Túrabeszámolók
 | Gödöllő 60/35/20 |
| új túrabeszámoló rögzítése |
| Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 |
|
| piedcat | Túra éve: 2007 | 2007.10.08 09:42:37 |
|
| megnéz piedcat összes beszámolója |
Gödöllõ 60, nekem egy kicsit több :)
2007. 10. 06.
Mivel péntek este egy megbeszélésen vettem részt, így nem tudtam Kerepesre kicuccolni, ezért másnap nem kerülhettem el a hajnali ébredést, illetve csak öt órát sikerült aludnom. Csak rontott a helyzeten, hogy hévpótló buszon kellett nyomorognom Cinkotáig, de szerencsére majdnem menetrend szerint Gödöllõre értem. Az Erkelbõl nevezés és némi szöszmölõdés után 7.35-kor indultam el.
Megszokásból mentem az elején, majdnem meg is jártam, ugyanis a piros útvonalat újrafestették, és néhány helyen eltér a régi útvonaltól. Például nem megy el a lakótelep mellett, mivel a lakók állandóan lefestették, így védekeztek a gonosz, csúnya, néha vandalizmusra is hajlamos túrázók ellen. Viszont a Premontrei temetõt megnyitották, és erre vezették az útvonalat. Én észrevettem, néhányan nem, ketten például Máriabesnyõtõl jöttek vissza (!).
Ismerõs helyeken kocogtam végig, a megázott homok nem igazán akadályozott, így bõven hetes átlag felett értem fel Margitára. Itt ért be három kerékpáros, bár az itineren kifejezetten kérték a gyalogos teljesítést. Azért nem irigyeltem õket, lapos a túra, de vannak benne bringával nehezen járható részek. Ezzel magyarázható, hogy kb. 25 km múlva tudtak csak véglegesen elhagyni, addig felváltva elõzgettük egymást.
Erdõkertesen úgy véltem, hogy egy fél szendvics megemésztése jelentõsen hozzájárulna a további haladásomhoz. Mikor visszakanyarodtam Margita felé nem várt emelkedõbe botlottam, aminek tetején megszabadultam pulcsimtól, és már a sárgán nagyobb sebességre kapcsoltam. Leértem a völgybe, befogtam egy futót, elég rossz állapotban volt, pedig csak 35-ön ment. Emlékeztem, hogy valahol Erdõkertesnél hagyott le. Próbáltam kicsit húzni, de még a pont elõtt lemaradt. Domonyvölgyben turistákat hurcoltak körbe lovas kocsikon. Egyikük megelõzött, majd valamiért belassított, így egy darabig mögötte kocogtam. A kocsin ülõ két tucat ázsiai turista pedig engem figyelt, nem mernék rá megesküdni, de mintha egyikük le is fotózott volna. :) Elképzeltem, amikor tartják otthon a beszámolót magyarországi útjukról: „Képzeljétek el, jártunk olyan helyen, ahol lovak, szürkemarhák és félõrült emberek rohangálnak.” :)
Jókor jött a frissítõ pont, energiám fogyóban volt. Megettem maradék szendvicsemet, nápolyikat küldtem utána, és néhány pohárka teával öblítettem. Elég sokan gyûltünk itt össze, a két rövidtáv itt kanyarodik vissza Gödöllõ felé. Én még csak féltávnál vagyok. Négy óra alatt értem ide, az nagyon jó idõ, és elméletileg az autópályától délre esõ kör könnyebb, mint a már teljesített északi kör. Néha elõfordul, hogy óriásit tévedek. Mint most.
Nem a jelzésen ugyan, de hamar elértem a harmincas utat, zöld háznál azonban egy tábla fogadott, ami megállásra késztetett. Az adott útvonalon október 12-ig tilos közlekedni szarvasbõgés és vadászat miatt. Remek, akkor mégis hol a búbánatban menjek?! Éppen beért két túratárs, akik csak mosolyogtak a táblán és határozatlanságomon. Behúzott fejjel nem érhet baj, ha pedig mégis lõnének ránk, akkor majd lefekszünk, és hangosan kiabálunk. :) Hallgattam rájuk. Kemény emelkedõ után, érdekes tájak következtek. Jobbról több méter magas drótkerítés, balról villanykerítés. Te jó ég, milyen állattól védenek ezek?!
Kiértem az erdõbõl, ott még volt jelzés, aztán egy nagy pusztaságon vágtam keresztül reménykedve, hogy a távoli fákon megtalálom a zöldet. Nem találtam. Talán a következõ fasornál. Hát ott sem volt. Széttártam a karjaimat, kész, úgy fest, hogy q.vára eltévedtem. Elõhalásztam a turistatérképet, ami tulajdonképpen használhatatlan, de most kivételesen szerencsém volt. Megtaláltam rajta az úttal párhuzamosan futó villanyvezetéket. Ezek szerint hamarosan Bagra érek. Az pedig marhára nincs benne a túrában. Viszont a kék jelzés itt lehet nem messze, csak át kell vágjak a vezetékek alatt. Belõttem az irányt, és egy nyüves úton megmásztam a mellettem húzódó hegyet. Közben magamban szitkozódtam, hogy miért voltam a nyáron olyan hülye, és nem vettem meg azt a kézi gps-t. Sürgõsen pótolnom kell.
Ráleltem a kék jelzésre, kicsit megkönnyebbültem, azonban nem tudtam, hogy a ménescsapási ellenõrzõ pont vajon merre lehet. Jobbra vagy balra? Felhívtam a rendezõket, feltettem a hülye kérdést, persze mivel nem tudták, hogy pontosan hol vagyok, így nem tudtak útbaigazítani. Megindultam nyugat felé, nem érdekelt, ha kihagyom a pontot, legfeljebb nem kapok oklevelet. Aztán kb. másfél km után belefutottam a pontõrökbe, akik a zöld-kék elágazásnál ücsörögtek. Csodálkoztak, honnan jövök, elmagyaráztam, hogy néhány szalag ráfért volna a letérõre, ami ide vezet. Megkaptam a pecsétet, futás tovább. Órámra néztem, elkeserített az idõ. Domonyvölgyben fél óra elõnyöm volt a kilenc órás teljesítéshez, most húsz perc hátrányban vagyok (!). Gratulálok kedves piedcat, ezt jól elszúrtad! Nem kicsit. Nagyon. Aztán bosszankodás helyett inkább arra gondoltam, hogy örülhetek, ha megúszom ennyivel, hiszen a hátralévõ út jelentõs részét még hírbõl sem ismerem. És hát a Gödöllõi-dombságban vagyok!
Bal kézben a térképvázlattal, jobb kézben az iránytûvel haladtam tovább. Sajnos úgy 45 km-nél a fáradtság utolért, így a folyamatos kocogást többször sétával kellett megszakítanom. A kékkel nem volt problémám, kanyargott össze-vissza, de folyamatosan figyeltem az irányra. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem hozom az iránytûmet. A Silver horgásztóig beértem néhány túratársat, akiket még Margita után elõztem meg (!). Frissítést követõen a p+-en szerettem volna elérni a pirosat, de közben az útvonalra ráépült néhány farm, így lapostetõs házakba, és lovakba botlottam. Én még jól jártam, az elõttem haladókat még dühös kutyák is fogadták. Persze a jelzést itt is eltüntették az új lakók, úgy tûnik a túrázók a társadalom „nem kívánatos” egyénei. Egy idõsebb túratárs kalauzolt végig a kerítések között, és végre ráleltünk a pirosra, ami visszavitt Gödöllõre.
Meglepetésben még a végén is volt részem, ugyanis az utolsó pecsétet a repülõtéri mûúton kaptuk, míg az itiner szerint ezt Bolnokán lett volna esedékes. Kiderült, hogy az itineren nem jelölték az új piros útvonalat, így végül egy darabot levágtunk az útból, nagyjából két kilométert. Részben sajnáltam, hiszen a kellemes bolnokai erdõ helyett mûúton kellett bandukolni, másrészt viszont örültem, hogy hamarabb beérek, az erõm már a vége fele járt. Futni egyáltalán nem volt kedvem, így a két utolért túrázóval masíroztunk be a városba.
9 óra 28 perces teljesítéssel érkeztem a célba öt után pár perccel. A dombságra jellemzõ vaddisznós kitûzõt, és a megszokott térkép alapú oklevelet vehettem át jutalomként. Az ellátásból csak a teát kértem, még emlékeztem a múlt heti túrára, ahol a zsíros kenyér rendesen megfeküdte a gyomromat. Fárasztó, de jó túra volt, az az eltévedés nem hiányzott, de ezeken a tájakon benne van a pakliban. Talán jövõre rátalálok a megfelelõ útra. :)
piedcat
|
| | | | |
| marton4 | Túra éve: 2007 | 2007.10.07 17:30:26 |
|
| megnéz marton4 összes beszámolója |
Gödöllõ 60 2007.10.06
Gyönyörû októberi napnak ígérkezett a mai. Általában szeptemberben elkezdem temetni a nyarat, s csak a verõfényes, virágpompás októberi napokon döbbenek rá, hogy még nincs vége a világnak. Egész héten esõs idõ volt, s „jóidõtúrázó” lévén árgus szemekkel tapadtam a meteorológia jelentésekre. Azok persze szokás szerint össze-vissza jósoltak mindent, még zivatart is. Különösen tavaly augusztus 20-a óta szinte mindennapra minden idõjárási képet felvetítenek, épp csak havat nem ígérnek nyárra, bár idõnként hetet-havat hordanak össze.
Ennek ellenére szinte mindennap megnézek legalább kettõt, plusz teletext.
Van egy túratársam, aki soha nem nézi az idõjárás jelentéseket, csak kinéz az ablakon és kész. Neki bejött. Éjjel háromkor én is kinéztem a fürdõszoba ablakon, s úgy esett az esõ, mintha dézsából öntötték volna. Ez mit sem változtatott a szilárd elhatározásomon, hogy elindulok a Gödöllõ 60-ason. Nem csalódtam. Mire Gödöllõre értem már pompás idõjárás kerekedett. Érdekes módon, dacára az elmúlt napok nagy esõzéseinek, a talaj csontszáraz maradt. Könnyû, késõ nyári felszerelésben indultam el, ami késõbb jó döntésnek bizonyult.
Máriabesnyõig futva tettem meg az utat, ahol beértem egy ismerõs túratársat, s hozzácsatlakoztam. Érdekes volt az „újnegyedben” az egyik telken tornyosuló hatalmas homokdomb, vajon mit kezdenek ennyi homokkal? Beszélgetve, jó ütemben haladtunk tovább, s valahogy a jó társaság miatt nem akaródzott elfutni. Hosszú még az út, futhatok még eleget. Babat pusztán 2 remek paripát láttam a kerítés mellett, egymással szemben, szinte egymást átölelõ, becézgetõ pózban álltak. Megpróbáltam lefényképezni õket, de észrevettek, szétváltak, felém közelegtek, s a fényképért járó csemegét próbálták behajtani rajtam. A puszta után valahol elváltam társamtól, hogy késõbb még sokszor összetalálkozzunk ezen a napon. Futva indultam tovább, de valahogy még mindig nem tudtam igazán formába lendülni. Beértem egy „nordicos” túrázót, s rövid idõn belül élénk beszélgetés alakult ki közöttünk, ami ki is tartott, még vagy 30km-en át. Elõbb nagyon szerényen nyilatkozott magáról, késõbb kiderült, hogy nagy teljesítményekre képes társra akadtam. Nem beszélve arról, hogy kiválóan tájékozódik, s még az én dumám ellenére is szüntelenül a környezõ tájat, dombokat kémlelte, folyamatosan nyugtázva, hol is járunk. Ilyen társsal, kellemes kirándulássá vált a teljesítménytúra, bár mentünk „rendesen”. Felhívta a figyelmemet a szinte mindenütt látható, õsszel gyapotszerû termést hozó,homokos talajt kedvelõ, agresszív "vaddohányra",(Asclepias syriaca -Selyemkóró, amerikából származik,eredetileg dísznövény és mézelõ,ma már veszélyes gyom) aminek irtása rendkívül nehéz. Más növények is pompáztak az októberi napsütésben, mintha nyár lett volna. A szívemhez közel áll ez a homokos dombvidék, hiszen ahol élek, a Mátra és a Bükk között húzódó dombság is valami hasonló. Aki megismeri leírhatatlan gazdagságú tájat fedezhet fel magának
A Domony-völgyi ellenõrzõ pontnál ért utol minket az elõzõ túratársam, 30km lévén úgy gondolta már megjutalmazhatja magát, s egy sör után nézett, egy nem messze lévõ „zöld házban”. Mi pedig tovább eszegettük a nápolyit, aminek egyébként, egy évvel ezelõttig, rabja voltam, de sikerült elvonnom magamtól, 7kg fogyást eredményezve. Azután némi bizonytalankodás után elértük az autópálya alatti átjárót, s rövidesen a zöld sávon találtuk magunkat. Utolértünk egy futó srácot, aki szerint okt.12-ig nem lehet belépni a területre, még turista útvonalon sem. A tiltó táblát el sem olvasva, azonnal továbbhaladtam. Késõbb azután a kilépéskor az isaszegi útnál kíváncsiságból, mégis rápillantottam a táblára, s talán az állt rajta, hogy a szarvasbõgést zavarjuk. Még hogy a turistaúton gyalogoló turisták zavarják a szarvasbõgést, ez röhej!! Talán a kedvenc idõtöltésükben zavarjuk az „Újgazdagokat”, hogy halomra öljék az erdõ állatait. Senki ne próbálja velem elhitetni, hogy az a jó erdõgazdálkodás, hogy a vadakat kerítések közé szorítva, gátolják a természetes vándorlás ösztönüket, mint például a Mátrában sok helyen, hogy nyugodtabban le lehessen öldösni õket. Ez már amolyan mûerdõ, ahol megszûnik a természetesség. A vadak sokszor (én magam számtalanszor láttam ilyet) a kerítés mellett körbe és körbe vándorolva, ösztönösen keresik a kibúvót szürkületkor. Persze álszent vagyok, mert én magam is, ha mérsékelten is, de fogyasztok húst. Nem véletlenül terjed a vegetariánus étrend. Ami bennem összecsap, az emberiség egyik fõ ellentmondása. Sajnos rosszul van a természet megszerkesztve. Ha valaki például megnéz egy rovarokról készült filmet, milyen iszonyatos gyilkolászás folyik a rovarvilágban is. Legtöbbször nem is tudom végignézni, kikapcsolom. Visszatérve a táblára, azért érdemes elolvasni mi áll rajta, nehogy valaki gyalogsági aknákat telepítve védje a területét. A területvédelemrõl még lesz szó a késõbbiekben. Egy magaslesnél éppen arról beszéltem, a túrák után hogyan szoktam „dagonyázni” a fürdõkádban, ami a társamnak is sok lehetett már, képtelen volt a jelzésre figyelni, s továbbhaladva elõbb egy kisebb, majd egy kisebb tónak is beillõ, nagyobb természetes dagonyázó helyre bukkantunk. Mivel a dagonyázást túra utánra gondoltam, ezt most fájó szívvel hagytam ki, rögtön visszafordultunk, hogy a helyes úton folytassuk tovább. (Nem véletlenül van a magasles sem a dagonyázó hely közelében.) Ezzel új szállóige keletkezett az elkavarásra. A „lakodalomban” voltunk mellé, egyenrangú kifejezésként lépett be a „dagonyázni voltunk”. Az útra kiérve, a sörtõl megtáltosodva, korábbi túratársunk jócskán elénk került. Mivel egyesíti magában a teljesítménytúrázók 3 nagy erényét (jó társaság, nagy lendület, kiváló tájékozódó képesség) igyekeztünk utolérni, s rövidesen hármasban folytattuk tovább. Kérdezte, hogy láttunk e vaddisznókat, emlékezve arra, hogy egy korábbi közös túránk során fényes nappal egy hatalmas vadkanba botlottam, megjegyeztük, csak kettõt. Ménescsapás után leváltam társaimról, úgy éreztem eljött a futás ideje. A futóizmaim kipihentetve, kiválóan mûködtek. A hátralévõ kb. 20km-es útszakaszt már egyedül tettem meg. A József fõherceg liget mellett szeméthegyekre lettem figyelmes, amin az éppen arra járó turistákkal együtt szörnyülködtünk. Az a furcsa, hogy nem teljesen kiesõ helyen van, hiszen épp egy munkagép ment el mellettem az aszfaltúton, s még sem jelenti be senki!!
Végre-végre megérkeztem a Silver horgásztóhoz. A szívélyes pontõr nápolyival és narancslével kínált, még a zsebembe is tehettem egy párat. Ekkor egy kedves jelenet zajlott le. Az országúton egy motoros „rokkant kocsi” érkezett „nagy sebességgel” s parkolt be mellénk. A tulajdonos valószínû ismerhette a pontõrt, így megállt egy kicsit diskurálni. A beszélgetésbõl kiderült, a srác(„úr) Gödöllõn járt, többek között fõzõversenyen. A kocsija egy feltöltéssel 40km-t tud megtenni. Végül a pontõr nápolyival kínálta meg a „vendéget”, aki elfogadta azt. Amikor a kezébe akarta adni, kiderült, a kezébe nem tud fogni semmit, s kérte, hogy a mögötte lévõ nylon-zsákba tegye a pár darab nápolyit. Egyet pedig egyenesen a szájába tett, mert egyik kezével sem tudott fogni. Azután távozni készült, s a pontõr srác figyelmeztette a nagy gödrök veszélyére. De Õ olyan rutinnal vezényelte vissza magát a forgalmas útra, hogy csak néztünk. A vezetéstechnikáját elismerõ megjegyzést tettem felé, amit Õ egy lágy mosollyal nyugtázott, majd felemelt fejjel, az ajkai között szorongatott nápolyival elviharzott Isaszeg irányában. Én pedig elviharzottam a piros kereszten, míg egy tanyáig nem jutottam A pontõr (aki egyébként távfutó), gondosan felkészített, mi vár rám, de a helyszínen mégis „becsõdöltem”. Ha a magánúton indulok, ahogy utasított, egy tanya kapuja vár rám. Vagy talán kapuadót kell fizetni? Elindultam tehát jobbra, gondoltam megkerülöm az egészet. Átkelve egy sorompón hamarosan egy termetes ebbel kezdtem szemezni, s amikor ugatni kezdett kihátráltam a territóriumából. A pontõr elmondta, hogy reggel elindult szalagozni, de elzavarta a tulajdonos. A gazdagsággal sajnos nem mindig jár együtt a kultúrált viselkedés. Ekkor ért utol három kerékpáros srác, akikkel már többször találkoztam a túra során. Nagy szerencsémre volt közöttük egy „sólyomszem” is, aki észrevette, hogy a két tanya sarka között van egy rés ahol átáramolhatunk. Most már bánom, hogy túratársaimnak semmilyen jelzést nem hagytam hátra, annál is inkább, mivel egyik társam Winnettou-t meghazudtoló módon képes olvasni a homokban hagyott nyomokból. Végül is, ha más-más módon is, mindenki úrrá lett a helyzeten. A célban beszéltem egy futónõvel (egyébként a Szondi50-en egy jó darabig „üldöztem”) aki a kutyakaland után hatalmas kerülõt tett. A kerékpárosokat elhagyva, akik mûszaki gondokkal küszködtek, egyedül indultam tovább. Tavaly én is sokat kerékpároztam, de az akácerdõkön, mindig a kezemben vittem a gépet, miután egyszer kettõs defektet is kaptam. Kerékpárral egyébként gyakran nehezebb a terepen haladni, mint gyalog. A gerincen hamarosan megtaláltam a Gödöllõ felé vezetõ köldökzsinórt, a piros sávot. Ettõl kezdve tájékozódási gondok már nem merültek fel, nyugodtan futottam a célig. A repülõtér mellett a villanyoszlopon egy fekete emberszabású bábut láttam, vajon mit jelképez? A Honvéd úton pedig egy nylon szatyor lógott azt egyik ház kapuján, elvihetõ felirattal. Nem néztem meg mi van benne, remélem nem egy otthonszült csecsemõ.
9:13 alatt értem be a célba. A távot az 500m elkavarást leszámítva 63km-nek mértem. Még megvártam túratársaim befutóját is, majd egy kis beszélgetés után, abban a reményben, hogy hamarosan találkozunk, rövid búcsú következett, s mindenki ment a maga útjára.
2007.10.07
|
| | | | |
|
| piedcat | Túra éve: 2006 | 2006.10.07 16:10:33 |
|
| megnéz piedcat összes beszámolója |
Gödöllõ 20
2006. 10. 07.
Nem sokkal nyolc után érkeztem meg Szilvivel Gödöllõre. A nap szépen sütött, kellemesen hûvös volt, de sejtettem, hogy néhány száz méter után már melegünk lesz. Jó idõben érkeztünk, rögtön tudtunk nevezni, így negyed kilenckor el is indultunk a túrán. Az itinert nézegetve kicsit meglepõdtem, hogy az útvonal elsõ része ismeretlen számomra. Sebaj, legalább lesz újdonság is a túrán.
Az elsõ ponthoz a régi piros jelzésen nyomultunk, át a vasúton. Bár még bõven a városban voltunk, néhol kellemes erdei utak vártak minket. Az egyetemi víztoronyban kaptunk pecsétet. A kilátás elég pazar volt, ekkor sajnáltam elõször, hogy nem vittem fényképezõt. A víztoronytól távolodván én puszedliket eszegettem, míg Szilvi valami hihetetlen gyors gyaloglós tempóra kapcsolt, egy nagyobb számú csoport elõzésébe kezdett. Alig bírtam tartani vele a lépést. Összevetettem az itinert az órámmal, és levontam a következtetést: meglehetõsen gyorsan haladunk.
Kiértünk a hármas fõútra, innen már ismerõs volt a terep: Máriabesnyõ, Pap-Miksa kút, Babatpuszta. Röpke két óra alatt értünk el a második ponthoz, a romtemplomhoz. Pedig ez már 12 km-re volt. Felfele egy kicsit belassultunk, a homokos talaj is akadályozott minket. Aztán jött a s+, ami nem Szilvi kedvenc útvonala, a tavalyi vaddisznós eset óta. Ami azt illeti, most is mozgott valami az erdõben, de akárhogy tornáztattam a szemgolyóimat, nem láttam, mi vonul a fák között. Szilvi nem is volt rá kíváncsi. :)
A balos után lefele jó volt a szalagozás, egészen addig, míg jött egy jobbos leágazás. Utána ugyanis eltûntek a szalagok, jelzés pedig nem volt. Egy futó ért minket utol, aki tanácstalanul nézett körbe, és panaszkodott, hogy már sokadjára téved el. Most is ez történt, elindultunk jobbra. Nekem már az elején gyanús volt, hogy a sárga jelzés egészen biztosan nem erre jön. Aztán egy hölgy, aki szembe jött velünk (!), meg is erõsített hitemben. Visszafordultunk, és folytattuk lefele az utat. Hamarosan rábukkantunk a sárgára, ami már Domonyvölgybe vitt, a harmadik ponthoz. Itt kaptunk nápolyit és narancslevet. Táplálkozás közben elpanaszoltuk a pontõröknek, hogy egy egészen pici szalag elfért volna az ominózus elágazásba, akkor biztos nem kavar el senki.
Miután letértünk a s+-rõl, elõkerült egy-egy szendvics, és menet közben megebédeltünk. Aztán elvétettük az utat. Babatra lefele menet, ahol átvágtunk az erdõsoron, mi ketten, a hölgy és még egy srác egyenesen mentünk, pedig valószínûleg balra kellett volna térni. Mikor megláttam a lovakat, már tudtam, hogy rossz helyen jöttünk le, de már nem volt értelme visszafordulni. Mivel ez az út kicsit jobbra tartott, így 100-200 métert rápakoltunk a távra.
Babatpuszta után Antal-hegy leküzdése már nem jelentett gondot, bár én még csak az éjszakain jártam erre. Lefele menet, már Gödöllõn az a sok szemét látványa nem volt lenyûgözõ. Pedig nagy táblával tiltják a szemét lerakását. Úgy tûnik, hiába. Szerencsétlenségére (vagy szerencséjére) Szilvinek még sikerült ürülékbe is lépnie, ami nem kutyától származott. Mégcsak lótól sem.
Az utolsó aszfaltos kilométereket kicsit megnyomtuk, néhol kocogtunk is. Így 12.20-ra értünk célba. Több kitûzõ közül választhattunk, zsíros kenyér, hagyma és tea korlátlan fogyasztása is belefért még idõnkbe. Ezen a szép õszi napon kellemes idõtöltés volt a Gödöllõ 20.
piedcat |
| | | | |
|
|
