Túrabeszámolók

Bakony 50 (52 km - 834 m szinttel - 10 óra 03 perc alatt)

Hétfőn hajnal 3-kor rémisztően szól az óra. Feltápászkodok, igen nehezen megy az összekészülődés, de ha már a lábamat kiteszem az ajtón, onnantól nincs menekvés. Ez meg is történik, és hamarosan már robog velem a vonat. Szárnál felszáll Áron, és együtt érkezünk Tatabányára, ahol Márk kocsijába bepattanva haladunk immár Herendre. Gond nélkül odaérünk, és benevezünk. Kerek 7 órakor indultunk neki a túrának. Áron végül a rövidebb távra megy, így Márkkal túrázzuk végig a napot. Szép színes térképvázlatot kapunk, nekem végig a kezemben van, jól lehet rajta tájékozódni. Az első pont 5 km-nél van, addig szinte nyílegyenesen a S- jelzést követtük, természetesen nem az aszfalton, hanem mellette a helyes ösvényen. Ez után P+ következett. Csalafinta jelzés volt, sokszor elbújt előlünk, így nagyon kellett figyelni hogy a helyes úton maradjunk. Hatalmas medvehagymák között haladunk a látszólag is igen kevésbé ismert turistaúton. Beleérünk a P- jelzésbe, amin balra fordulunk. Márknak mesélem hogy jó pár hónapja jártunk itt Orsival, szakadó esőben, Imre 40-esén. Azt is közlöm hogy hamarosan patakátkelés következik, amivel akkor igen megszenvedtünk, de a jó idő miatt remélhetőleg most nem lesz gond. Leérvén a mederbe bizony a patak iszonyúan meg volt duzzadva meglepően, így elég szenvedősen, de átkeltünk rajta. Persze cipő beázás nélkül nem tudtuk megúszni. Utolérjük Ferit és Mariannt, akik szintén Iszkiri 110-eztek előtte. Leérvén egy völgybe megmutatom Márknak, Orsival hol tévelyegtünk, de érthető, mert a régi P- jelzést eszük ágában sem volt leszürkézni továbbra sem a jelzésfestőknek. Most már tudom merre visz az új út, és gond nélkül érünk bele egy széles dózerútba, amin sokáig haladunk a P-K- elágazásig. Innen nagyon sokáig a K- jelzés a követendő. Érdekes, de ezen a részen én még sosem jártam, figyelek is mindenféle újdonságra. A 2. EP Németbánya település szélén volt, 18 km-nél. Eszünk egy csokit a sajátból, mert ellátást itt sem kaptunk. Márknak megjegyzem, hogy a pont nyitvatartások igen viccesek. A 42 km-es pont ha 6-kor indultunk volna, 4,2-es átlagra nyitna :) De mivel így 7 órási indulással is 6-os átlaggal nyomjuk, még bőven a pontnyitás előtt vagyunk, pedig azért nem szedjük szét magunkat nagyon. A másik érdekesség hogy van egy felsorolás, hogy melyik helyre milyen időben érdemes megérkezni hogy még pont szintidőbe érjünk be. Ezek perc formátumban vannak megadva. A 42 km-es pontra 634 perc, majd a célba 774 perc alatt kell megérkezni :) Németbánya után utolérjük régi ismerősömet Bátor Ferit, akivel kicsit nosztalgiázunk a régmúltról. Ez után ismét ketten maradunk, és egy igen szép völgyben csatangol tovább a K- jelzésünk. Városlőd előtt utolérjük  Jaskó, és Horváth Verát, akikkel szintén dumcsizunk egy jót. Beérvén a faluba 28 km-nél végre frissítőpont következik. Teljes kiőrlésű kenyeret majszolhatunk lilahagymával megspékelve, és citromos teát is kaptunk. 4 kenyérig meg sem álltam. Ez után Márkkal sörözünk még egy darabig, addig a csajok tovább állnak.

Ráérünk, hadd menjen a francba az a 6-os átlag már :) A település után baki az itinerben, S- jelzést ír követendőnek, de az elágazásban egy darab jel sincs, viszont balra kell fordulnunk. A jelzés csak jó 200 m után érkezik teljesen másik irányból. Megmásszuk a kálváriát, majd felmászván egy nagy rétre, igen impozáns kilátásunk lenne ha a szaharai homok nem rondítana bele az összképbe. Nagyon meleg lett, 27 fokban túrázunk tovább!! A S+-en tovább emelkedünk, és így érünk fel Áron kedvenc hegyére, a Kakastaraj 528 m-es csúcsára. Meg is állok ezért technikai szünetre :)

Elhagyjuk a csajokat újra, majd a P+-en lejtünk egy kidőlt fás részen bele a P-ba, amin egy éles jobbkanyart véve mászunk tovább, hogy a dombtetőről megcsodálhassuk következő településünket, Szentgált. Aszfaltot ér lábunk, és rémesen hosszan haladunk a településig. Szerencsére a szél lengedez, de így is kifejezetten forróság van. A faluban ismét beteleportáljuk magunkat egy vendéglátó egységbe energia pótlásra. Később megérkeznek a csajok, Horváth Vera fel is ajánl nekem három kis pizzaszeletet, jól esik. Innen számomra már kifejezetten unalmasba csap át a túra, pedig még jó 10 km vár ránk. Egy kerítés mellett haladunk egy csapáson igen hosszan. Egy kiránduló pár babakocsival próbál haladni, igen keserves látni a próbálkozást. Kiérünk egy óriási rétre, majd monoton úton törünk előre egészen a PT jelzésig. Gondoltuk valamivel elütjük az időt, biztos sok mindent lehet majd itt tanulni a tanösvényen. Körülbelül az ég világon semmit, mindössze egy tábla van a jelzés végénél. A P+-en érkezünk be Bánd településre, ahol messziről megcsodáljuk az Essegvárat, majd rémhosszú aszfalt visz tovább a turistaútnak igen jó indulattal hívható főúton. Ezen érkezünk be Herendre újra, ahol a célban átvesszük díjazásainkat, majd kellemesen elfáradva vesszük haza az irányt.

Speciel nem izgultam szét magam ezen a túrán, nem is vitt semmi extra helyre, az viszont szupi volt hogy csomó olyan részen járhattam ahol eddig még 18 év aktív túrázás során még sosem voltam.

Bakony 50 TT (Turista Magazin)

Patinás, sok éve megtartott túra (a 28. rendezés volt az idei), és voltam már Bauxit-eseményen, ami tetszett is – de ez valahogy eddig kimaradt. Pedig a Bakony közeli táj nekem (még így száz kilométerre is, sajnos), és hát múltkor nagyon megtetszett ez a környék… Ott kell lennem!

Elegáns mozdulattal gurul be a nyolcas főút szélén lévő megállóba a fehér busz, és a jókedélyű sofőr barátságosan megígéri, hogy segít majd, hol kell leszállnom Veszprémben. A megálló látszólag a senki földjén van; igen sokszor elmentem már mellette. De a látszat csal: pár perces gyaloglással érkeztem ide fel a városlődi focipályától, ahol a kocsimat hagytam. Mindebből kiderül, hogy nem körtúrára készülök ma: Veszprémből Városlődre vezet a Bakony 50 teljesítménytúra útja. Az efféle vonalvezetés hátránya (és első kihívása) a logisztika. Ha ezt sikerül megtervezni és véghezvinni, akkor már csak teljesíteni kell a túrát…

A vasútállomáson hamar lebonyolítják a szemmel láthatóan gyakorlott rendezők a nevezést-rajtoltatást, és pontban fél nyolckor útra is kelhetek. Tudom, hogy jó sok aszfalttal kezdek, de ez most kivételesen nem zavar. Veszprém óvárosa lenyűgözött másfél hete a Tekeres-völgyi maratonon, és most is hasonló (ám nem azonos) vonalvezetésre számíthatok. Zöld jelzés, hosszú ereszkedés a Séd patak mellett. Bár a város közepén járok, mégis zöldövezet, madárdal és csend fogad. Hamar feltűnnek az Óváros épületei: ezúttal felettem magasodnak, mert alulról érkezek. Megkerülöm a Benedek-hegyet, többször látom rajta a feszületet is, ahol múlt héten fotóztam a tájat. Visszaívelő kanyar, és letérek a zöldről: innen sokáig a piros sáv lesz a kalauzom. Elvezet a Viadukthoz – sőt, elvisz alatta is: újra lenyűgöz a látvány.

A patak partján zöldellnek a fák, hangos a madárdal, és nagyon-nagyon tavaszi hangulatom van. A kocsiból kiszállva (még Városlődön) rövid gondolkodás után kitettem a kis zsákomból a bekészített futófelsőt. Most áldom a döntésemet, mert a póló – vékonyka mellény – dzseki variáció is sok már; le is vetem a középső réteget. Az Állatkerthez érkezek, de az alatta lévő parkolóban – egy kocsinál – előbb beszerzem az első pecsétet. Lépcsősor következik, majd kerítés mentén szűk ösvény: ha jól sejtem, a majomház környékét látom – kívülről. Aztán felbukkan a Gulyadomb tetején a kis kilátó: most sincs szívem elmenni mellette. Visszatekinteni mindig jó, megteszem most is. Aztán zúgás le a lejtőn, a balos kanyar azonban megint fékezésre – és pár fotó elkészítésére – késztet. Ezúttal előre szalad a tekintetem: felmérhetem a következő 6-8 km kihívásait. Aztán leérkezek a domb aljába, kis kitérőt teszek a Laczkó-forráshoz, és átvágok a nyolcas főúton.

A Séd-patak hűségesen kísér továbbra is, de itt hamarosan – egy időre – elválunk. Az Ördögrágta-kőnél járok már: furcsa látvány a múlt heti ellenőrzőpont üres helye. Háromszáz éves tölgyeket mellőzök, kerékpárutat szelek át, és tavaszi héricsek látványában gyönyörködhetek. Átszelem a kopár rétet, és már fel is tűnik a fehér-narancs bója: második EP. Adom az itinert, kedves hölgyektől kapom a pecsétet, gyerünk tovább! Bevetem magam Csatár hétvégi házai közé, barátságos bácsi kérdezi: a kilátóba, ugye? És már mondja is, merre menjek… Nem ábrándítom ki, hogy tudom – és hogy ez a túra oda pont nem visz fel. Azért megköszönöm neki, és csak megerősít az elhatározásomban: naná, hogy felmegyek! Kilátót kihagyni számomra mindig vétek. Így hát a kis kápolna mellett átmenetileg a piros háromszögre térek. A kilátás most is megfog, fényképezek egy sort, és már futok is lefelé… És ez pont elég ahhoz, hogy a három túratársat beérjem, akiket az imént előztem.

Hosszú kellemes lejtő, emlékeztem, hogy itt nagyot lehet futni, és éppen több csapatot érek utol: könnyen megy az előzés. A hóvirág-mező még mindig szép, az (újra felbukkanó) patak csobogása szívderítő, és máris a márkói völgyhíd közelébe érek. Teljesen oda nem, mert előtte lekanyarodunk a pirost követve. Azért felpillantok a Malom-hegy meredek oldalára: hát igen, csinos kis szakasz, tényleg. Megkapom a pecsétet a kocsiban ülő pontőrtől – mást nem. Érdeklődésemre (ellátmány itt sincs?) egy rövid „nincs” választ kapok. Lassan 13 kilométernél járunk, ilyenkor már elő szokott fordulni valami apróság (müzli vagy gyümölcs)… na, mindegy, tovább! Sík rész következik, továbbra is a Séd partján, az út minősége kifogástalan, a mezők szép zöldek. Balra a Miklós Pál-hegy: sajnálkozva nézem. A Tüses-völgy és a kilátó, meg persze a tiszafás szép emlékeket ébreszt bennem, és szívesen mennék arrafelé. Ráadásul a piros is arra kanyarodik, de éppen itt hagyjuk el – innentől a herendi vasútállomásig a piros kereszt vezet bennünket.

Előtte azonban előbb az új híd, majd Bánd jön. A faluban – természetesen – aszfalt, amit csökkentek kicsit: betoldok itt is egy plusz kanyart. A pár perce előzött hármas csapat félreérti a helyzetet, és jönnek utánam. Bakony ötvenen vagytok? Az a piros kereszten megy, tovább! Én a látványos Esseg-várhoz igyekszem… Ők maradnak a „hivatalos” úton, bár szerintem rosszul döntenek. Pazar napsütésben csodálhatom és fotózhatom a romot (és a falut), ráadásul lefelé egy remek lejtő enged meg egy príma futást. És forgalomtól sem kell itt tartanom… Aztán ismétlődik az előbbi eset: leérkezek, és újra utolérem őket. Jön a fő utca, bal kanyar, járda a falu végéig. Ott már látható az új, nyolcas utat átívelő felüljáró: magam is arra tartok. Hatalmas beton-szörny, de hát ez is kell, értem én. Egy kis gyalogút-bicikliút azért jó lett volna… A rálátás azonban kellemes Herendre – meg a távolabbi hegyekre (amik egyúttal a távolabbi terveim is).

Herend békés kisváros, csendes kertes utcákkal, és nagyon sajnálom, hogy a híres Porcelán-manufaktúra előtt nem megyünk el. Kicsit bosszús vagyok magamra is: ide is terveztettem volna egy kis kitérőt… Helyette a meglehetősen lerobbant állapotú és külsejű állomás épülete fogad (meg Veráék): itt a negyedik EP! Pecsétet kapok, meg lehetőséget víz töltésére – a mosdóban. Hú, hát ez sem „etetőpont”: de hát akkor az hol lesz? Nos, kiderül, hogy: sehol. Olyan ezen a túrán nincs. Nyelek egyet, és a vész-tartalék szendvicsemre gondolok (amit mindig hazaúton szoktam megenni). Meg talán mintha egy müzli-szeletem is lenne… igen, itt van, ki is veszem. Kezdésnek jó lesz, a szendvicset meg majd – beosztom.

Sárga kereszt visz ki a város széléig, ahol átkelünk a síneken és hosszú egyenes emelkedő aszfalt jön. Szerencsére több helyütt is figyelmeztettek, hogy itt új vonalon (és ami fontosabb: erdei ösvényen) vezet az út. Örülök neki, jóval kellemesebb itt menni, és szebb is. Utolérem Veráékat, beszélgetésbe kezdünk – és ezt abba se hagyjuk a célig. A maradék harminc kilométert tehát együtt tesszük meg (most húsznál tartunk ugyanis). Szép erdők jönnek, kicsit emelkedünk is közben, időnként jobban is. Remek erdei utak, néha csak egy nyomon, de többnyire szélesebb, „beszélgetős” szélességűek. Ki is használjuk, jókat adomázunk, sztorizunk, nevetünk. Igen gyorsan fogynak így a kilométerek, a Magyal-tetőt mellőzzük, majd az Alsó-Hajag is mögénk kerül. Jöhet a középső, ahol EP is van. Teázó: így írja az itiner, és lám, tényleg! Komoly sátor, kedves kínálás fogad, és – langyos március végi idő ide vagy oda – jól esik a forró nedű, ízes citrom-darabkákkal. Repetázhatunk, kerül a kis kulacsomba is, és mehetünk tovább a pompás hagyma-illatban. Itt ugyanis már tart a hosszú-hosszú szakasz, ahol a medvehagyma-rajongók paradicsoma van. Kaszálni lehetne, szó szerint! Üde zöld színe, illata egészen egyedivé varázsolja ezt a szakaszt.

Felső-Hajag, kissé köves, de igen jól járható, hullámzik is, de komoly emelkedő vagy lejtő nincs. Nem is lesz, ezt tudjuk: 50 kilométeren 900 méter szintkülönbséget adtak meg: ez meglehetősen szerény. Néhol futunk is keveset, de többnyire inkább a beszélgetés diktálja a tempót. Az sem kicsi; szépen haladunk, gyönyörködünk a Bakony erdeiben, fáiban és élvezzük a tavasz illatát, hangjait. Nagyon szép ez a rész! És a következők is: itt van hamar az Öreg-Hálás, a következő EP-vel. Két kedves hölgy adja az igazolást, mi meg a szendvicset halásszuk elő. A helyére a dzseki kerül, mert teljesen felesleges már: igen kellemes egy szál pólóban is. Ki is tartunk így a célig, még a sűrű, árnyas helyeken is. Mert akad ilyen is: szép fenyvesen is átkelünk, pompás az illata, látványa egyaránt. A „Szénahordó úton” megyünk, Pápavár felé, itt már jó ideje a piros sávon. Egy helyen alaposan figyelni kell; majdnem rossz irányba megyünk, de aztán segít a térkép és a track.

Pápavár alja a következő pecsételőhely, ahol jobbról megérkezik a kék: az OKT-n megyünk innen tovább – egészen a célig. Kis réten át, majd újra erdők, hol vékonyabb, hol szélesebb utakkal. A turistajelzés néha letér, néha vissza: figyelni kell, de nincs gond. Az erdők és a fák gyönyörűek, a napsütés és a meleg pedig plusz ajándék. Errefelé több helyen érdekesen hullámos a terep: ritkán látok ilyent. Nagy árkok, vagy kis völgyek, nem is tudom – de tetszik, különleges látvány. Gyorsan a Jáger-réthez érkezünk: Németbánya közelében járunk, EP megint. De nem csak az: OKT-pecsét is van itt! Emiatt füzetet is hoztam, mivelhogy ez a szakasz még hiányzik nekem. Tényleg kis kitérővel meg is szerzem a lenyomatot, és mehetünk is tovább.

A Vámos- és a Torna-patak völgyében járunk már, többször át is kelünk kisebb-nagyobb vizeken, szerencsére gond nélkül. A délutáni nap fénye egészen káprázatos színeket varázsol környezetünkre, és fogynak, fogynak a kilométerek, észre se vesszük. Az utolsó EP-t azért igen: elköszönünk, átkelünk a hídon, tovább, lefelé. Aztán nagy rét szélén megyünk: vannak, akik kb. 50-60 métert spórolnak, és középen levágják az utat… Egészségükre. Kicsit, de folyamatosan ereszkedünk, kis kavarás egy felhagyott legelőnél, de megint megvan az ösvény, semmi gond. Aszfalt jön, de tudom, ez már nem lesz sok. És igen, felbukkan Városlőd széle, halljuk a nyolcas út zaját, majd át is bújunk alatta. És hát itt a cél is: a focipálya, beérkeztünk! Kocsim hűségesen vár az út szélén, megnyugtató látvány. Bemegyünk a kis öltözőbe, leállítom az órát: 8.49 a vége, szuper! Nem is gondoltam volna, egy beszélgetős sétának éreztem Herend óta. Gratuláció, oklevél és kitűző: a tengelic nagyon tetszik rajta! Egy-egy croissant-t kapunk, meg teát – a még mindig kellemesen meleg napsütésben, kint fogyasztjuk el.

Elbúcsúzom a lányoktól, és megköszönöm remek társaságukat. Nekem még hátravan egy kis gyaloglás, mielőtt hazaindulok: még egy OKT-pecsét – hogy a szakaszom meglegyen. Így válik teljessé a nap, és örülök, hogy nem kell buszra várnom, és visszamennem Veszprémbe – és még világosban hazaérkezek.

 Bakony 25 

2017.03.25.

Sajnos a téli időszakban elhanyagoltam a futást és mivel egyedül mentem és sietnem kellett a túra után haza, úgy gondoltam, lefutom a túrát. 

Fél 10-kor indultam Herendről, ráfordulva a vasúti átjáró utáni műútra, szomorú látvány volt a hosszú emelkedő egyenes. Kisebb-nagyobb csoportokat előztem, hamar elérkezett a műútról letérés, ahol kemény kaptatót kellett legyűrnöm. Az ellenőrzőponton sokan pihentek, a meleg tea nagyon jól esett, új erőt adott. Innentől áttért a túra a piros sávra, meredek lejtőn kellett leereszkedni, de szerencsére nem lassított le. 

Hamar a Fodortanyánál lévő, már bekerített réthez értem. Ez kellemetlen emléket idéz bennem. Tavaly a Bakonyi Nemszázas túrán éjjel itt tévedtem el, sajnos akkor még nem volt bekerítve a rész. Most egyértelmű volt az út, a kerítés mellett ereszkedtünk le. Itt sok csoportot kellett így-úgy megelőznöm, elég nehezen ment néha. Utána végre szántóföldi út jött ellenőrzőponttal, majd a piros kereszt következett, ahol már csak egy-két emberrel találkoztam. Átmászva két létrán hamarosan Csehbányán voltam. A kék kereszten a Torna-patak mellett igazi tavaszi hangulat uralkodott, nemsokára az utolsó ellenőrzőponton voltam. 

Innen kemény kaptató jött, itt gyors gyaloglásba kellett váltanom. Szántóföld szélére érve már csak 3 km volt hátra, gyorsabb futásra szavaztam, hogy sikerüljön 2:30 alatt lenyomnom a túrát. A csehbányai műútról már csak be kellett gurulni a városlődi focipályára, pontban délben ott is voltam. Megkaptam az emléklapot és kitűzőt, lenyújtottam és mentem a kocsmába, hogy megkezdjem a regenerálást. :)

2 óra 27 perces idővel elégedett voltam a túrával és a szervezéssel. Jó volt látni, hogy sok gyerek is részt vett a túrán, minden adott volt ezen a napon egy kellemes kiránduláshoz.

Bakony 25 plussz egy városlõdi kör, részben a 10-es táv nyomvonalán

GPS-el mért távolság 36,8 km, barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés 980 m. Ezen belül a 25-ös táv: 22,5 km, 620 m szinttel (A valóságban ez tényleg csak a kiírás szerinti 500 m körül van, de most ennyit mértem. Tapasztalataim szerint, a viharos szél befolyásolja a barometrikus mûszereket).

Eredeti tervem az volt a túrára, hogy elmegyek kocsival Herendre, megcsinálom a 25-ös távot, majd Szentgál felé visszagyalogolok Herendre. Mivel azonban viharos hideg szelet ígértek a békák, ráadásul egy megfázás is kezdett kijönni rajtam, egy kis hõemelkedéssel, ezért maradt a régi megoldás: Városlõdön tettem le a kocsit, s busszal mentem Herendre. Alapvetõen a hideg szél volt a döntés oka, mivel megfázást már sokszor sikerült gyalogtúrával elmulasztani.

Gyorsan sikerült benevezni, a vastag pulóvert vékonyabbra cseréltem, s nekivágtam a nem túl combos távnak. Jól jellemzi a szél, hûtõ hatását, ez évben még nem öltöztem ilyen vastagon túrára, mint most, még a szilveszter éjjeli Pilis szent keresztje teljesítménytúrára sem, pedig akkor -8 Cº volt, most pedig +6-10 Cº. Rendesen süvített a szél a fák ágai között. A szokásos aszfaltos kaptatóval értem el a Hajagokat. A természet késését jelzi, hogy nem különül el a virágok nyílása. Még van hóvirág, de virágzik az ibolya, az odvas keltike, a szellõrózsa, a bogláros szellõrózsa, a száratlan kankalin és a somfa is, viszont még nem láttam madársóskát. A térképvázlat, és a csak a jelzések felsorolását tartalmazó itiner, a valamikor kint felejtett szalagokkal együtt, okozott problémát néhány túrázónak. A túra ezen szakasza HM Verga területen vezetett. Azt tudom, hogy a Bakony Erdõ már nagyon harap a teljesítménytúrák után kint felejtett szalagokért. Jó lenne, ha a Verga is ezt tenné, hozzá téve, hogy mindkét cég meglehetõsen pozitívan áll a teljesítménytúrákhoz, illetve egyáltalán a túrázáshoz. Nehezítette a tájékozódást a kvázi itiner túlzott tömörsége is. Nem említi, hogy a sárga jelzésen akkor kell elhagyni az aszfaltot, amikor az már másodszor hagyja el azt. Az elsõre inkább azt mondanám, becsatlakozik. Csak térképrõl derül ki, mikor kell letérni. GPS nélkül, a távadatok nagyon csak tájékoztató jellegûek. Lehetnek pontosak, csak éppen GPS nélkül a gyalogosnak nincs mivel mérnie, a saccolás megy 4-5 km-es szakaszoknál enyhén szólva is csak saccolás. Az már a jelzés festés hibája, hogy Y elágazásban középen van, az-az bármelyik útra vonatkozhat, s nincs belátható távolságon belül újabb jelzés, ami segítene. Itt még tapasztalt túrázók is rossz irányba indultak. Végre letérhettem az aszfaltról. Reméltem, a következõ, meredekebb emelkedõn végre sikerül kimelegedni. Nem jött igazán össze. Szedtem egy-két marék medvehagyma levelet a szendvicshez.

Az ellenõrzõ ponton a pecséthez, jó forró teát kaptam, amit menet közben ittam meg. Valahogy nem volt kedvem ácsorogni. A Hajagokon és a levezetõ utakon a fakitermelõ gépek által összevágott utak lassították a haladást. A hegyrõl leérve nyílt terepen ballagtam Öreghálásig, ahol újabb pecsétet kaptam, s szóltak, hogy Csehbánya elõtt a P+ jelzésen kerítés van, s létrán lehet keresztezni, de akár ki is lehet kerülni. A létra új, jó minõségû, ezért nem kellett foglalkozni a kerülõ úttal, amit térképen is mutattak. Hamar beértem Csehbányára, s betértem a megszokott vendéglátóhelyre. Frissítés után, irány a Torna-patak völgye. Sajnos, csak rövid ideig mehettem ebben a kellemes völgyben, majd egy idõre ki kellett kapaszkodni belõle. Ismét egy tönkretett úton mentem. Ekkor értek utol az elsõ hosszú távos futók. Végre letérhettem errõl az útról, s visszatértem egy kis idõre a patakvölgybe. Megkaptam az utolsó ellenõrzõ pecsétet is. Mindkét patakon átvezetõ gyalogos híd ép, bár az egyiken már cserélni kellett a korlát egy részét, egy kidõlt cseresznyefa miatt. A völgybõl kivezetõ kaptatón figyeltem, van e madársóska. Sajnos nincs. A nyílt tereprõl egész jó a kilátás Városlõdre. A legelõ vége felé, a tulajdonos az úton eteti a szarvasmarháit, emiatt alig követhetõ a jelzés s el kell gondolkodni a nyomvonal megváltoztatásán, mert bokáig marhatrágyában nem lesz az a nagy élmény túrázni. Szokásom szerint, amíg csak lehetett, a mezõn mentem az aszfalt helyett. Még nem volt dél, amikor beértem a célba (csak 11.59).

Átvettem az oklevelet és a kitûzõt, s mivel jól éreztem magam, úgy döntöttem, megyek egy kört a Déli-Bakonyban is. A Kálvária felé mentem ki a faluból, hogy kevesebbet kelljen aszfalton talpalnom. Az Üveg-hegyre menet, és utána is a sárga jelzésen jöttek szembe rövid távos túrázók, akik nem igazán értették, mit keresek ott, a 10-es táv szembe irányán. Érdekes, de ezen a szakaszon, még én is csak a lefelé jöttem. Többen is panaszkodtak a rossz sárga jelzés miatt. Tény, a Déli-Bakonyban, az OKT kivételével a többi jelzés nagyon gyenge, néha csak a térképen létezik. Mivel a 10-es táv, alapvetõen a tapasztalatlan és alkalmi túrázóknak szól, nagyon kellene szalagozás. Miután fölér a jelzés a Fokhagyma-hegyre, jó darabon semmi sincs. Elsõ alkalommal, amikor erre jártam, én is GPS alapján mentem a következõ 2-3 elágazásban. Ne vegyük el a kedvüket a túrázástól. Áttértem a S+ jelzésre, s azon kaptattam a Kopasz-hegyre. Az Üveg-, és a Fokhagyma-hegyeket a Kopasz-heggyel összekötõ gerincrõl fantasztikus a kilátás az Északi-Bakony nagy részére (a Farkasgyapû fölötti hegy, a Pápavár, a Kõris-hegy, a Hajagok és talán még a Papod is látható). Jó látási viszonyok között el kell ide jönnöm, de tájolóval és távcsõvel együtt. Jelzetlen úton leballagtam a Csollányos-völgybe, az OKT-re, s elindultam vissza Városlõd felé. Egy frissen gléderezett és helyenként frissen murvázott úton visszakaptattam a Fokhagyma-hegyre, hogy jobban leizzadjak, illetve csökkentendõ az aszfaltos szakaszt, s a Kálvária felé tértem vissza a faluba. Bementem a megszokott vendéglátóhelyre egy kólára, s hazafelé vettem volna az irányt, de megérkezett az egyesületi csapat is, s megkaptam az ez évi MTSZ tagsági kártyát.

A szelet leszámítva, jó kis túra volt. A 25-ös táv könnyû, bár nem túl látványos. A 10-es táv, szerintem látványosabb, mint a hosszabb távok. Igaz, csak 150-200 m szint van benne, de abból 100 m igazán combos, nehezebb, mint a hosszabb távok bármelyik emelkedõje.

A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 600/500 Ft-ért térképvázlatos igazoló lap, oklevél és kitûzõ járt. Saját térkép elengedhetetlen! Akinek nem volt, s nem ismeri a környéket, eléggé bajban volt a tájékozódással. A Középsõ-Hajagon jó forró teát kaptunk. A 10-es távnak ehelyett, a Kálváriánál nyuszi tojás volt az ellátmány. A rajtnál és az ellenõrzõ pontokon kifüggesztették a túra térképét is, feltüntetve a Csehbánya elõtti kerítés kikerülési lehetõségét is, bár van létra is a kerítésnél.

Bakony 25

GPS-el mért távolság: 22,6 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 480 m. Ehhez jött még Herenden a buszállomástól a rajtig 1,19 km 10 m szinttel.

Városlõdön letettem a kocsit, s vártam a buszt. Bajban voltam az öltözködéssel, mivel jó idõ ígérkezett, viszont a kocsi hõmérõje, csak 2 fokot mutatott. Úgy d3öntöttem, inkább cipekszem, mint megfázzak a buszra várva. Ennek megfelelõen a túrán, két pulóvert hurcoltam végig a hátizsákban, és rajta. Meglepõen korán sikerült Herendre érnem. Menetrend szerint a busz 06.56-kor ér be, viszont GPS bekapcsolást is beleszámítva, 07.00-kor, már a vasútállomáson voltam. Márpedig nem vagyok én olyan gyors, hogy nem egészen 4 perc alatt megtegyem az 1200 m-t. Talán biciklivel. A lényeg, 07.03-ra be is neveztem. 1 túrázó volt elõttem. Még sosem értem ide ilyen jó passzban. A vastagabb dzsekit (A vékonyabb, de szintén valóban szélálló dzsekim, sajnos Pesten maradt. Már elõzõ nap is átkozódtam miatta.) és egy pulóvert a hátizsákba, s gyerünk. Elég sokan jöttek szembe. Az idõ gyönyörû, gyorsan melegszik. Kicsit merevek az izmaim, az elõzõ napi túrától, ahol azért volt egy-két meredekebb szakasz is, de kifejezetten jól esik a gyaloglás. Alig értem ki Herendrõl, már le is kéretõzött rólam a másik pulóver is. Az elsõ szakasz, kissé monoton az aszfalton, de már itt is éreztem a medvehagyma szagot. Elég sok a virág az út mentén, köztük az idén elõször láttam száras (tavaszi) kankalint. Balról erdõirtás. Nem értem miért kell egy egészséges, szép egyenes törzsû 50-60 év körüli fenyvest tarra vágni, ahol még csak a gyérítés indokolt. Végre letérhettem az aszfaltról, amivel egy meredekebb kaptató vette kezdetét. A túra legnagyobbja. A Hajagon sok a virág, s a medvehagyma mezõ folyamatos. A korai tavasznak köszönhetõen, már keresni kell a zsengébb leveleket, s megjelentek az elsõ bimbók is.

A Hajagon áthelyezték az ellenõrzõ pontot, mivel a régi helyét kezdi benõni a bozót. Pecsételés. Ittam egy teát, s már mentem is tovább. Egy darabig nagyjából szintben haladtunk, majd hosszú lejtõ következett. Ha már egyszer följöttünk a Hajagra, le is kell róla ballagni. Közben jót beszélgettem túratársakkal, medvehagymáról és egyéb virágokról, közte a madársóskáról, ami szintén a tavaszi gasztronómiai kedvenceim közé tartozik. Ahol csak lehetett, csippentettem is le pár levelet. Nevéhez illõen, kellemes savanykás íze van. Túl sokat nem célszerû enni belõle, s ha lehet, a zsengébb leveleket kell választani, mert az öregebbek enyhén mérgezõk. A szép idõben, az Öreghálásig vezetõ nyílt szakasz is kellemes. A fejünk fölött elég alacsonyan repült el egy Pápán bejöveteleket gyakorló WizzAir gép. A Rendkõ hátárról láttam már úgy C17-t, hogy alacsonyabban volt, mint én. Ezek magyarázatot adhatnak, a Rendkõ-hátán, illetve a Hajagon, található két, egy magyar, és egy szovjet pilóta emlékmûre. A korabeli rosszabb mûszerezettséggel, felhõben repülve, nem kellett túl sokat tévedni, s vége a dalnak.

Az öreghálási emelkedõn, felemlegettük, micsoda dagonya szokott itt leni, s de jó, hogy ez most elmaradt. Még nem értem el az ellenõrzõ pontot, már hallottam Viktor hangját. Egy darabig vele, és társaival ballagtam. Jót beszélgettünk. Egy nyelvi viccet is elmesélt, amit nem írok le ide, mivel igaz csak négy szóból és a de kötõszóból áll, de ebbõl TV-ben és rádióban csak a de-t nem sípolnák ki, viszont nagyon jó példa a magyar nyelv kifejezõképességére. A P+ jelzésen felemlegetjük, milyen hó szokott erre lenni, de már be is értünk Csehbányára. A vendéglátóhelyet meglátogattuk. Kellemes, kulturált hely, a falu méretéhez képest meg pláne. Az egyetlen baj vele, amit szóvá is tettünk, hogy nincs megfelelõen kitáblázva, így a túrázók zöme elmegy mellette. A májusi egyesületi túránkra már ki is néztem, hogy a K+P+ jelzésrõl 100 m-es kitérõvel „útba fogjuk ejteni”. Ittam egy alkoholmentes sört, mivel még vezettem aznap, s ballagtam tovább. Újra megelõztem, a munkatársaim csoportját, akik szóvá is tették. Õk sem vették észre a vendéglõt. A Torma-patak völgyébõl egy hegyen átkeltem a Torma-patak völgyébe (maga a völgy ezen a szakaszon alig járható), s már ott is voltam az utolsó ellenõrzõ ponton. Újabb pecsét, s gyerünk. Kellemes meglepetés! Vadonatúj gyaloghidakon keresztezhettem a Vámos- és Torma-patakot. Ez eddig, meglehetõs üggyel-bajjal volt csak lehetséges. Az emelkedõ végén, kiértünk az erdõbõl, s azt látom, jövõre lehet, hogy baj lesz az OKT ezen szakaszával, mert már leásták a villanypásztor oszlopait, s az út az elkerítendõ részen vezet. Most még azért jól lehet haladni. Az aszfalt helyett, amíg csak lehet, mellette megyek a legelõn. Egész jó idõben sikerült beérni a célba. Átvettem az emléklapot és a kitûzõt, lepecsételtettem a kupa lapot, s irány a kocsi. Elõtte, a Fenyves nem is tudom, büfé, vagy kocsmánál Pintér Józsiékba botlottam. Beszélgettünk egy kicsit. Ekkor derült ki, hogy öt óra egy perc alatt tettem meg a távot, a herendi buszállomástól, mert ott indítottam el az órámat, tudjam mennyi a szint a rajtig. Tehát ebbe az idõbe belefért a benevezés és a végén a leigazolás is. Látszik, milyen sokat számított a szép idõjárás és a száraz talaj, valamint az is, hogy csak kétszer-háromszor vettem elõ a fényképezõgépet.

Könnyû, kellemes túra ilyen szép idõben. Egy párszor már teljesítettem, de csak egy alkalomra emlékszem, amikor hasonlóan jó idõben volt részem.

Átballagtam a másik vendéglátóhelyre, ittam egy kávét és egy kólát (a kávé a hely ajándéka volt az elsõ 50 beérkezõnek) s hazafelé vettem az irányt.

A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 500 Ft-ért térképvázlatos igazolólapot (saját térkép kell!) emléklapot és kitûzõt kaptunk. A Középsõ-Hajagon citromos tea volt az ellátmány.

Bakony 50

Idén 15. alkalommal vettem részt ezen a túrán, de még most is tudott meglepetéseket okozni.

Egy átmulatott éjszaka után, késõn kelve, és kapkodva, de elértem a vonatot, ami a starthoz vitt Veszprémbe. Necces volt, mert a MÁV szokásával ellentétben hajszálpontos volt. A lényeg, hogy rajta voltam Gábor barátomal együtt.

A veszprémi startnál megvártuk, míg megérkeznek a többiek is, akik az ország különbözõ pontjairól jöttek ide, a Bakonyba.

Nevezés után napsütéses idõben kezdtünk bele a megszokott útvonalba, az elsõ etap az állatkertig hamar el is ment. Az állatkert utáni rész szerencsénkre még fagyos talajú volt, különben igen csúszós lett volna. A Laczkó forrásnál csatlakozott hozzánk még 2 hölgy is, akik a kis csapatunkkal tartottak a végéig.

Megmászva a Csatár-hegyet a kápolnánál elõkerült a pálinka is (természetesen csakis a hideg miatt), erõsítés gyanánt. Nem hiába mondják, kis mértékben orvosság.

A Csatár utáni szakaszon hóvirágok mezeje volt az erdõs szakaszon, szinte érezni lehetett, hogy itt a tavasz.

Bándot hamar elhagyva Herendre értünk, ahol egy kis kitérõvel a megszokott vendéglátóegységet is meglátogattuk. A tulaj nem volt felkészülve a szomjas túrázókra, nem volt sör. Sebaj, egy kis leó (vagy VBK, vagy vadász, ki hogy nevezi), és csapatunk kettévált. A törzs a következõ pont felé, ketten pedig utánpótlásért a boltba. A készletek feltöltése után gyors iramban mentünk a többiek után, és még a betonos szakaszon be is értük õket. Jó kis rohanás volt, az biztos.

A Hajagon medvehagyma, igaz, hogy még kevés, és kicsi, dehát a Bakony 50 is korábban volt idén a megszokottnál. Féltávnál citromos tea, ami kifejezetten jól esett a hûvös idõben.

A frissítõ pont után kicsit sárosabb, és havasabb rész jött, majd elérkeztünk a szerintem legszebb részhez. Öreghálás. Óriási a panoráma a szemközti oldalra, és elõrelátni a következõ jó 1, másfél kilométert. A pontnál csoportkép, majd a tempótól függõen az elõzetes megbeszélésünk után a csoport több darabra vált.

Mi a ráérõsebb verziót választottuk, és nem bántam meg. Sokkal több idõ volt arra, hogy nézelõdjek, és energiával töltsem fel magam.

Öreghálás után a megemelkedett vízszint miatt új, fehér jelöléssel irányítottak minket, szükség is volt rá. A patakon átkelés még így is izgalmas volt.

Ezután tulajdonképpen elértük a visszafordítót Pápaváralján, majd egy laza erdei gyaloglás után érkeztünk be Németbányára. Itt beértük a csoportunk korábbi tagjait is.

Az ezt követõ szakasz soha nem volt a kedvencem, és ez az idei évben sem változott meg. Még mindig hosszú, és lélekölõ. Szinte megváltás volt az ellenõrzõpont a Torna-pataknál. Utána ismét átkelés a mély vízû patakon, és még egy jó meredek emelkedõ.

Mire kiértünk a mezõre, és megláttam a cél, Városlõd fényeit, besötétedett. Még a teljes sötét elõtt értünk ki a mûútra, ahol még egy utolsó rohammal "beszáguldottunk" a célba.

Oklevél, kitûzõ, és a jólesõ érzés, igen, ez megvan.

A szervezõknek köszönöm, jövõre ismét itt.

Bakony 25

GPS-el mért távolság: 22,2 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 505 m.

Reggel jó passzban érkeztem Városlõdre. Alig tettem le a kocsit, már jött is a busz, amivel eljutottam Herendre. Bõ kilométeres sétát követõen gyors nevezés. Alig voltak még, s hét után egy-két perccel újra úton voltam. A napsütés ellenére elég hideg az idõ. A szokásos egy réteg ruhát, csak vagy két kilométer és 50 m szint után vetettem le. Igyekeztem minél hosszabb távot megtenni az olvadás kezdetéig. A fölázott, megfagyott, majd fölolvadt talaj a legrosszabbak közé tartozik. Ragad és csúszik, mint a jég.

Elõször a szokásos nemszeretem, hosszú aszfaltos szakaszt kellett letudni. Szerencsére helyenként elég jó a kilátás. A Hajag derekán aztán letérhettünk róla. Cserében meredekebbé vált az emelkedõ. A medvehagyma alig bujkál, viszont a boroszlán már bimbós. Késésben van a természet, ráadásul a Húsvét miatt a túra is egy héttel korábbra került. Ennek megfelelõen sokáig nem is éreztem medvehagyma szagot. Késõbb találtam egy kissé jobb foltot, s azzal együtt a szag is megjelent.

Hamarosan elértem az ellenõrzõ pontot. Pecsételés után ittam két bögre teát, miközben gulyáságyút vontatva érkezett egy UAZ, szovjet egyenruhás személyzettel. Egyiküknek rögtön meg is szavaztam 3 hónap futkosót, az egyenruhához felvett edzõcipõért. Ballagtam tovább. A Rendkõ hátán még a hó az úr, de azért lehet haladni, csak óvatosan. Az elsõ, s egyben legmeredekebb lejtõt havon tudtam le, sokkal könnyebben, mint sárban. A tömörödött hó jól tartott, csak a jeges foltokra kellett vigyázni. Sajnos az õsbükk közelében megindult az olvadás. 2-300 m-el késõbb, fejfaszerû tábla hívja föl a figyelmet a Gida-kútra, ahová le is tértem. A foglalt forrás vízvételi lehetõséget jelent. A közelében néhány fagyott téltemetõt fotózhattam. Néhány hóvirágon, és a Csehbánya központjában ilyenkor szokásos tavaszi kankalinon kívül ez volt az egyedüli virág.

A Fodor-tanya közelében, némi dagonyázás után, kibukkantam az erdõbõl. A kilátás szép. A füves részen jól haladok, bár a talaj puha. A Gella-patak elõtt kisebb erecskéket kell keresztezni. A patak elég szépen megbontotta az átereszt. Öreghálásnál az ellenõrzõpontot jó csúszós emelkedõn értem el. Ez a csúszós sár jellemezte a következõ szakaszt is, egészen a murvás út eléréséig. A patak keresztezését átlépõ kövek segítették. Utána viszont a bevágásban haladó utat betemette a hó. Fölkapaszkodtam rá, s azon ballagtam Csehbánya széléig. Sokkal könnyebben jártam rajta, mint a kiolvadó földúton. A faluban betértem a presszóba, egy kis folyadékpótlásra, bár elõször gyanús volt, hogy nincs is presszó. Sehol egy cégér. Mint kiderült, tulajdonos és névváltás történt, az új tábla meg még nincs kitéve.

Továbbmenve, a faluban egy száguldozó quados elõl kellett többször is lemenni az útról. Az erdõ szélén, a tavalyi erdõbe történõ belépést tiltó tábla fogadott, pedig hol van már az a tavalyelõtti vihar, ami kidöntögette a fákat, s ami akkor indokolhatta is a tiltást. Néhol alig látható az út. Rövidesen visszatértem a Torna-patak völgyébe, s megkaptam az utolsó ellenõrzõ pecsétet. Az elsõ patak keresztezés sima ügy, a Torna-pataknál viszont az átkelést eddig segítõ fa kidõlt, a víz pedig jó mély. A hóolvadás miatt több a víz benne, mint rendesen. Az elõttem haladó csoportnak is meggyûlt a baja az átkeléssel. A kidõlt fatörzsrõl szétnézve láttam, kissé lejjebb ígéretes keskeny hely van, ahol könnyebb lehet az átkelés. Így is volt. Egy traktorgumi és jó néhány botfából készített valaki átjárót, így könnyedén jutottam át. Megmásztam a kaptatót. A rétre kiérve megnéztem az órámat, s rájöttem, akár még egy-két órát szundikálhatok is az Óbudavár éjjel elõtt. Ezzel el is dõlt az indulás kérdése. A vasúti hidat követõen, amíg csak lehetett, a mezõn ballagtam, s hamarosan beértem a célba.

Az idõjárás kellemesebbnek bizonyult az ígértnél. Szinte végig sütött a nap. Ennek köszönhetõen egész jó volt a túra.

A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 500/400 Ft-ért fekete-fehér térképvázlatos igazolólapot, kitûzõt és emléklapot, Balaton-felvidéki Nemzeti Parki kupont, a Hajagon kiváló citromos teát kaptunk.

Bakony 50.

2012.03.31.

Az írással továbbra is hadilábon állok,így nézegessetek inkább fotókat a túráról! :)

Mondjuk itt:

https://picasaweb.google.com/108946185154098013811/Bakony50?authuser=0&feat=directlink

Amúgy meg köszönöm a lehetõséget,a rendezést,túratársaimnak pedig a társaságot!

dnvzoli

Bakony 25

Röviden, erõsen fékez a V43 3222 pályaszámú gép három kocsijával, hogy a szállított két utastól mihamarabb megszabadulhasson Herend állomáson szombaton reggel. Ez a két utas Kerek repkény és jómagam, ha jól számolom, akkor az egész vonaton tartózkodó négy személyre (mozdonyvezetõ + jegyvizsgáló + mi ketten) 555 kW névleges teljesítmény jut, húha. Mivel szûk egy órával a rajtidõ elõtt érkezünk, van egy kis idõnk, amelyet például (vonat)fotózással is el lehet ütni, és persze a túrához szükséges ellátmány beszerzésével. Találunk is egy apró ABC-t, zárva, viszont amint visszatérünk az útra, a boltos néni szólal meg mögöttünk, hogy rögtön kinyit, ha a boltot keressük. Készleteink feltöltése után visszatérünk az állomásra, gyorsan lezavarjuk a nevezést, elrendezzük a nem csekély tömegû felszerelést a hátunkon. Meglódulunk.

Rögtön az elsõ útátjáróban keresztezzük a vasutat, gondolom a szervezõk – nagyon helyesen – rájöttek, hogy nem túl szerencsés gondolat átzavarni a teljesítménytúra mezõnyét egy biztosítatlan átjárón a Bakonyt átszelõ, aránylag forgalmas fõvonalon. Tehát átkelünk a fénysorompós átjárón, egy ideig aszfaltot koptatunk, majd – követve a rendezõi instrukciókat – balra térünk, megcélozva a sárga sávot. Ez a jelzés kissé ritkásan festett, jól jönnek a régebbi emlékek, különben okozhat némi fejtörõt a helyes irány fellelése. Visszafordulva csodaszép kilátás nyílik Herendre és kicsit odébb Szentgál felé, a háttérben a védett Szentgáli Tiszafás, délnyugat felé pedig a Kab-hegy zárja a láthatárt. Szinte kivehetõek a TV-tornyot kifeszítõ drótkötelek, annyira tiszta az ég alja is. Délkeleten Veszprém városának az épületei sorakoznak, a húszemeleteshez prímán betájolhatjuk a többi jellegzetes épületet. Elõttünk pedig a Középsõ-Hajag tornyosul, a táv egyetlen komolyabb emelkedõjével. Baktatunk tovább, elhagyjuk a dombhátat, az elkerített legelõrõl betérünk az erdõbe, a „kaput” gondosan visszacsukjuk magunk után. Fel-le hullámzik utunk, a két évvel ezelõtti helyen most nem találunk szúróbélyegzõs pontot – a mezõny jelentõs része nem is jön el erre, hanem az általunk elhagyott mûúton marad. Néhányan azért lelkesen jönnek mögöttünk, néha hallani a beszélgetésüket. Elérjük újra az aszfaltutat, itt kezdõdik a meredély, medvehagyma borítja az erdõ alját, elrágcsálunk pár levelet, hogy erõre kapjunk. Szükség is van rá, a cipekedésben kissé elcsoffadok, Repkény viszont mintha jobban bírná a strapát. Trappolunk tovább a téli álmából ébredõ bükkös-tölgyes erdõben, szinte észrevétlenül érünk fel a nyeregbe, ahol a szokásos katonai sátorban táborozik az elsõ ellenõrzõpont. Teát kapunk, vehetünk hozzá citromot, valamint szõlõcukorral kínálnak a kedves, vidám pontõrök. A meleg ital jólesik a kaparó torkomnak, a szõlõcukor erõt ad, tudom, hogy csínján kell bánni vele, ezért csak két szemet dobok be belõle. Kezdõdik az ereszkedés, hatalmas fák nyiladékában sétálunk, a terhelés által megengedett legnagyobb sebességünkkel, motivál a minél korábbi vonat elérése. Kanyargunk egy mély árok oldalában, majd hirtelen kibukkanunk az erdõbõl, elõttünk a Kõris-hegy hatalmas tömbje, alatta pedig Bakonybél ismerõs házai. Jobbra gulya legelészik békésen, viszont a két pásztorkutya már kevésbé jámbor, nagy ugatással futnak felénk, így elsietünk szépen, Öreghálás felé. Visszakanyarodunk dél felé egy hosszú, elnyújtott íven, sokan egyenesen célbaveszik az öreghálási házat, mi elbattyogunk a zsákkal az elágazásig, ahol is néhány kiránduló bukkan fel szembõl. Pontosabban csak mi hisszük azt, hogy kirándulók, õk is a túrán vannak, csak tudtak egy rövidebb utat. A pontig lassan megelõzzük õket, a mai napon nem utoljára.

Elérjük az ellenõrzõpontot, amely ezen a túrán PH névre hallgat – PecsételõHely – itt egy felettébb jókedvû pártól kapjuk meg az újabb bélyegzést, elválik a két táv, az ötvenesek innen térnek a Pápavár alá, mi pedig innen indulunk Csehbányára. Kicsit kilépünk, egy leirtott részre érkezünk, messzire látni a napsütötte tájon, menetelünk a széles, jól járható erdõgazdasági úton. Csak bízom benne, hogy a kitermelt farönkök nem az ajkai erõmûben végzik. Kezdem érezni a vállamat, Repkény is hasonlót tapasztal. Megelõzünk egy idõsebb sporttársakból álló kis társaságot, láthatóan nagy lelkesedéssel üdvözölnek, örülnek, hogy más is túrázik. Elérjük lassan Csehbányát, az apró falu gondosan rendezett és ápolt házaival nagyon kellemes összhatást nyújt. Átsétálva a kis helyiségen újra az erdõben találjuk magunkat, innentõl teljesen ismerõs az út, Repkényék még terepgyakorlaton is jártak erre, mintát venni. Most az algavizsgálat kimarad, inkább felvonszoljuk magunkat egy újabb dombra, szelíd bükkerdõben folytatódik az út, leereszkedve a következõ völgybe az utolsó ponton találjuk magunkat, az Országos Kéktúra útvonalán. Az ebédre készülõ pontõrök szerint mi vagyunk az elsõ áthaladók, ez az a tény, amely nem jelent az égvilágon semmit, mégis jó érzés. Az egyik pontõr a fejszével mutatja a helyes irányt, felfelé haladunk a Torna-patak mentén, egészen a Kéktúra éles töréséig, ahol is fel kell kaptatni egy rövid, de meredek emelkedõn. Kiérünk a mezõre, az égen nagyobb felhõk kergetik egymást, mi pedig elindulunk a cél, Városlõd felé. Szinte meg sem kellene lepõdnöm, hogy az Öreghálásról ismerõs társaság robban ki a bozótosból alig egy kilométerre a kék éles kanyarától, most sem kell különösebben felgyorsítanunk, hogy elhagyjuk õket. (Cserébe hallgathatjuk a burkolt kis beszólásokat késõbb, a vasúti megállóban, majd' egy órán keresztül – mégsem kellett volna annyira sietni.) Elõttünk lassan kibontakozik Városlõd teljes látképe, felbukkan egy helyütt a Kab-hegy is, majd elérjük az országutat és a Várnak a Várak! mozgalom kiírását. Most nem motivál a Hölgykõ-vár, annak idején is majdnem visszacsúsztam az ösvényen, amikor megpróbáltam felkapaszkodni nagy hátizsákkal, majd egyszer eljövünk és megnézzük külön. Felüljárón keresztezzük a 20-as vasútvonalat és aluljárón a 8-as fõutat, utóbbitól alig néhány percre van a sportpálya és így a cél. Kétféle kitûzõ közül választhatunk, sõt, még matrica is jár, fejenként egy, sõt, valami nápolyiszelet is jár, Repkény késõbb nagyvonalúan lemond a javamra az övérõl. Elsétálunk a vasúthoz, jönnek szembe a 10-es táv résztvevõi, rengeteg a gyerek, a többség lelkesen, vidáman trappol a cél felé.

Korrekt kis túra a Bakony 25-ös távja, gyönyörû és jól követhetõ útvonallal, kevés emelkedõvel, szép erdõkkel – rétekkel. Köszönet a rendezõknek érte és a pontokon való szíves fogadtatásért, valamint köszönet Kerek repkénynek a társaságért.

-Kékdroid-

Képk

Bakony 50

GPS-el mért távolság:49,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 1000 m

Az elõzõ napokban kapott idõjárás jelentés alapján, olyan csapadékos túrára készültem, mint amilyenre a tavalyi is sikerült. „Reggel” 3 órakor Pápán esett az esõ, ezért az elõzõ esti hezitálás után, a nehezebb felszerelés mellett döntöttem. Vesztemre, mivel késõbb egy csepp esõ sem esett, s túlnyomó részt ragyogó napsütésben gyalogolhattunk, részemrõl a nem ilyen idõjárásra készült bakancsban és a téli túrákon használt kabátban. Izzadtam is rendesen, ráadásul a hátizsákba gyömöszölt felesleges cuccok is csökkentették a sebességemet. Bizony, alaposan mellényúltak a meteorológusok, mind az OMSZ-nál, mind pedig a MetNet-nél. Viszont az átvonult gyenge hidegfrontnak köszönhetõen, ez évben nem elõször remek látási viszonyok fogadtak, amit jól jelez, hogy hazafelé vezetve, a 83-as út járiföldi emelkedõjének tetejérõl és a pápai elkerülõrõl is kiválóan lehetett látni, mind a Schneeberg, mind pedig a Raxalpe tömbjét.

Már háromnegyed hatkor Veszprémben voltam, s felkészültem a háromnegyed órás várakozásra, mivel a fehérvári vonat csak fél hét után érkezik. Addig is kényelmesen beneveztem, cuccaimat rendezgettem, nézegettem a váróterem falain látható jó kis vasutas témájú fotókat (érdemes megnézni õket), üldögéltem. Egy idõ után, gyanús lett a szervezõknek, hogyan lehetséges, hogy a 114-115-ös rajtszámú résztvevõk még nem indultak el. Rá is kérdeztek, nem nálam vannak-e ezek a lapok. Megbeszéltük, hogy igen, de Ervin a fehérvári vonattal jön, nekem meg nem volt kedvem a hirtelen beesõ sok túrázó között sorban állni, így korábban rendeztem a dolgokat. Amikor bemondták a vonat érkezését, ráírattam az indulási idõt a lapokra, s gyerünk a peronra.

Amint Ervin leszállt, egy utolsó szerelvényigazítás, GPS-ek bekapcsolása, óraindítás, megbeszéljük, hogy el kéne érni a 17.07-es vonatot, s 06.40-kor tempósan nekivágtunk a táv teljesítésének. A városban gyorsan haladtunk. Az elsõ ellenõrzõ pontnál értek utol Margóék, és a két András. Beszélgettünk egy kicsit, levettem egy réteg ruhát, s gyerünk tovább. Amint az állatkert kerítését mellõztük, András elmesélte, miszerint diákként részt vett az állatkert építésében. Csak a tevéket láthattuk egy kicsit. Szép volt a kilátás a Gulya-dombról. Hamarosan leereszkedtünk róla, miközben András nagyobb tempóra váltott, Margóék utolérése érdekében. Mi mentünk a saját ütemünkben. Megegyeztünk, egy kitérõt feltétlenül teszünk a Csatár-hegyi kilátóhoz. Nagyon megérte. Közben persze begyûjtöttük a következõ pecsétet is. A hegyrõl, GPS alapján csak úgy elindultunk a piros sáv felé, átvágva a bozóton, jó meredek lejtõn. Hamarosan visszatértünk a jelzésre, s azon szaporáztuk lépteinket.

Márkónál megkaptuk a következõ pecsétet, s máris újra úton voltunk. A piros jelzést követve átkecmeregtünk a Séden. Nagyobb esõ, vagy olvadás után aligha kockáztatnám meg, inkább a régi Gázló túra útvonalán mennék Bánd felé. A kerítés mellett haladva kellemetlen meglepetés: megszüntették a bejárati kaput a Szentgáli-tiszafáshoz, s helyette sincs semmilyen átjáró, tehát aki a piros háromszög jelzést szeretné használni, s a védett tiszafást megnézni, annak vagy kerítést kell mászni, vagy.... Néhány perc múlva rátértünk a Bándra vezetõ jelzésre. A következõ laza szakaszon megettem egy szendvicset, a túrán az egyetlent.

Nemszeretem aszfalton folytattuk, ami egészen a Hajag derekáig kitartott. Herenden újabb pecsét. Az utána következõ aszfaltos rész a legrosszabb, amit a sárga jelzés privatizáció következtében történt lezárása miatt jelöltek ki a rendezõk. Sokáig egyenes, elég jól emelkedik, s nem akar vége lenni. Végül azért csak letérhettünk róla. Meredekebbé vált az ösvény, de azért toltuk neki. Miután lankásabbá vált, egy helyen megálltunk medvehagymalevelet szedni, mivel Ervin másnapra medvehagymás pogácsát rendelt a nagymamájánál.

A hegytetõn várt az egyetlen frissítõ pont, ahol a pecsét mellé jó kis teát kaptunk, amivel a kulacsokat is feltöltöttük. Itt találkoztam Istvánnal, majd pedig Pintér Jóskáék értek utol bennünket, meg egy fiatal pár, akikkel majdnem a végéig kerülgettük egymást. A teázás közben beszélgettünk egy kicsit, s iparkodtunk tovább. Sajnos a Hajagra fölfelé vezetõ szakaszon eléggé belassultunk, így bele kellett húznunk a következõ szakaszon. Az út egy szakasza kegyetlen. Még puha állapotban végig ment rajta a szürke marha gulya, majd betonkeményre száradt, a mély patanyomokkal teli út. Fûre térve aztán a lejtõn szép lassan lekocogtam.

Öreghálásnál újabb pecsét, s a piroson mentünk tovább a Pápavár felé. Elõször egy nagyon kellemes ösvényen kavarogtunk, majd egy változó minõségû murvás úton talpaltunk. A Fekete-séd után kiderült, baj van Ervin talpával, kissé feltörte a cipõ. Képes volt vékony zokniban eljönni. Odaadtam volna a tartalékomat, csak hát az 42-es, õ meg 46-os topánkát visel. Szerencsére vízhólyag nem lett, de így sem kellemes. Rátettünk egy méretes vízhólyagtapaszt, ilyen helyzetben már nekem is segített. Kétségessé vált a kitûzött 10 órás teljesítési idõ. A Pápavár aljánál az Ellenõrzõ ponton megnéztem az idõt, ha 14 óra elõtt vagyunk, menni fog a hátralévõ papíron bõ 15 kilométer 3 órán belüli teljesítése. Sajnos 14.10 mutatott az óra. Határeset. Sok esély nincs, de azért húzzunk bele. Ha a 17.07-es vonatot nem is de a 17.34-es buszt esetleg elérhetjük. Otthon, a GPS track megnézésekor kiderült, nem egészen 13 kilométer az a bõ 15.

A bakancsomban elmozdulhatott a lúdtalp betét, s éreztem valami nem stimmel. Szorosabbra kötöttem, másra nem akartam idõt pazarolni. Következmény egy vízhólyag. Persze volt aki ennél sokkal rosszabbul járt mert eddigre már ki is szakadt a talpán a vízhólyag. A kék jelzés következõ szakasza a Jäger-rétig szép. Újabb pecsét. Pintér Józsival beszélgetve, megkértem, ha túlzottan szûk idõvel érünk a célba, s az igazolás helyett elõször Ervint teszem föl a vonatra, vagy buszra, hogy ne keljen csaknem 2 órát várnia, legyen a hamis tanúnk, hogy Ervin is végig csinálta a túrát. Bevállalta, de végül nem lett rá szükség. A következõ szakaszon viszont idõmegtakarítás miatt negatív „Kispistázást” követtünk el. A kék jelzés helyett maradtunk a térkép szerint valamivel hosszabb, de könnyebben járható murvás úton. A jelzést felújítóknak is megemlítettem, mi értelme volt a murva helyett, az attól végig látótávolságban lévõ (maximum 50 m), esõk után alig járható, de helyenként száraz idõben is mocsaras vízmosásban vinni a jelzést. Ez az útvonaltól való eltérés akkora idõelõnyt jelentett, hogy többet nem is láttuk azt a két csoportot, akikkel a Hajagtól végig látótávolságban jöttünk.

Ervin egyre jobban fáradt, s igen gyakran szeretett volna megállni, de hát nagyon szorított bennünket az idõ, így sajnos noszogatnom kellett, gyerünk-gyerünk. Valószínûleg meg is unta a végére. Ezt az utolsó 10 kilométert már tényleg csak akaraterõbõl teljesítette. A négyes elágazótól, szép a volt vasúti töltésen vezetett útvonal. Végre itt az utolsó ellenõrzõ pont. Pár méterrel utána leültem egy kidõlt fatörzsre, s újrakötöttem a bakancsot. A Torna-patakon feltûnõen könnyen átkeltünk. Szóltam Ervinnek, az emelkedõn menjen a saját tempójában, s fönt várjon meg. Rám vert vagy száz métert. Kiértünk az erdõbõl. Rögtön megláttuk Városlõdöt is, amitõl új erõre kaptunk egy kicsit, s szaporáztuk tovább a lépteinket. Az aszfaltra kiérve biztattam Ervint, mégy egy utolsó erõfeszítés s bent vagyunk, ráadásul még akár választhat is, vonattal, vagy busszal szeretne hazamenni. Kripli állapotunk ellenére is hamar letudtuk ezt az utolsó szakaszt, bár társam, még a sportpálya sarkánál, a céltól 50 méterre is szeretett volna megállni egy kicsit pihenni.

Végül 16.34-kor. 9 óra 54 perces idõvel beértünk a célba. Átvettük a teljesítésért járó emléklapot, kitûzõt és csokit, beszélgettünk a már célban lévõ ismerõsökkel, majd a vasútállomás felé vettük az irányt. Szerencsére elég sok idõ állt rendelkezésünkre, így Ervin elérte a vonatot, ugyanis az állomáshoz vezetõ talán 300 m-t sikerült bõ negyedóra alatt, szó szerint leküzdenünk. Rettenetesen nem esett jól a járás, ami inkább csak vánszorgásnak nevezhetõ.

Mindent egybevéve kellemes, jól szervezett túrán vehettünk részt. Nem mentünk valami nagy idõt, de a kitûzött célt teljesítettük. Amennyiben azt is figyelembe veszem, hogy Ervin még nincs egészen 14 éves, ráadásul iskolai rendezvények miatt, utoljára januárban tudott velem teljesítménytúrázni, nem is olyan rossz a teljesítmény.

A túra ár/szolgáltatás javult tavalyhoz képest 500/400 Ft-ért kitûzõ, emléklap, nyomdában készült térképvázlatos igazolólap (saját térkép használatát mellõzhettem, már csak azért is mert nagyon hazai terepen túráztam). A Rendkõ-hátán finom forró teát kaptunk, a kulacsokba is, ami az 50-es távon igen lényeges, mivel a következõ harminc-egynéhány kilométeren, csak oda-vissza több mint egy kilométeres kitérõvel lehetett volna folyadékhoz jutni, amibõl két lehetõség ráadásul nagyon közel található a Hajaghoz. Az egyik a Fodor-tanyánál lévõ forrás, a másik pedig a Tisztavíz-forrás, a Fekete-séd keresztezését követõen. Az utolsó ilyen lehetõség viszont jó helyen leledzik, Németbánya központjában, a Bittva-híd mellett, ha csak nem szerelték le a nyomós kutat tavaly nyárvége óta.

A célban méretes nápolyi szelettel pótolhattuk az elveszített energiát. Ebben az árkategóriában, már ennyi is átbillentheti a mérleg nyelét a kifejezetten rosszról, a megfelelõre (értékarányos), sõt ha a Szent-Orbán tt-vel hasonlítom össze, akkor jóra.

Ha lehet kérni valamit a szervezõktõl, akkor azt szeretnénk többen is, ha az itineren a távolságadatok egyértelmûen az ellenõrzõ pontokhoz kötõdnének, nem pedig más tájékozódási pontokhoz. Azt már csak én szeretném, ha a felsorolt folyadékhoz jutási lehetõségek, is bekerülnének egy kis útbaigazítással a leírásba, azok számára akik nem ismerik a Bakony ezen részét.

Üdv.!

Úgy volt hogy az 50-esen megyek, de Lepke40-es vízhólyagok makacsul megmaradtak, illetve elkísért barátnõm is a túrára, és neki életében elõször elég a 25-ös. :)

Esõre készülve indultunk a vonatra, az ég is borongós volt, a radar viszont biztató képet festett. A szervezõkkel egyidõben értünk - sok ajkaival együtt - a herendi starthoz. Álmos adminisztráció, majd indulás. A picike itinertõl elõször megijedtem, de nagyon frappánsan volt megrajzolva szóval semmi gáz. Rögtön az elején útvonalmódosítás. A vasúti átjárón egybõl át kellett menni, nem tovább a sárgán. Hosszú betonos emelkedõs rész következett a Hajagra. A betonos után meredekebb emelkedõ, de már "normális" talajjal a lábunk alatt. A cipõm kivételesen nem töri a sarkaimat, fogalmam sincs miért csinálta a múltkor. A GPS-en, meg persze a fák mögötti tájból látom ám hogy emelkedünk mi rendesen. Barátnõm nehezen viseli kicsit, meg a sarkait õ is érze pedig betört agyonhasznált cipõbe jött direkt. Sebaj, alternatív megoldásokat alkalmazunk így folytatjuk utunkat emelkedve a teázóig. Finom, olyan menza izû tea volt, hörpintettünk, majd tovább.

A tetõt/webkamerát/tornyot megkerülve ereszkedünk le elég meredeken. Valahonnan ismerõs ez a rész de nem tudom honnan. Kiérünk egy gyönyörû mezõre, mondanom se kell esõnek nyoma sincs, gyönyörû cumulusok, gyenge szél napsütés, igazi tavasz. A mezõn gondolkodok, hogy hát ez is ismerõs, de tényleg fogalmam sincs. Lehet dezsávûûû. Újra emelkedik kicsit, és visszafordulok. Hoppá. Hát itt jártam már. A Sumi50 pont erre jött csak szembe a mostani úttal, ami otthon a tracklogok egymásbarakása után is tisztán látszott.

Szóval itt egy EP, vagyhát PH az itiner szerint (barátnõm szerint pihenõhely). Bár a fáradtság nem látszik rajta. Ezt követõen egy kis fennsík, patakugrás, majd ereszkedés az egyik kedvenc falumba, Csehbányára. Átvágtattunk rajta (még mindig szép hely), majd a völgyben továbbmentünk, utána ákeltünk jobbra a gerincen, és leereszkedtünk a következõ EP-hez. Épp ebédidõ környéke volt, tábortûz jó hangulat, de mi mentünk tovább már a kék csíkon. Elõször egy egyszerû patakátkelés, majd egy jó nagy csomópont. Mindketten másik irányból próbálkoztunk. Jó móka volt. Utána kis emelkedõ majd kiértünk egy szép mezõre ahol már látszódott Waschludt. Fogyasztottuk a magasságot folyamatosan. Kiértünk a csahbányai bekötõútra és már csak néhány 100 méter volt hátra a focipályáig, ahol választhattunk is a kitûzõkbõl. Barátnõm elsõ kitûzõje volt, simán bírta, pedig egyáltalán nem ilyen beállítottságú. Arra számítottam hogy ez lesz az elsõ meg az utolsó neki. Nem így lett. Otthon egész délután aludt (4.9-es átlag), majd este elkezdte nézegetni a TTT-t, hogy mi lesz a következõ. :)

Szóval jó kis túra volt szép idõben.

Képek a szokásos helyen: (6300 fölött a letöltések száma)

http://share.ovi.com/users/czuczaitamas

Nagyon szép helyeken mentünk és nagyon jó hangulatban tellett az egész nap. A nevezési díj barátságosan alacsony. Egy frissítõponton teát (másfél liternyit :) ) a célban pedig csokit kaptunk. Annyi volt csak az elején a gubanc, hogy az elvileg 3 kilóméterre lévõ elsõ ellenörzõponthoz 50 perc alatt értünk el teljes sebességen pedig nem tértünk le az útról sehol sem. Valahol ez biztosan el van mérve. Ja és a piros jel is sikeresen félrevezetett, így nem túl hatékonyan kezdtük a túrát. Talán nem is értünk volna célba, ha Anikó segítségünkre nem siet a GPS-ével.

Bakony 10 Dórikával és Doriccal

Ezen a hétvégén "megszereztük" Dórikát az unokánkat. Rábeszéltük egy szombati túrára. Péntek este megnézte a kitûzõgyûjteményünket és miután megtudta, hogy Õ is kaphat egyet azonnal igent mondott. A táv és az idõjárás is ideális volt a programhoz, nagyon jól éreztük magunkat köszönjük.

A túra után hazafelé még megnéztük az Esseg-várat és körülnéztünk a Csatár-hegyi kilátóból.

Pár kép a túráról: picasaweb.google.hu/Laszisz/Varoslod10#