Turista Kékszalag Maxi (BEAC Maxi) 110 km - 3850 m szinttel, sikeresen teljesítve 21 óra 37 perc alatt.

Immár 18x-os teljesítője lettem a Maxinak. Nagy beszámolót most nem írok, mert az már elég sokszor meg történt ez előtt, visszakereshető.

Szombat reggel 8:15-kor indultunk a rajtból Drabik Krisztával. Tudtam hogy hamarabb is elindítana a főszervező, de ha ez van írva a kiírásban akkor attól én nem fogok eltérni. Örömmel vettem észre hogy a tavalyi lódarazsas részek idén gond nélkül abszolválhatóak voltak, sőt, gyakorlatilag a Börzsönyben egy darabot sem láttunk. Csóványosra nagyon ügyesen pont 6-os átlaggal értünk fel. Ehhez azért kellett belekocogni rendesen. A Nagy-Hideg-hegyről lefele sajnos Krisztának előjött a talpfájdalma, így a 16 órás kompot elengedtük, nagyon jó lesz az a 17-es is. Kisinócnál finom gyümölcsleves várt minket a szervezők jóvoltából, majd a Kálváriát megmászva rendesen befűtöttek már fentről, de a lelkesedésünk továbbra is töretlen volt. Törökmezőnél az órát nézve láttam hogy azért a 17 órás komphoz is haladnunk kell.. A Hegyes-tetőnél a dinnye mellett szalonnát, és kenyeret is kaptunk az itt piknikezők jóvoltából. Nagymarosra 16:42-kor értünk le, így maradt egy kis idő a második etapra rákészülni.

Átkompozván a túloldalon beülünk egy kis helyre. Kriszta kávézik, én egy pohár sört fogyasztok el. 20 perc pihi után elég nehezen másszuk meg a Fellegvárat, de fent az üdítő hideg víz ismét erőt önt belénk. Végül Pilisszentlászló előtt jó 1,5 km-rel kapcsoljuk fel a lámpát, majd hamarosan már a mennyei babgulyást majszoljuk, ami itt ellátásként funkcionált. Titokban a tavalyi vadgulyásért epekedtem, de jó volt ez is. Krisztának ez a menü nagy energiát adott, Dobogókőre nagyon jó tempóban haladtunk éjszaka. Viszont többször is ki kellett kapcsolnunk a lámpát, lódarazsak zavartak meg minket vagy négyszer amíg felértünk.

Pilisszentkeresztre már nekem sem estek túl jól a köves lefelék, alig vártam hogy aszfaltot érjen a lábunk. A frissítőpont szuper volt, sütemények, pogácsa, kenyerek, meleg tea, mentes citromos sör. Kb ebben a sorrendben fogyasztottam el az itt lelteket. Utolértük Bévárdi Gábort, és szinte a túra végéig hármasban haladtunk innen. A kocogás már nem nagyon ment, de a gyalogló tempónk kifejezetten erős volt. Általában a holtpont mindig a Kevély-nyereg környékén kap el. Most csak kisebb van, de elhessegetem hamar, meg amúgy is van egy energiaitalom, de ez végül nem került megbontásra. Krisztának nehezen megy a meredek köves lefele, de fejben nagyon ott van még szerencsére. Pilisborosjenő előtt rutinosan haladunk, szerencsére a sokszoros teljesítésnek. A Köves-hegyre felfele viszont Kriszta lámpája megadja magát végleg, így innentől már óvatosan haladunk. A túra egyik legrosszabb lefeléjén az Ürömi műúthoz, odaadom neki az én lámpámat, így azért valamennyire jobban haladunk hogy én maradtam lámpa nélkül. Ez után ismét nálam a lámpa, nem jön most egy darabig technikás rész. A Virágos-nyeregbe természetesen a K-en szerpentinezünk fölfele, a K-kerékpárutat meghagyjuk a csalóknak. Felérvén Reni és István pecsétel, majd innentől útvonalváltozás, és a K+-en haladunk célunk felé, hogy meglegyen a 110 km. Nem gondoltam hogy ez ilyen rossz lesz, a sok eső rendesen szétmarta az utat, így lámpa nélkül elég nehezen haladunk lefele. Gábort előre is engedjük hadd menjen. Végre kiérünk a rétre, ahol borzasztó hideg van, még jó hogy Nagymarosra eldepóztam a pulóveremet. Egy éles visszafordító jobbost csak a telefonom térképének köszönhető hogy megleljük jelzés híján, máskülönben úgy járunk mint Gábor, aki tovább ment, és már csak a célban találkoztunk vele, utánunk jött be 5 perccel. Végül egy kis városi tekergés után a jelzésen beérkezünk a Máriaremetei Cserkészházba 5:52-kor.

Azért elfáradtam én is elég rendesen, érzem magamon. A Maxi sokadjára sem adja könnyen magát. A teljesítés érzése viszont egy nappal később már ismét jókedvvel, és elégedettséggel tölt el!

Turista Kékszalag Szuper Maxi 150

16-szoros 110-es teljesítőként ez a túra az egyik legfontosabb a számomra. Örömmel tölt el, hogy ennyiszer teljesíthettem, és három tájegységen keresztül túrázhatok egy kompozással karöltve. Sajnos egyáltalán nem voltam 100%-os, "köszönhetően" egy pénteki balesetnek, ami után gyakorlatilag a jobb lábammal szinte menni sem bírtam még este sem. Azért beállítom az ébresztőt.. Szombat reggel picivel jobb lett a helyzet, de nem könnyű a járás.. Összepakolok, és elindulok, innen már nincs visszaút. Jubileumi túra ez a mai, 150 éves a magyar turistaság, és ennek emlékéből született meg ez a hosszú táv. Múlt héten még a Vadrózsa 160-on vitézkedtem, de most egyáltalán nem voltam biztos magamban, viszont ott kell lennem, aztán majd kiderül, lehet 5 km elég is lesz ezzel a lábbal.. 

Ismerősökkel ütöm el az időt a vonaton, majd átszállunk a kis pirosra, és 7:55-re vagyunk Magyarkúton. Gördülékenyen megy a nevezés, de mindjárt 8:15, sietnem kell.. Dobogókőre volt depózási lehetőség, de mint ott megtudtam 1 perccel a rajt előtt, csak 150 km-nél látom ott a cuccomat, 80-nál még nem. Kapkodás, nincs idő gondolkozni, menjen oda, max vissza tömegközlekedek ha bármi történik.. 

Végül 8:15-kor elrajtolok, bőszen majszolva a rajtban kapott szendvicset. Orsi, és Jani társaságában haladok, Zoli is velünk indult, de sajnos hamar le is maradt. Tesztelgetem a lábamat, sántikálva, de haladok. A lefelék fognak fájni nagyon, amiket normál esetben szeretek. Alig hogy egy kicsit üzemi hőfokra kapcsolunk, máris gebasz van, Julianna súg hátra hogy darázsveszély, még a Nagy-Kő-hegy előtt. Balról kerülünk egy nagyobbat, és amikor visszaérünk az útba hátranézek, és látom hogy rengeteg lódarázs van egy fában, sajnos pont az út ellentétes oldalán mint amerről mi jöttünk. A mögöttem jövő srác telibe kapja, elkezd rohanni, mi is futunk, mert a darazsak jönnek utána, és szegényt megcsipkedik rendesen. Még gyorsan kiabálok vissza egy nagyot Zolinak hogy balról kerüljön, szerencsére meghallotta. No szépen kezdődik ez a túra, lehet nem is a lábammal lesz itt a legnagyobb probléma? Nagy-Kő-hegyről óvatosan kocogunk lefele, szinte egészen Nógrád széléig. Örömmel látom hogy haladgatok, bár a mozdulatsor elég suta.. Mivel totálisan belőttem a 40 óra szintidőt így, ezért nyugodtan megengedtem magamnak hogy Istvánnal beugorjunk Nógrádra a közértbe egy sörikéért. A Csurgó-forrás EP-ig kitart, ott viszont azonnal váltok, mert helyi népviseletben kínálnak palacsintákat, és szörpöt. 2 fahéjas-szilvásat eszek, nagyon jól esik, köszönet érte! Egyszer már volt erre példa a régi BEAC-on, de máskor nem. Pecsételés után szépen halad tovább hármasfogatunk, Orsi, Jani és én. A Béla-réti Z- jelzés elágazása után három kerékpáros halad el mellettünk. Csak van bringás azért a túrán, már hiányoltam őket. Szép tempóban haladunk, utolér közben Perényi Andi, aki velünk marad, mert nagyon fél a darazsaktól. Alig telt el pár perc, a Cseresnyés-völgy kanyarjánál látok egy elhajított bringát, és Óvári Gyurit is felfedezni vélem, aki egy helyben áll. Nagyon gyanús a helyzet, messziről kiabálok, és bizony megint darázsfészek, ismét az úton.. Balról kerülünk, lemegyünk az árokba, és a veszélyes fa után megyünk csak vissza nagy ívben. A nemrég minket megelőző kerékpáros hölgy, és úr ülnek a földön, és nagyon gázul néznek ki, a hölgynek dagad az arca, szerencsére Orsinál volt valami e célra javallt szer. Gyurit is megcsípték. Mi megint megúsztuk. Akiket ez után utolértünk, kivétel nélkül megcsípték szinte a darazsak, vagy az egyik, vagy mindkettő helyszínen, és bizony nagyon sokat kaptak.. Nagyon para a helyzet, ráadásul az országos kéktúrán, ahol megannyi kiránduló is előfordul. Senki nem mer előremenni, végül én vállalom ezt a feladatot, de árgus szemekkel figyelek mindenhova a Saj-kút bérci sötét erdőben. Sajnálkozva előzöm meg ismerőseimet, és hálát adok hogy nem csípett meg egy sem eddig, ráadásul még soha, ezáltal mondjuk azt sem tudom allergiás vagyok-e rá.. A Saj-kút bérc meredek emelkedőjén erős tempóval tolom fölfele, ez szerencsére kifejezetten jól megy. Orsi csapatja mögöttem rendesen, Jani ideiglenesen lemarad, de jön azért. A Foltán-keresztnél sem pihenünk, Csóványosig meg sem állunk. Mindössze 6 perccel vagyunk 6-os átlag alatt. Nem gondoltam volna, főleg pénteken :) A lefele viszont elég keservesen megy. Sebaj, lassan járj, tovább (f)élsz :) A gerincen találkozok még Bell Sanyival, aki persze videóz, és mosolyogva kívánunk egymásnak jó utat. Sosem hittem volna hogy utoljára :(  A Nagy-Hideg-hegyen pontőrök vannak, nagyon helyes, bár sok más helyre is kellettek volna a túra folyamán.. Hosszú lefele következik az Inóci-vágáson. Ahol máskor rengeteg időt lehet nyerni, most óvatoskodva kocogok lefele. Félek, mert ha megbicsaklik a lábam akkor annyi.. Nagyon összeszedett vagyok fejben viszont, és a koncentrációnak hála épp bőrrel érkezek meg a Kisinóci turistaházhoz, ahol maga a főszervező úr kínál minket hideg gyümölcslevessel, és egy sört is a kezünkbe nyom. Szuper fogadtatás :) Szörp is akad, így a flakonba is tudok folyadékot pótolni. Kicsit elücsörgünk, jól esik a túra folyamán először kényelmesebben megpihenni. Szigorúan a K-jelzésen haladunk tovább a Kálvária fele. Pár éve helyezték át az utat, addig a régi K- végig az aszfalton ment, ami ezáltal rövidebb volt. A tetőn nincs pontőr (pedig elkélt volna) Hármasfogatunk szépen halad, nem vagyunk rest belekocogni egészen Kóspallagig. Itt utolér minket még a Saj-kúti meredeken lemaradó Perényi Andi. Nem mer egyedül tovább menni, mert Kóspallag és Törökmező között a kéktúra fórumon lódarázsfészek lett beharangozva, ráadásul a hölgy nagyon rossz állapotba is lett utána. Nincs mese, alternatív útvonal után kell nézni.. Kóspallag után a nagy elágazásba, balra haladunk tovább az aszfalton, a K- igazából szinte teljesen párhuzamos velünk fent az erdőben. A csajok és én kicsit kocogósra fogjuk. Jani lemarad, és jó darabig nem is találkozunk vele a túrán. Közben folyamatosan bújom a térképet hogyan is tudnánk a legegyszerűbben visszajutni Törökmezőre. Végül a Toronyalja-horgásztavi buszmegállónál a P- jelzésre fordulunk jobbra. Simán visszamehetnénk a K-re a Békás rét szélére, de nem tudni hol vannak a darazsak, így maradunk tovább a P-on. Végül a Nahát 100 túra ahol szalagozva szokott lenni ott megyünk le jobbra egy nem létező jelzetlen úton a patakmederhez. Többször keresztezzük a viszonylag kiszáradt patakot, majd meglátjuk a horgásztavat. Már csak fel kell menni egy sziklára, és a tó oldalában visz egy pici út.. Na de nem olyan egyszerű ez, mert megállván ismét egy fában (persze a túloldalán) lódarazsakat vélünk felfedezni. Na bakker, mi legyen? Mindenhol toronyirántos felfele a sziklára, csak ott lenne jó. 10 perc tanakodás, és végül balról megkerülve nagy ívben megmásszuk a sziklákat, és a hegy tetején esve-kelve visszaérünk a tó mellé. Para volt, mert bárhol lehettek volna még a dögök.. Szerencsésen ezt is megúsztuk, és a Z-jelzést elérve jutunk el az ellenőrzőpontra. Pont ekkor érkeztek Hegedűs Csabiék is, akik viszont a K-en jöttek, és azt mondták nem voltak lódarazsak sehol.. Na basszus, ahol lehet rá számítani ott meg nincs.. Most hirtelen egyáltalán nem érdekel melyik komppal jutunk át. A csajok technikai szüneteznek, aztán kicsit kocogásra váltunk. A Köves mező meredek emelkedője után a Hegyes-tető aljában szokott megindulni az igazi matek, most is így van. 6-os átlaggal még épphogy elcsíphetjük a 17 órás kompot. Nosza nyomjuk is keményen fölfele Orsival, Andi lemarad, és csak a kompnál ér utol minket. Hegyes-tetőn sebtibe esszük meg a dinnyét, és erős tempóval toljuk végig a kompig, ez nekem sem esett már túl jól. Végül 16:47-re leérünk, ami egy 8:32-es első 50-es. Ha valaki ezt mondja nekem pénteken, de még szombat reggel is tuti kiröhögöm.. :) 

Jól esik leülni a kompon, ismerősök is vannak itt, akikkel csak a rajtban találkoztunk mindössze. És itt van Jani. Ő jobb kerülőutat talált mint mi, és nem voltak "darazsai", ezáltal idővesztesége sem. A túloldalt a többiek tovaszállnak, Andi is velük tart, mi pedig hárman beülünk egy jó kori sörre, és lélekben rákészülünk a következő hosszú etapra. Kb 20 percet itt vagyunk, de ez most kell úgy érzem. Megfontoltan mászunk fel a Fellegvár köves emelkedőjén. A Nagy-Villám parkolójában pecsétet kapunk a pontőröktől, és szép tempóban haladunk tovább. Sorra érjük utol a még Visegrádon tovahaladó sporikat. A Moli-pihenőnél panorámát csodálunk, itt mindig megállok egy percecskét. Az Urak-asztala résznél még több ismerőst utolérünk, és kenjük is neki rendesen a tempót. Pap-rét után még akár megcsíphetjük lámpa nélkül Pilisszentlászlót is. A faluba hosszú köves meredek út visz. Már lámpázni kéne, de dacból nem veszem elő. Utolérjük Andit, aki csodálkozik hogy tudok így haladni lámpa nélkül :) Végül sikeresen leérünk a faluba, és jópár év után ismét a Kis Rigó étteremben van az EP. Abban biztos voltam hogy lesz leves, de elámultam amikor hatalmas adag vadragulevest kaptunk. Az íze egyszerűen fenomenális volt. Ilyen finomat becsszó nem sűrűn ettem eddig. Szupi volt, nyámm! Egy citromos sörrel leöblítve főleg. Andi tovább indul, gondolja majd utolérjük. Sajnos ez nem történt meg, és Dobogókőre fölfele mint utólag kiderült, megint jött neki pár darázs, így elege lett és ott abbahagyta :( Jani is hamarabb elindult, én még picit élveztem a kánaánt, és Orsi is maradt velem. Kicsit esetlen mozgással indulok neki a folytatásnak, de hamarosan bemelegedtem, így szépen haladtunk tovább a K-en (nem az aszfalton, mint a nagybetűs CSALÓK..). A Sikárosi rétnél utolérjük Janit, és Zoltánt, aki idős korára szuper tempóval tud haladni, de ismertem őt régebbről, már akkor is csak ámultam.. Dobogókő következik, tudtam hogy erős meredek rész lesz, és akár még darazsak is lehetnek, mert máskor volt már rá példa.. Orsival csapatjuk ismét fölfele, lemarad mindenki, még a darazsak is, mert velük se találkoztunk végül :) Felérvén jól esik kicsit leülni, na meg zoknit cserélni, mert éktelen lyuk tátong sok ideje a bal oldali alján.. 78 km-nél járunk. Nem akarok belegondolni.. Nem sok időt töltünk a ponton, mert félek hogy átmelegedek. Így is vacogva indulunk tovább. Jani még velünk indul el, de kicsit belekocogunk Orsival hogy hőt termeljünk, és a túra során többet nem láttuk már Janit. Meglepő, de szinte végig kocogunk Pilisszentkeresztig, persze este szar lábbal ez kb 5,5-ös átlagnak felel meg :) Szerencsére rutinomból adódóan könnyen megleljük a pontot (a régi K-en kellett haladni hivatalosan is. Aki ezt nem tudja, az pont kihagyja..). A szokásos sátras ellenőrzőpont van, a szokásos pontőrrel :) Üröm az örömben (most fordítva;) hogy sajnos sütemények nincsenek, mindössze egy kóstoló van csak :( Máskor azért több finomság szokott itt lenni. Viszont a levesnek köszönhetően jó a gyomrom, és a zsíroskenyér is jól esik még ennyi km után is, ami nem megszokott. Orsi még maradna, én kiadom az ukázt, és irány a Szurdok. Természetesen végig a K- jelzésen haladunk, ez nem kérdés! Lódarázsnak nyoma sincs, és a terep sem egyszerű, nagyon oda kellett figyelni a sziklás-nehéz úton. Ez után tudtam hogy kicsit unalmas rész következik. Néhol próbálunk belekocogni, de ez sem esik most jól, inkább már csak gyalogolunk. A Szentkút előtti éles jobbkanyart jól ismerem. Pár éve éjjel itt is lódarázs para volt, így kiemelten figyeltem, de szerencsére nem volt most gond. A csobánkai műútnál mindig elkap egy álmos fázis, most is. Mindig itt, és mindig ekkor.. A Kevély-nyeregbe a lassan már szokásos kómás fejjel érek, bár kaja nincs, de vizet lehet tölteni, ki is használjuk. A köves meredek lefelén nagyon óvatosan haladunk. Nekem már fáj a talppárnám, mert időközben a cipő talpbetétjében keletkezett egy kráter pont ott a legpuhább résznél. Minden lépést érzek már. Pilisborosjenő szélét érintve a Köves-bércet ostromoljuk hamarosan. Nocsak egy darázs. Lámpa gyorsan le, kicsit várunk, és utána nem is volt gond. Izgultunk mi lesz éjjel ez ügyben, de szerencsére ezen a jószágon kívül nem emlékszem hogy máshol lett volna gondunk. Borzasztó kellemetlen a lefele, ezt még egészségesen is megszenvedi az ember.. A 10-es utat, és a vasutat keresztezve egy kényszerpihenő kell most nekem. Leülünk a lépcsőre, és energiaitalt majszolunk. Ez most kell nincs mese.. Utána pillanatok alatt el is múlik a komolyabb holtpontom, és a téglagyár után igen jó tempóban kanyargunk a Virágos-nyereg felé. (természetesen nem lecsalva a szerpentint...). Felérvén a szél eléggé rákezdett, és a pontőr Renit sem akarjuk nagyon föltartani. Persze azért egy kis rágcsa van itt ami mellett nem lehet csak úgy elmenni.. A szalagozás perfekt, bár már 17.-ére járok itt, csak ezen a túrán :) Határ-nyeregtől változás, most a K-en haladunk, mert a 110-es célja felköltözött a Gyermekvasút állomásához. 

Még egy kis kocogásra is van energiánk. Végül 04:39-kor érkezünk meg a 110 km-hez. Éhes vagyok eléggé, így rájárok igen rendesen a finom vajkrémes kenyérre, nem meg a mackósajtra. Minden falat újabb energiával tölti el testem. Orsi a 110-re nevezett, itt elválnak útjaink. Bár nem kicsit csábító a villamos, de erős vagyok, és mindössze 21 perc pihenés után kereken reggel 5 órakor nekivágok a folytatásnak. 

Bár még sötét van, de a lámpát elrakom, tudom hogy hamarosan hosszú aszfaltos rész következik úgy is. A Zsíroshegyi út monoton egyenesén sem álmosodok el szerencsére, és a kegytemplom után a cserkészháznál vár az ellenőrzőpont, ahol kapok egy Balaton szeletet, és egy pohár fincsi szörpöt. Nem időzök semmit, haladok tovább. A Remete-hegyet extra óvatosan mászom ki, tudom hogy nem viccel, főleg ennyi km után. Ez után sokszor járt út, sok egyéb túrán. Végig K- a Muflon Itatóig. Ide jelezte az itiner a kövi pontot, de nincs nyitva, így kéktúra pecséttel igazolok. Felérvén a tetőre, ott egy sátor, csak van pontőr is. Szőts Mikit tisztelhetem. Sörrel kínál, de most nem kívánom, viszont ad a sajátjából egy finom kekszet, köszönet érte. A Nagy-Szénást meglepően könnyen kimászom, a tetején még gyönyörködök is egy picit a panorámában. Ez után tudtam hogy rémesen hosszú út következik Piliscsabáig. Szerencsére lefele kell menni. Meglepve magamat sokat bele tudtam kocogni, de még így is elég nehezen mentek a kilométerek.. Végre beérek, és hosszú aszfaltozás veszi kezdetét. A vasútállomásnál egy picit leülök, mert már nagyon sajog a talpam, masszírozom, és vakarászom felváltva. Micsoda érzés!! :) Még egy jó adag aszfalt a Kiskopár bisztróig, ahol mindig szoktunk bónt kapni a Téry 50-en. Jókedvvel érek oda, de legörbül mosolyom mikor a pontőr közli hogy csak két óra múlva nyit a hely.. Kaja sincsen, akkor mi van itt? Látom van egy rekesz sör, bár annyira nem kívánom, de nem kérdezek, fogok és elveszek egyet belőle.. Nem is maradok, menet közben iszom meg. Mondjuk az idős pontőr úr nagyon kedves volt, nem győzött gratulálni, rá abszolút de nem tudtam haragudni. Figyelek, mert P+ innentől a követendő jel. Kimászok egy emelkedőt, aztán legurulok bele a P-ba, majd ezen balra gyakorlatilag a célig. Utolérem rövidebb távon induló ismerőseimet, jól esik pár szót váltani velük. Még mászok egy erősebb felfelét, azt hittem sosem érek fel a Magas-hegyi nyeregbe.. Ez is megvan, irány ismét Pilisszentkereszt. A Felső kocsmánál pontőr pecsétel, de nicsak, utolérem Beát. Nem gondoltam volna hogy előttem van, szuperül haladt idáig. Itt már nem pihenek meg, együtt másszuk meg végül Dobogókőt, és 13:16-kor célba érkezek, 28 óra 01 perces menetidővel. Jól esik a gratuláció, és nagyon boldog vagyok hogy sikerült ez a megmérettetés, főleg az előzmények kíséretében. Megeszünk egy hatalmas hamburgert a kinti büfében, majd hamarosan már a buszon szundítok, de ez már a jóleső, kellemes fáradtság érzése.

------TÉRY80------

  ------10. TTÚRA ( 20160903 8:00 és 20160904 2:13 )------ 

   ------------ 

  Rajt: 8:00 Magyarkút CÉL: 2:13 DOBOGÓKŐ 

  Rajtszám: 296

   Csapat: 

   Találkozások: Mészáros János RENDEZŐ és TÖBBIEK, Kovács László ( Salgótarján; BP.; ), Kozics Anikó, Jeremcsuk István, VARNYU GYURI, Gál Edit, MÁRTONDÁNIELDJRUSHBOY2016

     ------ Jó időjárás, darázsveszély nélkül ------  

Mészáros János: " Kedves Forrai Család! Remélem sikerült a dobogókői beérkezés. A túra vége is jól sikerült, a végén meleg étel+oklevél+jelvény+meglepetés várta a beérkezőket. A cél maradékát átadtuk a TTT 25 éves jubileumi túra céljának. Jövőre is várjuk Önöket a teljesítménytúráinkon: Téry ,,, március ... PILIS 50, ... május, BALATON ..., Kékszalag 110, 80, ... 2017 szeptember 9-10 .................. Üdvözlettel: Mészáros János s. k. "

KÉP: 

www.facebook.com/laszlo.forrai.16/media_set    ------TÉRY80------

  V1.96.2016090304.

Börzsöny 50

Biztosan beteg vagyok. Este fáradtan zuhanok az ágyba, de fél három után csak vergődöm benne. Nincs mit tenni, négykor kikászálódom, bár a túra miatt alhatnék hatig, bemegyek dolgozni. Mire a kis piroshoz érek Vácon, már megint nagyon fáradtnak érzem magam. A jegyek 680 Ft-ba kerülnek, az apróért nézegetek valami ennivalót, de végül nem veszek semmit. A munkahelyen talált maradék pizza jól kiegészítette a korai reggelit. A vonat teli van, pálinkával kezdenek páran, mikor egy kevésbé józan egyén (nem túrázónak néz ki) is mellém akar állni, átszállok a vagon másik végébe. Ott mézről beszélgetnek, amit jobban viselek.

A vonatról leszállva előretörök, sikerül gyorsan nevezni és indulni. Közben gratulálok Annának (ezzel nem vagyok egyedül). Egy bögre, egy telefon és 1320 Ft az induló felszerelésem. A bögrét az Irma-forrásnál be is vetem, hogy aztán a víz még hosszasan lötyögjön a hasamban. Az első emelkedőn egy beszélgetésben megidézem Géza túrákra való készülését (túráról túrára), nem sokra rá megjelenik ő maga. Egy darabig (Nagy-Kő-hegytől, Nógrádon át Saj-kútig) együtt haladunk, beszél túraélményeiről, hogy nem pofozott fel egy német túraszervezőt, milyen alváshiányból fakadó hallucinációk gyötörték Franciaországban. Néha kocogunk is, aztán utolérjük Tomit, Zolit, Lajost és Zsoltit, így lemaradok és elköszönök tőle. Zoli megint elmondhatja (fogyatkozó lelkesedéssel), hogy milyen a bécsi világ. Felfelé csipegetek egy kis szedret, előzünk pár biciklist. Jól megy az emelkedő, bár a Fultán-kereszt után már nem élvezem annyira. Csóványoson felugrunk a kilátóba, a kilátás még mindig megvan. Tomitól elfogadok egy kis vizet, de megint küzdeni kell a megemésztésével. Lefelé futásra adom a fejem, egyedül folytatom. Nagy-Hideg-hegy aljában ér a dél. Számolgatok egy kicsit (korán kezdem): majdnem a táv felénél vagyok négy óra alatt, a tervezett kilenc óra úgy néz ki, meglesz. Futtában pecsételek, majd jön a kedvenc lejtmenetem, az Inóci-vágás. Kisinócon nem esne rosszul valami ennivaló, de inkább futok tovább (most az úton). Kóspallagon a bolt zárva (gondoltam), de a csap működik, bár minden nyomásra valami piszok is belekeveredik. Piliscséviek vonulnak az utcán, látok egy-két süteményes tányért is, gyorsan lejmolok egy szeletet, sajnos nem mondják, hogy vegyek még egyet, de nem vagyok telhetetlen. Betérek egy nem is tudom mibe, két sport szeletre, egy jégkrémre és egy bögre vízre. Pont 320 Ft-ba kerül, így megszabadulok a csörgő aprótól. Útközben eszek, de a vízzel megint gondjaim támadnak, meg is kell állnom. Hogy aztán újult erővel folytassam, bár úgy néz ki, hogy az izomlázat nem fogom elkerülni. Törökmezőn a kerti csapból frissítek. A maradék két emelkedő sem visel meg, azért a dinnye nagyon jól jön Hegyes-tetőn. Talán egy-két szelettel többet ettem a kelleténél, de gyorsan rendbe jövök. 35 perc van 16 óráig, így simán nyolc órán belül érek célba. Élvezem a hullámzást a Hegyes-tető oldalában. Annával (tizenharmadik találkozásunk után) együtt kocogunk be Nagymarosra. Géza invitál, hogy folytassam, majd legközelebb. Az epret luxusnak érzem, de ettől függetlenül örülök neki és be is nyomok vagy fél dobozzal. Természetesen elérem a vonatot Vác felé. A munkahelyemen látom, hogy nem csak én dolgozok szombaton. Bár most már csak fürdeni térek be. Van meleg víz, és ennél több nem is kell pillanatnyilag.

Börzsöny 50

Éppen elérem a kis piros vonatot Vácon, de alig van túrázó rajta. Mi a fene, azt hittem tele lesz. Aztán befut a csatlakozás és helyreáll a rend.

Téblábolok egy kicsit a rajtban, aztán csak nekiindulok, szemereg, de nem zavar. Nógrád felé érem utol Lajost, Hédit és Zsoltit. Hát a többiek? A komforttúrázók otthon maradtak, megijedtek az esőtől. Zsoltival ellépünk, jólesik a hegymenet, bár sokat ásítozom. Aztán estére elmúlik, az eső már hamarabb elállt. Nagy-Hideg-hegyen bedobok egy nokedlit, nagyon jó volt. Zsolti siet a komphoz, végül csak ott érem utol. Pedig nem nagyon óvatoskodtam lefelé. Igaz, Kisinóc után, bár az útra tereltek volna, inkább a K jelzést választottam, végül is, ha nagyon akarok, mehetek arra is. Mentem is.

Törökmezőn futtában pecsételek. Hegyes-tetőn óriási találmány a dinnye. Még a történetét is hallom rokon, pontőr előadásában. És hogyan kell dobni a dinnyehéjat? Alig bírok elszakadni a pontról, pedig az idő szalad, ugyan nem kell sietnem a komphoz, de igen a vonathoz, nemrég csúfosan lemaradtam róla, éppen innen lejőve. Már fél órám sincs ötig. A nyeregben ott a tábla, azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha az lenne kiírva: Nagymaros 2,5 km. Ehelyett 3,3 km szerepel. Na igen, ez nem kívánságműsor. Szóval végig futni kell. Megteszem. Oldalazom. Kapaszkodom, ahol kell (egy helyen). Csapatom. Már a betonon. Egy balkanyar és feltűnik a templom. Milyen szép! Aztán látom az órán, hogy 10 perc múlva 5 óra. Nagyon elégedett vagyok magammal. Zsoltinak további jó utat kívánok, falok egy kis dinnyét. És utazom haza.

Hétvégi programok: BEAC/Turista Maxi 110 - 3850 m szinttel sikeresen teljesítve 16 óra 44 perc alatt, majd utána még az Együtt a Magyar Családokért 20 km-es távjára is elmentünk Vincze Zolival.

A kilencedik BEAC-omon 7:50-kor indultunk Zolival. Az idõjárás napközben kegyeibe fogadt bennünket, az ég enyhén borult volt. Hiába haladunk jó tempóban, Bódi István csapattársam így is utólért minket. Végül... Istvánnal a túra 95%-át együtt tettem meg. Kövecs Ferit, és Ármos Bálintot érjük utól. Mindketten jönnek velünk egy darabig, addig is sztorizgatósabban telik az idõ. Aztán a Saj-kút bércnél robbantok, és egy magamat is meglepõ erõs tempóban tolom végig felfele. Viszont ledöbbenek, hogy két bringás is végig kitekeri szinte az egész Csóványosig tartó szakaszt. Na ez a nem semmi! Amíg Foltán-keresztnél frissítgetek a sajátból, Bálint nagyon jó tempóban lép el mellettem, és a Csóviig csak a hátát látom, pedig nagyon jó idõben felértünk. Samu Piri a pontõr, csodálkozok is hogy most nem a Hegyes-tetõn kínálja a dinnyét. Kis pihenés, majd Csóvi-Nhh szakasz, gyalog, kocogva. Bódi úr tempózik elõl, én pedig magányosan haladok szélárnyékban mögötte. Nagy-Hideg-hegyrõl lefele viszont én vagyok a gyorsabb de az "erdei beacka (a.k.a. szeder) utamat állja. Kacsintgatnak a mennyei fürtök, és én nem bírok neki ellenállni. Csak eszek, és eszek. Egy darabig egyedül haladok ismét, István nem sokkal mögöttem, de a köves lefele minden évben rosszabbul esik Kisinócra. De leérvén milyen megváltás az a vízcsap.. Osztok-szorzok-átlagolok-jól haladok. Aszfaltgyilkolás jön jó hosszan, át Kóspallagon, majd jobbra fel Törökmezõ felé. Az értelmetlen tereléseket vihogva beveszem, és arra megyek, pedig tudom merre van a hivatalos BEAC útvonal (a leszürkített kéken). Nem jók ezek a plusz több száz méterek, mert a komp bizony nem vár. Én pedig nem vagyok komplett, mert egyre jobban számolgatok a három órásival.. Békás-rét után a "kedves" tulaj még jobban kiszélesítette a kerítését, hogy nagyobb helyen tudjon ugatni a döge.. Bosszúsan keringek az erdõben jobbra-balra. Törökmezõ háza viszont jobb kedvre derít. Nézem a turistatáblát.. Osztok-szorzok-gondolkozok. Ezen a túrán a matek is játszik. Indulok sebesen, pont befut István. Egybõl kocog is utánam, és most már együtt nyomulunk tényleg, nagyon sokáig. Na még egy Hegyes-tetõ. Nem haladok fölfele, szakad a víz rólam, erõlködök. Ja, üres a gyomor, jelez is egy ideje, de tudom hogy odafönt vár a dinnye. Közben biciklisik zavarják utamat. Én jó irány, õk rossz. Tudatos rossz.. Felérvén hálát adok odafentre, majd 4 dinnyéig meg sem állok. Ez most nagyon kellett. Míg tavaly Papp Bálinttal szinte sprintelnünk kellett a 15:00-s komphoz, most kényelmesen kocogva is tudtuk hogy meg lesz. Lent is voltunk 14:42-re. Kb. egy demizson paradicsomot azonnal el is tüntetek a gyomromban a frissítõponton :) Komp megérkezik, beér Bálint is. Nagyon szép idõt ment ideáig (is). A túloldalon megrohamozzuk a Fellegvárat. Szép, szép, de ilyenkor valahogy ez sosem esik jól. Lévai Viktort érjük utól. Sokszoros BEAC-os már õ is. A szokásos "orgia" ismét megtörténik a közkúznál. Valószínûleg a piperecuccos turisták(?) épp rólunk beszélnek a padon de pont nem érdekel minket. Egy darabig még jön velünk VIktor, majd a Moli-pihenõ meredekénél immár végleg lemarad, de sikeresen beért persze a célba. Bódi & Márton lendülete türetlen. Faljuk a kilométereket, és én már a finom levest vizionálom magam elé. Egy idõ után pedig meg is elevenedik, 67 km-nél. Kereken 7 km/h-s az átlagunk még a kajálás után is. (csak azért írom le, mert ettõl csak fokozatosan gyengébb lett, és itt olyan jó olvasni) :) A leves eszméletlen finom volt, 3 dl meggylével megspékelve. Két új ember kelt föl a padról (szép lenne, de tény hogy frissebbek lettünk). A sikárosi völgyben haladunk, majd a vadászház után végre újra az új K-n tudok haladni, mint sok-sok évvel ezelõtt. Viszont elég bizonytalan a festés néhol, ezáltal mi is. Közben megdörren az ég.. Vele együtt a szívem is hevesebben dobog amikor meglátom hogy milyen csúnya felhõk gyülekeznek. Újabb dörgés szinte a fejünk fölül. Beletörõdünk, csak persze pont most kell majd átmenni a réten.. Szerencsére egyelõre csak ijesztgetés volt. A K- egyre keményebben emelkedik, és a szél is fölerõsödik. De nincs zuhé. Dobogókõre még mindig lámpa nélkül érkezünk. Csak a Zsivány-szikláknál kapcsoljuk be Psztkereszt elõtt. Szuper frissítõpont jön, fincsi sütikkel mint tavaly. Állítólag kb. fél órával érkezésünk elõtt volt egy jókora zuhé itt. Megúsztuk. A Szurdok viszont borzasztóan csúszik, csak óvatosan fiam! Utána nem sokkal a 125. pocsolya után utólérünk egy sporit. 110-esen van, ráadásul elérte a 14:00-s kompot is. Csapódik hozzánk, de nincs túl jó bõrben állítása szerint. Csobánka szélén le is válik tõlünk vizet tölteni, mivel a Szentkút ki volt apadva :( Ja, és a Szentkút elõtti dagonya Palóx Expedíciós emlékeket hozott elõ :) Istvánnal toljuk fölfele a Kevély-nyeregbe, de mivel egy ideje már eseget-csepereg az esõ, a terep egyre nehezebbé válik. Fent a ponton azonnal fél liter üdítõt eltüntetek, és vizet vételezek, mivel a túrán több ilyen lehetõségem nem lesz. Bokatörõs lefele, majd jelzéskereséses szakasz lenne, de szerencsére jól ismerjük mindketten az utat, így nincs kavarás Pilisborosjenõ elõtt sem. Átbukunk egy hegyecskén, majd az ürömi mûútnál természetesen nem aszfaltozunk, hanem szépen tapossuk a jó kis sáros K-el ellátott szántóföldet :) Egy világító lufit (!) talál István a szántásban. Egy ideig hozza magával, aztán elmarad a lufi, de végül az egyik túratárs összeszedte. Remélem azért a lufi is kapott egy résztávos kitûzõt a célban :) Na még egy Csúcs-hegy. Szépen körbemegyünk a szerpentinen a K-n, mert ezt így kell. Eléggé fáradok, de most már nem szabad itt a végén bekómázni. Elég nehezen érek a Virágos-nyeregbe. István kissé utánam, majd már csak kb. 4,5 km a cééél! Istvánra most jön rá a hasmars, én kocogok tovább, mondja is hogy nem megy már a futás neki. Nekem sem, de elég instabil mozdulatokkal próbálom gyorsítani magam. Szépen ki van szalagozva a vége, a lámpám mindjárt a totális merülésen van, de még épphogy látom a szalagokat. Végül 0:34-kor másodikként megérkezek a célba. Barta Lacinak ma sem találtak ellenfelet. István jön utánam 10 percre. Három MKE-s az élen :) Tudom hogy a teljesítménytúra nem verseny, nem is úgy szoktam hozzáállni, de ez most bajnoki futam volt, így lehet hogy kicsit eltérõbb volt a beszámolóm. Na meg persze a célbeérkezés óta nem is aludtam, ezen beszámoló is így készült, elõre is elnézést a hibákért. A célban ultramaratoni várakozás, reggel már egy másik túrán szeretnék indulni :)

Száztíz

Elég volt néhány gyenge pillanat ahhoz az elhatározáshoz, hogy errõl a szörnyûségrõl majd hitelt érdemlõ írást készíthessek. No meg az a 24 órába belekalapált, eszméletlen nagy élménycsomag, ösvények, gulyások, sörök, borok, dinnyék, kardiotréner emelkedõk és térdhóhér lejtõk, melyek az idei, és az eddigi életem leghosszabb teljesítménytúrájába, a BEAC MAXI 110-be belefértek. Sajnos ebben az évben legutoljára márciusban voltam egy 50-es túrán, ezért augusztus közepén egy ötnapos OKT-val próbáltam visszahozni az addigra jócskán leapadt fizikumomat. Emellé, a hosszútávú TT kiírások olvasásakor fellépõ lázas motivációt, és beteges fanatizmust sem találtam meg magamban idén. Az említett OKT-n futottam össze Ádámmal, aki jópár százast megjárt már (köztük a BEAC-ot is) és abban maradtunk, hogy szeptember 6-án, miértne-alapon ugyan fussunk már össze Magyarkúton, és ha már 3000 Ft, akkor sétáljunk át 4 tájegységen, egészen a budapesti Hûvösvölgyig.

Magyarkút - Csóványos (0 km -20 km)

Ádám véletlenül a vonaton mellém huppant be és együtt döcögtünk át Magyarkútra. 08.18-kor megadtuk nevünket és TELEFONSZÁMUNKAT a rajtban, majd a szemerkélõ esõben elindultunk. Egészen kevésnek véltem az ott helyben látott tömeg létszámát azokhoz legendákhoz képest, amik errõl a hírhedt túráról szóltak, illetve a rajtban kapott KÜLÖNKIADÁS Itiner picit arrogáns, múltból táplálkozó, de büszkén és aranyosan ajnározó bekezdései is valami nagyobb nép képeit vízionáltatták. Unalmasan és álmosan telt el az út 8 km-en keresztül, egészen Nógrádig. Leginkább a vidék és Budapest ellenpólusairól beszélgettünk és én elég sok szedret zabáltam be Nógrád szélénél. Sokat ásítoztunk és én próbáltam kiolvasni a KÜLÖNKIADÁS-t, mondanom sem kell jókat mosolyogtam, a túra ötlete a szöveg alapján az 1980-as évek  Kinizsi Százas távjának a lealázása akart lenni, egy festõ útvonalon. A szerzõ, (idézem:) "férfias sétának" nevezi a BEAC 110 km-ét... Felidézte a legtöbb év szeptemberi eseményeit, hogy melyik évben milyen királyságot követtek el a túrázók javára, GASZTROMAXI, kajakavalkád és hasonló, szép ajnárok, ami ilyenkor kell. Ellenben az Itiner szintmetszete 1991-bõl való kézzel rajzolt valami és nem is a jelen útvonalat mutatja.. a táblázatban pedig megtett/hátralevõ szint sajnos nincs feljegyezve, ami igen jól szokott jönni néha a megfáradt léleknek (jaj, innen 830 m fölfele, csakkibírom!!!..stb) illetve hiányzik róla mégvalami, de errõl késõbb, mert EGÉSZEN LÉNYEGTELEN. Nógrádon vizet töltöttünk a forrásnál, bevarrtunk egy jóreggelt kekszet és felkészültünk a Csóványosra. Én egészen nehezen bírtam az Ádám tempóját, be kell vallanom, hogy jóval vastagabb vádlival áldotta meg a teremtõ, és ránézésre sem az az anyámasszony katonája, nemhiába számoltam kb 6 km/h-s összátlagot a Saj-kút bérc elõtt.. Lódarazsakat nem találtunk, viszont jött az emelkedõ és az élre törve én diktáltam a tempót. Hallván mögöttem Ádám sóhajait megnyugodtam, emberbõl van õ is, az én lábam és tüdõm meg végre felébredt a nyári álomból. A kaptatón mindenkit sikerült magunk mögött hagyni, a Foltán-kereszten átsuhanva szép bükkösben andalogtunk fel a Csóványosra. A gerincen, a kitett részen megláttam az Óperenciás-tengeren túli, ködös Visegrádi-hegység sziluettjét, a túra kb. hatvanadik kilométerét.. jaj. 938 méteren megpihentünk, a kilátó építése egészen jól halad, MERT már körbe van kordonozva, és embereket is láttam.

Csóványos - Nagymaros (20 km - 50 km)

A csúcsról lefelé zeneileg összehangolódtunk, mert kiderült mindketten ismerjük ugyanazokat a mocskokat, sõt idézni is tudunk belõlük. Körülöttünk amatõrebb bringások tolták a montit, sokszor egészen bicajozható részeken is. A Rakodó nyereg elõtt elkezdõdött egy igen vészes, szúró térdfájdalom, ami leginkább 50-60 km után szokott lejtõn lefelé jelentkezni. Megnyugtató volt. A Nagy-Hideg-hegyre könnyen felértünk, és Ádám tanácsára nem sörtünk, hanem szétverettük a térdünket az Inóci-vágás köves, zuzalékos és utálatos gerincén. Nagyon elkezdett fájni a bal térdem. Kisinócon pecsét és két korsó hideg Borsodival múlattuk el az ötperces pihenõt. Innen nagyon kényelmes utunk volt, szinte szintben, jókat beszélgettünk az autósoktatókról, a fingásról, és további, ilyen szokványos, mindennapos dologról. Útközben szembe jövõ túrázók kérdezték utunk célját, én azt félve vallottam be, de kedvesen invitáltam õket jövõ szeptemberre. Nem fognak jönni. Monoton szakaszon száguldottunk be Törökmezõre, ahonnan nagy szomorúságomra, de Ádám határozott kérésére rögtön tovább is hajtottunk. A következõ szakaszt nagyon szeretem Köves-mezõig, laza, kedves rész, érzõdik a Duna illata és a nagymarosi alkoholfelvétel lehetõsége is. A Hegyes-tetõn felfelé rosszabbra emlékeztem, igazán könnyen megvolt, nagyon élveztem a kirándulást. Fenn korlátlan mennyiségû dinnye várt ránk, így pusztítottuk rendesen. Rendezõi kérésre dinnyehéj-távolbadobó versenyt rendeztünk, a Dunába kellett célozni, nem nyertem semmit.. :(. Közben jött a rendezõi telefon, hogy az elsõ bringás beért a célba. Kérem. Innen éreztem magam a legjobban, a térdem viszont a halálán volt. Ádám, ha jól láttam kisebb mélypontot élt át, nem volt kedve nagyon túrázni már. Mindez Nagymaroson megváltozott, ugyanis 17.50-re értünk be, így elcsíptük a hatos kompot. Persze elõtte betömtünk a pofánkba annyi zsíros deszkát, amennyit csak tudtunk és Ádám kapott 3 kiló ropit útravalónak a fõrendezõtõl, mert nem hozott sós kaját. Szerintem még most is van belõle. Nem hittem el, de 9 óra 32 perc alatt, kb 5,2-es átlaggal odavertük a Börzsönyi Kéktúra szakaszt, így a BEAC elsõ 50 km-ét. Ez a finom fagyi nekem éjszaka erõsen visszanyalt.



Nagymaros - Dobogókõ (50 km - 80 km)

Megérkezvén a Dunántúlra, bevetettük magunkat az elsõ visegrádi kocsmába két jéghideg Soproniért, amit ezúton is köszönöm annak, akinek valaha is meg lehet köszönni (sörfõzõk, soproniak, Ádám stb..). Enélkül ugyanis nem sok kedvünk lett volna felmenni a fellegvárba, legalább is nekem nem. Pecsételés a Nagy-Villám-nál és irány dél. Ránkesteledett és ideiglenes útitársammal elszakadtunk egymástól. Mélypont Úr eljött értem és hihetelen módon, egész korán, 60-61 km-nél mentem át azon a zombikapun, amin máskor 80 után szoktam. Kedvtelenség, Halálfélelem, Zombulat, Utálat és Gyûlölet ötöske felváltva ülte meg Péter nevû lovát ezen az istentelen hosszú, monoton, Pilisszentlászlóig tartó szakaszon. Az esõ motiváló hatásairól pedig jelen írásban nem értekeznék. A Kis Rigó Vendéglõben megtörtént a csoda, ami mindig megtörténik. Túrapecsét, Finom gulyásleves, 3 deci Kóla, Egy forró presszó tejjel, és Egy csinos pincérlány hatására majdnem átneveztem a 150-es távra, de sajnos nem volt hosszabb az általam nevezettnél. Ádámmal megterveztük, hogy nem a kéken megyünk Dobogókõre hanem alternatívkodunk, mint ahogy mások is tették. Hosszú, jelzés nélküli, monoton betonúton áztunk szarrá immáron hárman, majd a PirosHáromszögön a sáros, esõs emelkedõn másztuk meg éjfélkor a hegyet. Az idõ, a talaj és az éjfél ellenére megint nagyon jól éreztem magam, kiderült, mert felfelé verhetetlen vagyok. Önmagammal szemben, egyszemélyes versenyben legalább is...



Dobogõkõ - Hûvösvölgy (80 km - 110 km)

Ádám már megint sietett valahova, pedig még mindig 5km/h-val jöttünk a rajttól. Ez már egy kicsit zavart, de nem akartunk szétválni, így én engedtem. Gyorsan el is tévedtünk, egy GPS-es arc vette át az irányítást és toltuk el magunkat a Zsivány sziklákig. Innen le Pilisszentkeresztre, ami a túra legrosszabb lejtõjét jelenti. Idáig. Köves, sziklás, zuzalékos, igazi térdhóhér kegyetlenkedés. Viszont a faluban, amire végképp nem számítottam, egy utcai pecsételõponton, áldott házi úr és két kedves és csinos hölgy kínált meg minket süteménnyel, lekváros kenyérrel, zsíros deszkával, savanyával, és ami tényleg parádé: háziborral. Utóbbinak kifejezetten örültem, és ha valaki ezen jóságokon túl cigarettával is megkínált volna, tuti feladom a túrát. Persze ez nem igaz, viszont szívesen vedeltem volna reggelig, de Ádám már megint sietett valahová, így sokszori noszogatásra és útravaló borikával végre megindultam. Ez a volt a világ legjobb ellenõrzõpontja, ezúton köszönjük szépen! A jóadag tütü átsegített a következõ ultramonoton szakaszon, de az irdatlan sár, és hogy Ádám megint elõrezúgott elfeledtette velem sosevolt helyismeretemet, így a kiírt útvonal helyett lekirándultam Csobánkára, hogy megnézzem azt a nettó nulla helyit az utcákon. Hajnali 3 volt és gondoltam felhívom Ádámot, ne várjon, tutira más úton megyek. Nem volt meg a száma, oké hívjuk fel a rendezõket, adják meg a rajtban leadott nevezõlapról a számát. AZ ITINEREN NINCS RENDEZÕI TELEFONSZÁM! Nem hittem el. Minden szar rajta van, de ilyen jelentéktelenség nincs. Mégis minek? És még nyílt törésem sem volt. Ha ezt a félkomoly beszámolót olvassa egy illetékes, kérem erre azért figyeljenek oda, mert ez azért még annál is cikibb, mintha elcsapna egy pótkocsis ifa, de a 104-es számon valami emelt díjas pornó köszönne be. No, jólvan, lehet most megszopatom Ádámot, aki lehet, vár rám, de én más úton megyek a Kevélyre az tuti. A kövesúton, meghosszabbítva a sajátomat elmetszettem a kéket és vártam 10 percet, hátha jön, de csak mások jöttek. No, akkor irány a Kevély-nyereg. A sárban nemvolt vicces az a fölfelé, de a nyeregben kiderült, hogy 20 perce tovazúzott a srác, hálaisten nem várt meg. A köcsög!! Leültem a tûzhöz 95 km után, és eljött a túra utolsó (leghosszabb) mélypontja. Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem a Kevély-nyeregbõl lefelé,de ilyen megható, férfiúi könnyezés téma volt asszem. Mind testileg, mind lelkileg padlón voltam, énekelgettem, magamban beszéltem satöbbi, volt már ilyen, unalmas sorok. Pilisborosjenõre rendbe jöttem és a Rozália téglagyárig, az eddigi sajátrekord 100 000 méterig semmi baj nem volt. És sajnos vizem sem. Kitikkadva beromboltam magamba egy sport szeletet, had ragadjon össze mégjobban a pofám, hadd szomjazzak még jobban ugye. A téglagyár mellett a padkán lefeküdtem és néztem a pirkadatot és hallgattam a gépek mindent átható zugását. 100 km után innen már kutyafasza az a 10 km nemigaz?? :) Nem. Mondjuk ismertem a terepet, így nem voltam elkámpicsorodva a maradéktól, inkább csak nem volt kedvem felállni, mondjuk hazamenni se, de ez már más kérdés. Hihetetlen, de éreztem, hogy mindjárt vége, és nem akartam, hogy vége legyen, bármilyen szarság ez az egész, csak az útvonalon akarok maradni, mert már a részemmé vált. Itt szerettem bele a Maxi-ba. A szerelem pedig múlandó. Fogtam magam, istentelen szomjasan és kattogó halántékkal nekimentem a Hármashatár-tömbjének. A Virágos-nyeregig a hányinger kerülgetett, itt viszont egy csinos pontõrlány kihúzott a mélybõl. Kiderült, hogy Ádám még nem járt itt. Akkor meg hol a répában van?? Mégis megszívattam? Ültem a lánnyal 15 percet, majd segítettem neki tüzet rakni, teljesen feltöltõdtem, mintha akkor ébredtem volna az ágyikóból. Durr lefelé, szinte újjászületve lekocogtam a maradék 4 km-t be a célig, probléma egy szál se, agyilag-testileg nulla fájdalommal érkeztem be a célba 23 óra 35 perc, 110 km sétafika és 3850 m szintemelkedés után. Érdeklõdtem ugyan telefonszám után, de azt mondták: jaa, a nevezési lapok még nincsenek itt...jaj. Bevertem a húsmentes gulyáskát, finom és forró volt. Ádám 15 perccel utánam ért be, kiderült a téglagyár után aludt egy farakáson egy jó órát, simán elzombultam mellette, pedig még emlékszem is a farakás helyére. Bekajáltunk, örömködtünk, repeta, ilyenek, villamos moszkvatér, 4-6. Hazaérve fürdés, beacbúcsúzó 2 sör reggelire, majd délelõtt 11 kor a sokadik hír elolvasása után lefejeltem a monitort, majd a faliórára nézve kiderült, hogy még van a szintidõmbõl 18 perc. Lefeküdtem aludni.



ÖSSZEGZÉS, SUMMÁRUM, JÓTANÁCSOK, JAVALLATOK, ÚTRAVALÓK, BATYUK A HÁTRA:

Mindenkinek javaslom ezt a kirándulást. Egyszer.

Ennek a túrának a szervezésén mindig elmosolyodok. Most ez éjszakai 50-en indultunk. Kb. 8-ra értünk Pilisszentlászróla. A nevezési lap alapján a 2 és 3 számot kaptuk, de az útvonalról bármiféle leírást, itinert nem. Valószínûleg nem elfogyott. Különösebben ez minket nem zavart, mert ismertük a terepet, tudtuk merre megy a K jelzés és a Virágos-nyeregtõl, hogyan jutunk el a célig. De találkoztunk az utunk során olyanokkal, akik ezzel nem voltak így. Soha nem értettem, hogy ezen a túrán a rendezõk miért állnak így hozzá. Ez volt kb. a 4. alkalmam, hogy indultam, de ezek közül csupán 1 olyan volt, ahol kaptunk 1 db írólap nagyságú papírt, amin táblázatos formában fel voltak tüntetve a fõbb pontok és jelzések. Nehezen hiszem el, hogy egy normális itiner összeállítása ekkora problémát jelent. Jó lenne, ha gondolnának azokra is, akik pl. elõször járnak, vagy alig jártak ezen a terepen.

A másik kedvenc, hogy a név, rajtidõ, célidõ kitöltetlen marad a pecsételõs lapon. Persze ezt is rá tudja írni mindenki saját magának. De amin a legjobbat mosolyogtunk, az a célban volt, amikor megkérdezték a nevünket, lakhelyünket, születési dátumunkat. Ilyenkor úgy elgondolkozik az ember, hogy a nevezési lapot pl a rajtban miért töltöm ki, ha belül nem áramlik az információ?

Szóval akadnak jócskán érdekes dolgok ezen a túrán, de azért kellemes séta volt.

 A beszámoló itt olvasható.

sumanachen.wordpress.com

Börzsöny 50

 2013

(Szokás szerint vázlat. A téli kandalló ropogása között majd kitöltöm)

Korán kinn voltam, szundikáltam.

Vidám turista csapat.

A hátizsák fennmaradt, kész borzalom. Utólag égnek állt a hajam, Van úgy, hogy a meg nem sejtett veszély szerencsés elmúlása után kezdenek összeverõdni az ember térdei. Huh, minél messzebbre kerülünk tõle, annál jobban látszik. Akár csak a nagy hegyek.

A rajthoz igyekezve, Molnár Gáborral beszélgettem. A trafiktender idején elmentem a boltjához megnézni, hogy mi van. Zárva, volt az ajtóra irva és papirral leragasztották az üveget. Most legalább megtudtam valamit a helyzet alakulásáról. Valamikor rendszeresen ott vettem meg az évi túrafüzetet. Rendkivül érdekes volt a vásárlók köre. Amit a Váci utca nyujtani tud Budapest "világvárosban", helyi lakosok, a sétáló-nézegetõ külföldiek, arab pénzváltók, deklasszált, többször visszatoloncolt disszidensek, éveken át Vizoviczki gyanutlán turista-áldozatai, konzumnõk, röplapszórók ... Ezt csak azért emlitem, mert a túrák résztvevõi nemcsak az útjelzéseket, hanem a társadalom rétegeit is ismerik. Már, az idõsebbje. Karel Capek remek karcolatokat tudott irni e témában.

Gyors létszám, elfogult és tudatlan, természetesen: Corradi, Dobos, Kiss, Mészáros, Oláh Bea, Török, Wehner, és akiket nem láttam, mert leszakadva értem a rajthoz, ott is elvacakoltam, Amált hiányoltam, itt is elmondom. Már mindenki elment, mire elindultam. Ez nem zavart, egy egész éjszaka is tudok egyedül menni, csupán a tényt jelentem. 8:35?

Loko-pihenõ megtekintése. A jubileumi túrán eltéritettem a jóságos Kovalik Andrást, akinek egy zokszava nem volt, bár a régi K útvonalát bravúrosan megmutatta. Igazi toleráns ember, korábban fel sem tételeztem volna róla. Pardon.

Szenzáció! Legalább is nekem: megtaláltam a sárga sorompót. Majd részletesebben késõbb

Nógrád után jólelkû nõk és férfiak takaritanak a Kálvária kápolnája körül (Mária-nap)

Zavartalan haladás, darazsak nincsenek, vagy csak kevesen.

Más is megjegyezte, hogy néhány év alatt annyira megnõttek a fák, hogy a szokott helyeken nincs szeder, pedig jó volt alibi pihenõnek. Rövid megállás a Foltán-keresztnél, nem gyötröm magam, aminek persze ára van. De azért a Csõványos púpjára a szokottnál egy perccel hanarább felmentem.

Fél kettõ, amivel a pedáns Solymár Éva meg volt elégedve. Én viszont nem voltam megelégedve a lefelé haladással két görgeteges szakaszon rengeteg idõt vesztettem, mert nem akartam elesni. Korral jár, meg azzal, hogy másra is kell gondolni.

Nagy-Hideghegy púpjára is rendesen felmentem, a szokott idõ alatt. Rövid megállás. Utána a nagy lefutás Kóspallagig döcögõ sétává fajult. Kerékpárosok, dinnye nagyságú kõ. Egy másik kerékpáros kiüti a kezembõl a botomat.

Megzavarodtam a két tucatnál is többször megtett úton. Becsapott a kijárt erdészeti út, miközben a kerékpárosokról elmélkedtem. Három ott lévõ embert kérdeztem a tarvágáson. Nem értettem, hogy mit mondanak. Szörnyû.

Jocó váratlan mobilhivása. Közlöm a helyzetet, meg azt, hogy visszamegyek az õsi szabály szerint. Megvan a hiba.

Jocó és Erzsi teljesen váratlanul feltúnik.

Kisinóc bezárt. Nem csodálkozom, ismerem Gyuri bácsi pontosságát. Szerencsére a szabadtéri büfé nyitva volt. Kék Túra bélyegzõje volt  a csaposnak.

Ütemes menetelés Kóspallagon át, Téli tüzifa a házaknál. Átvágtam a falu utáni kanyart.

18:30 Törökmezõ. Pont nincs. Jocó morog, mert még zsiros kenyér sem kapható. Jó vicc, Törökmezõ ilyen hely. Mondtam, hogy kérjen inkább palackos italt.

A kedves Samu Piri hiába várt a görögdinnyékkel. Majd megkérem tõle egyszer a mobilszámát.

Az Urániáig hozott Jocó.

Értékelni kell majd a történteket.

Egyelõre vége.

Az informatika ördöge szándékosan szívat. Valahogy ez az érzésem támad, amikor a hazaút elõtti napon, csütörtökön az adatbázis szerverünk stílusosan csütörtököt mond. Még mûködik, de kevéssé megbízhatóan. Azonnal át kellett migrálni az összes adatot az alaltta pihenõ új szerverre. Persze mindezt a Beac Maxi (újabban Túrista Kékszalag) elõtt 2 nappal. Az esi munka garantált. Pihenés helyett éjfélig "hegesztek", hogy mire lelépek, újból egészségesen mûködjön minden. Ez persze szöges ellentétben áll a csütörtök reggeli tervemmel, miszerint korán fekszem, hogy a péntek esti hazaérkezésnek és kései fekvésnek minél kevesebb negatív hatása legyen a másnapi túra esti szakaszára. De lassan már megszokom. Túra elõtt mindig van valami virtuális suttyóság, ami pofátlan módon beletúr a való világ menetrendjébe - ezzel is bizonyítva, hogy ez a virtualitás menyire ezer szállal kötõdik immár a valósághoz…

Sebaj. Lefekvés után legalább rosszul is alszom, úgyhogy csütörtök reggel egyre erõsebb a gyanúm, hogy az esti szakaszon két hosszabb lépés közt alukálni fogok:) Pénteken 4-kor autózás Göteborgba, utazási mizéria - természetesen 20 percet késik a gép -, kis alváspótlás a Ryanair járatán, és már Budapesten is vagyok. 22:45-re kikászálódok a gépbõl és a terminál bádogvárosából:) Apósom a reptéren vár. Õ is fáradt, durva hete volt. Ketten, folyó aggyal indulunk Zebegénybe, miután a Tescoban letudom a bevásárlást a másnapi túrára. Este elkészítem a szendvicseket, mert reggel aludni akarok, amíg lehet. Végül f2-kor kerülök ágyba, és próbálok elaludni az "aludj, mert keveset alhatsz" belsõ parancs lelki terhe alatt. Persze utóbbi paradox módon mindig megnehezíti a mûveletet.

Reggel magamtól kelek, az ébresztõóra elõtt 5 perccel. Nem szabad lekésnem a startot. A 2011-es, utolsó részvételkori bokasérülés miatti csorbát (70-ig jutottam csak) ki kell köszörûlni. Reggel minden klappol. Terv szerint indulunk, és a bakancs felvételekor megnyugtatólag hat, hogy bár a jobb oldali belsõ talpálnál levõ bõr megadta magát, a GoreTex membrán még tartja a lábamat. Talán ezt az utolsó 110 km-t ki fogja bírni.

Nevezés távoli eljáráshívással telefonon, Laci segítségével. Verõce-Magyarkút között a bicajosokat kerülgetve szembeforgalom - Gosia, Laci felsége épp hazafelé tart a startból. Gyors integetés, de nem állunk meg - vészesen közeleg a 8:15-ös elvi startidõ. A indításnál nagy tumultus. Amíg feladom a csomagom, Laci leadja a nevezési lapom, és végre szabadulunk a tömegbõl. 8:10-es startidõ kerül a papírjainkra. Az erdészeti útról letérve gyorsan bicajosokba ütközünk, akik itt éppen - a patak és emelkedõ miatt - lassabbak, mint mi a túrabotjainkkal. Szerncsére a kerékpáros mezõny java végül Nógrádig elmegy, de addig gyakran jönnek hátulról a kétkerekû entitások. Laci a startban megtudta a túra átkeresztelésének és az útvonal változásnak az okát: a régi, eredeti útvonal az OKT-n ment, csak túristabaráti szempontok miatt belevették a Lajos-forrást és Csikóváralját, mivel akkor még mûködött ott túristaház. Sajnos mivel azóta mindkettõ bezárt, nem volt indok, hogy a kékrõl letérjen a vonalvezetés. 

Valahol a Nagy-Kõ-hegy után ér be minket Mátra 115-ös ismerõsünk, Sanyi. A Szoros-patak-Ágasvár részt teljesítettük együtt a nevezett túrán, utána õ másokhoz csapódott, mert a 88-on volt. Legalább megtudjuk, mi lett a sorsa, miután elváltunk a Mátra "lankái" közt. Hamarosan átkelünk a vasúton, egy újabb kis pukli, és némi szerdezéssel megtámogatva már gyönyörködünk is a Nógrádi vár látványában. A falu határában kedves ember szilvával kínál minket, majd  felhívja a figyelmünket, hogy az út mentén még lesz sok. A norvég kényszerérett import gyümölcsök után kánaán a magyar, nap érlelte szilva. Én meg-megállok a fáknál, és eszem. A rövidke kis futásokért, hogy beérjem a többieket bõven kárpótol a kék manna:)

A Csurgó-kútnál kötelezõ ivás és az elsõ ellenõrzõpont. Kb. 6-os átlaggal jövünk eddig. Sokat nem pihenünk, belevágunk a Csúványosra vezetõ szakaszba. A Kálvária éppen szépülõfélben van helyi gondos kezek munkájának köszönhetõen. Átvágunk a réten, és hamarosan megcsodálhatom, mi maradt egyik kedvenc erdei szakaszomból az erdészet tarvágása után. Nem szívderítõ látvány, de a királyréti elágazót elhagyva javul a helyzet. Idõközben Sanyi az informatika és a pornóipar hazai összefonódásával szórakoztat minket. Mi tagadás, a szakma egy érdekes perspektíváját tárja elénk: hálózatépítés webcames csajok lábai között/alatt/miegyéb:)

Hamarosan a 2011-es darázsincidensem helyére érünk. Akkor két csípést sikerült begyûjtenem. Szerencsére idén nyoma sincs a dögöknek. Saj-kút - ami épp kiszáradt -, majd már indulunk is fel a hajdan volt szedresben. Az erdõ megnõttével gyorsabban megy a mászás: nem csábít mindenhol a feketéllõ szederhad:) A hajdan volt növényi társulás egy-egy õsmaradványa elszáradva, levelek nélkül várja a végsõ pusztulást utunk szélén.

A régi kerítést elérve a nyíltabb területen vidámabb a szederhelyzet, de meglepve tapasztaljuk, hogy bizony a szokásoshoz képest igencsak hátrébb van vannak az érésben a növények. Valoszínûleg a március-áprilisi hóhelyzet miatt.

A Foltán-kereszt alatti valamikori írtás rendesen felcseperedett. Emlékszem korábbi idõkre, mikor itt felfelé tekeregve, visszanézve a teljes vágást könnyûszerrel be lehetett látni.

A keresztet elérve már 250 méter szinten belül a Csovi. A Három-hárs oldalából elénk tárul a lelkesítõen csodálatos duna-völgyi panoráma - talán innen van a legszebb rálátás a délre forduló hatalmas folyamra. Egy utolsó kapaszkodó - ahol egy kedves, idõs túristapárral találkozunk -, majd már fent is vagyunk a Csovin. Sanyin látszani kezd a két hónap kihagyás, csak pár perccel utánunk veszi be a csúcsot. Odafent nagy tömeg. Evés, ivás, indulás a további program. Itt csatlakozik hozzánk következõ túratársunk, Tibi. A Csóványosról a lefelé menetel a szokásosnál könnyebb, mert a bicajosok alaposan fellazították a talajt lefelé ereszkedve. Ez nekünk ott és akkor kényelmessé teszi a lejtmenetet a puha, homokszerûre darált talajon, de sajnos a talajeróziót elég rendesen megtámogatta.

A Csóványos meghódtásávasl beléptünk a túra pihenõ szakaszába, ami egészen Nagymarosig tart. Nagy-Hideg-hegyet szokás szerint a sípálya felõl vesszük be. Kis szerzett elõnyömet arra használom, hogy mire a többiek megjönnek, már sör és kóla fogadja õket az asztalon:) A sör - mint itt mindig - ismét csak jólesik, és szépen ellazítja az immáron 25 km-e használt izmokat. Kis pukli, és élvezhetjük az erdészet által tökéletesen tönkretett Inóci-vágást:) Gyalog is elég szörnyû, bicajjal pedig egyértelmûen tragikus ez a rész. Pár éve valami okostojás letolólapozta, majd a víz a fellazított talajt elszállította az út majd' teljes szakaszáról. Út ki jobbra, mi le a vízmosásos nyomon, út vissza, patak, és már Kisinócon is vagyunk. Az EP-ben rövid pihenõ - Sanyi zonkit igazít, mi Tibivel tonikozunk. A csaposnál érdeklõdök, hogy örül-e a túrának és a nem mellékes ténynek, hogy a sörcsap melett van az EP. Jobb-e a forgalom? Minderre az egetverõen óriási magyar pesszinizmustól bûzlõ választ kapok, de azért a végén kénytelen elismerni, hogy azért csak többet adnak el a mai napon:)

Kóspallagon fejhûtés és mosdás a kék kutak vizében. A falu határában megemlékezünk a régvolt kék útvonalvezetésrõl, ami a tarvágás, majd a gyorsan növõ cserjés áldozata lett. Törökmezõre menet szégyen szemre benézek egy jobbost, de szerencsére Laci idejében rámszól:) A Malom-patakban csak teng-leng a víz, sehol már a Julianus túrán látott mennyiség. Akár a patakon is átkelhetnénk, de a híd szint szempontjából sporolósabb:)

Felkapaszkoduk a túristaházhoz. Végre rendesen elkezdték felfúrni a dolgokat. Komoly kinti, fedett terasszal toldották meg a vendégfogadót, és a kalandpark is várja a kalandos kedvûeket. Reméljük, sikerült a vendégszeretetbe is befektetni egy kicsit, mert korábban a világ legtapplóbb "vendégszeretetét" - talán inkább vendégutálatát - élvezhette az erre tévedt túrista. Az órára pillantva eldöntjük, hogy visszaveszünk kicsit, mert a 6-os komp volt betervezve, és a tempónk alapján inkább az ötöst érnénk el. 50-nél jól jön egy kis szusszanás a hátralávõ 60 km elõtt.

Karszalag nélkül átkelünk a Kalandparkon - a kéket elterelték a kötélpályák miatt, de mi ragaszkodunk régi utunkhoz. Már jóval a Vizes-árok elõtt megvitattuk Lacival, hogy onnan kikapaszkodva inkább a régi kéken megyünk fel, mert sokkal szebb a vonalvezetése. A létrát elérve meglepõdünk: a hivatlaos jelzés visszakerült a régi, 2000 elõtti felmenetelre. Talán van remény, hogy egy nap a Dobogó-kõre vezetõ kéket is visszakapjuk?:)

A szépen megmagyarázott ok (t.i. erdõ rekonstrukció - az eredeti lombkoronaszintek visszaállításával) miatt szinte tökig kivágott tanöstény következett, majd egy kis bitumenezés Köves-mezõig. Inkább bele sem gondoltam, mennyire közel vagyok Zebegényhez, és milyen jó is lenne kialudni magamat az éjszakai álomkóros gyaloglás helyett:) Persze tudom, hogy hogyha úgy döntenék, óriási hiány- és befejezetlenség-érzetem támadna:)

Hegyes-tetõn a szokásos dinnyeáradat fogad minket, ami az összes addig elejtett izzadságcseppért kárpótol mindannyiunkat. Itt kötelezõ a negyed órás megálló, nehogy a pontõröknek cipekedni kelljen már zárás után!:)

Levágás Marosra, és már sorban is állunk Tibivel Gábornál, kézmûves fagylaltjára várva. A kraftos 4 gombóc rendesen hozzájárul a következõ, Pilisszentlászlóig tartó szakasz energiaellátásához. Laci - aki kihagyta a fagyit - 17:15-re ér a komphoz, vagyis tényleg jól toltuk az elsõ etapot. Ha akarjuk, és nem lassítunk tudatosan, az 5-ös komppal kelünk át.

Fagyi után mi is labattyogunk a komphoz, ahol Sanyi a feladás mellett dönt. Vérhólyag nõtt a lábára egy korábbi, mélyen levõ vízhólyag elfajzásaként. Úgy ítélte meg, jobb Maroson kiszállni, mit az éjszaka és a Pilis közepén valahol. Tibi csak az 50-esre nevezett, így 4 fõs csapatunk felére redukálódik. Sörci, majd bakancsigazítással egybekötött kompozás következik. A túlparton csapódik hozzánk egy másik Laci, így két Laci közé szorulva folytathatom a túrát felfelé, a Visegrádi Kálvárián.:) A következõ EP elõtt vidám, kispistázó túratársak - épp az Apát-kúti-völgybe tartanak, hogy némi szintet és távot spórolva juthassanak el a meg(nem:))érdemelt raguleveshez, Pilisszentlászlóra. A nagy-villámi pecsét begyûjtése után, a fekete-hegyi mezõ ismét hozza feledhetetlen, lemenõ napfény spékelte látványvilágát. Az egyre vörösödõ surlófény egyben a búcsú kezdetét is jelezi a túra szombat nappali szakaszától.

Szerencsére a lámpakapcsolás még várat magára. A Moli-pihenõt a nyugati ég visszfényében csodálhatjuk meg, és egészen a kerítés utáni, jellegzetes ferdén kiágazó ösvényig (Õr-hegy oldala - Hajlékos-bérc) húzzuk a LED-ek hathatós segítsége nélkül. Az Úrasztal-oldalon politizálással múlatjuk az idõt - jobb témát nem találva:) Hamarosan Papp-rét, és végre Piliszszentlászló karnyújtásnyira tõlünk. Csak vége a bitumen rallinak, aztán véget érni nem akaró erdõség - már nagyon kéne az a leves:) Végre jobbra a falu fényei, és pár indikátorkutya ugatása. Már nincs messze. Jobbos, és bokatörõ lemenetel a faluba: megérkeztünk.

A Kis Rigó oldalkapuja nyitva: kellemes meglepetés. Odabent egy pincér, aki közli velünk, hogy nem hoz gyorsan sört, akármennyi borravalót kap (:)) mert neki már lejárt a munkaideje. Ez is szép vendéglátói hozzáállás mondhatom. Rossz is egy étteremnek, ha legyárthat 200 adag ragulevest, amit garantáltan megesznek, és ki is fizetnek. Ez van… Szerencsére a kolleganõ gyorsabb lábú, és még jobban is néz ki, mint a mufurc pincér úr, így pillanatokon belül megérkeznek a rendelt kólák és a sör.

A leves finom, és anyag is van benne bõven. Eszünk, mert ez kell, hogy felvigyen minket a következõ csúcsra, Dobogó-kõre.

A Kis Rigóból kifordulva arcon csap minket az éjszaka hideg lehellete. Gyorsan öltözünk. Mások is követik példánkat. A hidacska sajnos nincs kivilágítva, mint ahogy régebben meg-megesett, de kárpótol a tudat, hogy már 70 km felett járunk. Sikárosig bitumenezünk. Laci beér egy embert - mint késõbb kidedrül, Árpinak hívják -, és vele megy, némileg elõttünk. Én visegrádi Lacinkkal caplatok kicsit hátrébb, és igyekszünk tartani a tempót. Sikáros elõtt egy kétségbeesett ember érkezik hátulról: nem itt megy a kék. Megnyugtatom hogy tudjuk, de ne parázzon, jobb a bitumen, mint az erdõ ezen a szakaszon. Sikárosra érve Visegrádon csapódott Laci egyre inkább lemarad. A P3szög bejövetelénél már a fényét sem látom, amikor végre felzárkózom az elõttem haladókhoz. Az út megindul, egyre csökken az esély, hogy beérjen minket. Valahol itt kédezi meg Laci, hogy hogy áll az álmosságom? Jól - válaszoltam, majd rögtön, szinte varázsütésre elálmosodom:) Felfelé megyünk, de majd'  leragadnak a szemeim. Tartom a sarkokat a látómezõmben, de érzem, hogy odafent kell kóla, és remélem, a pontõrnél lesz is. Az emelkedõ megenyhül - felértünk Dobogó-kõ jellegzetes, elnyúlt gerincére. Végre jobbos, és kiérünk a bitumenre. Már látszik a parkoló, és hamarosan a Túrista Múzeimnál is vagyunk. Bingoo, még van kb. 1 liter kólája a pontõrnek. Ezt elosztjuk - a többiek az állapotomat látva rám hagyják az adag nagyobbik részét - utólag is örök hála:) 

Egy éppen feladó a még elõttünk álló megszámlálhatóan végtelen sok méternyi szintrõl bizonygatja teóriáját - ezzel próbálva alátámasztani feladásának jogosságát. Akármennyire arrogánsan is adja elõ elméletét, a hátralevõ szakaszt ismerve nem nagyon akar a valósággal fedésbe kerülni a kiselõadás. Már szervezi a fuvart haza. A pontõr kapva kap az alkalmon: ugyan elvinnék-e a túristaházban elfekvõben lévõ szám szerint egy darab túristát? A kérdés hamarosan okafogyottá válik, mert elfekvõ emberünk, mint Fõnix kel fel hamvaiból, és úgy dönt, hogy ezt a kellemes kis sétát már lenyomja - ideje még van bõven.

A rögtönzött színházi elõadás alatt kellemesen kipihentük magunkat, és a vendéglátást megköszönve neki is indultunk az éjszakának (mindez kb. 10 perc lehetett, bár az idõérzet csalóka a 80. km táján:)). Mészáros atyai szavait követve a piroson mentünk le Pilisszentkereszte, ami egyben a letérést is jelentette a korábban megszokott, klasszikus BEAC Maxi útvonalról. Mit mondjak, a mindig kavarós sárga szakaszért nem fáj a szívem túlságosan, ugyanakkor az OKT Szentkereszt utáni szakaszát nem ismerve némi bizonytalanságot is hordoz a történet részemrõl. Szerencsére Laci és Árpi képben vannak e résszel, így sok aggodalomra nincs okom.

A piros meredeken szakad alá a faluba a Fagyoskatonától. Kisebb bozótralli, és ismét az utcakövet koptatjuk. A pont - ha jól emlékszem - a fõutca 52-es számú házában van. Sehogy sem akar kijönni, aztán kiderül, hogy mint sok helyütt kishazánkban, itt is ad hoc házszámozás dívik, így a kezdeti tízenpáras házszámokat hamarosan az ötvenesek követik, így a pont is meg lesz. Három fiatal lány fogad minket sütivel, kólával, sörrel, és miegyébbel. Tiszta kánaán. Laci meg is jegyzi, hogy ne menjünk tovább, van minden: Kaja, pia, nõk - három P. Csend támad. A játék résztvevõi gondolkodnak:).

A perces csöndet én töröm meg: 

-Te Laci, mi az elsõ P?

Erre a lánynok kórusban:

-Igen, mi is ezen gondolkodtunk.

-Bezzeg a 3. P, az nem volt gond, ugye? - röhögünk.

Árpival megosztunk egy sört, ami rekord tempóban eltûnik. Laci elõáll egy megfejtéssel az elsõ P-re: papi. Elfogadjuk, nincs jobb ötlet, és késõre is jár - megteszi:)  Sokat nem várunk, a vendéglátást megköszönve elköszönünk a helyi lányoktól, és az OKT-t követve bevágjuk magunkat a szurdokba. Egy félreérhetõ elágazást benézünk, amirõl a szembõl érkezõ eltévedtek végképp meggyõznek minket. Szerencsére át tudunk vágni a jó jelzésre. Itt újból kisebb kavarás, aztán végre stabil a jel. A két eltévedt entitás kamionokat megszégyenítõ fényerõvel közlekedik. Barlangi fotók látványát idézõ élményben lehet részünk, ahogy tõlünk távolodva bevilágítják a völgy csodálatos formavilágát.

A patakmeder itt-ott mátrai Szo-patak életérzéseket ébreszt bennem, de ez csak kistestvére az ott található szívatásmennyiségnek. Szerencsére. Erõs jobbos, és kijövünk a völgybõl. Indulunk a Szent-kút bevételére. Az út jól járható, és - egy kisebb bizonytalanságot leszámítva - kavarásmentes. A monotóniát 2 birkózó lódarázs töri meg, amikor is kiadom a "Darazsak, futás" jelszót, így pillanatok alatt 50 méterrel közelebb kerülünk a célhoz:) Végre eljutok a Szent-kúthoz (eddig mindig csak mellette silerült elmenni a Kinizsi és Iszinik túrák aklalmával) . Felkapaszkodunk a hegyhátra, és jön az Iszinikrõl jól ismert, mindig kicsit túl távol levõ Csobánkai-nyereg. Csak meglesz a fránya fõút. Keresztezzük, kõbánya, kis átvezetés, és már harántoljuk is a szintvonalakat. Eleinte a kéken haladunk, aztán - csakúgy, mint az Isziniken tavaly - a piroson érkezünk meg a nyeregbe, ahol tûz és két álmatag pontõr fogad minket. A pirossal egyben vissza is tértünk a megszokott BEAC Maxi vonalvezetésére. A pontban derül ki, hogy Laci elhagyta az igazolófüzetét. Az elõzõ pontban maradhatott, vagy kiesett a zsák hálójából:(

A nyeregbõl bokatörõ út vezet le Pilisborosjenõ határába. Megváltás a szintút az ereszkedés után. Idõvel jól állunk. Korábbi emlékeim szerint itt szokott felkelni a Nap, de most egyelõre esze ágában sincs álomos õszi koronáját a horizint fölé dugni. Pilisborosjenõ szélsõ utcáin végigkopogunk a bitumenen, változatosságot hozva ezzel az éber házõrzõk hajnali unalmas világába. A feledhetetlen, csodálatos formavilágú, hárshegyi homokkõben gazdag Köves-bérc következik, majd a szemet gyönyörködtetõ hegytetõ folytatásaként a bokát már kevésbé lelkesítõ lemenetel következik. A vízmosásszerû túraút után a kényelmetlenül meredek, kemény bitumenút szinte megváltásnak tûnik.

Külsõ Bécsi út, meglepõen nagy forgalommal. Árpira néha rá is szólok, hogy jöjjön beljebb, nehogy egy autóban száguldozó elaludt lélek áldozatává essen. Letérünk a Rozália Téglagyár felé. Elõttünk az utolsó kihívás, a Virágos-nyereg meredezik. Vasút, téglagyár, bitumen vége, és jön az erdei szakasz. Érdekes, kicsit korábbi kiágazásra emlékeztem a bitumenútból, de már régen jártam erre - könnyen megtréfálhatnak a kopott emlékek. A hajdan volt cserjés itt is egyre inkább erdõnek nevezhetõ. Kanyargunk ezerrel, mire felvesszük a végsõ irányt. Keresztezzük a zöldet, majd indul a meredek szakasz. A sárga keresztútjáig tartunk a kékkel, itt balos, és a sárgán hullámzó ösvényén érjük el a nyerget. Odafent a napfelkeltét várják a hûvös, õszies hajnalban, amit nagy örömükre meg is hozunk: a Hûvös-völgy túloldalán már a reggeli nap meleg sugaraiban fürdenek a hegyhátak.

A pontban keverek egy izo-t, és indulunk is tovább. Szerencse, hogy nem egyedül jöttem: én mentem volna  a Hûvös-völgybe, mire Laci szólt, hogy újabban áttették a célt. Így végül régjárt terep örvendeztet meg az utolsó 3-4 km-en. A cél elõtt még megcsodáljuk a Libanoni Cédrust, egy kellemetlenül meredek leút az Ördög-árokba, pár híd, jobbos, és már a célegyenesben is vagyunk, melynek végén Laci felesége, Gosia vár ránk, és integet. 

Végül kerek 23 óra (Laci mérései szerint 22 óra 58 perc:)) gyaloglás után betoppanunk a célba, és végre leülhetünk:)

Köszönjük szépen a szervezést, a 108.6 km-t, és a felhõtlen, kitûnõen jó idõjárást:)

Turista Kékszalag Maxi 110

Immár a nyolcadik Maximon indultam el ezen a szombat reggelen. Az útvonal mindössze annyiban változott hogy Dobogókõtõl a Kevély-nyeregig is a K-n kellett haladni. Nekem ez egy nosztalgikus túra, ez volt az elsõ 100-asom még 2006-ban. Bár persze az ellenõrzõpontok elhelyezése hagy némi kívánnivalót maga után, de a kijelölt útvonal csodás, és három tájegységben is túrázhatunk.

Reggel a sorállásnál elég kaotikus állapotok uralkodtak, de nagy nehezen sikerült kiharcolni az itinert, és 8:15-kor nyakamba vettem a Börzsönyt. Nógrádig a "sok km-esekkel" haladok. Ha összeadjuk a csapat össz km-eit, lehet már a földet is megkerültük volna. Gondolom sokan rájöttek hogy kiket takarhatott az illusztris társaság :) (velem együtt 7-en voltunk) Nógrád elõtt pont az orrunk elõtt ment át a BZ vonat. A legjobbkor érkeztünk. Cselesen bemegy a K- a bokrok közé, majd hamarosan már Nógrádon voltunk. Kovács Danival haladok, meséljük egymásnak az élményeket, és egyszer azon kapjuk magunkat, hogy a többiek lemaradtak. Ketten folytatjuk tovább a túrát. Megelõzzük Tarnai Mátét, aki így is jó tempóban halad. Majd imádkozunk szépen magunkban, ugyanis a Béla-rét, és a Saj-kút bérc kifejezetten lódarázs veszélyes volt az eddigi BEAC-okon mostanság. Imáink meghallgatásra találnak, és nem találkozunk a dögökkel szerencsére. Kis szuszogás, és a Csóványosra érkezünk. (20,5 km, 3 óra 10 perc) Innen az elõzõ három hét alatt harmadszorra teszem meg a Csóvi - Nagy-hideg-hegy szakaszt. Ez után jön a jó hosszú gurulás le Kisinócra. Kb. az út felénél Dani lemarad, és egyedül érkezek a Kisinóci turistaházhoz, ahol meglepetésemre még a rajt után elfutó Papp Bálinttal találkozok. Az volt a célja hogy utóléri Barta Lacit. Merész vállalkozás volt, de a terv kudarcba fulladt. Megkérdezte tarthat-e velem, én meg örömmel igent feleltem, így kettesben kocogtunk tovább a hivatalos aszfaltúton be Kóspallagra. Itt betámadunk egy közkutat. Megváltás..

A 16:00-s kompot szemeltük ki magunknak, ehhez egy 6 km/h-s átlagot kell tartani, ami nem lehetetlen. Csodás idõ van, a Békás-rétrõl gyönyörû a panoráma a Magas-Börzsönyre. Nem gyõztem visszanézni. Törökmezõ th.-hoz érkezünk. Egy darabig eszünk-iszunk, és beletörõdünk hogy meg kell lenni annak a 16:00-s kompnak, nagyon jól állunk idõvel. A turistaház után, de még a Köves-mezõ elõtt nem sokkal el lett terelve a kék. Kihagyja a Köves-mezõ elõtti meredek dzsindzsás felfelét, és elõtte elmegy jobbra. Én nem tudtam hova lyukad ki az új K-, így maradtam a régin, be a bokrok között. Örömmel konstatáltam hogy még az aszfaltos betérõ elõtt visszajött a réten az új K-, így természetesen ezentúl ezen az úton fogok haladni. Az aszfaltról balra fordul a K-, és azzal párhuzamosan éri el a Köves-mezõt. Itt egy gyors ivászat, majd megnézem a táblát, és elkezdek osztani-szorozni.

Kereken 14:00 volt, és a tábla azt mutatta hogy Nagymaros vá. 6 km.. (utólag rájöttem hogy le volt kaparva a második szám, ugyanis 6, valamennyi volt, így jól átvert a tábla..). Mindenesetre elkapott a hév, és ezen adatok láttán õrült módon felrongyoltunk a Hegyes-tetõre. A dinnyét is sebtiben ettük meg, és 14:24-kor õrült tempóval elindulunk (természetesen a hivatalos K-en) le Nagymaros fele. Kb. 9 km/h-val haladunk lefele. Nagymarosra beérve a bal vádlimba kicsit belenyillal a görcs. Visszább vesszük a tempót, és már elõre rettegek hogy fog menni a Pilisi rész, mert eléggé bedurrant a bal lábam. Viszont 14:48-kor már a kompnál vagyunk :) A Hegyes-tetõrõl 24 perc alatt értünk le. Huhh, ez kemény végjáték volt.. Szóval az elsõ 50 km-t 6 óra 33 perc alatt tudtuk le.  Ráadásul még egy kis pihenésre is van idõ, mert a komp végül csak 15:10-kor indult.. Szórom be kétpofára a sós paradicsomokat, majd Bálint jóvoltából még egy colát is bepusztítottam a túlpartig.  Örömmel lépünk ki a túlparton, nem gondoltuk volna hogy ezzel a komppal át tudunk jönni.

Viszont itt piszok meleg volt.. A stációk mentén megkezdjük az emelkedõnket, ami most nagyon nem esik jól. A lábam vacakol, úgy érzem sokáig mintha ólomból lennének. A nap is éget, így megváltás volt fejutni a Fellegvárhoz. Gyorsan be is támadunk egy mûködõ kutat, és vagy 7 percen keresztül kisajátítjuk. A Nagy-villámi pecsétet még Nagymaroson megkaptuk, ugyanis a pontõr is azzal a komppal jött át, így itt nem várt minket senki. Hamarosan, még a K+ balra fordulása elõtt kisebb lódarázsfészket veszek észre, Bálint nagy örömére. Egyikünk sem szívleli ezeket a jószágokat, Bálint elmesélte néhány lódarazsas kalandját.. Szerencsére balról meg tudjuk kerülni a fészket, és kiemelt figyelemmel haladunk tovább, gyors szívdobogások közepette :) A Moli-pihenõnél sajnos megint nincs becsületpont :( Eszek-iszok jól elfáradok. Azért még szépen haladunk tovább, és 17 óra 38 perckor már a Pilisszentlászlói Kis Rigó étteremben járunk (67,5 km). A leves mennyei, a BEAC-nak ez a legjobb pontja szerintem. Egy jó 25 perc, és egy technikai szünet után kereken 18:00-kor már haladunk is tovább Dobogókõ irányába. Jó a tempónk, Bálint az elsõ BEAC-án nagyon szuperül halad. Én is felfrissültem a levestõl. Bár a lábaim még nem túl acélosak, de igyekszem ezt kizárni magamban. Sikárostól a terelést még mindig nem oldották fel, pedig már mióta ott virít az a szerencsétlen tábla.. Így továbbra is a terelõúton toljuk fel magunkat egyre meredekebb emelkedõn Dobogókõre. 19:35-kor még pont lámpa nélkül érünk fel, (79,5 km) de az ellenõrzõpont még nincs ott, így kéktúra bélyegzõvel igazoljuk ottjártunkat. Jópár biciklist is utólértünk itt. Nekünk most zoknicsere, és evés-ivás következik.  Feltankoljuk magunkat, és immár a sötétben haladunk tovább az új úton, Pilisszentkeresztre. Bálint bekapcsolja a fejlámpáját, brutális fényerõsségû lámpája van!! Lekocogunk a faluba, és a másik imádott ellenõrzõpont következik, ahol házisütik, kenyerek, és finom meleg tea van. Végigkóstoltam az összes sütit, de a kenyeret már nem kívánta a gyomrom. Így is szuper volt ez a pont!  Az egy héttel ezelõtti Pilisi Trapp útvonala következik jó 7 km-en át, csak visszafele. A Szurdok elején lódarazsak hangjára leszünk figyelmesek, Bálintnak repültek, de szerencsére nem szúrták meg. Máskor ezek a dögök már rég alszanak éjszaka, de most még így 21:00 fele még pont aktívak.

Éjszaka még sosem jártam a Szurdokban, de ezt is ki kellett próbálni. Gyönyörködni nem volt idõ, ugyanis fõleg a lábunk elé kellett nézni a sziklás terepen. Kiérve, hosszabb monotonabb rész következik a csobánkai Szentkútig. Ám nekünk egyáltalán nem lett monoton, ugyanis sorra jöttek a lódarazsak. Hol a fáról estek le, hol mellettünk zümmögtek. Elég tempósan, és nem kicsit félve haladunk, fülünkben vagy 1 órán keresztül halljuk a jellegzetes mély hangot. Szerencsére nem megyünk be Csobánkára, észrevesszük az éles jobb kanyart. A Szentkút után még kétszer keveredünk darazsak közé. Már nagyon elegünk lett belõlük, de nem tudunk mit tenni, fõleg éjszaka :( A K-Z- elágazásnál a Hosszú-hegyi sorompónál egy érdekes fényre leszek figyelmes az út mellett. Megállunk, és egy idõsebb hölgy áll fel a semmibõl. Megijedni nem volt idõnk, sõt, még inkább õ ijedt meg tõlünk, azért bújt el :)  Mondjuk Bálint batár fényerejû lámpájától nem csodálom :) Kiderült hogy Solymárra indult, lámpa nélkül, csak eltévedt. Jó utat kívántunk neki, és elõre sejtettük hogy nem lesz könnyû dolga a vad éjszakában.. Szerencsére nekünk végleg megszüntek a darazsak, talán a közben jól lehûlt idõnek is köszönhetõen. A Kevély-nyeregbe is jó tempóval toljuk fel magunkat, még két biciklist is megelõzünk.  22 óra 14 perckor érkezünk meg a nyeregbe. (95,5 km) Megjöttek a bringások is, bár lefele hamar elhagytak minket. Kis pihenés, most jól is esik. Gonosz lefele következik, sziklákkal tarkítva. Bálint bele is rúg egybe, a kiáltást talán még az idõs néni is hallotta akit még jóval elõbb hagytunk el :) Egy-két trükkös kanyar akad, de szerencsére ismerem jól az utat Bálint nagy örömére. A téglagyár elõtt a réten már tényleg hideg van! Még egy Csúcs-hegyi emelkedõ hátra van a buliból. Természetesen szigorúan a K- jelzésen megyünk végig szerpentinezve. A kerékpárosokat megint megelõzzük, majd a Virágos-nyeregtõl ismét õk indulnak hamarabb tovább. A nyeregnél végre ismerõs pontõrök Toplak Józsi, és Széchenyi Geri társaságában. Gerit mindig a célban szoktam látni, és jókat beszélgetünk, most kicsit csalódott is vagyok hogy nem ott van. Na de mi nyomulunk tovább. S-, majd van szalagozás is. Nem felejtem el mikor kb 3 éve semmi szalag nem volt, és rengetegen eltévedtek a cél elõtt nem sokkal. Szerencsére én már akkor tapasztalt BEAC-os voltam, és tudtam az utat. Erõs tempóban tesszük meg a célig a legyûrt km-eket, és végül szegény bringások elõtt érünk be a célba, akik fölmentek az Újlaki-hegyre :( Na de mi nem kesergünk ezen, ugyanis 0 óra 48 perckor már a célban voltunk. 16 óra 33 perc alatt tettük meg a túrát, ami nekem magasan a legjobb idõm eddig az immár 8 BEAC-omon. Nem gondoltam volna hogy így sikerül. A rajtban még semmilyen ambícióim nem voltak, csak hogy szépen érjek be aztán kész. A célban vagy jó 6 órát dekkoltam, mert nem volt nyitva az óvoda belsõ része, így az alvás ki volt zárva :( Még szerencse hogy Bálintnak voltak hosszúujjú váltócuccai, így megmenekültem a fagyhaláltól. Thanks!! A leves ismét nagyon jó volt viszont a célban, és a tábortûz is meleget varázsolt a hideg éjszakába. Érkeztek a többiek, körülültük a tüzet, és társasági élet kezdõdött. Bár persze a mosolya senkinek sem volt már õszinte, de jó volt így is a banda.

Még aznap vasárnap átmentem, és megcsináltam a Tündér 28 túrát is, csak hogy teljes legyen a hétvége :) De az már nem ide tartozik.

Köszönöm a társaságot Kovács Daninak az elején, és Papp Bálintnak, aki méltán büszke lehet az elsõ BEAC-os teljesítményére.

 A kettõs jubileum okán--a 25. BEAC MAXI egyúttal a saját 10. indulásomat jelentette valamelyik távon--úgy éreztem, nem árt egy kis visszatekintés.Igaz, "némileg" megkésve történik mindez, ám az idõm csak most engedett hosszasabban leülni a klaviatúra elé.

Mivel az emlékezet csal, a túranaplómhoz fordultam, amihez nem úgy viszonyulok, mint Churchill a statisztikához ("Csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítottam meg" ), a naplómba könyörtelenül be szoktam jegyezni minden ballépésemet. Igyekszem röviden egy-két érdekes epizódot felidézni a múltból, majd kissé részletesebben beszámolni az idei túráról. 

1992-ben volt az elsõ kísérletem. Lívió (dr. Lopussny István ) barátommal indultunk, és Kóspallagig minden rendben volt. Ekkor, Petõfi szavait cáfolva, miszerint alul a víznek árja, felülrõl jött mindez, igaz, hamarosan alul is megjelent, és ennek következtében, sikerült egy átnedvesedett ágra rálépve olyan sérülést szereznem, hogy 110-es vágyaimat redukálni kellett. Nagymaroson csöppet módosítottam a régi jelmondatot, és elindultam kudarccal a vasút felé.

1993. Líviónak sikerült elõzõ évben végigmenni, és mesélte, hogy a Kevély-nyeregbõl lefelé jövet már biztos volt a szintidõn belüli teljesítés,de még várt rá 15 km. és egy komoly szintemelkedés,így motiváció nélkül, rossz hangulatban tette meg a hátra lévõ távot. Gondoltam, ezen segíteni kell, összebeszéltem Nap Laci barátunkkal,aki az elõre megjelölt idõben (még nem volt mobiltelefon) a zöld-kék találkozása után elrejtett a bokor alá egy termoszt forró teával, mellé egy kétdecis üvegben rumot. Úgy intéztem, hogy én menjek elöl, és amikor "megtaláltam" a hangulatot javító kellékeket, felkiáltottam. Lívió próbált lebeszélni az elrejtett italok megdézsmálásáról, mondván, azt valaki elrejtette magának, én meg azt válaszolltam, ha ilyen ügyetlenül tette, megérdemli, hogy egy pohárral igyunk belõle. Beletelt vagy 20 másodpercbe, mire barátomat meggyõztem, és amikor töltöttem a teát, megjelent a vigyorgó Nap Laci, így aztán kiderült a turpisság. Az ötlet bevált, vidáman beszélgetve mentünk a célig, ez volt az elsõ sikeres teljesítésem.

1997. Esöisten nem Mexikót, hanem a 2. sikeres teljesítésemet siratta. Nagyvillámtól iszonyú szél kíséretében zuhogott egyfolytában az esõ, Pilisszentlászlón sem csitult a hosszú pihenõnk alatt, ezért a zenebohóc Eötvös híres mondatát idézve ( "van másik"), amit itt a távra értettünk, Eötvös 70 lett a dologból, és egy mentõautóval jutottunk le Pomázra.

1998. Rossz ómenként, a rajthelytõl 500 méterre darázsraj támadt ránk. Idõben kezdtünk futni, így egyetlen csípéssel megúsztuk.Jött szembe egy srác, kérdezte, hogy a darazsak elõl futottunk-e. Igenlõ válaszunkra mondta, hogy õ verte le véletlenül a fejével a fészküket, és most megy vissza a szemüvegéért, ami ott leesett. Nem irigyeltük...Visegrádtól aztán minket se lehetett irigyelni, most ott kezdett esni az esõ. A Rigóban még megmakacsoltuk magunkat, hogy nem járhatunk úgy, mint tavaly, megyünk tovább, ám Dobogókõre érve, már a váltásruhánk is átázott--akkor még nem volt olyan jó esõkabátunk, mint jelenleg. Mészáros Jani, a fõrendezõ, meglátva minket, azonnal hozott két unicumot, és letette elénk. A baj csak az volt, hogy a névadó II. Józseffel ellentétben, én nem kedveltem ezt az italt, de egy ilyen gesztus láttán nem tehettem mást, gyorsan lehajtottam,  és csoda történt. Átázott, átfázott állapotban olyan jól esett Zwack terméke, hogy azóta is szívesen iszom. Józan megfontolás után, a túrát itt be is fejeztük, így már harmadszor ültem be egy mentõautóba teljesen egészségesen. ( Elõször még ifjúkoromban egy Trogir melletti stoppolásomkor vett fel legnagyobb megdöbbenésemre, és vitt el Kastel Stariba egy ilyen kocsi.)

1999. Tavaly a rajt után pár perccel kezdõdtek a gondok, ebben az évben már az azt megelõzõ éjszaka. Fájt a fejem, nyakam, vállam,rázott a hideg, és a vacsorámtól is meglehetõsen "hányaveti módon" szabadultam meg. Talán 3 órát aludtam összesen, valamint a vonaton egészen Magyarkútig. A Csóványosra szinte önkívületi állapotban mentem fel, aztán fokozatosan egyre jobban lettem, és a sors fintoraként, Lívió barátom, akivel minden eddigi kísérletemen együtt mentünk, kiszállt Nagymaroson, mert akkor már õ nem érezte jól magát .Én se voltam csúcsformában, kicsit el is tévedtem Dobogókõ elõtt. Aztán a turistaházból kijövet döbbenten láttam, hogy egy róka áll a bejáratnál, mintegy emlékeztetve az elõzõ éjszakán történtekre. Miután a büfés megnyugtatott, hogy nem veszett, megkínáltam mortadellával, amit jó néven vett. Ötfõs csapat végén kullogtam késõbb Lajos-forrás felé, és elég jól magamhoz tértem, mert észleltem, hogy rég volt sárga jelzés. A többiek térképet vettek elõ, én rápillantva az órámra, láttam, hogy erre már nincs idõ, inkább visszafutottam az utolsó jelzésig, így 10 perccel a pont zárása elõtt odaértem. A piros+-nél utolért a csapat egyik tagja, õ is a futás mellett döntött, a többieknek nyoma veszett. A Virágos-nyereghez közeledve tarzani üvöltéssel adtam a pontõrök tudtára, hogy jövünk, jól tettem, mert már indultak volna, a pont hivatalos zárása után egy-két perccel értem oda. A célba pedig pontosan a szintidõ lejártakor, 27 óra alatt teljesítve a túrát, társam pedig 2 percre rá, de a mindig toleráns rendezõk elfogadták az õ teljesítését is.

2000. Nincs BEAC MAXI probléma nélkül. Egy órai használat után hiába cseréltem elemet és izzót az elemlámpámban, nem akart mûködni. Szerencsére, Dobos Ákos rájött a hibára, és megjavította. Lajos-forrás után rájött az én hibámra is, amikor a piros+-en ellenkezõ irányba indultunk a társammal, kiabált is utánunk Viniczai Sanyival együtt, de nem hallottuk, így aztán rátettünk 8 km-t a 110-re.Sajnos, társamnak ez már sok volt, le is sántult, a Kevély-nyeregnél még "maradt egy kicsit". Nekem nagy futással sikerült beérnem.

2002. Eddigi hülyeségeimet meg tudtam magyarázni azzal, hogy éjszaka nem igazán fog az agyam, ezért hibáztam annyit. Most viszont a Csurgó-forrásnál kiderült, hogy a rajthelyen felejtettem az ellenõrzõlapomat, ezért az itinerbe kértem a bélyegzõt.Aztán Nagymaroson a kompról rohantam vissza az odaküldött éjszakai csomagomért...Idén viszont nem kavartam el sehol. Csikóváralján egy kedves felajánlás folytán hozzájutottam egy 1/2 üveg sörhöz, ami igen jól esett. A felajánló az akkor "csupán" 70 éves Merza József volt. Jól álltam az idõvel, a sörtõl elálmosodtam, aludtam egy órát, majd kipihenten szinte repültem a célig.

2003 .Dobogókõig semmi különös nem történt, onnan egy nyolcfõs csapattal mentünk tovább, Molnár Gábor vezetésével. Õ aztán értett hozzá, hogy kell az álmos, fáradt tásaságot felrázni. Elõször jobbnál jobb vicceket mesélt, majd az erdõbe érve szarvasbõgést utánozott, aztán amikor vaddisznók csörtetését hallottuk, akkor az õ hangjukat produkálta nekünk. Egyik állat se jött oda, de egyszercsak egy úton heverészõ labradort találtunk. Szegény kutya elég rémülten állt 8 elemlámpa kereszttüzében, ám amikor kapott egy szendvicset, jelentõs hangulatváltozáson ment keresztül. Velünk jött a következõ ellenõrzõ pontig, ahol otthagytuk, és késõbb hallottuk, hogy meglett a gazdája is.

2005 .Májusban, az eddigiektõl eltérõen, rendeltetésszerûen használtam egy mentõautót, miután egy tájfutóversenyen eltört a bokám.. Az orvos azt tanácsolta, hogy addig a fél évig, amíg a fém benne van a lábamban, maximum 20 km-es túrára menjek csak. Így került be a Tomi 20-as is a gyûjteménybe. Lívióval, fiával Andrissal, aki a keresztfiam, hármasban mentünk. Ezen a könnyed kis túrán nem kellett különösebben szedni a lábunkat, a gombákat annál inkább, rengeteget találtunk. Két teli szatyorral érkeztünk Hegyestetõre, ahol Nagy Laci, az egyik pontõr, javasolta, hogy a dinnyehéjat dobjuk minél messzebbre, õ meg pontozza a produkciót. ( Ha már pontõr, pontozzon.) Nem a keresztfiam nyerte a versenyt, mert ahogy hátralendítette a kezét,kicsúszott belõle a "sporteszköz", felrepült a magasba, és fél méterrel mögötte esett le. így 0,5 pontot kapott a gyakorlatra.

2012. Elérkeztünk a jubileumhoz.A Bourbonokkal ellentétben, én tanultam a múlt hibáiból, és hétfõ reggel Danival, Lilla lányom partnerével, elindultunk Visegrádtól, hogy bejárjuk a túra éjszakai szakaszát. Dani még sose volt ezen a túrán, és mivel õ több órával gyorsabb nálam, csak magára számíthatott szombat-vasárnap, és nekem sem ártott rögzíteni a lehetséges buktatókat.

Szombaton 7.22-kor indultam, Dani még nyugodtan készülõdött ekkor. Hamarosan csatlakozott hozzám Robi, akit akkor láttam elõször, és hamarosan kiderült, hogy egyik jó haverommal egy utcában van Kismaroson a telke, jól ismerik egymást. Kicsi a világ, a Csóványos viszont elég nagy, a nógrádi pecsét begyûjtése után nekiláttunk meghódítani. Közben Dani elfutott mellettünk, megdöbbentve Robit, hogy milyen gyorsan szalad felfelé. Hétfõn láttuk a csontszáraz Gyopár-forrást, gondoltam a Saj-kútnál sajnálkozva fogjuk ugyanezt tapasztalni, ám meglepõ módon, ha gyengén is, de jött belõle víz. Feltöltve palackot és pocakot, mentünk tovább. Foltán-kereszt elõtt a két Nagy Öreggel, Merza Józseffel és Lévay Bélával üdvözöltük egymást, majd szokásomhoz híven, az elsõ padra leülve, megettem elsõ szendvicsemet. Robit ekkor láttam utoljára.

Szabó Marikával találkoztam még a Csóványos elõtt, majd egyedül száguldtam lefelé, ellentétben szegény bringásokkal, akik felfelé is tolhatták élettelen társukat, és a lejtõn lefelé se tartották ajánlatosnak a nyeregbe szállást. Hamar felértem Nagy-Hideg-hegyre, ahol megjutalmaztam magam egy üveg Soproni világossal. Világos, hogy ettõl gyorsabban fut le az ember Kisinócra, ahol Mészáros Gyuri bácsival beszélgetve, egy csapolt búzasörrel pótoltam, amit eddig kiizzadtam. Ezután Kóspallagra ballagtam, majd a Békás-réten átfutottam, aztán az erdõbe érve átfutott rajtam a gondolat, hogy valami nincs rendben, sehol nem láttam kék jelzést. Jelzetlen úton jutottam el a horgásztóig, amit ismertem, és innen a piroson mentem 20 perc idõveszteséggel Törökmezõre. Itt Várdainé Erzsike és Árvai Pista fogadott, no meg egy kellemes gyümölcsleves. Nem sokat idõztem, el akartam érni a 18 órás kompot.Egy fiatal sráccal mentünk együtt, amikor egy szürke marhákból álló csordát értünk utol.  Elöl 8 borjú ment, hátul egy hatalmas bika. Gulyás nem volt velük. Megkíséreltem elõzni a bikát, de mindig elém vágott. Próbáltam a fák és a bika közötti keskeny résen oldalazva elmenni, erre hátravágta a fejét a marha nagy szarvaival, így letettem errõl is, nyilvánvalóvá vált, hogy a borjakat féltette. Szerencsére, szembõl jött valaki, aki mondta, hogy rég volt kék, visszafordultunk, és hamarosan megláttuk a balra menõ leágazást, amit a bikaviadal közben nem vettünk észre.

Idõben értem Hegyestetõre, ezért volt idõm egy kis beszélgetésre is Samu Pirivel és a Török Ákos márkajelzésû dinnyeszeletelõgéppel. Ez utóbbi munkájának gyümölcsét élvezhettem 5-6 szelet erejéig, csakúgy, mint a Piri által kínált finomságokat, köztük a cukrozott gyömbért, amit én szerettettem meg vele egy Kinizsi Százason. A sóport meg én köszönhetem Pirinek, õ ajánlotta egyszer, azóta is használom a nehezebb túrák elõtt.  Közben befutott Radványi Feri is, én meg elindultam egy sráccal, aki Törökmezõ és Hegyestetõ között nem olvasta el a szalaggal elzárt résznél a feliratot, könnyedén átlépett az akadályon, lehetõséget teremtve ezzel néhány lódarázsnak, hogy hódolhassanak kedvenc sportjuknak, az óvatlan turisták szurkálásának. Négy darázs ért el értékelhetõ eredményt, így célpontjuk négy dudorral gazdagabb, 60 km-rel szegényebb lett, mert Nagymarosnál kénytelen volt befejezni a túrát. Ismerõs érzés...Nekem volt még 1/4 órám, addig rendezõ barátaimmal--Beával, Amállal és Mészivel--beszélgettem, Jani egy pohár sört is nyomott a kezembe.. Mire a komp jött, komplett szerelésben álltam a parton, most nem felejtettem ott az éjszakai cuccaimat, mint 10 évvel ezelõtt.

Visegrádon, ahogy Radványi Feri elõre megmondta, zárva volt a közért, nem hittem neki, így mehettem vissza a partmenti büfébe, hogy feltöltsem a palackomat. Egyedül mentem Nagyvillámig, ahol hosszúnadrágra váltottam, elõvettem elemlámpámat, és egy apa-fia párossal mentem a kék sáv kék háromszõg találkozásáig, ahol kicsit félrevonultam, mert amit tettem, az nem tartozott a nyilvánosságra. Így aztán a Rigóig egyedül mentem. Itt, nem úgy, mint a szürke marhák mellett, már volt gulyás, méghozzá leves formájában, igen jól esett, ám mivel forró volt, az egyensúly helyrehozatala kedvéért, ittam mellé egy jéghideg búzasört is. Ezzel még nem volt vége a gasztronómiai örömöknek, mert elkezdõdött a jubileumi ünnepség. Mészáros János rövid, lényegre törõ beszédben emlékezett meg a túra 25 éves történetérõl, köszöntötte a már messze járó Corradi Surdot és a jelenlévõ Molnár Gábort, akik mind a 25 túrát teljesítették. Ezt követõen Wehner Géza saját termésû szilvájából készült kitûnõ pálinkával kínálta a társaságot, akik között több ismerõs is akadt. .Grimm Mónika, Szabó Marika, Lévay Béla,, Hevér Gábor, Ispánovity Marci, Szalay Zsolt, akikre emlékszem, és természetesen a rendezõk. Ezután tûzijáték, tortavágás és a szeletek kiosztása tette teljessé a megemlékezést. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem is BEAC MAXI-n, hanem BEAC lagzin vagyok.

Még egy ünneplésre készültünk, de az ünnepelt, a 80 éves Merza József csak nem akart megérkezni. Másfél óra várakozás után megkértem Molnár Gábort, hogy adja át neki ünnepi köszöntõmet, féltem, hogy nagyon lemerevedek, így elindultam Dobogókõ felé, miután megittam az otthonról hozott, fahéjas, mézes, gyömbéres kávémat--álmosság ellen. ( Kaló Flóriánnak mondta egyszer egy színésztársa, amikor megkínálta kávéval: "Sic transit Flóri a szundi.) Sikárosnál, csakügy, mint elõzõleg Pap-réten, beütöttem a bélyegzõt az OKT 60 éves évfordulója miatt, a Lokomotív szakosztályának így igazolhattam, hogy nem más útvonalon teljesítettem a túrát. Dobogókõn aztán a múzeum élõ tartozéka, Ádám tette teljesebbé a pecséthalmazt. Gond nélkül értem Lajos-forrásra, ahol megtapasztalhattam, hogy a rendezõk mindent megtettek a fáradtságtól lankadó férfitúrázókért. Ezt legjobban egy alliterációval tudom kifejezni. Három helyes, hamvas hölgy hívogatott, hogy hitelesítse: hetvenhatot hátrahagytunk, harmincnégyet haladhatuk Hûvösvölgyig. Bizony, jó érzés volt, hogy a 110 km. 2/3-án is túljutottam már. A jó érzést csak fokozta a kétféle, finom süti és a korlátlanul rendelkezésre álló tea. Az idõm viszont korlátozott volt, ezért rövid ücsörgés után elindultam a következõ pont felé.

Gyorsan leszaladtam a lejtõn Csikóváraljára, ahol régen a turistaházban gyülekeztünk, ez most már a Hit Gyülekezetének tulajdonába került, ezért a kapu elõtt folyt a pecsételés. Úgy tûnik, lassan megpecsételõdik a sorsa valamennyi turistaháznak. Utána egy Fellini film címe ugrott be, mivel az országúton mentem egy darabig, majd hamarosan követtem a kerékpárosok példáját, és nyeregbe pattantam. A Kevély-nyeregbe egész pontosan, bár ez a pattanás meglehetõsen nagyképû szóhasználat, itt tört rám az álmosság, eddig tartott a kávé hatása. Mit tehettem? Kezdtem felhergelni magam, és egyre gyorsabban mentem. A pontot elhagyva aztán megettem, megittam minden maradékot, feltettem a térdgumikat, mert a térdem már Csikóváralja felé menet kifejezte nemtetszését, hát igyekeztem a kedvében járni. Aztán úgy tettem, mint az elsõ lopását elkövetõ bûnözõ, elindultam lefelé a lejtõn. Nem is volt gond , a téglagyárnál levehettem ismét a térdemet kordában tartó kelléket, és elindultam az utolsó emelkedõn. Nyilván fáradt lehettem, mert többször úgy éreztem, hogy becsaptak a földrajzot oktató tanáraim, nem is a Kékes az ország legmagasabb pontja, hanem az, ahová most tartok. ( Érdekes, a Téli Mátrán ez fel sem merült bennem.)  Aztán felbukkant a Boróka büfé és a Virágos-nyeregben lévõ pont, és ettõl a jókedvem is felvette a virágos elõnevet. Követtem a szalagozást, majd elkövettem az utolsó, apró hibát, a Görgényi útnál elvesztettem a fonalat. eltûnt a szalag. Egy kertészkedõ férfi megnyugtatott, hogy a Szalonka utcán ugyanúgy eljutok a célig. Balassi Bálint szerint nincs szebb dolog a végeknél, bár õ nem egészen erre gondolt, de nekem a túra végét jelentõ óvoda volt most a végvár.

A célban Török Imre sajnálkozott, hogy nem jutott már palócleves, kevesebb indulóra számítottak. Megnyugtattam, hogy nem is vagyok éhes, de a nagy halom paradicsomból azért megettem vagy négyet. Sikerült hát a teljes távot hatodszor is teljesítenem, és a Schütz Ila-Sztankay páros hajdani sikerdarabjának címével búcsúztam: Jövõre veled ugyanitt.

25. Jubileumi BEAC Maxi 110

2012.09.08-09.



Idén harmadik alkalommal látogattam el a BEAC-ra, 2010-ben egy rosszul alakult éjszakai 30-ast teljesítettem (gyomorproblémák, eltévedések rontották a túra élvezhetõségét), 2011-ben pedig egy 15 km után lódarázstámadás miatt feladott Maxin vettem részt. Ráadásul elég sok negatív kritikát olvastam/hallottam a rendezésrõl is, úgyhogy úgy indultam el a túrára, hogy minden eshetõségre felkészültem.



Reggel szerettem volna az egy órával korábbi vonattal a rajtba érni, hogy kényelmesen elõ tudjak készülni, valamint, mert tavaly is már 7:45-kor el lehetett indulni. Ezen törekvésemet a MÁV majdnem meghiúsította, ugyanis Érden negyed órát késett a vonat, azonban a BKV-nak hála elég gyorsan sikerült áthidalni a Déli és a Nyugati pályaudvar közti távolságot. Utolsó pillanatban sikerült felszállnom a vonatra, majd elkezdtem megkeresni az ismerõsöket. Elõször csak Rudival találkoztam, aki nem látott senki mást, így tovább folytattam az expedíciót, s mikor már feladtam a reményt a vonat legelején megpillantottam CsST, csorgo2108 sporttársakat és pár másodperc múlva befutott Áron is. Vácon átszállás elõtt még elindultunk kávé és reggeli beszerzõ körútra, majd az állomásra visszaérve találkoztunk a Bubu&Edina, valamint a Vagdalthús&Bíborka párosokkal. Jó társaságban hamar elszállt a vonatút, megérkeztünk Magyarkút vasúti megállóhelyre. Kis séta a rajtig, majd elhelyezkedtünk a fogadó elõtti padokon reggelizni. Lassan kezdtek érkezni a Rendezõk, élükön Mészáros János fõrendezõvel. Nyolc elõtt aztán elkezdett mindenki a rajtasztalok felé orientálódni, így az amúgy is meglehetõsen szervezetlen rajtoltatási technika kisebb kaotizmust okozott, ám a Fõrendezõ úr nagyon magabiztosan tevékenykedett a procedúrában. Lassan mindenki megkapott minden dokumentumot, s 8-kor elindulhattak a kerékpárosok, pár percre rá a gyalogosok. Mi azonban még tétováztunk, ugyanis teljesíthetõ volt a túra keretében a 60 éves az országos kéktúra mozgalom is, s ennek igazolófüzetét próbáltuk beszerezni. Ekkor viszont befutott a 8 órás vonat utazóközönsége is és kb. háromszor annyi ember lepte el az indítóasztalokat, mint korábban, így meglehetõsen nehezen sikerült információhoz jutnunk a füzetek beszerzési lehetõségeirõl. Végül csak sikerült megkaparintani, s 8:20-kor útnak is indultunk.



R. Gellért csatlakozott hozzám, aki szintén a késõbbi vonattal érkezett. Pár méter után meg is álltunk bélyegezni az Irma-forrásnál, majd a kiszáradt patakon átkelve megmásztuk a Nagy-Kõ-hegyet. Fent megálltunk inni, kilátást nézni, majd leereszkedtünk Nógrádra. Tettünk egy kis kitérõt a vasútállomásra a kéktúra pecsétért, majd igyekeztünk a Csurgó-forráshoz, ahol az elsõ jubileumi meglepetés volt, zsíros és vajas kenyerek formájában. El is fogyasztottam egy szeletet, miután nagysokára sikerült megtölteni az üvegemet az igen lassan csurgó forrásból. Ezután következett a túra számomra kritikus pontja, a Béla-rét utáni korhadt fa, amely tavaly lódarázsfészekként funkcionált, ám idénre kiköltöztek belõle a lakók, s csak egy fa volt a sok közül. Saj-kútnál Gellért megállt frissíteni, én pedig pótoltam a rajtban elfelejtett krémezést, ugyanis a mellbimbóm kezdett kidörzsölõdni. A Csóványos felé vezetõ emelkedõ ismerõs volt, hiszen pár hete jártam erre az Erdõkerülõ túrán, ez megkönnyítette a kapaszkodást. Foltán-keresztnél leültünk, hogy egy picit összeszedjük magunkat, majd elindultunk a csúcsra. A Csóványoson elég hûvös, szeles idõ fogadott, a napot is eltakarta egy kisebb felhõ, ám ez kifejezetten jól esett, mert nagyon kimelegedtem a felfelén. Kis pihenõt itt is tartottunk, mert pár falatot kellett ennem, hogy kibírjam a Nagy-Hideg-hegyig, ahol nagyobb megállást terveztünk. Míg én falatoztam, Gellért addig felment a kilátóba. Nagy-Hideg-hegyre hamar átértünk, ám eléggé megdöbbentünk a kiszolgáló ablak elõtti nagy soron. Én hamar be is álltam, nem akartam kihagyni a vásárlást, mert itt lehetett kapni forró teát, s ez nyáron igen ritka. Elég sokára sikerült sorra kerülni, a tea mellé megettem az egyik pogácsámat, közben eltûnt a sor, így Gellért is vásárolt magának egy frissítõt. Itt találkoztunk Peszáékkal és Gézáékkal, õk ebédeltek is a turistaházban, ez nekem is jól esett volna, azonban az igen magas árfekvés és a várható várakozási idõ miatt ez nem fért bele.



Újult erõvel indultunk tovább a turistaháztól, jó tempóban haladtunk lefelé, ám egy biciklis csapat kissé kizökkentett a ritmusunkból, akik épp egy köves lejtõn értek be, elég rossz volt mindig félre állni elõlük. Kisinócon csak egy pecsét erejéig álltunk meg, többen itt is iszogattak. Távozásunkkor Géza figyelmeztetett, hogy a pontõrök mondták, hogy nem a kéken kell menni, hanem az aszfalton Kóspallagra, ám mondtuk, hogy mi csináljuk a kéktúra mozgalmat, s ha az aszfalton mennénk, az nem lenne szabályos. Ahogy elindultunk még páran kiabáltak utánunk, de hamar beosontunk a kis ösvényen. Pár méter után aztán az ösvény teljesen benövésre került, elég nehezen tudtuk átverekedni magunkat a bozóton, ráadásul jöttek szembõl kerékpárosok, kirándulók is. A dzsungelharc után eleinte meredek emelkedõn felkaptattunk a Kálváriára, ahol igen szép kilátás tárult elénk, már ezért is megérte erre jönni. Kóspallagra beérve nyomóskútnál frissítettem, majd eddig általam ismeretlen irányba hagytuk el a falut. A falu szélén búcsú volt éppen, jó lett volna nézelõdni egy kicsit, ám szorított az idõ, ráadásul elég jól belelendültünk a túrába, az aszfaltos részen erõs tempót sikerült felvennünk, s ezt sikerült átmentenünk az erdei szakaszra is, egészen Török-mezõig, ahol a következõ pont volt. Szerettünk volna a turistaházban vásárolni valami italt, ám a szûkös választék miatt beértük a kéktúra bélyegzéssel is, de nem is bántuk meg, mert a ponton újabb meglepetés volt, isteni finom gyümölcsleves. Sajnos eléggé korlátozva volt a mennyiség, mindenki csak egy kis pohárnyit kapott, de azért sikerült kiügyeskednünk egy kis plusz adagot. Szötske csatlakozott hozzánk egy darabon, kibeszéltük a túraengedély-megvonásokat, ám az emelkedõn lemaradt útitársunk, így kettesben indultunk meghódítani a Hegyes-tetõt. A csúcs elõtti meredek emelkedõ nem tûnt olyan rossznak, mint lefelé szokott tûnni, szép lassan felcammogtunk. A ponton dinnye volt az ellátmány, rögtön neki is estem, s egy szuszra befaltam vagy 6 szeletet, kiváló minõségû dinnye volt. Késõbb Jámbor megkérdezte, hogy mennyi jár fejenként, mire a pontõr olyan 2-3 szeletet válaszolt, ekkor láttuk úgy, hogy talán érdemes lenne hamar továbbállni, nehogy lekéssük a kompot. Az oldalazós ösvényen kissé nehezen haladtunk, ám a Templom-völgybe érve javult a tempónk. Nagymaros szélén az elsõ nyomóskútnál megálltunk frissíteni, itt utolért minket Pesza, épp hiányoltuk Õt, hogy nem fogja elérni a kompot. Tettünk még egy kis kitérõt a vasútállomásra, ám a jegykiadó úriembertõl nem sikerült kicsikarnunk a kéktúra pecsétet, ragaszkodott a vasúti bélyegzõhöz. A komphoz érve elég nagy tömeg fogadott, ami nem is csoda, hiszen háromnegyedre értünk oda, s egészkor indult a komp. Addig még volt idõ elfogyasztani 2-9 szelet zsíroskenyeret, Bubuékkal is találkoztunk, valamint a Fõrendezõ úr is személyesen ott volt a ponton, mindenkihez volt egy jó szava. Aztán lassan megérkezett a hajó, s kollektíve felszállt rá a túrázók csapata.



Visegrádon elsõ utunk a komp jegypénztárához vezetett a bélyegzés miatt, majd Bubuékkal négyesben indultunk el a Fellegvárhoz vezetõ emelkedõn. Azt hittem a pihenõ után könnyebben fogok tudni haladni, azonban épp az ellenkezõje történt, elég nehezen ment az emelkedõ, nagy nehézségek árán sikerült tartani a többiek tempóját. A Fellegvár után aztán kissé csökkent az út meredeksége, itt már jobban ment a gyaloglás. A pont elõtt még kitértünk Nagyvillám étterembe kéktúra pecsétért. A ponton én megálltam cipõt pucolni és lámpát beüzemelni, addig a többiek elrohantak, így a Kisrigóig tartó szakaszt egyedül abszolváltam. Eleinte egy négyfõs társaságot elõzgettem, aztán a meredek emelkedõnél kicsit elléptek. Verõcei Józsi telefonált egy majdani cseh túrával kapcsolatban, hát sötétben, jelzést keresve kissé nehezen ment a kommunikáció, de sikerült végül dûlõre jutnunk. Ismét elég nehezen ment az emelkedõ, Moli-pihenõnél meg is kellett állnom pihenni. Késõbb egy széles szintútra értünk, ezen haladtunk pár métert, itt újra megelõztem a csapatot, ugyanis nem vették észre, hogy a jelzés balra felmegy egy kis ösvényen, de még sikerült õket visszakiabálnom, viszont itt lemaradtak tõlem. Pap-réten csupán egy pecsételés erejéig álltam meg, igyekeztem tovább, mert már vártam a meleg levest. Pilisszentlászlón még nem mentem keresztül a kék jelzésen, így egy kicsit keresgélnem kellett, de végül meglett a Kisrigó. Az étteremben a korábban látott túratársak közül sokan itt voltak még, többek között Gézáék, Peszáék, Béla bácsiék, Gudluking, valamint a Nagy-Villámnál elhagyott Gellérték. Gyorsan pecsételtem, majd ahogy leültem mindjárt hozták is a levest, jó nagy adag, forró gombalevest. A vacsora elfogyasztása után még elüldögéltünk az étteremben, amit jól tettünk, hiszen ezután jött az ünnepség. Mészáros úr sorra hozta a tortákat, elõször a túra 25. születésnapja alkalmából két darab tortát is, amelyek hamar elfogyasztásra kerültek. A torta mellé Géza gondoskodott némi italról is egy üveg pálinka formájában, ami a hangulatról is gondoskodott. Persze a beszédek se maradhattak el, felidézõdtek az elmúlt 25 év pillanatai. Mikor lecsendesedett a buli már kezdtünk gondolkodni a továbbinduláson, ám vártunk még egy ünnepeltet, aki hamarosan meg is érkezett. Nagypapa sporttárs volt az, aki a napokban ünnepli 80. születésnapját, így a Rendezõk neki is kedveskedtek egy tortával, valamint a jelen levõk közül többen is megajándékozták. Nagypapa kissé meghatódottan egy nagyon mulatságos és tanulságos kis történettel viszonozta szeretetünket, tiszteletünket. Szép lassan aztán csak véget ért az ünnepség, indulni kellett tovább, azonban biztos, hogy ez az egy-másfél óra emléke sokáig élni fog bennem, mint teljesítménytúrázói pályafutásom egyik felejthetetlen pillanata.



A Visegrádon alakult négyfõs csapatban folytattam a túrát Sikáros felé, útközben aztán ki-kibõvültünk egy-egy fõvel. A Bükkös-patakon való átkelések a szárazság miatt szinte észrevehetetlenek voltak, alig volt víz a patakban. Sikároson újból pecsételés miatt szakítottuk meg a túrát. Itt kisebb összetûzés alakult ki köztem és az Útvonalkerülõk Klubja képviselõje között, ugyanis az említett sporttárs a K+-en szeretett volna továbbhaladni, én viszont ragaszkodtam a hivatalos úthoz. Végül sikerült érvényesíteni akaratomat, ám pillanatnyi bizonytalanságomat kihasználva, amint kiértünk egy rétre, azt keresztbe átszeltük, s nem tértünk ki a K-P elágazásig. Amikor elértük a P balra kanyarodását, szembõl a K+-rõl népes csapat érkezett, Gézáék voltak azok. Olyan volt, mintha valami nagyobb baráti társasággal lennénk valami hétvégi kiránduláson. A nagy csapatban viszonylag hamar felértünk Dobogókõre, bár, mire elértük Dobogókõn a mûutat eléggé szétszakadozott a csapat, így a mûúttal párhuzamos kis ösvényen egyedül közelítettem meg a turistaházat, ám elõbb megnéztem a kilátást a kilátóban. Ismét találkoztunk a Fõrendezõvel, így a jó hangulat itt is garantált volt, amíg pihentünk. Keksz, valamint kóla volt frissítés gyanánt, ebbõl fogyasztottunk is bõven. Egy bõ fél órát itt is eltöltöttünk, mire elindultunk. A S-n való ereszkedés kevésbé volt ismerõs számomra, így itt jól jött a túratársak helyismerete. A Torina-rétnél a jelzés egy kis ösvényen jobbra letért a széles útról, ezt Gellért és Edina nem vették észre, s elõrementek a széles úton, de mondtuk nekik, hogy maradjanak ott, mert késõbb a jelzés még keresztezi az utat. Bubun itt kezdett úrrá lenni az álmosság, így megelõztem Õt, hogy kényelmesen haladhassak a saját tempómban. Tölgyikrek után egy nagyon hosszúnak tûnõ szakasz következett, ráadásul az ösvény állapota, s követhetõsége is egyre romlott, a végén már azt hittem, hogy valahogy elmentem a forrás mellett, mert már olyan régóta jövök, hogy mindjárt leérek Pomázra. Ám nem így történt, hiszen hamarosan megpillantottam a volt turistaházat, s mellette az ellenõrzõ pontot. Meglepõdve konstatáltam, hogy én érkeztem ide elõször, de lassan jöttek a többiek is, furcsamód Gellért és Edina ért be utoljára, pedig azt hittük, Õk mennek legelöl. Itt is volt frissítés a forró tea nagyon jól esett, valamint pár szelet zsíros kenyeret is elfogyasztottam. Itt rövidebbre fogtuk a pihenést, frissítés után indultunk tovább.



Lassan kezdett kivilágosodni, ahogy haladtunk le Csikóváraljához, Mire a pontra értünk már teljesen világos volt, így el is raktuk a lámpát. A pontõrök érdeklõdtek az utánunk jövõk helyzetérõl, mondtuk, hogy Gézáék nemsokára jönnek és vélhetõen Béla bácsi és Marika néni fogják zárni a sort, akiket Dobogókõ után hagytunk le. Ahogy kivilágosodott a hõmérséklet is gyorsan elkezdett emelkedni, ezt fõleg az aszfalton Csobánka felé gyalogolva érzékeltük. A Kevély-nyeregig tartó emelkedõ is rendesen megizzasztott bennünket, meglehetõsen lassan, de legalább felértünk. Újból találkoztunk CsST sporttárssal, épp továbbindulás elõtt állt. Itt megint szétszakadoztunk, mi Gellérttel megálltunk reggelizni, Bubuék viszont mindjárt mentek tovább, s csak a célban találkoztunk velük legközelebb. A lefelék, sokakkal ellentétben egész jól mentek, így itt hoztunk egy kis idõt, míg leértünk Pilisborosjenõre. A Köves-bércen volt egy kisebb holtpontom, még az az 5 méter szintemelkedés is igen megviselt, álmos, fáradt voltam, igazából le akartam ülni az út mellé vagy fél órát pihenni. Ám nem engedtem a kísértésnek, s késõbb a lejtõn jobban is lettem. A Bécsi út keresztezése után a patak mellett haladtunk egy nagyon homokos úton, ahol a megizzadt vádlijainkra jelentõs mennyiségû port sikerült felvernünk. Az emelkedõ elõtt még megálltunk egyet pihenni, eközben utolértek Gézáék, nagy szerencsénkre, hiszen Gézára rátapadva egész jó tempóban felértünk az emelkedõn, nélküle, lehet, hogy még mindig ott szuszognánk. Virágos-nyeregben tartottunk még egy utolsó pihenõt egy fa árnyékában, majd nekivágtunk az utolsó kilométereknek. Az Újlaki-hegy alatt haladtunk el a Határ-nyeregig, itt már kezdett nagyon melegen sütni a nap, ráadásul árnyék se nagyon volt, a vízkészletünket is feléltük. Határ-nyereg után aztán már árnyékosabb lett az út, s a parkoló után lévõ nyomóskútnál vizet is tudtunk vételezni. Kissé felfrissülten értünk az utolsó városi részhez, a libanoni cédrus után egy meredek lejtõ, majd pár lépés felfelé és 11:20-kor be is léptünk a célba. Megkaptuk sorban a díjazást, bónuszként egy jelvényt is, a negyedszázados jubileum alkalmából, majd néhány szelet zsíros, valamint lekváros kenyér elfogyasztása után hazaindultunk Bubuval, valamint Gellérttel.



Azt hiszem a kezdeti kételyek a túra során folyamatosan oszlottak el, azt hiszem az év egyik legemlékezetesebb túráját sikerült összehozniuk a Szervezõknek, látszott, hogy tényleg komolyan vették a jubileumot, s igyekeztek ennek megfelelõ színvonalú rendezvényt megrendezni.

BEAC maxi 110, avagy százas a javából!

Este háromnegyed tízkor indultam otthonról, hogy öt átszállás, három órányi pályaudvaron alvás és egyéb kalandok után reggel hét után megérkezhessek Magyarkútra. Már a Bz-n igen látványos volt a - sejtésem szerint - átlagtól eltérõ tömeg, igen nagy volt a vonat túrázó-tartalma, de aki eleget jár túrázni, az már megszokhatta ezt a látványt. :-)

A rajtnak helyt adó Magyarkút Fogadó elõtt nõttön-nõtt a tömeg, egészen nyolc óráig, amikor fõrendezõ úr ünnepélyesen elrajtoltatta a mezõnyt... elõbb a bringásokat, majd minket egyszerû gyalogosokat is. Egészen addig örültem a bicajosok korábbi rajtjának, amíg rá nem jöttem, fogjuk mi még látni õket...

Bubuval reggel nyolckor végül sikerült is elrajtolnunk. Kimondottan örültem annak, hogy egészen Dobogókõig az Országos Kéktúra vonalán haladunk majd, mert e szakasz bélyegzõi pont hiányoztak még a füzetembõl. Még tavaly határoztam el azt az õrültséget, hogy a Börzsönyt egy nap alatt fogom bejárni, persze akkor még nem sejtettem, hogy ez gyorsabb lesz, mint gondolnám, mivel a BEAC maxi elsõ 50 kilométerét jelenti majd.

Rajt után kevés aszfalt után rögtön megkezdtük az emelkedést a Nagy Kõ-hegyre vezetõ úton, egészen szokatlan volt, hogy ezúttal nem bokáig sárban cuppogva, mint legutóbb, januárban a Wass Albert Emléktúrán. A Lokó-pihenõ után hosszú, lendületet adó lejtõ következett egészen Nógrádig, ahol elõbb a vasútnál kéktúrát pecsételtünk, majd a falu végén az itinert is lebélyegeztettük. Elõttünk már a Magas-Börzsöny hegyei hívogattak-s-riogattak, de azért vissza-visszapillantgattünk a nógrádi várra és az elõtte épp elhaladó Bz szerelvényre.

Közben újabb és újabb "gyorsvonatok" robogtak el mellettünk, a lassan csordogáló Saj-kútnál jól esett a frissítõ víz, a hírhedten lódarazsas Saj-kút-bércen akadály nélkül haladtunk át, a Foltán-keresztnél szusszantam egyet, Három Hársnál lefotóztuk a "60 éves az Országos Kéktúra" mozgalom igazolófüzetének címlapsztárját és immár nem volt kifogás, a következõ cél maga a Csóványos volt. Feljutottam. életemben elõször. Fájó, de a kilátóba nem másztam fel, mert túlságosan az elején voltunk még. A Nagy-Hideg-hegy hiába alacsonyabb, mégis nehezebben ment, mint a Csóványos. Kéktúrát bélyegeztünk, feltöltöttük vízkészleteinket és - mert túl hosszú sor állt a büfénél - indultuk is tovább, szigorúan a kéken, a kanyarokat is bevéve. :-) A frissítést a következõ kéktúrás és egyben BEACos ponton, a kisinóci turistaháznál egy-egy korsó almafröccs jelentette. Kóspallagra beérve újra megszomjaztunk, így betértünk a Börzsöny szívébe egy-egy fagyira és kólára. A falu határában nagy buli volt, de idõszûkében kénytelenek volunk simán elmenni mellette. Meg se áltunk Törökmezõig, ahol a következõ ellenõrzõpont és kéktúrás bélyegzõ, valamint egy tányér gyümölcsleves várt ránk. Innen már "csak" Hegyes-tetõ volt hátra a Börzsönybõl. Rendesen meg is izzasztott, de a legszebb kilátás volt a jutalom és egy halom dinnye, amibõl mi valóban annyit ehettünk, amennyi jólesett, mert okosan osztottuk be az idõnket és bõven volt még a hetes kompig.

Nagymarosra leérve még a vasútimegállóhoz is nyogodtan kitérhettünk bélyegzésért. miután révbe értünk, még mindig volt bõ húsz percünk szusszanni, közben befutott Lestat és Gellért is. A kompon is ücsörögtünk pár percet, majd a visegrádi oldalon a pénztárban is lebélyegeztük a kéktúrát és megindultunk felfelé, még mindig a kék sáv jelzésen. Közben ránksötétedett, így valóban csak ponttól-pontig vándoroltunk, ragaszkodva a kékhez, eszünkbe se jutott az Apát-kúti völgyön átlevágni a kanyart. Nagy-Villám, Pap-réti eh., majd Pilisszentlászló. A kocsma zárva volt, így a kéktúrásfüzetbe is a BEACos pecsét került. A Kis Rigóban leves, torta és buli is volt, egy-egy kólát is bedöntöttünk, hátha ébren tart a sötétség hátralevõ óráiban... hosszan elidõztünk, de cseppet se bántuk. Megünnepeltük Merza Józsi bácsi közelgõ nyolcvanadik és a túra huszonötödik születésnapját, fõszervezõ úr pedig felfedte, miben lesz más az idei díjazás, mint az eddigi 24 évben.

Ébren maradni Dobogókõig végül nem is volt olyan nehéz, levegõt venni annál inkább. Egy gyökérben sikerült is megbotlanom, de szerencsére felfelé, így különösebb bajom nem lett belõle. Az emelkedõ alábbhagyott, de még mindig messze volt a Turista Múzeum, így sikerült újból elálmosodni... erre a ponton kapott kóla volt a gyógyír.

Innen jelzést váltottunk és a kellemetlenül köves sárga sávon ereszkedtünk le Dobogókõrõl, félálomban, alig láttam ki a fejembõl és egy ponton benéztem a jelzést. Gellért szintúgy. Bubu utánunk kiabált, hogy a sárga nem arra van, de a mi utunk is a Lajos-forráshoz vezet, így mentünk tovább. Az út úgy nyolcszáz méter után már nagyon nem tetszett, így inkább visszafordultunk. Egyszer csak észrevettük a sárga sávot jobbra ágazni, megfordultunk és magunkat irányba rendezve megindultunk rajta balra. Borzalmasan hosszúnak tûnt ez a szakasz, már-már elveszve éreztem magam, mire végre-valahára megérkeztünk a Lajos-forráshoz. Itt is volt süti, enni-s-innivaló, de én beértem egy székkel és egy bögre teával is. Jól esett, átlendített a mélyponton.

Innen (az eddigiekhez képest aztán végképp) sûrû jelzésváltásokkal [P4 P+ Z+ Z4] kanyarogtunk a Csikóváraljai turistaház felé, ahol apontõrök elmondása szerint, hivatalosan már negyed órája bezárt a pont. Ehhez képest a Kevély-nyeregig hátralevõ öt kilométerre két óránk volt még. Aszfaltúton sétáltunk át Csobánkára, majd a P- jelzésen másztuk meg a Kevély-nyerget. Ekkor már túl voltam a holtponton, így meglepõen hamar felértem. Bevártam a többieket, majd Bubuval szinte rögtön tovább is álltunk a Budai-hegység felé. Fájdalmasan köves, így nehezen futható lejtõ és erõs napsütés nehezítette dolgunkat... szintén nem volt szerencsés lentrõl a Virágos-nyereg szintjéig felpillantani. A Rozália-téglagyártól végre újra erdõben haladhattunk, az árnyékért cserébe viszont emelkednünk kellett, nem is keveset. De nem volt elég felérni, még egy végtelen hosszú kanyar is várt ránk az ellenõrzõpontig. Itt egy kedves, ámde látványosan csapágyas túratárstól kaptam egy pohár vizet (köszönöm), a pontõröktõl pedig egy újabb pecsétet... a cél elõtti utolsót. Innen szalagozás, avagy a Gyöngyök útja :-) vezetett minket a Határ-nyergen át egészen a macis játszótéri nyomóskútig... onnan már tényleg csak a szalagra hagyatkozhattunk a hûvösvölgyi Gesztenyéskert Óvodáig.

A célegyenesben kedves krétás felirat bíztatott az utolsó pár lépés megtételére, végül a kapun befordulva végre fellélegezhettünk: MEGÉRKEZTÜNK!

És így a végén megmagyaráznám nyitómondatomat is: a BEAC maxi valóban százas a javából -- az égig emel, aztán a földbe döngöl, csodákat mutat, mosolyt csal az arcodra, a mélyponton átértékeled az egész életed, azt se tudod hol vagy, ki vagy, mit csinálsz... vagy úgy egyáltalán, fiú vagy-e vagy lány... és amikor a végén célba érsz... el se hiszed.

Képek:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.4278720458828.2165320.1610772663&type=3

Eötvös 70

2012

 Nem feltûnési viszketegségbõl igyekeztem pár sort irni, csupán azért, hogy nagyon gyorsan megköszönjem barátaimnak a születésnapomra rendezett emlékezést, ami minden hivatalos gratulációnál többet ér. Igyekeztem jól tartani magamat, nehogy elgyengitsen az aggkori érzékenység. Az idõ folytonosan múlik (tegyük félre a kvantumelmélet esetleges akadékoskodását), csak mi teszünk útmenti  jeleket mellé, hogy emlékeztessenek  az aktuális jelenre, abbéli feladatainkra, pótolható mulasztásainkra.

  Majd pótolom a pótolhatókat. Addig is "szives türelmüket és megértésüket kérem". (Az idézetet a pályaudvari hangosbeszélõbõl vettem.) "Köszönöm."

   Eötvös 70

   2011

   Ha indokolni szeretnénk, hogy miért is terheljük az emberiséget irásmûvünkkel, akkor gyakorta a következõ frázissal védekezünk: "Barátaim unszolására fogtam tollat, magamtól nem tettem volna." Kedves fordulat ez a felelõsség elháritására, idõk folyamán már nagyon sokan ravaszkodtak igy. Bevallom, nem tõlem származik ez az ötlet, lehet, hogy Sipulusznál olvastam még kezdeti tizenéves koromban. Csatlakozom ezért elõdeimhez, mivel tudom, hogy van érdeklõdõ közönség és a TTT egyenesen provokálja az embereket az önkifejezésre. Olyan blogolásra, amelynek van izzadsággal, idõnkint gyötrelemmel megalapozott háttere és nem l'art pour l'art fecsegés. Amellett sok levelet megtakaritunk egyetlen beszámolóval, ha pedig elmondjuk tévedéseinket, kudarcainkat, akkor még hasznára is lehetünk az utánunk jövõknek. Közhely, de leirtam. Az élet majdnem száz százalékban közhelyek sorozata változó szereplõkkel.

   Még ha nem is világos, de közelitsünk a témához Brachfeld Siegfried segitségével.  A 33 éve meghalt humoristát a fiatalság legfeljebb kabaré ismétlésekbõl ismerheti. Fogalmi és helyesirási zavarokkal teli korunkban felüdülést jelenthet a Google révén hozzáférhetõ "Nehéz nyelv a magyar" cimû száma. Annak idején gyakran emlegettük a tõle származó mondást: "A téma a földön fekszik, csak fel kell emelni". Az öreg embernek mindenfelé járnak a gondolatai, igy nem csoda, hogy a hajamban megindult nép-, pardon, méhvándorlást érezve keserves pofával õrá gondoltam. Tényleg, morogtam, az is lehetséges, hogy a téma a levegõben van, csak észre kell venni. Idejében. A média figyelmeztetett a veszedelemre és vagy tiz éve kaptam is kalapácsszerû ütést a fejemre, ennek ellenére gondtalanul meneteltem a tucatnál is többször megtett Maxi ösvényén. Sapkát sem tettem fel, hiszen Molnár Gábor szerint a hûvös levegõben még nem élénkek a rovarok. Amikor megérkeztem a jól ismert, ismétlem, nagyon jól ismert helyre, már láttam, hogy csapdába kerültem: az élõlények jól körülhatárolható felhõben keringtek a levegõben. Nincs mit tenni. Az ember megkeményiti arcvonásait, tûri, hogy rengeteg méh vagy darázs sétáljon a hajszálai között és minden hajszál után egy jót szúrjön az engedély nélkül behatoló ember fejébe. Nagyon kellemetlen, hamarosan egy fájdalom a fejünk, de semmi kapálózás, szaladgálás. Mintha semmi sem történne, megvalósitjuk az egyenletes sebességû egyenesvonalú mozgást. Gyakorlati fizika. Egyszer úgyis vége lesz, csak tartsuk magunkat és ne érzékenykedjünk.

   Vége lett. Még mentem száz métert és felmértem a helyzetet. Fáj a fejem, de élek. Nem vagyok allergiás, de úgy éreztem, mintha valami melegség menne felfelé az agyamban. Ez nem tetszett. Úgy látszik, ezeknek a bitangoknak még elég sok "szérum" maradt a fullánkjában. Célszerû bevenni valami placébót. Volt a zsákomban három magnézium tabletta. Kettõt bekaptam egy fél üveg ice tea kiséretével. A kezelés hatását növelendõ 5 percre leültem a földre, hogy lássam mi lesz. Úgy éreztem magam, mint akit megskalpoltak, de tudtam, hogy hulla nem lesz belõlem. Toldi György kérdésére - "Gunnyaszt vagy dög is már? lássuk felrepül-e" - pozitiv választ adtam: felálltam és egyre szilárdabb, bár kissé imbolygó lépésekkel és nem túl vidáman folytattam az utat.

   Eme hatásvadászó, in medias res belépõ nyitány után illene valamit mondani az igazi kezdetekrõl is. Sajnos, a fiatalság múltával, négy óra nem túl mély alvás nem elegendõ, hogy sikerrel vágjunk neki egy strapásabb túrának. De hogy biztos legyen az indulás, jó korán felkeltem, gondosan simogattam a zoknimat, mert egy jól elkészitett lábbelin nem kell igazitani semmit, még száz kilométeren sem. Aztán kimentem a Nyugatiba jó fél órával indulás elõtt. A peronon Radványi sporttárs - örökös Maxis - sétálgatott. Mivel majdnem elfelejtkeztem nullás jegyet beszerezni, a pénztárak felé siettem. VIsszasétálva Molnár Gábor fogadott széles mosollyal. Most már tudtam, hogy itt nem lesz szunyókálás a vonaton. A krémet Garay Barnabás mûegyetemi rendes tanár szolgáltatta, aki más társaságban rendszeresen túrázik. A szociális mezõ negyedik tagja egy rokonszenves fiatal hölgy volt, akit Gábor mutatott be nekünk. Hogy mirõl folyt az élénk beszélgetés, azt nem tudom. Nyilván mindenrõl.

   Magyarkútra érve úgy látszott, hogy nem vagyunk sokan. Akkor még nem tudtam, hogy a mezõny eleje már korábban elindult. A régi szép idõkben Mészáros János csinos beszédet tartva "lõtte el" a mezõnyt, miközben a nyugtalan elemek lábaikat váltogatva toporogtak. Most a korábban induló utolsó komp elérésehez célszerû volt elõbb elengedni az embereket. Kiket láttam? A már emlitetteken kivül ott volt a szintén örök Dobos Ákos és Corradi, nem volt viszont ott a Wehner-Siményi páros. Õk állitólag Olaszországban koptatták a cipõjüket. Irigylésre méltó. Mészáros az út közepén intézkedett, Bea az asztalnál adminisztrált, Török Ákos a csomagokról gondoskodott.

   8:20-kor indultam és valahogy azt gondoltam, hogy jóval korábban kezdek a szokásosnál. Ennek késõbb kellemetlen következményei lettek. Teljesen óvatlanná váltam ugyanis, amit aztán megfejelt a darazsak közremûködése. Szóval, indultam a szokásos módon. Az elsõ emelkedõn megállapitottam, hogy az idei kikericsek elég bágyadtan hajtják le a fejüket. Persze, rá lehet fogni a szárazságra, de azért mégse. Az egykori fiatalos már elég öreges, csak emlékezetünkben lehet átlátni a növényzet felett. A K vonalán az elsõ villa mindig becsapja a beszélgetõ túrázókat, sikerült azért visszatapsolással megkimélni õket a felesleges mászkálástól. Gond nélkül ereszkedtünk le a patakig, legfeljebb a lezúduló kerékpárosokat kellett figyelni. Hogy azért kiderüljön, hogy soha semmi sem biztos, a patak utáni réten elvesztegettem vagy tiz percet. Sokadik bejárás után topográfiailag tudom, hogy át kell menni a szemben lévõ domb nyergén, de most három lehetõség kinálkozott, hála az elmúlt két év erdészeti tevékenységének. Ösztönszerûen a középsõ, jó úton indultam el, valami kopott kék szalag is lógni látszott egy ágon. Csak hát két évvel ezelõtt - és azelõtt is - szélesebb volt a földút. Türelmetlen lettem, visszaszaladtam a rét széléig, láttam, hogy mások is keregélnek. A többi megoldás rosszabbnak tûnt, ezért mérgelõdve újra elindultam az elsõ úton. Kár volt feladni az elsõ választást. Ha még ötven métert megyek minden rendbejön.

   Igy viszont Kovalik András jött szembe egy kisebb csoporttal. Megörültem neki, hogy látom és pár percet beszélgettünk. A tapasztalt túrázókból álló csoport, mint kiderült, elhagyott, korábban jelzett ösvények megszemlélésével foglalkozott. Hasznos ez a munka, hiszen nagyon rosszul esik, ha a térképen van, a valóságban viszont nincs az az ösvény, amire számitottunk. A Cserehát térképen is látható egy párolgó kávéspohár, a felvillanyozott turisták azonban hosszú évek óta semmit sem találnak azon a helyen. Egyes ritkán járt utak teljesen benõnek, járhatatlanokká lesznek lelkes szövetségek ellenére is. Elég gyakori jelenség, csak Kovalikék megjelenése miatt emlitettem.

   Megérkeztem a Csurgóhoz. A hely közismert, az is tudott dolog, hogy valamennyit várni kell, mert a forrás közszolgálati funkciót is betölt. Az asztalnál  ismerõs arcok, ezért arra a kérdésemre, hogy tavaly óta voltak-e otthon, csupán jóságos mosollyal válaszoltak és nem tárcsázták az elmegyógyintézetet. Sikerült azért hasznukra lennem, mert azon töprengtek, hogy miért eszik minden második ember banánt. Közöltem velük, hogy a folklór és némely szakember szerint a banán fogyasztása fékezi a perisztaltikát, ami idõzavar esetén értékes perceket jelenthet. Megköszöntem, hogy foglalkoztak velem, megettem a saját banánomat, majd a csurgó használata nélkül távoztam. Viszontlátásra a Téry 50-en a Remete-szurdok bejáratánál.

   Kápolna, kitisztitott zsidó temetõ, kõkereszt, száraz patakmeder, a régi - nehezen észrevehetõ - K helyett pár éve új festés, amelynek derékszögû jobbkanyarja el akart tériteni két beszélgetõ sporttársat. Beszélgetni nagyon veszélyes idõtöltés. Én, a patakmeder elõtt, néhány éve elhunyt kedves sógoromra emlékeztem, aki az ötvenes években itt volt szerencsés katonai szolgálatának néhány hónapját eltölteni. Érdekfeszitõ beszámolója ösztönzött arra, hogy több mint húsz éve egy jókora, többkilós, gömbölyded barna követ cipeljek haza, illetve az õ lakására. Elmondta ugyanis, hogy elég keserves dolog lövészárkot ásni a köves nógrádi talajban. Igaza volt, de békés, mezõgazdasági tevékenység is igen nehéz ezen a kietlen földön. Emlékét egy panellakásomba beférõ kisebb kõ õrzi, amely ugyanolyan gömbölyded és barna, mint a neki ajándékozott példány.

   A Saj-kút elõtti rész száraz idõben könnyen járható, erre-arra kanyargó ösvény. Ha nem lennének vadméhek, nem is emlitenénk ezt a szakaszt. A derék szárnyasok azonban idõrõl-idõre nevezetessé teszik. Rajtuk túljutva már csak sorstársaimmal foglalkoztam. Egy futó futtában jegyezte meg, hogy itt veszedelmes állatok vannak, de nem panaszkodott. A magam részérõl további fiziko-terápiát kezdtem el. A forrás vize elég gyéren folyt, de elegendõen ahhoz, hogy a patak köveire állva két marokkal öntsem a vizet a fejemre. Naivul abban reménykedtem, hogy "jegelhetem"  a fájdalmat. A külsõleges kezelésnek azonban semmilyen hatása nem volt. Mentem tovább. Pár méterre egy kisebb társaság álldogált és egy ifjú túratársnõvel foglalkozott. Nem akartam a kezelésbe beleavatkozni, csupán tablettát kináltam, õk azonban azt mondták, hogy van náluk valamilyen orvosság. A fiatal hölgyet elég komiszul megcsiphették a méhek, mert nagyon kedvetlenül üldögélt a társai körében. Az érzékeny helyen kapott szúrásnak komoly hatása lehet. Jó pár évvel korábban a mályvádi erdõben egyszerre több embert kellett elsõsegélyben részesiteni. Emerencia Szanticskán majdnem megfulladt õdéma miatt. Azért nem kell rettegni, csak legyen nálunk sapka vagy orvosság. Egy újabb kanyar után egy házaspár következett. Õk is  a földön ültek de nem voltak rossz állapotban, nyilván rendezték soraikat, mielõtt a Foltán-kereszthez vivõ emelkedõnek nekivágtak volna. Más áldozattal nem találkoztam. A Csóványosig tartó további út eseménytelenül telt el.

   A csúcson, szokás szerint, Solymár Éva fogadott. Ez a hely a Kevély-nyereggel együtt neki van fenntartva. Jó vagy rossz idõben - mint például a tavalyi özönviznél - úgyszólván mindegy. Az asztal bal oldalán állt és érdeklõdve nézegetett. Õ ismerte a februári balesetemet és kiváncsi volt milyen állapotban vagyok. Szolidaritásáért, pontos diagnózisáért és évközi bátoritásáért cserébe elmesélem, hogy miért emlegetem az asztal bal oldalát, szembõl nézve. Kiszámithatatlan, hogy mirõl mi tud az ember eszébe jutni.

   Nagyon szerettem a Vadas Jenõ Mátra túrát. Érzelmileg azért, mert Vadas Jenõ kilencven éves unokája jó barátom volt, gyakorlatilag pedig azért, mert érdekes és jól jelzett utakon vezetett. A túra a Dencs-család lelkes, jól szervezett vállalkozása volt. Az egyik alkalommal, amint a Markazi vártól mentünk fel a gerincre az OK csapásához, egyszerre hárman érkeztünk a Mária-képhez. Én másodiknak, utánam pedig egy fiatalember futott be nagy lendülettel és már fordult is balra, akárcsak én. A már ott lévõ sporttárs ránk szólt: nem arra kell menni, hanem jobbra. Elképedtem. Jól ismertem az ottani domborzatot. Hogyhogy jobbra, hiszen balra van a gerinc. Barátunk ezért elõszedte az útleirást és mutatta, hogy ott fehéren feketén az áll, amit õ mond. Teljesen megzavarodtam, hiszen biztam a rendezõk gondosságában. Arra gondoltam, hogy talán van egy kis szerpentin az útban és a jobb után majd visszajön a bal. Vagy fél percnyi tehetetlenkedés után már tettem is néhány bizonytalan lépést jobbra, amikor néhány eltorzult képû ember jött szembe. Bizony, nem jobbra kell menni, hanem balra. Kivörösödött arcuk mutatta, hogy már elég sokat ereszkedtek lefelé, amikor rájöttek, hogy a Z jobb ága szépen lemegy Markazra. Ezt mi, szerencsére megspóroltuk, de vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt elégedett voltam, mert igazam volt, másrészt el nem tudtam képzelni, hogy kiváló rendezõ barátaim miért irhattak rossz irányt. Természetes, hogy a túra végén is ezen rágódtam. "Te Árpád" - (Dencs apuka, biológia tanár a mátrafüredi szakközépiskolában) - "mi a fene történhetett itt" - kérdeztem. Õ is hümmögött, de végül megfogalmazott egy elfogadható hipotézist. "Tudod, a tornatanárnak, aki szemben áll a gyerekekkel, a jobb kezére esik az, ami a gyerekeknek balra." Elfogadtam a választ, mert az itiner irója testnevelést is tanitott és bele tudtam magam képzelni abba a helyzetbe, amikor - szemben állva a Mária-képpel - jobb irányúnak látja és sajnos irja is azt, ami az érkezõknek bal. Itinerirók, kezeitekre jól vigyázzatok! Virág helyett ezt a történetet adom, irom le Évának.

   A második banánt majszolva lefele indultam. Következett a Nagy-Hideg-hegy rövid megállással és táplálkozással. A turistaházban néha tiz perc is eltelik, amig sorra kerülünk, de most nem voltak sokan. Jó hangulatban lépegettem tovább, nem is kocogtam. Máskor, jó esetben, eldöcögök a kisinóci házig. Az ellenõrzõ ponton büfére és egy pohár csapolt sörre számitottam. Nem tévedtem, és fõleg abban nem, hogy Mészáros Gyuri bácsi lesz a pontõr. Már emlitettem, hogy szeretem az állandóságot. Õ már sok éve megbizhatóan vár minket ezen a helyen. Korábban a Nagy-Villámon õrködött. Egy  korábbi beszámolóban meg is irtam, hogyan szállitotta onnan Magyar Balázst a Kis Rigóba. Amig néhány ember szállingózott, addig mi eszmét cseréltünk errõl-arról, jelen korunkban van is mirõl. Jó hangulatban váltunk el, de nekem pár perc múlva az a mondata (nem darázs) ütött szöget a fejembe miszerint félóra múlva bezár. Ejnye, mit csináltam, vagy mit nem csináltam? Ennyi lenne már az idõ? Még mindig nem gyorsitottam, csak azt a biztonsági döntést hoztam, amivel kihagytam a kóspallagi vendéglátóipari egységet. Kóspallag a szokásos arcát mutatta volna, ha nem akartam volna átvágni a K jelzés követésével a faluvégi kanyart. Sajnos, kommunális alaptételnek látszik, hogy a szemét nem fogy csak növekszik. Már egy ideje elég boldogtalanul botorkált az ember a buckák között, de most nem láttam csapást. A balra tágitott iv szépen belevitt a bozótba, ami azért mérgesitõ, mert a jelentéktelen akadály magához képest több idõt elvesz. Na, jó, odébb csak átmászik az ember a szalagkorláton és igyekszik a hármas útelágazás felé. Innen nem is lenne mondani való, de az emberiség mindig gondoskodik megfontolni való anyagról.

   Hazánk egyik jellemzõje a horror vacui: félelem az ürességtõl. A mi szemünkben egy érintetlen rétnek vagy tisztásnak semmi értéke nincs. Maga a kifogástalan pázsit - európai parkok kincse - feltétlen arra inditja a szemlélõt, hogy mini golfpályát, bobpályát, szórakozó centert álmodjon rá, lovardát, magánbirtokot képzeljen oda. A szükséges kiegészitõ létesitményekkel évek során szépen megtelik az egykor tücsökzenétõl hangos rét, a tücskök zenéjét hangerõsitõk váltják fel. A Békás-rét is elindult a fejlõdés útján. Nem akarom megismételni korábbi morgolódásomat, de azt megjegyzem, hogy két évvel ezelõtt még egyenesen át lehetett menni a réten, most már nem. Újabb részt keritettek le a mezõbõl, már csak balra szorulva lehet haladni és egyenes helyett jó nagy kiflit kell megtenni. Hogy mi lesz? Ne felejtsük el, hogy a cigány annak muzsikál, aki a nótát fizeti. Ezzel a népi bölcsességgel akkor találkoztam az új világban, amikor az EMKE-t átkeresztelték Chicago étteremnek. Az ábrándos honfinak tudomásul kell venni azt, amirõl Mefisztó énekel Gounod Faust-jában : "Eladó az egész világ". Korai zenei mûvelõdésünk ezért idõben hozzásegit a világ reális szemléletéhez, másrészt felüditi a lelkünket, miközben a Békás újonnan kifeszitett szalagját kerüljük. Nagyon jó fütyörészve lépegetni, amikor mások leverten taposnák a talajt.

   Sajnos, szerencsétlen vagyok, majdnem sohasem tudok mobilozni, amikor szeretnék. Most is abbahagytam a próbálkozást. Mint sok mindenhez, ehhez is érzék kell. Tudomásul veszem, legfeljebb arra gondolok - futólag - hogy városi embertársaim minden idõben és minden testhelyzetben ontják az információt. Gyakran a fülembe. Nem szeretem, ha kényesnek gondolnak, ezért elégtétellel állapitottam meg - talán egy autóbuszban - hogy megszületett egy új piktogram, amelyen a szomszédja fülébe mobilozó utas pirossal áthúzott képe látható. Jól tudjuk, persze, hogy vannak olyan figyelmeztetõ képek, amelyeken póráz nélküli kutya, fagylaltot evõ ember van. Ki figyel oda? Ez az áthúzott mobilozó óriási lépés a jólneveltség irányába. A neveléshez, persze jó humor is kell. Ezért üdvözlöm az olyan ötleteket, mint amikor a mise végén a pap kedves mosollyal elbocsájtja a hiveket hozzátéve, hogy a templomot elhagyva ne felejtsék el bekapcsolni telefonkészüléküket. Utólag közlöm, hogy az áthúzott mobilozót a kettes metro egyik kocsijában láttam.

   Mire mindezt végiggondolom, már fel is másztam a törökmezõi rétre. Megyek a szokásos módon, aztán keresni kezdem a pontõrõket. Szerencsére füttyszót vagy kiáltást hallok jobbról, onnan, ahol néha bográcsgulyás készült. A turistaház üzemeltetõit - és talán a vendégeit is - zavarják a kerékpáros sporttársak, ezért nyugalmuk kedvéért eltanácsolják a pontõröket a ház közelébõl. Újdonság, dehát semmi sem örök. Végsõ soron a panzió és környéke magánterület vagy annak tekinthetõ. Ezzel az ismeretanyaggal okosabban kortyolgatom a szokásos italt, majd indulok tovább. Kezdek ébredezni és rájövök, hogy késõ van. Erõltetett menetre váltok, idõnkint, a biztonság érdekében,  kocogok is egy kicsit. Sokadik alkalommal járom ezt az utat, tudom, mire , hogyan, mennyi idõ kell. Dinnye már nem lesz. Lám, a Hegyes-tetõ lejtõjén Török Ákos és társa szembejön. Megkapom a bélyegzõt és megbeszéljük, hogy rossz esetben a révnél még ott õrködõ ellenõröktõl megkaphatom a lila szatyromat. Õk lemennek, én tovább mászok felfelé. Az utat nem szabad elhagyni. Mióta az idõ jótékony korhasztó hatása és talán néhány buzgó lélek munkálkodása folytán megszûnt a K akadályfutó pálya lenni, azóta lendületesen lehet lefelé seperni Nagymarosig. Ott a kövezet nem túl kellemes a boka számára, dehát nem ma kezdtük a gyaloglást. Ötven perc alatt garantáltan le lehet érni a komphoz, most 35-40 perc is elég volt, elképzelésem szerint. A komp indulása elõtt negyedórával ott voltam, beérve Török Ákost és társát, akik a rövidebb úton ereszkedtek le, ha nem is tenger-, hanem csak Duna-szintre.

   A nyolc órai komppal a túloldalon vagyok. Fogom a holmimat és a büfé felé igyekszem. A Kisértõ nem marad el és a sötétben azt súgja a fülembe, hogy felvisz autóval a Kis Rigóhoz, senki sem fogja megtudni. Bár nagyon szeretem azt a vendéglõt és azt is tudom, hogy az új menetrend szerint már be lesz zárva, elháritom az ajánlatot. A hajóállomásnál remek Colát iszom citromszeletekkel, eszem is valami szilárdat, aztán irány a Kálvária köves és meredek útja. Elég vacakul haladok felfelé, bukdácsolok a köveken. Máskor jobban ment ez a rész. Nem látok jól, azt gondolom, hogy az erõs holdfény zavar. A Fellegvár parkolójában jó sok vizet iszom. Tevékenységem fel is kelti egy ott strázsáló kutyás egyén figyelmét. Nem tudom, mi volt a dolga, de feltett néhány érdeklõdõ kérdést. Tovább menve tisztázódott a helyzet: egy szembejövõ sporttárs közölte, hogy a Nagy-Villámnál õrködõ ellenörök éppen most mentek el. Hirnek ez ugyan hir, de nem meglepetés, bár azt hittem, hogy megvárnak. Innen kezdve tét nélkül menetelhetek.

   Bár Rousseau és Ányos Pál egyaránt rokonszenvvel nézhette az égbõl a halovány holdvilágnál magányosan sétáló alakot, azért sétának még sem mondható, amit mûveltem. Erõnlétem ellenõrzésére egyenesen mentem fel a Barát-halomra, nem tettem kimélõ háromszöget a Borjufõ felé. Ezután azonban a romantika és az emlékezés kedvéért leültem a Moli-pihenõ padjára és néhány percig nézegettem a lenti fényeket. Csanya, Larzen és Lupusz szelleme lebegett elõttem, akik különbözõ években igyekeztek morális hatást gyakorolni a Maxi vándoraira. Úgy vettem észre, hogy volt hatásuk, dehát örökké õk sem fognak ezzel foglalkozni. Amit tettek érdekes, humoros volt. Néha megnézem a régi ellenõrzõ lapon a bélyegzõjük lenyomatát, vagy a lyukasztó mûvét.

   Forgóajtó nincs már, az új kerités megvan, az erdészeti útról feltérést jelzõ karó pedig kiválóan mutatja az utat. Lehet emlékezni az egykori keresgélésekre, de ezt korábban emlitettem. A Vizverés nyergénél megnézem az idõt. Elég késõn van, de mondtam, hogy itt már nem üldöz a tatár. A Pap-réten békesség fogad, nem találkozom éjszakai vadászokkal. Csend van.

   A Szent László hegy bal oldalán átvágva leértem az aszfalt útra. Itt egy jó hosszú egyenes szakasz következik, aminek a vége a Szarvas-szérûre nyilik. Nagyon romantikus ez a hely zavartalan holdtölte idején. Most is igy volt és nem mulasztottam el, hogy korábbi gyakori túratársamra, Lévay Bélára gondoljak, aki talán tiz évvel ezelõtt teljes lelkesedéssel dicsérte az éjféli tájat. "Ilyen szép idõt már nem fogok látni többé" - mondtam, mire Béla - szokása szerint - mérgesen válaszolta: "Ezt ne halljam még egyszer!" A szép, holdvilágos réten - nem tudom miért - felborult a helyérzékem. A kevés alvás miatti fáradtságtól vagy talán valami mástól, az volt az érzésem, hogy rosszfelé megyek. Mérges lettem, hogy már teljesen meghülyültem, hiszen egy korábbi  elsõtúrás társam azt irta a csevegõ rovatba, hogy én minden fát ismerek erre. Ebbõl a tudathasadásos állapotból úgy menekültem ki, hogy lekapcsoltam az egyik tudatomat - vagyis a szememet - és behunyt szemmel - amiben minden a régi volt - mentem tovább. A lábaimat továbbra is ugyanabban az irányban mozgattam, nehogy visszaforduljak. Rövid idõ múlva helyrezökkentek az agytekervényeim, aztán meg jött a szérû vége, ahol jobbra kell fordulni (balra PK nyil jobb felé - ezt második tudatommal elõre mondtam magamnak) és innen minden kanyar rendben volt. De hogy el ne bizzam magamat, az ismerõs faluszéli kutyát elhagyva, majdnem az Apátkút felé kanyarodtam. Tiszta téboly. A káprázat és a tudat korábbi pontos képei közti kavarodás. Na, jó, legalább nem hiszem magamról, hogy tökéletes vagyok.

   Benn állok a templom elõtt, aztán U-kanyar a fõútig. Csökkentett világosság a Rigóban. Jó vicc, elsétáltam egy órát. Dehát a parkolóban ott szundit Jocó és átnyújtja a Tisztelt Rendezõség, insbesondere, Oláh Bea által megirt 70 kilométeres oklevelet a kitûzõ kiséretében.  Köszönöm, Bea! Nem kezdek nyekeregni arról, hogy "mi lett volna, ha", inkább jövõre, ha még élek (Lévay, huh!), majd gondosabban megnézem a túra honlapját. Tudhatnám, hogy a könnyelmûséget meg kell fizetni.

   Ideális túraidõ volt, jó rendezéssel Meglepetés nem volt. Darazsak mindig voltak és mindig lesznek. Mivel évek óta ott tanyáznak a Saj-kút elõtt, érdemes figyelni rájuk. Ha korábban indulok, akkor mulathattam volna a Rigóban, még egy pohár borra is lett volna kilátás. A gyakorlati ember azonban kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri. Örülök, hogy régi társakkal találkoztam és köszönöm a rendezõk munkáját.

https://picasaweb.google.com/101812027509394455694/20110912BEACMAXI#

Beac maxi-Börzsöny 50

 A túra elején békésen sétálgattam, fotóztam, pihentem, ahol kellett, múlattam az idõt rendesen. Utolsó voltam a késõi, 9:12-es indulás miatt.

Ekkor még nem sejtettem, hogy a honlapra kiírt este 9-es beérés helyett 8 ig lehet célba érni, a reggel 8-as indulóknak volt csak 12 órájuk, a többieknek be kell hozni azt, amivel késõbb indultak. Amikor ezt megtudtam, hirtelen bajban éreztem magam és igen sietõs tempóra váltottam Nógrád után, hogy beérjem az utolsó elõtti embert, akit korábban láttam magam elõtt. Még bele is kocogtam a Béla-rétig, pedig nem vagyok az a futós fajta. Vizem kifogyott már korábban.

Saj-kút elõtt megcsípett egy lódarázs a fejemen. Ekkor igazán jól jött volna az elérhetõség, ami még mindig nincs az itineren, akárcsak bármiféle túraleírás.

Mivel véletlen elmentem a Saj-kút mellett és felfelé félúton tántorogva már lusta voltam visszafordulni hozzá, víz nélkül kellett menni a Csóványosig. Lankadtam kissé. :) Siettem, ahogy tudtam, azzal a céllal, hogy utol kell érnem az utolsó elõtti túrázót. Foltán-kereszten tudtam meg, mikor felért, hogy felesleges volt, mert leelõztem õt pont akkor, amikor õ mentõt hívott lent egy biciklis lánynak, akit szintén lódarázs csípett meg.(kösz a vizet..) Csóványos elõtt, az onnan lefelé tartó pontõrökkel találkoztam. Sajnos számítottam a Csóványoson valamennyi vízre, nem kellett volna. Végülis oda tényleg nem lehet felcipelni sok dolgot. NagyHidegen legalább volt a mosdóban. Ekkorra már lejjebb ment a csípés dudora a nyakam felé és nem volt annyira rossz már.

Nagyhideghegyrõl lefelé futva akartam behozni a maradék hátrányomat. 10 perc alatt kellett volna leérni a Kisinóci pontzárásra. Szembe jövõk mondták, hogy kb 10 perccel van elõttem az a bizonyos utolsó elõtti ember. Meghívatta magát velem egy sörre A Foltán-Kereszten, gondoltam, muszáj elérnem, különben sehogy sem lesz ebbõl sörözés. Roncsot csináltam magamból a lefelé futással a köves nyiladékban. Sajnos a pontõrök ekkorra már leléptek a turistaháztól. Gondoltam, sebaj, pecsételtem magamnak kéktúra pecséttel, akkor is beérek 8-ra, maximum 9-re, vagy utána, nekem az is jó még, aztán az asztalra csapok, ha nem akarnak jelvényt adni :)

(utólag furcsa a gondolatmenet, hiszen 8-kor elmennek a pontõrök...)

Az új kéken mentem borzalmas susnyásban, nem volt jó érzés tudni, hogy valószínûleg mások a sima rövid autóúton mennek. Bár lehet hogy nem is erre kéne jönni hivatalosan, az itinerbõl ezt nem lehetett megtudni. Kóspallagon utána kérdeztem, láttak e egy túrázót itt elmenni kb 5-10 perce, mondták, hogy már régóta nem láttak senkit. Arra gondoltam, mivel õ is biztosan lekésett errõl a pontról, talán feladta és busszal hazament. Innentõl, már nem volt kedvem az egyedüli sötétben kóválygáshoz az erdõben, ráadásul a semmiért.

Még megindultam Törökmezõ irányába, mivel az orrom elõtt ment el a busz. Aztán félúton ránéztem az órára és döntöttem, hogy ennek nincs értelme, fényévekkel vagyok a mezõny mögött, sötétedik... inkább kimegyek inkább valamerre hogy mielõbb hazajussak. Nemkicsit volt rosszabb érzés, hogy minimum 6 km-t kell menni még a legközelebbi vonatmegállóig, mint egy perccel elõtte az, hogy még 14-et a kitûzõig. Gondoltam, megnézem még ezt a zárdaromot, hogy legyen valami. Aztán stoppoltam az úton és felvett az elsõ kocsi.

Néhány dolgot azért furcsállok. Õrült lemaradással kullogva haladtam a vége felé, a kék jelzésen, de nem találkoztam seprûvel. Azt hittem, egy pontõr nem mehet el addig a pontról, amíg emberek vannak a pontja mögött... Meg aztán úgy adtam fel a dolgot, hogy a szervezõk nem is tudtak róla, hogy én kiszállok. Elérhetõségük nem volt. Gyakorlatilag felõlük még most is az erdõben lehetnék, akármilyen állapotban. Nem tudom, hogyan mûködik pontosan egy túra levezetése, de máshol én mindig láttam, hogy az indulókat sorszám szerint pipálják ki a pontõrök, késõbb a seprûk felszedik a lemaradókat, elmennek együtt a következõ pontig, vagy efféle és a pont akkor kezdhet pakolni. Volt máshol rá eset, hogy dzsippel mentek ki sérültért. Ha a szervezõk a lemaradókat szimplán otthagyják az erdõben, abból baj is történhet, ha történik valami komolyabb baleset vagy ilyesmi.

Jó túra volt azért, egy dolog nem tetszett, hogy nem sikerült :(

 Beac Maxi 110

Végül ez is összejött. Mióta túrázom, minden évben fölmerül, hogy részt vegyek a Beacon, de valami mindig közbejött. Sokáig úgy tûnt, hogy idén sem lesz ez másképp, aztán a Vadrózsa 150 elmaradásával egyértelmûvé lett a helyzet.

Szépen esett reggel, még a Nyugati csarnokában is, igaz a tetõ halványan csökkentette az intenzitást. Hosszú idõ után üdvözölhettem a régi ismerõsöket a vonaton. Mindenki elégedetten nyugtázta, hogy nem bolondult meg, mert lám mások is jönnek kirándulni.

8:20 tájékában eredtem útnak Quvic-al. Az elsõ és utolsó kerékpáros csoportot mindjárt az Irma-forrás utáni meredélyen elhagytuk. Itt volt a legnagyobb a sár is, egyébként nem volt olyan rossz a terep, mint vártam. Napi recept: lassú kocogás, óvatos ereszkedés a lejtõn. Gyenge kondimhoz ez pont megfelelt. Csóványosig póló + ¾-es nadrágban toltam, de a csúcson elõkerült a széldzsekit. Nagyon kihûtött az esõ, sok energiát igényelt a fûtés. Kényelmesen ettem a ponton, ittam a felhozott vízbõl.

Nagy-Hideg-hegyen nyomtam magamnak pecsétet, és kihasználtam a vizesblokk szolgáltatásait. Kicsit lepénynek éreztem magam, pedig ez még igen az eleje. Az Inóci-vágás inkább csak rontott állapotomon. A turistaháznál a pontõr határozott felszólítására az aszfalton közlekedtem tova. Békás-rétig sikerült rendezni a sorokat, már biztos voltam benne, ha lassan is, de kocogva fogom megtenni a táv nagyját. Felfelé az egykor elkerített részen az órámra pillantva úgy saccoltam, hogy a három órás komp nagy valószínûséggel éppen meg lesz, engedélyeztem is egy rövid szedrészést magamnak. Már-már azt hittem az idõjárás jobb belátásra tért, és abbahagyja az öntözést, mikor a Világos-tér elõtt megszórt egy különösen erõs zápor. Hegyestetõn megjelent a köd is, nem veszélyeztetett a panoráma. 14:15-re a ponton voltam, ahol mondták, hogy dinnyét kellene enni. Kérdeztem mennyit? Amennyi belém fér! Hát én nem voltam rest, öt perc alatt betermeltem vagy egy kilót, és egy szelettel a kezemben elindultam lefelé. 14:50-kor a révnél nyújtottam át igazolólapom. Itt kapom meg a Nagy-Villám pecsétjét is. Végszóra befut Quvic is, így hárman kelünk át a hármas komppal. Rajtunk kívül 1-2 autó, meg egy zsák fiatal van, tán osztály kiránduláson. A tömeg nem akadályoz meg, hogy izomlazítóval bekenjem magam, ki kell használni a holt idõt.

Túlparton Runner42 hamar elközlekedik, mi még vizet töltünk a kútnál. Moli-pihenõig szétszakadunk, nagyon szeretem ezt a részt a T100-ról, igen jól futható. Csanyánál becsületpecsét, és jólesõ töltekezés. Kóla és aszalt ananász jó párosítás. Nem tudom a távolság adatokat, Dobogókõig jó volna világosban eljutni. Kisrigóban 5-10 percet várni kell a levesre, de megéri, erõt ad. A cél elõtt még utoljára találkozom Quviccal, és 17:40 körül nekivágok a kevésbé ismert résznek. Sikárosi-réten nincs gond, bár csak egyszer jártam erre, még a kék elterelés elõtt. A piros háromszögön viszont elbizonytalanodok, annyira ritkák a jelzések. 7:10-re a menedékházhoz érek, bent ég a villany, de az ajtó zárva. Sehol senki, bemegyek hát a turistaházba pecsétért. Ott találom a pontõrt a pultnál, már nem fázik. Legurítok egy kólát, elõkerül a lámpa. Elõször a fejemen van, de nagy a köd, és rettentõen fázom csupasz fõvel. Lámpa kézbe, sapka vissza, így már mindjárt más. Bár ismerem a terepet Fagyoskatonáig, alig lehet látni a köveket, óvatosan kocogok.

Megvan a sárga elágazása, kezdõdik a jelvadászat. Elég komisz dolog. Egyszer jártam erre nappal. Azt tudom, ha elveszteném a jelet, keletnek kell tartanom a gerincen, és akkor elõbb-utóbb a piros sávba ütközöm. Nem biztos, hogy végig a sárgán megyek, de végül csak kikeveredek a Tölgyikrekhez. Lajosforrás egyre csak várat magára. A ponton minden jóra fordul, háromféle finom házi doppingszerrel kínálnak, igazságosan fogyasztok mindegyikbõl. Felballagok a piros kereszthez. Elõször és utoljára veszem elõ a térképem a túrán, ilyen közel a célhoz nem lenne jó eltévedni. Akadálytalanul jutok le Csikóvár aljáig, a T100-al szerzett helyismeret sokat segít. Egészen Csobánkáig kocogok, de a Kevély emelkedõjét már nem erõltetem. A nyeregben pecsételek, iszok, és beszélgetek, nincs hova sietni. Nem esik jól a lejtõ, térdeim kezdenek fáradni. Hamar átrágom magam a Rozália-téglagyárig, csak a Vendel-hegynél kell figyelni. Lámpámban az elem kezdi megadni magát, vibrál a fény, és egyre gyengébb. Ha futok, a rázkódástól néha ki is alszik. Épp azon gondolkodom, meddig bírhatja még, mikor felpillantva a téglagyár kapuja elõtt egy ló méretû kutya áll szembe velem fenyegetõen. Tán nem keresném a konfliktust így éjfél tájban, úgyhogy angolosan távozom egy balra nyíló ösvényen. A sárga, kék, és zöld jelzések valamelyikébe csak becsapódok elõbb-utóbb. A kék lett a nyerõ, folytathatom az utam, csak a lámpa bírná ki. Már csak annyi fénye van, hogy gyalogolni lehet vele, a reméltnél lassabban érek a Virágos-nyeregbe. Könnyû megtalálni a pontot, dobok még egy utolsó zsíros kenyeret a lovaknak, de igazából már a levesre vágyom. Elindulok a remekül szalagozott úton. Vizes vékony nadrágban fáznak a térdeim, meg különben is jobb lenne futva, de így jár az, aki az utolsó leheletéig ki akarja használni az elemeit. Végül a tekerõs vészlámpa nem kerül elõ, nem sokon múlott. A cédrusnál röfögésre, és csámcsogásra leszek figyelmes. Tapsolok, és rikkantok néhányat, tudja meg minden vaddisznó, hogy itt vagyok. Egy 20 fõs konda ki is szalad a cédrus alól, be az erdõbe. Szemügyre véve õket, van egy vadkan alakú de rózsaszínû is köztük, a hátán két szürke folttal. Más kaland már nem vár rám, kettõkor átlépek az ovi kapuján.

Köszönöm a szervezõk munkáját!

Beac Maxi 110

 

Az esõ napok óta szakadatlanul pityereg. Szombat hajnalban kanalazom a reggelit és nézem a szürke semmit az ablaküvegen át.

Hallgatom a monoton kopogást és olyan izgatott vagyok mintha elõször mennék sétálni. Talán jobban fel kellett volna készülni az esõ ellen. De ugyan mit lehet tenni? Elmulasztottam az elõkészítõ edzéseket. 2010-ben ezek így festenének:

kamáslitól a kalapig öltözzünk teljes harci díszbe, álljunk a kádba; nyissuk ki teljesen a hidegvizes csapot és  rögzítsük  fejünk felett a zuhanyrózsát. Járjunk helyben legalább 10 percig,váltott kezes térképhajtogatással. Majd folytassuk a mozgást egy elõkészített, agyagos földdel és vízzel töltött lavórban és negyedóra alatt próbáljuk meg a lehetõ legtöbb sarat a cipõnkbe- és cipõnkre juttatni. Ha végeztünk  kössünk 1-1 szakadásbiztos zacskót a lábfejünkre vízzel és ízlés szerinti mocorkatartalommal feltöltve éjszakára. Reggel figyeljük szorgalmasan, hogy nõnek - e már az úszóhártyáink.

Amennyiben igen, akár a Beacon is elindulhatunk:)

A hagyományõrzõ bz-rõl Magyarkúton leszáll az utasok 90%-a és elindul a rajtba. Viszonylag kevesen vagyunk és sikerül pár percen belül a meglepetésszerûen osztogatott rajtcsokihoz, depós címkéhez jutni. Rajtidõt iratok,szöszölök, majd a fiúkhoz csapódva elindulok a kéken. Néhány bringást elengedünk a rét elõtt, itt még optimisták voltak:) Pár perc után a K balra patakátkelésre invitál. A máskor nagyobb lépéssel letudható vízfolyás most egész méretesre duzzadt. Sétálós bácsi, Rushboy átugorják, én pedig visszaemlékezve nem túl sikeres iskolai távolugró eredményeimre, inkább a pár méterrel feljebb keresztbedõlt fatörzsön kelek át.

A Nagy- Kõ hegyig visszakettõ, padlógáz..nem igazán lehet sietni mivel a sár hátráltat. Szegény bicajosok kínlódnak mögöttünk, nem bírnak tekerni, de tolni se.. Utolérjük Istvánékat, s a Rokiról ismerõs Brigit. Kereszteztük a síneket, mögöttünk pedig éppen  "elszáguld" a vonat. Nógrádra térdig sár egyenruhában vonulunk be. A  Csurgó forrásnál pecsét, kb. másfél óra volt átérni.  Iszok és irány a Csóvi. A kálvária után tekintélyes patakocska késztet kerülõútra. Jobbról a fák között próbálkozok, lazán átlépem de rá kell jönni, hogy több ága van a vízfolyásnak, két víz közé kerültem:) Viszont arra nem túl mély, a gore tex bírja nagyjából. Az expedíció után visszatérünk a szimplán sáros földútra és elnyel minket az erdõ. Saj - kút elõtt bal lábbal lépek elõször  a patakból kikandikáló kõre, és azzal is akarok továbblépni..csobbanok egyet,befolyik felülrõl, ennyit a száraz cipõrõl. Emelkedni kezd, Rushboyék hegymenetbe kapcsolnak és gyorsan eltûnnek a látóhatárról. A bércen tavaly söpörni lehetett volna a fekete hangyákat az  útról,most egy sincsen. Gázolajszagot érzek az ösvényen, hm ilyen korán képzelõdnék?A Foltán - kereszthez érve elõkerül a szag forrása: munkagépek állnak meredten, körülöttük a felszántott rét, farakások.. nemrég mikor erre jártam találkoztam az erdészekkel: ide hordták a közelben széldöntés miatt kitermelt fákat és innen hordták le a volt mázsaház melletti depóba. Óh, hogy ellcsúfították a rétet.. Gyorsan tovább  dagonyázunk inkább a Börzsöny csúcsára. Délben érünk fel- jó negyedórával késõbb  mint tavaly. A komp miatt még fontos az idõ.A pontõrök fáznak az esõben és kissé furán kérdezik, hogy felmentek Hideg- hegyre? Hirtelen nem tudok mit felelni, miért ne mennénk, útba esik..A rakodóhoz lefelé "kedvenc" lejtõim várnak:)  A th.-ban belenyomom a köv. e.p. helyére a ház  szép, saját pecsétjét becsületpont gyanánt.Adok két puszit Cininek aztán vissza a jövõbe esõbe.

Az inóci vágás most meglepõen jó,majd az inóci réten kérdezem a többieket vajon merre kell menni? Régi K aszfalt, v új K kálvária? István letöltötte a túra elõtt az egyik rendezõ által feltett  tracket, abban az aszfaltos verzió szerepel. Végülis a szint és távadatoknál is. Úgy döntünk akkor aszfalt. Nem akarok rövidíteni, tényleg elgondolkodtató, hogy itt milyen elv alapján melyik út a tuti.Lehetne errõl vitatkozni,de talán tovább tartana megvitatni mint leérni Kóspallagra. Fél2 elõtt már az inóci th. pontján teregethetjük lapjainkat. Kb. 18 km a komp, saccolgatjuk, hogy az 5 vagy a 6 órásit sikerül majd elcsípni. A Börzsöny Szíve fedõnevû vendéglátóipari egység megállásra késztetne, Vaddinót szintén ám arra gondolva, hogy esetleg ezen a néhány percen múlik majd a rév átkelés kihagyjuk és töretlenül haladunk Törökmezõre. Az erdõben hatalmas gombák szegélyezik utunkat. Az esõ hol bekeményít, hol eláll ha nem figyelek rá meg se tudnám mondani, hogy éppen esik vagy sem. Teljesen átáztam már, viszont nem fázok, tûrhetõen meleg van ha mozgok. Törökmezõn a házban kapjuk a bélyegzést. 14:40kor érünk ide, 8 perccel hamarabb mint elõzõ évben.Megeszek egy csokit, ne kelljen cipelni:) A tv-ben Forma- 1, köröznek rendületlen. Sietõsen indulunk tovább. Köves- mezõ elõtt szétszakadozik négyesfogatunk, a domborodó susnyásban a létrák közt finom sár és szederágak marasztalnának.

A Hegyes- tetõ se véletlen kapta a nevét, bár inkább kétszer felmegyek rá mint egyszer le:)  Úgy számoltam, ha max 16:15ig felérünk nyert ügyünk van az átkeléssel. 15:53 - kor már dinnyével és hellyel kínálnak a torony mellett:) Felér Brigi, Vaddinó aki spontán táska takarításon van túl, és egy rasztahajú srác, akit már  más túrákon is láttam:) A dinnye finom és a pontõrök is jófejek:) A héját csak a magasfesz vezeték felett dobjuk át - mondják. István jól megküldi a vezeték felett. Az õr: nem hallottam hogy csobbant a Dunában. - Még nem ért le:) Megeszek 3 szeletet és útravalónak is viszek egyet. Az Ürmös- réten nem látom a tornyot akkora köd/pára van. Lekanyargunk a kéken Nagymarosra, 16:42kor stempli. A rendezõ urak- hölgyek nagyon jó hangulatban vannak, a zene szól, de nem rock' n roll..kapunk kólát és sós- zsíros- vajas- paradicsomos kenyerekkel tömöm magam. Ez az a táp, amit csak jónéhány kilométer megtétele után tudok élvezettel fogyasztani.A lábam nagyjából egészben van, izmaimnak- ha vannak?- semmi baja, csak a lábujjaim alsó része kellemetlenkedik.

Mészáros úr csinál rólunk pár fotót a komp elõtt ahol egy esküvõi menetbe cseppenünk. A násznépet viszik át csinosan, ropogós selyemszoknyákban, öltönyökben, mi pedig sárterepszínbe öltözve virítunk. Sétálós bácsi Visegrád felé a  Dunán jön rá, hogy a túlparton hagyta táskáját. Telefon, a szervezõk jóvoltából a Kisrigóba átveheti majd. Rushboy-jal kilépnek a K-en a kápolnánál már csak a nyomukat üthetjük. A fellegvár emelkedõje nem visel meg, igaz nem túl sebesen hódítjuk meg. A Nagy- Villám felé a K-en néhol rendes félhomály van a sûrû felhõk és lombok miatt. A parkolónál a kocsiban ülõ pontõröket  nehezen találjuk mert egy másik autó éppen eltakarta õket. 17:45kor elindulunk a Barát-halom felé. Csanya sátorban idõzik finomságok társaságában. Az aszalt ananász sikert arat, Lufi kutya szintén:) A becsületpontért köszönet!Vaddinóval  a Pap- rétre saccoltuk a sötétedést, ám ott még nincs rá szükség.Igaz, sikerül kissé benézni a K-et utána és eggyel arrébb menõ úton elindulni az ösvény helyett. Korrigálunk majd az aszfalt keresztezésekor már elõkerülnek a lámpák. Szentlászló elõtt víz csordogál mellettünk - alattunk , de ez a T100-as állapothoz képest csak harmat!

A faluba érve bizony a K és a Z közvilágításban teljesen egyforma:) Enyhe pöceszag, majd Kisrigó ahol van szerencsénk az oldalsó ajtón bemenni mert nyitva van:) 8kor megkapjuk pecsétünket és levesünket. Elõtte elvonulok lábmustrára. Meglepõdök mi rejtõzik a cipõmben: egy elfehéredett, vízben tocsogó lábvégzõdmény. Elõre leragasztottam Leukoplasttal, mivel tudom magamról h ha vizes lesz az én lábamnak annyi.. nagyjából tartja magát a ragasztás.. a sarkaimon  és a lábujjaim között- alatt díszeleg pár hólyag de nem tudom õket kiszúrni annyira puha a bõröm. Jobb híján csak körbedíszítem ragtapasszal, és megnyugtatom magam most élvezzem ki a percet, mert ennél már csak rosszabb lesz. Zoknit nem cserélek, felesleges hisz jönnek a patakátkelések. Elõtte még bekanalazom a leves levét- mert húsos volt és apró húsdarabok voltak benne ahhoz h kiválogassam- nagy pohár boroskólával leöblítve. Sétálósbácsi és Vaddinó maradnak még, Rushboy, István, és mi 2 Brigi visszatérünk az éjszakába 9 elõtt nem sokkal. Az útbaesõ patakokon mindig sikerül simán átjutni némi kerülés- gondolkodás után. Valahogy mindig a közelben terem egy fa, egy kõ ami abban a helyzetben igazi segítséget jelent. Bárhogy is kerültek oda, hálás vagyok nekik ott létükért!:) Sikáros után az elterelt K-en megyünk, a P3 elején valami morgásféle hallatszik amitõl Brigi megijed és egybõl felzárkózva középre spurizik:) Elgondolkodva nyomom az utat fel: mindig meglep ha vki megijed a vadaktól.Mi vagyunk a betolokodók náluk, természetes ha felröffent közeledtünkre-én is lekiabálom a haját az ismeretlennek ha a házamba jön. Sõt:)

Az út kellemesen dõl felfelé és egyre nagyobb a köd. A falu szélén nem aszfaltozunk el a th.-ig szépen elbattyogunk a kövekkel szórt kéken addig.  A ház nyitva, a feltünõen vidám , nem szomjas úr örömmel fogad minket. A pecsétet nem találja, a sót keresi..Megmutatja, hol vannak pecsétek, mi pedig kiszolgáljuk magunkat. 5-6féle pecsét  van, kuriózumok is akadnak - 1984 június 2  természetjáró kiállításavatás  feliratú stb.  :) Azért a Beac- Dobogókõ feliratú is elõkerül.Van zsíros kenyér, egyet megszabadítok fél centis rétegétõl , megsózom - így már egész fogyasztható. Brigi zoknit cserél és ragasztja a kidörzsölt sarkát addig. Összekapjuk magunkat és irány a sárga, ami remélhetõleg nem tûnik el a ködben. Jó passzban vagyok és érzem közelít a határvonal ahol már a talpam- lábfejem akadályozni fog a mozgásban. Szeretnék addig minél messzebbre eljutni.Elõremegyek és pásztázom az éjszakát. Egy rétnél benézem a letérést és megyünk pár percet rossz irányba. A réten egy alig látható ösvénykén kellett balra fordulni, ez 2. jára összejön..majd a forrás után egyre jobban kezd sajogni a talpam a kövekre lépéskor. Fények, Lajosforrás 0:35kor. Ez lakomázós pont: többféle süti és egyéb ellátmány vidít. A csokidarabos muffinnak nem tudok ellenállni, isteni fincsi:) Brigi úgy dönt marad, megvárja a következõket hiába gyõzködjük. Nem tudom mi lett vele utána, remélem beért és sikeresen teljesítette az elsõ Maxiját!

Rushboy-jal és Istvánnal hárman váltogatjuk a jelzéseket Csikóváraljáig. A térkép elõkerül, illetve a másolata. Vadmalac-tól láttam, hogy a Mecsek-Zselicen színes fénymásolt térképrészletekkel milyen jól megoldódik a "melyik térképen van rajta" " hogy hajtsam át úgy h ne ázzon el" problémája.Maga az ötlet annyira egyszerû, mégse jutott eszembe addig. Köszönöm, mindig tanulhatok vmit másoktól:)

Csikóváralja elõtt meglepetés a nem hivatalos piros fényvisszaverõ prizma- eleinte nem  vagyunk benne viztosak, hogy nekünk szól. Majd a ZN egy helyen négyfelé ágazik el, ami nem egy megszokott jelenség.. a parkoló feliratú tábla irányában kibukkanunk a széles útra a sorompó mellé amin sárga fényvisszaverõ mellény virít. Pilis50 igazolja ottlétünket, majd aszfaltozunk a P-on.

Megiszok egy energiaitaltnehogy elkapjon a hajnali kómázás,Csobánka, aztán fel a Kevély- nyeregbe.Tavaly rém hosszú és meredek volt, idén sokkal rövidebbnek és lazábbnak tûnt. Lehet lemosta a sok esõ a hegyet:) Tûz most nincs, 2:53kor pecsét van. Már kimondottan jó leülni, fõleg annak tudatában, hogy a Kevélyre feljönni még csak -csak jó dolog, de lefelé azon a köveken ereszkedni..Gyanúsan hamar leérünk a K-en, pár kõ masszírozza csak meg a lábam. Pilisborosjenõ elõtt kukoricás szélén haladunk, ám olyan messze vagyunk a 6os átlagtól mint Hûvösvölgy:) Rövid felfelé menet a Köves- tetõre aztán bevillan, hogy valójában nem a Kevélyrõl volt rossz ereszkedni hanem errõl a buckáról. A nyavalyás kövek mindig a lábam alá másznak, az efféle wellness- talpmasszázs már nem húzza széles mosolyra a szám. A téglagyár elõtt süppedõs sár kárpótol. A gyár hangosan zúg mintha vasárnap hajnaltájt is dolgoznának benne.El mellette az úton,kutyáknak nyoma sincs. Még egy égbemenetel van hátra a Virágos - nyeregig. Meg kell gondolnom talpam melyik részére hogyan lépjek, ez lefoglal annyira hogy észrevétlenül egyenesbe jussunk.



Aztán végtelenített diafilm:lámpám fénye, néha 1-1 kövön fán K jelzés, ugyanaz a táj ismétlõdik állandóan, mintha körbe- körbe mennénk órákon keresztül.Épp mikor megunnám elérjük végre a büfé fényeit, a réten pedig a pavilon mellett az autóban alvó pontõröket. Leülök a székbe és pecsételek magunknak.Mellettem egy tálcán hagymás- zsíros kenyér. A szél felém fújja az illatát és hányingerem támad tõle. Ránézni se bírok. Az égen fényeket látok, de Dani szerint csak képzelem õket. Ki tudja, pedig nem is ittam :) Fél 6 múlt, már csak néhány km és vége. Elindulunk és fehér- piros szalagok tûnnek fel elõttünk. Jéé, ki van szalagozva a célig az út, kellemes meglepi:) Belassulunk, egyikünk sincs már csúcsformában. Valahol a Határ - nyereg elõtt észreveszem, hogy zöldek a fák és messzire ellátok. Hm, jól bírja az elem. Aztán leesik, hogy kivilágosodott és nem kell lámpázni... Körséta jelzés, játszótér, és házak a láthatáron. Újabb kíméletlen ereszkedés a köveken, libanoni cédrus , aszfalt. Páfrány út, tudom már csak percek kérdése és beérek. Nina jön szembe, aztán a villamos húz el. Az óvodáig van benne vagy 3 méter emelkedõ, ezt legyûrve a célba kell csak befordulni. Itinert odaadom, mielõtt elfelejtem aláírom a jegyzõkönyvet, mert a bajnokságban futam volt ez is végül.

Tavaly ez volt az elsõ 100as túrám, most ez az elsõ túra amit ugyanazon az útvonalon 2.szor  megcsináltam. Nem érdekel, hogy pontosan 108 vagy  110 km és 4100 vagy 4200 méter  benne a szint- teljesen mindegy. Nem érzek elégedettséget azért mert beértem, ám azért, mert a 22 óra akárhány percbõl több mint 20 órán át vizes zokniban- cipõben voltam és kibírtam különösebb behalás nélkül igen.

Lassanként rájövök, nem az a teljesítmény hogy hány kilométert mennyi idõ alatt tesz meg az ember, hanem hogy lerombolja saját maga teremtette gátjait és határait.



Köszönöm a társaságot, a lajosforrási sütit, a pontõröknek a bíztatást és kedvességet, az ágyamnak hogy a túra után olyan sokáig elviselte hogy rajta feküdtem:))

 

30KM Éjszakai táv.

Az idei év csodás idõjárási körülményeit figyelembe véve meg sem fordult a fejemben, hogy a 110-es távon induljak el. Ennek volt egy másik oka is, hogy a budapest kupához tartozó Meteor túrák is ezen a napon voltak. A terv egyszerû volt: nappal egy Meteor este egy BEAC. Az eredeti táv 70Km lett volna (maraton + 30) de az egész hetes elõkészítésnek amit az idõjárás végzett, és a szombat reggeli állapotok láttán annyiban módosítottam az elvárásaimat, hogy beértem egy résztávval is.

A nap elsõ felében meg is csináltuk a Meteor 21A szakaszát. Rongyá áztunk dagonyáztunk a sárban, de azért élmény volt :)

Kora délután egy kis pihenõ, cipõ és ruhacsere, majd relaxként egy kis takarítás otthon :P

Este 21 körül indulunk Újpest városkaputól kocsival. A bátyám vállalta a fuvart. Rendõri kisérettel jutunk ki pestrõl (UTE - Fradi meccs) majd Szentendrét átszelve kocsikázunk fel Lajos forráshoz. Itt még egy kicsit teszek veszek, felkötöm a kamáslit is, még egyszer átgondolok mindent, hogy biztos nálam vannak e a szükséges dolgok, aztán irány a rajt, a turistaház másik oldala. Gyorsan benevezek. 21:40 kerül a lapomra rajtidõnek. Kicsit még elbeszélgetek az egyik rendezõvel az útvonalat illetõen, hogy merre is kell menni, mert én max holdvilág árokban ismerem az utat a turistaházhoz. Megnyugtat, hogy a jelzések követhetõen fel vannak festve, ellát néhány jótanáccsal, amiket igyekeztem is megfogadni a túra során. Még egy kis információt begyûjtök, hogy elvileg én vagyok a 10. induló a 30-as távon, a 110-sen "futók" pedig már elmentek. Nekik gratula gondolom, nekem meg szerencse mert talán látni fogom a lábnyomaikból, hogy merre van az arra.

Végül elköszönk a társaságtól, bátyámmal visszaballagunk a kocsiig, tõle is elköszönök, majd tényleg nekivágok a túrának. A 21:40-es rajtidõ mostmár tutira nem állja meg a helyét de különösebben nem zavar. Felfelé az ajánlot széles murvás úton megyek de a sûrû köd úgy elnyeli a lámpám fényét, hogy az orromig sem látok. A P+ letérését úgyveszem észre, hogy tejföl sötét hátérrel átvált simán tejfölre. Jól tippelem, hogy akkor ez a tisztás az a tisztás. Kimegyek a szélére, és szinte egyesével végigvilágítom az összes fát, hogy melyiken van a jelzés. Meg is találom az utat és a jelzésemet is. Ezt a terepet már ismerem, igaz tavasszal felfele jöttem rajta. Most bátran megyek lefelé, és csak akkor lassítok amikor egy egy elágazáshoz érek. Ilyenkor mindig alaposan meg kellett nézni nem bújik e meg valahol a Z+. Egy idõ után ezt is elérem. Magamban örülök a dologban, mert eddig minden jelzést elsõre megtaláltam, és még emlékeztem a rajtban begyûjtött infóra, hogy a bal oldali irányon kell elindulni rajta. Ezen ereszkedem tovább egyenesen lefelé egészen Gyopár forrásig. Na itt fogy el a tudomány. Az út egy kis tisztássá szélesedik, aminek a bal oldalán van az utolsó jel amit látok. Emlékszem, hogy errõl is mondtak valamit a rajtban de már nem tudom, hogy mit. Egyenesen indulok tovább, de nincs jelzés, végül egy õsrégi K- jelzést találok, denekem nem az kell. Visszamászok a forráshoz, megkeresem az utolsó fát amin a jelzésem volt. Attól még inkább balra van egy csapás. Ezen indulok el, de komoly kétségeim vannak, hogy ez túraút lenne, így errõl is visszafordulok. Végül harmadszorra elkezem körbejárni a forrást, és megtalálom amit keresek: jobbra felfelé is megy egy út amin ott virít a Z[]. Ezt követve lehet eljutni a turistaházhoz. Itt már csak 1-1 keresztezõdés kényszerít lassításra és pár méteres kitérõre mire megtalálom a jelzést. Végül már látom a fényeket a fák között, és már nem is hagyom magam eltéríteni. A jutalom sem várat magára sokáig. Kiérek az erdõ szélére a sorompóhoz. Ennek megörülök, ezt már ismerem a tavaszi túráról, illetve most egy láthatósági mellény van ráterítve, és ami a lényeg: lent az aszfaltúton ott vannak a pontõrök.

Pecsételés illetve pár perc beszélgetés után továbbindulok. Innen a kevély nyeregig ismerem az utat, P- végig.Csobánkán amikor az aszfaltról fel kell menni a hegy oldalába sikerül egy hasast dobnom a vizes fûre. Az elkövetõ egy szeder/borostyánból összefonódó inda volt. Felemlegetek pár híres, és kevésbé híres embert, illetve ezeknek a felmenõit is :) megpróbálom magam egy kicsit letisztogatni ami sikerül is lévén füvön estem el, és inkább csak vizes lettem. Kb a játszótérig dühbõl magamban káromkodva mentem el, igaz jórészt magamat szidtam, hogy hogy lehetek ennyire kétballábas :) Lassan az aszfaltos szakaszt magam mögött hagyom és nekivágok a tényleges emelkedõnek ami a nyeregig tart. A talaj váltakozik alattam. Van ahol jól járható, van ahol csak csúszkálok a vékony, de felázott sárrétegen. A rajt óta egyetlen túratárssal sem találkoztam. Kicsit nyomaszt, hogy ennyire egyedül vagyok a sötét és ködös éjszakában. A saját csörtetésemen kívül, csak a vaddisznókat és más nem azonoítható állatok hangját hallom. Meg is örülök amikor végre felérek a nyeregbe és a pontõrök kivilágított padokkal fogadnak. Éjfél lesz pár perc múlva... leülök melléjük egy kicsit beszélgetni, megnézzük térképen, hogy merre is megy az útvonal, eszek egy csokit, iszok egy kicsit, majd az üres üvegem egy telire cserélem. Elújságolom nekik hogy a budai szakaszt, illetve a kevélynek ezt a részét már ismerem mert voltam erre túrázni. Aztán amikor továbbindulok a sötétben és ködben csak nem sikerül megtalálni elsõre a K ösvényét. Másodjára már a jó úton indulok lefelé. A talaj itt jól járható, ha az ember vigyázz a bokájára. Vagy köveken megyünk, vagy az esõ ellenére is kemény földúton. Elõször a Z majd a S jelzésnek is búcsút intük. Itt a S letérése után van egy jó meredek lejtõ, ami azért egy kicsit csúszik de nem vészes, nincs rajta sár. Az aljában keresgélem egy percig hogy merre is kell elkanyarodni aztán eszembe jut és dobok egy balost. Széles földúton sétálok a lépteim könnyûek, a talaj kiváló, a köd sûrû. A fákat jobbról cserjés majd rét váltja fel. Balról egyszercsak kiszúrok egy beton keresztet, aminek még a táblájára is vetek egy pillantást, ami szerint 99-ben építették újra. De jó egyeseknek én nem vagyok vallásos, megyek tovább, EGYENESEN. A korom sötétben elhaladok két vadász mellett is, akikkel jól megnézzük egymást, aztán feltûnnek elõttem a város fényei, és nem sokkal késõbb elérem a vráos szélét is. Itt nézegetem, de sehol nincs K- jelzés. Oké a réten volt pár leágazás, de max cserjék voltak mindenütt, így nem volt felfestve a jelzés. Az elsõ villanyoszlop alatt lepakolok, elõbányászom a térképet és elkezdem bogarászni. Megállapítom, hogy Pilisborosjenõn vagyok. A K pedig pont annál a keresztnél térhetett le jobbra amit megnéztem. Visszamenni nem akarok, ezért nézegetem a város körvonalait, meg hogy hol tudok visszamenni a Kékre. Mivel tényleg a falu legszélén vagyok, a térkép szerint kb nyíl egynesen át tudok rajta gyalogolni jobbra, és a falu másik oldalán becsatlakozik a jelzés is. Elpakolok, és nekivágok. Erõfeszítésemet siker koronázza. Egy kis kanyar után - amivel egy kisebb palotát kerültült ki a mûút - visszaérek a szántóföldek szélére, ahol egy földút csatlakozik be. Jól látható a bokáig érõ sárban  lábnyom benne. Megörülök a felfedezésnek körbenézek és a jelzést is megtalálom. Elindulo krajta és felismerem hogy a KKK és KAB túrán is erre jöttünk. A felismerés új erõvel villanyoz fel. Egy kis emelkedõ, majd jóval több lejtõ, és már a külsõ bécsi utat keresztezem. már várom a téglagyári pontot, pontõrt mert jó lenne újra emberrel találkozni. A patakon átívelõ hídon még látom a jelzést de utána a szántóföldön megint nem... Továbbb megyek egyenesen a sínek felé. A síneknél van átjáró csinálva és 2 stramm oszlop is ki van rakva de egyiken sincs jelzés. Gyanús. Térkép elõ - csak a pilis térképe van nálam - még pont látszik rajta aminek kell, hogy a jelzés a patakkal párhuzamosan halad. Visszasétálok a patakig (kb 200 méter) és mellette a földúton végig. Eleinte jó kis porcfû van a talpunk alatt, ami lemossa a sarat a cipõrõl, de aztán elfogy, és a felszántott földön kell gyalogolni. Norbi-fitbõl sose voltam 5* így cipõnként rögtön felszedek 2 kilót :)) A végére még marad pár nagy tócsa, majd sikerül kiérnem az aszfaltra. Itt is megindulok a sínek felé, és msot már jelzést is látok. A téglagyárnál viszont sehol senki. Jobb ötlet híján a lámpával világítva, telefonnal lefényképezem az OKT pecsétjét, úgy, hogy a felirat látszódjon rajta. Egy kicsit elkedvetlenít, hogy nem volt itt pontõr. Megiszom a kézemben lévõ üvegbõl a maradék folyadékot, és újat veszek elõ. Egy csokit is elmajszolok, majd próbálom magam fejben kicsit felturbózni. Elszántan és makacsul továbbindulok. A reggeli túrát és a most megtett távot még nem érzem magamban, nem vagyok elfáradva, de az álmosság már ostromol. Virágos nyeregbe majd egy óra alatt érek fel, de már nem is sietek. Ködvan mindenhol, a fákról csöpögõ víztõl és a saját izzadságomtól pedig már bõrig áztam. A nyeregben szolidan belekérdezek az éjszakába, hogy hol van a pontõr. Válasz itt sincs. Megint lefényképezem az OKT pecsétet a felirattal együtt, és mennék tovább, amikor meglátom a réten fenn a kocsit. A pontõr ugyan bennt alszik, de egy petróleum lámpa társaságában ki van téve a pecsételõ is. Gyorsan nyomok magamnak egyet majd még egyet a téglagyár miatt :) igaz, hogy a pecsétben benne van a pont neve, de ha jár akkor jár. legalább mennyiségre meglesz :) Egy másik széken egy tálcán zsíros, hagymáskenyér pirosarannyal. Elveszek egy fél szeletet, és megcélzom a határ nyerget. A repteret eddig csak világosban és fentrõl láttam, így tévesen választottam egy 45fokban rögtön lefelé tartó utat... Valahogy nem sok jót igért hogy lent vagyok a völgyben, de derékig meg nyakig ér a gaz az út két oldalán... mintha a reptéren nem lenne ekkkora gaz... Aztán az út elkanyarodott, én meg nem. Az eredmény egy kis bozótharc, majd fûben gázolás, cipõ eláztatása, és egy új út megtalálása, amit követve visszaértem a hangárokhoz. Itt egy jobban kijárt útra tértem, amin már szalagozás és K kerékpár jelzés is volt. Ezt már nem voltam hajlandó elhagyni, és el is értem rajta a S- jelzést, majd a Pc bal oldali ágán szépen lereszkedtem a célba. Utóbbi jelzést már gyakori szalagozás is kisérte, így nem volt gond az útvonallal.

A célba 4 óra elõtt pár perccel érkeztem meg. Figyelembe véve, hogy mennyit keresgéltem az útvonalat néhány keresztezõdésben, meg az 1-2 kis eltévedésemet, és hogy nem siettem ez számomra elfogadható idõeredmény volt. Megkaptam a túra relikviáit, és a BK pecsétemet a füzetbe. Egy pohár teát elfogadtam a felkínált szolgáltatásból, majd az utolsó 4:22-es éjszakai busszal elindultam haza. 5 óra körül meg is érkeztem. Egy gyors zuhany és már bújtam is az ágyba.

A Túra rendezésérõl, szervezésérõl nekem nincs se túl jó se túl rossz tapasztalatom, igaz a rosszakat általában a 110-es távról olvastam. Az viszont igaz, hogy a 30-as távról kiderült hogy 23.5Km a szint 1000 méter helyett 750. A téglagyár be volt írva mint EP denem volt ott senki és a célban csodálkoztak, hogy miért akartam, hogy legyen EP mert szerintük ott nem is kellett hogy legyen. Majd amikor megmutattam a lapot akkor közölték, hogy fura, nem értik, de ott sose volt pont. Engem akkor ez lelombozott, amikor odaértem a nagy semmihez. Az útvonalleírás egy A5-ös lap fele volt, nem is leírás, inkább csak egy táblázat, a legminimálisabb információtartalommal.

A nevezési díj csak 200Ft volt amiért nem igértek sokmindent és útközben nem is kaptunk sokmindent. Én hajlandó lennék pl 500Ft-t is kifzetni, és akkor a +300forintért szívesen fogadnék útközben mondjuk +1 pontot és / vagy 1 szelet csokit, esetleg egy pohár teát, vagy vízutánpótlást. Mindenesetre a túrát így is sikerült teljesíteni, ami azt jelenti hogy azért az útvonal követhetõ, bár egy térkép nem árt ha kéznél van :)

Köszönöm a rendezõknek a túrát, a kitûzõt és az oklevelet, a BK pecsétet, és a relative "jó" idõt (nem esett az esõ). A ködöt csókoltatom. A 110-es teljesítõinek gratulálok. És ezzel a másfél sorral leírtam minden lényegeset a túráról :P

 Idén is indultam a Beacon. Egész héten reménykedtem, hogy kicsit javul az idõ. Pénteken már csak abban reménykedtem, hogy kicsit fog esni az esõ. Szombaton már nem nagyon reménykedtem.

Magyarkúton már szeretettel vártak a szervezõk. Reggel korán, 7.40-kor sikerült indulni. Nagyon hálás vagyok az idõpontért. Mindig jól esik minél többet menni a világosban. Indulás után hamar kiderült hogy mi vár ránk. Dagonya és vízátfolyások mindenütt.

Nográd után egy máskor csordogáló vízfolyás a térdig ért. Utána indult a mászás Foltán-keresztig. Közben Csabi és Robi megelõztek. Foltán-keresztnél nem tudtam, hogy merrõl kerüljem a rétet, mindenütt óriási sár volt.

Felbaktattam Csóványos tetejére. Meglepett, hogy nem voltak pontõrök. Az elsõ pecsét NHH-n volt. Itt feltankoltam és frissítettem.

Lefelé Kisinóc felé hiányoztak a bringások. Köves volt, vizes volt. De szerencsére nem volt esés. Egész gyorsan lehetett haladni. Kisinóc után elõjött a mai idõjárás elõnye. Máskor meg lehet sülni az aszfalton és Törökmezõ elõtt, most meg gyorsan fogytak a kilométerek. Törökmezõ után maradtam az aszfalton, gyorsabbnak találtam mint a susnyásban.

Juliánius-barát kilátóban idén is vártak dinnyével. Isteni finom volt, külön köszönet érte. Ez volt az idei legfinomabb dinnye, amit ettem.

Itt már használhatatlanra ázott a pecsételõ papírom, úgyhogy csak x-eltek a jegyzõkönyvben. 

Volt még 25 percem a 2-ig. Spuri lefelé. Síkos volt az út, óvatosan futottam. 2.02-re értem le, pont mint tavaly. Tavaly viszont sok volt az autó és nem indult el a komp. Most meg 2 méterre volt a parttól. A szervezõknek és versenytársaimnak és a komposunk jóindulatának hála visszafordultak értem. :-) Óriási szerencsém volt. Nagyon köszönöm mindenkinek.

Hárman értek ide elõttem, õk pihentebben gyorsan újra lehagytak az emelkedõn. Fellegvártól a kéken mentem tovább a Pap-rét felé. Az emelkedõk megdolgoztattak, de jó volt a terep, jól lehetett haladni. Többiek a völgyben mentek a piros jelzés mentén. A gerincen Csanya várt sátrában. Megkínált életmentõ élelemmel.

Kisrigó vendéglõben vártak az isteni levessel. Most nem mertem tovább maradni, úgyhogy a levét beletöltötték nekem a palackba. Menet közben majd megiszom.

A kék jelzés egy hídon átvezetett egy hömpölygõ patakon, ez folyik Sikáros felõl. Nem sok jót sejtetett. Áttértem az aszfaltútra, ott gyorsan lehetett haladni. Megtaláltam az ideiglenes kék jelzést Dobira. Ez a kaptató nagyon kivett belõlem minden energiát. Benyomtam egy csokit, hogy a hegytetõig kibírjam. Számítottam a tavalyi zsíroskenyérre.

Közben újramegeredt az esõ, megint teljesen eláztam. A csúcson nagyon hideg volt. Fáztam. Itt gondoltam elõször arra, hogy nem biztos, hogy végigcsinálom a versenyt.

Dobogókõre úgy látszik, hogy korán értem. 6.35 volt. A pecsételõ helyet még nem nyitották ki hivatalosan, de beírtak engem is. A büfében vettem így teát és zsíroskenyeret, kellett a kalória. Irány lefelé.

Nagyon boldog voltam, hogy világosban indultam el (6.45). Sokat futottam tovább Lajosforrás felé. Így is 2 órámba tellett, hogy átérjek oda. Ez a sárga út most sem a kedvencem, de most már még jobban ismerem.

Amikor besötétedett, lámpát kapcsoltam, de az orromig sem láttam, mert köd visszaverte a fényt. Végül a homlokom helyett a kezemben tartottam a fejlámpát, így valamicskét láttam. Ez a kilátástalanság nagyon megijesztett, ebben a ködben nem sok jót sejtetett a további rész.

Lajosforrásnál finom teát és isteni sütit kaptam a pontõröktõl. A piskóta különösen ízlett, de a muffinok is nagyon jók voltak. Köszönet érte.

Innen Csikóváraljáig tavaly társaságba mentem, most ez biztos segített volna. Háromszor veszítettem el a piros és zöld kereszteket, majd megtaláltam a zöld négyzetet. Utólag térképrõl nézve 500 méterre lehetettem az ellenõrzõ ponttól. Én pedig elbóklásztam rossz irányban a sötétben. Megzavartak a lefelé menõ utak, azokat követtem és Pomázon kötöttem ki.

Nem volt még semmi komolyabb bajom, volt néhány vízhólyag, meg karcolás. Viszont számolgattam, hogy még legalább 4 órát kellene bandukolnom és addigra azért nagyon ki lennék. Így végül oda autóval értem jöttek.

Nem teljesítettem a távot, de egyáltalán nem bánom. Nagyon örülök, hogy eddig eljutottam, jövõre visszavágok. Ez egy olyan táv, ami próbára teszi az embert. Minden tiszteletem a teljesítõknek.

Kedves szervezõk, nagyon köszönöm a kellemetlen idõ ellenére hosszú órákat töltöttetek a pontokon és vártatok minket. És még egyszer köszönöm a kompot is.

14 óra 20 perc. Kb 93 km.