Túrabeszámolók


SZTE erdélyi túrák - Lesu, Medveles

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2016
Horváth RolandTúra éve: 20162016.07.03 21:22:42
megnéz Horváth Roland összes beszámolója

 https://www.youtube.com/watch?v=fT40ModcliQ

 
 
 Túra éve: 2013
KellyTúra éve: 20132013.07.08 19:13:29
megnéz Kelly összes beszámolója

Sziasztok!


Az idei Medveles túra képekben.


Sziasztok!



Kelly.
 
 
 Túra éve: 2012
TonnakilométerTúra éve: 20122012.08.31 20:57:45
megnéz Tonnakilométer összes beszámolója

Már a tavalyi Medveles túrán tudtam, hogy idén is itt lesz a helyem. Az elsõ adandó lehetõséggel élve, elõneveztem a túrára. A fõrendezõ úr jóvoltából feltettem a túra honlapjára egy telekocsi ajánlatot. Hamar össze is jött az öt fõ. Péntek délután munka után indultam útnak. Editet és Jánost Szolnokon, Lacit és káprázatos kisfiát Püspökladányban vettem fel. A nagy meleg ellenére gyorsan odaértünk. Igazából nincs is túl messze. Nagyváradról kevesebb, mint 90 km-re van a rajt helye.


A túra bázisa Biharfüred elõtt a Gaudeámus menedékházban van. Itt fürdõszobás, igényes vendégszobákban alhattunk, mindössze 2500 Ft-nak megfelelõ RON-ért. És ezért még egy kétfogásos vacsorát (juhtúrós puliszka, rántott hal burgonyával, gyümölcstea) és reggeli úti csomagot is kaptunk. Néhány doboz hideg sör elfogyasztása után megfürödtünk, és álomra szenderültünk. Jól is tettük, mert a mi óránk szerint 5 órától lehetett rajtolni. Ki is használtuk a lehetõséget és idõben ébredtünk.



Edittel megkaptuk a rajtidõnket, beizzítottuk a GPS-t, s hajrá. Induláskor kellemes hûvös volt a levegõ. Az izmaim már alig várták az elsõ lépéseket. Emlékeztem tavalyról az út minden kanyarulatára. Ott volt a sziklataréj is, melyen végigsétálva jobbról az a fantasztikus kilátás nyílik a Bihar-hegységre. A völgyekben még némi pára volt, de a felkelõ nap elsõ sugarai már aranysárgára festették a hegyek keleti oldalát.


Hamarosan megleltük az elsõ forrást is. Jéghideg vizével feltöltöttük kulacsainkat. A folyamatos kapaszkodás következtében, hipp-hopp a Mezõ-Havas aljában találtuk magunkat. Messzirõl felismertem Vándorcsillagot, aki éppen a pontõri szolgálatot látta el. Kölcsönösen örültünk a viszontlátásnak, s amíg Edit felkocogott a csúcsra néhány csúcsfotóért én a mászásban felhevült hátammal ledõltem a még harmatcseppektõl csillogó fûbe. Jólesett egyet nyújtózni.


Innét már a tavalyihoz képest új útvonalon ballagtunk, ami megegyezett a 60-as táv elejével. Itt csatlakozott hozzánk Lestat túratárs is, aki innentõl sokáig velünk együtt rótta a kilométereket. Egy kellemes gerincúton haladtunk. Ennek két hatalmas elõnye is van. Nem kell nagyobb erõfeszítéseket tenni, mivel csekély benne a szintemelkedés, másrészt minden irányban nagyon messzire el lehet látni.


Utunkat kisebb-nagyobb fenyõcsoportok, gyepek, boróka- és áfonyamezõk kísérték. Nem is hagytam ki a kínálkozó alkalmat. Nagy mennyiségû gyümölcsöt tömtem magamba. A ritkás jelzések ellenére meglepõen könnyû a tájékozódás. (Mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy a túra honlapjáról letölthetõ volt a táv pontos GPS trackje.) Aztán egyszer csak letértek a gerincrõl a szalagok, melyek a tájékozódást voltak hivatva segíteni és már messzirõl látszott a 2. ellenõrzõpont bójája. Egy rövid, de kalandos kitérõvel felmásztunk a Bocsásza 1792 m magas csúcsára. Kalandos volt mart egy darabig tudtunk egy keskeny ösvényen haladni, de késõbb egy törpe fenyvesen kellett átvágni, ahol csak sejteni lehetett merre kellene menni. Aztán a csúcs oldalában felfedeztünk egy P3 jelzést, s úgy nagyjából tartottuk az irányt. A csúcs elõtt igaz szikláról-sziklára lépõs meredek szakasz jött.


Célszerû volt a lábunk elé nézni, mert a rajtban felhívták a figyelmünket, hogy ezen a szakaszon jó eséllyel találkozhatunk keresztes viperával. Nos abban minden viperával egyet érthetünk, hogy ez egyikünk számára sem lenne szerencsés a jövõre nézve. Így aztán bölcsen el is kerültük egymás társaságát. Amilyen körülményesnek tûnt lentrõl, olyan hamar felértünk a csúcskõhöz. A körpanoráma, mely elénk tárult felejthetetlen élmény volt. A szikrázó napsütésben messze el lehetett látni. Szívesen elücsörögtem volna itt akár estig is, de még a java hátra volt, ezért tovább indultunk. Leballagtunk, ahogy feljöttünk, s útközben felleltük a felfelé meg nem talált felírós ellenõrzõ pontot is. Ó, istenem! Felfelé itt mentünk el mellette, nem több mint 10 méterre!


Ismét érintettük a 2. pontot, s a jó öreg S- jelzésen osontunk lefelé. Érintettünk egy felhagyott esztenát, s kereszteztünk egy patakocskát, ahol feltöltöttük vízkészletünket, ami már igencsak fogytán volt. Vesztünkre itt beértünk egy ritkás fenyvesbe. Azért mondom, hogy „vesztünkre”, mert itt meg az érett vadmálna kellette magát az ínyenc turisták számára. Itt is „elvesztegettünk” vagy negyedórát a szintidõbõl, de annál jobb kedvvel ereszkedtünk be az egy vadregényes ösvény kanyarulatait követve Ördögmalom-völgybe. Már a neve is izgalmas, nemde? Itt egy kis kaptató várt ránk. Elõbb egy dózer úton, majd kisebb-nagyobb sziklákon átszökellve (el tudsz így képzelni?) értünk a völgy névadó vízeséséhez.


Hát mit ne mondjak. Ha csak ez az egy látnivaló lett volna az egész túrán, akkor is megérte volna. Készült néhány fotó, majd elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket. Nem. Nem hallottunk harangzúgást, ellenben hallottuk a vízesés robaját és gyomrunk korgását. Fenséges környezetben lecsúszott egy-két szendvics, s tovább indultunk. Ismét átlépdeltünk a sziklákon, s enyhe lankává szelídülõ úton ereszkedtünk be a Cserepes-erdészházhoz.


Található itt egy bõvizû kiépített forrás és egy szaletli. Ez utóbbiban a rendezõk jóvoltából gazdag ellátásban volt részünk. Minden földi jóból választhattunk. Ugyan nemrég ettünk, ennek ellenére nem csak udvariasságból, hanem valóban jóízûen fogyasztottunk a szívesen kínált enni- és innivalókból. Szükségünk is volt rá, mert egy masszív emelkedõ következett, mely az egyre melegebb idõben nem könnyen adta meg magát. De mivel aranyszabály, hogy minden emelkedõnek vége van egyszer, mi is felértünk a tetõre, ahonnét kellemes szekérúton értünk a K-/SO elágazás „fantázianevû” ellenõrzõpontra. Itt vált el egymástól a 60-as és a 40-es táv. Lévén mi a 40-es távra neveztünk be, nagy figyelemmel kanyarodtunk a Jád-völgyébe vezetõ ösvényre. Azaz ösvénynek éppen nem nagyon lehetett nevezni az utat, mert olyan nem volt. Viszont könnyû volt követni a vezetékeitõl már megfosztott villanyoszlopok sorát, mert a jelzés és az itiner szerint is ez volt a megfelelõ irány. Miután sikeresen leküzdöttük ezt az akadályt is, beértünk egy patakvölgybe. Ez még nem a Jád-patak volt, hanem egy másik patakocska, de a térkép szerint õ is éppen odatartott, ahová mi. Így aztán követtük õt. Mindketten csak nem fogunk eltévedni, nemde?


Jól is tettük, mert hamarosan elértük a KO jelzést, mely megemlítésre került az itinerünkben is. Innen aztán már csak pár kilométer volt az utolsó ellenõrzõpontig. Már messzirõl megismertem a fõrendezõ kedvesének szüleit, akik ismét terülj-terülj asztalkával fogadtak bennünket. El tudjátok képzelni, hogy milyen jól esik a zsíros kenyér házi savanyúsággal az erdõben? Na énnékem annál is jobban esett. Különösen, hogy oly szívesen kínálták számunkra a finomságokat.


Amikor már éreztük, hogy ideje tovább állni, elköszöntünk, s tovább indultunk. Emlékeztem tavalyról, hogy egy rövid, de intenzív emelkedõ vezet a Szerenád-vízeséshez. Most nem csak úgy kutyafuttában csodáltam meg a csodás zuhatagot, hanem hosszasan elüldögéltem a patakmeder közepén kiemelkedõ kövön. Hm… Milyen jó nekem, hogy itt lehetek. Még az is megfordult a fejemben, hogy jót lehetne itt fürödni… Aztán mégsem tettem.


Még egy búcsúpillantás a vízesésre, s gyors határozott lépésekkel indultam a cél felé. Már alig volt hátra pár kilométer. Az erdõbõl kiérve felértünk egy dimbes-dombos legelõre. A kanyargós szekérúton kissé nedves lett a szemem. Lám lassan beérünk a célba, s újabb egy évet kell várjak arra, hogy Medveles túrára jöhessek. Aztán elhessegettem a gondolatot. Fel a fejjel Misi, hamar elszalad az a tizenkét hónap. Élvezd ki azt a pár percet, ami még hátra van a mai napból! Meg is fogadtam saját tanácsomat és boldogan értem be a célba.


A fõrendezõtõl megkaptam a szépséges oklevelet és a kitûzõt és az asztalnál a már-már legendássá vált erdélyi töltelékes káposztából is fogyaszthattunk kedvünkre. Még beszélgettünk egy órácskát a túratársakkal, s aztán szép lassan hazaindultunk. Két rendezõtársat elszállítottunk Nagyváradra, s néha éberebben, néha álmosabban lassan haazértünk.


Edittõl Cegléden köszöntem el. Neki még meg kellett várni az elsõ vonatot, mely Kecskemét felé indult. Ez úton is köszönöm neki a kitûnõ társaságot.


Hazaérve hamar elaludtam a pihe-puha ágyikómban, s álmomban ismét Erdély hegyei között túráztam. Nagyon szép nap volt. Kívánom Te is légy részese ezeknek a felejthetetlen élményeknek. Mit kell ehhez tenned? Nagyon egyszerû. Jövõre gyere el Te is Erdélybe a Medveles túrára. Biztosan össze fogunk futni…

 
 
LestatTúra éve: 20122012.08.31 19:39:55
megnéz Lestat összes beszámolója

Medveles 60

2012.08.04.



Péntek délután indult útnak Budapestrõl a Gethemobil ötfõs csapatunkkal, Gethe Úrral, Lászlószilvivel, Pataporccal, RitaB-vel és velem. Sötétedésre érkeztünk meg a túra rajt-céljául szolgáló Gaudeamus menedékházhoz. Itt kettévált a társaság, mi Szilvivel a menedékház közös helyiségében töltöttük az éjszakát, míg a többiek egy közeli szállodába mentek. Miután elfoglaltuk a szállásunkat be is neveztünk a túrára, közben érkeztek a túrázók, többek között Tonnakilométer és Kaledit sporttárs is. Balázs elmondta a tudnivalókat, valamint, hogy a Bocsászára hivatalosan nem kell felmenni, ugyanis a bejárás során viperákkal találkoztak és a sûrû törpefenyvesben nem lehet észrevenni õket, így nem ajánlja a felmenetelt, a pont is lejjebb került. Meg is egyeztünk a többiekkel, hogy ilyen körülmények között kihagyjuk a felmenetelt, esetleg a pontnál még átgondoljuk a helyzetet. Lefekvés elõtt még gyorsan áttanulmányoztam az itinert, elég vastag kis füzetecske lett, egy oldal általános tájékoztató, középen térképvázlat táblázattal (kaptunk kiegészítõnek egy színes térképmásolatot is, azonban a 60-as távé annyira le lett kicsinyítve, hogy nem bizonyult túl hasznosnak, leginkább azt lehetett leszûrni belõle, hogy mikor megyünk erdõbe, s mikor nyílt részen), hátul a pecsétek helye, valamint 3 oldal útvonalleírás, ezt folyamatosan olvastam a túra során és elég hasznosnak bizonyult, megfelelõ részletességû volt.



Reggel igyekeztünk korán indulni, hogy lehetõleg világosban visszaérjünk este a 60 km-rõl, azonban a fényviszonyok csak olyan 6 óra körül érték el az optimálisat, így hiába volt 5:30-tól rajt, 6 elõtt nem nagyon indultak el a túrázók. Szilvi 6-kor el is szaladt, de öt percre rá én is nekiindultam. Az elsõ ellenõrzõpontig tartó 5 kilométeren viszonylag sok, 430 m szintet kellett leküzdeni, ám ez elég jól volt elosztva, így viszonylag könnyedén fel lehetett sétálni. Félúton útba esett egy forrás, nagyon jól esett a hideg víz, valamint itt futottam össze elõször Tonnakilométerékkel, akik kevéssel elõttem indultak. Mivel még nem jártam Erdélyben, számomra elég furcsák voltak a turistajelzések, én inkább a cseh-szlovák szép szabványjelzésekhez vagyok szokva, ez néha kis nehézséget okozott a számomra, a végére úgy-ahogy sikerült megbarátkoznom a jelekkel, valamint a szöveges leírásra is tudtam támaszkodni. Az elsõ pontig azonban egyszerû volt az útvonal, így hamar felértem a Mezõ-havas alatti útjelzõ tábla elnevezésû pontra, ahol egy rég látott kedves túratárs, Vándor Csillag pontõrködött Siményi Vilivel kiegészülve. Pecsét után fakultatív kitérõként felszaladtam a Mezõ-havasra, ahonnan nagyon szép kilátás tárult a környezõ hegyekre.


 


Kitérõmnek hála többen megelõztek, ennek örültem is, mert legalább láttam merre kell menni, ugyanis a következõ pontig nyílt szakaszon vitt az utunk. Egyedül lehet, hogy picit kifogott volna rajtam ez a szakasz, jelzéseket ritkán véltem felfedezni, valamint az itinerbe is hamar elvesztettem a fonalat, így inkább mentem a többiek után. A szakasz vége felé valami szalagfélék is feltûntek, bár ebben nem voltam biztos, hogy a túrához tartoznak, de végül is elvittek a 2. ellenõrzõpontra Phsz/szalag elágazáshoz. Mivel itt egy oda-vissza rész jött a Bocsászára többen itt hagyták a táskát, én nem éltem ezzel a lehetõséggel. Elõször füves ösvényen mentünk, majd késõbb elértük a törpefenyvest, ahol eltûnt az út. Szerencsére ide Tonnakilométerékkel együtt érkeztem, akinél volt GPS, így néhány méterrel elõttünk járva távnavigált minket felfele. Mivel nem találtunk pontot, így nekiindultunk a csúcsnak, próbáltunk ügyelni a viperákra. Pár méterrel arrébb egy futó botorkált lefelé, érdeklõdött, hogy láttunk-e pontot, mert Õ megjárta a csúcsot és nem talált semmit, ám sajnos nemleges választ kellett adnunk. Végül mi is felértünk a csúcsra, bár az ösvény mentén található ipari mennyiségû áfonya kissé késleltette felérkezésünket. Fényképezõgéppel dokumentáltuk ittjártunkat, ha már a pontot nem találtuk meg, majd elindultunk lefele. Lefelé sem volt egyszerû az útvonalkövetés, pár méterrel mi is odébb mentünk, mint ahol felfele jöttünk, közben szembõl többen érdeklõdtek a pont hollétérõl. Nagynehezen csak átrágtuk magunkat a törpefenyvesen, majd a füves ösvényen ballagva visszafele az egyik vasoszlopon valami rendellenességet pillantottunk meg, s közelebbrõl megvizsgálva megállapítottuk, hogy az oly keresett 3. ellenõrzõpontot találtuk meg, ami szembõl szinte észrevehetetlen volt. Gyors igazolás után indultunk vissza a 2. pont felé, ahol Vinattiékkal futottunk össze, s váltottunk pár szót.



Ereszkedéssel folytattunk utunkat egy patakig, ahol a patakon átkelve ismét emelkedni kezdett az ösvény, majd elég technikás, sziklás úton lehetett eljutni a 4. ellenõrzõponthoz, a csodálatos Ördögmalom-vízeséshez. Ezután vissza lefelé a K+-en, majd egy kisebb navigációs problémám adódott, ugyanis elérvén egy szélesebb utat, nem volt egyik irányba sem jelzés. A balra tartó út keresztezte a patakot, ám mivel ilyet nem írt az itiner, inkább jobbra indultam el, ám ez viszont emelkedett, a táblázat pedig 0 méter szintet prognosztizált erre a szakaszra, így hamar visszafordultam, s a másik irányba pár száz méter után találtam is egy kissé benõtt jelzést. Hamarosan elérésre került az 5. ep., a Cserepes erdészház, mely egyben a túra elsõ frissítõpontja is volt. Mivel már 26,6 km-nél jártunk, meglehetõsen éhes és szomjas voltam, így elég sok idõt eltöltöttem a ponton, ezalatt több sporttárs is érkezett. Mikor már kezdett kisebb tömeg kialakulni Tonnakilométerékkel a továbbhaladás mellett döntöttünk. Hosszú emelkedõ következett, hasonló a túra elejéhez, de itt legalább a szint nagy részét erdõben tudhattuk le, a nyílt részen már simább volt az út. A hatodik pont (K-/SO elágazás) a 40 és 60 km-es távok elválása is volt egyben, így itt elbúcsúztam útitársaimtól, majd a ponton kapott pogácsák és Sport szelet elfogyasztása után immár egyedül indultam tovább a maradék 29 km-re.



A K jelzés volt a követendõ a következõ pontig, mely széles szekérúton kanyargott a gerincen, s mivel nyílt részen ment, közben folyamatosan lehetett csodálni a tájat. Innen jól követhetõ volt a leírás alapján az út ( a jelzések is jobbak voltak), így a célig nem volt tájékozódási gondom. Egy domboldalba elhaladtam egy magányosan legelészõ tehén mellett, aki késõbb hosszú métereken át jött utánam, azt hittem a célig elkísér, ám egy éles kanyarban eltûnt a perspektívámból. Következõ pont a Sebes-völgye, pásztorszállás volt, ahol nagyon kitûnõ frissítéssel vártak, fánkkal, kétféle házi lekvárral, almalével. S nemcsak az ellátmányt emelném ki, hanem a pontõröket is, a pontõr bácsi úgy fogadott, mintha már ezer éves haverok lennénk, végig nagyon kedves és figyelmes volt és a túra útvonalából is nagyon fel volt készülve, alaposan kitárgyaltuk a következõ szakaszt, számomra a túra egyik legkellemesebb momentuma volt, ha lenne év pontõre szavazás, biztos az élmezõnybe végezne nálam.


 


Miután annyi fánkot megettem, hogy már alig kaptam levegõt elindultam, elõször egy kis dombot kellett megmászni, majd hosszú lejtõ következett a túra egyetlen településéig Lesuig. Azonban a lejtõ eleje elég technikás volt, ugyanis nagyon sûrû fenyvesen kellett átverekednie magát az embernek, ha tovább akart haladni. Sajnos az egyik ilyen fenyõharc alkalmával sikerült visszacsapnom egy ágat, ami elég erõsen szemen talált, pár percig azt se tudtam mi van, de még napokkal késõbb is fájt a szemem. Késõbb széles útra tért a K+ jelzés, így tempósan közelítettem meg Lesu falut, ahol a kocsmában volt az ellenõrzõhely. Itt is volt frissítés, bár már nagyon nem fért belém sok minden, de azért egy zsíros kenyeret meg néhány fánkot megettem. A következõ pontig tartó 11 km-es út aszfalton telt, ám a korábbi cseh túrák után ez igazán nem okozott problémát, ráadásul egy nagyon szép völgyben ment az út, patak mellett, a túra egyik legkellemesebb szakasza volt, ráadásul jól lehetett haladni, s kellett is, hiszen Lesuból fél hét elõtt indultam (44 km), s nem akartam nagyon lámpát használni. A szakasz vége felé már nagyon kezdtem kiszáradni, de mivel közelinek éreztem a pontot már nem akartam megállni. A KO leágazás nevû 9. pontra elérve, aztán megittam vagy másfél liter szörpöt, itt is voltak kenyerek, de enni már egyáltalán nem bírtam csak pár szem pogácsát csipegettem. A sok folyadék elfogyasztása késõbb megbosszulta magát, nagyon megfájdult a hasam, minden fára le kellett ülnöm. A célig végig emelkedett az út, közben útbaesett a Szerenád-vízesés, félútig le is mentem, hogy belássam teljes magasságában a vízesést, majd szaladtam is tovább, mert erõsen sötétedett. Egy széles útra kiérve egy kanyarban még néhány nagy termetû kutya jelezte rosszallását áthaladásom irányába, így elkerülvén a konfliktust inkább levágtam a kanyart a fák között. Mire nagyon leromlottak a látási viszonyok elértem az aszfaltutat, így a lámpa elõvételére nem került sor, anélkül értem be a célba 21:43-kor.



Adminisztráció után leültem az asztaltársasághoz, többen beszélgettek még kint, rövidesen befutott a 40-es táv seprûcsapata is. Enni csak nagysokára tudtam, mire végre helyrerázódott a gyomrom, de egy kis tányér töltött káposztát is csak nehezen bírtam megenni. Talán az ellátmány elosztása nem volt a legerõsebb momentuma a túrának, bár kétségtelen, hogy az elsõ 26 km-re logisztikai okokból nem lehet frissítõpontot telepíteni, de talán a második felén se kellene 5 km-enként teletömni a túrázót. Sokáig nem idõztem kint, mert eléggé lehûlt a levegõ éjszakára, én pedig nem hoztam magammal hosszú ruhát, így inkább a hálózsákba burkolva aludtam.



Vasárnapra terveztünk még egy kis nyugis túrát, a többiek fél 9-re visszajöttek a menedékházhoz, majd ötleteltünk, hogy hová is menjünk, végül az eredeti tervben maradtunk egy szurdok meglátogatásában, ám ez elég idõigényes útnak ígérkezett. Autóval elmentünk Csoda-forráshoz (tényleg csoda, legalábbis csodaszép), majd onnan fel a Mezõ-havasra, ugyanis a gerinc túloldalán volt az úticélunk. Elég sokára értünk fel a hegyre, felfele többször megálltunk összevárni egymást, ráadásul fentrõl letekintve igen messzinek tûnt (fõleg szintben) a szurdok, elég késõ is volt, ráadásul a hõmérséklet is erõsen emelkedett, úgyhogy közös megegyezés alapján a Gethemobilt lõttük be következõ úticélnak. Ahhoz viszont korán volt, hogy azonnal hazamenjünk, így tettünk egy kis kitérõt, egy kapott szórólap alapján Chiscau-ba, a Medve-barlanghoz. Igazi turistaparadicsom volt a hely, az út mentén végig álltak az árusok, mint valami nagy búcsúban, s a barlangban is elég nagy volt a tumultus. Nem volt túl olcsó a belépõ, de szép volt a barlang, s mivel nagyobb csoportokban vezették az embereket, szerencsénk volt, ugyanis egy magyar csoporttal kerültünk egybe, ahol a csoportvezetõ fordította a román barlangász magyarázatait. Üdítõ hatású volt a barlangolás, ugyanis lent 10-15 fok körül volt a hõmérséklet, jól esett a kinti fullasztó meleg után egy kis lehûlés. Ezután már tényleg Budapestet vettük célba, s még emberi idõbe sikerült is hazaérnünk.



Nagyon szuper hétvége volt, legnagyobb köszönet Gethe Úrnak a fuvarért és a sok vezetésért ebben a hõségben, Balázséknak a rendezésért, útitársaimnak a társaságért és külön köszönet a Sebes-völgyi pontõrnek mindenért.

 
 
 Túra éve: 2011
TonnakilométerTúra éve: 20112011.08.07 12:51:18
megnéz Tonnakilométer összes beszámolója

A kiválóan sikerült Magas Tátrai Barangolások túra után már dörzsöltem a tenyerem, hogy milyen beszámolót is fogok írni az Erdélyi-szigethegységben tervezett Medveles 40 teljesítménytúráról. Velem egy idõben persze a medvék is dörzsölték a tenyerüket, de azok egészen más okból. Olvastam valahol, hogy a derék romániai vadászok felmérték mennyi medve található hazájukban, s ebbõl az derült ki, hogy a Bihari-hegységben mindösszesen 21 db maci tengeti életét. Nos, ha a túra névadói egyenletesen helyezkednek el a hegység teljes területén, alig volt esélyünk találkozni velük. Persze, ha valamilyen kulturális forradalom során a medvék le tudták volna tölteni a túra útvonalát a netrõl, nem lett volna más dolguk, mint keresztbe feküdniük az ösvényen és várni a jámbor turistákat. Szerencsére nem így történt. De félre a tréfával, hogyan is telt a tegnai napunk?



Plecs és Buba túratársak péntek délelõtt  megérkeztek Csemõbe, a bravúrosan leszervezett logisztikai menetrend szerint. Begyakorlott koreográfia szerint bepakoltuk cuccainkat a nem túl nagy méretû csomagtartóba. „Könnyes” búcsú Mamácskától, majd Zsomborral kiegészülve bepattantunk a kocsiba, s irány Biharfüred. A metropolisnak éppen nem nevezhetõ kisvárosban foglaltunk szállást a meglehetõsen pikáns külcsínnel rendelkezõ Hotel Iadolinában. Mivel 15 óra körül már sikerült is elfoglaljuk szálláshelyünket, jobb híján 10 perc alatt bejártuk a város minden „zegét-zugát” majd engedve az eligazító táblák hívó szavának, elsétáltunk a Csoda-forráshoz (Izvorul minunilor). Tényleg pompásan nézett ki a forrás hármas csurgója. Érdemes volt az a pár száz méteres kitérõt megtenni.


A rövidke séta után a szálloda éttermében csillapítottuk éhségünket a helyi specialitásokkal. Miután még mindig „gyerek” volt az idõ még egy rövidet sétáltunk a környéken, majd kulturáltan nyugovóra tértünk.


Jót aludtunk a kényelmes ágyikóban, majd reggel négykor csörgött az óra. Még sötét volt, s 8 fokot mutatott a hõmérõ. Cicamosdás, gyors reggeli (csak hogy ne induljunk üres hassal), s kocsiba be, irány a rajt, a Gaudeámus menedékház. Minden nyugalomban volt. Éppen csak pirkadt, mikor beléptünk a menedékház elõterébe, ahol a már ismerõs „nevezõs” hangulat fogadott. Az interneten történõ elõnevezésünknek köszönhetõen gyakorlatilag csak alá kellett írnunk a nevezési lapot, s már kaptuk is az ellenõrzõfüzetünket, s egy nagyon príma színes térképvázlatot, résztáv és részszint táblázattal, ahogy illik. Aztán pontban ötkor (helyi idõ szerint hatkor) elindultunk. Ritkán esik meg velem, hogy 1210 m magasságból rajtolok, de remélem ez máskor is elõ fog még fordulni. Jól esett a kapaszkodás utunk elsõ szakaszán. Egyre világosabb lett, de a nap még nem kelt fel. Hamar felértünk egy sziklataréjra, melynek tetején egyensúlyozva jobbra-balra fantasztikus kilátás nyílt az alattunk elterülõ hegyláncokra. Leírhatatlan volt az a szabadság érzés, mely a hatalmába kerített. Itt vagyok Erdély egyik legszebb hegyvidékén, végeláthatatlan erdõk és hegyek, csend, nyugalom, békesség. Nem cserélnék senkivel!


Továbbhaladva az út egyre meredekebbé vált, mígnem felértünk egy fennsíkra, s annak közepén álló Mezõhavas (Poienii, 1629 m) tetejére. Ugyan az elsõ ellenõrzõpont lent volt a kúp aljában és nem is volt kötelezõ felmenni, de ha már itt voltunk semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Fentrõl 360 fokos körpanorámában gyönyörködhettünk. A nap már szépen sütött a keleti égbolton, a reggeli pára is kezdett feloszlani a közeli és a távoli csúcsok felett. Miután jót idõztünk, visszaballagtunk az ellenõrzõpontra, ahol csomagjainkat ideiglenesen ott hagytuk, megindultunk a következõ pont irányába. Utunk hullámvasútszerûen hol lejtett, hol kicsit emelkedett. Az alhavasi gerinc utakon végig erdõk, legelõk váltogatták egymást. A csodálatos látvány kielégítette lelkünk minden szépre irányuló igényét. Számos alkalommal haladtunk el a havasi esztenák mellett, mely a pásztorok, gulyások nyári szálláshelye volt. Láttunk számos juhnyájat, gulyát, s gyönyörû lovakat. Az egyszerû pásztoremberek szegényes kalyibájuk elõl, kivétel nélkül vidáman köszöntötték a turistákat, s ami a meglehetõsen foghíjas román nyelvtudásunkból kitelt, viszonoztuk jókívánságaikat.


Már több mint 10 km-nél jártunk, mikor egy domb tetején megpillantottunk egy színes sátrat, a második ellenõrzõpontot. Felérve, kedves fiatal pár fogadott bennünket. Házi sajtos pogácsával, sajtos rúddal, többféle csokoládéval kínáltak bennünket. Pár percet szusszantunk majd folytattuk utunkat a mesebeli tájon. A jelzések a számunkra megszokottnál lényegesen nagyobbak, robosztusabbak voltak, talán kicsit ritkábban voltak felfestve, mint nálunk, de az utak jól követhetõek voltak. Egy erõsebb lejtõs szakasz után értünk a Kis-Sebes völgyébe. A pontõrök nagyon megörültek nekünk, mivel mi voltunk az elsõ „vendégeik”. (A 40 km-en indulók közül mi voltunk az eleje, s a 60-asok még jóval késõbb értek csak ide.) Házi sütésû fánkkal, házi málnaszörppel (forrásvízzel hígítva), finom édes teával kényeztettek el bennünket. Szívesen maradtunk volna tovább is, de egy alig 10 perces idõzés után újra útra keltünk.


Átlábaltunk a patak gázlóján, felkapaszkodtunk egy nyeregbe, s áttértünk a frissen felfestett K+ jelzésre. Az út eleinte mesebeli fenyvesben vezetett. A fák alatt mindenhol vastag, összefüggõ mohapárna volt, mely úgy süppedt a lábunk alatt, mintha szivacson járnánk. Zöld volt a fenyves és zöld volt a „talaj”, amin jártunk. Kellemesen ereszkedtünk, s elértünk egy völgyszorosba, mely egyenesen a Lesi-tóhoz (Lacul Lesu) vezetett. De ne rohanjunk ennyire elõre! A völgybe beérve a csapás egyre keskenyebbé vált. Néhol jól járható, néhol kõgörgeteges volt az „ösvény”. Itt-ott bedõlt fákon másztunk át, majd az utat benõtte a fenyõ újulat. A rengetegben csak sejtettük, hová lépünk. A vizes csúszós köveken bizony lassú lett a tempónk. Nem szerettünk volna kifordult bokával befejezni a mai túrát. Az „úton” néha barátságosan megosztoztunk a patakkal. Gyakorlatilag hol a mederben, hol a meder partján vezetett a jelzett ösvény. Mindamellett nagyon szép volt a táj. A szûk völgyben, hol mellettünk, hol 10-20 méterrel alattunk zuhogott a fõmederben a patak kristálytiszta vize.


Aztán kiértünk egy erdészeti útra, melyen számos kanyarulat után beereszkedtünk a Jád-völgyében található következõ ellenõrzõpontra. Az ellenõrõzpontot megelõzõ utolsó két km-en tipikus román hétvégi házak (cabanák) sorakoztak az út mellett a lehetõ legnagyobb összevisszaságban. A jó idõ és a hétvége kicsalogatta a népeket a „zöldbe”. Az autók nyitott ajtóján lévõ hangszórókból hangosan szólt az autentikus román népzene és a tuc-tuc mind megannyi kombinációja. Itt is, ott is sütögették a miccset, rotyogott az ebédnek való a bográcsokban. Jól érezték magukat. Persze mi is, fõleg akkor, mikor megleltük a Lesu kocsma bejáratát, ahol két fiatal várta a túrázókat. Pecsételés után annyi minden finomságot felsoroltak, hogy milyen frissítésre van lehetõségünk, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Házi lekvár, méz, vaj kerülhetett a kenyérre. Volt zsíros kenyér is, hagyma és csalamádé feltéttel. Italnak többféle szörp, jóféle forrásvízzel. Mindamellett a kocsmában frissen csapolt Ursus sör is került a korsóba. Nagyon jót ettünk az biztos. Kicsit nehezünkre is tellett elindulni, olyan jól esett a hûs teraszon az üldögélés.


Aztán beláttuk, hogy senki ne fog bennünket ölben becipelni a célba, magunk kell megtegyük a hátralévõ 16 km-t. Elindultunk felfelé a Jád-völgyében, a bõvizû patakot kísérõ aszfaltúton. Eleinte még „megcsodálhattuk” a román nyaralóépítészet „remekmûveit”, aztán felfelé haladva azok is el maradoztak. A völgy egyre szûkült, s a patak is egyre hangosabban zúgott alá. A völgyet kísérõ meredek sziklafalak között kanyargott az elvileg aszfaltos út.  Szemünk már annyira telítõdött a sok szépséggel, hogy már kezdett „unalmassá” válni haladás. Elhaladtunk a Jadolina vízesés mellett, melyet szívesen megcsodáltunk volna közelebbrõl is, de elég kockázatosnak találtuk a meredek sziklafalon való lejutást a zúgó aljához. Már több mint 11 km-en keresztül toltuk egyre csak felfelé a kövesúton, mikor nagy örömünkre egy gépkocsi pillantottunk meg az út szélén melyhez hozzátartozott egy nagyon aranyos néni és bácsi is. Õk voltak a mai nap utolsó ellenõrzõpontján a pontõrök. Minden földi jóval kedveskedtek, s felhívták a figyelmünket, hogy most egy rövid, de meredek mászást követõen érünk a Szerenád vízeséshez. Ne sajnáljunk letérni a turistaútról és megnézni közelebbrõl.


Mint ahogy a beszámoló elején is jeleztem ritka, amikor 1200 m feletti magasságból indul a rajt. Ennek azonban az az ára, hogy a végére már nem marad sok táv, de a szintkülönbségbõl még jócskán van hátra. Bevallom azt az utolsó szûk öt kilométert megszenvedtem kicsit. Társaimon is láttam a fáradtság jeleit, de azt éreztem, bizony elegendõ volt ez mára. Az utolsó km-eken ismét nyitott területre értünk. Ha meleg nem is volt, de nagyon tûzött a nap. Nagy volt az öröm, mikor megpillantottuk a menedékház elõtti, ácsolt nagykaput. Amint beértünk a célba az elsõ pont személyzete lelkes tapssal várta az érkezõket. Jól esett ez a megtiszteltetés, jóllehet semmilyen nagyobb hõstettet nem hajtottunk végre. A menetidõnk sem lett egy világbajnok, de nem is ez volt a célunk, hanem az, hogy megcsodálhassunk tágabb hazánk e gyöngyszemét, ahová most jutottunk el életünkben elõször.


Persze ezzel még nem ért véget a nap. Kohán Balázs fõrendezõ és csinos segítõje kitöltötte a túra teljesítésérõl oklevelünket és megkaptuk a túra elegáns kitûzõjét, mely egy méretes medvét is tartalmazott. Jó, hogy „csak” ilyen formában találkoztunk a túra névadójával.  Végül a rendezõk még vendégül láttak egy tányér töltött káposztára puha kenyérrel. Innivalónak szamócaszörp volt felszolgálva.


Minden jó érzésû túratársnak ajánlom ezt a túrát. Talán fáradságos az odavezetõ hosszú út, de az átélt élmények mindennél többet érnek. Ha szeretnél kis betekintést kapni arról, hogy merre is jártunk, Plecs túratárs albumában www.plecs.hu nyomon követheted a túra legfontosabb pillanatait.


Mit is mondhatnék zárszóként? Úgy érzem, hogy akkor is adósuk lennék a rendezõknek, ha semmilyen ellátmányt nem kaptunk volna. Ezek a tájak, amiket általuk ma bejárhattunk, olyan emlékképek lesznek életem fonalára felfûzve, melyek még évtizedek múltán is fényesen csillognak majd. Ezen túl megtapasztalhattuk az erdélyi igaz vendégszeretetet is.


Mindahány túratársam nevében nagyon szépen köszönöm a lehetõséget, hogy itt lehettünk. Mivel is hálálhatnám meg jobban azt a rengeteg élményt, amit átéltem a tegnapi napon, mint azzal, hogy kívánok a rendezõség minden tagjának jó egészséget, s Isten áldását.

 
 
 Túra éve: 2009
vinattiTúra éve: 20092009.07.10 21:47:15
megnéz vinatti összes beszámolója
Év elején amikor megjelent a TTT honlapon a túranaptár eldöntöttem hogy részt veszek a Wass Albert túrán. Úgy terveztem a szabadságot is hogy a Buda Határán-al kezdõdjön és egy hét erdélyi pihenés után az elõbb említett túrával érjen véget...sajnos a Wass túrát technikai okok miatt lemondták ezért pont kapóra jött a másik erdélyi túra. Nem sokat gondolkodtam, gyorsan elõneveztem ( még utolsó pillanatban) a 45-ös távra. Plussz öröm volt számomra az hogy a feleségemet (aki eddig max 30-as távon kísért el engem lightosabb túrákon) sikerült meggyõznöm hogy tartson velem.

Szombat hajnali fél négykor csörgött az óra... gyorsan felöltöztünk és bepattantunk az autóba (minden be volt pakolva) és irány az ismeretlen, terveim szerint nem tarthat tovább két és fél óránál leküzdeni azt a kb 150 km-t amely elválasztotta anyósomék házát és a túra rajtját...persze rosszul gondoltam mert nem számoltam az útidõbe azt a 30 percet amit azzal töltöttünk hogy szemügyre vettük a körülöttünk magasló ködbe burkolozó hegyeket amíg a kb fél km-re lévõ égõ kamiont el nem oltották és ismét elindulhatott a forgalom. És nem gondoltam azt sem hogy azt a 10 km utat ami elválasztja a Lesu kempinget az utolsó lakott településtõl közel egy óra alatt abszolváljuk ( még mindíg nem gyalog...hanem autóval) Mit mondjak, láttam már rossz utakat de ez... a sokszor kanyargos, néhol szûk, minõségében leírhatatlan útnak erõs jóindulattal sem nevezhetõ létesítmény( szerintem aki végig ment rajta annak maradandó élményt nyújtott...nem bíztos hogy pozitívat) melyet baloldalon meredeken a hegyoldal jobboldalon pedíg a korlátok nélküli meredek lejtõ vett közre megkerülve a tavat kaluzolt el a kis üdülõtelepülésre. Itt egyik túrázótól kérdeztük meg hol van a rajt mert semmilyen irányt mutató tábla vagy jelzést nem találtunk...és megérkeztünk...fél siker.

A "gombánál" nem volt nagy nyûzsgés. A rajtoltató személyzeten kívül alíg láttam élõ teremtést, bíztos alszanak még a kényelmesebb túrázók, a komolyabbak már elindultak. A szervezõk kérdezték mennyi idõt szánunk a túrára, mondom 11-12 órát, mire õk: valószínüleg szûkségünk lesz 15 órára. Erre mi beijedtünk és számolgattunk: ha elindulun 8-kor akkor 15 órával számolva este 11-kor érünk be...ez borzasztó...Gyorsan megreggeliztünk, a sütésre szánt szalonnát kivettük a hátizsákból, kicsit elbeszélgettünk Nagy Lajossal és két társával akik éppen akkor értek a rajthelyszínre (nekik is nagyon tetszett az idevezetõ út), vettünk egy nagy levegõt és elindultunk.

Hosszan mentünk a Jád patak mentén amely hol jobb hol bal oldalon szállította a hét folyamán leesett sok esõvizet. Enyhén emelkedett az út és mivel kifogástalan túraidõ volt gyors tempót díktálva haladtunk...illetve haladtunk volna ha Évi nem hajolt volna le minden 10 méterben szamócát legelni. Kicsit lebegtettem a 15 órás szintidõt mire megígérte hogy rá sem néz többé a finom kis gyümölcsre...nem sokáig bírta...így történt az hogy Nagy Lajosék utolértek és kis ideig együtt mentünk beszélgetve. Elértük a Jadolina vízesést , természetesen lementünk megnézni. Megérte. Nem idõztünk sokat, elkészült néhány fotó, aztán indultunk tovább. Kicsit elléptünk Lajoséktól és hamarosan elértünk az elsõ ellenörzõ pontig ahol nagyon kedvesen fogadtak, kínáltak vízzel, csokival...köszönjük szépen, kértünk mindenbõl és kis utbaigazítás után nekivágtunk a túra nehezebb részének. Még mindíg az erdõben kígyozó úton haladtunk, de a lombhullató erdõket felváltotta a fenyõrengeteg; néhány tisztáson akár drogériát is üzemeltethettek volna annyi kakukkfû, orbáncfû, menta, cickafark és egyéb gyógynövények virágoztak. Közben szemrevételeztünk egy másik vízesést is.

Mielõtt még unni kezdtük volna az úton bandukolást hirtelen balra letért a sárga kör jeljés, illetve feltért mert amikor odaértünk felnéztünk az elõttünk tornyosuló hegyoldalra és meglepõdve vettük tudomásul hogy a túrista jelzés toronyegyenesen felvezet a hegy csúcsáig. Jóval visszavettünk a tempóból de amikor megláttuk hogy hamarosan keresztezi az utunkat egy birkanyáj, picit belehúztunk nehogy közelebbrõl is megismekedjünk a nyájat örzõ-védõ kutyatársasággal. Sikeresen vettük az akadályt és közben utolértük a Vándorcsillag-RitaB párost. Mivel már csúcson voltunk, onnan már csak lefele lehetett menni...kihasználtuk az alkalmat és menet közben kifújtuk magunkat, beszélgettünk egy kicsit, megkerestük és megtaláltuk a Vigyázó távoli csúcsát, közösen leráztunk néhány hangos kutyust, de mivel nem is olyan messze vészesen gyülekeztek a sötét felhõk, illetve az éhségünk hajszolt a következõ ep felé ahol tudtuk hogy dõzsölés lesz, elléptünk Ritáéktól és ketten folytattuk utunkat.

Fennt a csúcson ritkán voltak fák, így a jelzések is ritkábban voltak, szalagok sem segítettek, így próbáltuk jól értelmezni az itinert és sokszor csak a megérzések vezettek jó irányba.Tudtuk, már csak le kell ereszkednünk a völgybe, ott lessz a várva várt ep. De közben ismét keresztûl kellett vergõdnünk egy szabadon legelészõ ménesen és mivel Évi félt tõlük, kis kitérõvel megkerültük õket majd berongyoltunk a terülj-terülj asztalkámhoz. A pontõrök itt is nagyon kedvesek voltak, de teljes rábeszélõképességüket bevetve sem sikerült többet belémtunkolniuk egy zsíros deszkánál illetve három szelet vajas-(isteni házi)megylekváros kenyeret. Hamarosan odaártek Vándorcsillagék is, átadtuk a terepet és azzal a tudattal hogy a táv felén túl vagyunk továbbindultunk. Kezdtük rögtön egy patakátkeléssel majd egy újabb meredek emelkedõvel folytattuk. Felértünk a nyeregbe ahol kicsit keresgéltük a jelzést és miután megtaláltuk, elindultunk jobbra. Többször kérdeztem Évit nem fáj-e a lába, bírja-e. Azt mondta minden rendben. Hamarosan felértünk a Forrás-esztena csúcsra ahonnan egy hosszú hullámvasútazás után végre elértünk arra a pontra amelyrõl az itiner azt írta: kb 400 m-t megyünk lefele a következõ pontíg. Szerintem ez volt a túra egyik legnehezebb része...persze sokkal több volt mint 400 m amivel nem is lett volna gond, hanem az a meredek lejtõ ahol szinte egyenesen vezetett a jelzés a fák között, a vastag avar illetve ez alatt megbújó kövek és ágak rendkívüli módon igénybevették alsó végtagjaink izületeit és koncentrálóképességünket. Nagy hasznát vettük a túrabotoknak. Soha úgy nem örvendtem betonútnak mint akkor amikor végre leértünk és szilárd burkolatra léphettem.

Az ep-n itt is mindenféle jóval kínálgattak, de mi csak ittunk egy kis vizet, pihentünk pár percet és továbbindultunk az utolsó 11 km-re. Innen a utunk a túra elejéhez hasonló úton folytatódott folyamatos kellemes emelkedõvel. Kezdtünk már fáradni ezért többször engedélyeztem a szamóca és málna legelést. Ezen a részen az itiner eléggé felületes volt, nagyon sok keresztezõdés, patakátkelés volt és figyelmesen kellett nézni a térképet is. Ismételten a megérzéseink vezettek és ujjongva tudtunk örülni egy rég várt piros háromszögnek. A sok leágazó utnál és ösvényeknél elkelt volna egy kis szalagos segítség. Közben elfogyott a vizünk...sebaj, az elsõ patak amely keresztezte az utunkat szolgált friss, kristálytiszta és hideg vízzel. Bátran ittunk belõle. Egy idõ után megjelentek a szalagok, utánna megszaporodtak és segítségükkel felértünk a Bulz kõre ahol kicsivel több mint másfél kilométerrel a cél elõtt tanyázott az utolsó ep. Begyûjtöttük a pecséteket és kimentünk a völgy felé tornyosuló sziklára...a panoráma csodálatos volt, csak úgy kattogott a fényképezõgép...

Nehezen szakadtunk el a kilátástól, de várt a cél. Innen már csak le kellett ereszkedni a völgybe ami szintén nem volt egyszerû fõleg azok után hogy Évi félrelépett és fájlalta a bokáját. Átadtam az én botomat is, így kicsit lassabban ugyan, de leértünk...vége...DE MÉGSEM!!! Még át kellett kellnünk az erõs sodrású patakon. Nem sokat gondolkodtunk azon hogy keressünk egy átkelõhelyet vagy esetleg levegyük a bakkancsot...belegázoltunk úgy ahogy voltunk, átkeltünk és pár száz méter után 11 óra 55 perces idõvel beléptünk a célba. Itt megdícsértek azért mert nagyon jó idõt mentünk, megkaptuk a kitûzõt, oklevelet és ráadásnak egy nagy tányér gulyáslevest,no meg a repetát...

Átöltöztünk, beszélgettünk egy kicsit a szervezõkkel majd beültünk az autóba és elindultunk hazafele...mindenképpen le akartunk érni még világosságban a hegyrõl a beszámolóm elején említett úton. Útban lefele találkoztunk azokkal a túratársainkkal akiket a hegyimentõk már nem engedtek továbbmenni az utolsó 11 km-es szakaszra amely felvezetett a Bulz kõre hanem meg kellet kerüljék az úton a tavat...sajnáltam õket mert lemaradtak egy csodálatos kilátásról( remélem másnap mégiscsak felmentek)

Összeségében nagyon jó túra volt; a pontõrök mindenhol kedvesek,figyelmesek, segítõkészek voltak, a kilátások gyönyörûek, a vízek, a levegõ kristálytiszta, az ellátás pazar...mindenkinek tudom ajánlani...

Köszönöm a szervezõknek és segítõknek hogy itt lehettem, illetve a feleségemnek a kellemes társaságot....ha lesz rá módom, akkor jövõre is itt leszünk...