Túrabeszámolók


túra éve: 2007
CserhátTúra éve: 20072008.01.20 16:42:13
Cserhát 40, 2007. október 28-án

Állandó társam, Zsolt lebetegedett. Topikolok tehát, indexelek, és Papfi83 segítségemre is lesz, autójának utasa Rushboy is. A Kosztolányi térrõl így hárman utazunk. Az úton felhívják figyelmemet az ország legnagyobb sárga jelzésére, és sok szó esik az elmúlt napokban olvasott, korábbi Cserhát túrákról szóló beszámolókról, és fõleg Zete fényképeirõl, amiket a neten megnéztünk korábban. Eszemben jár, hogy mai úti célunktól már nincs messze Bátonyterenye, ahová május közepén a Vidróczkira érkeztünk, hosszú évek után az elsõ túrámra, Zsolt75 néhány heti unszolása után. Hét órakor, Alsótoldhoz érve már ismerõsöknek integetünk, õk korai rajtjuk után már a Bableves csárdán túl gyalogolnak.
Toldi Miklós szülõhelyén már komolyabban elemezzük az idõjárást, és nyugtázzuk: továbbra is szerencsés napunk lesz. Este, hazafelé az autóból látjuk hogy a fõvárosban mennyi esett, otthon megtudom: nálunk sem kevesebb. A túrán viszont végig kegyes marad hozzánk az idõjárás. Ugyanarra (a leghosszabb) távra nevezünk, és hárman három idõpontban rajtolunk: Rushboy elteper (utol is éri több futó ismerõsét), Papfi elgyalogol, amíg én komótosan átöltözöm és pakolok. Egyedül megyek végig a túrán, ma ilyen hangulatom van, nem is bánom meg.
Fél nyolckor rajtolok, és ugyan 20 méter után elfelejtek letérni a flaszterrõl, azért csak megtalálom a Bükk-hegy nyergéhez vezetõ kaptatót. A pont elõtti jobb kanyarhoz érve balról nagyobb csapat fiatalság zúdul le, hja, így könnyebb megtalálnunk a következõ szalagot. Jobbra erdõ széle, balra számolatlan szarvasmarha, viszonylag bátran tûröm a közelségüket. A mûúton már kedélyesen és gyorsan haladok, elmúlt az álmosság. Tetszik a Tepkére felvezetõ erdei út, sokadmagammal haladok rajta. A ponton annyit pihenek, amennyit a kilátóból nézelõdöm, aztán háromnegyed óra alatt csudaszép erdõben, a Purgán és a Macska-hegyen át (persze megcsodálva a Zete leírásából és fényképeirõl ismert három kresz-táblát) Garábra érkezve, a ponton már Papfival szörpözöm. Õ elégnek véli mára a harmincas távot, így, hogy ne kell sokat várnia rám a célban, egy vaskos szendvics után elköszönök, és belehúzok kicsit a mûúton a következõ település felé.
Felsõtoldon áthaladva bámészkodom, és a mûútról hamar a kékre térek rá. Nem sejtem (többen voltunk így aznap), hogy az út egy igen izgalmas részéhez, újabb széles és hosszú legelõhöz közeledem. Ezen a második szerencsemezõn, a lepények közt szlalomozva nekem is van kalandom. Egy kicsinyét szoptató anyaállat szembõl bõdül rám egy mennydörgésnyit. Bátran belefutok a sík, aknás részbe.
A dombtetõn többen torlódunk és tanakodunk: hol is zúduljunk le róla, csak találunk egy utat, és Hollókõn vagyunk. A presszó nem szépült meg a korábbi leírásokhoz képest, de persze most leülök. Egyrészt tartok a Dobogó-tetõre vezetõ hosszú emelkedõtõl, másrészt a hajnali, otthonról való indulásom óta nem kávéztam. Hollókõn 17 éve nem jártam, akkor egy osztálykiránduláson gyermekkísérõként, amikor a kisöcsém harmadikos volt. Sétálva nézelõdöm a településen, miként a várban és környékén is.
De nincs mese, nekiindulok az 5 km-nek és 300 m-es szintemelkedésnek, miután eddig volt 19 km alatt 700. Ez bizony nem könnyû túra a középtávon indulóknak és a nálam fiatalabbaknak sem. Bíztatom is õket: ha felérünk, akkor már szinte becsorgunk a célba, hiszen túl leszünk a nehezén. Másfél eséssel megúszom az egész túrát, itt egyszer beütöm a térdem a sáros, csúszós emelkedõn, egyszer pedig fekvõtámaszba tenyerelve, oldalazva evickélek ki az avarra, mint egy sasszézó szalamandra.
Amikor hangokat hallok, a szaggatott zsivajt, ami csak a pontról jöhet, nagyokat kiáltok vidáman a mögöttem kapaszkodóknak, akiket megelõztem közben. A rajttól 5 óra alatt értem ide, elégedettségemben a betontorony létrájáról kikönyökölve kilátózom egy családdal beszélgetve.
Cserhátszentivánig kevésbé szép az út, de az is erdei részen halad, mígnem beérkezünk a településre, szép balról megpillantani a kedves település templomát. A pecsétet a kilátóban kapom (ez a negyedik panorámázás, három kilátó és Hollókõ vára), és itt válik el utam a harmincasokétól.
Eddig is sok szépet láttam az út során, de utam a Zsunyi-patak mentén haladva Cserkútpusztáig és tovább, a nyirkos idõben kissé esõerdõs, varázslatos élmény. A patak csudaszép völgyében a szalagozást követem, kortyintok a Hármas-forrásból, többször átugrom és vissza a patakon. Egy ízben csaknem 10 perces nyomolvasás után találok megfelelõ átkelõhelyet, a célban tudom meg: van, aki vádliig áztatta a lábát benne, és másoknak is fejtörést okozott néha az útnak ez a része. A szekérút való átkelés, amikor azon átegyensúlyozva magam mögött hagyom a vízfolyást, igazán vadregényes. Van itt még kaptató a túrában, ez is szép, erdei rész, egy óra alatt járom le. Cserkútpusztán lecövekelek a pont elõtt 20 méterrel, a tériszonyom nem enged a kis hídra lépni (na ja, ezért mászkálok én fel minden magas helyre). A pontõr „Ne mozdulj, megyek!” kiáltással megkönyörül rajtam, átjön hozzám a pecséttel, ami az utolsó a cél elõtt.
Széles mezõn haladok és visszaérek Cserhátszentivánra. A mûútra kiérve, és azon gyalogolva hirtelen több mindenem kezd fájni. Kis lépésekkel araszolok a célig, ahol Gyuri átnyújtja a relikviákat, jobbulást kívánva Zsolt75-nek. Rushboy és Papfi már várnak, és más ismerõsökkel is köszöntjük egymást meleg tea mellett, egy igen szép és egészségesen nehéz, maratoni távú túra után.
 
 
Budai tájakonTúra éve: 20072007.09.11 16:31:51
Budai tájakon 15


Csütörtökön biztosnak látszott, hogy legalább heten alkotunk csapatot és vágunk neki a túrának. Pénteken Budaörsrõl még két fiú lelkesedett az ötletért, de szombaton, a túra napjának reggelén ért minket még egy az igazi meglepetés: Alma is felvette a sportcipõjét (a kedvünkért, ezt õ mondta így). Tíz! Tízen tûzhetünk tehát a rajthely irányába! Na, annyira azért nem volt egyszerû.

Én autóval, állandó társammal, Zsolt75-tel a kisvárosból a nagyobba, ott Ilja és Roland voltak az újabb beülõk, és úgy tovább a fõvárosba. A II. kerületi Otthonban heten már szintén megreggelizve vártak, tehát nekik is: zsákokat fel! (Alma már korábban felvette sportcipõjét). Egy kevéske tömegközlekedés (Zsolt közben továbbállt, hogy Sanyival a 30 km-en induljon), aztán a Hûvösvölgybõl, már turistajelzésen érkeztünk a Nagyrétre. Nagyszerû idõ volt, kellemes nyári meleg, de nem tûzött a nap, és a jótékonyan védõ felhõk maradtak is fölöttünk egész nap.

A nevezésrõl is sokat beszéltünk az elõzõ napokban. Tetszett a gyerekeknek hogy rajtszámuk és külön, névre szóló útvonal térképük van. Dominik sporttárs már néhány nappal korábban biztosított nekünk némi kedvezményt, ez úton is köszönet érte!

9 óra 10 perckor startoltunk és rögtön kereszteztük a Nagykovácsiba vezetõ mûutat. Két héttel korábban meghódítottuk déli irányból a Nagy-Kopaszt Csergezán-kilátóstul, majd már Nagykovácsiban jött a még bátrabb ötlet, és felszeleltünk a Nagy-Szénásra is négy gyerekkel. Közülük a 10 éves Klári családi programja miatt most nem volt velünk, pedig õ minden korábbi kirándulásra jött, és több hegytetõre és kilátóba vele együtt jutottunk fel. No, majd legközelebb megint itt lesz velünk!.

A Gyermekvasút nyomvonalán is áthaladtunk. Errõl is volt néhány napos közös emlékünk. Kedden Klári, Kitti, Feri, Norbi és én a Hárshegy állomáson szálltunk le a vonatról és bejártuk a túra egy résztávját, mint a profik A Nagy-Hárs-hegy csúcsáig vezetõ, közel két km-es kaptatón csak egyszer ültünk le pihenni, rövid idõre. Felértünk, meglett az elsõ pecsét, és persze a kilátó felsõ szintjén pihentük ki magunkat. Tudtuk hogy ennél magasabbra nem kell ma már kapaszkodnunk. Innen kedden 14 perc alatt értünk Szépjuhásznéig, és azt is tudtuk, hogy onnan a pirosra térve sem lesz még meredek jó negyed órán át. Így kényelmesen haladtunk, nézelõdve, kedélyesen beszélgetve.

A mûút után persze kezdõdött a második nagy feladat: fel a Fekete-fejre! Itt már nagyobb bíztatásra volt szükség, de ehhez a hegymenethez is elég volt egy pihenõ: néhány perces üldögélés egy kidõlt fa törzsén. Közben Alma megfogadta, hogy ezután csak lovon közlekedik a szabad ég alatt. Lelkére kötöttük: azt is sportcipõben tegye. Norbit kolbásszal kecsegtettük, ami a hegytetõn várja – és ez igaz is volt, mert az elemózsiánknak az a része a bátyja hátizsákjában utazott, és Jani hamar felért vele. Szóval két rugaszkodásra elértük a második ellenõrzési pontot is, begyûjtve a pecsétet. Ám enni nem ettünk. A fákkal sûrûn benõtt csúcson már annyi felnõtt pihent, hogy mi tízen egyszerûen nem tudtunk leülni. Ez persze nagy megelégedettséggel töltötte el minket, és emelt fõvel indultunk meg a jól megérdemelt lejtõn.

Hamar egy lovardához értünk. Üdítõ volt a látvány és a hideg vizes csapra is rátaláltunk. A Fekete-fejen elmaradt pihenõt itt megtartottuk. Almát bíztattuk: legyen lókötõ és intézzen nekünk is paripákat, de õ inkább csak etette õket. Beért minket az elõzõ heti túráról nekem már ismerõs család, a velük egy városban lakó Ilját bemutattam nekik. Túl voltunk a táv nehezén, 1 óra 50 perc alatt értünk a rajttól a Fekete-fejre, ráérõsen haladtunk tovább, csak éppen padokat, erdei pihenõt nem találtunk. Sebaj, egy nagy tisztáson letelepedtünk, és felfaltunk minden addig cipelt ehetõt.

A széles mezõrõl a piroson haladtunk tovább, egyre sûrûbbek lettek a bokrok, fák, szépen beértünk egy újabb erdõs részre. A harmadik pontig a kis emelkedõ már meg se kottyant, és a piros+-re térve lefelé haladtunk. Ekkor már szétrázódott a mezõny. Jani és Ilja elléptek tõlünk, mint a többieknél nagyobbak, egyre jobban szaporázták. Kitti és Szabolcs alkotta a második bolyt, én pedig Rolandot kértem meg, hogy diktáljon egy szolidan tempós, a kisebbeknek is jó iramot. Nagyon szép erdei részen értünk le a lakott területig. Innen majd 20 percen át aszfalton kellett lépdelnünk, de ezért a Remete-szurdok bõségesen kárpótlást nyújtott. Kicsit gyorsan haladtunk, lehetett volna még többet gyönyörködni benne, de minden gyerek az öt órás szintidõn belül akart célba érni. A szurdokból kiérve kaptuk meg a negyedik pecsétet. Innen lakott területen haladtunk a célig, az Ördögárok, majd a Zsíroshegyi úton. Rácsodálkoztunk a Kaán-Károly-kilátóra, ami egyszercsak szemben volt velünk, magasan és nagyon messze: Jééé! Onnan jöttünk? És ilyen nagy kört gyalogolva?

Jani és Ilja 10 perc elõnnyel értek célba, de a legkisebbeknek is elég volt négy és fél óra.
A célban gratulációk, kitûzõ (Fekete-fejes) és terülj asztalkám. De ott sem ülhettünk örökké. Felcihelõdtünk, és a Nagyrétrõl kibaktattunk a Hûvösvölgybe, a buszmegállóba. Ezt a 800 métert a kék jelzésen már reggel, idefelé is megtettük, így a 16,1 km-es túra valójában közel 18 km-es távot jelentett alig hat óra alatt. Kései ebéd várt az Otthonban. Nagy volt az egyetértés, tervezgetés, hogy õsszel, de legalábbis a tanév ideje alatt is nekivágnánk egy teljesítménytúrának.

Képek: http://www.fotoalbum.hungarotel.hu/gallerka8x8
 
 
Abaúj - Hegyközi teljesítménytúra/Körbe-körbe a regéci várvölgybenTúra éve: 20072007.08.15 18:00:31
Csapdiról hoztunk szórólapot az ARTE (jól hangzik és az erdõben olvasva jól is néz ki az Abaúj Regionális Természetvédelmi Egyesület nevének rövidítése) elsõ alkalommal rendezett túrájáról.

Négykor már a fõvárosban Melinda, Zsolt barátnõje volt a harmadik beülõ, úgy autóztunk a hármas út felé. Hét óra után a Gergely-hegy és minden más fekete foltnak látszott egy merõ sötétszürke felhõ alatt, esett nagyon.

A fonyi rajthelyrõl nézve Zsoltnak (õ egy néhány évvel korábban, kemény 20 km-ért kapott Rákóczis pólóban feszített), nekem és másoknak már kedvezõbb volt az idõ, de nem annyira hogy Melinda is elinduljon velünk, õ még nem vett részt ilyenen.

7. 45.-kor startoltunk és rögtön nem találtunk semmiféle jelzést. Már a faluból kiérve, bozótos részen találkoztunk Sanyival, õ tudatosította bennünk, hogy jó irányba megyünk, és mire figyeljünk. Késõbb megtudtuk: azon a tájon a szomorúan festõ, mert már elhagyatott, nem használt borospincéken túl minden út Rezsõ bácsi kútjához vezet. Abból víz folyt, és megkaptuk a ponton a pecsétet. A Gergely-hegy csúcsára nem kellett felmennünk, a pontra együtt érkeztünk az évrõl évre itt nyaraló négy sráccal, mondták: nagyon jól ismerik már a vidéket, de teljesítménytúrán most vesznek részt elõször. Amíg az anorákomat a zsák mélyére süllyesztettem, megkérdezték: Nagyon el tetszettek fáradni? Közben kezdett nyár lenni, és lett is napsütéses, szép idõ.

A Fehérkúti forrás és vadászház volt a harmadik pont, onnan a Rákóczi-úton haladtunk tovább, a Nagy-szár-kõ oldalára. Zsolt zsebébõl kiesett a telefonja (nem kell mindig olyan gyorsan megindulni a lejtõn), húsz métert sem kellett visszafelé mennünk, egy család (papa, mama, fiú, lány) már adta is vissza neki. Bizony szép rész az is, az úttól balra patakvölgy, közben egyre ritkább lett az erdõ, és a Kovács-dombhoz érve egyszerre tárult elénk Regéc vára szemben a hegyen és a környezõ települések házai, templomai. A nagy fényképezésben nem torony, hanem vár iránt lépdeltünk tovább, ezért egy teleksor kerítésétõl határozott muszáj-balossal, magas fûvel benõtt úton evickéltünk vissza a jelzésre szép számú túratárs közé. Jó tízes csapatban érkezetünk a regéci közérthez.

Tíz perc pihenés, és nekivágtunk a nap második kaptatójának. Sokkal szelídebb volt ez is, mint vártam. A pont megint nem a csúcson volt, hanem az utak csomópontjánál, az esõbeállóban. De nézdamá’!: Az egyik helyi fõszervezõ, Csaba mellett a kis, sátortetõs házikó asztalánál Zsolt barátnõje osztotta a pecsétet (volt, akinek még alá is írt, hümmm... ). A pontok zömén ifjú (õk gondoskodtak korábban derekasan a jelzésekrõl is) és kevésbé ifjú (õk gyakran terepjárókkal bukkantak fel) polgárõrök ügyködtek. Ám Csaba (aki Fonytól a nem tudom hányadik faluig maga egy intézmény, ez kiderült egész napi ténykedésébõl) érthetõ bölcsességgel és profi határozottsággal érvényesítette aznapi hivatalának hatalmát, amikor Melindát nevezte ki maga mellé pecsétõrnek. Így esett hogy az amúgy is szintidõ nélküli túrának ezen a pontján több idõt töltöttünk, mint a Löszölõn, a Szondi 25-ön és a Csabdi 30 ellenõrzési pontjain összesen.
Sorban távolodtak el tõlünk, akikkel korábban együtt haladtunk, velük Korláton, a célban, vagy Fonyon találkoztunk újra. Nekünk vadiúj túratársakat is megismertünk itt, mert Ezsau, késõbb Ateszking és párja is beértek minket. Õk a Szár-hegy csúcsára is felkukkantottak. Mi Zsolttal mentünk fel a Regéci várhoz, ez a kaptató sem megerõltetõ másoknak sem. Annak, hogy az ellenõrzési pont nem ott volt, az volt az oka, hogy a szervezõk nem tudtak megegyezni a várvédõkkel (már bocsi hogy ez kiszaladt az ujjbegyeimbõl, de igen kívánatos lenne, hogy ne mondjam evidencia, a jövõben bizonyára sikerül).

Könnyed tempóban haladtunk tovább szép úton, és Mogyoróskán is gondosan rendben tartott utcákat, házakat, kerteket láttunk és fotóztunk. (Sanyi mesélte késõbb, hogy egy idõben ismert rigmus Mogyoróskát és Regéckét mennyire szegénykének nevezte.)
A pont elõtt beértük Ezsaut és együtt haladtunk tovább, a célon is túlra. Nagy beszélgetéssel telt utunk, ismét meseszép erdei részen haladva a Bonyi-kutat, majd a Malompataki vadászházat is érintve. A kék jelzésrõl való letérésrõl volt egy kis félreértés, nem a jelzésekrõl gondoskodó srácok miatt, hanem mert az itiner szövegezésében a „dózerolt út” kifejezés jelentett más tájakon élõ embereknek mást és mást. Így a kéken negyed órával többet mentünk, aztán az erdõbõl kiérve, a településeket látva megállapítottuk, hol is vagyunk, és merre tovább. Tovább visszafelé!

Ateszkingék, majd a legutóbb a rajt után látott Sanyi jöttek szembe, õk is úgy értették a leírást, mint mi. Sebaj! Együtt érkeztünk a 10. pontra. Itt kezdõdött egy szervezõvel a beszélgetés arról, hogyan-miképp lehetne jövõre több távon rendezni a túrát. Ez a tanácskozás folytatódott a célban, ahol Korlát polgármestere volt a vendéglátónk. Tõle vehettük át az Emléklapot, ami igen szép színes képekkel illusztrált, és a településrõl igényesen megfogalmazott ismertetõ. A lányoktól és asszonyoktól kaptuk a szintén szemrevaló kitûzõt, a réteseket és pogácsákat. Bõséges uzsonnánk közben beszélgettünk a hogyan továbbról, a következõ, több távon való kiírás lehetõségeirõl. Fõleg Ateszkingéknek voltak konkrétan jó ötleteik.

Aztán Korlátról át Fonyra, ott gulyás várt és kávét is kapott, aki kért. Innen sem szaladtunk el hanyatt-homlok, ismerkedtünk, beszélgettünk tovább, címeket cseréltünk. Ötkor hazafelé autóztunk.

Idén a Löszölõ után (az is Zsolt választása volt) ismét elsõ rendezésû túrán vettünk részt, és bizony most is jó volt. Gyönyörû tájakon, kedves településeken jártunk, sokat ismerkedtünk és beszélgettünk. A rajt és cél között kilenc pont volt, ami sok, viszont mutatja, hogy érdemes a rendezõknek több és hosszabb távban is gondolkodniuk a jövõben, néhány magasabb pontot, konkrétan hegycsúcsot is az útvonalba tervezni.
A túratársaknak is egyöntetû véleménye volt: a helyieknek érdemes a jövõ évre még többet tervezniük-szervezniük. Amit idén nyújtottak nekünk, az is csuda sok volt.
A fáradtságom oka a nap végén nem csupán 25 km-es táv volt, amit úgy magában korántsem éreztem volna megerõltetõnek, hanem az a sok-sok élmény, amit a helyiektõl és a megismert túratársaktól kaptam. Köszönöm szépen!
 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20072007.07.23 20:41:46

Szondi 25


Néhány nappal korábban gyerekekkel (közöttük 5.-es és 6.-osok), Klárival, Kittivel, Ferivel és Jánossal meghódítottuk a Nagy-Kopaszt Csergezán-kilátóstul, sõt, Nagykovácsiba érve õk kérték, hogy menjünk fel a Nagy-Szénásra is. Szeretném ha teljesítenénk együtt a Budai tájak 15-öt.


A hét elején az 50 km-t terveztem, tudtam, hogy a jóbarátom szombaton dolgozni fog. Ám õ telefonon már hétfõn megbeszélte a rendezõkkel: indulhatunk együtt a „hivatalos rajtidõ” után. Zsolt lecsót ebédelt a munkahalyén, és szálltunk is be az autóba. Így lett a túra a 25-ös, de együtt mentünk.


A 13.55-kor rajtoltunk. Az elsõ pont 15 h-ig ígért igazolást, így adta magát a teljesíteni való: érjük ott a pontõrt! Persze nem 50, és fõleg nem 100 km volt a távunk, nem kellett taktikáznunk az elején. Társam a Schaffer-kútnál több fényképet is készített (a Löszölõn csak kirándulni akart velünk az új gép, mûködni nem). A tábla sétából 40 percet ígért a Drégeli romhoz, biztosra vettük hogy túratempóban a fél óra elég lesz. Uzsgyi, neki a meredeknek, és meg is kaptuk az igazolást. Egyikünk sem járt még itt, volt is nagy álmélkodás és bámészkodás. Mától még jobban tiszteljük Mártont is, az oroszi papot, ki – mint tudjuk – szintén feljöve.


A romtól nekünk már nem volt sietõs, mert tudtuk hogy a további ellenõrzõpontok nem zárnak reggelig, hiszen várják a „Százasok”-at. Sokat nézelõdtünk, az útról le-letérve is. A forrásoktól persze hiába vártuk a hûsítõ innivalót, az Oszlopkõ-kút sem adott a Korányi-pihenõnél, de onnan már hamar értünk a 2. ponthoz. Nem sajnálták a vizet a nagy kannákból, és az alapos sapkafürdetés közepette két 50-esen induló is megérkezett, végre társakkal is szót válthattunk. Õk a távjuk 80%-át megtették már, látszott is rajtuk, hogy kora reggel óta milyen erõket mozgatva. A további 12 km-en egymást beérve-elõzgetve haladtunk.


A Solymár-forrástól a kaptatón egy nekirugaszkodással mentünk fel, és tovább a tisztáson át, a Hármashatáron túl sem tartottunk pihenõt. A Jelenc-hegynél nem véletlenül írta az itiner hogy eltévedési lehetõség. A jó útra tértünk, ám a bizonyosságot errõl egy, a rossz úton fél órát veszítõ 50-es társunktól nyertünk. Így most sem volt megállás.


A Dobogó-hegynél nem csak a K+ jelzést találtuk, hanem üldögélve pihenõ négy társat is. Egyikük 50-esként készült a jól megérdemelt finisére. Hárman pedig 25-ösök voltak, õk nem sokkal elõttünk rajtoltak el, és a miénkkel szomszédos településre valók. Tehát együtt tovább, volt mirõl beszélgetni. Sokat túráznak, a papa ugyan nem ír a Fórumba, de rendszeresen böngészi, mondott is nick-neveket, meg hogy kiknek az írásait olvassa szívesen, tartja szellemesnek.


A Csitári-kápolnához együtt érkeztünk. Reméltük és itt is kívánom utólag, hogy a Kutyinka-forrás vize a csodával minimum határos hatással bírt a késõ éjszakai - kora reggeli órákban odaérkezõkre. A nézelõdést és fényképezést folytattuk a gazdasági épületeknél is. Még a kápolna kertjében mondtam Zsoltnak egy viccesnek szántat, utalva (szokás szerint) korábban együtt megtett útra : Itt szerintem nem látunk lámát és emut, mint a Löszölõn, Ságvárra beérve. Utoljára jósoltam ilyen ügyben. Voltak lámák! Meg pumi is. Ezek sem támadtak, csak egy másik eb, elég nagy termetû. Erélyes üvöltésemre megfutamodott.


Megnyitottuk a hajrát. Az 50-esek többen érkeztek elõttünk és utánunk. Elképzeltem: én is így festenék most, ha reggel indultam volna. És akkor a 100-asokat nem is láttam. Mi most a jóbarátom munkaideje és ötlete miatt így csináltuk: a perzselõ melegben, viszonylag rövid távon, kora délutáni rajttal magunknak tûztünk ki célokat és teljesíteni való idõket. Jövõre hosszabb távot szeretnénk teljesíteni.


A célban persze elõbb sokat ittunk, csak aztán ültünk le enni. Ha Zsolt túrabeszámolót ír, annak muszáj lesz azt a címet adnia: Lecsótól lecsóig. Az õ déliét nem kóstoltam, de az esti remek volt.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár