köd is nagyon erõs itt fent. Fagyoskatona után az emelkedõ elõtt egyszercsak pikk, és ott állok a töksötétben. Biztos lecsúszott az érintkezõ a laposelemrõl. Tehát szépen kitapogatom az elemet, de az érintkezõk jól vannak rajta. Ajjaj, akkor az égõ lesz a bûnös, ebbõl szerencsére van egy halogén tarcsim. Búra le, izzó megpiszkál, és csodák csodája újra fényárban úszik az erdõ. Hopsz, tehát ez érintkezett rosszul! Pedig milyen jó is lett volna a sötétben ráhozni a szívbajt valamelyik utánam jövõ túrázóra , egyszercsak felbukkanva a sötétbõl :-) Haladok szépen tovább a sárgán, és egyszercsak azon veszem észre magam, hogy elbóbiskoltam. Ez innentõl kezdve folyamatos, tehát 50-100 méter haladás után egyszercsak arra ébredek, hogy megálltam, vagy nekimentem egy bokornak. Meglehetõsen érdekes, bár nem túl gyors módja ez a túrázásnak. Az utat jól ismerem, tehát gond nincs, beállok mindig jó irányba. Aztán egy rétnél meglátom, hogy jönnek mögöttem. Filmszakadás megint. Egyszercsak mellettem vannak az érkezõk, és kérdik, hogy mit keresek jócskán az út mellett :-) MB-kerülõs csapat ez, elhatározom, hogy megrázom magam, és próbálok utánuk menni, különben megágyazhatok valamelyik vadászlesen. Jó tempót mennek, tudom is tartani, sikerül egy kis éberséget összeszedni. Viszont a sarkaimnál, a cipõ kezdi egyre jobban lezúzni a lábamat, de ennek még örülök, ez a fájdalom is ébrentart. Visszagondolva is furcsállom a nagy álmosságot, ilyen erõsen nem szokott elõfordulni hosszú túrákon sem velem. A héten sokat pihentem a túrára való tekintettel, inkább a hirtelen hét közbeni idõváltozásra fogom a dolgot. Újabb túrázók csatlakoznak, és így érünk Lajosforráshoz (3 óra 10 perc), ahol a kedves pontõrök teával várnak bennünket. Jól esik ülni kicsit a tûznél.
Aztán nekiindulunk, a következõ ep.-ig próbálom tartani a tempót a sok jelzésváltásos szakaszon. Sikerül is, közben keményen feltámad a szél. 4 óra 15-kor vagyunk a Csikóváraljai turistaháznál, sokan idõznek még itt, mi vagyunk a váltás, kis pihenõ, veszek egy kólát. Induláskor elkezd esni, ami kitart egészen a csobánkai aszfaltos részen. Rátérünk a pirosra, itt a meredek részen szépen leszakadok, itt érem el valahol fizikai határaimat. Innentõl már "fejjáték". Nagyon kemény kapaszkodás következik hajnali szürkületben a Kevélyre, de türelmes, lassú botozással végre fent vagyok a nyeregben. 6 óra kereken, pont kivilágosodik. Iszonyatosan szomjas vagyok, azt hittem elég lesz a kóla, és nem töltöttem fel az ivózsákot, ez is hiba. A pontõr nagyon kedves, de vize nincs, csak egy kis egri bikavért tud felajánlani. iszom pár kortyot, a több végzetes lenne, még van hátra 13 km.
Lebotorkálok Pilisborosjenõre, a lábam már nagyon fáj, érzem, hogy véres sebek vannak mindkét sarkamnál a cipõben, most már kihúzom valahogy a célig, bármi legyen is. Bizony hozni kellett volna pár sebtapaszt, sõt a pontõröket is megkérdezhettem volna, de a fáradtságomra jellemzõ, hogy ez eszembe sem jutott :-( A faluban sehol egy árva lélek, biztos valahogy megneszelték, hogy éjjel óta folyamatosan zombitámadás alatt áll a település :-) Átcsoszogok a hosszú utcán, ezt is el-elbóbiskolós stílusban teszem, nem semmi lenne ezt a szakaszt visszanézni utólag! Kövesbércre már összekapom magam, és kissé élénkebb stílusban lezúzok a 10-es úthoz. Nagyon már a meredek lejtõ sem esett jól. A téglagyár felé a földúton kutyás néni néz gyanakvóan, majd megalkotok egy ellenõrzõkérdést a túrához. Milyen színû óvszert használnak leginkább a környéken dolgozó "lányok"? A válasz tucatszám hever a földúton. És jön a feketeleves: a soha véget nem érõ kapaszkodó a Virágos-nyereg felé. Szomjas vagyok nagyon, a sarkaim már súlyosan fájnak. Nem is bírom tovább. Lerogyok, és papírzsepiket próbálok a cipõ és a lábam közé gyömöszölni, hátha tompul egy kicsit a kín. Nem sok sikerrel. Néhányan lehagynak, márcsak vérszegényen köszönünk egymásnak, már mindenki a határainál, vagy annál is tovább jár. Sokat segít most, hogy tavaly is sikerült, a feladás egy pillanatra sem merül fel. Viszont legyen már vége. Végtelen kilométereket kapaszkodom a kéken, mire itt a nyereg. Lassan vánszorgok át a mezõn, és vízért könyörgöm (9 óra 15 perc) Kapok isteni hideg, szénsavas ásványvizet, pont amilyenrõl már órák óta álmodozom :-)
Innen már csak lesétálunk a célba, gyõzködöm magam. A fejem tiszta, valahogy átengedem magamon a fájdalmat továbbra is, kellemes a délelõtt. Átvágunk a hangároknál, túratársnak gratulálok menet közben. Lecsorgok a célba lassan, száguldozó terepfutók, vasárnapi túrázók néznek furcsán rám. Nagyon jó statiszta lennék most valami katasztrófa filmben, kitámolyogva éppen valami szörnyû csapás romjai közül :-) Még a lépcsõk és itt a cél. Megkapom a díjazás, gratulációt, eszek isteni zsíros kenyeret, van ásványvíz.
Jesszus, milyen kemény ez a túra mindig! Heverek egy jó órát az vastag esõkabátomon ülve a földön, már a rendezõk is néha kérdezik, hogy ugye minden okés :-) Ismerõsök jönnek-mennek, félkómában beszélgetek is néha talán. Nagyon sokat kivett a túra, a sarkaimon a húsig ledörzsölõdött három helyen. A MAXI megkérte az árát. Természetesen jövõre is ott leszek a rajtban, és köszönet még egyszer a szervezõknek, rendezõknek, a szép jubileumi BEAC MAXI-ért!
|
| | |
Lúdtalp | Túra éve: 2007 | 2007.09.13 17:31:53 |
|
megnéz Lúdtalp összes beszámolója |
larzennel és aLow-vel vágtunk neki a hegyeknek. A stratégia, a 14:45-ös komp "könnyed" elérése volt elsõ körben, aztán laza 60 a végén :-) A kompig a feladat: 50,4 km, 1900 m szint 6:15 alatt...khmm. Ehhez képest, Nagy-Hideghegyrõl (ami idõben elvileg a fele - 23 km) 3:17-tel indultunk tovább...izé. Kisinócnál (29,5) már látszott, hogy a komp elérése, több mint necces. larzen vívódott magával, én meg nekiindultam. Talán okosabb lett volna egy késõbbi komphoz lelazázni, dehát egy teljes óra dekkolás Nagymaroson nem volt túl vonzó programpont. Úgyhogy toltam. Az addigi 130-150-es pulzus helyett 165-170-nel, úgy 20 km-t... hehe taktikai zseni vagyok ugye? :-) Hegyestetõ elõtt beértem néhány sporit, köztük Botosembert, és az éppen gulyásleves ebédjét emésztgetõ aLow-ot, aki, mivel számításai szerint az egy órával korábbi kompot talán nem biztos, hogy elcsípte volna, bölcs sétálást folytatott. Hegyestetõrõl aztán úgy zúztunk le, mintha a cél lenne Nagymaroson (50,4 km). Így viszont maradt még 20 percünk enni-inni, és aLow-nak köszönhetõen sörözni. Utolsó pillanatban larzen is megérkezett, úgyhogy egy komppal tudtunk mindannyian átmenni. A Börzsöny 50 így kerek 6 óra lett, ami még rendben lett volna, de ebbõl az "utolsó" bõ 27 km 2:43... khmm ez nekem erõs egy százason, dehát "így jártam". A kompozást követõen larzennel evickéltünk fel a Nagy-Villámra, majd tovább a "csanya-pont" felé, de larzen továbbra sem talált magára, így a csanya féle aspirin c koktél után elköszöntünk. Induláskor még cseppet fájdogált a fejem, és be voltak állva a lábaim, de ez hamar megszûnt és igazi könnyed napfényes, erdei futás lett a dologból Szentlászlóig (67,5 km). Megérkezésemkor aLow már nem volt a Kis Rigóban, Imo és Tóth Attila éppen indultak, Botosember viszont a fogadóban várta egy barátját. El is döntöttük, hogy majd jól együtt fogunk futni... muhaha. Elõbb a combom görcsölt be, majd a gyomrom fordult fel, végül bezöldültem, annyira megzuhant a cukor-só-folyadék egyensúlyom. Míg ezt nagy türelemmel lemenedzseltem, kb. 15 perc hátrányba kerültem Botosemberhez képest amit úgy Csikóváraljáig meg is tartottam (92 km). No de kicsit vissza még: Dobogkõnél (77,5 km) sötétedett rám, innen a fejlámpám fényénél futottam tovább. Jól éreztem magam, egy 3 fõs bringás csapattal Csikóváraljáig kerülgettük egymást. Szerencsére már jártam korábban ezeken a szakaszokon, így útvonal gondom lényegében nem volt. Csikóváralján ittam egy forró kávét, és kocogtam is tovább. Az elindulásnál megint jött egy kis térd körüli combgöcs, de aztán séta-nyújtás, újra megoldotta a kérdést. Lefutottam Csobánkáig aztán irány a Kevély. Na itt szálltam el végleg. -balazs- sms-e még adott némi erõt így 14:11-gyel voltam fenn a Kevélynyeregben (97,5 km) ahonnan lefelé újra futni próbáltam. Fájt. Csúszott. Rossz volt levegõt venni a hideg ködben. Gyalogoltam. Aztán próbáltam megint futni. Nem ment. Innen már nem tudtam futni egyáltalán. Pilisborosjenõn és utána még kevertem egy sort, aztán végül elértem az utolsó emelkedõ lábához is. Innen meglepõen sokat kellett felfelé menni, de jó volt. Gyalogoltam, az erdõ neszezett körülöttem, a fák között felcsillantak a civilizáció fényei. A köd eltûnt, friss volt a levegõ. A Virágosnyeregnél még álltam egy cseppet a tûznél, aztán besétáltam a célba, hogy beburkoljam a jól megérdemelt pizza szeletemet. Szép volt. 17:40 a vége. |
| | |
kekdroid | Túra éve: 2007 | 2007.09.10 13:04:27 |
|
megnéz kekdroid összes beszámolója |
BEAC Maxi 110
Nem tudom, voltam-e valaha ennyire felkészületlen fejben egy teljesítménytúra elõtt. Az viszont biztos, hogy elõször péntek este gondolok igazán bele abba, hogy nem egy könnyed séta következik, hanem valami igazán fárasztó, nagy kihívást jelentõ esemény. A fejbéli felkészülés ilyen elhanyagolása mellett ráadásul fizikailag sem mondható, hogy nagyon friss vagyok. Ennek ellenére szombat reggel azon kapom magam, hogy ott állok egy vonatjeggyel a számomra szokatlanul zajos formáját mutató Nyugati pályaudvaron. Rövidesen megjelenik Kerek repkény és Vándorköszörûs, felszállunk a túrázókkal igencsak telített vonatra. Sok ismerõs - és még több ismeretlen - sporttárs tûnik fel, amíg elérjük egy átszállással és némi sétával a rajthelyet. Érezni némi bizonytalanságot, várakozást, esetleg egy kis feszültséget a levegõben, nálam fõleg a várható sár és a megjósolhatatlan idõjárás számít mumusnak, természetesen a megmászandó hegyek, emelkedõk után. A fõrendezõ tart némi beszédet, amelynek csak foszlányait hallom, de feltûnik, hogy megvárnak mindenkit, aki másnap délután kettõig beér. (Figyelem, ennek az információnak a késõbbiekben még lesz jelentõsége!)
Fél kilenc elõtt nem sokkal el is rajtolunk, a kissé zavaros nevezés miatt a mezõny vége környékén. Kerek repkénnyel nemsokára elõrébb sietünk, az "addig kell gyorsan menni, amíg tudunk" elvet követve. Sáros, eléggé vendégmarasztaló úton érjük el az Országos Kék jelzést, amelyet Dobogókõig kell követni, ezzel igencsak megkönnyítve a tájékozódást, hiszen a nemrég történt felújítás miatt szinte tévesztés nélkül követhetõ. Jelzésünk a Nagy-Kõ-hegyre vezet elõször fel, nem túl nehéz emelkedõn, a fákon túl szép kilátás vár. Most azonban pár fotó elkattintása után tovasietünk, lefelé szinte futunk, most még azért, mert jólesik. Kis árok feletti, majdan elkészülõ híd már meglévõ szerkezete okoz némi torlódást, itt ér utol valahol Petami, aki a késõbbiekben egy-két szakaszt leszámítva szintén útitársunk lesz. Nógrádra ugyancsak hirtelen jutunk el, tekintve, hogy az egész túra legsárosabb szakasza a tapadós, ragadós emelkedõ volt a vasút völgyébõl felfelé. A várat csak messzirõl csodáljuk most meg, visszanézve az elsõ ellenõrzõpont utáni rétrõl, nagyon megkapó látvány tárul elénk (mögénk).
Tovasietünk, elõzgetve, mások által megelõzve vegyesen, kellemes úton, néhol szintben, néhol emelkedõn érjük el az elsõ meglepetés-pontot, Saj-kút környékén valahol. Itt reggelivel várnak, zsíroskenyérrel, kávéval, ez utóbbiból Kerek repkény fémbögréjét felhasználva szép adagot iszunk. A pontot elhagyva kezdjük meg a kapaszkodást Csóványosra, eleinte Foltán-keresztig, majd onnan tovább, szerintem az elsõ szakasz a nehezebb. Kerékpáros teljesítõk küszködnek mellettünk részint az emelkedõvel, részint a nekik jóval nagyobb gondot okozó sáros utakkal, le a kalappal elõttük. Foltán-keresztnél megállunk, újságot adnak ajándékba, el is teszek egy napilapot és egy régi Magyar Turistát, legalább nem fog csörögni a porcelán étkészlet :). Kerek repkény érmet is kap, a hátoldalon lévõ írás szerint valamiféle síversenyrõl származik. A Börzsöny talán legszebb erdõs gerincútján haladunk tovább Csóványos felé, óriási fák között, tõlünk balra alig eltakart gyönyörû kilátással. Megunhatatlan látvány. Csóványos most jóval barátságosabb hegynek tûnik, mint az idei eddigi túráimon :). A hegytetõn Petami vállalja a táskáink õrzését, amíg mi a tájat fényképezzük a geodéziai torony tetejérõl, köszönet érte! Fent régen látott fantasztikus panoráma, a létrafokok viszont szép mintássá tették tenyereinket. Találkozunk a létrákat számoló Budai-H.G. sporttárssal is, váltjuk egymást a kilátó tetején.
Nagy-Hideg-hegyre igen hamar átérünk, az úton tartott sok fotómegállás ellenére is jó tempóban halad a társaság. Pedig van miért megállni fényképezni, kezdem bánni, hogy régebben nem volt nálam gép. Átérve a turistaházhoz, tartunk egy hosszabb töltekezõs szünetet, eszünk-iszunk és közben megérkezik pár TTB-s csapat is: Zsotyek és csapata, Vándorköszörûs, -Aleszka-, - akivel most mutatkoztunk be egymásnak, és még jópáran. Két pezsgõtablettányi idõ után továbbindulunk, innen nincsenek nagy emelkedõk, sõt, egészen Törökmezõig nagyon jó tempóban tudunk haladni. Az Inóci-vágás lejtõje sem bizonyul sártengernek, sõt, a kissé vizes talajon sokkal kényelmesebb a haladás. A hosszú lejtõn talán csak egy rövid fotómegállást tartunk. Kóspallagon ellenõrzõpont, rövid futómûigazítást kell tartanom, mielõtt feltörné valamelyik kis kavics a talpam. Még a faluban megállunk Kerek repkénnyel egy kólára, megint ketten gyaloglunk tovább. Ennek a szakasznak a legjobb jelzõje, hogy hangulatos. A környezõ hegyek vonulatai, az erdõk, a rétek a délutáni fényben. Elsõrangú látvány. Így sétálva jutunk Törökmezõre, ahol a gulyásban pont kissé keményebb a krumpli, de az összhatás kiváló, jóízûen megebédelhetünk. Budai-H.G. csatlakozik rövid idõre, via ferratás élményeket hallhatunk tõle a kényelmes szekérúton bandukolva.
Néhány meredek emelkedõ következik, visszanézve a kilátás szépségét nem is lehetne elmondani, a fénykép is csak részben adja vissza (fõleg, hogy még nem tudtam feltölteni). Hegyes-tetõ mindenesetre nem adja könnyen magát, Köves-mezõtõl az emelkedõn Zsotyekék vissza is elõznek. A hegyre felérve elõször dinnyével kínálnak, ezután még kapunk egy kis dinnyét is, külön öröm, hogy hibátlan szeleteket kapunk, nem esett össze a gyümölcs közepe. A kilátó pedig nem maradhat ki, számomra a bükki Tar-kõ után talán a leglenyûgözõbb körpanorámát jelenti, el is idõzünk itt egy kicsit a fotózással, késõbb úgysem nagyon lehet a sötétben. Leérve, a nagyon kedves pontõrtõl búcsúzóul kérünk még egy szeletke dinnyét, majd megcélozzuk a háromnegyed nyolcas kompot. Budai-H.G. a hegy nyergében ellép, Kerek repkény némi futómûigazítást tart, én pedig fényképezem a szép, precíz eligazító táblát. A kellemes meglepetésnek számító, oldalazó ösvényen odafigyelve haladunk, de a völgybe leérve már ugyancsak sietõs sebességre állunk át, fõleg, miután hallunk egy irdatlan reccsenést az erdõbõl. Így száguldunk át Nagymaroson is a révhez, ahol rengeteg sporttárs pihen, eszik, várja a kompot és pont elfogy a zsíroskenyér. A "Zala" nevû tolóhajó pedig rövidesen befut, mi az ellenõrzõ lap felmutatásával ingyen kelhetünk át a Dunán.
Átkelés közben éjszakásítom felszerelésem, közben nézelõdöm, amott a Fellegvár, a Visegrádi-hegység, mögöttünk a Börzsöny, lábunkban pedig már 50 kilométer. Kikötés után elbúcsúzunk Vándorköszörûséktõl, még kell egy kis pihenés, a túlparton csak egy pillanatra volt idõnk megállni. Petaminak úgyis meg kell keresnie a polár felsõjét, amit a depókocsi áthozott a túlpartra. A Fellegvár emelkedõjérõl, illetve annak meredekségérõl eléggé negatív emlékeim voltak, most sem bizonyult könnyû menetnek, de legalább nem volt olyan hosszú. A vár alatti parkolóban rövid szünetet tartunk, majd átsétálunk a Nagy-Villám alatti ellenõrzõponthoz, ahol egy autó motorháztetõjén kapjuk a pecsétet lapjainkra. Következik a hosszú emelkedõkkel tarkított szakasz, amelyen hol siettünk, hol nem az egyre erõsödõ szélben. Egy ideje már gyalogolunk, amikor egyszeriben felbukkan elõttünk néhány lámpa, Csanya házi készítésû ellenõrzõpontja, falevél alakú bélyegzõvel ("A becsületes játék az egyetlen út.", szabad fordításban). Ezen a helyen is köszönök mindent, fõleg a teát! Itt csatlakozik társaságunkhoz RitaB, akinek az igazolólapját két sporttárs felhozta utána. Immáron négyesben talpalunk tovább a még igencsak távoli cél felé, nappal nagyon szép erdei úton, most viszont nagyon szép éjszakai erdei úton, a különbség csak az, hogy ilyenkor az összes kilátás a falvak fényeit jelenti. Pap-rét után érünk utol két lámpás alakot, akiket még megkérdezünk, hogy õk-e az ellenõrzõpont, pedig ha elolvassuk az itinert, kiderül, hogy semmiféle pont nincs Pap-réten :). Kis jelzéskeresés után megleljük a Kék és piros sávval jelzett utat, amelyen szépen leereszkedünk Pilisszentlászlóra.
A falu központjában zajló élénk társasági élet (az úri közönség táncol) helyett a Kisrigóban kapott levesre szavazunk, bent még találkozva a 70-es távot teljesítõ Vándorköszörûssel. Bekanalazzuk a levest, valamint ki-ki ízlésének megfelelõ módon és mennyiségben fogyaszt koffein tartalmú italokat. Hajnali egy óra után pár perccel nekivágunk az éjszakának, a hátralevõ 40 kilométernek. Alig hagyjuk el a mûutat, feltûnik egy kialudt mécses az ösvényen. Vállat vonok. Alig száz méter múlva egy másik. Felvonom a szemöldököm, de nem erõltetem a dolgot. Amott elöl úgyis fényeket látok, biztos pihen néhány sporttárs - de itt, a Kisrigó után alig valamivel? Ekkor vesszük észre, hogy az utat mécsesek, töklámpások sora kíséri, fantasztikus hangulatot ad, ahogy ott vigyorog egy kifaragott sütõtök egy 110-es túrán az erdõ közepén :). Kis fahídon is végig mécsessor jelzi az utat, a híd alól pedig a frászt hozzák rám a rendezõk, amikor megkérdezik, hogy mi már a 20:45-ös komppal mentünk-e. Nem a kérdés ijesztett meg, hanem az, hogy egy vadidegen hang kiált ránk lentrõl :). A Kéket követjük továbbra is, egy helyen elvétem az utat, igyekszem gyorsan javítani, bekerül vagy 20 méter táv és 2 méter szint plusz a túrába. A Kárpát-forrásnál túramozgalmat reklámozok, miközben várjuk a két bögrében a pezsgõtabletták oldódását. A pihenõ után alig több, mint negyedórával már a Sikáros-réten bámulhatjuk az eget, még néhány csillag is felbukkan a felhõk között, csalóka reménnyel tölt el a gondolat, hogy Dobogókõrõl micsoda kilátásban lesz majd részünk.
A réten való hosszú átkelés után érjük el az elterelt - és így ide, a P sáv/P háromszög jelek mellé is felfestett Kéket, így a Piros teljesítménytúra útvonalával közös szakaszon haladhatunk Király-kútig. Itt megint rövid pihenõt tartunk, a Dobogókõre való meredek kapaszkodás elõtt. Eleinte nincs is semmi gond, szépen feljutunk a hegygerincre, kanyarogva, a jelet el nem vétve. Fent viszont leszáll a köd, már a mûúton vagyunk, tehát a közvilágítás miatt nem annyira zavaró tényezõ. A turistaháznál három sporttárs mondja, hogy éppen kicsúsztunk a pont nyitvatartásából, õk pedig kiszállnak, sérülés miatt :(. Mi ülünk egy kicsit a buszmegállóban, Kerek repkény vidáman, RitaB és Petami kissé fáradtan, de minden különösebb gond nélkül, én egy kicsit egykedvûen. Eszegetünk, nézzük a nagy semmit, amelyet az utcai lámpák fénye próbál több-kevesebb sikerrel elûzni. Aztán elindulunk, hogy a következõ pontot még elérjük Lajosforrásnál. Az elindulásból rögtön egy kis körséta lesz, hiszen lámpa nélkül semmit nem látni, lámpával pedig még annyit sem. Valahogy csak eljutunk a helyes, jól követhetõ útra, amelyen minden megtalált jelzésnek örülök, mint valami kisgyerek. Nagyjából egy órán át haladunk ebben a trutymóban, amikor kezd kitisztulni, a sárga trükkös betéréseit Tölgyikrek felé már gond nélkül vesszük. (A Szurdok tt. emlékei jól jönnek.) Tölgyikreknél pihenõ, majd nem sokkal ezután, továbbindulva Kerek repkénnyel megbeszéljük, hogy õ elõresiet, hogy szóljon a ponton. Petami saját tempóban követi, én bevárom RitaB-t, de öt-hét perc hátránnyal, jó tempóban megérkezünk az éppen csomagoló ep-re.
Itt Kerek repkénynek van egy kis holtpontja, Petami mp3-lejátszóval mûködve továbbmegy, hogy Csobánkán valahol tudjon kólát tankolni. Hárman indulunk tovább, a pontõr útmutatása szerint figyelve a jelzésváltásokra. Figyelni is kell, mert nem éppen fõjelzéseken haladunk, de valahogy mégsem tévesztünk, mindig megvan a helyes útvonal. RitaB úgy tûnik, túlvan a holtponton, elég vidáman bandukol, Gyopár-forrásnál Kerek repkénnyel megállunk egy idõre, próbálom biztatni, egyen-igyon, majd jobban lesz. Nekem érdekes módon nincs különösebb bajom, ha nem számítok ide egy éppen cseperedõ vízhólyagot. Éppen az indulást tervezzük be, amikor egy nagyobb csoporttal együtt haladva érkeznek Olahtamas-ék, teljesen meglepõdünk egymáson. Egészen felvidulva megyünk tovább Csikóváraljáig (9:00-kor, ha valakit érdekel), ott RitaB vár ránk, nagyon rendes tõle, pedig mondtuk, nyugodtan menjen, haladjon. A mûúton szerencsére hamar túljutunk, már nem fog meg annyira a táj, csak menni kell, ez a fõ gondolatom. Csobánkánál elkezdõdik az emelkedõ, Repkény nagyon siet felfelé, RitaB-nek mondjuk, hogy legkésõbb a Kevély-nyeregben megvárjuk. Valahol már a nyereg alatt érjük utol a bóbiskoló Petamit, majd nemsokára felérünk a tetõre, ezzel letudva az utolsó elõtti nagy emelkedõt. Itt már esélyünk sem volt az ep. elérésére, az OKT pecsétet használjuk bélyegzésre.
Lefelé köves, kényelmetlen úton baktatunk a cél felé, megbeszélve, hogy itt már nem lehet kiszállni. Erõs szél fúj, nyugat felé pedig alig tíz kilométerre esik az esõ is. Nem hiányzik, de szerencsére elkerül minket a felhõ, éppen a szélébõl kapunk egy kicsit. A Bécsi útra levezetõ lejtõ elõtt kis pihenõt tartunk még, majd lebotorkálunk. Kezd nálam is beütni valamiféle holtpont, de nem szabad hagyni eluralkodni, inkább csak úgy megyek, nem szólok semmit. Átkelünk az országúton, a patakon, késõbb a vasúton. Itt kezdõdik a Kék hosszú szerpentine a Csúcs-hegy nyergéig, itt néhány megállással felvágtatunk az úton, a lassabb haladás itt fárasztóbb lenne. Végül csak elérjük a 120 kV-os vezetéket tartó oszlopot, innen legalább egyenes az út a Virágos-nyeregbe. Petami megvár, majd RitaB-t is megvárjuk. A kirándulók némelyike csak néz ránk, nem tud hová tenni :). A sárgát követjük, majd a számtalan kis ösvény közül az erdõhöz legközelebbit a Határ-nyeregig, ahol megint benézem a jelzést, elnézést érte, végül megtaláljuk. Éppen mindenféle átköltésekkel, teljesen vidáman szórakoztatnak, amikor feltûnik Vándorköszörûs, innen bekísér a célba. Rövidesen oda is érünk, röpke 30 és fél órányi gyaloglás után. A rendezõségtõl nagyon kedves, hogy megvártak, pedig bõven az eltörölt szintidõn túli idõn értünk be. Megkapjuk a díjazást, valamint kenyeret és Vándorköszörûstõl egy-egy pohár levest. Vége van. Teljesen. Még eldöcögünk a villamoshoz, aztán ki-ki amerre lát...
Szeretném megköszönni minden útitársamnak a társaságot, nagyon jó volt együtt gyalogolni, a rendezõknek a türelmet a célban és a sok-sok szolgáltatást, Vándorköszörûsnek a levest és a bíztatást, Csanyának a bónusz ep-t. Jövõre... ááá... legfeljebb egy 70-es...
-Kékdroid- |
| | |
piedcat | Túra éve: 2007 | 2007.09.10 08:11:32 |
|
megnéz piedcat összes beszámolója |
Eötvös 70
2007. szeptember 08.
2004 – Börzsöny 50, 2005 – Beac Maxi 110, 2006 – Éjszakai 50. Ezek után nem is választhattam más túrát, mint az Eötvös 70-et. Persze nem a változatosság kedvéért néztem ki ezt a résztávot (jövõre a Tomi Túrára megyek :)), ennek két nyomós oka volt. Az egyik, hogy a Maxiból ami igazán tetszik nekem, az a börzsönyi-, illetve Visegrád-Pilisszentlászló szakasz, a másik: 70 kili után nekem az éjszakai rész túl nehéz, és túl befordulós. Egyszer elég volt. Egyelõre nem tervezem, hogy újra vállalkozzak rá.
Szokásomhoz híven otthon idõtervet készítettem, de amíg más túra esetében csak tájékoztatásnak szántam, itt, most ez a Szentírás. Ennek oka: a komp-átkelés. A kompon kívül az idõterv másik kritikus pontja az indulási idõ. Ha nem tudok fél kilencig elindulni, akkor egyre kisebb az esélyem, hogy a megfelelõ idõben keljek át a Dunán. De szerencsém volt, a rendezõk jó szívének köszönhetõen. Utána már csak rajtam múlik minden. Szóval a terv: indulás 8.30, Csóványos 11.50, Nagymaros rév 16.40, cél 19:45, ágy 22.00, másnapi felkelés 10.00. :) A kompig ez hatos átlagot jelent. Nincs mit tenni, zúzni kell.
A fél hetes személyvonattal érkezünk meg Vácra, qvic és Ákos túratársak végig azon poénkodnak, hogy milyen lassú leszek. :) Én persze nem úgy gondolom, ezen a túrán nem tudok lassan menni. Átszállunk a kis pirosra, ami az indulási idõre úgy megtelik, mint egy szardíniás konzerv, az utasok 99 százaléka túrás és futós ruházatban feszít. Vajon hova mehetnek? Még nyolc elõtt érkezünk az indulási helyre, Magyarkútra, ahol szokás szerint fejetlenség fogad minket. Mint keselyûk a dögre, csapnak le az emberek a nevezési lapokra, de a rendezõk kiábrándítanak minket: fél kilenc elõtt csak az ötvenes táv indul. Addig a rendezõ elõadást tart a túráról, nem kis meglepetésemre balf.sznak nevezi azokat, akik a túrán el szoktak tévedni. Ennél sokkal lényegesebb infó, hogy a huszadik rendezésnek köszönhetõen extra frissítõ pontok lesznek beiktatva. Közben én a nevezési asztalhoz somfordálok, és tíz perc múlva kapok is nevezési lapot, befizetem az egy rúgót, írok indulási idõt: 8.13. Örülök a 17 perc idõtartaléknak. Hajrá.
Laza kocogással kezdek, elhatározom, hogy ez lesz a fõ haladási formán. Óriási sárban trappolok az úton, az egy hetes esõzések miatt ramaty utakra számíthatok. Az országos kéket elérve balra kanyarodom, bár sokan a Kõ-hegy megkerülését választják. Felfele csúszkálok össze-vissza. Néhány kili után azonban meglepetésemre szárazabb a talaj, és innentõl kezdve az egész túrán nem okoz problémát a sár, mivel alig találkozok ilyen hellyel. Már Nagy-Kõrõl zúzok lefele, amikor qvic és Ákos befog. Elõre mennek, még úgy is találkozunk. 9.28-ra érek Nógrádra, begyûjtöm a pecsétet, és megyek is tovább. Míg eltüntetek magamban egy banánt, azon töröm a fejem, hogyan fogok idõben Csóvira érni. Igaz, szereztem újabb öt perc tartalékot, de most fel kell másszak 938 méter magasra. Mindenesetre nem kímélem a lábaimat, megyek, ahogy bírok.
A hegy lábánál, egy extra frissítõnél váratlanul utolérem a srácokat. A lelkesedés mellé egy pohár tea is társul. Zsíros kenyeret is ehetnék, de egyelõre nem vagyok éhes. Mászunk tovább. Elég jól megy, és idõvel is jól állok, amikor feltûnik a Foltán-kereszt. Itt a rendezõ újsággal kínál, azt hiszem nem olvasással fogom tölteni drága idõmet, viszont kapok két érmet, ami még egy húsz évvel ezelõtti sífutó versenyrõl maradhatott a társaság nyakán. :) Most megszabadulnak tõle. Közben bepuszilok két puszedlit, és megyek tovább. Fölfele beérek egy srácot, többé-kevésbé vele megyek egy darabig. 11.32-re érek a Börzsöny legmagasabb pontjára, pislogok egy párat, amikor ránézek az órámra. Egy perccel még mindig idõterven belül vagyok, plusz a 17 perc tarcsi. Megvonom a vállam, király vagyok, ez van. Rohanok le a hegyrõl, hogy felrohanjak a másikra. Ez a mondat kicsit sántít. Jól rémlett, hogy közvetlen Nagy-hideg hegy elõtt van egy rövid, de brutális emelkedõ. Alig tíz méterre a tetõtõl kegyetlenül lecsap rám az elsõ holtpont. Ilyen intenzív energiavesztést már régen tapasztaltam. Mint egy autó, amelyik már az utolsó utáni csepp benzint használja fel. A franc essen bele, ezt nem hiszem el! Egy karnyújtásnyira a turistaháztól meg kell álljak kifújni magam. Már alulról is szedem a levegõt.
Bedöcögök a büfébe, elõkotrok egy szendvicset, fél liter kóla társaságában magamba szippantom. Váratlanul qvic jelenik meg, közli, hogy most mennek tovább. Én még megmosakszom, próbálom visszaállítani a hõháztartásomat. Nehezen megy. Lelkileg felkészülök egy 12 km-es ereszkedéshez, futnom kell végig. Most már tudom, hogy Nagy-hideg hegy honnan kapta a nevét. Mikor elindulok lefele, néhány percig csattognak a fogaim, annyira fázom. Aztán a futás meghozza az üzemi hõmérsékletet. Magam mögött hagyom a hegyet és a srácot, akit Csóványoson ismertem meg.
A Luczenbacher út kellemes lejtõje felüdülés lenne számomra, ha nem támadnának hátba a bringások. :) Percenként kell hátra tekintenem, aztán szabad utat engedek nekik. 13.05-re érek a kisinóci turistaházhoz, és megint csodálkozom az idõn. Ezúttal csalódottan. Hiába zúztam végig, a pihenõidõbõl alig négy percet tudtam visszahozni. Ekkor döbbenek rá, hogy nem én vagyok király, hanem valószínûleg el vannak mérve a résztávok, így néhány percet csal az idõtervem is. Na mindegy. Aszfaltos kocogás következik. Kóspallagra érkezem, ahol nagy eséllyel nem a stresszbe fognak belehalni az itt lakók. Szívesen tölteném itt majd a nyugdíjas éveimet, valószínûleg néhány hónap alatt kipihenném az elmúlt hatvan évet. :) Annak ellenére, hogy vacak idõt jósoltak, így fél kettõ elõtt úgy tûz a Nap, hogy már kellemetlen a meleg. Kifele menet a településrõl, emlékezetbõl sikerül rábukkannom a kék jelzésre, így levághatom a mûutat. Utána viszont nehezebb dolgom van, több ösvényre is be kell kukkantanom, hogy megtaláljam a jelzést.
A következõ pontig befordulósra sikeredik az út. Beborul az ég, a fák lombkoronáit rázza a szél, egyedül nyomulok az erdõben, túrázót már jó ideje nem láttam. Aztán a Békás-réten botlok bele egybe. Elhagyom, és leküzdöm a Törökmezõhöz vezetõ emelkedõt. 14.11, pecsételés. Visszahoztam az elvesztett idõt, plusz tíz percet. Épp kapóra jön, ugyanis paprikás krumpli tûnik fel a láthatáron. Legalábbis a rendezõk bográcsában. :) Remek, befalok egy tállal. Sajnos nem sikerül. Amikor meglátom, hogy annyira forró az étel, hogy már a szedõkanál is olvadozik, jelzem, hogy csak kicsit kérek. Elõször a tenyeremet égetem össze a mûanyag tál miatt, aztán a kajával a nyelvemet, ajkaimat, torkomat, nyelõcsövemet, gyomromat. Mivel a kóla nem maradhat ki, iszom egy fél üveggel. A megégett nyelvem és a szénsav érdekes dolgokat produkál, tüzet okádok, mint egy sárkány. Ebbõl a frissítésbõl nem jöttem ki valami jól. :)
Köves-mezõig kicsit kóválygósan haladok, nehezen megy az emésztés. A mezõn nekem támad egy kutya, a golden retriever a karomat igyekszik megkaparintani. A két gazdi sietõsen próbálja lehámozni rólam az ebet, pedig az csak játszani akar, és én sem ellenkezem. Egy útjelzõ táblába kapaszkodik a pillantásom, Hegyes-tetõ 1,9 km. Egyeztetek az órámmal, törpejárásban is felérnék idõn belül. Vissza is veszek a tempóból, nem akarok megzuhanni az emelkedõn. Remekül megy felfele, bõven idõn belül érek a kilátóhoz, 15.38. Letekintek a Dunakanyarra, nagyon pazar a látvány, ezzel sosem fogok tudni betelni. Elmajszolok egy dinnyeszeletet, nem a legjobb az íze, de legalább változatot hoz a puszedlis, csokis étrendembe. Néhány perc pihenõ után a kéken lekocogok Nagymarosra, végig a városon, egészen a Dunáig.
16.18-ra érek a ponthoz, majdnem félórám van a kompig. Igyekszem hasznosan tölteni az idõt, elsõsorban evésbõl, ivásból és pihenésbõl áll. A komp kicsit késve indul, de most már nem aggódom az idõn, fõleg ha figyelembe veszem, hogy a túlsó szakasz is el van mérve. A Fellegvár csodálatos látványt nyújt a Dunáról, sajnos a felfele vezetõ út nincs elmérve. Tizenvalahanyan kelünk át a folyón a túrázók közül. Elsõként indulok el a vár fele, de hamar beérnek néhányan. Ez az emelkedõ nekem sosem ment jól. Félúton járhatok, amikor barátságosan hátba vereget a második holtpont. „Szevasz haver, már azt hitted, hogy nem jövök, mi?” Sajnos tudtam, hogy felbukkan egyszer. Igyekszem lerázni magamról, de nem megy. Nagy-villámig elkísér, ott aztán végre búcsút intek neki. A kis mocsok. :) 17.25-kor kapom meg a pecsétet, és az elõttem futó néhány egyénnel ellentétben, én nem az Apátkúti-völgy felé veszem az irányt, hanem zúzok tovább a kéken. Itt csatlakozik hozzám egy srác, néhány méteres követési távolságot tartva elkísér a célig.
A visegrádi szakasznak egy baja van, mindamellett, hogy gyönyörû tájakon vezet, hogy az összes kemény szint az elejére van felhalmozódva. Mire felérek a Barát-halomra, a tüdõmet párszor regenerálnom kell. A hosszú, dózeres emelkedõ vége fele járhatok, amikor mozgást észlelek balra a hegyoldalban. Aztán hirtelen egy közepes méretû vaddisznó szambázik át elõttem a turistaúton. Várom, hátha jönnek többen, de nem történik semmi. Moli-pihenõnél Csanya lyukaszt egy falevelet a lapomba, jelezve, hogy én a kéken jöttem. Pár percet beszélgetünk, beér a követõ srác is. Innen egy kicsit belehúzok. Az a furcsa érzésem támad, hogy a vége jobban megy, mint az eleje. Valószínûleg az elején Csóványos és Nagy-hideg hegy vette ki az erõmet. Mindenesetre most úgy érzem, hogy gyorsabban is tudnék futni, és még mindig jól esne, de azért nem kapkodom el a dolgokat. Mikor leérek Pap-rétre, már tudom, hogy feleslegesen hoztam el a fejlámpámat, nem fog rám sötétedni a célig.
Végül 19.25-re érek be a pilisszentlászlói Kis Rigó Vendéglõbe, ahol utam véget ér. Ha leszámítom a 17 perc idõtartalékot, akkor három perccel voltam gyorsabb az idõtervnél. Kezdem kiismerni képességeimet. Öt év után már ideje. :) A célban szabályosan követelnem kell a kitûzõt és oklevelet, amit hosszas keresgélés után csak megkapok. Ákos és qvic éppen végeznek a megérdemelt pihenéssel, még elõttük az éjszaka, és negyven kilométer. Nem irigylem õket, de azért jó utat kívánok. Én elõttem már csak a raguleves van, ami ugyanolyan finom, mint két éve. A mentõcsapat negyven percet késik, így még hûsölök egy kicsit a kertben. Ennek ellenére a 22 órás ágyba érkezési tervemet is sikerül teljesítenem. :)
Nagyon jó túra volt, egyáltalán nem bántam meg, hogy nem a hosszú, vagy nem a rövidebb távot választottam. Asszem ez a hetven kilométer pont elég nekem. Már régen éreztem ilyen jól magam. És régen mentem ilyen jó átlagot hosszú és nehéz túrán. Bizakodva nézek elébe a novemberi Piros 85-nek.
Illetve gratulálok az összes teljesítõnek minden távon.
piedcat
|
| | |
csiba | Túra éve: 2007 | 2007.09.09 16:18:22 |
|
megnéz csiba összes beszámolója |
Álmaimban 110, nevezéskor 80, valóságban 50.
Szép kis amortizáció. Bár azért az 50km-es távot sem kell lebecsülni. Az sem kevés. Rendesen ki tud fogni az emberen, ahogy meg is tapasztaltam. Meg úgyis azt szokták mondani, hogy a 100 körüli távok már nem egészségesek:)
Elõzõ napokban szorgalmasan figyeltem a különféle idõjárással foglalkozó oldalakat. Szombatra jó idõ, legalább is jobb, mint az elõzõ napokban volt. A legnagyobb gondot talán az jelentette, hogy milyen ruhát vigyek. Nem akartam túl sokat cipelni, így maradt egy pulóver. Reménykedtem, hogy éjszaka ez elég lesz. (Mondjuk az éjszakára nem került sor, de napközben is elkellett párszor).
Szombat reggel örültem, hogy nem kellett olyan korán kelni, és a 7:55-ös vonatot vettem célba. A Nyugatiban a pénztáros megkérdezi tõlem, hogy mi lesz Magyarkúton, mert már több mint száz jegyet adott el oda. Jót mosolygok rajta, majd közlöm vele, hogy megyünk egy kicsit gyalogolni ki a hegyekbe egy teljesítménytúra keretében. Itt még összefutok egy régi ismerõssel, aminek nagyon örülök. Mert tudtam, hogy õ a 110-re megy, így viszont én betársulhatok mellé 80-ig, és éjszaka legalább lesz társaság. Hamar Vácon voltunk, majd ott egy kis várakozás után elindultunk a Piroskával Magyarkút felé. Ott leszállta a 3/4 vonat és irány a rajt felé. Kicsit tartottam attól, hogy sár lesz. Szerencsére ez itt csak Magyarkút közelében volt jelentõsebb. Megtörtént a gyors nevezés a rajtnál, majd 9:30 körül elindultunk. Kicsit csodálkoztunk azon, hogy állítólag 9:15-kor szokott tömegrajt lenni, erre meg már 8:30 körül elindították az elsõket. Aztán a másik fura dolog, bár ezt csak késõbb vettem észre, hogy a túra alatt 3 féle útleírással találkoztam. Volt akinek egy szép, több oldalas útvonalleírása volt, láttam olyat is akinek csak egy két oldal, jómagam meg egy egyoldalas kis sárga lapot szorongattam a kezemben. Szerencsére az OKT útvonalát jól ismerem, így nem volt szükségem térképre. Szóval 9:30 körül elindultunk az utolsók között. Az elején egy kicsit sáros volt az út, de bíztam benne, hogy ez késõbb javulni fog. Fürkésztem a kerékpárnyomokat a földön, és gondoltam, hogy milyen rossz lehet nekik. Nem tudom, hogy gyalog vagy bicajjal könnyebb, de a helyenként sáros, csúszós út biztos, hogy nem könnyítette meg a kerekesek dolgát. Felkapaszkodtunk a Nagy-Kõ-hegyre, megnéztük a kilátást. Ilyenkor mindig kicsit rossz érzés fog el, mikor látom, hogy hova kell még menni, majd leereszkedtünk Nógrádig. Csurgó – forrásból egy „gyors” töltés, majd pecsét és indultunk a Csóványos meghódítására. Ez az út még lefelé is elég hosszú, nem hogy felfelé. Végül is sikerült megállás nélkül feljutni a csúcsra, közben még le is hagytunk pár túrázót. Az idõjárás nem volt a legkellemesebb, eléggé fújt a szél és viszonylag hûvös volt. De hát mégis csak 900m felett jártunk. Egy kis pihenõ, és kajálás után megindultunk lefelé. Ami szintén nem volt valami könnyû, mert helyenként a igen meredek szakasz nagyon csúszott. Lassan megérkeztünk a Nagy-Hideghegyi turistaházhoz. Elõtte még volt egy frissítõ pont, amit nem vettünk igénybe. A turistaházban ahol kicsit megint megpihentünk, és felkészültünk a hosszabb lejtõs, kocogós útra, le egészen Kisinócig. Itt ért minket egy meglepetés. Néztük a lapot, ahol a pontõr behúzta a rajtszámunkat és láttuk, hogy szinte az utolsók között érkeztünk. Ez hogy lehet? Csóványosig lehagytunk vagy legalább 30 embert, és nem igen tûnt fel, hogy visszaelõztek volna. Kérdeztük a pontõrtõl, hogy ez mégis hogyan lehetséges, aztán kiderült, hogy a Nagy-Hideg hegyre nem kellett volna felmenni. Ez nagyon jó…. kicsit akkor jobban oda lehetne figyelni az útvonal leírására, ugyanis az én kis szerény egy lapomon szerepelt a Nagy-Hideg hegyi turistaház, és még másokén is. Jó lenne egyértelmûvé tenni, hogy merre is vezet pontosan az út. Bár ahogy hallottam más emberektõl, ez így mûködik jó pár éve. Aztán jött a másik meglepetés. A pontõr közölte velünk, hogy nem ártana sietni, mivel az utolsó komp az állítólag 19:45-kor indul. Szerencsére idõben még egész jól álltunk, de azért kicsit megszaporáztuk a továbbiakban a lépteinket. (Hegyes – tetõn a pontõr szerint biztos, hogy megy még késõbb is komp). Gyorsan átszeltünk Kóspallagon. Egy idõs néni meg is jegyezte, hogy hova ez a sietség. Békárséten útbaigazítottunk pár eltévedt embert, majd Törökmezõ felé tettünk egy kis kitérõt, és útba ejtettük a Fehér – kutat. 17:05-re megérkeztünk a törökmezei turistaházhoz, majd itt egy kicsit megpihentünk. A gulyás biztos finom volt, de én nem ettem belõle. Az illatokkal elteltem, és egy zacskó földimogyorót tömtem magamba. Majd elindultunk Hegyes – tetõ felé. Lefelé egész gyorsan haladtunk, majd az elsõ keményebb emelkedõnél azért kicsit lassítottunk. Néhol egy kis dzsungelharccal, de átverekedtük magunkat rajta és közeledtünk Kövesmezõ felé. Ezután egy ideig még élvezhettük az enyhébb emelkedõ kényelmét, majd Hegyes – tetõ elõtt pár száz méterrel igazán bedurvult. Egy kész szenvedés volt felmenni. Talán itt éreztem elõször komolyabban, hogy nem lesz meg a 80, és kiszállok az 50-es céljában. A dinnye az nagyon jólesett és nagyon finom is volt. Lefelé kocogva indultunk el, itt kezdett úgy igazából ránk sötétedni. Én Nagymaros határáig bírtam, a társam az lefutott egészen a révig. Itt már biztos voltam benne, hogy feladom. A vádlim eléggé beállt, és nem mertem nekivágni a Duna túloldalának. Átvettem az 50km-es távért járó oklevelet és kitûzõt, majd kicsit szomorúan pillantottam a Fellegvár felé. Most legyõzött, de legközelebb már én fogok diadalmaskodni. Elköszöntem útitársamtól, jó utat kívántam neki, és elindultam a vasút felé.
Egy egész jó kis túra volt, bár az útvonal kijelölésén azért lehetne pontosítani, hogy most merre is kell menni. Jövõre már biztos, hogy 80.
|
| | |
|
Rush2006 | Túra éve: 2006 | 2006.09.03 20:25:28 |
|
megnéz Rush2006 összes beszámolója |
BEAC Maxi 110
2006-03-18 at írunk. Elsõ teljesítménytúrámra készültem, jól ment, sikerült szintidõn belül. Ez annyira pozitívumként ért, hogy folyamatosan böngésztem a túranaptárt, hogy melyik héten mi lesz. Egyszercsak megakad a szemem egy túrán.. BEAC Maxi 110, 4200m szintemelkedéssel. Jesszus, mondom ki ez az õrült aki elmegy erre, vannak még ilyen elvetemültek??
2006-08-28-ot írunk. Már sok túrán voltam, a legtöbb 50 km-es volt eddig hosszúságban (volt egy 66-os Alföldi, de az magassági szintben nem hasonlítható ezekhez). Egyszerûen valami rövidzárlat volt nálam, mert egyre jobban kezdtem ráhangolódni a BEAC-ra, sõt, késõbb ez odáig fajult, hogy közöltem anyukámmal, meg pár ismerõssel, akik komplett hülyének néztek.. Hát majd nézhetnek ha... nem mertem kimondani azt a szót hogy megcsinálom, mert iszonyú hosszú ez a táv, itt fizikai, és szellemi erõ egyformánt dominál.
No, és most már 2006-09-02-t írunk. a BEAC Maxi napja.. Jesszus, a nagy nap..
bakancsbogi-val beszéltük meg hogy találkozunk a Nyugatiba a 05:30-as vonattal jöttünk, de túl korán volt, mivel a rajtban még senki se volt szinte.. Vártunk, és vártunk. Aztán befutott az 1 órával késõbbi vonat, és embertömeg érkezett Magyarkútra. Sok ismerõst üdvözöltem. Megkapjuk a leírást, majd 8 órakor kereken elindultunk. Majd 2 km után már a futók rohantak el mellettünk. Bogi már sajnos itt lemaradt tõlem, és ez csak fokozódott, pedig nem is mentem olyan gyorsan.. Aztán láttam hogy lemaradt nagyon, és én is futásra kapcsoltam, majdnem Nógrádig. Elõtte viszont találkoztam egy nagyon szimpi, kedves lánnyal, akit már láttam túrán. Nem mertem otthagyni :-)) Mi történhet vele majd éjszaka? Meg hát fusson az akinek... Szóval gyaloglásra váltottunk, sokat beszélgettünk, majd Nógrádon az ABC-ben megvettem a reggelimet, majd pecsételtem. Hamarosan jött az egyik gyilkos szakasz, Csóványosra fel! Nagyon kemény szakasz volt ez, a bringások közül párat itt utól is értünk. De nem szabadott megállni, csak a csúcson. A Foltán keresztnél ittunk kicsit, majd nyomás tovább. Szerencsére megállás nélkül sikerült felérni a Csóvira. Innen mély, majd meredek a Nagy Hideg Hegyre. Egy lejtõs rész következett Kóspallagig, ahol kicsit kocogásra váltottunk a pontig. Kis üdítõvásárlás, majd robogás tovább. Az idõ szuper volt, Kóspallag utcáin égetett is a nap. Majd ismét be az erdõbe. Sok menés után, a Békás réten át, késõbb jutottunk ki a Törökmezõi th.nál, ahol kicsit ettünk ittunk, pihentünk. A Hegyes Tetõ megmászása ismét egy tekintélyt parancsoló feladat volt. Arra gondoltam milyen jó volt erre OKT-zni, hiszen az lefele vitt, most meg izzadok mint a hülye.. A csúcson logikáztunk, osztottunk szoroztunk, és arra jutottunk, hogy akár még a 16:45-ös kompot is elérhetjük, de ahhoz nagyon kell sietnünk.. Egészen Nagymarosig kocogtunk, futottunk, szerencsére idõben elértük a kompot. Tökéletes idõt mentünk eddig! Itt kaptunk zsíroskenyeret, kicsit megpihentünk a kompig, majd nemsokára már a túlparton, Visegrádon voltunk. Itt kis pihenõ a vendéglõnél, zoknicsere, sör, stb :-)
Mivel már OKT-ztem erre, tudtam mi vár most, mégpedig a Fellegvár meghódítása, ami nehéz feladat.. Szép lassan mentünk végig fölfele. Kemény, köves, meredek szakasz volt ez a cirka 4 km-es rész, meg is izzadtam mire fölértem. Innen egy kis erdõs rész, majd jött a Nagy Villámi pont. Vízszintes, kicsit meredek, nagyon meredek. Így jutottunk el ahhoz a pontig, ahol a becsületpont volt, köszönhetõ most larzen-nek, akivel be is mutatkoztunk egymásnak. Hozott yo kis kajákat odaföl, majd bejegyezte a topiknevemet. Tudtam hogy innen jön egy becsapós rész, mikor kékeztem, akkor el is tévedtem, mert egy szem jel sem volt. Egy balos meredek kanyar volt emlékeim szerint a becsapós, de most mégha nem jártam volna erre, akkor is tudtam volna az utat, mert azóta szépen felfestették a jeleket. Az Urak Asztala részben, ismét nem csalódtam, szúrós ágak, sok csalán, és vízszintesen lefele dõlõ út jellemezte.. Majd kiértünk a Papp-Rétre, itt sötétedett ránk igazából, innen kellett lámpát használnunk. Kis kavargás után megérkeztünk Pilisszentlászlóra, ahol hiába kerestem azt a fránya éttermet, egyszerûen nem találtam. Majd gyanús volt egy hely, de ott zárva voltak elõl a kapuk. Na, térkép elõ, de ettõl sem lettünk okosabbak.. Majd jött egy nagyobb csoport, és megmutatta, hogy jó helyen voltunk, csak a kerítés mellett kellett fölmenni a bejárathoz.. Ja.. Hogy itt így megy! Itt megismertem pygmeát (bocsi hogy nem kívántam az extrát, de vhogy féltem hogy kijön, vagy ilyen.. érted.. :-)). A raguleves mindkettõnknek jól esett a társammal, majd inkább úgy döntöttünk, hogy éjszaka ismeretlen hegyekben egyedül vhogy nem biztonságos, meg az utat se ismertük, így csapódtunk egy 4-es társasághoz, akik között a vezér a Moli pihenõnél megismert rappakos volt :-) Kente, vágta az utat, sztem én még nappal se tudnám így :-) Az út jól kezdõdött Dobogókõig, de hirtelen meredekké vált, és így egy kínszenvedés volt felérni Dobokókõig. Már álmos is voltam eléggé, de mentem, mert menni kell! Az idõérzékemet teljesen elvesztettem, minden km. egy órának tûnt. Kész megváltás volt felérni Dobogókõre, ahol 80 km-nél jártunk. Igazából úgy istenigazából itt kezdtem el csúnyán érezni a lábamat, de nem szabad kiszállni, az akaratom megvolt, csak nagyon fáradt voltam, meg sebesült. Innen a S- vezetett Lajosforrásig. A jelek összevissza voltak, egyik átfestve, másik még fel sincs festve, harmadik tökéletes.. Sokszor még a döntõ helyeken is le volt festve.. Szerencse hogy rappakos, és a többiek már többször jártak erre, így mindig megtaláltuk a helyes utat. A végénél már kezdtem besokallni, összevissza pörgött az agyam, elalvás közeli állapotom volt, és alig vártam hogy Lajosforrás jöjjön. Megjött. A pontõrök teával kínáltak. itt volt egy csapat, nemtomhányszoros teljesítõk, asszem volt köztük 10-es is. Õk a K+ on jöttek föl, mert már unják a sárgás részt.. Én ha 50.szerre is csinálnám, akkor is a sárgán jöttem volna, mivel ez a kijelölt út, mégha fárasztó is.. De hát õ lelkiismeretük.. Innen nagyon kellett figyelni, mert 4 km, 4 különbözõ jelzésen. Közvetlen Lajosforrás után picit el is kavartunk, de szerencsére rappakos pár méter után visszaparancsolt minket a jó útra. Ez a rész is számomra elég hosszú volt. A túratársném, akivel már Nógrád óta együtt jövünk, nagyon jól bírta, minden elismerésem az övé, 16 évesen, Kinizsit lenyom, meg BEAC-ot.. hmm.. Nekem kb. 2 óra múlva, a valóságban kb. 1 óra múlva megérkeztünk Csikóváraljára a th. hoz. Kis pihi, majd nyomás tovább. kb 200 m mulva kapcsoltam hogy nincs nálam az elemlámpa, uzsgyi vissza, a futás amolyan sántikálós erõs gyaloglás módszerre sikeredett de a drága kis társam megvárt engem, majd siettünk többiek után, nehogy elkavarjunk. Jó sok mûút után beértünk Csobánkára, ahol kicsit lemaradtam, mert fájt már lassan mindenem. A társam, itt megtalálta a helyes P- utat felfele, de én mentem a többiek után a mûúton, mivel rájuk hagyatkozhattam..Igazából nem vágtunk, sõt hosszabbítottunk, mert mint a végén kiderült mire felértünk a Kevély nyeregbe irdatlan kemény hosszú mászás után a kis társam már elõttünk jár, és a célig nem is láttam õt. A Kevély nyeregben megpihentünk a többiekkel, a pontõr egyedül volt, kedves volt, odahívott minket a tûzhöz, de valahogy egybõl elment a jókedvem, mikor közölte hogy tud egy rövidebb utat, a kék helyett a K+on.. Hát pontõr létére azért durva.. Lehet, sõt biztos hogy jót akart nekünk, hiszen rengeteg szint volt már bennünk, de hát erre a túrára vállalkoztunk, és nem holmi, ideoda mászkálásra.. Szerencsére a többiek is a kéken maradtak, és így megkezdtük jó meredek köves úton az ereszkedést. A Pbjenõi téglagyárhoz, igazából csak ereszkedtünk, de azt keményen, igazi térdrombolós szakasz volt ez. A kemény rész aljánál, a Pest felé vezetõ mûúton, jobbról jöttek ketten, õk a K+-ról jöttek, és így kihagyták ezt a nehéz szakaszt.. Pofám leszakad.. Minek jön az ilyen ide.. Na mindegy.. A téglagyártól az utolsó, de annál keményebb emelkedõ visz a Virágos nyeregig. Itt már teljesen világos volt szerencsére ismét. Sajnos az a társaság akivel mentem innen levágta a kék kanyarjait, elhiszem hogy rengeteg kilcsi volt ez összesen, de azért mégis.. :( Én is eleinte követtem õket, kb. 300m-en majd gondoltam egyet, és inkább a kéken jöttem, hiszen én erre a túrára jelentkeztem. Innen a célig egyedül mentem. Virágos nyeregnél kérdeztem hogyan tovább, azt mondták hogy át a repülõtéren, de hogy onnan hogyan, passz.. Hmm.. Hát jó, ezt mondták, irány a repülõtér. Szerencsére nem volt egy szál gép se, így nyugodtan mehettem rajta. Kiértem a kékre ismét. Kicsit ténferegtem hogy merre, mert már enyhén fáradt voltam, majd egy józanabb pillanatomba, belõttem hogy merre, mivel már kékeztem erre, és beugrott az irány. Jó 2 km. séta után megérkeztem sajogó lábakkal, piszkosan, mocskosan, de a 110 km-t teljesítve!!!! És rólam ez igenis elmondható! Mert én érzésem szerint teljesítettem a KIÍRT(!!) távot. Az éjszakai társak már bentvoltak. Oklevél, kitûzõ átadás, gratuláció, majd egybõl mentem is haza. A túra sajnos nem a szervezettségérõl híres, de hát ez ellen nem lehet mit tenni, ez emberfüggõ.. Viszont tényleg nagy kihívás volt itt lenni, és el sem hiszem hogy sikerült teljesíteni, büszkén fogom ezt elujságolni, munkahelyemen, illetve a Galgás társaimnak. Még egyszer gratulálok mindenkinek!! Nettó idõm 23 óra 40 perc lett. Hm.. szuper idõ. A lábaim egyelõre egyenlõek a nullával, egész nap aludtam, feküdtem, most is csak a beszámolóért keltem föl, megyek is vissza, remélem minnél hamarabb a régi leszek :-)
|
| | |
|
Spot | Túra éve: 2005 | 2005.10.17 22:11:13 |
|
megnéz Spot összes beszámolója |
Beac Maxi 110
Az ilyen hosszú túrákra mindig komolyabban készülök, átgondolok mindent újra és újra, milyen cuccokat vigyek, mi az, ami nélkülözhetetlen, mi van akkor, ha mondjuk éjszaka lesérülök és nem tudok továbbmenni, mivel tehetem könnyebbé a hátizsákomat, van-e elég tartalék elemem, tartalék izzóm, milyen élelmet, energia italt vigyek és mennyit.
Minél többet gondolkodom ezeken a dolgokon, annál inkább reagál a szervezetem is erre a készülõdésre, például: hírtelen kanálszámra kezdem falni a kristálycukrot, vagy bármilyen édességet, nem tudatosan, csak úgy reflexbõl. A szervezet energiát kezd raktározni, felkészül a rendkívüli terhelésre.
Azután, az utolsó napon már nem nagyon lehet hozzám szólni, mert többnyire nem reagálok rá, meg sem hallom, már nem vagyok itt, hanem ott, ott a túrán. Ez egy igazi nagy kaland, ha rágondolok, elõfordul, hogy remegni kezdek az izgalomtól. Végül eljön a nap, és én ülök a vonaton és hallgatom a vonat kerekeinek surrogását, mennyire szerettem a zakatolást, az olyan igazán vonatos, de ma már többnyire csak surrog.
A 6:30-ast választom, mivel tavaly a 6:50-essel lekéstem a csatlakozást. Most minden rendben van.
Ácsorgunk Magyarkúton a startnál, üdvözlöm az ismerõsöket, megbeszéljük mi történt az utolsó találkozásunk óta. Érezhetõ a feszültség a levegõben, mindenki indulna már. Kiszedem a zsákomból a túrabotokat, kinyitom a megfelelõ méretre, és készenlétbe helyezem. Aztán néhány útbaigazítás után elhangzik a várva várt mondat, lehet indulni a 110-seknek is.
8:15-kor rajtolok néhány régi ismerõssel. Jó iramban kezdünk, vidáman ballagunk a széles erdei úton. A pataknál többen visszafordulnak és inkább a kék kereszt felé rövidítenek, könnyítenek az útvonalon.
A megáradt, sáros partú pataknál keressük az átjutási lehetõséget, végül azt látva, hogy mindenhol egyforma nehézségekbe ütközik az átkelés, úgy döntök megpróbálom egyszerûen átugrani, megkeresem a lehetõ legszilárdabb helyet és onnan rugaszkodok el, ahogy megérzem hogy a talpam kezd belesüllyedni a laza talajba, rögtön tovább ugrok a száraz részre, van akinek a cipõjét ellepi a sár.
Beszívom a tiszta, friss, erdei levegõt, a zöld növényzet és az avar illatát. Nyálkás, nedves úton kapaszkodunk felfelé a fák ágai között átszûrõdõ halvány fény kíséretében. A csapásra behajló ágakat kezünkkel, vállunkkal toljuk félre, botommal hessegetem a sûrû aljnövényzetet, tüskés bokrok ágait, csalánok csípõs leveleit. Napfényes erdei tisztásra érünk ki, az ösvényt széles út váltja fel. Lankás hegyoldal, gazos utak, tölgyfák, kényelmesen beszélgetve haladunk tova. Elágazás, elvétjük, jó tíz métert kerülünk, nem szakadunk bele.
Nagy-Kõ-hegytõl kellemes bérci séta, amikor el kezd lejteni, elbúcsúzok társaimtól, mivel tudom, hogy õk remek ütemben másznak hegyet, én viszont ezt azzal egyenlítem ki, hogy futok lefelé. Így aztán kocogóra váltok. Az erdei tisztásnál megcsodálom a távolban feltûnõ nógrádi vár romjait. Újból neki lendülök, meredek lejtõn ereszkedek, hol vadul, hol pedig szelídebben, a vasútig meg sem állok. Szeretem, ahogy a sínek keresztül futnak az erdõbe vágott keskeny tisztás közepén, egy pillanatra megállok a talpfákon, és gyönyörködök az elfutó sínpár látványában.
Tovább ballagva egy szénakazlakkal tûzdelt takaros kis mezõn taposom az út növényzetét, figyelem az erdõ szélén éppen eltûnõ kis csapatot. Odaérve, tágas sétány nyílik, talaja homok, nehéz rajta fogást találni. Felérve egy meredek szakasz tetejére, gyönyörû kilátás tárul elénk a nógrádi várral a háttérben. Új lendülettel haladok tovább, szembe teherautó érkezik, porol, nem veszek levegõt, amíg bírom.
Egy hídon keresztül érkezek Nógrád faluba, a csapokon turisták lógnak, ócskás gyûjti a vasat, fém hulladékot, egy rozzant, sajátgyártmányú járgányba, macska szalad, kutya vakkant, valahol rántott hús sül. A vár a falu fölé magasodik, impozánsan, kihívóan, téglából rakott gyárkémény csúfítja a látványt.
A forrásnál pecsételek, vizem van, most bezzeg nincs sorban állás. Kiérve a hatalmas mezõre, még egyszer megcsodálom, lefényképezem a várat, aztán végleg búcsút intek neki. Hosszú sorban baktatunk, ameddig a szem ellát. A pataknál kisebb tavat kerülgetünk, átvetett farönkön egyensúlyozok, elmozdul, megbillenek, ugrok, szerencsére száraz talajon érek földet. A tavalyi utat beszántották és új utat jártak ki, de nem jelent kerülõt, csak a fa került beljebb a jelzéssel, ez azonban probléma lehet azoknak, akik nem ismerik a terepet.
A mezõ peremén, jobbra fordulva a szinte járhatatlan ösvény, most kellemes, szélesre taposott út, hangulatát fokozza, hogy helyenként olyan sûrûn borulnak a fák ágai a fejünk fölé, hogy alig engednek be fényt, és az erõs gombaillattól szinte elbódulok. Néhány biciklis húz el mellettünk, megtörve a jó ideje tartott ritmusomat.
Könnyû terepen haladunk a Csóványos felé, ez jó, mert így kipihenve érkezünk majd a hegy lábához.
Távolabb látom, hogy az emberek bemennek a fák közé, bámulom, ahogy átvágják magukat a gallyakon, gödrökön, mély avaron. Odaér egy srác is, tanakodik, kérdez, választ kap, elindul õ is a többiek után. Átlépek egy keresztbe fekvõ fát, de értetlenül nézem hová tartanak a többiek. Akkor, magam sem tudom miért, visszalépek, és felfedezem a papírt, amire felírta valaki (utólag is köszönet érte), hogy „vigyázat méhek”, errõl ugyan azt feltételezem, hogy méhkaptárak vannak kihelyezve, de abból sem szeretnék kapni, így én is a járatlan útra szavazok. Késõbb tudom meg, hogy lódarazsak voltak, és sokakat martak össze. Ezeknek az életveszélyes rovaroknak még a megjelenésük is félelmetes, nem bánom, hogy nem találkoztam velük.
Megérkezek a Saj-kúthoz, sajnos víz már évek óta nem folyik belõle, körülötte azonban mindenütt szivárog a föld, ha rendbe lenne téve, biztos, hogy sok örömöt okozna az erre túrázó embereknek. A hegy megmászása elõtt, ez egy igazán hasznos, sõt fontos lehetõség a vízvételre. Leülök és megiszok egy fél liter paradicsomlevet, most következik a Csóványos izzasztó megmászása, és ez az ital felér egy energiaitallal.
Nekirugaszkodok, szenvedek, folyik rólam a víz, szuszogok, lassan emelem a lábaimat. A beszûkülõ ösvény páradús, meleg levegõje szinte megfolytja az embert. De nem jobb a helyzet a Foltán-kereszt elõtt lévõ nyílt terepen futó kaptatón sem, megáll a levegõ, és nem mozdul, megreked ezen a bokrok közti tisztáson, és szinte izzik a levegõ. Ahogy kilépek az erdõbõl, azonnal elönt a veríték. Lassan vánszorgok, a szám kiszárad, az izzadság belefolyik a szemembe. A zöld növényzet nehéz szaga ráül a tüdõmre.
Igazi megkönnyebbülés felérni a Foltán-kereszthez, ahol enyhe szellõ fúj. Sokan lepihennek, a tandemes pár még bírja, felfogni nem tudom, hogy csinálják. Nem állok meg, ballagok tovább. Eszembe jutnak a „Börzsönyi Éjszakai” túra megpróbáltatásai.
Felérek, fotózok, pecsételek és már futok is lefelé, helyenként a sziklás, meredek utakkal kell küzdeni, kerékpárosok húznak el mellettem. Megállok egy sziklaperemen, és a tájat csodálom, innen belátni a Vulkántúra útvonalának nagy részét, akkor a felhõktõl nem lehetett látni a közeli hegyeket, de a Magas-Tátra jól látszott.
A Nagy-Hideg-hegy meredek falán szenvedem fel magam, elmegyek egy szuszogó sorstárs mellett, lassan emelem, rakom egymás után a lábaimat, de azért sem állok meg, csak még egy lépés – mormolom magam elé – csak még egy, aztán, csak még egy, és végül fellépek az útra. A lábaim már alig engedelmeskedtek, a vízszintes terepen még néhány lépésig inkább megállnék, de nem teszem, és lassan visszatér az élet megviselt izmaimba.
A turistaházban megiszok két jéghideg narancslét, és zoknit cserélek. Csurom vizes pólóm marad, csak egy száraz van nálam, az még jól jöhet. Közben megérkeznek a társaim is, megbeszéljük, hogy nem várnak meg, futva úgyis utolérem õket.
Felveszem a bakancsomat, jól megkötöm a fûzõket, nehogy kibomoljanak a beleakadó ágaktól, gazoktól. Felállok, felveszem a hátizsákom, meghúzom a vállpántokat, kényelmesen eligazítok mindent és elindulok lefelé.
Nem használom a sípályás rövidítést, maradok a jelzésen, lassan kocogok lefelé, a köves talajon igyekszem stabil helyekre lépni. Nem érzem jól magam, fáj a gyomrom, nem kellett volna azt a két jéghideg üdítõt meginnom, levonom a tanulságot, és szenvedek tovább. Aztán, ahol a jelzés a sípályára kanyarodik, az õsvény alig látszik az összeboruló, derékon felül érõ csalántól. Kezemen, lábamon csípéseket szenvedek, de nem panaszkodok, mivel azt mondják: jót tesz a reumának.
Elõször kicsit, azután hosszasan gyalogolunk egy szép, rendezett, lankás úton felfelé. Élvezem a sok zöld színt, a mohás fák és élénk zöld fûvel benõtt árokpartok látványát, az erdõ leheletének illatát, a madarak vidám énekét, csivitelését.
Kissé elkezd ereszkedi az út, elõször csak kevés kõ van rajta, azután egyre több és több, végül az egész teli van kemény, kiálló és kicsi lemorzsolódott darabokkal, futás közben, idõnként megbotlok, bukdácsolok, csúszkálok rajtuk. Fogamat összeszorítva kocogok lefelé, fáradnak az izmok, de nem állok meg. Utolérem a társaimat, de futok tovább, az emelkedõkön úgyis beérnek majd. Mindenhol erdei málnabokrok feketéllenek az érett gyümölcsöktõl.
A Kisinóci turistaháznál ismét veszek egy narancslét, de most nem iszom meg, hanem viszem magammal, müzlit eszek és egy-egy korty üdítõt iszok hozzá. Ballagok Kóspallag végtelen országútján, egy kék kútnál felmosom magam, vizet töltök az üvegembe és folytatom a menetelést.
Kiérve, a kanyar után jobbra, a mezõn átvezetõ út eltûnt, utolérek egy srácot, átvágunk a füves pusztán, egy legelészõ kecske bámul ránk búsan kérõdzõ ábrázattal, az erdõ szélén ráakadunk a csapásra, újabb csípéseket szenvedek el a hatalmasra nõt csalánoktól, meg néhány karmolást az erdei málna tekergõzõ, tüskés, össze-vissza hajló, alattomos ágaitól. Az úthoz érve átmászunk a szalagkorláton és elhagyva a kóspallagi elágazást, az országúton ballagunk egy darabon, hogy azután jobbra újra bevessük magunkat az erdõ fõútjaira, a szekérutakra. A srác búcsút mond és tovább áll, gyorsan távolodik és tûnik el az erdõ fái között.
Egyedül ballagok a gondolataimmal, a tavalyi „Juliánus” sártengere most nincs sehol, vannak ugyan kisebb pocsolyák, melyeket az erdõben vezetõ csapásokon lehet elkerülni, de ez semmi.
Több turista jön szembe, majd kiérek a Békás-rétre, élvezem a kilátást, szemügyre veszem a távolban látszódó Törökmezõt és elindulok felé. Az esõzések hatására még a szekérutat is alaposan felverte a gaz. Beérve az erdõbe elõveszem a maradék paradicsomlevemet és megiszom, a szúnyogok egy pillanat alatt lepnek el, aprók és rendkívül erõszakosak, még lefújni sem tudom õket, legalább három csípést szenvedek el. Szerencsére van nálam szúnyogriasztó, így most elõveszem és használom is, igazi áldás, elkerülnek a továbbiakban ezek a kellemetlen vérszívók.
Leérek a patakhoz, egy hölgy éppen gombaismereti órát tart két kirándulónak, átmegyek a hídon és elkezdem a kapaszkodást a turistaház felé. Begyûjtöm a bélyegzõt és indulok tovább, a szépen kijelzett útnak szívbõl örülök, bár ezt a részt jól ismerem, nem valószínû, hogy eltévednék. Futva ereszkedek a völgy felé, egyenlõre nincs senki körülöttem.
Leérve, kerülgetem a pocsolyákat, bogarak hada kering a fejem körül halálra idegesítve, beleszállnak a szemembe, számba, de még a fülembe is. A körtvélyes felé vezetõ emelkedõ most is napfénybe fürdik, mint mindig, homlokomról törölgetem a verejtéket, lassan egyenletesen lépkedek, szeretem a bükkfákat, hatalmas termetükkel tekintélyparancsoló jellegzetessége az erdõknek.
Felérve leülök egy tuskóra és rövid pihenõt tartok.
Köves-mezõig kellemes kirándulás íze van a túrának, élvezem a széles árnyékos sétányokat a nem túl meredek emelkedõket. Innen egy kicsit nehezebb, de gyorsan felérek a Hegyes-tetõ aljáig. Ez a hegy olyan, mint egy ugrató, lankásan kezdõdik és egyre meredekebb és meredekebb lesz, a vége pedig majdnem függõleges. Lassan, de megállás nélkül haladok felfelé, csak a földet bámulom, csak a lépéseimre koncentrálok, nem nézek fel, nem akarom tudni, hogy mennyi van még hátra. Sokan jönnek visszafelé, nem akarnak a hosszabb és jóval nehezebb úton menni, pedig az is a túra részét képezi. Ezen elmélázva érkezek a Juliánus barát torony aljához, átbotorkálok alatta, lebicegek néhány lépcsõt az ellenõrzõ ponthoz, olyan érzés mintha büntetés lenne, beírnak, visszamászok a dinnyékhez. A padok üllõkéje hiányzik, de a dinnye így is jólesik.
Futva indulok lefelé, az Ürmös-réti torony mellett irdatlan dzsungel. Tüskés bokrok tépnek, szaggatnak, csalán marja kezemet, lábamat. Kiérve belõle, a végtagjaim teli karcolással, több helyen véreznek, a csípésektõl viszketnek, lábamon a kamásni kiszakadt. És ezzel még nincs vége, ugyan szelídül, de tovább tart a gazos csapás.
Megérkezve a kidõlt fák útvonalára, bizony nem egyszerû a továbbhaladás, mászok, kapaszkodok, átlépek, csúszkálok, ugrok. Túljutva rajta megkönnyebbülök, de azért jó érzés, hogy nem kerültem el.
A faluba érve vizet veszek a kútnál, ez már valószínûleg az utolsó, számításaim szerint elég lesz a végéig. Két futó elhaladva mellettem, odaszól, hogy húzzak bele, mert kilenc perc múlva indul a komp. Mondom nekik, hogy igen tudom, de én inkább lekésem és pihenek a következõ kompig, aztán mégis futni kezdek, és lekocogok a kompig. Gyorsan pecsételek, egy kedves hölgy, hoz nekem addig hagymáskenyeret, és már futok is.
Ahogy ott állok és várom, hogy az autók felguruljanak a kompra, több ismerõssel is összefutok, az egyik jegyet szorongat a kezébe. Kérdezem tõle, hogy ez meg mi? – Hát… e nélkül nem lehet felszállni. – És ezt, honnan szerezted? – kérdem tovább. – Hát… a pecsételésnél kaptam – volt a válasz. Rohanok vissza, mondom, hogy mi a problémám, a válaszuk az volt, hogy miért nem kértem, hát azért – válaszolom – mert idáig még sohasem kellett, és ezen, a most kapott tájékoztatáson is az van írva, hogy nem kell semmilyen jegy, mindegy, megkapom és még a kompot is elérem.
Átkompolunk és azzal a sráccal és barátjával vágok neki a visegrádi távnak, akivel tavaly is együtt mentünk. Egy kicsit pihenünk, eszünk és zoknit cserélünk, majd nekivágunk az utolsó 60 kilométernek.
Teljes világosságban kaptatunk felfelé a vár felé, sötétben is rossz, de így, hogy az ember látja, még rosszabb. Rettenetesen szenvedek, és jócskán lemaradok, úgyhogy mondom nekik, menjenek nyugodtan, én inkább a saját tempómban haladok. Így azután hamarosan el is tûnnek a szemem elõl.
Sokan jönnek szembe, õk azok, akik inkább bliccelnek és a jóval könnyebb utat választják.
Lassan felvánszorgok a várig, ott a parkolóban megmosom az izzadt arcomat, és levánszorgok a lépcsõn, kicsit támolyogva, imbolyogva. Érzem, hogy egy holtpont közelébe értem, nem állok meg, hogy minél elõbb túl legyek rajta. És nem sokkal késõbb már érzem is, hogy lassan felpörgök, és már jobban bírom az iramot.
Mögöttem valaki a kék kereszten érkezik, nem értem igazán, olyan ez mintha egy szabadon választott gyakorlat lenne, mindenki megy, amerre lát, csak tudnám, akkor minek a kijelölt útvonal, hiszen ezek nem ugyanazt teljesítik.
Felérek a Nagy-Villám parkolójába, ahol éppen indulnak tovább, ideiglenes partnereim. Szabadkoznak, de õk mennek. Persze! Menjetek csak! – bíztatom õket.
Pecsételek és indulok én is, a fehér murvás úton tovább, be az erdõbe, a lassan lemenõ nap árnyékában. Még vetek egy pillantást a vöröslõ nap korongjára, mielõtt végleg eltûnik a látóhatáron.
Átjutva a nyergen, futva haladok a völgy felé, szemeimet a talajra szegezem, ugrálnak elõttem a kövek, bokrok, fák. Egyszer csak meglátom a búcsúzkodókat, és hamarosan utol is érem õket. Újból csatlakozom hozzájuk, egészen a sóstói rét utáni völgyig, akkor én leülök az út szélére és kiveszem a bakancsomból a beleesett kavicsot. Õk mennek tovább.
Felkászálódok és nekiveselkedek a Moli-pihenõhöz vezetõ kemény emelkedõnek. Lassan helyezem a lábaimat egymás után, hozzáigazítva légvételem ritmusát. Néha megcsúszó remegõ izmokkal kapaszkodok egyre feljebb és feljebb, mígnem felérek az elsõ törésvonalig a gerincre, ez még nem a teteje, baktatok minden figyelmemet a lépéseimre fordítva, amíg egyszer csak egy fonalra erõsített felirathoz érek: Privát pont. Egy szimpatikus srác saját akciója, hogy pecsétet tesz azoknak a papírjára akik becsületesen felmásztak a Moli-pihezõhöz. És ez még nem minden, meleg leves, csoki, ropi is van nála, amivel megkínál minket. A pontot elégtételként élem meg, azokkal szemben, akik jogtalanul veszik át az oklevelet és a jelvényt a túra végén, õk is büszkék lehetnek a teljesítményükre, de nem ezt a túrát teljesítették! A pecsét felirata mindent elmond: „A becsületes játék az egyetlen út!”
Közben utolérnek, akikkel még reggel együtt indultam el, kérem õket, hogy éjszaka próbáljunk együtt maradni, úgyhogy bezsebelve ezt az értékes pecsétet – amely mindannyiunk pecsételõ lapját a legbecsesebb kincsek közé emelte –, megyünk tovább.
Átkelünk a forgóajtón, összeszedünk egy eltévedt embert, kijövünk egy másik forgóajtón. Erõsen sötétedik, megállunk, elõvesszük a lámpákat és nekivágunk a Hajlékos-bérc megmászásának, meglepõen könnyedén érek fel a tetejére. Leérve a Vízverés nyergébe, egy kis mezõn haladunk keresztül, valaki eltüntette az éjszakai túrázást tiltó táblát.
Lámpáink szegényes fényénél tapossuk a pocsolyákkal tûzdelt, aljnövényzettel sûrûn benõtt erdei út talaját. Kis csapatunk halkan beszélgetve halad a sötét erdõ mélyén, hallgatva az éjszaka szokatlan neszeit, zörejeit. Az útból keskeny ösvény lesz, veszélyes, szakadék oldalába vésett keskeny csapás, sok helyen leszakadt, a mélység felé erõsen lejtõ, csúszós vadcsapás. Óvatosan haladunk, és még így is, van aki elesik, elcsúszik, megbotlik.
Kiérve, széles murvás úton gyalogolunk, az ég tömve van csillagokkal. Pap-rét, híres kirándulóhely, sok túra célja, most csendesen pihen az éjszakában. Vadászház kapuján papíros, „Vizet nem adunk”. Na ez már mindennek a teteje, ez mindannyiunkat felháborít.
Az erdei út keményen emelkedik, de az aszfalton jólesik egy kicsit gyalogolni. A falu felé egy helyen röviden eltévedünk, aztán lassan beérünk Pilisszentlászlóra egy meredek kis lejtõ alján, lámpáinkat lekapcsoljuk és végigballagunk a sötét, kihalt utcákon. A Kis Rigó vendéglõ, az erdõ szélén húzódik meg, az oldalsó ajtót zárva találjuk, az elmúlt években mindig ezt használtuk, így nehezen vesszük tudomásul, hogy még feljebb kell menünk a fõbejárathoz.
Levesszük a hátizsákot, és fáradtan leülünk. A Pincérek máris hozzák a finom levest, lassan szürcsölöm, nagyon forró, szinte érzem, ahogy az ereimben szétárad a meleg, szinte érzem, ahogy erõre kapnak az izmaim. Amikor végzek, iszom még egy rostos gyümölcslevet is. Közben odajön, akivel a kompnál találkoztam, hogy ne haragudjak, de õk mennek, szemmel láthatóan nem érzik jól magukat attól, hogy ott hagytak, rendes srácok, de nem tarthatjuk fel egymást, biztosítom, hogy így van jól.
Szedelõzködünk, felteszem a fejlámpámat, fogom a botjaimat és indulok kifelé, kint reszketek a hidegtõl, visszamegyek, muszáj pulóvert vennem, valószínûleg a hidegen kívül van a kimerültségtõl egy kis hõemelkedésem is, a többiek is felöltöznek.
Az erdõben halálos a csend, a falu felõl néhány kutya vakkant, bakancsaink alatt kavicsok csörrennek, száraz faágak roppannak. Fahídon kopogunk keresztül, az öreg gerendák hajlanak, nyögnek súlyunk alatt. Az erdõ fái közt, néhány csillag fénye pislákol. Az aszfalt már kilehelte a nappal beszívott meleget, most hûvösen veszik bele az éjszaka végtelenjébe.
Letérve, ismét az erdõ útjait járjuk, a félig kiszáradt patak kövei között bukdácsolunk, távolabb elemlámpák fényei imbolyognak bizonytalanul. Eltévedt párt igazítunk útba.
Patak csobogása töri meg a csendet, újabb fahíd, forrás, apró víz csordogál belõle. Kerékpáros csapattal találkozunk, a Lajos-forrást keresik. Elmondom nekik, merre találják, mennek tovább, megvárnak, ismét elmondom.
A Sikárosi erdészháznál kéktúra pecsétet keresünk, társunk beüti a megfelelõ helyre.
Tavaly itt el kellett menni a kék kereszten, idén azonban már nem szerepel ez a jel, csak a kék sáv, így arra megyünk. Rövid erdei séta után, mezõ, forrás az erdõ szélénél, fenyõerdõ. A Sikárosi mezõn pillanatok alatt vizesek leszünk, az aljnövényzet olyan nedves mintha szakadt volna az esõ. A csillagok fantasztikusan világítanak, jó néhány csillagképet ismerek fel. Csendben kapaszkodunk felfelé a sötét hegyoldalban, mindenki fárad, a hetvenöt kilométer ott feszül fáradt izmainkban. Egy rövid szusszanás után, meredek falat mászunk az aszfaltúthoz, társunk elindul a hívogató betoncsíkon, utána szólok, csetlünk-botlunk a kiálló kövek és rengeteg gyökér között.
Dobogókõ lámpái világítanak át a fák között, vidáman vesszük tudomásul, hogy mindjárt fenn vagyunk.
A pontnál zsíros kenyér, ásványvíz, jólesik az étel, kicsit leülünk, zoknit cserélünk.
A fõútvonal lámpái adnak hangulatvilágítást a vizes palackok feltöltéséhez, nekem van elég, így nem kell ezzel foglalkoznom. A kihalt utcákon nincs senki, rajtunk kívül.
A kandeláberek fényei árnyékokat vetnek, és csíkokra szabdalják az erdei út talaját, apró követ rúgok bakancsommal, halkan neszezve gurul, koccan a többivel. Lepkék, szúnyogok, és mindenféle repülõ bogarak vonnak burát a világító testek köré.
Elhagyjuk Dobogókõ utcáit, bekapcsoljuk lámpáinkat, kerítést kerülünk. Halkan beszélgetünk, izületeink nem nagyon szeretik a lefelé vezetõ utat. A Fagyoskatona zúzalékos kõzetén, rohanunk csúszkálva, úgy három métert meredeken az aszfalt útig.
A sárga sáv, most már remekül kijelezve vezet minket az éjszakai erdõ ösvényein keresztül, az elmúlt években volt úgy, hogy eltévedt embereket szedtem össze ezen a részen, a kidõlt fák teljesen eltorlaszolták az utat, a jelzést egyáltalán nem lehetett látni, aki nem ismerte, jó eséllyel számíthatott a tévesztésre, éjszaka pedig nem jó eltévedni, fõleg ha egyedül van az ember.
Felérve a murvás útra, újból gyönyörködhetünk a csillagokba, kis tisztáson haladunk egy keskeny ösvény felé, kanyargunk, keresztbe-kasul vezet minket a vadregényes csapás. Arcomról szedegetem a ráragadt pókháló szállakat, igen szorgalmas állatok. Rátérünk egy szekérútra és ezen haladunk egészen a Tölgyikrekig, úgy négy órával ezelõtt, innen alig nyolcszáz méterre haladtunk el a Sikárosi mezõn, azóta egy nagy kört tettünk meg.
Nedves, sáros talajon egyensúlyozunk, a szekérút sok helyen járhatatlan, mélyút oldalán, peremén kerülünk latyakot, vizet.
Fényeket látva, megkönnyebbülve jegyzem meg, hogy ott van a Lajos-forrás. Leereszkedünk. A sövény mögött takaros kis tábortûz, barátságos pontõrökkel beszélgetünk, ücsörgünk, eszegetünk, pihengetünk. A turistaház bezárt, mert nem volt érdemes nyitva tartania, senki sem ment be fogyasztani. Ettõl függetlenül évek óta lerobbant, inkább kocsma jelegû vendéglátó egységet rendesen lehúzzuk a megfelelõ helyére, azonban a kõhegyi turistaházzal mindenki elégedett, jómagam is kellemes tapasztalatokat szereztem ott.
Szedelõzködünk, nehezen hagyjuk ott a tûz melegét, indulunk, hallgatjuk a mindig jéghideg vizû forrás halk csobogását. Baktatunk a piros négyszögön fel, piros kereszten le, zöld kereszten még lejjebb, murvás utat keresztezünk, keresztezünk, lányok botorkálnak hûtõtáskával, eltévedtek, utat mutatunk, utat keresztezünk, forrás romba döntve, jobbra zöld négyszög.
Lámpák, Csikóváraljai turistaház, kutya ugat, csahol, medence, nem fürdünk, bent lódarazsak dongnak, repkednek, nagyujj nagyságúak, rémisztõ. Kérdem – Hát ezek? – Nem bántanak – felelik. – Kávé van? – Van. Iszom egyet. Pecsét a helyére, indulunk tovább.
Kint tanácstalan társaság. Kérdik – Tudjuk-e, merre kell menni? – Erre egyenesen. – mondom. – Arra biztos, hogy nem! – kiállt fel a kérdezõ. – Rendben – felelem –, akkor te menj arra, amerre akarsz, mi mindenesetre erre megyünk, és már indulunk is. Átgondolva a dolgot, õ is velünk tart, és jól teszi.
Hosszú országúti gyaloglás után, Csobánka határában, felkapaszkodunk az erdõbe, zihálva, összeszorított fogakkal haladunk. Közeli és távoli kutyák vakkantanak, ugatnak, egy autó gördül át a falun alig hallhatóan. Parkolótól, hullámzó aszfaltút, leparkolt kocsik, kõbánya. Elmaradó házak, egyre meredekebb kaptató, elhalkuló, ziháló, verejtékezõ emberek.
Fenn vagyunk, hatalmas megkönnyebbülés, keressük a pontot, nincs. Valaki megjegyzi – mintha azt mondták volna, hogy tovább kell menni és majd ott lesz. Emlékszünk, igaza van, ereszkedünk lefelé, kõtörmeléken csúszkálunk, bukdácsolunk, remegõ lábakkal. Balról autó parkol egy bekötõúton, itt a pont. Indulnánk, amikor oda jön az egyik srác, akivel a komptól együtt indultunk a visegrádi vár felé, de elmentek, mert lassú voltam, teljesen igazuk volt, nem tarthatjuk fel egymást, én is ezt az elvet vallom, mégis a sors iróniájának tartom, hogy most itt van, és azt mondja, hogy szeretne velünk jönni, de még nincs itt a barátja, akivel együtt jöttek. Most, õ tartana fel minket. Leérve a völgybe kikapcsoljuk és elrakjuk a lámpákat, világos van.
A Teveszikla környéke be van építve régi falusi házakkal, valamilyen filmforgatás helyszíne lehet, emiatt egy kicsit kerülnünk kell, de nem probléma, ismerem a terepet.
Pilisborosjenõ lakói lassan ébredeznek, a távolban vadonatúj lakótelep kezd kibontakozni, templom tornya hirdeti az igét, kakas kukorékol. Kövesbérc fáit, kõbányáit, hasadékait mindig megcsodálom, szeretem ezt a helyet, olyan varázslatos, a köves talajon a fák szinte törpe méretûek maradnak, az egész olyan japánkertszerû. A bércrõl nehézkes a leereszkedés, a vízmosta, köves, lejjebb agyagos talaj erõsen próbára teszi az izületeket.
A Bécsi úton áthaladva, patak felett rozzant vashíd. Hosszan gyalogolunk a patak és a napraforgóföld között, a téglagyár kéményén fehér gõz gomolyog az ég felé, odaérve társunk pecsétel egyet a póznán lévõ „kék túra” pecséttel.
Az erdõbe vezetõ út sorompóval van lezárva, örömlányok kedvenc vendégfogadó helye, amerre csak a szem ellát mindenütt elhajigált gumik tömege, gusztustalan. Elmélázunk egy kicsit, kik azok, akik ezt a szolgáltatást igénybe veszik?!
Lassan baktatunk a Csúcs-hegy aljában kanyargó szerpentinen, és neki állunk az utolsó emelkedõ legyûrésének. Már a Moli-pihenõtõl jól bírom az iramot, nem kell rám várni, sõt most már inkább én várok a többiekre. Virágos nyeregben bepecsételjük az utolsó igazolást, és indulunk a sárga jelzésen a reptér felé.
Végül 24 óra 10 perc gyaloglás, futás után megérkezünk Hûvösvölgybe. Idén is sikeresen teljesítettem ezt a kivételes távot, méltán lehet büszke magára mindenki, aki becsülettel tette ezt, a kiírt útvonalon, és rendelkezik a csanya „Becsület” pecsétjével.
És, csak a reményemet fejezhetem ki, hogy a szervezõk nem felháborodnak ezen a jövõben (ahogy ezt a hûvösvölgyi célban tették), hanem olyan helyre tesznek pontokat, hogy ne lehessen jelentõs távokat, vagy szintet lefaragni az eredeti kiírásból, mert ezzel a mi teljesítményünket degradálják le, odaadva a többieknek is azt a díjat, amit mi jogosan kapunk meg.
Ha, Isten is megsegít, jövõre ismét találkozunk, hogy szenvedjünk, kínlódjunk, sorsközösséget vállaljunk és szép emlékekkel, célba érjünk!
Köszönet mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, aki segíteni tudta, hogy jókedvûen menjenek tovább a túrázók a pontokról, és akik kiszolgáltak minket, megbecsülve a teljesítményünket, és külön köszönet csanyának az értékes „Becsület” pecsétért.
2005. 09. 3-4.
|
| | |
piedcat | Túra éve: 2005 | 2005.09.07 11:03:30 |
|
megnéz piedcat összes beszámolója |
Beac Maxi 110
(lódarázs vs. piedcat)
Múlt év végén elhatároztam, hogy 2005-ben nekimegyek néhány nehéz túrának. A Mátrabérc és a Kinizsi után a harmadik kiszemelt áldozatom a Beac Maxi volt. Vitát lehetne arról nyitni, hogy ki volt az igazi áldozat.
1. Felkészülés
A túrára való felkészülést elsõsorban lelki oldalról közelítettem meg. Nem mintha fizikailag annyira a toppon lettem volna, de ezen az éven a sok túrázás a maximumot hozta ki belõlem. Szóval, ha most nem sikerült volna, akkor valószínûleg sohasem. Azért igyekeztem az augusztust úgy tervezni, hogy beleférjen egy kis edzés. Végül is néhány kilométeres hegyi futás, és három teljesítménytúra lett belõle, két gyalogos (Bükk 900, Vértes 50) és egy kocogós (Kék-Balaton 30). Hm, épp most számolom, hogy a három túra együtt távban: kb. 110 km, szintben: kb. 3600 m. Ez nem volt szándékos. :) Mint már említettem, inkább fejben szerettem volna összerakni a dolgokat. Tavaly a Börzsöny 50 nagyon jól sikerült, viszont nem akartam elkövetni azt a hibát, ami sok túrázónak sikerül: a hosszútáv elsõ felét úgy tekintik, mint egy ötvenes túra. Az ezzel a probléma, hogy a szervezet is erre készül, aztán ötvennél leáll, és máris lehet megváltani a vonatjegyet hazafele… Ezért a túra napjáig sokszor átnéztem az útvonalat térképen, tanulmányoztam qvic tavalyi itinerét, próbáltam tervezgetni az idõt. Hetvenig minden jól is ment. De kezdjük az elején.
2. Magyarkút - Csóványos: Darázsinvázió
Szombat reggel, mikor beszálltam a metróba, egy ismerõs arc ácsorgott az ajtónál: immár hatszoros Maxi teljesítõ qvic, a szokásos övtáskával és teszkós zacsival. A fél hetes vonathoz siettünk, nem akartunk úgy járni, mint tavaly sok ember: a gyorsvonatot nem várta meg a balassagyarmati, így jóval késõbb értek ki Magyarkútra. Sokan szálltunk le Vácon, és a gyors is beérkezett. Nagy tömeg indult meg Irma-forrás felé. A rajthelyen a rendezõ rögtönzött eligazítást tartott, mondott néhány értékes infót. Hallgattuk egy páran, montisok serege gyülekezett, gyalogosok is voltak szép számmal. Egy pár tandemmel vágott neki valamelyik távnak. Nagyon kemény.
Akár tavaly, most is fél kilenckor indultunk. qvic úgy tervezte, hogy ha Nagymarosig tartjuk a 6,5-ös átlagot, akkor megint elérjük a 16.45-ös kompot. Így nyúlcipõt húztunk, és kocogással kezdõdött az elsõ Beac Maxim. Hamar felvettünk egy gyors tempót, qvic a sajátját, én meg az övét. Alig telt el tíz perc, amikor rájöttem, hogy akárhogy nyomom a gázt, nem bírok tapadni a túratársamra, aki egyre távolodott. Mit evett ez az ember?! Nem feküdt nekem a nagy sebesség, ezért lassítottam, mielõtt még az elején újra kellene éleszteni. Aztán a Nógrádra vezetõ hosszú lejtõs szakasz kezdetén qvic bevárt. Közölte, hogy az emelkedõn is futott. Te jó ég, akkor ezért nem bírtam követni.
Lekocogtunk a településre, jött az elsõ ep. Bringások zsúfolásig, kidolgozott felsõtestû helyi lakos csapolta a forrást marmonkannával, kaptunk pecsétet, közel 8-as átlag, remek, eszement a tempónk. qvic futásnak eredt. Kiabáltam utána, hogy lassítsunk. Fel kellene készülni a Csóványos meghódítására. Végül is az emelkedõkön nem futottunk, csak a lejtõkön. Síkon pedig felváltva gyalogoltam és kocogtam. Jól ment.
Nyílt terep után beértünk az erdõbe. Pontosan nem tudom, hogy mennyit mentünk, amikor elõttem qvic felkiáltott, és hadonászni kezdett a kezével. Elsõre azt hittem, hogy szúnyogok támadták meg. De nem. Darazsak voltak. Alig egy másodperccel késõbb én is átfutottam a dühöngõ ízeltlábúak hadseregén. Már-már azt hittem, hogy megúszom, amikor éles fájdalmat éreztem bal oldalamon a bordáimnál. Az egyik szemét dög belém csípett. Szerencsésnek mondhattam magam, rajtam volt sapka. qvic több csípést kapott a fejére. Aggódtunk, hogy valami baja lesz, de szerencsére nem lett rosszul. Még fel sem ocsúdtunk a sokkból, amikor hallottuk, hogy a mögöttünk jövõk is találkoztak a támadókkal. Ezt fájdalmas üvöltések, és a darazsak rokonságának heves emlegetése jelezte.
Kicsit bizonytalanul folytattuk az utat, reméltük, hogy nem lesz még egy ilyen Maxi meglepetés. :) Fájt a csípés helye, de komolyabb problémát nem okozott. Nem sokkal késõbb már Csóványosra koncentráltam. Szokatlanul kevesen kapaszkodtunk felfele, alapvetõen az egész túrán kevés emberrel találkoztunk. A hegy nem izzasztott meg annyira, mint tavaly. Kényelemesen haladtam felfele, közben fotóztam is. A Foltán-keresztnél montisokkal találkoztunk, õk is akkor indultak a csúcsra. A kevésbé meredek részen õk mentek elõre, egyébként mi. Azért már örültem, amikor megpillantottam a tornyot.
3. Csóványos - Nagymaros: Száguldás
11.30. Csóványos után a Nagy-hideg kóla következett. Vagyis a Nagy-hideg hegy, de az odavezetõ utolsó emelkedõn már csak egy pohár kóla lebegett a lelki szemeim elõtt. Az energiám végén jártam, ideje volt kajaszünetet tartani. qvic bíztatott, hogy igyekezzünk a turistaházhoz, mert ha a montisok beérnek, akkor sorba is állhatunk az üdítõért. Berongyoltunk a büfébe. Fél liter kóla, két szendvics, mézes puszedli, mosakodás. Mindez 10 perc alatt.
A hegyrõl zúztunk lefele. A köves út nem volt szimpi, fõleg a lábamnak. Ráadásul folyton hátra-hátra kellett pillantanom, a bringások nem tartották be a sebességkorlátozást. :) A vége fele kicsit már elegem volt ebbõl az útból. Bezuhantunk Kisinócra, kaptunk pecsétet, jött Kóspallag. Tartottuk az iramot. Az aszfaltos kocogás nem tetszett. Valami nem stimmelt a bal lábfejemmel. Fájtak a csontjaim. Próbáltam nem törõdni vele, de egyre jobban éreztem.
Törökmezõig átéltem a nappali szakasz egyetlen holtpontját. Nagyon kemény volt. Már arra gondoltam, hogy a Dunánál kiszállok. Még csak 30 körül járunk, hol van még a vége. Ha nem javul a lábam, nincs értelme a szenvedésnek. Felmásztunk Törökmezõhöz. Mondtam qvic-nak, hogy szükségem van pihenésre, csak pár perc. Még egy kóla, még egy szendvics, még két perc. Végül is nem tudom, hogy mi segített, de miután elindultunk, enyhült a fájdalom, és minél többet kocogtam, annál jobb lett.
Hegyes-tetõre mumusként emlékeztem. Most nem volt az. Megmásztuk a rohadtmeredek emelkedõt. A kilátásra viszont nem emlékeztem. Csak lestem, és fotóztam. Lefotóztam a pontõröket is, akik jóízûen lecsót ettek. Lebuktak. :) A dinnyébõl két szeletet is ettünk, nagyon jól esett. Kicsit elszüttyögtük az idõt. Én indultam elõször lefele, óvatosan kocogtam. Montisok szenvedtek felfele. Az elsõvel lefolytattam egy rövid, érdekes párbeszédet:
- Messze van még a teteje?
- Úgy másfél perce futok lefele.
- B… meg! Akkor nekem legalább még negyed óra!
Találkoztam a tandemes párral is. A férfi tolta felfele a biciklit. Jézus…
Nagymarosig nyomtuk a gázt. A macskaköves utcákon kocogtunk, és nagyon jól éreztem magam. A komphoz negyedórával hamarabb érkeztünk, mint tavaly. Megkaptuk a pecsétet, zsíros kenyeret ettem, ásványvizet ittam. Feltûnt, hogy a komp éppen úton volt Visegrád fele. Kiderült, hogy amint megtelik, rögtön indul, így nem kellett várni még 16.45-ig sem. Pompás, bár szívesen ücsörögtem volna még a Duna parton a kilátást csodálva. Levettem a cipõmet és a zoknimat, vízhólyag-képzõdményt kerestem a talpamon, de nem találtam. Mezítláb sétáltam egy kicsit a fûben, eszméletlen jó érzés volt. Közben visszajött a komp, lecserélte az utasait, és indultunk is Visegrád felé.
4. Visegrád - Pilisszentlászló: Becsületes játék
Nekem az egész túrából ez a húszas szakasz tetszett a legjobban. Elsõsorban annak köszönhetõ, hogy most jártam itt elõször túrán, és teljesen lenyûgöztek az útvonalról belátható tájak. Másrészt fizikailag is rendben voltam, így folytattuk a kocogós-gyaloglós tempót.
Mivel sietni kellett a komphoz, ezért a mosakodást és vízvételezést már Visegrádon ejtettük meg. Ezzel a komppal a Maxisok közül csak mi ketten és néhány montis jött át. Megcéloztuk a Fellegvárat. Köves és meredek út fogadott. Eltöprengtem, hogy egy „mezei turistának” valószínûleg elõtte két hétig kell edzenie, ha fel akar jutni a kéken a várhoz. Kicsit brutális az út (vagy csak ötven után tûnt annak).
Nagy-Villámnál tombolt a turistaszezon. Megkaptuk a pecsétet, és mentünk tovább a kéken. qvic szerint a többség az Apátkúti-völgyben megy, így nem fogunk sok emberrel találkozni. Így is volt, csak három montis járt arra akkor. Itt jegyzem meg, hogy szerintem a bringások teljesítménye egy ilyen kemény túrán emberfeletti. Elismerésem minden kerekes indulónak. Én Nógrádig sem jutnék el. Szerencsére gyalogos vagyok, nem kerékpáros. :)
A kék nem volt egy könnyû útvonal, de a pazar kilátás mindent feledtetett. Tettünk egy kitérõt a Borjúfõ kilátóponthoz. Végignéztem az alattunk elterülõ tájon, majd visszaillesztettem leesett államat. Már csak ezért érdemes volt erre jönni. Sajnálom, aki nem ezt az utat választotta. Na jó, csak vicc volt, valójában nem sajnálom. :)
Elértük a Barát-halmot, ahol Csanya hûsölt az árnyékban egy fekete kutyussal. Még személyesen nem találkoztunk, csak a fórumon. Kaptunk tõle egy pecsétet és egy csokis nápolyit. „A becsületes játék az egyetlen út”. Hamar levettem, hogy Csanya nem a rendezõk beépített embere. :) A Téry Társaság nem arról híres, hogy szigorúan betartatná az útvonalat. Bár ezen a túrán a kispistázók nagy távot, de fõleg nagy szintet nyernek. Annak ellenére, hogy engem abszolút nem érdekel, hogy ki merre megy, jól esett az elismerés.
Fél nyolc körül még világos volt, amikor lecsorogtunk Pilisszentlászlóba. A nappali szakasz végén jött a hab a tortán: raguleves a Kis Rigóban. Élmény volt. Rendeltünk még gesztenyepürét és Fantát. Elintéztünk néhány telefont, töltöttünk vizet, elõkotortuk a fejlámpát. Ez egy jó túra. Kellemesen fáradt voltam, de izgatottan vártam az éjszakai szakaszt. Még nem tudhattam, hogy az éjjel sokszor fogom visszasírni a Börzsönyt.
5. Pilisszentlászló - Hüvösvölgy: Holtpont-parádé
Valójában még ma sem jöttem rá, hogy mi okozhatta azokat az állandó hangulatváltozásokat az utolsó negyvenen. Több tényezõ is befolyásolt. A legnagyobb a fáradság volt. Talán jobban jártam volna, ha üdítõ helyett egy vödör kávét öntöttem volna magamba. Ezenkívül fájt a talpam a sok kilométertõl.
Mikor kiléptünk a vendéglõbõl, a láz úgy rázott minket, hogy a vacogástól nem értettük egymás szavát. Még jjjó, hohohogy felvettük a pupupulóvert. A Dobogókõ emelkedõi sokkoltak. Éjszakai 50-es indulókat értünk utol, így nem volt olyan befordulós a hangulat. Az emelkedõkön a következõ haladási fokozatokat alkalmaztam: gyors gyaloglás - lassú gyaloglás - vánszorgás - négykézláb mászás - lapos kúszás. Dobogókõ csak nem akart eljönni! Aztán mikor mégis megláttuk a fényeket, már teljesen kész voltam. A turistaháznál leültem egy székbe, zsíros kenyeret ettem. Hallgattuk egy montis sztoriját, éppen ott adta fel a túrát. Nem irigyeltem. De magunkat se. Még 30 kilométer volt hátra.
A rendezõ tanácsára a sárgán haladtunk Lajosforrás felé. Néha ugyan nehezen, de megtaláltuk az utat. Közben utolért minket négy gyalogos Maxis. Elég ritkaságszámba mentek. :) Tölgyikrektõl jött a hangulatváltás. Befordulás és erõltetett menet. qvic kicsit elõrement, én a többieket követtem. Eljött Lajosforrás is, nagyon a padlón voltam. Leltárt készítettem az élelembõl. Orálisan ráizgultam egy müzliszeletre, néhány puszedlire és energia italra. Gyorsan jött a hatás. Alighogy elindultunk, újabb hangulatváltás: sokkal jobban éreztem magam. Épp jókor. qvic-nak megint futni támadt kedve, a zöld+ alkalmas is volt erre. Csak a felzárkózó montisokra nem számítottunk. Mókás helyzet alakult ki. qvic vezette a csapatot, õt követe a két bringás, én meg sereghajtóként loholtam utánuk.
Csikóváralja újabb fordulópontot jelentett. Rájöttem, hogy a rövid pihenõknek semmi értelme. Egyszerûen nem találtam olyan testhelyzetet, ami pihentetett volna. A talpam mindenképpen fájt, bár vízhólyagom nem volt. Egy óra alvás talán rendbe hozott volna.
Csobánka után nekivágtunk a Kevélynek. Észrevettem, hogy már qvic sem olyan stabil, mint általában. Közölte, hogy már õ is kezd zombulni. Csoszogtunk fel a hegyen, egy igazi mélypont következett. Gondolatok jártak a fejemben: talán ez lesz az utolsó Maxim. Persze lelkem mélyén tudtam, hogy holnapra minden megszépül, és elfelejtem a szenvedést.
Kevély-nyergen találtunk egy felállított sátrat, benne két embert, akik nem a pontõrök voltak. Maxis bélyegzõ híján a kéktúra bélyegzõjével pecsételtünk. Újra utolértek minket a Lajosforrásnál lehagyott Maxisok. Enni akartam. Leültem egy faasztalra, és a maradék szendvicsemet próbáltam lenyelni. Nem ízlett, pedig korgott a gyomrom, az energiám pedig nulla szinten állt. Ez volt az a pont, amikor már nagyon otthon szerettem volna lenni. Egy kád forró vízrõl és az ágyamról álmodoztam. Menet közben el tudtam volna aludni. Az utolsó kilométereket már csak zombiként lehet átvészelni. Araszoltunk le a hegyrõl, a köves, meredek út rosszul esett mindkettõnknek. Félúton egy autóba botlottunk, az elveszett ep. Megkaptuk az igazi pecsétet.
Az utolsó pontig a menet nagyon befordulósra sikerült. Itt már nem volt hangulatváltás, végig mélypont. A Rozália téglagyár elõtt még egy utolsót pihentünk az út mellett. Kezdett pirkadni, de a Virágos-nyeregnek még lámpával mentünk neki. Kellemes meglepetésként ért a hegy, sokkal durvábbra számítottam. Bár nekem már mindegy volt. Csak gépiesen mentem, igaz, még volt erõm gyönyörködni a napfelkeltében. Leigazoltunk a pontnál, és lecammogtunk Hüvösvölgybe.
Azt hiszem õszintén bevallhatom: még soha nem örültem ennyire az 56-os villamosnak. :) Végre célba értünk. Reggel 7.10-et mutatott az órám. Õrület, alig hittem el, hogy sikerült.
Epilógus
Mit mondhatnék el a túráról? Profi szervezés, jó ellátás (csúcs raguleves!), gyönyörû tájak, kemény szintek. 70-ig igazán élveztem, és bár az éjszakai nagyon kemény volt, nem várhatom el magamtól, hogy elsõre fütyörészve, indián szökelléssel teljesítsek egy ilyen nehéz túrát. Lényeg: én ilyennek képzelek el egy jó hosszú távú teljesítménytúrát.
Végül köszönet a rendezõknek a lehetõségért; a két zoknimnak, hogy megóvták a lábam; Csanyának a „becsületpecsétért”; de elsõsorban qvic-nak, aki végigvezetett az elsõ Beac Maxi túrámon. Illetve gratulálok minden teljesítõnek.
Beac Maxi fotók: http://kep.tar.hu/piedcat
piedcat |
| | |
larzen | Túra éve: 2005 | 2005.09.05 14:21:48 |
|
megnéz larzen összes beszámolója |
Nem volt idõtervem a Maxira, szerettem volna megismételni a Rákóczit, ahol a táv legnagyobb részét mindenféle küzdelem és szenvedés nélkül sikerült teljesíteni. Továbbá az elsõ három sikeres év után egy feladott, majd egy be sem vállalt év jött, ideje volt újra körülnézni Lajosforrás környékén.
8:15-kor el tudtunk indulni a Maxin, ez minden várakozásunkat felülmúlta. Tapírka, JB és én alkottuk a csapatot. A börzsönyi részen végig taktikázni kell a rév miatt. A 14:45-öst akartunk elérni. Nógrád után gyorsan lehagytak a montisok és elmaradtak a gyalogosok, így szellõs mezõnyben futottunk. A Saj-kút elõtt nem sokkal egy földön fekvõ embert találtunk, gyorsan kiderült, hogy darazsak támadták meg, védekezésül feküdt a földre. Szerencséjére hosszú ruhában volt, felsõjét a fejére húzta. Társa kicsit távolabbról dirigálta. Mi kerültünk az erdõn keresztül.
A Saj-kút után jött a susnyás emelkedõ, itt Tapírka ellépett, mi JB-vel saját tempónkban nyomtuk tovább. Nem vittem órát, így a pontokon kérdezgettem az idõt és próbáltam számolni, hogy milyen sebességet kell tartani, hogy elérjük a révet. Nem akartam túl erõs tempót menni, próbáltam biztonságos idõben megérkezni Nagymarosra. Nagy-hideg-hegyen kis frissítés, majd következett az inóci vágás, ahol kutya meleg lett. JB a lejtõkön gyorsabb volt, nem is kevéssel, de síkon én húztam õt. Így értünk el Törökmezõig. Itt már látszott, hogy a rév eléréséhez nem szabad sokat tökölni. JB lemaradt, nekem elég jól ment, még a Hegyes-tetõ felé tartó emelkedõ is. 14:05-kor már a dinnyén is túl voltam. Indultam a kéken tovább, öt perccel a komp elõtt meg is érkeztem Nagymarosra.
Depó, 2 zsíroskenyér és irány a hajó, ahol Tapír, Shrink és Imó, Botosember, G. Tamás, JB és én képviseltük a gyalogosokat. Sz. Laci már átment az elõzõvel. A kálvárián felfele nagyon meleg volt. A parkolónál frissítettünk, néhány arra járó kiránduló kissé rémülten nézte a koszos, csapzott, izzadó futókat. Nagyvillám után a helyzet fokozódott, még több emelkedõ, még nagyobb meleg. Alig vártam, hogy odaérjünk a Barát-halomra, ahol Csanya várt minket csokival, ajándékbélyegzéssel és teával. Bevettem egy Algopyrint, mert már egy ideje eléggé fájt a fejem. Kis pihenõ, Tapír pár perccel elõttem indult tovább, én Shrinkkel és Imóval.
Ez a kis pihenõ nagyon helyretett, itt lett vége a mélypontnak. Innen nagyon könnyen ment a futás, jól éreztem magam. Sokat gondolkodtam, hogy ez vajon az Algopyrin hatása-e. Értelmezésem szerint ez is doppinglistás szer, és ha bebizonyosodott volna, hogy nem csak a fejfájásomat mulasztja el, hanem a fáradtságot is, akkor természetesen nem alkalmaznám. Innentõl kissé lejtõsebb terep, és többnyire árnyékos erdõ következett, inkább emiatt sikerült újítani, úgyhogy megnyugodtam a gyógyszert illetõleg.
A Kisrigóban Tapír ette a ragulevest, Ember a Holdon és Skeletron társaságában (velük végig kerülgettük egymást). A leves minden idõk legjobb ragulevese volt, óriási húsdarabokkal, sok zöldséggel és - ami nagyon is fontos - nem forrón. Öt perccel Tapír után indultam tovább. Közben befutott JB is, de elõzetesen azt mondta, hogy nem megy tovább, mert beálltak a combjai. Amilyen tempóban nyomta a lejtõket, én ezen nem is csodálkozom.
Dobogókõig eseménytelenül telt az út, fent viszont nem találtam a pontot. A múzeum ajtaján egy "technikai okok miatt zárva" tábla díszelgett. 19:17-kor indultam tovább. Mint késõbb megtudtam, ott kb. 20 perccel Tapír mögött jártam, õ még szerzett bélyegzést a Matyi büfébõl, én már zárva találtam. Fagyoskatona után elõkerült a lámpa, igaz használni csak kicsivel Tölgyikrek elõtt kezdtem. Ha lehet, a sötétben még inkább jól ment a futás, csak úgy szárnyaltam. Szerencsére a S- jelzés egész jól újra lett festve, legutóbb 2002-ben jártam itt, fejbõl azért nehezebben ment volna. Mondjuk attól még mindig utálatos ez a szakasz, legalábbis a Tölgyikrek utáni része.
Lajosforrásnál a jól ismert, de régen látott pontõrök adták a hírt, hogy Tapír csak 5 perccel van elõttem. Dobogókõ - Lajosforrás 1 óra 18 perc sötétben. Sajnos elfelejtettem a jelzéseket megkérdezni, itinerem meg nem volt úgyhogy emlékezetbõl próbáltam összehozni ezt a négy jelzéses négy kilométert. Végülis sikerült, még Tapírt is beértem a th. elõtt. Együtt bélyegeztünk, innen együtt mentünk a célig. Viccesen megjegyeztem, hogy szinte szégyellem, hogy itt, 90 kilométeren túl sincs semmi bajom. Talán nem kellett volna.
Innen ugyanis rohamosan amortizálódott le a lábam. Csobánkára még futottunk, az emelkedõt megnyomtuk tempós gyaloglással, de a Kevély-nyeregbõl lefele a meredek legyilkolt mindkettõnket. Tapírnak elkezdett fájdogálni a térde, úgyhogy innen már nagyon hosszú szüneteket tartottunk a lassú kocogások között. A Teve-sziklánál jól jött a helyismeret, mert a filmesek lezárták a kéktúra útvonalát is. Rozáliánál csatlakozott hozzánk az összefagyott Balázs. Felgyalogoltunk a szerpentinen, bélyegeztünk az utolsó pontnál, és indultunk a sárgán. Az Újlaki hegyen iszonyú hangerõvel szabadtéri techobuli szólt. A K- jelzésre visszacsatlakozva hirtelen egy árny mozdult meg a sötétben: egy fiatal srác mászott ki az útra a repülõtér felöl és az iránt érdeklõdött, hogy juthat el a buliba. Útba igazítottuk, de a S- meredek emelkedõjérõl szemérmesen hallgattunk. Kérdeztük, hogy van-e lámpája. Mondta, hogy nincs, de világít a mobilja. :)
Innen már csak percek kérdése és megérkeztünk Hûvösvölgybe 17 óra 7 perccel az indulás után. Anita már várt minket. Ettünk, ittunk, átöltöztünk és indultunk haza. |
| | |
|
Cam Mogó | Túra éve: 2003 | 2006.07.05 10:44:37 |
|
megnéz Cam Mogó összes beszámolója |
Péntek este a Nyugatiban még nem látszott nyoma túrázónak, de Vácon a vonatról leszállva már kisebb BEAC-os csapatot vettem észre. Fél órám volt az átszállásig, besétáltam hát egy darabon Vácra, ahol még nem jártam. Besötétedett, szeptemberben rohamosan rövidülnek a nappalok. Aztán megjött a vonat (két kocsi), és mi – addigra már jócskán megszaporodott csupa BEAC-os túrázó - megrohamoztuk. Kíváncsian nézegettem, ismerõsöket kerestem, de nem láttam.
Magyarkúton aztán, ahogy leszálltam, Larzen szólított meg a sötétben. Bemutatta Kisbolygót és Pataporcot, akit végre élõben is megismerhettem. Nagyon törékenynek tûnt. Egyik kezében egy nagy pakkot cipelt, amirõl rögtön láttam, hogy nem más, mint TORTA! A sötétben, a fogadóhoz vezetõ úton Larzen fölkapcsolta lámpáját, és az egyik kanyarban egyszercsak ott termett Mirage, aki az elõzõ vonattal érkezett. A fogadónál Kalapos és férje üldögéltek kint egy asztalnál, éppen vacsorájukat várva. Kalapost rögtön megismertem, pedig elõzõleg soha nem találkoztunk, és nem is kalapban volt... Nagyon kedves nõ, és külsõ szemlélõ nyomát sem láthatta annak, hogy miket teljesít. Bejelentkeztünk mi is a szállásra, aztán letelepedtünk hozzájuk. Erõgyüjtés gyanánt még egyszer vacsoráztam (a vonaton is ettem már). Felköszöntöttük az ünnepelteket, Larzent, Pataporcot és offtopic Ferit (Fat és Ryan hiányzott). Pezsgõ, süti és Pataporc fölséges orosz krémtortája tette teljessé a jólétet. Nemsokára megérkezett nagyobbik fiam, Gergõ, aki elsõ 100-as túrájára jött. Aztán elõbb Larzenék, majd késõbb mindannyian aludni tértünk. Mi Gergõvel és Pataporccal egy faházban aludtunk, Kalapos és férje egy másikban, Larzenék és Mirage pedig az épületben. Többen sátraztak az Irma-forrás elõtti réten (Brrrr).
Én minden túra elõtt nagyon izgulok, és alig bírok aludni. Most is így volt. Reggel 6-kor aztán már nem bírtam tovább, fölkeltem járni egyet, lehetõleg úgy, hogy a többieket ne zavarjam. Kószáltam egy kicsit a környéken, megnéztem a forrást is. Már nagyon indultam volna. Sokáig senki nem mozgott, aztán 7 óra után kezdtek kikászálódni a népek. A fogadóban megjelent a fõrendezõ, készülõdtek a pontõrök, mi pedig ittunk egy kávét. Nemsokára népes embersereg érkezett, köztük Csanya, kis családjával, és Fat (õk Larzennek depóztak). Továbbá Levcso, aki Mirage-zsal indult együtt az 50-esen. Biztosan még mások is voltak ott, de a nagy forgatagban nem vettem észe mindenkit. Fat mandulás süteménnyel kínált. Én minél hamarabb szerettem volna indulni, de csak 8 óra 40-kor sikerült.
Éppen Kalaposék kis csapatával sikerült elrajtolni, így hát kipróbálhattam, hogy milyen tempóban megy? A próba kb. másfél km-t tartott, utána úgy elhúzott, mint a vadliba... Nagyon bír menni :)) De számomra ez nem jelentett különösebb lelki traumát: tudtam, hogy neki jóval nagyobb a tempója. Kis idõ múlva Larzen kocogott el mellettünk, neki is jó utat kívántam.
Nógrádon feltankoltunk forrásvízzel, és irány a Börzsöny belseje! De nem akármilyen irány. A mienk nem sikerült tökéletesre :)) Nem vettük észre, hogy a széles szekérútról hol tér le a kék. Pontosabban észleltük, hogy a kék sáv jelzésbõl egy kék kerékpáros lett. Gondoltam, spóroltak a csíkkal, nem festették föl mindenhova, ahova kerékpáros került. Idõvel kezdett gyanússá válni a dolog, és a Béla-rétnél (ha jól emlékszem így volt a térképen) megpróbáltunk visszajutni az igazi kékre, ami sikerült is (+ 2 km). Így aztán, akiket addig elhagytunk, ismét elõttünk mentek. De sebaj! Foltán-kereszt után végre csodálatos szálerdõbe jutottunk, majd nemsokára fölértünk a Csóványosra. A toronyba most nem másztunk föl, hanem pihenés nélkül folytattuk az utat Nagyhideghegyre. Odaérve a teraszon láttuk sörözni Mirage-t és Levcsot. Mi is pótoltuk a folyadékhiányt. Szerettem volna odaülni hozzájuk egy pár percre, de addigra õk éppen indultak. Velük volt Altvizsla, akit fénykép alapján rögtön megismertem, és váltottunk egy pár mondatot.
A Kisinóci th-ig tartó kellemes lejtõn megpróbáltunk belehúzni, ami sikerült is, majd a kellemes nyárias melegben Kóspallag, Törökmezõ következett. Úgy számoltam, hogy a 3/4 7-es kompot fogjuk elérni, és ehhez nem is kell nagyon rohanni. Hegyestetõre felfelé menet nagy tömegben jöttek visszafelé az emberek, amin azért is csodálkozom, mert a) a kék tovább vezet, és a Templom-völgyön keresztül megy le Nagymarosra, b) az út vége Hegyestetõnél elég kaptatós ha Törökmezõ felõl megyünk, lefelé még rosszabb ott jönni (hiába rövidebb térkép szerint is vagy 1-2 km-rel).
A kilátás Hegyestetõrõl fantasztikus! Érdemes fölmenni a kilátóba. Látszik majdnem az egész Dunakanyar, a Szentendrei sziget, szemben a Nagy-Villám, Visegrád, Prédikálószék, mögötte Dobogókõ. Csupán a Dunakanyar közepét takarja el a Szent Mihály hegy. Nekem ez az egyik kedvenc kilátóhelyem. Az ep-n görögdinnye volt, fölszeletelve, és a finom, édes gyümölccsel alig bírtam betelni. Csak az idõ miatt váltam meg a helytõl úgy a hatodik szelet után... A népes tömegtõl eltérõen a Templom-völgy felé ereszkedtünk le, errefelé összesen 1 emberrel találkoztunk. Viszont Nagymarosra beérve utolértünk egy Family Frost csudajárgányt, és megvendégeltük magunkat egy jégkrémmel...
Nagymaroson, a kompnál népes tömeg, lent volt már Mirage, Levcso, Picur, Altvizsla, és találkoztunk Optikával is, aki a másnapi túra miatt csak egy rövidebb résztávra nevezett. Zsíroskenyér tankolás, némi beszélgetés után megjött a komp, és a társaság kisebb része fölszállt rá, hogy átcsorogjon a Dunán. Optikáék integettek utánunk a partról.
A kompon átkelni, fõleg így este, naplementében egy kicsit szívszorító. Otthagytuk a nagy csapatot, és a Duna másik oldalán várt minket a sötétség, a magány, az eltévedés, és még 60 km.
A kompról lejövet a maradék társaság is egyik pillanatról a másikra néhány fõre olvadt. Furcsa dolog: a jócskán megfogyatkozott túrázók egy része a Salamon-torony felé, más részük a templom mellett a Kálvária felé vette útját. Nem szerettünk volna egyedül menni, és néztük, ki van még BEAC-os? Átvágtunk az ünneplõ Visegrádon. A templom elõtt az út teljes szélességében ideiglenes színpad és nézõtér, gondolom itt volt késõbb a KFT-koncert is, amire Mirage-ék is készültek átjönni. Csak párfõs csapat maradt, velük a Kálvária felõl megmásztuk a Várhegyet, majd sikerült megtalálni a Nagyvillámra átvezetõ kéket is (nemvárt módon lefelé indul, és kb. 10-15 méterrel lejjebb párhuzamosan vezet a mûúttal, ezért szoktak inkább az aszfalton menni). Nagyvillámnál pecsét, majd a Larzen-SK-Pataporc beszámolóból már ismert kép várt minket: a rét elején egy oszlop a kék jelzéssel. Teljesen besötétedett.
Elindultunk négyen a fehér kaviccsal felszórt úton, ami a sötétben is jól követhetõ volt. Nemsokára mégis elõ kellett venni a lámpákat. Számomra meglepõ emelkedõ következett, méghozzá elég hosszú. És persze a beszámolóból ismert forgóajtók.
Pap-rét után, jó kis ereszkedõvel beértünk Pilisszentlászlóra. Csapatunkból senki sem ismerte a járást, és egy keresztezõdésben nem fordultunk be jobbra a templom felé, hanem tovább mentünk egyenesen a zöldön, ami a villanyoszlopokra föl volt ugyan festve, de a kéktõl nem lehet megkülönböztetni, fõleg lámpafénynél. A falu összes kutyája megugatott bennünket. Kb. 20 perces menet után gyanússá vált az út, visszafordultunk, a kutyák persze visszafele is jól megugattak bennünket - duplán dolgoztak õk is. A templomnál utolért minket egy másik csapat, és velük sikerült elevickélni a Kis Rigóig. Itt Pygmea várt már ránk, meglepetés sütivel és egy korty pálinkával enyhítve fáradtságunkat. Finom ragulevest kaptunk, és jól esett egy kis ejtõzés. Pygmea nagyon fölkészült: a túrós lepényen kívül kávét is hozott. Közben árgus szemekkel figyeltük az indulókat, mert tudtam, hogy az éjszakai szakaszon egyedül biztosan eltévedünk.
Pilisszentlászlótól négy, egyenként kb. 10 km-es szakaszra osztható az út, mindegyik szakasz végén ellenõrzõponttal: az elsõ Dobogókõig, a második Lajosforrásig, a harmadik Kevély-nyeregig, a negyedik Virágos-nyeregig tart. (Közben Csikóváralján is van még ep). Az járt a fejemben, hogy milyen kár, hogy éjszaka van, és nem látok szinte semmit az erdõbõl, a tájból, és így legközelebb sem fogok felismerni semmit. Szerintem éjszakai túrára olyan helyre érdemes menni, amit nappal már többször végigjárt az ember, ismeri, és kíváncsi rá, hogy milyen lehet sötétben. Nálam most nem ez volt a helyzet, így továbbra sem tudtam meg, hogy mit jelentenek az olyan nevezetes tájékozódási pontok, mint Fagyoskatona, Tölgyikrek vagy Lajosforrás :((
A Kis Rigótól tapasztalt, idõsebb BEAC-osokhoz csapódtunk. A teljesítés értékébõl az én szememben levon valamennyit az a tény, hogy nem saját tájékozódóképességemnek köszönhetõen mentünk az éjszaka során. Ami még érdekes volt: az idõsebbek csoportja szinte könnyedén, jókedvûen, és a fiataloknál nem lassabban ment. Le a kalapot elõttük!
Dobogókõn zsíroskenyet majszolva és szörpöket iszogatva megcsodálhattuk a kiállítást. Innentõl a hírhedt elkavarós sárgán szinte vágtáztunk. Lajosforrásnál tûz mellett melegedett a pontõr, társai hálózsákban feküdtek a tûz körûl. Nagyon hideg volt az éjszaka. Micsoda szívtelenség, hogy nem engedték be õket a turistaházba! Innen 4-féle jelzésen kellett menni Csikóváraljáig (P négyzet, P+, Z+, Z négyzet), majd az országúton Csobánka felé. Errõl letér a P sáv, aminek megtalálása megint csak nem a mi érdemünk volt... Lassan világosodott, és egy hosszabb emelkedõ után Kevély-nyeregbe érkeztünk.
Innen kezdõdik a BEAC-nak az a szakasza, ami nekem már inkább csak szenvedés volt. A hosszanti irányba futó gerincek és völgyek a Duna felé tartanak, NY-K irányban, a túra pedig ezeket keresztben szeli át, É-D irányban. Minden gerincre föl kell mászni (ha csak egy nyeregig, akkor is), majd le kell ereszkedni a völgybe, és ez a századik km tájékán már nem esik túl jól. Mert vízszintesen még csak menne az ember lába...
Azért még megcsodáltuk a Teve-sziklák érdekes formáit, rózsaszín kõzetét. Leereszkedtünk Pilisborosjenõre, majd a Köves-bérc kacskaringós ösvényén föl-le lifteztünk. A Rozália téglagyár után egy kilátástalanul hosszú szerpentin következett, aminek a végén volt Virágos-nyereg. A ház zárva, és csak némi keresgélés után találtuk meg a rét közepén sátorozó pontõröket. Itt Pygmea elvált tõlünk, mert a kéken ment tovább, mi pedig az itiner szerint átvágtunk a HHH repülõtér szélén. Futóverseny volt, és kicsit irigykedve néztük a frissen mozgó futókat... A gyermekvasúthoz érve némi keresgélés után megtaláltuk a célt, ahol is a tornateremben megkaptuk a kitûzõt és az oklevelet. Nagyon jólesett a melegvizes tusolás, és az elsõ szemle hólyagokat illetõen nem is volt annyira kiábrándító. Idõnk 25 óra 20 perc lett.
Köszönet:
Pataporcnak: a finom tortáért,
Kalaposéknak: az esti társaságért,
Mirage-nak: a térdvédõkért (Gergõnek),
Pygmeának: a túrós sütiért, a kávéért, a társaságért,
Az idõsebbek csapatának: az éjszakai navigálásért.
|
| | |
|
|