Túrabeszámolók

Nagy Gáspár emléktúra 25

GPS-el mért távolság 23,7 km, barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés 210 m. Én egy elkeveréssel 300 m-t és 5 m szintet tettem ehhez.

Délutáni program miatt igyekeznem kellett haza, ezért az 50-es távról lemondtam. A 25-össel is van egy kis gond, hogyan jutok vissza Vasvárra. A Nagytilaj és a járási székhely között egy busz van, ami a 20 km-t két óra alatt teszi meg egy átszállással, s már tavaly is hamarabb értem vissza gyalog Vasvárra, mint a busz indulása. A rendezõk ennek megfelelõen szerveztek mikrobuszt a visszaszállításra, de az idõpontokról semmi sem volt a kiírásban, ezért sportosabb, és egyben kockázatosabb közlekedés mellett döntöttem. Letettem a biciklimet Nagytilajon, majd továbbautóztam Vasvárra. Nem volt túl sok nevezõ a rajtnál, így gyorsan átestem a nevezési procedúrán, s nekivághattam a távnak ami, rögvest egy bemelegítõ emelkedõvel kezdõdött.

Aszfalton, szalagozást követve ballagtam ki a városból. Az idõjárás egy kicsit csípõs, de napos. Végre letérhettem az aszfaltról, fekete fenyveses vegyes erdõben mehettem. Csakhamar rátértem a Római katonák útjára. A tavalyról emlékezetes méretes pocsolyák, a szárazság ellenére is utamat állták. Látszik az úton, hogy alighanem a római katonák idejére datálható az utolsó karbantartása is. A pocsolyák után, füves szakasz következett. Ez az elsõ alkalom az idén, amikor örültem a természet késésének: fele akkora sem volt a fû, mint egy éve, bár ugyanolyan lucskos. Akkor a combomon is elázott a nadrág, amit most megúsztam. A vasút melletti szakasz kellemes. A nyílt terepen jó a kilátás. Az idõjárás melegedett. Oszkón megkaptam az elsõ ellenõrzõ pecsétet, s mentem tovább.

Kozmafa elõtt, egy szakaszon a tulajdonos beszántotta az utat. Utána, a fenyõültetvény mellett szerencsére levágták a füvet. Túl sok látnivaló nincs, ami nem is volt baj, mivel a szederindák lépten-nyomon el akartak gáncsolni, így inkább azt kellett néznem, hová lépek. A falucska szélén, újabb ellenõrzõ pecsét. A pontõr számára unokával nehezítve. A Sár-völgy kezdetéig, végre igazán jó utakon talpalhattam, utána viszont azt a füves-gazos részt aligha lehetne útnak nevezni. Alighanem, évek óta nem járt erre semmilyen jármû. Az öregebb fekete fenyvesben vezetõ rész, viszont nagyon hangulatos. Mikor újra nyílt terepre értem, gyanús lett, ellenõrzõ pontot kellett volna érintenem, de sehol sem láttam. Tavaly, itt a szõlõk között volt valahol, de nem emlékeztem rá pontosan, hol. Mindegy ballagtam tovább. Kezdett élénkülni a szél, jelezve, nem tévedtek a meteorológusok. Nem örültem neki, mivel Murphy törvényeinek megfelelõen, biciklin, csaknem mindig szembe fúj a szél.

Az út, miután keresztezett egy patakot, kivezetett a völgybõl. Ahogy ballagtam fölfelé, a domb pereme fölött elõbukkant Nagytilaj templomtornya. A dombtetõrõl, az egész falut beláttam. A homokos úton, leereszkedtem a falu széléig. Mivel elnéztem az itinert, ezért elõször a kultúrházba mentem, s csak utána a célba. Lehet, tudat alatt, már az munkált bennem, hogy nem árt egy kis idõ, a zsíros kenyér és a biciklizés között, illetve láthattam, nem kelt-e lába a kerékpáromnak. Ezzel, tulajdonképpen le is zárult a túra izgalmas része. Persze nem a látvány, hanem a bringa miatt. Ettem egy kis zsíros kenyeret, metélõhagymával, s immár a biciklimet tolva gyalogoltam be a célba. Közben a szél egyre erõsödött, beborult az ég, s ezzel kifejezetten barátságtalan lett az idõjárás.

A célban, az igazoló lapra megkaptam a harmadik és negyedik ellenõrzõ pecsétet, az emléklapot és a kitûzõt. Lecseréltem a nadrágomat, fölvettem a sisakot és a kesztyût, s elindultam vissza Vasvárra. Csehiig, fél hátszéllel jól haladtam, viszont Csehinél, amikor megláttam a 10%-os emelkedõt jelzõ táblát, az út balra kanyarodott, s szembefordultam a széllel. Ez egyébként egy elég szemétláda emelkedõ. Elõször összeszedtem 35 m szintet, jött egy kis lazítás, amikor 8-ról 16 km/h-ra tudtam fölgyorsulni, de nem tudtam magam kiszuszogni, mert máris újra meredekké vált az emelkedõ, s begyûjtöttem 20 m szintet. Újabb lankásabbá válás, majd megint meredek rész. A szél a továbbiakban jobbára szembõl fújt, s elég élénk volt. Jobban elfáradtam ezen a 20 km-es, 270 m szintet tartalmazó visszaúton, mint magán a teljesítménytúrán. Nehezítõ tényezõt jelentett, az SPD klipszes cipõ hiánya is, amit nem volt kedvem a gyalogtúrán végig cipelni.

A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 600/500 Ft-ért (a kiírásban még 100 Ft-al kevesebb szerepelt), színes térképes igazoló lapot (saját térkép szükségtelen), kitûzõt, emléklapot és egy Nagy Gáspárról szóló rövid ismertetõt kaptunk. Oszkón müzli szelet, Kozmafán alma, Nagytilajon pedig zsíros- (meg még valamilyen) kenyér, vöröshagyma, snidling, sárgarépa saláta, ásványvíz, szódavíz, vörösbor, fröccs és kávé volt az ellátmány. Ezen felül megszervezték a rajthelyre történõ visszaszállítást. Ez nem fix idõpontban történt, hanem, amikor összejött egy mikrobusznyi ember.

Nagy Gáspár emléktúra 50

GPS-el mért távolság: 49,4 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 460 m.

Elég hamar sikerült Vasvárra érnem és kényelmes készülõdést követõen is hat húszkor el tudtam indulni. Gondolkoztam, hogy csak a 25-ös távra nevezek, mivel nem rajongok az alföldi jellegû túrákért, de kellett az Észak-Dunántúl kupához. A buszmenetrendet megnézve kiderült, összesen egy átszállásos busz lehetõség van visszafelé, és az-az utazás is több, mint két órába telik, a 21 km-es távon. Ezzel eldõlt, bevállalom a hosszú távot. Idõ szempontjából helyesen számoltam. A busz indulása elõtt visszaértem Vasvárra. Elkövettem azt a hibát, hogy nem néztem meg a kiírást, amely szerint a cél nem ott van ahol a rajt. Ez, mind látni fogjuk, a végén kispistázáshoz vezetett, mivel addigra átalakultam egyszemélyes kripli kommandóvá. Elindulva a szalagozást követve ballagtam kifelé a városból. Ez kellett is, mivel a városban, csak az utolsó egy-két száz méteren láttam turistajelzést, pedig a GPS szerint, jórészt addig is azon mentem. A szalagozás viszont nem egyezett meg a térképpel, s levágott egy méretes kanyart. Az idõjárás napos, és a szél is gyenge. Végre, 3,4 km aszfalt után, lekanyarodhattam terepre. Mivel nem tetszett az aszfalt, ezért elkezdtem írni, mennyit megyünk rajta. Sokkal jobb lett az eredmény, mint vártam: tizennégy és fél kilométer volt csak az aszfalt, a többi terep.

Az aszfaltról letérve kerülgethettem a pocsolyákat. Volt bõven. Jobbra az erdõben õz riasztott, de nem sikerült meglátnom. A Római-katonák-útjáról letérve derékig érõ vizes fûben vezetett az út. Nem nagy élmény. Eléggé elázott a nadrágom. A vasút keresztezése után szerencsére szó sem volt ilyen magas fûrõl. Jól haladtam, a hullámos terepen. Reménykedtem, nem lesz zivatar, amikor ugyanitt visszafelé jövök, mert kegyetlen lenne ez a füves pocsolyás, helyenként löszös rész. Megúsztam. Oszkónál megkaptam az elsõ pecsétet, s ballagtam tovább. Kozmafánál begyûjtöttem a második pecsétet, majd hamarosan a harmadikat. Ettõl kezdve, a Sár-völgyben látványosabbá vált a táj. Néhányszor elõ is vettem a telefonomat fényképezni. Mivel nem számítottam látványos túrára, így a fényképezõgépet otthon hagytam. Könnyen tehettem, mivel a „telefonom” Samsung Galaxy S4 Zoom, inkább egy kompakt fényképezõgépbe épített telefon, mint fordítva. Ha valakinek nincs szüksége normál 24x36-os méretre számított 240 mm-nél nagyobb fókusztávolságra, akkor szerintem az ultrakompakt gépeket teljesen, a kompakt gépeket kb. hatvanezer forintos kategóriáig el lehet felejteni, elég ez a telefon.

Nagytilajra, egy Nagy Gáspár emlékmûnél értünk be, mivel eddigre utolértem két hölgyet, akik kutyával együtt vágtak neki a távnak. Próbáltuk kitalálni, merre lehet a temetõ. Szerencsére, ahol kellett volt tábla. Végre beértem a temetõbe, ahol megkaptam a következõ pecsétet. Megnéztem a GPS-t: távolság, 23,6 km, a kiírás szerinti 22,2 km helyett, s gyanús volt, hogy féltávon már 190 m szintet szedtem össze, pedig sehol sem tértem le az útvonalról. Gyerünk tovább. A kultúrházban frissítés. Nagyon jól esett, mert már alaposan megéheztem. Következett bõ 6 km ronda és unalmas aszfalt, Bérbaltavár végéig. A faluban, akárhogy néztem, sehol az ellenõrzõ pont. Gyerünk tovább, majd csak lesz valahol. Nem lett. A Bükk-oldalnál utolért az egyik kutyás hölgy és a továbbiakban együtt tettük meg a hátralévõ részt. Õ egy kicsit lassított, én pedig gyorsítottam egy kicsit. Társának nem bírta a bokája, így ott maradt Nagytilajon, az eléggé kitikkadt kutyával együtt. Eddigre éreztem, baj lesz. Tettem is vízhólyagtapaszt a sarkamra. Erre az elsõ talppárna kezdett el fájni. No, ezzel nem kezdtem semmit, pedig kellett volna, mivel nagyon rossz helyre szedtem össze egy méretes vízhólyagot. Ráadásul Bérbaltaváron elkövettem azt a hibát is, hogy nem ellenõriztem, mennyi ivóvíz van még nálam, s mint kiderült, ez volt az utolsó vízvételi lehetõség Vasvárig. Sajnos Kozmafától is eltûntek a pontõrök, pedig számítottam egy kis ásványvízre.

Ettõl kezdve, ugyanazon az úton mentünk vissza, amin reggel jöttünk. A vasút keresztezése elõtt elfogyott a vizem. Szerencsére volt nálam vésztartalékként fél liter izotóniás lötty, ami most nagyon jól jött. Takarékosan kitartott Vasváron az elsõ nyomós kútig. Sajnos mire elértük a várost, átalakultam az elején említett egyszemélyes kripli kommandóvá. A bal lábamra alig tudtam rálépni. El is döntöttem, ha nem ugyanott lesz a cél, ahol a rajt, akkor kocsival keresem meg, mivel csak sejtettem merre lehet. Idefelé jövet, mintha eljöttem volna valami fürdõ közelében. Kiderült, rosszul emlékszem, nem a jobb, hanem a bal oldalt volt. A kultúrközpont zárva. Így irány a kocsi. Második kísérletre a cél is meglett. A parkolótól, a célig hátralévõ 100 m-t sikerült kb. 5 perc alatt lebicegni. Átvettem a kitûzõt és az emléklapot, megettem a pincepörköltet, szép lassan kibicebócáztam a kocsihoz, s irány haza. Az is eldõlt, hogy a következõ napra tervezett Káli 30-ból nem lesz semmi. Esetleg az 50-es kerékpáros jöhet szóba, de ilyen rövid távért meg nem biztos, hogy érdemes 160 km-t autózni.

A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 500/400 Ft-ért színes térképes igazoló lapot (saját térkép nem szükséges), kitûzõt és emléklapot kaptunk. Az elsõ ellenõrzõ pontnál müzliszelet, a harmadiknál alma, a másodikon és a rövidtáv céljában ásványvíz, Nagytilajon a kultúrházban zsíros- és margarinos- kenyér, vörös-és metélõhagyma, Erõs Pista, Piros Arany, szódavíz, bor, és feketekávé, a célban pedig pincepörkölt volt az ellátmány. Negatívum viszont, hogy nem volt itiner, a Nagytilaji és a végén, a Vasvári, részeken a célba érkezésnél. Nagytilajon a temetõ már nincs rajta a Kemeneshát turistatérképén, bár ott a turistajelzés és a helyi útjelzõ tábla segít, viszont Vasváron semmi segítség nem volt a cél megtalálásában. Ezen felül, ha már nem is pontõrökkel, de legalább automata pontként illett volna valami jelszámot, vagy hasonlót hagyni az 50-es táv ellenõrzõ pontjain.

Mindezektõl függetlenül, jó kis túra.

Nagy Gáspár Emléktúra 50

(Leszállok a vonatról, a brutális erejû villanymozdony pillanatok alatt eltûnik a rövid szerelvénnyel. Elõkészítem szokásos kellékeket: térkép, lámpa, láthatósági mellény. Az elsõ faluban rámköszönnek egy teraszról, sörrel kínálnának, köszönettel visszautasítom, hosszú még az éjszaka. Aztán észreveszem a rendõrautót a kocsibejáróban, elkezdem fogalmazni, mit mondok majd a járõrnek, ha megállít. Magyarázkodásra aztán nem kerül sor, innentõl alig találkozom emberrel. Egy kerékpáros nõ valahol inkább kilép a nyeregbõl, hogy minél gyorsabban eltûnjön. Érthetõ a reakciója, én is megijednék, ha valami furcsa idegen grasszálna a szinte minden szempontból kiesõ falumban, pláne késõ éjszaka. Elhagyom a forgalmas fõutat, majd a forgalmas mellékutat is; sokadrendû, másfélsávos aszfaltcsíkon folytatom a sétát. Egyik megfigyelésem, hogy a nyomóskút errefelé nem divat, megjegyzendõ ugyanakkor Sorkifalud, ahol találok egy üzemelõt. Örök hálám érte. Ugyanezen településen álmos, konyhaszék méretû nyulat riasztok fel – vajon mit keresett egy buszmegállóban? Õ tudja. Dél felé kanyarodok, a párhuzamos vasútvonalon tehervonat zakatol észak felé, sokáig hallgatom a zaját. Újra csend ül a tájra, bányaszerû képzõdmény mellett húz el alattam az út, már álmosodok, és a hûsítõ szél elültével a szúnyogok is megtalálnak. Kistelepülés kis vasútállomására érkezem, még van néhány óra az elsõ vonatokig, a váró nyitva áll, bemegyek, elalszom a padon. A hangosbemondó recsegésére ébredek, Szombathely felõl, Pécs felé, többnyire megáll, de van, ahol nem. Ez jó is lesz, a következõig, köszönöm. A választott kocsi ajtajánál ketten készülünk leszállásra: fiatal lány, egy szál rövid, nyári ruhában, meg Kékdroid, hosszúnadrágostul, pulóverestül, kabátostul. Valaki eltájolta magát öltözködésileg, és erõs gyanú ébred bennem, hogy én vagyok az. Vasváron aztán szétszélednek az utasok, én még egy darabig maradok, körbefényképezem az állomást...)

...aztán elindulok arra, amerre más emberek elindultak. Vasvárból a vasút – és az itt párszáz méteren mellette futó 8-as fõút – felõl nem sok látszik, vagy még annyi sem. Már kezdek kételkedni abban, hogy jó településen járok-e egyáltalán, amikor megérkezem a városközpontba. Emitt városháza, amott templom, még amottabb pedig mindenféle vendéglátóipari létesítmény. És egy szalag. Ez nagyon tetszik, mert csak annyira emlékszem a rajthely koordinátáiból, hogy a mûvelõdési központot kell keresni, és a szalagok visszafelé fejtése segít – úgy kell nézni, hogy honnan lenne látható a következõ, és meg is lesz az elõzõ. Amikor már egészen jól nyomon vagyok, rámköszön egy hölgy, hogy a túrára-e, és elõször, ugye. A túrára, igen, és Vasváron pláne. Besétálunk az újszerû állapotú, Nagy Gáspárról elnevezett mûvházba, itt már készülnek a rajtoltatók, és két leendõ résztvevõ is felbukkan: egy látványosan fiatal helybéli, és egy túratárs, akit mintha ugyanarról a vonatról láttam volna leszállni, amelyrõl én is. Mivel még rengeteg idõ áll rendelkezésemre a rajtig, meg a tolongó tömeggel sem kell küzdeni, kényelmesen szét- majd összemolyolom a dolgaimat, átrendezem a táska tartalmát, kitöltöm a nevezési lapot, megint áthelyezek pár dolgot a zsákban, pótlom a kimaradt rovatokat a nevezési lapon, és végre odalépek a rajtoltatók elé. Kapok tõlük egy itinert, meg rajtszámot és rajtidõt, továbbá mindenféle jókívánságokat az útra. Nézzük meg azt az itinert. Színes, igényes, állapítom meg elsõ ránézésre. Félbehajtott A/4-es lap, állapítom meg másodikra. Az elsõ oldalon Nagy Gáspárról tudunk meg néhány alapvetõ információt, négy sor csak a díjait sorolja. Ezt már olvastam a túrára való készüléskor, ugorjunk. Középen térkép, színes, némileg lekicsinyített, de attól még használható, csak a rácsosztást kell megszoknom. Az útvonalat vastag, fekete vonal jelzi. A hátoldalon találom a távadatokat és a bélyegzéseknek szolgáló rovatkákat. Továbbá a követendõ jelzést, amely nemes egyszerûséggel végig a KL. Végül itt van még az útleírás is, ez egészen Oszkóig ad instrukciókat, de igazából utána nincs is rá szükség, a térkép már önmagában is jó. Illetve, nem teljesen jó, de errõl majd késõbb.

Még elszerencsétlenkedek pár percig, aztán nagy lendülettel elhagyom a rajthelyet. Autóból szólítanak, hogy eltévedtem-e, de csak Lippai Bea és Nagy Attila az. Õk leparkolnak, én meg elsétálok, tudom, hogy úgyis találkozunk még ma. Vasvár szép város, állapítom meg, ahogy szétnézek a központban. A szalagozással is elégedett vagyok, elõször a zalaegerszegi fõút mentén vezet, majd enyhe emelkedõn felballagok egy víztoronyhoz, kikerülök egy valamigyártó üzemet, és rátérek az oszkói országútra. Itt piros sáv, piros Mária út, valamint kék rom jelzések vezetnek, ebbõl a már említett KL-nek kell vezetnie lépteimet. Némelyik KL mintha fordítva lenne felfestve, ilyet már a Tanúhegyek nyomábannál is láttam, de míg ott ismeretes volt a jelzésinverzió oka, valamint elszigetelt, egyedi jelenségként fordult elõ, itt egész nagy arányban látni kék _I jeleket. Nem zavaró, csak mókásan fest. No, tehát oszkói országút, elég kevés autó jut egy-egy túrázóra, rám például összesen három, pedig majd' két kilométeren át követem rajta az útvonalat. Az út mellett és a távolban mindenféle kultúrnövények teremnek, az egyes táblákat kisebb-nagyobb erdõfoltok szakítják meg. Egy ilyen erdõfoltnál jelzés tér be az erdõbe, ha jól veszem ki a maradványait, egy sárga keresztrõl van szó, de ilyenrõl sem az itinerben szereplõ, sem a saját térképem nem tud, pedig utóbbi idén üli tízéves jubileumát. (Basszus, szinte tegnap vettem...) Odébb az aszfalton is látni a túra jelzéseit, egyenes alléban sétálhatok majdnem nyílegyenesen dél felé. Az erdõben egyrészt kellemesen hûvös van, másrészt rengeteg szúnyog, tehát elvetem a pulóvertelenedés gondolatát. Éles balkanyarral térek rá a térkép szerint római katonák útjára. Itt néhány pocsolya, pár álmos béka és talán az utóbbiak miatt kevesebb szúnyog fogad. Enyhe lejtõn hagyom el a kavicsos csapást, a 17-es vasútvonal mellé érkezem, ezzel párhuzamos, benõtt szekérútra térek. Nem sokkal késõbb, fénysorompós útátjárónál keresztezi a jelzés a vaspályát, egy ideig elszórakoztatom magam azon töprengve, hogy éppen ide miért tettek automata fénysorompót. A nagy átkelõ forgalom miatt biztos nem.

A sínpár túloldalán követem a vonalat egy ideig, a leírás szerint cseresznyefák mellett, ezt halvány növénytani ismereteim is próbálják alátámasztani. Lassan elkanyarodok a pálya mellõl, annyira, hogy egy kõre festett jel után nagyjából szembefordulok eddigi irányommal. Odébb terepjárós emberek lódulnak el a közeli Pácsony felé, aztán fékeznek, visszatolatnak, jól megnéznek maguknak, és mégis inkább Pácsonyra szavaznak. Nem követem példájukat, nekem jók a KL jelek, ezek egy kidõlt magaslesnél ismét kelet felé térítenek, fasor mentén ballagok, a távolban elöl Oszkó házai látszanak, meg valami üzem, amelyhez hamarosan a szükségesnél sokkal közelebb kerülök. Elérek egy bozótost, amelynél két jelzés mutat kétfelé, úgy, hogy nem esik le, merre kell menni pontosan. Megnézem a térképet, az egyértelmûen délkeleti irányt mutat, a leírás balrafordulásainak követését meg valahol elvesztettem. Akkor legyen délkelet, egyértelmûnek tûnik, hogy a pácsonyi víztornyot kell célba venni, majd egy alkalmas helyen kelet felé fordulni. Jelzés ugyan nincs, de mivel nem is volna mire festeni, ez nem tûnik fel. Egy szántás szélén már kezd gyanússá válni, hogy a térkép mintha nem lenne összhangban a valósággal, de szántás során kevés gazda néz turistatérképet, hogy figyeljen az azon szereplõ dûlõutak meglétére (és ha nézne, a KL akkor sem lenne rajta). A szántás kikerülésével némileg hamarabb érek le valami csoffatag árok partjára, innen egyértelmû földúton, nemrég felállított távvezetéktartó oszlopsort követve érek fel a korábban már említett üzemhez. Továbbjutni innen nem olyan egyszerû, mert a térkép által jelzett, észak felé térõ út sehol nincs, helyette újabb víztelen árkot és lekerített területeket találok. Dél felõl azonban kikerülhetem az iparterületet, jobb ötlet híján így teszek. Megszámolom a méretes silókat, rátérek a Oszkó-Pácsony országútra, amelyen végre elérhetem az elõbbi falut. Beérve Nagy Attilát látom meg, röviden tájékoztatom, hogy én valamit nagyon elnéztem, õ pedig eligazít az ellenõrzõpont felé. Itt a két kedves pontõrrel sikerül tisztázni, hogy a térkép valóban nem helyes, a jelzések viszont jók, és azokat kell figyelni elsõsorban – az õ álláspontjukat erõsíti, hogy itt a túra eddigi évei során senki nem tévedt el. Valakinek ezt is el kell kezdenie, gondolom magamban. Vigasztalásul kapok egy bónusz müzliszeletet a másik mellé, amelyet ezúton is köszönök.

Nem is rágódok sokat az iménti közjátékon, inkább megcélzom egy rövid, nagyon alacsony lejtõn a következõ, kevésbé rövid, de még mindig nagyon alacsony emelkedõt és elhagyom Oszkót kelet felé. Itt valamiféle sárga sáv jelzések bukkannak fel, az észak felé nagy nehezen észrevehetõ letérésbõl arra következtetek, hogy nem ez a környék legsûrûbben járt turistaútja. Odébb dél felé térek, a távolban az olaszfai templom vonja magára a figyelmet. Átsétálok Kozmafára, itt újabb ellenõrzõpont vár, vízzel kínálnak, nagyon jólesik, mert nagyon meleg kezd lenni, és a vízvételi lehetõségek száma a túrán erõsen korlátozott. Hosszan elnyúló, enyhe lejtõt kell tovább követni déli irányban, egészen Olaszfa széléig, ahol rögtön megint kelet, majd délkelet felé térek. A jelzések példásan jók. Keskeny csapásra térítenek, ezen lassan felérek egy elhagyatottnak tûnõ szõlõhegyre, néhol nyílik egy kis kilátás a közelebbi környékre – a távolira nem, ahhoz túl párás a láthatár. Amúgy is nehéz a levegõ, egész nap azt várom, hogy jöjjön valami futó zápor, de ilyesmire nem kerül sor. Erdõben vezet tovább az út, fenyvesben kanyargok párszáz métert, ez talán az egész túra leghangulatosabb szakasza. Egy tisztás túlvégében bóját pillantok meg, kisgyermekes család õrzi a pontot, a bélyegzés mellé szõlõcukrot adnak, rögtön egy fél csomaggal. Ez késõbb jó lehet.

Leballagok a szõlõhegyrõl, kényelmes, árnyas mélyút visz le a Sár-völgybe. Sár, az szerencsére nincs, völgy viszont van, és félelmetesen hosszan kell követni. Rövid ideig még az erdõben bóklászok a jelzések mentén, de késõbb muszáj lesz kilépni a nyílt terepre, jobbra erdõsáv, balra repceföld, aztán néha helyet cserélnek, meg néha nem is repce nõ a szántásban, hanem valami más, ami zöld. Megyek tovább, csendben fõdögélve a napon. Balra a domboldalban elhagyatottnak tûnõ ház áll, ez, és az idõnként felbukkanó magaslesek képviselik az emberi építészetet. Egy ideig olyan is van, hogy erdõ nincs, csak szántó jobbra, meg szántó balra, de végül felbukkan egy hupli, épp elõttem, és nagyon reménykedem abban, hogy jó helyre tájolom magam a térképen, és rövidesen eltérhetek kelet, és egyben Nagytilaj felé. Bingó. Fahídon keresztezek egy árkot, és körülbelül tizennégy méternyi szintemelkedést leküzdve átkelek egy dombon. Itt jobbra és balra is fõleg repceföld látható, meg elöl is, egészen a faluig, de a házakon túl folytatódik a sárga szõnyeg. Betrappolok Nagytilajra, a templomnál nagy munkában vannak, felújításnak tûnik. A településen egy szûk kilométernyi oda-vissza szakaszt kell megtenni. Közben találok Nagy Gáspár emlékkövet és egy millenniumi kopjafát, utóbbi közelében pedig egy mûködõ nyomóskutat. Ezt megjegyzem. Felsétálok a temetõhöz, itt nyugszik Nagy Gáspár. A pontõr hölgy megkérdezi, hogy honnan jöttem, a válasz meglehetõsen bonyolult, de mindenesetre kapok egy szatyornyi ajándékot, mint kellõen messzirõl érkezõ. Ezt külön köszönöm szépen! Továbbá megkapom a túra díjazásának a felét, mert az összes kitûzõket valami félreértés folytán ideküldték. Tehát választhatok, kétféle kitûzõ és egy kitûzõ méretû fakorong közül. A fakorongot választom, ez a legötletesebb, és fa alapú díjazásom talán még csak az Öko-park túráról van.

Visszasétálok Nagytilajra, közben a nyomóskútnál megtöltöm a palackomat. A kultúrháznál vár a frissítõpont, bemegyek, leülök pár percre. Lehet tölteni szódát, vörösbort, és a kettõ tetszés szerinti keverékét is. Ételileg jár korlátlan szeletnyi zsíroskenyér és olyan kenyér, amin a pontõri saját recept szerinti keverék található – ebbõl én a tepertõkrémet, a fõtt krumplit és a fõtt tojást jegyeztem meg, a lényeg, hogy nagyon jó. A kulináris élvezeteket tökmagolajjal meglocsolt lilahagymával lehet tovább fokozni. Sajnos nem maradhatok sokáig, vár a vonat hazafelé. És én megyek. Nagytilaj és Bérbaltavár között aszfaltot taposva, beállva a sorba az ellenõrzõpontról korábban indult túratársak mögé. Nagytilaj fordulópontot jelentett az irányban, innentõl észak és nyugat és északnyugat felé túrázom. Most éppen északnak, a tarkómat tûzi a Nap, amíg meg nem fordítom a sapkám. Mellettem jobbra repceföld, balra pedig valami más. Elöl Bérbaltavár, a párás légben távolabbinak tûnik, mint a valóságban. Kicsit kilépek az aszfalton, besétálok a faluba, itt Nagy Gáspár szülõházánál található a sajátos ellenõrzõpont. Pontõr nincs, viszont kint lóg egy bója, alatta autentikus fehér hokedlin, piros mûanyag tálban jópár narancs, és egy kartonlap, hogy vegyünk a narancsból. Ilyet sem láttam még. Igazolásképpen fénykép készül, de ez nem egy bizalmatlan környék, és, gondolom ritka a notórius rövidítõ, aki okot adhatna a bizalmatlanságra. Az pedig, hogy az ellátmány ott vár az utcán, õrizetlenül, az egész környékre jellemzõ nyugalmat mutatja. Figyelemreméltó még az emléktábla alatti ötletes koszorú, összetekert papírlapokból. Innen a néhány sorral fentebb már említett két túratárssal haladunk tovább, beszélgetve. Poros kis utcán hagyjuk el Bérbaltavárt, hirtelen emelkedõ vezet fel a csehi szõlõhegyre. Az emelkedõ alatt azért nem egy Oroszlánvárra kell gondolni. Továbbra is repceföldek és még zöld búzatáblák mellett visz az út, a szõlõhegynek pedig nagyon csak a szélét érintjük. Az itineren még szerepel egy lebélyegzendõ rovat a csehi szõlõhegy kapcsán, a térképen már nem jelölték, és a rajtban külön ki is emelték, hogy ott ne számítsunk pontra. Itt vagyunk, nem számítunk pontra, trappolunk a hegyháton. Néha az útvonal megtesz egy-egy derékszögû kanyart, hogy legyen némi változatosság. Erdõbe lépünk, õszinte örömömre itt érezhetõen hûvösebb van. Kozmafa elõtt aztán visszatérnek a repcetáblák, és a túra útvonala is visszatér önmagába. A faluszéli ponton már nincsenek õrök, egy Nagy Gáspár-idézetet találunk nejlontasakba csomagolt papírlapon. Felírom, önigazolásképpen. Hármasunk itt szétválik, János nevû túratársammal hamarabb elindulunk.

Nemrég bevetett szántást kerülünk meg, majd leballagunk Oszkóra. Telefonon beszélek pár percet a távolban tartózkodó Kerek repkénnyel, aki éppen valami hideg ital fogyasztását végzi, és ezt némi kárörömmel közli velem. Annyi elõnye mégis volt a reggeli kavargásnak, hogy most mégiscsak adódik némi újdonság az útvonalban. Még akkor is, ha ez kimerül nagyjából ugyanannak a rétnek egy másik úton való átszelésében. A távolban tehervonat ballag Zalaszentiván felé, két dízelmozdony vonszol sok-sok tartálykocsit. A képrõl persze lemaradnak a gépek. Rövidesen véget ér a számomra nem ismerõs szakasz, újra kanyargunk, a jelzett kõrakás még megvan, a cseresznyefák is, a fehéren villogó fénysorompó is. Újra erdõben haladunk, a melegben a szúnyogok nagyrészt elültek, helyettük más rovarfaj képviselõi repkednek tétován, nem csípnek, csak úgy vannak. Mellettünk kóbor dízelmozdony kattog tova Vasvár felé. Hátat fordítunk a vasútnak, felsétálunk a római katonák útjára, majd elhagyjuk, kidõlt – kidöntött? - fákon lépdelünk át az országút felé. Idefelé ezek alig tûntek fel, most minden fa átlépésénél érzem a kidörzsölõdött bõrfelületeimet. Keserves szakasz következik, reggel is eszembe jutott már, hogy itt nem fogok szeretni visszafelé gyalogolni, és ez a sejtésem beigazolódott. A Vasvár táblának nagyon örülök, amikor pedig a víztorony és az üzemcsarnok után lesétálunk az árnyékos járdával rendelkezõ fõútra, akkor még jobban örülök. A mûvelõdési háznál nincs senki, telefonos segítséghez folyamodok, a vonal túlvégén kedves hang igazít el a strand felé. Akkor legyen strand, hatalmas betonplacc a parkoló, a végében oázisként vár a strand, majálissal, mûsorral, bohócokkal, medencében pancsoló közönséggel. A rendezõség részérõl épp befejezõdött a pincepörkölt készítése, az emléklap mellé egy adag meleg ételt kapunk. Az elõbbi jópofa, az utóbbi jó forró és csípõs, tehát finom. Beszélgetek még egy kicsit a majd' két órája itt lévõ Beával és Attilával, aztán elõbb õk, utánuk pedig János túratársam is elhagyja a helyszínt. Én még félrevonulok kicsit, cipõt igazítani, belülrõl portalanítani, aztán elbúcsúzom a rendezõségtõl és megcélzom a vasútállomást. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, és természetesen nagyon köszönöm a túrát a rendezõknek. A tényleg jelentéktelen rendezési hiányosságokat sokszorosan pótolta a maroknyi társaság lelkesedése és közvetlensége. A létszámról: ha jól értem, a két táv résztvevõi létszáma az idén átlépte a száz fõs határt. Ez egész jó adat, különösen, hogy a hét közepébe ékelõdõ ünnepnapi rendezésrõl van szó.

A hosszú pihenõ után önmagam lassított felvételeként indulok el, kegyetlenül fáj minden kidörzsölõdött tagom. Lassú, rövid lépésekkel totyogok át a vasútra, a fõleg a strand felé igyekvõ járókelõk közül néhányan sajnálkozóan mérnek végig. Az állomáson a pénztárosnõ elõzetes engedélyével igénybe veszem a fali csapot, víztöltésre, aztán szép türelmesen kivárom a szombathelyi vonatot. Ez egy zöld-sárga Jenbacher képében jelenik meg. Sokkal kényelmesebb, mint a lepukkant, régi IC-kocsi, amellyel Szombathelyrõl utazom tovább. Viszont mégiscsak gyorsabb a city, mint a mindenféle más eljutási mód, no meg a 16-os vonalon is régen utaztam utoljára. Répcelakig még ébren is vagyok, aztán jórészt átalszom az út hátralévõ szakaszát. Este még a PMP teljesítésérõl hazafelé tartó sétáLós bácsival is összefutok, és ezzel fejezõdik be a történet.

-Kékdroid-

Képek a túráról

Gyönyörû idõt sikerült kifognunk erre az elsõ alkalommal megrendezett túrára. A túra útvonalát sikerült igazán szerencsésen kijelölni, kellemes erdõkön és virágzó repceföldek mellett, szõlõhegyeken keresztül vezetett az 50 km-es táv kevés bevezetõ aszfaltúttal. A szervezõk, pontõrök kedvessége, a helyi lakosok közvetlensége számomra kiemelte a teljesítménytúrák sorából ezt az emléktúrát. A spontán, személyes emlékeken alapuló rövid beszélgetések a költõrõl a helyiekkel, akik együtt fociztak vele, vagy a nagytilaji polgármester köszöntõ szavai tették emlékezetessé a túrát.

Az útvonal jelölése minimális javítani valóktól eltekintve könnyen követhetõ, a térképre és a leírásra alig kellett támaszkodnunk.

Az ellátás ár—szolgáltatás aránya kimagasló. A célban kapott pincepörkölt pedig, amit a majálisozó helyiek között letelepedve egy hatalmas platánfa árnyékában, zeneszó mellett fogyasztottunk el, megkoronázta ezt a napot.

Köszönjük a szervezõknek ezt a szép napot!

Horváth Judit Alpokalja TE Szombathely