Túrabeszámolók

Vadrózsa 50, avagy a természet leckéje

Ez év igencsak gazdag nehéz túrákban, fõleg hóban és csapadékban. Többször megfogadtam már, hogy kínlódás helyett kiszállok, hogy nem amortizálom le magam, de soha nem sikerül. Ha egyszer elindulok… már nem szeretek kiszállni.

Éjszaka és szombat reggel Gödön szakad az esõ, hallom az ablakon a folyamatos kopogást, talán itt kéne azt mondani, hogy NEM. Vadmalacnak tudom fontos a futás és az igazat megvallva nekem is. Moiwat felvesszük Bp-en, az általa olvasott net szerint a Mátrában nem esik és nincs utánpótlás. Bizakodom…

Az esõ megvárja a rajtot, rákezd, a mûúton még egész csendesen, aztán egyre intenzívebben. A dzseki pillanatok alatt átázik, súlyként cipelem, a bevált kukászacskó véd valamit. Jól futható dózerutak nyálkás, bokatörõ utakká válnak, sárban küzdök és lemondok a futásról. Igazságtalannak érzem, hogy idén sokadik túrán ázzák szét és fagyjak meg… Próbálom rávenni magam, hogy átmenjek a rövidebb távra, hogy legyen elég annyi küzködés. A Somlyói emelkedõ némileg felmelegít, a kezem már nem lila csak hideg, de lefelé csúszkálva fától fáig újra vacogom. Eszembe jut a Vidróczki fázása és a Lefagyszé…. nem akarom újra átélni ! Aztán filozofálni kezdek, hogy kevésbé halljam Elvis koncerjét, ma túl korán kezdi. Felteszem a kérdést: „Tényleg nem akarod a kihívást? Õszintén!”, a válasz várható: „Dehogynem, ezért jöttem, Múzsla nélkül nem lehet hazamenni.”. Sírni tudnék, hogyan lehetek ilyen elszánt, normális ember ilyen idõben nem túrázik, az biztos. De vajon mit nevezünk normálisnak, nézõpont kérdése. Az út kicsit járhatóbb amint erdõbe ér, közeleg a Széleskõ. Feltûnik elõttem egy tó… de nem kellene itt lennie… nem értem… Moiwa integet a másik oldalon, és mutatja merre kerüljek. Neki még 50m kitérõ elég volt, nekem már legalább 150-200m kell, hogy ne merüljek el az ideiglenes tóban. A széleskõi bányató tetõzve fogad, talán az csordult ki és keletkeztette az újat. A pontõrök terasza alatt magamra veszek még egy nagyobb kukászacskót, ami vmit véd majd az esõtõl, ezzel megnevettetem õket.

Tovább az ismert úton immár negyedszer… visszasírom azokat a csoffasztó meleg Vadrózsákat… nehéz volt, de némileg könnyebb. Remegett a levegõ a hõségben, és kincset ért minden csepp víz. Kilátástalanul esik, egyedül vagyok, a futók elmentek, a gyalogosok nem jönnek, ha egyáltalán vannak. Tudom, mit kellene tennem, de azt is tudom, hogy nem fogom megtenni… Eszter forrásnál a pontõrökre bízom a jó ideje csak nehezékként szolgáló széldzsekimet és egy-két szilva társaságában lekocogok a Szurdokpüspöki mûúton vagy inkább mûpatakon. Hallom a mûút melletti patak robajlását és örülök, hogy most még nem kell rajta átkelnem, hiszen vár a Múzsla. A jelzés szétválásakor jut eszembe, hogy hamarosan keresztezek egy kis patakot. Fel is tûnik elõttem a 1,5 méteres szélsebes patak, iszonyatos a sodrása. Át kell rajta kelni, nem akarom feladni, már nem. Jobbra meglátok egy szinte hídként szolgáló ágat és keresek egy nagy botot. Kitapogatom az alját, olyan 50 cm lehet és az ág talán megvéd a sodrástól. Érzem a víz erejét, de átjutok a túlpartra. Már nem a Múzsától tartok, hanem a további patakoktól, mert kétségtelenül lesznek.

Felfelé az eddigiekhez képest jó a terep, a vízek csak átfolynak a turistaúton, az esõ is csak szemerkél. A koncsúrokat nem lopták el, mindig megvan mind, mindig ugyanannyi, de néha többnek – néha kevesebbnek érzõdik. Itt vagyok hát, ezért jöttem fõleg, hogy meghódítsam a Múzslát. Elõttem van, bár nem látom, a köd és pára homályába burkolózik, de tudom hogy ott magaslik uralva a környéket. Kezdem megismerni a jellegpontokat, a rét és a kövek már a csúcs közelségét jelentik, onnét leereszkedve biztató szavak várnak. A 10 órás terv már romokban hever, hisz innét több az út és nehezebb is, az idõm ehhez kevés. Már nem érdekel, a lényeg a túra teljesítése. Lefelé köves az út, de az elején szinte futható, át is esem egy fán megerõsítve az elõbbit. Vizesebb és sarasabb már nem lehetek, ez egy ilyen nap. Az út csalingázik egy kicsit le és fel, erre emlékszem, de méter szélességû patakátkelésekre nem… Magamhoz veszek egy nehéz, hosszú botot és próbálok nem beleesni egy patakba sem. Nem a víztõl vagy a mélységtõl félek, hanem a sodrástól, félelmetes. Néhol vízesésszerû zuhanással ömlenek a frissen kialakult patakok. Néhol percekig állok, hogy hol tudok átjutni… köveket keresek vagy kapaszkodót… óh bár szállni tudnék. Minden átkelés újabb megpróbáltatás. Csúsznak a kövek, süllyed a sár, erõs a sodrás, fogy az energia. Nagyparlag felé megváltás az út, csak a keréknyomokban álldogál a víz.

Sokféleképpen lehet nevezni amit csinálok, de terepfutásnak nem. Kitalálom, hogy ez egy speciális triatlon verseny : túrafutás + úszás + agy és sportgimnasztika :-) A ponton veszek pár ropit, nagyon kell már a só. Közeleg János vára, tartok tõle, ez száraz idõben is vizes szokott lenni… A lejtõ meglepõen jobb, mint porzó úton, lent viszont hömpölyög és zubog a szélesre duzzadt patak, szerencsére kicsit feljebb menve, széles, de aránylag sekélyes, ágakon és köveken átjutok a túlpartra. A zöld most is emelkedik, és az esõ újra rákezd, de már egykedvûen kaptatok. Mikor lesz már elég a vízbõl ? Mennyire õrültség amit csinálunk egy páran ? Azért megnyugtat, hogy a múltkor az egyik szomszédom mesélt a tereplövészeti versenyeirõl, ahol õk is sárban kúsztak, másztak. Elvis énekelni kezdene, de torkára fojtom a hangokat. Több mint 7 órája küzdök, sejtem hogy VM már beért, õt nem korlátozzák holmi extrém körülmények… Igen õ már benn van, de indul elém, az jó, addig kell eljutni. Az út lassan lejteni kezd, csúszik de aránylag lehet rajta futni, elsuhan a tanya, majd a szerpentinnél szembejön egy pontõr és felteszi a megválaszolhatatlan kérdést : „vannak-e még mögöttem ?” – honnan kéne tudnom?…

Aszfaltot érek, egy kis megváltás, Eszter forrás, újabb szilvák. A mohóságom miatt a pontrõl átesem a saras aszfaltra, kegyetlenül megfájdul a térdem és a vállám, most már menni kell. Lelassít egy autó, és egy lány kiszól, hogy elvigyen-e valameddig. Elképedve nézek rá és saras magamra, vannak még jószándékú emberek. Megköszönöm és megnyugtatom, hogy jól vagyok és éppen túrázom. Furán néz, és jó utat kíván. Szakadatlanul esik, újra felduzzadt a patak, hallom a morajlást. Telefon – majd késõbb inkább. Ott állok a patak elõtt és nem hiszem el, mélyebb és sebesebb az eddigieknél és teljesen esélytelennek látszik. Bele nem léphetek mert elsodor, balra dzsindzsán át próbálok valamit találni. Végül egy átivelõ gallyba kapaszkodva épp elérek egy korhadó fatörzset, átlendítem a ballábamat egy nagy kõ mögé. Kockázatos, tisztában vagyok vele, hogy ha nem sikerül, akkor elvisz a víz. Sikerült. Még egy kis bozótharc és következik a Nagy Hársas meghódítása. A körülményekhez képest jól érzem magam, bár enni és inni kéne valamit, de gondolni se tudok rá. Lassan de elérem a tetõt, furán méregetnek… végül mosolyogva mondom – én így futok :-)

Tova az utolsó máskor könnyed szakaszra, Vadmalac jön szembe és mesél, mesél. Néha fogom amit mond, néha nem, és biztat, de én már csak szeretnék beérni. Néha futunk, sokszor csúszkálunk, esik is egy hasast mellettem. Túlélõ túra lett ez a javából, a kezem olyan mintha egész nap paradicsomot mostam volna befõzéshez, a kinézetünk mint két hajótörötté, akiket kisodort ár vagy partra vetett a hullám. Menetelek, mint egy Duracell nyuszi lemerülõ elemekkel. Remélem kitart még egy kicsit. Elérjük a pincéket, majd a falu templomát és néha még utolsó erõket elõvéve belekocogva beérek a célba.

Azt tudom mondani, mint a Lefagysz végén : „inkább most nem mondok semmit”. Kegyetlenül elfáradtam, kiderül hogy a 3db nõi terepfutóból 1 kiszállt, így én vagyok a második és kupát kapok. Örülök neki nagyon,de úgy érzem nem érdemlem meg hisz ez alig volt nevezhetõ futásnak.

Köszönök mindent a rendezõknek és a B.A-nak is. Kis pihi és sártalanítás után indulunk Tokajba … No comment.