Polar Kaptárkövek Trail 15k

              Kaptárkövek 55

Előnyök:

- érdekes, tematikus túra, emellett nagyon szép az útvonal, sok látnivalóval, kilátóponttal

- kedves pontőrök, jó hangulat a túrán

- jó ellátás az útvonalon

Hátrányok:

- az itiner nem tartalmazott útvonalleírást, a térképvázlat elnagyolt volt

- több olyan csomóponton nem volt szalagozás, ahol nem volt turistajelzés, ezért a tájékozódás saját adatok nélkül nem volt lehetséges

- a célban nem volt ellátás

 

És bevonzotta... (Kaptárkövek 55)

Az idõ jó, a szint nem sok, leginkább a tájékozódástól félek - mondtam páromnak Kerecsend után az autóban, hasítva a hevesi hajnalban Eger felé, elsõ Kaptárkövek túránkra érkezõben. Minden kezdet nehéz, gyakorlat teszi a mestert, ilyeneket mondott volna a hátsó ülésrõl O. Nagy Gábor, ha történetesen velünk utazik.

A rajt helyszínét (Eger, Leányka utca) könnyedén megtaláltuk, parkolóhely volt, hét óra elõtt nem sokkal el is indultunk. Az elsõ ellenõrzõ pontig (Nyerges-hegy) rendben is ment minden, fantasztikus panorámával köszöntöttek az elsõ kaptárkövek. Minden elég egyértelmûen volt jelölve, táblák, festések, szalagok segítették a tájékozódást. Annyira egyszerûnek és kényelmesnek tûnt ez "túravezetés", hogy az ember a saját képességeit (eszét, szemét, térképét, itinerét) el is feledkezett használni. Egy helyütt csodálatos szalag vezetett be a mezõbe, frissen lengette a reggeli szellõ... elcsábultunk, vele mentünk. A váratlan szembeforgalom kezdett gyanús lenni, majd már egy bõ kilométer megtétele után két bosszankodó túratárs adta tudtunkra, hogy "ha 55, akkor elba..." - és itt nem a nagy német folyóra gondoltak. Hát újra megtettük a jó kilométert, vissza a bûnös szalagig, ahol észrevettük a piros jelzést, amire át kellett volna váltanunk, majd egy pár méterrel - immár a helyes úton- tovább menve a földre felfújva ott volt az 55 km felirat és egy nyíl. Valószínûleg a trail útján mentünk a szalaggal. Figyelmetlenek voltunk, tény, de ha az a földre fújt 55 nem a keresztezõdés után, hanem elõtt van pár méterrel... de nem elõtte volt. Ilyenkor nemcsak az a probléma, hogy az ember idõt és energiát veszít, hanem az is, hogy a frusztráció a motivációt, a mentális összeszedettséget is kikezdi.

Mentünk tovább, a vizes-harmatos fû miatt immár teljesen elázott cipõben, jött a  Királyszéke kaptárkõ (2. EP) Szomolya elõtt, ez is nagyon szép volt.  Bogács elõtt, a Milleniumi kilátónál kialakított frissítõ pont (3. EP) jó hatással volt ránk, minden tekintetben.

De a vesszõfutás még nem ért véget. Ha mással történik, a túra legviccesebb része címet kaphatná a most következõ szakasz. De mi kevésbé tudtunk akkor még nevetni. Történt, hogy Cserépváralja elõtt  kiértünk egy mezõre, s nem is gyanakodtunk, hogy rögtön "jobbra el"-t kellett volna csinálnunk. Beszippantott a csodálatos látványával és friss illataival a rét, aminek a túlsó oldalán hosszasan keresgettük a pirosunkat, majd visszamentünk az utolsó jelzésig (a rét elejére), ahol ebbõl az irányból már látszott balra a következõ. Ami bement az erdõbe, s szépen csurgott a széles erdészeti út lefelé. Annyira megörültünk, hogy újra jó úton vagyunk, hogy meg is feledkeztünk a jelzés meglétérõl megbizonyosodni. Jó ideig mentünk lefelé, mikor már gyanús lett a hiány - mint utóbb kiderült, rögtön a mezõ sarkán, az erdõbe beérve a "balra el" lett volna a helyes, egy kis ösvény vitte el a pirosat.  Vissza fel, s a helyes ösvényen le.

Frusztráltan bár, de törve nem, végre leértünk Cserépváraljára (4. EP).  Egy újabb kaptárkõnél (Nagykúp) szúróbélyegzõ várt (5. EP). Ez után következett a túra tájékozódás szempontjából talán legnehezebb szakasza, de korábbi hibáinkból tanulva figyelmesek voltunk, és a nyomtalanul a cserjésbe tûnõ sárga, vagy a hosszú jelzetlen mezei szakaszok sem fogtak ki rajtunk. Így a 6. EP-n át (Ördögtorony kaptárkövek) beestünk Cserépfaluba, majd Bükkzsérc felé vettük az irányt.

A Pelyhe-pince (7. EP, 38 km) fantasztikus zsíros kenyere és laza fröccse újra életet lehelt belénk, így vágtunk neki a túra legmagasabbra (de csak 570 m köré) vezetõ útszakaszának. A Kövesdi-kilátónál (8. EP) egy újabb szúrópróba következett, majd alig egy kilométer múlva egy igazi (a 9.) EP, frissítõvel (Dobó vadászház). Az utolsó, 10. EP-nél (Nagy-Eged) fiatal srácok heverésztek, talán a napsütés és némi Zubrowka is fokozhatta az idillt, viccesen mondtam is nekik, hogy így ötven km tájban már érthetõ, hogy elfáradtak. Remélem, poénnak vették, mert annak szántam. De írígylésre méltó henyélésük már elõre vetítette, hogy hat km múlva ez már a mi osztályrészünk is lehet, s egy meredek, köves lejtõn leereszkedtünk Egerbe - hogy a tervezettnél kicsit hosszabb túra után, de annál jobban megérdemelten átvehessük csodálatos kitûzõnket és oklevelünket.

Összességében nagyon szép túra volt, jövõre (miután a gyakorlat megtette a mestert) már nagyobb helyismerettel vágunk neki e fanatsztikus tájnak... és természetesen jövõre sem marad ki a túra végeztével a Szépasszony-völgy és Tóth Feri bá' 46-os (Egri Borvár) pincéje... amit idén - csodák-csodája - itiner és szalagozás nélkül is valahogy egybõl megtaláltunk.

Kedves Túratársak!

Az idei Kaptárkövek Túra képei egy csokorban,az én szemszögembõl:

http://www.youtube.com/watch?v=EU8d8SS5dtQ

 Kaptárkõ 55 teljesítménytúra beszámoló 2013.06.15

A túrán készült néhány fotó.

 https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Kaptarko5555kmEsTeljesitmenytura?authuser=0&authkey=Gv1sRgCNGclZjA0dWu7QE&feat=directlink

Tóth Árpád: Ó, édes napsütés!...

Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul

 A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,

 Megannyi drága serleg, szinültig telt kehely,

 Melybõl a habzó, dús fény részeg bõséggel csordul -

 És részegít a látás, szeszéllyel kitalált

 Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,

 És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez

 Emelem az ömlõ fény egyetlen italát...

A szõlõhegyen felfelé

Haladok felfelé a szõlõhegyen. Magamba „iszom” a felkelõ nap fényét. Június reggel van. Újra itt a nyár. A Nagy Nyár. Ezért érdemes élni igazán. Ez a végsõ üdvözülés, a mindent betakaró, minden zugba beleselkedõ, szikrázó jó idõ, ami most beeszi magát az összes porcikámba. Tõlem balra, a tarka réten már felébredt a bakszakáll. Szelíd, aranysárga, sugaras virágai bársonyosan tükrözik vissza rám megannyi kis napocskaként a lelket gyógyító napenergiát. Használ a töltés, tényleg jókedvûnek és erõsnek érzem magam. Hívogat ez az 55km, ami elõttem áll, sok-sok csodájával és a mozgás örömével. De jó is élni egy ilyen szép júniusi reggelen, amikor egy várakozással teli, csodás napnak nézek elébe. Visszakacsintok még egy szép szál feketeökörfarkkóróra, ami, egymás alatt körben sorakozó, sárga virágaival, puhán lila „szõrõs” porzóival szemez a keletrõl jövõ életet adó áldás felé, és most egy pillanatra nekem osztja az áldást, majd befordulok az egri hegyközség szõlõsorai közé.

Via Szomolya

Itt azonnal társam akad, egy 30-as távon induló sporttárs személyében, akitõl majd az elsõ kaptárkövek megtekintése után válok el, itt válik szét a két táv útvonala. Addig társakká szegõdünk, és rögtön összebarátkozunk. Ez jó. Már társam is van. Közös erõvel navigáljuk magunkat a néhol tévesztõs szakaszokon, ami egy pici „malõrrel”, amit gyorsan korrigálunk, sikerül is. Aztán abban a kölcsönös reményben válunk el, hogy valamelyik túrán hamarosan találkozunk. Úgy legyen! Tovább indulok a Szomolya felé vezetõ Via Szomolya mészkõbe vált mély útján, lassan kezd beindulni a lábam. Hamar a Szomolya felé kanyarodó útra érek, ahol a piros jelzés és a Mária út jelzése mellett hívogatóan jelenik meg a szomolyai cseresznye piktogramja is a fán, amirõl méltán híres ez a település. Nem rég tudományos vizsgálatnak vetették alá ezt a gyümölcsöt, és megállapították, hogy különösen magas a flavonoid-tartalma, más hasonló gyümölcsökhöz képest is, és egyéb jó hatású anyagokban is bõvelkedik. Már a színe is olyan sötét, fekete, ami ránézésre sejteti a tudományosan is igazolt, komoly beltartalmi értéket. A flavonoidokat a növények saját védelmükre termelik, és választják ki minden szervükben. Ma már több ezer félét ismerünk belõle. Az elsõt egy magyar Nobel-díjas professzor, Szent Györgyi Albert izolálta citrusfélékbõl. A flavonoidok nem csak a növény, hanem azt elfogyasztó ember számára is nagyon hasznos anyagok tudnak lenni, hogy csak az antioxidáns, daganatmegelõzõ és jótékony szív-érrendszeri hatásai említsem, ebben a nem túrabeszámolóba illó fejtegetésben. Minden tudományos ténynél és bizonyítéknál meggyõzõbb erejû viszont, ha az ember kezébe veszi és megkóstolja ezt a rövid szárú cseresznyét. Többé garantáltan nem felejti az ízét, s a szervezet sóvárogva kívánkozik utána akár évekig is, mire a szükséges adagját megkapja, és végre belõheti magát a jóságos flavonoidokkal. Nekem egész gyermekkoromban megadatott, hogy ezzel a cseresznyével javítsam egészségi állapotomat, ugyanis egy szomolyai hobbitelken vagy tucatnyi ilyen cseresznyefát birtokoltunk, és hányszor, de hányszor ettem magam degeszre ebbõl a mézédes gyümölcsbõl, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy soha nem untam meg. Dendrobiontaként (fafüggõ) csüggtem a fákon, alig lehetett leparancsolni róluk. Ez volt az én kalandparkom. Ismertem a jó öreg fák kellemes gyümölcsöt kínálgató rejtelmes zegzugait, a friss, földszagú vidéki levegõben olvadtak szét a számban a Bükk déli lábát simogató, napsütés hizlalta mézédes „arany-gyöngyszemek”. (A múlt héten volt egyébként a szomolyai Cseresznye Fesztivál. Véletlenül találkoztam miskolci természetjárók egy csoportjával a múlt héten, akik tracking-túrájuk során részt vettek rajta a Cseresznye Fesztiválon, Szomolyán töltöttek egy éjszakát. Az egyikük, a Sárospatakról induló zempléni Rákóczi-túrák fõszervezõje. Meghívást kaptam tõle a rendezvényre). Míg, megküzdök a cseresznye-ábra által kiváltott emlékrohammal, közben el-elgyönyörködve az erdõ szegélyén tömegesen virító lilás kakukkszegfûk virágoskertjében, hamar ledarálom a távot a szomolyai kaptárkövekig a töretlen jó idõben. Egy helyen meg kell állnom egy kicsit hosszabb idõre, mert egy szép szál csomós harangvirág kéklõen harsogja szépségét felém egy kisebb rét közepén árválkodva. Most egy kis társaságot nyújtok ennek a más dimenziókban élõ lénynek. Szemezve vele, valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy ez nem egy érzõ lény, hanem csak valami magot termõ automata. A szár csúcsán összetömörödve tülekszik a sok-sok öt szirmú harangvirág, érdekes módon mindegyiknek jut helye. Lent a levélhónaljakból elszórva újabb fejecskék készülnek virágba borulni, de a csúcsfej szépségén egyik sem képes túltenni. Ha elég mélyen hódolunk a növény szépsége elõtt, lent már a nagyobb, fûrészes szélû lándzsás leveleket tanulmányozhatjuk ezen az egészségtõl kicsattanó impozáns teremtményen. Én hódolatom jeléül mélyen meghajlok „virághercegnõ” elõtt. Sokáig emlékezni fogok erre a szépséges pillanatra, a nyárra. Tovább kell mennem, mert én egy helyváltoztatásra kitalált szerzet vagyok, és ez irányú ösztöneimet ma alaposan kielégítem ezzel a túrával.

Sok víz lefolyt a Dunán

A kaptárkövek alatti réten, itt az üde zöld közepén üldögélve, két szép „virághercegnõvel” idõzök, akiktõl pecsétet és jó szót kapok. Felelevenítem nekik, hogy szüleim, akik szomolyai születésûek erre a rétre jártak játszani, és jó idõben nem egyszer a tanórákat is itt tartották meg. Már megint az idõknek kútjába ereszkedem alá. Jó lenne visszatérni a jelenbe. A kaptárkövektõl kifelé indultomban végre felráz valami. Óriás sebességgel rohan le két futó a meredeken. Az egyikben rögtön felismerem Suvlajt, akivel a túra elõtt már levelezgettünk errõl a túráról. Örömmel üdvözöljük egymást. Sok víz lefolyt már azóta a Dunán, különösen az idén, amikor Suvlajjal volt egy emlékezetes közös túránk. A 2007-es Egri Bükk 50-en. Azóta csak két futó találkozásunk volt. Tovább indulok, mert látva az iramukat tudom, hogy pár percen belül lehajráznak majd valahol. De csak Cserépváralján találkoznunk újra, amikor is egy elfutás miatt majd én jövök hátulról. Átszelem Szomolyát, át a faluközpontot, elhaladok a temetõ mellett, ahol a nagyszüleim nyugszanak. De már nem nosztalgiázok tovább. Aki csodával határos módon további részletekre kíváncsi a gyermekkoromból, az olvassa el a 2009-es Kaptárkõ 50-es beszámolómat. (Úgy kell nekiJ!) Hamar a bogácsi „etetõpontra” érek, ahol Istvánnal és csapatával találkozom. Ezt a találkozást már borítékoltuk az Egri Bükk 50 túrán 2 héttel ezelõtt, így szinte már várt rám, és nem okoztam csalódást, jöttem. Elbeszélgetünk, miközben 3 óriási hagymás-zsíros kenyeret lényegít át. Kérdezi, hogy az a futópóló, ami rajtam van, hogy vált be, mert neki a hasonló márkájú összement. Minden relatív ugye. Két oka lehet, amiért egy ruhadarab kezd feszesebb lenni rajtunk. És az összemenés csak az egyik, ritkábban elõforduló ok. 3 zsíroskenyér után (én most csak picike darabot csócsálok be) nekem a legtöbb ruhám összemenne. Így türtõztetem magam. Együtt indulunk, de õk úgy döntenek, valahol folyékonyabb kenyér után néznek (csak nehogy megint összébb menjen az pólóJ), mint, amit a ponton kaptunk, így leválok róluk.

Bogácsa

Bogácson, aminek a neve a szüleim legendája szerint a bogácsa nevû népies formájú szóból származik, még egy idõs nénike szólít le egy kapualjból. Hova szalad, kérdezi. Egerbe, mondom. A buszhoz siet, kérdezi most még kíváncsibban. Nem, gyalog megyek oda. De honnan jön? Egerbõl, mondom. Nem nagyon érti, de elmagyarázom a lényeget. Gondolhatja, hogy milyen õrültek vannak, de nem mondja, inkább a közös ismerõsöket és rokonokat próbáljuk kideríteni, lévén Bogács és Szomolya szomszéd falu. De, sajna, most kevés az idõ egy mélyebb családfakutatásra, így nem jutunk sok eredményre. Nem baj, jövõre folytathatjuk a kutatást. Feltéve, ha a nénike is kint lesz a kapuajtóban. A faluból a 8-as pincénél egy kis borozgatásra invitál a gazda. Sajna túra közben absztinens vagyok, de majd jövök, mert jól jönne otthon egy kis termelõi bor. Bogácson máris van két kapcsolatom! Ha így haladok, rövidesen megismerem az egész falut. Igaz az egyik unokatestvérem itt lakik, de már vagy 15 éve nem láttam. Akár be is ugorhatnék hozzá. De azt sem tudom merre keressem. Cserépváraljáig magányos kocogás. Úgy látszik, nagyon elkalandoztak a gondolataim szokás szerint, mert elfutok elég rendesen, nem gyõzök visszajönni. Egy aszfaltút állít meg, ekkor kapom elõ a térképet, mert már gyanús a dolog. Ez az út a volt szovjet laktanya felé vezet. Állítólag rakétakilövõ állások is voltak itt, legalábbis srác korunkban ezt suttogtuk egymásnak. Na, de retróból elég, nyergelj, fordulj. Rátalálok a helyes útra, ami elõször nem látszik annak, azért futottam el mellette.

Végre futócsapatban

Cserépváralján már Suvlajba(=Lajos) ütközök, a boltot is megjárta. A bolttal én is megjárom, sokat kell várakoznom, ráadásul valami központ nem válaszol, vagy mi, a jégkrém már olvadozik a kosaramban. Nem baj, itt a sorban elvegyülök egy idõre a helyi lakosság, a nép közé. A jégkrém kiélvezése után végre útnak indulhatok, de felfelé kicsit belassul a lábam, mialatt a várhegyet leküzdöm. Remélem nem lesz tartós, és dolgozni kezd a jégkrém. A kaptárkõ körül az oda-vissza út miatt összekeveredik a mezõny, de ma utoljára. Lassan kitisztul a kép, elõl már nem sokan vagyunk. A lenyûgözõ természeti képet nyújtó Kõ-völgyben utolérem Lajost és társát, Zsoltot, akik a kezdeti nagy rohanás után most tartalékolnak egy kicsit a véghajrára is. Innentõl együtt haladunk, egészen Bükkzsércig, ahol megugrok majd és az élre török. A Dobi-rét után csatlakozik hozzánk egy maratoni futó lengyel lány (a keresztnevét mondta, de sajna képtelen voltam megjegyezni), aki egy magyar sráccal indult. A cucca is fiúnál maradt, de a lány leszakadt fegyverhordozójáról, így jutott el hozzánk. A 4 fõs csapat imponálóan dinamikus ütemet diktál. Még a Less Nándorról már ismert, állandó mocsár sem állítja meg a lendületünket, szinte élvezem, ahogy a sáros víz beömlik a cipõmbe. Ettõl, hogy semmibe veszem a kellemetlenséget, valahogy keménynek és legyõzhetetlennek érzem magam. Most kegyetlenül törünk tovább. Nagyszerû dolog egy ilyen futócsapat lendületét elcsípni. A társak energiája megsokszorozza a saját erõmet, s egy idõ után már nem érzem önálló személynek magamat, beolvadok, átlényegülök, és csak repülök, repülök, mintha súlytalan lennék, mintha nem is a talajon futnék, hanem suhannék fölötte akadálytalanul. Összemosódnak az út menti virágok, bokrok, fák, már nem bontja fel a szemem a tájat, s a lépéseim üteme adja a ritmust ehhez az erdei szimfóniához. Az Ördögtorony kaptárkõhöz való úton együtt megyünk elõre a lengyel lánnyal, és csak ekkor jövök rá, hogy Varsóban, ahol él, nem magyar nyelvû taniskolába járt, és egy szót sem tud magyarul. Lajossal folyékonyan, anyanyelvi szinten beszélgetnek angolul, miközben én igencsak elszégyellem magam, hiányos nyelvtudásom miatt. Elhatározom, hogy hazaérve leporolom az angol nyelvkönyveket.

Kaptárkövek már megint, hogy az ördög bújjon beléjükJ

Újabb kaptárkõ következik, ma ez az utolsó ilyen intézmény. Ebbõl az alkalomból kénytelen vagyok egy kicsit kitérni arra, mik is ezek a bizonyos kaptárkövek. Vulkáni hamuból készült, riolittufa képzõdmények, amelyeket a tûzhányó kitörést kísérõ kovás oldatok keményítettek meg helyenként. Késõbb a megkeményített részek közötti lazább rétegek erodálódtak, így maradtak meg ezek a különös, sokszor süveg formájú kaptárkövek. Jellemzõjük még, hogy elõdeink mindenütt sûrû négyszögletes vájatokat véstek beléjük, ami az egyik magyarázat szerint méhészkedésre szolgált. A másik magyarázat szerint rituális szerepe volt. Az elõzõ magyarázatból származik az elnevezésük. Hát ez minden, amit érdemes tudni róluk, a többin emésszék magukat a geológusok. Az Ördögtorony ellenõrzõpontnál egy hím szarvasbogarat találnak a pontõrök, ilyen tájban rajzanak egy rövid ideig, a rajzáscsúcs június közepén van. Rövid imágó lét (a kifejlett rovar a imágó), csökkenõ egyedszám, jellemzõen éjszakai életmód, így ma már lassan kivételes szerencse lesz megpillantani õket. Július közepétõl már fiút nem nagyon látni, mert a „sex” után 2-3 héttel elpusztulnak. Kegyetlen a világ. Oh, sorry! Persze õk biztosan így érzik ezt rendjén, ez alatt a rövid idõ alatt mindent megélnek imágóként, amit egy rendes hím szarvasbogárnak meg kell élnie. A Vörös Könyvben veszélyeztetett fajként van felsorolva, pedig nem túl sok ellensége van. A madarak nem nagyon szeretik, kicsit „rágós” nekik. A megritkulását az elvtelen tarvágások, az öreg és korhadó fák hiánya okozza ennek a teljes mértékig fafüggõ(dendrobionta) fajnak. Sajna a kisebbik gépem van nálam, nem sikerül egy épkézláb fotót készíteni róla, a duzzadó hormonoktól nagyon izgága „srácról”. A harci kedve magas, de mi nem vagyunk méltó ellenfelek neki. Remélem, azóta talált magában egy másik felajzott szarvasbogarat, és megküzdhet egy gyönyörû nõstény kegyeiért. Én rá fogadok. A harc lényege, hogy agancsával megragadja az ellenfelét és megpróbálja ledobni a fáról. Ha sikerül, nyert. A vesztes túléli a pottyanást, hiszen kemény burokban született. Visszamászik a fára, és újra szerencsét próbál, hiszen a szerencse forgandó, egyszer lent, egyszer fent, és „szarvasbogáréknál” ez a szó szoros értelmében így van. Ha kimerülnek a súlyos harcokban, a fák sebeibõl kibuggyanó édes nedveket (és az érett gyümölcsöket) nyalogatják ecsetszerû nyaló szájszerveivel. Fõleg a tölgyet kedvelik. (Természet Világa 2012 alapján). ( Ma, amikor ezeket a sorokat írom egy orrszarvú bogarat találtunk a teraszon. Különleges szép állat. Ahogy egy pár fotó után kitettem a kertbe, pillanatokon belül a puha, mohás talajba fúrta magát, mint egy fúrópajzs, csak egy kicsiny lyuk jelezte, hogy az elõbb még itt volt. Hát ezért van az, hogy gyakran nem túl sok állatot látunk a természetben, hiszen rejtõzködnek. Már messzirõl észlelik a közeledõ veszélyt és elrejtõznek elõlünk. Gyakran az éjszakai életmódra térnek át, mint a szarvasbogár például, így még kisebb az esély az észlelésükre. Itt vannak pedig körülöttünk. Még ezen a túrán Szomolya elõtt történt, hogy, egy szép példány erdei sikló próbálta felmelegíteni elgémberedett tagjait az út már langyosodó porában. Mire a gépemhez kaptam, már besiklott az erdõbe, és egy pillanat alatt eltûnt a járatában. Ezek szerint a járat körül sütkéreznek. Elbúcsúzunk a kedves pontõröktõl. (Bocs a minõsítésért, de itt jegyzem meg, hogy ezen a túrán minden ponton csupa kedves társasággal találkoztunk, és az ellátáson kívül mindenhol jókat beszélgettünk. Ez tovább fokozta azt a jó hangulatot, ami a Kaptárkõ túrákat átlengi. Köszönjük szépen!).

Ráadásul a hernyó él-hal érte

Irány Cserépfalu. Egy könnyed kocogás után a pincesornál érkezünk be a faluba. Hamarosan nagy szerencsében részesülünk, találunk egy mûködõ nyomos kutat, és egy kis „fejmosást” adunk egymásnak ebben a kánikulába hajló napban. Lubickolunk mint, hal a vízben. A kút felett még terülj-terülj asztalkám is fogad, egy Kínában õshonos, szerte a világon selyemhernyó tenyésztés céljából ültetett fehér eperfa (Morus alba). Gyermekkorom kedves emléke, amikor az utca hosszan ültetett eperfákra jártunk csapatostul. A járdát beterítette a ragacsosan édes termése. Az eperfa levele magas fehérjetartalmú, ami kedvezõ a selyemhernyó táplálásában, ráadásul a hernyó él-hal érte. Mást meg sem eszik. A levelekben még ekdiszteroid, egyébként ártalmatlan testépítõ hormonokat is találhatunk, ugyanúgy, mint a spenótban. Cukorbetegség elleni teák alkotója is. Hirtelen ez ugrik be róla, amíg a társaim, különösen a „lengyel”, láthatólag hatalmas élvezettel igazi dendrobiontaként szürcsölik be az édes gyümölcsöket, mint a szarvasbogarak. Kisebb bizonytalankodás után megtaláljuk a faluközpontot, toronyiránt kell csak haladni. Sanyiék futnak a másik oldalon, az Ördögtornyot keresik a faluban, de cseréptörés történt, mert a cserépfalui Ördögtorony nem a faluban található mûemlékféle, hanem egy kaptárkõ együttes. Uccu vissza nekik az uccán. De hamar leküzdik. A faluból kimenet újabb pincék sorakoznak, torok itt nem maradhat szárazon.

Ló, ami ló, én vagyok csak tehozzád való

Azután egy lovas-kaland következik. Egy csikó kezd bizalmaskodni az úton velünk, indulásként nekem mindjárt ad egy nagy nyelves puszit. Majd a „lengyel lányra” kezd nyomulni, (hiszen fiúcska az istenadta), bár vele vannak némi „nyelvi” nehézségei, mert a lány kedvesen, de eltökélten õrzi fiatalsága virágait, így nem hagyja magát a kis csõdõrnek. Aztán megszelídül a paci, és beáll a csapatba túratársnak, alig bírjuk lerázni, ugyanis a túra lóval nem teljesíthetõ. Eközben a csikó szülei közömbösen legelésznek a közelben, ügyet sem vetnek a zabolátlan kiscsikóra. Pedig némi nevelésre szorulna. Utólag egy túratárs mesélte el, hogy õket is lerohanta, de amikor erre a lókolbászt kezdték emlegetni, a csikó mintha értené a rasszista sértést, kiosztott egy-két ártalmatlan harapást. Nem tudom, jövõre itt  „kolbászol-e”, vagy máshol. Továbbhaladva, egy darabig jelzés és szalag, szalag, aztán már csak egy hatalmas mezõ, valami beérett repce vagy ilyesmi, és UV A és B minden mennyiségben. Sapka van rajtam, de érzem a sapkán, a koponyacsontomon is áthatol az erõs sugárzás. Sugárzó jó kedvemet azért nem töri meg, bár egy picit megfájdul a fejem, ami nálam nagyon ritka. Az idén ennyit még nem tartózkodtam tûzõ napon egyhuzamban, és egy évben egyszer, ilyenkor kapok egy nagyon enyhe napszúrást, azután többé soha, bármennyit legyek is kint. Úgy gondolom, hogy be kell hozni a 6 év kihagyást Lajossal, olyan fecserészõ hangulatom van (remélem, nem terheltem túl!) Balról nyomom neki magyarul, jobbról a lány nyomja angolul. Még jó, hogy két agyféltekéje van. Közben a lengyel lányt még istápolja is, eteti, itatja, amikor kell, látszólag szívén viseli a sorsát. Valahol a pusztában beérjük a korábban elindult 4 fõs élbolyt, akik irtózatos, szinte futó ütemben gyalogolnak, egy pillanatra sem vesztve a lendületükbõl egészen célig. Tisztelet nekik. Idõnként hozzájuk csapódom, beszélgetünk. Következik az üdítõ pont, ahol nagyszerû fogyókúrás tanácsot kapok az egyik pontõrtõl. Ha jól emlékszem almaecet oldatot kell innom nyakló nélkül. Kipróbálom. Közben õk fröccsözgetnek, igaz nem is akarnak lefogyni. Az egyik termetesebb túratársam végre visszatöltheti az út közben elvesztett esszenciális aminosavait a borból. Bükkzsércnek csak a nyugati felét súroljuk, ahol valami népünnepély készül.

Itt valami mindig repül

Aztán a falu után, egy emelkedõn felfelé megugrok mindkét csapattól, egy jó km-t kocogva felfelé. Ez nem használ a napszúrásomnak, de már nekem mindegy. Egy rövid válság után elég könnyen felérek a nyeregig, és az iszonyatos emelkedõ a Kövesdi kilátóig is hamar „elolvad” a melegben. Innen a kilátópontról visszanézek a távoli falvakra, és még nekem is olyan hihetetlen, hogy az elõbb még ott jártam lent a távolban. Várkútig csak egy iramodás. A ponton a vadászháznál újabb kielõadást tartok népes közönség elõtt a fogyókúráimról. Megadóan tûrik. Következik a véghajrá. Az Nagy-Eged hegyig tartó szakaszon van néhány sunyi emelkedõ, de darabra ismerem õket, sorban kipipálom, nem gond. Húzós-kanyargós, húzós-egyenes, egyenes-kanyargós, szerpentines és már fent is vagyok „Eger tetején”, a mi tanúhegyünkön. Még egy pillantás az egyedülálló panorámára, a lábunk elõtt, mintha egy siklóernyõn suhanva látnánk, ott hever egész az egész város, a „City”. A siklóernyõsök is gyülekeznek. Itt valami mindig repül. Ez egy ilyen siklós-repülõs hely. Itt minden arra késztet, hogy rugaszkodjunk el és szálljunk a magasba. Az egyik sráccal szóba is elegyedek, de siet, mert hamarosan „kidobják a gépbõl”. Késõbb a hegy lábától visszanézve már valószínû õt látom keringeni a hegytetõ felett társaival, lassan, lassan köröz, mint egy méltóságteljes hatalmas ragadozó madár, ami lecsapni készül prédájára. De még órákig is elkeringhet, amíg lecsapnak a mélyben várakozó depó-kocsira. A hegyrõl hamar leszaladok, persze egy néhány növényfotó is belefér a száguldásba. Valahogy, szinte élvezem ezt a köves vágtát, mert a lábam alól minduntalan kigördülõ kövek újabb nyomatékot adnak, így megállni, vagy lassítani nem érdemes, hanem inkább nagy sebességgel felveszem a hegy által kínált tempót. A végén, az utolsó emelkedõ, a Kis-Eged, mint mindig, rendesen megszívat. Felérve a nyakamba öntöm a maradék vizemet, ez feltámaszt. Aztán egy kis utcai kocogás, így kettesével véve könnyû, hamar elfogynak a házszámok az eleinte végtelen hosszúnak tûnõ utcán.

„A cél halál az élet küzdelem, s az ember célja épp e küzdés maga”

A célba kicsit nyúzottan érek be, de késõbb még egy pár befutót látva, mondhatom nem csak én. Egy nagy szóda, és egy fél literes coca-cola újra programozza a szerveimet, és megszûnik a kezdõdõ rosszullét, percek alatt a ködbe vesznek a napszúrás okozta tünetek. Jól vagyok. Elbeszélgetünk a már beérkezett rövid távos túratársakkal, amíg bevárom a csapatomat. Néhány ismeretséget is kötök azokkal, akikkel a terepen valahol egy pillanatra összefutottunk. Itt van a lengyel lány partnere is, aki 55-rõl 30-ra váltott menet közben, vele többször találkoztam menet közben az elején. Egy idõ után befut a lány, fáradt, zaklatott, de hamar helyrejön õ is. Megjön Lajos. A Coca-cola õt is talpra állítja, és ez nem a reklám helye. Máskor meg ne innám a kólát, de most szükségem van a koffeinre, a cukorra és a folyadékra, és ezt mind a hármat egy csapásra megkapom. Rövidesen befut Zsolti is. Még egy kis beszélgetés, latolgatjuk a következõ túrákat. Talán a Szondi 50?. Õk mennek a strandra, én pedig a jól megérdemelt kádfürdõmrõl álmodozom, milyen élvezet lesz majd belecsobbanni egy kis só-oldásra.

Lassan elszállingóznak azok a kedves túratársak, akikkel olyan jót társalogtam a célban.

Mi is menni készülünk, ki-ki a maga útján tovább. Ma, egy pár órára egy ösvényen vezetett életünk vonala újra Suvlajjal, mint akkor 6 évvel ezelõtt 2007-ben. Lehet, hogy újabb 6 évet kell várni, hogy sorsunk fonala „összefonódjon”, de lehet, hogy csak egy hetet. 6 év, 1 hét majdnem mindegy. Mi idetartozunk, ez a lényeg. És jó idetartozni. Jó valahová tartozni.

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

„És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez

 Emelem az ömlõ fény egyetlen italát...”