Túrabeszámolók

Volt szerencsém részt venni a Don Bosco 60 teljesítmény túrán.

A tapasztalataim alapvetõen hasonlóak mint az elõttem szólóknak. A szalagozás helyenként nagyon hiányos volt. A szántóföldön és az erdõben, nyílt terpen viszonylag rendszeres és jól látható volt a szalagozás, de település közelben kritikusan kevés volt. Akinek nem volt helyismerete, esélye se volt a helyes irányba indulni. T elágazásban se volt, településen belül pedig csak a helyiek segítségével tudtunk boldogulni. A szalagok hiányából következtetni lehetett a szándékosságra. Az nem derült ki persze, hogy a helyi lakosok, a túrázók szaggatták le a szalagozást, vagy a szervezõk nem voltak elég alaposak. Az itiner nagy segítség ilyen esetekben, de ez az itiner nem olyan volt, amibe kapaszkodni lehetett. A ,,Horgásztóig" kifejezés az én olvasatomban azt jelenti, hogy minimum megpillantom a horgásztavat, de itt még errõl se volt szó. Mivel a jelzés érintette a tavat, helyismeret nélkül biztosan az ellenkezõ irányba indult az ember. A kétértelmû utalások végig jellemzõek voltak az itinerre. Valójában olyan volt, mint egy rejtvény.

A párom eléggé kiborult, aminek következtében én is kiborultam. Hasonló lelkiállapotú túrázók jöttek jobbról - balról. Aztán elõvettük a Gerecse túratérképet, majd a humorérzékünket, ezek segítettek célba bennünket. Majd találtunk egy táblát, ami ketté volt törve, és a DON BOSCO 60 túra felirat alá az volt firkálva: ,,azoknak, akik még élnek." Megnyugodtunk, hogy nem vagyunk hülyék, csak áldozatok.  Futva tettük meg a túra utolsó 15 kilométerét. Egyrészt azért, mert az elkavarások miatt ketyegett a szintidõ, meg amúgy is elegünk volt. A pontõrök mindenhol nagyon kedvesek voltak. Szeretném megvédeni õket, mindenhol elmondták, hogy õk semmirõl se tehetnek, csak az a kérésem, hogy inkább mondják azt, hogy nem tudják, hogy van-e kút a falu szélén, mint azt, hogy van. (ha egyszer nincs) És köszönjük a helyi lakosoknak, akik vízzel kínáltak minket. :) Én kérem a szervezõket, hogy írják meg azt az itinert újra, hiszen tudják õk is, hogy vacak. Az egyik ponton azt az utasítást kaptuk, hogy ha nem egyezne a szalagozás az itinerrel, akkor a szalagot kell követni. :S Vagy hívjuk DON BOSCO tájékozódási versenynek, és akkor nincs semmi baj. :) Üdv! 

Mamba

Nagy izgalommal készültünk a túrára. Ez volt az elsõ Don Bosco-s, és lehet, hogy az utolsó is?

Kezdõk vagyunk a párommal , másfél éve kattantunk rá a teljesítmény túrákra. Szinte minden héten megyünk egyre.

2 hete indultunk a "Beac Maxi" 50-es távján, nagyon jól éreztük magunakat. Azt gondoltuk, milyen jó lesz most egy 60-as, nincs nagy szint. A pontatlan, felületes megfogalmazások miatt Nyergesújfaluból kijutni sem volt egyszerû. Kérem a szervezõket ne sértõdjenek meg, hanem próbálják kijavítani a leírást. Úgy gondolom, hogy ha 10 emberbõl 1 nem találja meg az utat, lehet , hogy nem figyelt oda rendesen. De ez most fordítva volt. Szerintem azzal tudnak segíteni ha nem csak balra , vagy jobbra menj, hanem a faluban-városban esetlen utca nevet is lehet írni. A horgásztóig nekem  azt jelenti, hogy felmegyek a tóig és nem az alatta lévõ uton keresem a jelzést. Y elágazásból is volt több, mindegyiket szemügyre vettük és több magánterület táblával is összefutottunk. Szerintem ezen a helyen lehetett volna több szalagozás. Itt szeretnék köszönetet mondeni annak a helyi  l. néninek, aki többünket a helyes utra terelt. Menj a tokodi pincéknél a fõutig, amin jobbra fordulj.! Nehezen értelmeztük, mert a fõút elött jelölést találtunk, és ezen nem az szerepelt, hogy a fõuton haladj jobbra." A kanyar után balra tartva egy felszámolt illegális szemétlerakon keresztûl, jobbra tartunk egy földuton, átmegyünk egy hídon..". Miért kell mûuton száguldozó autók között vezetni egy túrát, és mennyi kanyar után fordulunk. Ja és nem felszámolt szemétlerakó, ezért találtuk meg a helyett. Mellesleg itt egy földút is becsatlakozott, ami a fõúttal párhuzamosan haladt, talán itt egy kicsit biztonságosabban lehet volna közlekedni. A hídtól viszont rendben volt a szalagozás könnyen el lehetett jutni Péliföldszentkeresztig. Egy pici bosszúságot még az okozott, hogy tarvágáson kellet átbukdácsolni, amit szintén meg lehetett volna kerülni.Pfszentkereszten két kedves lány fogadott minket a frissítõponton.  Nem járt mindenki ilyen szerencsésen, mert többen a templomnál keresték a frissítõt és nem vették észre, hogy az attól lejebb található. (Mi ismertük a terepet ,több túránál is a pavilonnál volt a frissítõp.) Annak nagyon örülök, hogy az út felment az Öreg-kõ tetejére. Aki teheti menjen és nézze meg a barlangot, megéri! Többször mentem az aljában és nem tudtam, hogy ilyen szép látvány fogadna , ha felmásznék. Ezért köszönet a szervezõknek! Az út továbbszalagozva jó volt. Összegezve: egy kicsit több szalag az elején a könnyebb kijutás érdekében, így kevesebb bosszankodó túrázó. A táv közepén nekem unalmas volt a sok szántóföld, de ez legyen az én bajom.A túrát többen más útvonalon tették meg (ez a túratársakkal történt beszélgetésekbõl derült ki)  Azért köszönöm a túrát biztosan sok idõbe és fáradtságba került a megszervezése. Kívánom jövõre sikerüljön jobban és sok elégedett túrázó levelét olvassák!

Ui: A kezdeti idõveszteség miatt a 30km-re nyargaltunk át, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam a 60-at megcsinálni.

Laura Vicuña 30

Harmadmagammal vágtam neki a távnak Gabi és Zoli társaságában. Elvileg azt terveztem, hogy a 60-as távon állok rajthoz, de egyedül sok kedvem nem volt végigmenni rajta. Viszont az idõjárást figyelembe véve egyáltalán nem bánom, hogy a 30 lett csak belõle. Így is kaptunk meleget és esõt is.

10⁰⁰ környékén meg is érkezünk a rajtba. Majd én veszek egy reggelit – sör + 2 túrós táska – a közeli boltban. Ezzel lényegében ki is húztam a túra alatt végig, mármint ami a kaját illeti. Páran már vannak a rajtban, rövid nevezés, és váratlan kedvezmények után neki is vágunk a távnak. Az elején a telkek között néha majdnem elkavarunk, ide talán jó lett volna pár szalag, hiszen késõbbi részeken olyan tökéletes volt a szalagozás, hogy eltévedni lehetetlen volt. Kicsit tartottam az új cipõtõl, de gondoltam, hogy pont jó lesz neki a rövidebb táv, hogy kellõen összeismerkedjen a lábammal. Ennek ellenére, már a Nyakas-hegy tetejétõl kellemetlen talpégéssel jelezte, hogy még annyira nem tetszik neki a lábam. (Ez az érzés végigkísért Kõszikláig, ahol rájöttem a megoldásra, le kell venni a cipõt és kicsit szellõztetni a lábam. Utána már semmi gond nem volt.) Elérünk hamarosan a S S+ elágazásig, ahol az itiner szerint az elsõ ellenõrzõpontunk van, de semmit nem találunk. Föl is hívja egy túrázó a rendezõket, hogy most mi van, de kiderül, hogy nincs pecsét. Így megyünk tovább. Fönt igazán befûtöttek, én meg örülök, hogy nem a 60-as távon indultam. Máriahalmon az aszfalt rendesen süt, páran az útszéli kútból frissítenek, mosakodnak. A település utáni földeknél ellépek Zoliéktól. Úgy gondoltam, hogy majd Kõsziklánál bevárom õket. Nagyon kellemetlen ez a rész. Nyílt terep, szinte elviselhetetlen a meleg, szûk és keskeny ösvények. Viszonylag könnyen felérek a csúcsra, ahol megkapom az elsõ pecsétemet. Pihenek itt egy jó 30 percet, de Zoliék nem akarnak jönni. A meleg kicsit kifogott rajtuk, és megpihentek egy bokor árnyékában. Közben beérkezik az elsõ kettõ 60-as távon induló, és úgy döntök, hogy megyek velük tovább a célig. Innen kellemes kocogós, gyors gyaloglós tempóra váltok. A frissítõ ponton feltöltõdünk. Aztán Nagysáp elõtt megérkezik az égi áldás, ami annyira nem is baj, hiszen legalább kicsit hût. A felhõ, amibõl kaptuk az esõt kb. ugyan abba az irányba haladt, mint mi, és ugyan akkora sebességgel. Így sokáig élvezhettük áztatását. Rendesen rázendített, szakadt, én meg az arcomra kirakódott sótól, amit az esõ belemosott a szemembe, alig látok. Egy jó 10 perces zuhi után ismét kisüt a nap, a Nagysáp elõtti aszfalt gõzölög. Jól néz ki nagyon. A pontõröktõl megkapjuk a következõ és egyben utolsó pecsétünket, majd nekiállunk az utolsó kb. 3,5km-nek. Péliföldszentkereszt elõtt még egy õz keresztezi az utunkat, majd negyed öt magasságában bekocogunk a célba. Megkapjuk a díjazást, majd én bevárom Zoliékat. Oklevél, kitûzõ, jelvény is jár, ami mind nagyon szép. Most már nagyon örülök, hogy nem a hosszabb távon indultam. Így szerencsére csak egyszer áztam el, akik tovább voltak kint, nekik többször sikerült. Nagyon jó túra volt, nekem nagyon tetszett.

Mért adatok (GPSmap 60CSx & SRTM_HUN):

- táv: 30,629km

- szint: 656m

DON BOSCO 2010.09.18. Táv: 60 km; Szint: 1670 m; Szintidõ: 14-15 óra.

Negyed hatkor szállok le az 1-es villamosról a Flóriánnál. Zsolt már ott vár a megálló esõvédõ fedele alatt. Szakad az esõ. Múlt szombaton ronggyá áztam. Most csak azért adtam a fejem túrázásra, mert az ígérték az idõjósok, hogy reggelre eláll. Igaz, a reggel tág fogalom; az angoloknál például délig tart. A hátizsákomat szemetes zsákba rejtve cipelem, hogy legalább a rajtig ne ázzon meg. A hosszú sorház elõtt elhaladva bekanyarodunk a Kiscelli utcába és a Bécsi út felé tartunk. Ahol a járdának kéne lennie, ott hatalmas sár van, ezért az úttesten megyünk. A rendházhoz érve egy kicsit keresgélünk, mert most egy másik helyiségben lesz a rajtoltatás mint tavaly. Jó, hogy már ilyen korán nyitottak, mert be tudunk húzódni a házba, addig sem ázunk. Miért nem vagyok meglepve, hogy Béla bácsi már bent rendezgeti a cuccát? Gyorsan megreggelizek, amíg Szöcske kipakolja a szükséges nyomtatványokat. Hat óra elõtt elkészülünk az adminisztrációval, van még néhány perc arra, hogy az ég felé tekintgessünk. Bebeszéljük magunknak, hogy egy kicsit már alábbhagyott a zuhé. Hatkor még feltûnõen beköszönünk, hogy lássák nem húztunk el idõ elõtt a többiekkel. Átmegyünk a Bécsi úton a Kiscelli utca folytatásához, és elkezdjük lefele nyomni az ott található lépcsõfokokat. A virradatot elfedik a sötét esõfelhõk, de a közvilágítás jóvoltából nem kell lámpát gyújtani. Elhaladunk a múzeum ódon épülete mellett, és amikor egy utcára bukkanunk, akkor balra fordulunk. Egy-két kutyázót- és kóbor autóst leszámítva kihalt a környék; a pocsolyákkal jól ellátott úttesten szaporázzuk. Visszahívok egy túratársat, aki elment a jobb oldalon megbúvó, keskeny lépcsõ [K+] jelzése mellett. Igen, erre kell felmenni a Mátyás-hegyre. Kitartóan kaptatunk fölfelé a nedves falépcsõn. A tetejéhez közeledve várom a feltételes ellenõrzõpont bójáját, de úgy látszik csak tavaly volt ilyen kihelyezve. Alighogy felérünk már jöhetünk is lefelé. A csúszós kövek óvatosságra intenek a meredek lejtõn. Lent pár méter jobbra egy mûúton, aztán balra fordulunk és megint fölfele tartunk, de most kevésbé durván. Késõbb balra, ismét bemegyünk az erdõbe. A [K-] becsatlakozásánál elhagyjuk a [K+]-t. Utunk többször keresztezi a Hármashatár-hegyre vezetõ mûutat, mígnem egy erõsebb emelkedõvel mi is felérünk a

HHH tetején levõ pingpongasztalhoz. (1. ellenõrzõpont)

Mintha egy kicsit lanyhult volna az esõ. Megint ez a kimerítõ reménykedés. A pontõrök nem bíbelõdtek a pavilonállítással, egy nyitott esernyõ van az asztalon, az alatt pecsételnek. Szörpöt iszunk. A kiürült pohárba Dunakavicsot szedek, útközben majd azt rágicsálom. Sûrû a köd. Egyelõre antennatoronyiránt megyünk, aztán a kerítés után, az erdõben már több lesz a [K-] jelzés. A meredek lejtõ elõtt bedobom az utolsó adag Dunakavicsot és a mûanyag poharat zsebre gyûröm. A lejtõ aljáról még vissza kell kapaszkodni a Vihar-hegyre, de aztán már óvakodhatunk lefelé a Virágos-nyeregbe. Az óvatos haladás ellenére is megcsúszok. Bal térdemet dinamikus erõhatás éri. Hû, remélem nem húzódott meg. Lefelé menetben még érzem, de a réten, vízszintben haladva lassan elmúlik a rossz érzés. Az esõ visszaerõsödik. Az elnéptelenedett Boróka büfé mellett haladunk a hétvégi házas övezet felé, a [Z-] jelzésen. A telkek után keskeny ösvényre térünk. A növényzetrõl az összes víz a gatyánkra folyik. Lassan jön el a balra le ösvény, de aztán seperc alatt leérünk a T elághoz, amin szintén balra fordulunk. Addig megyünk, amíg minden jelzés el nem fogy, ekkor rátérünk egy jelzetlen gerincútra, ami késõbb piros bicikli jelzést kap. Már annyit mentünk, mint Che Guevara az Andokban, de még sehol egy stáció. Egy jobbra leágazó útnál A4-es van a fán, de úgyis a kálvária felé kell menni, ezért nem sok ügyet vetek rá. Néhány tíz méter múlva, meglepetésemre piros-fehér bóját látok az ösvény fölé belógatva.

2. ellenõrzõpont.

Valójában a Kálvária-hegyen kéne székelniük, de odafönn most nagyon nedves a klíma. A bélyegzést megkapjuk, de azért fel kell mennünk. A hatóság nem engedélyezte a túloldalon való lejutást, ezért fent sarkon kell fordulni és visszajönni. A hölgy pontõrnek azért török egy ágat két piros bogyóval a végén.  Visszafelé elolvasom a fán az A4-est. Mostani irányunk szerint balra leküld a piros biciklivel jelzett úton. Már vagy 50 m-t lementünk, de nemhogy piros, de semmilyen bicikli, vagy egyéb jelet nem láttunk. Áh, az arany szabály szerint inkább menjünk vissza minthogy eltévedjünk. Megint elolvasom a hevenyészett felírást. A fenébe! Hát, itt egy hangyányi kis nyíl is, ami arra mutat amerre eredetileg is lementünk. Nem baj! Megvolt az elsõ szorgalmi feladat. (Lesz még.) Megint le. Persze, biciklijel továbbra is nuku. Mindegy már itt a [S-], gyerünk balra! Ezen már csukott szemmel is letalálunk Solymárra. Azért ez se olyan egyszerû, ahogy elgondoltam. A sorompó után, a lejtõn lefelé menve balra szalagot látok az egyik bokron. Baú! Most jut eszembe, hogy tavaly is le kellett vágni a jelzett turistautat a Rózsika-forrástól nem messze levõ pihenõhelyig. Most is be kell menni a dzsindzsásba. Eddig csak térdig voltunk elázva, most, mire kiérünk a patak mellé, már szabályosan, tökig vizesek vagyunk a bokrokról ránk folyó víztõl. Hangosan bosszankodok Zsoltnak, hogy mentünk volna inkább a [S-] jelen, ami kerülõ ugyan, de egy fokkal kevésbé vizes. Az Alsó-Jegenye-vöIgyben egy tucat nõ kóricál az útmentén kapucnis esõkabátban. Mi a ...-t keresnek ezek itt, ilyenkor? - kérdezi Zsolt. Véletlenül tudom rá a választ: Tommal jöttünk erre nem túl régen, valamelyik túrán, és õ megkérdezett egy csinosabbat. Nos, ezek természet-megfigyelõk. A környék bizonyos szempontok szerinti változásait figyelik. (?...!) Mindjárt kiérünk a mûútra. Nem nagy a forgalom, rögtön át tudunk menni a benzinkút oldalára. Valszeg már a leglustábbakat is kidobta az ágy, de az esõ csak esik. Na, gyerünk be jobbra az erdõbe. A kazánlemez híd után valami nagyon bûzlik. Nem nagyon tudjuk szaporázni, örülünk, hogy talpon tudunk maradni a sárban. Két vizsla ugatása kíséri igyekezetünket. A kerítés mellé érünk, ami mellett aszályos idõben is nagy a sár. El lehet képzelni, hogy most mi van itt. Mi van, levágták a fejbevágós ágat? Ó, már látom is, hogy nem. Ott van fehér szalaggal betekerve. Már egészen lenyomta a kerítést. Ahol elfogy a kerítés drótja, ott a betonszegélyen egyensúlyozok. Hosszan tartó emelkedõbe kezdünk. Rohadtul idegesítõ a gyakran kipörgõ láb, a visszacsúszó léptek. A távolból felhangzik a két kutya ugatása, újabb túrázók szegõdtek a nyomunkba. Az, hogy a gatyaszáram, cipõm csurom víz, kit érdekel; de az erdei mûút keresztezése után is ez a banánhéjon való járás a stílus. A [S-] fölösleges kitérõjét nem kell követni, a szalagozás a BUDAI 50 muflon jelére térít. A füves úton az egyik fûcsomóról oldalt csúszik a bal lábam, egyenesen egy pocsolyába. Rögtön érzem a cipõmbe felülrõl befolyó víz hidegét. A [K-]-t érjük el elõször, aztán jobbról visszatér a [S-] is. Most már nem lehet messzire a  pont. Olyan öt percet saccolok, de mint a végén kiderül alábecsültem a távolságot. Egy kutyás hölgy jó reggelt köszön vissza. Az órámra nézek: kilenc óra húsz. Nálunk ez már öreg délelõtt. De nini! Most veszem csak észre, hogy elállt az esõ. Még rá lehet fogni, hogy igaza volt a meteorológusoknak. A nagy páratartalmú levegõ dzsungel hangulatot ébreszt ezért egzotikus állathangokat kezdünk utánozni. Válaszul a falu összes kutyája vonyít rá hosszasan. Az itt megszokott pocsolyák most a bokrokig duzzadtak, az elõttünk járók szabályos kis elkerülõ ösvényeket tapostak az aljnövényzetbe. Átlépjük a lebetonozott gumiabroncsot; innen már tényleg csak egy ugrás a

3. ellenõrzõpont, a Muflon itató.

Az OKT bélyegzõvel pepecselünk. Felhígította a tintát az esõ, de még látszik a pecsételés. Öreg tacsi követeli tõlem ugatva a Zsolttól éppen most kapott körtét. - Nem szereted te ezt öregem, nekem elhiheted - mondom neki, de hiába, mert tovább mondja a magáét. Zsolt ad neki egy szelet nápolyit. Elõször csalódottan leteszi, de aztán fel, s alá mászkál a nápolyival a szájában. Keresi, hogy hova köpje - mondom. Vékonyodik a felhõréteg. Az egyik túratárs meg is jegyzi, hogy már látni az árnyékunkat. Rögtön javul a hangulat. Kimegyünk a Zsíros-hegyi turistaház megmaradt pereméhez. Már a maradványok is alig látszanak, úgy benõtte õket a növényzet. Balra tartunk, a Zsíroshegyi út aszfaltja felé. A sorompónál Zsolt megjegyzi, hogy az egyik túrán itt dinnyét adtak. Beindul a pavlovi reflex: sorompó -> dinnye -> nyálelválasztás. Jobbra keressük a letérõ [K-] jelzést. Néhány autót elengedünk, aztán amikor meglátjuk a várt jelet bekanyarodunk. Egy árnyas rész után, a kitett murvás emelkedõn már melegem van. A nap egyre jobban átdereng a gyorsan vékonyodó felhõkön. Elhatározom, hogy az emlékfal pihenõjénél megállok, és hátizsákomba süllyesztem az esõkabátomat. Így is lesz. Zsolt kérdezi, hogy nem fázom e. A hátam fázik még egy kicsit a vizes hátizsáktól, de ha majd leérünk a Szénásokról, a szélvédettebb helyen már minden rendben lesz. Elõször azonban gyorsan megnézzük a csúcsról a körpanorámát. Sokat ugyan nem látni a párától, de a Getét azért még sikerül betájolni. Itt is voltunk, de most leroncsolunk a kövekre festett [K-] jelzések mellett. Feltételes ellenõrzõpontot nem láttunk. Hullámvasutazva érünk el a fáig, amelyikre a [K-] és a [K+] jelzés is fel van festve. A tavalyi PILISCSABAI NEGYVENESEK XL-nek pontja volt itt, most nincs itt senki. Ma van az a túra is, de idáig a leggyorsabbak is csak délután érhetnek el. Átváltunk a [K+]-ra, a Kutya-hegy irányába haladunk. Idáig már mindenki könnyített az öltözetén; a könnyû szellõben az én hátamon is megszáradt a cucc. Egy balkanyarral leérünk a forgóajtóhoz, amelyen keresztül a Fehér útra lépünk ki. Jobbra megyünk a [S-] jelzésen Perbál irányába. Egy információs táblánál az útvilla bal ágát választva hosszú idõre letérünk a jelzett útról. A széles, jól járható út vonalvezetése lehetõvé teszi a nem odafigyelõs, beszélgetõs, szárítkozós haladást. Közben elpusztítjuk Zsolt nápolyiját. Amikor késõbb, jobbról visszajön a [S-] már lehet számítani arra, hogy egy kerítéshez érünk. Sok értelme nincs, mert egy nagy luk van rajta, amin át is bújunk. Egy hatalmas mezõre jutunk. Elõttünk a gombagyár két piros-fehér kéménye látszik a messzi távolban. Egy fûcsomós ösvényen haladunk a gyár körülbelüli irányába. A Békás-patakhoz érünk, amit normál körülmények között simán át lehet ugorni. Most azonban meg van áradva, és a rajta átvetett, karvastagságú faág lesüllyed, amikor rá akarok lépni. Egy megrekedt hordalékkupacon aztán mégis át tudunk settenkedni. Egy négyzet csúcsaiba ültetett gesztenyefa csoport mellett megyünk el. A falu templomtornya jó irányadó objektum. Nehezen közeledik a település, de amikor egy szekérútba futunk, jobbra kanyarodunk rajta, így érünk ki a Perbál-Tinnye mûútra. Balra besétálunk a templom elé,

az etetõpontra.

Figyelmeztetem Zsoltot, hogy szedje rendbe a vonásait, mert fotót készítenek rólunk. Lekváros kenyér, sültzsíros kenyér és szörp az ellátmány. Fogyasztani kell bõségesen, mert hosszú még az út. Így is teszünk, majd visszamegyünk a fõútra, és az eredeti irányt tartva megyünk tovább rajta. Egy hídszerûségnél áll egy túratárs itinerrel a kezében és jobbra néz. Még tovább kell menni - mondom - és a 64-es számú háznál kell jobbra bekanyarodni a keresztutcába. Honnan tudod? - kérdezi. Tavalyról - válaszolom. El is érkezünk a mondott házhoz, és be is fordulunk. Emberünk egyre idegesebb, mert nincs szalagozás. Most már én is elõveszem az itinert, és olvasom, hogy a Szamárhegyi-patak felüljárójánál kellett volna jobbra kanyarodnunk. Hát, az egy, vagy két utcával elõbb volt, de nem érdemes visszamenni, mert, ha a tavalyi útvonalon megyünk tovább, akkor a kettõ inkább elõbb, mint utóbb összetalálkozik. A tagot az se nyugtatja meg, hogy utolérjük Surdékat, akik a térképet nézegetik. Együtt megyünk tovább. A tavalyi út akácoson áthaladó részét pókhálók sokasága keresztezi. A keresztes kollegák zsákmány helyett minket kapnak telibe. Egy keresztezõdésnél jobbról bejön a [S-] jel, és nemsokára meglátunk egy szalagot is. Nagy az öröm, ideges útitársunk megkönnyebbülve fut tovább, jellegzetes mozgásával, kifelé fordított lábfejekkel. Halkan jegyzem meg, hogy említést tehettek volna a változásokról a rajtnál, különös tekintettel a reggeli, nem éppen olvasós idõjárásra. Mindegy. Fõ, hogy visszataláltunk a hivatalos útvonalra. A nap most már úgy süt, mint ahogy az illik ilyenkor. Elõ is kell vennem a sapkát, meg a napszemüveget. Ezt se hittem volna a reggeli esõben. Egy csúcskõre a [S-] jelen kívül egy kanyarodó nyíl és a "15 m" felirat is fel van festve, hogy lássuk melyik két bokor között kell jobbra kanyarodni.

4. ellenõrzõpont, Nyakas-tetõ

Az idõközben elõresietett Surdék pihennek a ponton. A füves, cserjés környezetbõl egy földútra érünk ki. Elvileg ez a [S+] jelezte út. Innen már látni a Nagy-Getét. Kilométereken át caplatunk a traktorok által sártengerré változtatott úton. Kritikusabb helyeken a kukoricasorok között próbálok elõrejutni, de itt se sokkal könnyebb. Már azt hiszem, hogy ennek sosem érünk a végére, amikor két szalag jelzi, hogy balra lefelé kell kanyarodni. Amíg kitett részen megyünk lefelé, addig elfogadható a talaj állaga, de amikor beérünk egy lombsátor takarta patakvölgybe, akkor sárcsúszdává változik a terep. Egy tanya kerítésénél bukkanunk ki. Bent állatok legelésznek, mi itt kint balra fordulunk. Motorzúgás hallatszik. Crossosoknak utat biztosítva állunk félre. Egy darabon egész tûrhetõ az út, de amikor a falu felé vezetõ földutat elérjük, akkor nem túlzok amikor azt állítom, hogy derékig ér a sár, méghozzá faltól falig. Lehet, hogy nem mondták a traktoristának, hogy ne az úton végezzen mélyszántást. Szerencsére a crosspálya is a falu felé tart, és motorosok sincsenek rajta. Az akadályokat leküzdve érkezünk a Máriahalom fõútja mellett levõ játszótérre. Leülünk egy padra. Ki kell szednem a cipõmbõl a belehullott sárdarabokat. Egy kis púdert is öntök bele, hátha nem lesz vízhólyag a talpamon. Ez a kis leülés is erõt ad. Balra megyünk tovább a fõutcán; a buszmegálló melletti kútnál még töltünk egy kis vizet a flakonokba. Felkészülünk a túra legszivatósabb szakaszára. Mesélem Zsoltnak a tavalyi élményeimet, de még nem képes felfogni, hogy mi vár rá. Feltûnik, hogy csupa nõ ácsorog az utcán, férfi egy se. Még a gyerekek is mind lányok. Egy néni azt mondja, hogy esküvõ lesz. Jó, jó, de miért menekültek el a férfiak? A falu végén jobbra fordulunk. Az utca földútba torkollik. Itt is kukoricaföld, itt is sártenger. Nem is bánom, amikor dombot kell mászni, mert ide nem jött már fel a traktor. Ahogy felértünk, már mehetünk is le, hogy egy még meredekebb, és magasabb dombra, mit dombra, hegyre másszunk fel. Itt aztán mehetünk a végtelenségig a gerincen. Nem az a baj, hogy hosszú az út, hanem az, hogy olyan ösvényen kell elõrehaladni, ami egy talpnyom széles, és kb. 15 centi mély. Sántítva kell haladni, letérni nem tudsz róla, mert tüskés cserjék szegélyezik, amelyek úgyis beléd- beléd tépnek. Egy tenyérnyi helyen félreállok, hogy egy túratárs elõzni tudjon. Õ nem kényeskedik, megy, mint a Terminátor. Amikor végre eljön a gerinc vége. Egy szalag jelzi, hogy balra, meredeken le kell menni a hegyrõl. Lent, valószínûtlen mélységben egy szántóföld mellett már ott lavírozik a túratárs, aki nem is olyan rég elõzött. Lefelé ugyanolyan egylábazó ösvény vezet. Itt már ritkább a cserje, a vájat melletti füvön próbálok menni. Sokszor megtréfál a mélyedés fölé nõtt, dús fû. Nagy nehezen mi is levergõdünk a szántóföld mellé. Innen már látszik, hogy hova kell felmászni. Mutatom Zsoltnak a hegycsúcson álló pontõr hangya nagyságú alakját. (...!) Surdék már több, mint félúton vannak a csúcs felé; integetnek. Mi is nekivágunk a kaptatónak. Lassan araszolunk fölfelé a majdnem 45 fokos lejtõn. Annyi könnyítés van a tavalyihoz képest, hogy most nem kell elszenvedni az augusztus eleji hõséget. Tavaly, itt majdnem visszahullottam, most se sok hiányzik, de gésalépésekkel ugyan, de haladok fölfelé. Amikor azt hiszed, hogy már fent vagy, akkor még pár métert le kell szaladnod egy buckáról, és utolsó nekirugaszkodással fel kell nyomulni a pontõr buckájára.

Kõszikla csúcsa, 5. ellenõrzõpont.

Felkapok néhány savanyúcukrot, az egyiket rögtön ki is bontom. Zsolt még küzd az utolsó métereken, amikor felér kirakja az elakadásjelzõt, le kell ülnie a csúcskõre. Hát, akkor én se maradok állva. Ücsörgünk egy kicsit. - Nem azért mondom, én ráérek, de ha te el akarod érni Budapesten az utolsó fóti buszt, akkor mennünk kéne. Nagy nehezen felkurblizzuk magunkat, és lefele indulunk a gerincen. Én már belõttem magamnak a következõ magaslatot, ahová még fel kell csûrnünk. Az már nem olyan vész, mint ez volt, de nem lesz egy Operabál. Egyelõre lemegyünk az erdõbe. Fától fáig óvakodunk lefelé, a motorosok csúnyán széttúrták a talajt. Amikor leérünk, akkor jobbra indulunk egy ároknál nagyobb képzõdmény mellett. Alattomos emelkedõn haladunk, nem is keveset. Egy felszántott földhöz lyukadunk ki, ahol élesen balra fordulunk, követve a szántó peremét. A paraszt az utolsó millimétert is felszántotta, kockáztatva, hogy a traktorral együtt beleborul az árokba, úgyhogy az út annyi, amennyit az elõttünk járók letapostak. Eléggé igénybe veszi az idegeimet a göröngyökön való bukdácsolás. Annyira, hogy amikor egy szalag nyomán bemegyünk az erdõbe, akkor tovább megyek egyenesen, hiába van három szalag jobbra felakasztva. Zsolt kiabál utánam. Azért jó, hogy elhoztam magammal a fiút; körtével, nápolyival etet, és amikor tévútra lépek visszahív. Na, másszuk meg ezt az utolsó dombot. Támadnak a szúnyogok, de elérjük a Babál-hegy csúcskövét. A frissítõpont autója egy gyufaskatulyánál is kisebb, lent a mûút mellett. Oda kell letipliznünk. Elõször normál meredeken óvakodunk lefelé, de aztán be kell menni a dzsindzsásba. Megint az a féllábas ösvény fogad a tüskés bokrokkal. Szerpentinezgetünk lefelé. Amikor kibukkanunk egy fordulónál, azt látjuk, hogy alig értünk lejjebb valamivel. Engem személy szerint jobban megvisel ez, mint a felmászás. Ha még egyszer kanyarodik az ösvény, akkor üvöltök. Jól van, nincs több kanyar, mehetünk a sáros út mellett a bozótban, a

frissítõponthoz.

Málnát, ásványvizet, Dunakavicsot ide! És persze padot a fenekem alá. Le kell simítani a felborzolt idegeimet. Megérkezik az a hölgytúrázó is, aki egy kicsit tovább pihent a Kõszikla csúcskövén. Iszik, eszik egy pár szem édességet, de már megy is tovább. Nekünk is ezt kell tennünk, állok elõ megint én a javaslattal. - Már nem lesz ilyen durva terep, csak egy kicsi sár - mondja a pontõr. Jól van, csak már induljunk, szeretnék sötétedés elõtt beérni, és még van elõttünk vagy 9 km nem túl jó állagú földút. A frisspont mögötti szekérúton folytatjuk egy erdõsávig, ahol balra fordulunk, a fák között vezetõ útra. Hát, bizony ez is emelkedik emberesen. Amikor kiérünk a fák közül, szembe kerülünk egy hegyoldalba vájt kõbányával. Jobbra folytatjuk a domboldalban, amíg egy földbeszúrt táblácska le nem irányít a völgybe egy patakhoz. Gyönyörûen ki van szalagozva a patak: Az innensõ partján egy, és a túloldalán is egy, de gumicsónak az sehol. Mit csináljunk? A legsekélyebb rész is térdig (!) ér, és az átkelést még egy fogpiszkáló sem segíti. Hogy én bele nem gázolok, az biztos. Eszembe jut, hogy a frissponton azt mondták, hogy lesz egy kis sár... Elnézek a kõbánya felé. Szekérút visz arra, és a bánya elõtt folytatódni látszik. Nem látok más kiutat, arra indulok. Zsolt még próbálkozik a pataknál, de aztán õ is követ. Jókora kerülõt teszünk a kõbánya felé. Elõtte sorompó és tiltó tábla, ami a robbantási területtõl próbál távoltartani. Szombat késõ délután van, a kõbánya és környéke kihaltnak látszik. Tiltás ide, tiltás oda, én bemegyek. Zsolt követ. Egy a bánya törmelékével felszórt, hengerelt úton haladunk belvízzel elöntött mezõ mellett. Jól lehet rajta sietni, nincs sár, egyéb akadály. Többször megállunk, és átnézünk a túloldalra, hátha megpillantunk egy szalagot, de semmi. Végre jobbra kanyarodik az út. Azért mondom, hogy végre, mert amikor még fent voltunk a dombon, megfigyeltem, hogy merre van Nagysáp, és most az irányába kanyarodunk. Lesz, ami lesz ezen az úton bemegyünk Nagysápra. Egy szántó mellett azért megállok, hátha mégis van valahol egy nyomorult szalag. A távolba nézek. Zsolt megszólal: - Ott egy szalag. - Hol? - kérdezem. - A lábad elõtt, azon a fakarón. Lenézek, és tényleg, ott egy nyúlfarknyi szalag az említett karóra kötve. Hát, akkor sínen vagyunk, csak a vonat ne jöjjön. Még egy jó, alattomos emelkedõ a szekérúton, de nem bánom, mert megint sikerült visszatalálni a frankó útra. A távolban látszik az Öregkõ kúpja, ami alatt ott található Péliföldszentkereszt, ami megint csak egy pozitívum. Egy idõ után szépen elfogy ez a jobb minõségû út, és megint sarakat kell kerülgetni, de némi nehézség árán elvergõdünk a Bajna-Tát mûúthoz, amit keresztezve egy mezõre jutunk, ahonnan már nincs messze a templomtorony irányába vezetõ utca. Utálok flaszteren túrázni, de most jó érzés a szilárd talaj a lábam alatt. Egy kis térre érkezünk, ahol piros-fehér bója lóg egy fán.

6. ellenõrzõpont, Nagysáp.

Három fiatal lány õrzi a pontot, az egyik gratulál. Korai ez még egy kicsit, de jólesik és megköszönöm. Zsolt lerogy az egyik padra. Azt mondja, hogy olyan érzése van, mintha nyers húson járna. Szürkülni kezd. Akárhogy is, de el kéne indulni. A templomot jobbról kerüljük, a fõúton haladva fogjuk elhagyni a falut. Az egyik porta elõtt, a füves mezsgyén trágyakupac illatozik. - De hosszú ez a falu - mondja Zsolt. Fájós talppal biztos, de amúgy is elég hosszúnak tûnik. Az utolsó háznál elõkotrom a hátizsákból az elemlámpát, és zsebre vágom. Ne a sötét erdõben kelljen vacakolni. A szilárd burkolatú utca végén szalagok jelzik a helyes irányt. Földúton folytatjuk. Erõsen sötétedik, de még nem gyújtok világot. Elöl haladva diktálom a tempót, Zsolt leszegett fejjel, távolabbról követ. A szalagok balra térítenek egy erdõ mellé, aztán mintha egy alagútba kéne bemenni, az erdõ mélyére jutunk. Itt már muszáj lámpát gyújtani. Amikor kiérek egy mezõre Zsolt méltatlankodó hangon kiabál utánam. - Olyan tempót diktálsz vazze! hogy nem bírlak követni, és mindjárt leülök az erdõ közepén. Jól tudom, hogy milyen cefet dolog, ha valakinek fáj a lába és menni kell, csak mindig menni. Bevárom, és azzal próbálok lelket önteni belé, hogy a cél közelségével kecsegtetem, ami mellesleg színtiszta igazság. Innen már látni az idõsotthon fényeit. Az út egyenesen neki vezet. Ez már mindenképpen Péliföldszentkereszt. Nem lépünk az otthon területére, hanem jobbra lemegyünk az országútra. Itt egy kicsit botorkálunk a célt keresve, de A4-esek eligazítanak. Egy hatalmas, oldal nélküli faépítményhez érkezünk. Belépve az ott lévõk tapssal fogadnak. Ritka az ilyen kedves fogadtatás. - Azért tapsoltok, mert mi vagyunk az utolsók? - kérdezem. - Á, dehogy, jó páran vannak még odakint - válaszolják. Az egyik asztalnál ül az a hölgy, aki elõttünk indult el az utolsó frisspontról. Hozzálépek és megkérdezem, hogyan kelt át a kõbánya melletti patakon. Azt mondja: átgázolt. Hú, ez nem semmi. Éppen, hogy el tudok fogyasztani egy szendvicset, már indul is a mikrobusz Dorogra. Minden klappol, öt perccel vonatindulás elõtt lépünk az állomás területére. Az elõzõ transzport még ott várja a vonatot. Azt kérdezik, hogyan kerültünk oda. Hát, a VIP járattal - válaszolom. A vonaton azért még a többieket is megkérdezem, hogy miként küzdötték le a patakot. Volt aki levette a cipõjét, volt aki még a nadrágját is levette, de volt aki úgy, ahogy volt átgázolt. Végeredményben ezek is megoldások. Lassan döcög a vonat, de anekdotázással hamar múlik az idõ. Zsolt is felenged, már bír beszélni túrázásról...

Ottorino