Túrabeszámolók
|
|
Börzsönyi Kék
„Az lesz a gyõztes, aki talpon marad
Gátat nem ismer, mindig elõre halad
Nem tartja vissza soha, semmilyen ellenfél
Aki nem fél és mindent túlél „(Ossian)
Elindulsz, pedig jól tudod, hogy nem kellene, hogy küzdelem lesz…
Belevágsz, pedig mostanában nem mentél hosszúkat, ilyen hóban pedig még régebben…
Mégis valami odavisz, talán a kihívás, talán a hétköznap felgyülemlett kínok és bántások. Bizonyítani akarsz nem másoknak, hanem magadnak. Hinni abban, hogy még mindig sok mindent kibírsz és remélni nem ez lesz az utolsó út. Végül is, ami nem öl az erõsít – mondá a Mester :-)
Jól indul a reggel… Szobra már nem lehet az autót átvinni, a rajt elsõ vonata is nélküled indul. A szokásos, az autó Vácon, rajt az utolsó pillanatban. Semmi vész kicsivel kell jobb egy négyes átlagnál.
Igazi tél lett erre a napra, ezt akartad… És hó van, ezt is akartad… Túl jól sikerült, túl sok lett a hó, amíg máshol esett, itt havazott. Már az elsõ métereken látható a Börzsöny ma sem fog viccelni, soha nem adja könnyen magát, a Börzsöny ilyen, nem változik. A táj gyönyörû, fehérbe öltözött. Néha borús az ég, néha a nap kibújik a felhõk közül, hópihék csillogva játszanak, szikrázásuk szinte vakít.
Elfelejthetnéd a kínokat ennyi csoda láttán, de az út nehéz, már az elején. Ösvényeken botladozol vagy keréknyomban jársz lassan, mint egy manöken, közben álmodozol vagy a jövõrõl gondolkozol. Hó, jég, amerre s ameddig látsz. A természet csodaszép, elvarázsol, de alig haladsz, sokszor a minimális tempó sincs meg. A lejtõn próbálsz kocogni, a mûúton gyorsítani. Az erõd fogy, ma sokszoros energiát igényel ugyanaz a mozdulat. A felénél sem vagy és azt érzed ennyi volt, nincs tovább…ez nem neked való. „Olyan törékenyek vagyunk …”
Kiszállnál, de nem engedheted, hogy a társad is ezt tegye. Nemcsak ez az ok… Imádod a Börzsönyt, a küzdelmet és a havat. Tovább mész, beletörõdsz, hogy hosszú lesz az út, nagyon hosszú, és közeledik a véget nem érõ éjszaka. Elõre látod a végeláthatatlan utat magad elõtt, a lámpa fénye a sötétet áthasítva diszkréten mutatja az irányt. Egyetlen reményed marad, hátha az út egyszer könnyebb lesz.
Nem vagy hozzászokva most a hosszú úthoz, már rég átszakítottad a határaidat, nem erõbõl mész, talán már nem tudod miért, talán az utolsó vonatért. Hallod a biztató szavakat, nem érted más miért megy haza, az sem érted miért nem. Benézel egy utat, nem sok, de elég ahhoz, hogy az az utolsó vonat nélküled induljon majd el Szobról…
Csendes sötétben végre sétálva érsz a célba, a kocsmában félhomály, egy pillanatig alig érzel valamit. Végigpörög a gondolataidban a túra, a hó, a patakok, az alig kitaposott ösvények, a rengeteg elszenvedett perc és persze hó és a hegység hihetetlen szépsége, amiért érdemes :-))
A végszó a romantikus séta a Szob- Vác mûúton éjfél után, és várni a taxi megjelenését.
Elindulnál újra? Vasárnap még talán nem, de ismerem magam, hogy jövõ vasárnap már igen.
Ilyen az ember csak a szépre fog és akar emlékezni, arra hogy végigment. És igen, újra elindul és ott majd eszébe, hogy jut hogy hányszor megfogadta már, hogy soha többet.
|
| | |
|
Vadrózsa | Túra éve: 2010 | 2010.09.13 13:53:27 |
|
Vadrózsa 50, avagy a természet leckéje
Ez év igencsak gazdag nehéz túrákban, fõleg hóban és csapadékban. Többször megfogadtam már, hogy kínlódás helyett kiszállok, hogy nem amortizálom le magam, de soha nem sikerül. Ha egyszer elindulok… már nem szeretek kiszállni.
Éjszaka és szombat reggel Gödön szakad az esõ, hallom az ablakon a folyamatos kopogást, talán itt kéne azt mondani, hogy NEM. Vadmalacnak tudom fontos a futás és az igazat megvallva nekem is. Moiwat felvesszük Bp-en, az általa olvasott net szerint a Mátrában nem esik és nincs utánpótlás. Bizakodom…
Az esõ megvárja a rajtot, rákezd, a mûúton még egész csendesen, aztán egyre intenzívebben. A dzseki pillanatok alatt átázik, súlyként cipelem, a bevált kukászacskó véd valamit. Jól futható dózerutak nyálkás, bokatörõ utakká válnak, sárban küzdök és lemondok a futásról. Igazságtalannak érzem, hogy idén sokadik túrán ázzák szét és fagyjak meg… Próbálom rávenni magam, hogy átmenjek a rövidebb távra, hogy legyen elég annyi küzködés. A Somlyói emelkedõ némileg felmelegít, a kezem már nem lila csak hideg, de lefelé csúszkálva fától fáig újra vacogom. Eszembe jut a Vidróczki fázása és a Lefagyszé…. nem akarom újra átélni ! Aztán filozofálni kezdek, hogy kevésbé halljam Elvis koncerjét, ma túl korán kezdi. Felteszem a kérdést: „Tényleg nem akarod a kihívást? Õszintén!”, a válasz várható: „Dehogynem, ezért jöttem, Múzsla nélkül nem lehet hazamenni.”. Sírni tudnék, hogyan lehetek ilyen elszánt, normális ember ilyen idõben nem túrázik, az biztos. De vajon mit nevezünk normálisnak, nézõpont kérdése. Az út kicsit járhatóbb amint erdõbe ér, közeleg a Széleskõ. Feltûnik elõttem egy tó… de nem kellene itt lennie… nem értem… Moiwa integet a másik oldalon, és mutatja merre kerüljek. Neki még 50m kitérõ elég volt, nekem már legalább 150-200m kell, hogy ne merüljek el az ideiglenes tóban. A széleskõi bányató tetõzve fogad, talán az csordult ki és keletkeztette az újat. A pontõrök terasza alatt magamra veszek még egy nagyobb kukászacskót, ami vmit véd majd az esõtõl, ezzel megnevettetem õket.
Tovább az ismert úton immár negyedszer… visszasírom azokat a csoffasztó meleg Vadrózsákat… nehéz volt, de némileg könnyebb. Remegett a levegõ a hõségben, és kincset ért minden csepp víz. Kilátástalanul esik, egyedül vagyok, a futók elmentek, a gyalogosok nem jönnek, ha egyáltalán vannak. Tudom, mit kellene tennem, de azt is tudom, hogy nem fogom megtenni… Eszter forrásnál a pontõrökre bízom a jó ideje csak nehezékként szolgáló széldzsekimet és egy-két szilva társaságában lekocogok a Szurdokpüspöki mûúton vagy inkább mûpatakon. Hallom a mûút melletti patak robajlását és örülök, hogy most még nem kell rajta átkelnem, hiszen vár a Múzsla. A jelzés szétválásakor jut eszembe, hogy hamarosan keresztezek egy kis patakot. Fel is tûnik elõttem a 1,5 méteres szélsebes patak, iszonyatos a sodrása. Át kell rajta kelni, nem akarom feladni, már nem. Jobbra meglátok egy szinte hídként szolgáló ágat és keresek egy nagy botot. Kitapogatom az alját, olyan 50 cm lehet és az ág talán megvéd a sodrástól. Érzem a víz erejét, de átjutok a túlpartra. Már nem a Múzsától tartok, hanem a további patakoktól, mert kétségtelenül lesznek.
Felfelé az eddigiekhez képest jó a terep, a vízek csak átfolynak a turistaúton, az esõ is csak szemerkél. A koncsúrokat nem lopták el, mindig megvan mind, mindig ugyanannyi, de néha többnek – néha kevesebbnek érzõdik. Itt vagyok hát, ezért jöttem fõleg, hogy meghódítsam a Múzslát. Elõttem van, bár nem látom, a köd és pára homályába burkolózik, de tudom hogy ott magaslik uralva a környéket. Kezdem megismerni a jellegpontokat, a rét és a kövek már a csúcs közelségét jelentik, onnét leereszkedve biztató szavak várnak. A 10 órás terv már romokban hever, hisz innét több az út és nehezebb is, az idõm ehhez kevés. Már nem érdekel, a lényeg a túra teljesítése. Lefelé köves az út, de az elején szinte futható, át is esem egy fán megerõsítve az elõbbit. Vizesebb és sarasabb már nem lehetek, ez egy ilyen nap. Az út csalingázik egy kicsit le és fel, erre emlékszem, de méter szélességû patakátkelésekre nem… Magamhoz veszek egy nehéz, hosszú botot és próbálok nem beleesni egy patakba sem. Nem a víztõl vagy a mélységtõl félek, hanem a sodrástól, félelmetes. Néhol vízesésszerû zuhanással ömlenek a frissen kialakult patakok. Néhol percekig állok, hogy hol tudok átjutni… köveket keresek vagy kapaszkodót… óh bár szállni tudnék. Minden átkelés újabb megpróbáltatás. Csúsznak a kövek, süllyed a sár, erõs a sodrás, fogy az energia. Nagyparlag felé megváltás az út, csak a keréknyomokban álldogál a víz.
Sokféleképpen lehet nevezni amit csinálok, de terepfutásnak nem. Kitalálom, hogy ez egy speciális triatlon verseny : túrafutás + úszás + agy és sportgimnasztika :-) A ponton veszek pár ropit, nagyon kell már a só. Közeleg János vára, tartok tõle, ez száraz idõben is vizes szokott lenni… A lejtõ meglepõen jobb, mint porzó úton, lent viszont hömpölyög és zubog a szélesre duzzadt patak, szerencsére kicsit feljebb menve, széles, de aránylag sekélyes, ágakon és köveken átjutok a túlpartra. A zöld most is emelkedik, és az esõ újra rákezd, de már egykedvûen kaptatok. Mikor lesz már elég a vízbõl ? Mennyire õrültség amit csinálunk egy páran ? Azért megnyugtat, hogy a múltkor az egyik szomszédom mesélt a tereplövészeti versenyeirõl, ahol õk is sárban kúsztak, másztak. Elvis énekelni kezdene, de torkára fojtom a hangokat. Több mint 7 órája küzdök, sejtem hogy VM már beért, õt nem korlátozzák holmi extrém körülmények… Igen õ már benn van, de indul elém, az jó, addig kell eljutni. Az út lassan lejteni kezd, csúszik de aránylag lehet rajta futni, elsuhan a tanya, majd a szerpentinnél szembejön egy pontõr és felteszi a megválaszolhatatlan kérdést : „vannak-e még mögöttem ?” – honnan kéne tudnom?…
Aszfaltot érek, egy kis megváltás, Eszter forrás, újabb szilvák. A mohóságom miatt a pontrõl átesem a saras aszfaltra, kegyetlenül megfájdul a térdem és a vállám, most már menni kell. Lelassít egy autó, és egy lány kiszól, hogy elvigyen-e valameddig. Elképedve nézek rá és saras magamra, vannak még jószándékú emberek. Megköszönöm és megnyugtatom, hogy jól vagyok és éppen túrázom. Furán néz, és jó utat kíván. Szakadatlanul esik, újra felduzzadt a patak, hallom a morajlást. Telefon – majd késõbb inkább. Ott állok a patak elõtt és nem hiszem el, mélyebb és sebesebb az eddigieknél és teljesen esélytelennek látszik. Bele nem léphetek mert elsodor, balra dzsindzsán át próbálok valamit találni. Végül egy átivelõ gallyba kapaszkodva épp elérek egy korhadó fatörzset, átlendítem a ballábamat egy nagy kõ mögé. Kockázatos, tisztában vagyok vele, hogy ha nem sikerül, akkor elvisz a víz. Sikerült. Még egy kis bozótharc és következik a Nagy Hársas meghódítása. A körülményekhez képest jól érzem magam, bár enni és inni kéne valamit, de gondolni se tudok rá. Lassan de elérem a tetõt, furán méregetnek… végül mosolyogva mondom – én így futok :-)
Tova az utolsó máskor könnyed szakaszra, Vadmalac jön szembe és mesél, mesél. Néha fogom amit mond, néha nem, és biztat, de én már csak szeretnék beérni. Néha futunk, sokszor csúszkálunk, esik is egy hasast mellettem. Túlélõ túra lett ez a javából, a kezem olyan mintha egész nap paradicsomot mostam volna befõzéshez, a kinézetünk mint két hajótörötté, akiket kisodort ár vagy partra vetett a hullám. Menetelek, mint egy Duracell nyuszi lemerülõ elemekkel. Remélem kitart még egy kicsit. Elérjük a pincéket, majd a falu templomát és néha még utolsó erõket elõvéve belekocogva beérek a célba.
Azt tudom mondani, mint a Lefagysz végén : „inkább most nem mondok semmit”. Kegyetlenül elfáradtam, kiderül hogy a 3db nõi terepfutóból 1 kiszállt, így én vagyok a második és kupát kapok. Örülök neki nagyon,de úgy érzem nem érdemlem meg hisz ez alig volt nevezhetõ futásnak.
Köszönök mindent a rendezõknek és a B.A-nak is. Kis pihi és sártalanítás után indulunk Tokajba … No comment.
|
| | |
|
LeFaGySz | Túra éve: 2010 | 2010.03.03 17:03:36 |
|
LEFAGYSZ 58 --- > 48
Mindig akkor írok, ha meggyötör egy túra. Az ember már csak ilyen az extrém dolgok mozgatják az ihletét, szeretné megosztani, kiírni magából az élményeket.
Nehéz hét, túlóra, baleset, idõjárás elõrejelzés mind „jó elõjelek” egy amúgysem könnyûnek ígérkezõ túrához. Késve indulok, szinte utolsónak fél kilenc után. Esik rendesen, de várható volt. Az elsõ kör csak 12,6 km. … Szerpentines út fel Bábahegyre, majd a hírhedt Északi zöld következik nyaktörõ lejtõkkel és ’állva legelõ” emelkedõkkel, fûszerezve a patakok feletti kockázatos ugráskombinációkkal. Csúcspontként a végén a Tolvaj-hegy magaslik elém, rosszabb mint amilyennek hittem és könnyebben felmegyek rajta mint gondoltam. Talán erõt ad, hogy két túratársat látok és el tudom hagyni õket. Lefelé is csúszik minden, a láb néha önmaga ura és folyik a víz. Az Öreg Bencében kedves fogadtatás, de Úristen negyed tizenkettõ, valahol elszállt az idõ. Kicsit hezitálok, irreális a szintidõs teljesítés, ha nem tudok valahol az idõn hozni. Rita biztatására továbbindulok.
Pedig agyban itt szétesem, Pusztafalu szélén jövök rá, hogy túlmentem a temetõi elágazón. Nehéz elfogadni egy 5 órás Budai Trapp után hogy még a 4es átlag sincs meg, hiába fekszem a pályára. Mozaikok, töredékek, zaklatottság, elveszettség – vissza a K+ ra, kicsi fel, kicsi le, csúszás, víz, sár, fejfájás, Füzéri vár, Füzéren újra benézek egy utat és feleslegesen megmászok egy patakon túli dombot. Kétségek gyötörnek, most nagyon rossz egyedül menni, még panaszkodni sem lehet senkinek. Kattog az agy. Biztosan kell ez, tényleg megéri ez a szívatás. Nem tudom, nincs válasz, nincs magyarázat, bár „az élet célja a küzdés maga”. Nincs szörnyûbb látvány, mint amikor a fehér hóra esõ esik. Nem elég, hogy olvadással lassan tovaillan a tél, hanem a természet galádul, mint ádáz ellenség gyorsítja és folyamatosan, könyörtelenül esõvel áztatja a fehér takarót. Szedd össze magad ! Meg fogod csinálni !– talán hiszem, talán nem. Nekem ez volt az egyik legnehezebb rész, pedig ez elvileg egy könnyû szakasz… két úttévesztés, a piros nehezebb követhetõsége, Pányoki útnak olvasott kút. Nem történt semmi, nem akart eljönni az a jelzésváltás. Ezen a részen Elvis szép koncertet adott. Már az erdõben haladva feltûnt mögöttem Szla, talán Hollóházán ment be vhova. Most nem akartam beszélni, fõleg mást terhelni enerváltságommal. Az elágazó után jobb lett, furcsa, de túllendültem a mélyponton és a gondolataim arra terelõdtek, hogy közeleg a szóbeszéd szerint kegyetlen Szurokhegy, félelmetesen emelkedett elõttem, mégis a megváltást jelentette – a hódítás célját.
Telefonon figyelmeztetés érkezik, de nem hiszem, hogy az eddigieknél lehet nagyobb víz. Egyszercsak ott állok a hegy lábánál, a kisebb folyóvá duzzadt patakocska elõtt. Nézegetem a lehetõségeimet, amik a nullához konvergálnak. Út az nincs, az idõ is szûkösen mért - dönteni kell gyorsan…mielõbb. Jónak tûnik balról egy ágon át való ugrás, muszáj sikerülnie. Majdnem, elvétem. Megcsúszom, érzem, hogy süllyedek a fagyos folyamba és sodorni kezd a víz, lepereg az élet… Nem, erõs vagyok. Elkapok egy ágat és kihúzom magam a túloldalra, mint egy partra vetett hajótörött. Reggel óta kisebb megszakításokkal fáztam, de semmi ahhoz képest, amit érzek. Kegyetlen hideg, hidegebb mint farkasordító téli éjszakákon. Az olvadó nulla fokos víz olyan mintha jégbe zárnák a két lábamat, a kamáslin felülrõl befolyó jeges víz a cipõmben még jó ideig ropog minden lépésnél. Leírhatatlan módon fázom. Dühös vagyok és értetlen – miért kellett bele esnem? Józanésszel ki kéne szállni, felmelegedni egy fûtött szobában, meghagyni másoknak a kalandokat. Nem tudom megtenni, küzdeni jöttem, mint sokan mások is – a hegyekkel, önmagunkkal. Most még inkább, csakazértis :-) Menni kell és nem lesz semmi baj, remélem. Talán a csontjaimig hatoló fázás, talán a küzdeni akarás teljes mértékben gyorsabb lépésekre késztetett. Találkoztam Vaddinoval és csapatával, õk is biztattak, majd Jámborral, Lupinékkal. A baráti szavak elfeledtették a fázást, a kínokat. Valahol a zöldön pontnál utolérem S. M.-t, kicsit õt is megkóstolta az északi zöld. Annyira örülök, hogy nem kell egyedül mennem. Gyorsítok, követ. Beszélgetünk, telik az idõ és a táv. Ismerem ezt a részt magántúráról, sok kis kõ lesz még, sok lejtõ és emelkedõ. De legalább nincsen víz, csak hó és lassan a cipõben szinte felmelegszik a lábam. Közben a nap kezd lemenni, ha egyáltalán feljött ma. Mindenesetre alkonyodik, balra misztikusan hegyek vonulatai derengenek a szürkeségben, jobbra vörösen rajzolódik az ég alja, népi babona szerint másnapi szelet jövendöl. Ez a Nyerges hegy vonulata, a 700-as csúcsokat itt kezdtem begyûjteni sok évvel ezelõtt. Nagyobb határkõhöz érünk, a 21 es, az utolsó a NagyMilic elõtt. Boldogan veszem észre, hogy alig három óra alatt meglesz ez a szakasz. A csúcson pecsételünk, elõvesszük a lámpákat.
Másfél óránk van a hátralévõ útra. Folyamatosan kocogunk vagy gyorsan botladozunk. Ismert út Bodó rétig, majd Füzérig. Itt megint elvétem a kanyart jelzés hiányában, a központ és a templom megtekintése után a jó úton haladunk, a lépcsõ után a vár felé indulunk a piroson. Újabb korrigálás után végre a kéken a Senyánszki rét felé, pár perccel fél nyolc után odaérünk, még elengednének minket NagyMilic felé, de maradunk a döntésünknél, nekünk elég volt egyszer. A kék négyzeten csúszkálva, vizeken pár perccel a zárás elõtt célba érünk, ahol én is meg tudom, hogy több mint egy óránk maradt… a felemelt szintidõbõl. Jaat odaadja a csodaszép jelvényt és gratulál… Elsírom magam ok nélkül. 58ra jöttem és nem sikerült, itt ez nem feladás, csak nekem rossz lelkileg. Nem bírtam a fázást, nem akartam beteg lenni vagy egyszerûen csak gyenge voltam. VM szerint rossz lélekkel csinálom, nem sikerülhet minden … lehet, de most rossz érzés. |
| | |
|
|
Magas Börzsöny, avagy a Börzsöny tényleg nem viccel
Elsõ percben tetszett a kiírás, utána kevésbé… hegymenet után egy nehéz téli túra. Nyûgös hét után józan ésszel nem kéne elindulni, de tudom Vadmalac imádja a Börzsönyt meg a kihívásokat, legyek õszinte én is…
Reggel pár óra alvás után arra riadok, hogy álmomban lekésem a rajtot…Az elsõ pont amiben VM tévedett nem lehet könnyen két óra alatt felérni a rajtba, ráadásul pocsékul érzem magam, fázom, fáj a fejem és a hátam. Végig arra gondolok, hogy már a rajtban fel fogom adni. Mégis felvergõdöm és a rendezõk kétkedõ tekintete ellenére 9.50 kor elindulok. A késõi indulás egyetlen elõnye, hogy gyakorlatilag nem kell tájékozódni, végig kitaposták az utat. Az elsõ pont nem a helyén van, emiatt csak Királyháza felé jövök rá, hogy lekéstem volna a pont nyitva tartását, és igencsak gyorsan kellene az Ezredik szarvasbikához érnem, lehetetlen vállalkozásnak tûnik. Már nem fázom és a fejem sem hasogat, próbálok sietni, de tudom ez kevés, próbálom hinni, hogy még ott lesznek. Megelõz a Tátralátói ismerõsöm és biztat hogy még utánam is van 1-2 késõn induló, aggódó tekintettel hagy ott látva agonizálásomat. Az emlékmû oda-vissza szakaszán találkozom 1-2 ismerõssel és nyitva találom még a pontot. Felcsillan a remény:-)
A következõ rész papíron 2.7 km, nehéz emelkedõ, de gyönyörû a táj, elbûvölnek a csillogó zúzmarák és a valószerûtlen kék ég. Készítek is 1-2 fényképet. A Rakottyás bércen visszaelõzöm Osziékat és rátérek a Vulkántúra egyik szakaszára. Kicsivel Magosfa elõtt találkozom a rendezõ-pontõrrel, kapok pecsétet és bíztat, hogy „küzdjek”, tovább lesznek mindenhol a terepre és a „távra” való tekintettel. (ezen a részen 400m-rel mérte többet … az 15%..)
Megnyomom az utat, ahogy Jaat mondáná. Kezdek egész jól lenni, még futni is tudok, ismerõs az út a Börzsönyi Lefagyszról és nekem a hó könnyebb a sárnál, egy kicsivel. Közben rájövök, hogy VM másik állítása is megbukott, mégpedig hogy a meteorológia szerint 3-6 cm hó van… néhol tényleg csak annyi, de jellemzõen jóval több. A meredek lejtõn próbálok talpon maradni, de a kicsúsztatott úton ez nem mindig sikerül. Elérem a Bacsina patakot, az egyetlen pont ahol épp zárásra odaérek, páran épp a feladást fontolgatják. Most lendületben vagyok, a Dobóbérc következik, ami számomra a legkönnyebb a gerincek közül. Királyházán Raftertõl kapok egy korty kólát, ami félelmetes energiát ad, utólag is örök hála érte. Úgy érzem haladok, bár ez a papír szerint mégis lassú. Már nem érdekel, hogy sikerül-e, hogy mi lesz, ha elfogy a vészesen apadó italom. Egyszerûen menni kell, küzdeni. Küzdeni a szinttel, a reggel óta kínzó fájdalommal a vállamban, önmagammal. Németh Csaba nyilatkozta egyszer „a hosszútávfutót egyetlen dolog motiválja, mégpedig az, hogy milyen jó lesz megállni”. Nem vagyok jó futó, de hasonló a motiváció. Közben rá-ránézek a térképre, jellegzetes pontok sokat segítenek és a leírás is. Jelesfánál kapott alma aranyat ér, egyideig oltja a szomjamat, megint alulbecsültem a folyadékigényemet….
Csehvárhoz is késve érek, a pontõr már elindult, de pecsétel. Kicsit õrültnek tart, hogy mégis felkapaszkodom a várhoz és lefotózom a kódot, a becsületes játék az egyetlen út. Egy páran jönnek szembe, egy futó srác épp visszafut fentrõl hogy pótolja a kimaradt Csehvárat, biztatom – ez lelkileg nagyon nehéz lehet, fõleg hogy az autóját Diósjenõn hagyta. Elhagyta az itinerét, ezért többször elmondom a hátralévõ utat. Nem a km sok, hanem a szint ami még elõttem áll, inkább nem gondolok bele. Szerencsére, ha elérem a Foltán keresztet, onnét jól ismerem az utat, szinte minden méterét. Számolok, VM lassan beérhet, hívni próbálom, de behal a telefonom, oh nem. Polár alá rejtem és pár perc múlva teljes töltésen áll az aksi :-) de nem elérhetõ, marad az sms… hamarosan jön a megmentõ válasz : „megyek eléd”. Erõt ad.
Eddig a hó fehérsége, a táj szépsége segített, most az alkonyat és lemenõ nap már nem képes erre. Nem akarok lámpát használni Foltánig, de anélkül botladozom, így inkább bekapcsolom. Elhaladok egy lány melett, és feltûnik a kereszt tekintélyt parancsoló körvonala. A padoktól odaszól egy srác, hogy merre tovább, mert elfelejtette, õ az eltévedt futó. Emlékek, érzések. Gyönyörûek a kirajzolódó magaslatok, de a sötétség eszembe juttatja a feladott Dögölj meget. De ismerem magam, hogy sokkal rosszabb állapotban is végigmentem már nehéz túrákon, sokszor agyban dõl el. Jobban megy az emelkedõ mint reggel, de a fejfájást kezdem érezni újra, a fáradságot még nem. Próbálok nem gondolkodni, ilyenkor nem szabad, csak a tájra figyelek. Jön a hegy kis pihentetõ lejtõje, önámítás ez, de jókor jön és szemben lámpák fényei tûnnek fel, három is. Köszönnek, megismerem Vadmalac hangját, megmenekültem, megiszom a saját maradék három kortyomat. Indulunk tovább… Vm csodálkozik, hogy a dzsekim még mindig szét van húzva, a kesztyûm valahol a zsebemben, és a kezem szinte forró. Õ aki bírja a hideget, most fázik – ilyen se volt még. Ránézek az órára, megint a pontzárás utánra fogok odaérni….de Rakodón még ott fagyoskodik a srác, átveszem tõle a pecsétet és a lapot, hogy ne kelljen levennie a kesztyût. Hálás érte és irigyel, hogy jó a vérkeringésem, hát ez az ami nem igaz, épp a héten voltam EMG vizsgálaton. Innen lejtmenet, hogy a végén még egyszer meghódíthassuk a hegyet, a Börzsöny csúcsát. Újra besegítek a pontõrnek, mert még mindig nem fázom. Újabb emlékek, hat Tátralátó, néha könnyû volt, néha kegyetlenül nehéz, de legalább ismerem, bár sötétben még csak lefelé jöttem rajta. VM is segít, szakaszokra bontjuk :-) Elõször kis völgyi menet, majd oldalazó emelkedõ, utána a szerpentin, aztán állva legelés (Mecsek 50 leírásából), „laza”szint út a szikla kanyarjáig, és a végsõ út a négy jelzés összefonódásán. Elmellõzünk egy túratársat és biztatjuk, bár ez már nekem is kellene, visszaelõz minket az eltévedt futó. Még egy kanyar, még egy kanyar … érjük már el a durva emelkedõt. Iszom, lépkedek, egyre nehezebb…egyre fogy az erõ, VM jobban bírja másodszor is. Arra gondolok, hogy nem a Kinizsire kellene orvosi papír, hanem erre, de elmeorvosi :-P
Látom amint a futósrác balra fordul és már nem emelkedik felfelé, az a vége .. ott már meglesz. Szinte kocogni kezdek, amint vízszintbe érek, a cél közelsége lendületet ad, visszaelõzzük a srácot és elérjük újra a tornyot, könnycsepp folyik az arcomon, megcsináltam :-) A rendezõ srác örül és bevallja, hogy reggel egy lyukas garasban nem fogadott volna rám.
Egy perc alatt, félelmetes sebességgel kihûlök, lefagy a kezem. Most érzem mennyire farkasordító hideg van, mennyire fáradt vagyok. És milyen messze még az autó. Beszélgetünk kicsit, de lassan indulni kell, mert a Csóványos család – akiket kocsival hoztunk - már elindultak lefelé. És mert három ismerõs – akik kb 2 km-rel feljebb a Spartacusnál álltak meg átfuvaroznak minket, ha leérünk. Nekiindulunk, már csak lefelé… fények szembe … õk hárman … értetlenség … a zöldön indultunk … szinte elsírom magam … vissza, még egyszer felfelé. Végre a kéken vagyunk és lefelé, átvágás a négyzetre, odaérünk a házhoz, átvisznek az autóhoz. Mínusz 10 fok. Hazaérünk, jólesõ érzés – Kemény küzdelem volt, de megérte.
|
| |
|
|
|
Hegymenet 55
(íródott a lelkes rendezõknek és kedves érdeklõdõknek)
Már tavaly sajnáltam, hogy végül nem mentünk a Hegymenetre. Idén is sok minden szólt ellene : a Tátralátó – ahol mióta túrázom mindig ott voltam, az idõjárás – nem bírom a 40 fok körüli hõmérsékletet, a saját erõnlétem – rég voltam hosszú túrán, pláne szintesen és 1-2 negatív dolog ért mostanában. Mégis vonzott a MECSEK, a színvonalas PITE rendezés, a kihívás egy nehéz túra teljesítésére.
A pénteki lejutás zûrös volt, késõn indultunk, így éjfél már jóval elmúlt, amikor aludni lehetett volna, de a meleg akkor sem hagyott. Szombat reggel valami belsõ hang jelzésére megkértem Vadmalacot, hogy ezen a túrán ne hagyjon egyedül. Talán, mert nemrég egy 25 km-es Heves-Borsodi magántúra 40 foka is kifogott rajtam. Igazán csak ekkor gondoltam bele a túra nehézségébe, rossz érzésem támadt, pedig a szintidõ egy ideje már nem jelentett gondot…
Elindultunk reggel 7-kor, egész kellemes volt az idõ. A túra nevéhez hûen adta a kõkemény hegymeneteket és persze a nehéz, nem-futható lejtõket. Mindjárt az elsõ 11 km-en 800 méter szint ! Elõször fel a Zengõre még jólesõ, szinte könnyedén ment. Majd a Hármashegy következett, azon a mecseki LEFAGYSZra felfestett fordított háromszögön, meredek és hosszú, mindig azt hiszi az ember, hogy felér, de újabb és újabb nyeregpontok sorakoznak egymás után, feltûnik egy vadászles és igen! a csúcs után kis lejtõ s emelkedõ után elérkezik a betontoronynál lévõ pont. Van még erõ – jól megyünk, néha belekocogunk, 1-2 emberke meg is jegyzi „minek ez e rohanás”, de ezt már megszoktam. Tudom, hogy kell tartalékidõ a melegre.
A Mecsek mint mindig csodálatos, a vadregényes hegyei és völgyei mindig újabb kalandokat rejtenek. Csodaszép a Takanyóvölgy, és még hûvös, lassan kiemelkedünk és elérünk a hegyen lévõ pontra. Lefelé köveken bukdácsolva érjük a patakot és a sárga +-t. Kezd melegedni az idõ, nincs hõmérõ nálam, de sajnos érzem…. Nehezebben veszem a levegõt, lassulnak a lépések. Iszunk, sokat iszunk, én nem szoktam ennyit, de muszáj. Egy-egy gerincen árvágó emelkedõn már leülök, a meleg kezd bilincsbe zárni.
Elérünk Máré-várhoz, megváltás a víz, kell a bíztatás : köszönöm Eisi! A forrás felüdülést jelent, egy kis idõre újjászületek. A meleg újra támad, gyorsabban és erõsebben, nem tudom megszokni, kezdem rosszul érezni magam. Émelygek és szédülök, kilátástalannak érzem a túrát és harcomat a sivataggal. A föld száraz, az erdõ fái néhol kiégtek, lehulltak a levelek, mintha szomorú õsz lenne júliusban – sír a természet egy kis esõért, egy kis hûvösségért. Az erdõ próbál árnyékot adni, de néhol a perzselõ nap áthatol a kopasz ágakon. A nyílt részek olyannak tûnnek, mintha égõ katlanban haladnánk, izzik a tarló, remeg a levegõ, a rovarok nem támadnak, tartalékra kapcsolt a természet. Csak az Ember nyughatatlan és õrült, hogy hõségben is dolgozzon, túrázzon. Már tudom, hogy innen fizikailag nem, esetleg agyban leszek képes végigmenni – de úgy érzem, meg kell próbálnom. Arra gondolok, hogy ha látom, hogy már nem sikerülhet szintidõn belül, akkor elõreküldöm VM-et; õ pedig arra gondolt, hogy csak akkor lép el, ha Szakee, a seprû utolér minket.
Túrázásaim legkegyetlenebb szakasza következett, kétszer fel Dobogóra. Tolna megye legmagasabb pontja, de azért elvileg nem olyan magas, most mégis távolinak és meredeknek tûnt. A fokozódó meleg, az a tudat, hogy amint fenn vagyok a csúcson, rögvest leküldenek a patakvölgybe, hogy onnan újra fel kelljen mászni, teljesen leamortizált – többször leültem és újra elindultam. Nem volt forrás, a patakban alig volt víz, épphogy az ingemet meg tudtam mártani benne. Hálás vagyok a Vörösfenyõi kulcsos háznál kapott vízért, gondolom nem néztem ki túl jól. A teljes mélypontot a Szamárhegy jelentette, már nem éreztem semmi ösztönzést, semmi erõt, csak vitt a lábam elõre, nemcsak a természet sírt már egy kis enyhülésért, én is. Végtelennek tûnt az út, távolból hallottam csak Vadmalac hangját. Nem emlékszem a hangfoszlányok bíztattak vagy vigasztaltak, néha úgy éreztem, képtelen vagyok még egy lépést megtenni. Sajnáltam VM-et, hogy végignézi a küzdésemet, de jó volt nem egyedül lenni – lehetett valakihez szólni. Vánszorogva, óráknak tûnõ idõ után másodszor is elértünk Dobogóra. Ekkor már Mcgruber is ott volt, õ is biztatott, köszönöm…. Innen könnyebb szakasz jött Óbánya irányába.
A Lendület-forrási pont volt maga a csoda ! Hideg víz, savanyúkaposzta lé –ez nagyon kellett, továbbvitt Óbányáig, a lejtõn néha még kocogtunk is. A faluban feltöltekeztünk folyadékkel és jégkrémmel az utolsó szakaszra. Számolgattam… kevés idõnk– alig három óránk maradt 15 km-re. Ez alapvetõen elég lenne, de most nem lehettem biztos benne, hisz az elsõ 15 km három óra volt, az utána lévõ kb 25 km hét óra.
Alábbhagyott a hõség :-) kezdtem feltámadni, egész hamar felértünk a Somos-hegyre majd lezúztunk a Réka-kunyhóig. Szinte már hûvös volt, egészen jól esett a gyökerekkel teli emelkedõ ösvény. Lelkiekben készültem az utolsó Zengõi emelkedõre, arra ahol lefelé a Dombay túrán megfogadtam, hogy ezen az emelkedõn nem szeretnék felmenni. Kegyetlen meredek volt, s egyre meredekebb – olyan mint egy hosszabb börzsönyi Hegyestetõ vagy mátrai Galyavár, közelítette a Szalajkából Istállóskõre vezetõ kaptatót. Elõre küldtem Vadmalacot, mert szeretem az emelkedõket egyedül leküzdeni. Az est hûse, az utolsó emelkedõ tudata erõt adtak, nem is éreztem fáradtságot. Az általam kitûzött 20 percen belül felértem Zengõre :-) Az ellenõrzõponton nem sokat idõztünk, már csak egy óránk maradt…. Igyekeztünk minél többet futni, már tudtam – tudtuk, hogy benn leszünk, az idõ volt csupán kérdéses, végül a szintidõ majd teljes kihasználásával 12.55 perc alatt értünk Pécsváradra a célba. A kitûzõn a Szamárhegy szerepel, hogy mindig emlékezhessek hol zuhantam meg a túrán :-P
Nehéz volt, a legnehezebb. Utólag (is) tudom, hogy a Szondi nem sikerült volna. A forróság nagy ellenségem, nem tudok eleget inni, nincs elég tartalékom. Ami elég egy téli LEFAGYSZhoz, az kevés egy nyári brutális túrához. Örülök, hogy sikerült, bár ez kissé már a sokak által emlegetett határaink szélesítése lett :-)
Köszönöm a rendezõknek a szervezést, a színvonalas ellátást, a sok-sok szívbõl jövõ bíztatást és a szép díjazást. Remélem jövõre is ott lehetek, mert bár a küzdés közben erõs a gondolat, hogy soha többé ilyet, de ez hamar szétfoszlik.
|
| |
|
|
|
Mátrai Csillagok Éjszakai 40-es azaz a képzelet határán
Délután homokzsákozás a belvíz ellen. Szakadó esõ az autópályán. Mégis a rajtban számtalan autó parkol már; ez nem az idõjárás, hanem a lelkes rendezõk érdeme.
Esik, már sokadik napja esik, mintha állandósult volna, mintha áttértünk volna a monszum éghajlatba. Elindulunk, hiszen hívnak a hegyek. Néhány percig még száraz lábbal haladunk. Az elsõ pocsolya a nehéz, amikor elõször vizes lesz a láb, aztán már mindegy. Folynak szembe az úton s mellette a nem létezõ patakok, gyûrjük a kilométereket. Sárhegy körül kezd felszállni a pára, a település kontúrjai körvonalazódnak. Lassan eláll az esõ, feldereng a hold, a vizet már csak alulról kapjuk, de onnét korlátlanul. Hol vízben, hol sárban tapicskolunk. A kápolnához érve leszáll az est, mintegy jótékony leplet borítva a tájra, hogy legalább ne lássuk hová lépünk s mi vár ránk. Mátrafüred elõtti pocsolyák után már nem lehetünk vizesebbek.
A büfé melegszendvicse után nekiesünk a legmagasabb hegy meghódításának. Fel-fel, enyhén meredeken de folyamatosan emelkedünk, meglepõen tûrhetõ a terep, inkább köves és vizes, még élvezhetõ, de fárasztó a sötét és a csúszkálás. Halljuk a patakok dübörgését, az újonnan keletkezett vízesések csobogását, félelmetes hangok a hûvös-nyirkos éjszakában. Egy béka ugrik félre, miután jól rám ijeszt. Larzen fut el mellettünk, pár percre megáll, majd mi elõzünk meg egykét elvetemült túrázót. Elõtûnik a torony fénye, közel már. Megérintjük a csúcskövet, a szint nagy részén túl vagyunk, de nem is sejtjük, hogy a nehezén még nem. Még nincs éjfél, s mi a sípályán lécek nélkül is csúszkálunk lefelé. Ez az egyetlen olyan rész, amely jobb a tavalyinál, inkább csúszós-saras nem pedig tapadós-saras.
Mátraháza fényei, a mátrai várazások emlékei s a csillagok világítanak a barátságtalan éjszakában. Hozzászoktunk már a nyirkossághoz, a párához, újra patakszerû utakon evezünk evezõk nélkül. Oly mértéktelenül sok a víz, a sár szinte tengert alkot körülöttünk. A Múzsla-tetõn a kedves pontõrök mellett városi fények panorámája fogad. Ismét átsétálunk az alvó-csendes Mátrafüreden. Fel a Kozmáry kilátóba, s tovább Sástó irányába. Ismerõsökkel találkozunk, akik próbálnak minket felkészíteni a ránk váró borzalmakra. Még nevetek. Úszkálunk felfelé, mint halak a patakban; kikerülünk egy ideiglenes kis tavat, átlépünk a Sástó kiömlésén – benne pár ficánkoló halacska és egy kis döglött szürke, szegényekkel jól elbánt az áradás. Lélekmelegítõ tea, erõt ad a folytatáshoz, legalábbis még hiszem… Tovább a Mátrahegyrõl ismert utakon, de túl minden elképzelésen. Egyre csúszósabb a sár, egyre nagyobb a víz, vagy csak a lendület s a kitartás hagy alább. Egyik pillanatról a másikra elegem lesz az egészbõl. A sárból, a sötétbõl, a botladozásból. Elõször fordul elõ, hogy agyban elfáradok, és nullára amortizálva érzem magam. Soha, még a legnehezebb túráimon sem éreztem ezt. Könnyekkel küzdök és iszonyú energiákat felhasználva, nyûglõdök. Szegény Vadmalac még nem látott ilyennek, próbál lelket verni belém, de hatástalan.
Vad patakok visítanak az éjszakában, s az agyamig hatol a zúgásuk. Csúsznak a kövek, s a gyökerek, próbálnak gáncsolni – s próbálok lábon maradni, nehezen bírom. Ha olyan helyen lennék, akkor feladnám, de ez a legmesszibb pont, nincs más út - menni kell. Menni kell, akkor is, ha fáj, akkor is, ha már nincs indíttatás. Megyünk, mint egy vietnami harcegység vagy õserdei túlélõcsapat eltévedt tagjai. Lépegetek, ez már nem az, amiért szeretek túrázni, ez már szenvedés, s áldozatnak érzem magam a Természet kezében. A terelõút pontján új biztatást kapunk, megértem Gethe figyelmeztetését… de már késõ. Szinte vonszolom magam, nem telnek a méterek.
Madarak csiripelése jelzi s köszönti a hajnalt, a felkelõ Nap fényt hoz nekünk, lekapcsolhatjuk a lámpákat. Zsotyek és Cejas eldübörögnek mellettünk, épp csak nem löknek fel minket. A Bányánál cseresznyézünk kicsit, s másodszor is irányba veszzük a Kozmáry kilátót immár világosban. Iszonyatosan sárosak vagyunk, a pirkadatban látjuk vaddisznó által is irigyelhetõ ruházatunkat. Nagyon lassan közeledünk a megváltó Mátrafüred felé s az aszfalt felé.
A korán kelõ emberek már mozgolódnak, valaki már kerékpározik. Elhaladunk a kistemplom s a temetõ mellett, minden olyan békés, csak a lélek zihál. Már nincsenek szavak, nincs erõ s értelem, csak a küzdelem marad s a cél elérhetõvé válása éltet. Hosszú a kerékpárút, most ez is nehéz – hihetetlen fáradtsággal érünk az iskolába és mosolygunk. Igen mosolygunk. Ez a mosoly nem a túrának szól, nem az öröm indukálja, hanem a köszönet csalja az arcunkra. Köszönet a Rendezõknek, mert kegyetlen tényezõk mellett is kedvesek tudtak lenni, mert mindent beleadtak a túrába, hogy elviselhetõvé tegyék az embertelen körülményeket, amikor néhány õrült jobb szórakozást nem találva a Természet ádáz játékát választotta.
Tibet
|
| |
|
|
Terep Százas / Kinizsi 100 egy kezdõ futó szemszögébõl
Álmokat álmodunk, majd értük harcolunk;
Hol megvalósítjuk õket, hol elbukunk.
Megtanulunk örülni minden sikernek,
Így elviseljük a kudarcot, ha érnek.
A tavalyi elsõ s egyben sikeres Kinizsi után nem voltam biztos benne, hogy újra nekivágok. A vágy azért ott maradt : 20 órán belül teljesíteni …
Tavaly nyáron kezdtem el gyorsabban futni, aztán szeptemberben egy csúnya izomgörcs miatt nem mertem s nem is tudtam futni sokáig, ez olyan kegyetlen volt. Januártól kezdtem érezni, hogy újra tudok futni a túrákon, egyre jobban ment – voltak 6 feletti, sõt 7-es nehéz 50-eseim.
Közben az Ultafutók Mo-i Szövetsége meghirdette a Terep Százas versenyt, amirõl elõször Balázstól hallottunk. Vadmalac egybõl lelkesedett, nekem olyan irreális dolognak tûnt. Aztán valami õrült démon hatására, „végül is mit veszíthetek” alapon – beneveztem, bár nem hittem magamban.
A Kinizsi héten változékony volt az idõ, többnyire esett. Gyûlölöm a sarat, néhány ember tudna mesélni róla, hogy mennyire. Már bántam a nevezést és rettenetesen féltem, az esélyeim a tervezett 16ó 59p elérésére csökkentek. Próbáltam átgondolni, hogy mire lehet szükségem. Az UMSZ fantasztikus szervezésének köszönhetõen több helyre lehetett frissítõt küldeni, erre építettem. Ha végig nem is, de 50 km-ig talán tudom tartani a tempót.
Közeledett a Kinizsi Terep Százas napja. Pénteken ismét beszereztem egy új futócipõt, hogy a tavalyihoz hasonlóan egy ilyen „rövidtávon” debütálhasson illetve egy sapkát, hogy védjen a nagy melegtõl, bár napsütésre kevés esély látszott.
Hajnali ébredés, lázas készülõdés, Csanya tanácsára vittem polár órát. A rajtban rettenetesen kicsinek éreztem magam a nagy eredményeket elért futók között, nem is értettem mit keresek köztük. Mégis mindenki bíztatott, ami nagyon jól esett és utólag is köszönök nekik. Jó érzés volt együtt rajtolni a NagyFutókkal, még akkor is, ha tudtam, hogy nem fogok aznap már találkozni velük.
Bátor ötlettel és figyelve a futókat nem vittem esõkabátot, hiába gyülekeztek komoran a fekete felhõk, reménykedtem, hogy nem fog esni. Elindultunk Csillaghegyrõl. Már az elején, az ürömi mûút elõtt nagy volt a sár, leküzdöttem. A Kevélyre épp idõben felértem (1ó8p) és megtudtam, hogy a részidõk nem számítanak, ez megnyugtatott. Gondoltam, lefelé jól belefutok, de örültem, hogy nem estem el. Kezdtem beletörõdni, hagy Jaatnak igaza volt - ez egy Kinizsi Rafting lesz.
Az UMSZ rendezésre nehéz szavakat találni. A rajtban, minden ponton a rendezõk és segítõik kedvesek voltak, szurkoltak, az igazolások gördülékenyen mentek. Az ellátás, amit biztosítottak messze felülmúlt minden elvárást, tényleg futók rendeztek futóknak! Alig volt szükség az ún. saját depóra, Dorogon el is felejtettem. Az ellátás mellett talán nem is tudják, hogy mit jelentett egy-egy jó szó, amit mondtak, akkor is, amikor már tudtam, hogy a tervem nem sikerülhet.
Egyedül indultam, ami talán bátorság, de az ismerõseim többsége vagy gyorsabb vagy lassabb nálam, 100 km pedig elég hosszú az alkalmazkodásra. Szerencsére úgy alakult, hogy alig mentem egyedül :-) talán csak a Kevélyig és Bányahegy után egy szakaszon. A Kevély elõtt és után egy ideig Gudluking követett. A szerpentin elõtt egy „kispistázó” szegõdött mellém, aki ott szépen levágott. A Pilis nyereg elõtt egy off terepfutóval tartottam, aki kevésnek tartotta az iramot, majd a nyeregben megállt pihenni és többé nem láttam :-P Itt értem utol B.-t, akinek köszönhetõen jó ütemben folytattuk utunkat Kesztölcön s Dorogon át, fel a Nagy-Getére. Valószínûleg bírt volna gyorsabban menni, de örültem, hogy egy darabig még bírom a szinte folyamatos futást.
Hegyeskõn Tapír életmentõ barack befõttje a legjobbkor jött, hála érte. Egy idõ után a srác már nem futott, lemaradt… én tovább kocogtam. Itt volt valahol az a hely, a tavalyi mélypont. Érdekes az ember, újra átéli a dolgokat – a kínt, a küzdelmet, a kedves féltõ szavakat – s erõt merít belõle.
Tavalyi be nem fejezett beszámolóból: „Harcolok. Minden harc eltérõ, más az ellenfél, más a cél. Harcoltam már fájdalommal, hideggel, de talán az a hõség volt a legnehezebb. Vágni lehetett a forró levegõt, amely ránk telepedett, próbált a földbe verni. Zsibbadt minden porcikám, a hasam, a karom, nehéz volt levegõt venni. Küzdöttem, mert képtelen voltam elfogadni, hogy ily galádul legyõzzenek. Nem fogytak a kilométerek, a méterek is alig. A meleg levegõ vibrált a föld felett, a nap égetett, pár felhõ és néha lenge szellõ próbálta elviselhetõbbé tenni a szokatlan, hirtelen érkezett hõséget. Elõzgettük egymást, ki hol állt meg egy-egy percre az árnyékban. Hittem, hogy elmúlik, de végül a Gete aljában egy árnyas bokorban le kellett ülni. Gondolatok kavarogtak az agyamban, halványan hallottam amint túrázók mennek tova az úton, talán madár is csiripelt a távolban, de hangosabbak voltak a belsõ hangok. Meg tudod csinálni, nem adhatod fel ! Közben hallottam a kérést, hogy hagyd abba, az egészséged fontosabb. Nehéz volt, mint minden döntés. De az álmokat azért álmodjuk, hogy valóra váltsuk, s nulla energiával, belsõ akaraterõvel továbbmentem.”
Most nem volt pokoli hõség, bár kezdett kiderülni az ég és fülledt lenni a levegõ még elviselhetõ szinten. A Tokodi Pincéhez közeledve megnyugtatattam anyukámat, hogy teljesen jól vagyok, minden rendben – épp idõben tettem még ezt. Az itteni helyi embereket is csak dicsérni, önzetlenségüket köszönni lehet. Hiába nem tûzött a nap, a savanyú uborka és a víz jól esett. A következõ szakasz rövid, de nem tudni miért: nehéz. Túl a Kõsziklán jött az elsõ jel, hogy a frissítéssel baj van vagy lesz, az elsõ zsibbadás mellkas tájékán – a futás miatt elég gyorsan : müzli, Vitalade még helyre tett.
Mogyorósbányára értem 7ó 59p alatt. Mosdó, felfrissülés és továbbindultam, neki a második 50 km-nek, ami állítólag könnyebb. Hát nekem nem volt az… Egy gyorslábú ismerõsöm épp indult, így a következõ szakaszon együtt mentünk. V. lazán gyorsabban gyalogolt mint ahogy én futottam, de neki nem számított az idõ, így alkalmazkodott. A pusztamaróti emelkedõkre élesen fogok emlékezni, tavalyról nem rémlettek, most viszont úgy éreztem soha nem fognak véget érni… Itt állt be a pulzusom 110 és 120 közé, és többé nem ment feljebb, akár futottam, akár nem. Tudom, hogy ilyenkor meg kell állni s pihenni, de nem akartam, mert esélyesnek láttam a 17 órán belüli idõt, s ezt fontosabbnak éreztem. A pontra küldött õszibarack és a táskában talált kedves üzenet új erõt adott. V. hamarabb elindult Bányahegy felé, de futva utolértem és együtt értünk fel, õ ott maradt pihenni, én tovább mentem. Más volt ez a hely mint tavaly… Akkor rengetegen pihentek illetve szenvedtek a fûben az éj leple alatt, most világos volt, épp csak szerelték a lámpákat, a rendezõkön kívül csak 1-2 túrázóval találkoztam.
Próbáltam tovább futni, de egyre nehezebben ment, még lefelé is. Már semmi nem esett jól, pedig tudtam, hogy enni és inni kellene. Talán valami sós… elfelejtettem hozni, s csak Koldusszállásra küldtem. Utolért újra az a két futó, akivel egy ideje már kerülgettük egymást, T. felajánlott egy kis sós mandulát, ez kicsit rendbe hozott. Vértestolna elõtt megtaláltuk a kódot. Mentünk, néha még futottunk, mert szavak nélkül is ugyanarra gondoltunk: jó lenne idõben beérni. Koldusszálláson visszaadtam a kölcsönt egy kis füstölt sajt formájában, én pedig Kesudióztam, azt még képes voltam megenni.
Tornyópusztai pont messzinek tûnt, mintha elveszett volna. Odaértünk – itt is biztattak. Ittam egy kis saját teát és tovább. Lassan alkonyodott és elkezdett esni az esõ, félig átáztunk kabátaink hiányában. Mûúton mentünk, majd dózerúton, emlékeim szerint már le kellett volna térni, de nem volt erõm szólni. Az est leszállt s lámpát akartam kapcsolni, de kiégett az izzó; elõzõ esti infók alapján próbáltam kicserélni, percekig tartott. Kiesett az elem, csúszott az izzó, amit nem szabad kézzel megfogni. Mintha a sors szövetkezett volna ellenünk, de végül sikerült és a lámpa világított. Ketten maradtunk T-vel, aki többszörös maraton és félmaraton futó, s túl egy-két százason. Megláttam a kéket egy elég fura helyen, s rátértünk… szembejöttek lefelé Somlyóvártól, Szakee-tól megtudtam hogy elszúrtuk a szénégetõi leágazást, rátettünk 1-2 km-t. Sejtettük, hogy így bebukjuk a Terep Százast, de mint néma szövetségesek nem beszéltünk róla.
Felértünk a kulcsosházhoz, kértem egy kis kólát, ami nem járt, de megszántak vele. 1-2 perc után indultunk, mert néhány õsKinizsis indult és bíztunk benne, õk jobban ismerik az utat. Nem akartunk újra eltévedni… Néha újra belefutottunk. Egyre rosszabbodott a terep, kegyetlenebb s marasztalóbb lett a sár. Egy vadászles elõtt lemaradtunk, papírt nem tûrõ szavak repkedtek, nõtt a fáradtság. Megtaláltuk utunk folytatását, egyre lassabban haladtunk – legalábbis így éreztem. Sár, sár és sár, istenem mennyire gyûlöltem már… Fizkailag még talán futni tudtam volna, de az egész napos sár lelkileg porrá zúzott. Nagyegyházi kutyák hangja, víz és sár, villogó jelzés és kód – felvillanó képek, szerettem volna már a célban lenni. Vadmalac telefonon hívott, elsírtam magam, õ biztatott, nem sok van már hátra. Már tisztában voltam vele, hogy nem sikerül a 17 óra, már tudtam és rettenetesen fájt, mert bennem volt. Lassan áthaladtunk az utolsó ponton is neki a célegyenesnek. Egy réti furfangos elágazásnál kicsit kavartunk még, csatlakozott hozzánk egy futótárs. Néha emelkedett, néha lejtett, cuppogott a cipõnk a sárban, az egyik árokban hasaltam egyet, nehogy esés nélkül megússzam. Átmentünk az autópálya alatt, közeledtünk és végre elértük Szárligetet, az állomást és célba érünk 17ó 17p alatt.
Próbáltam mosolyogni, s nem sírni. Tapírka és segítõje gratuláltak, megkaptuk a Terep Százas és a Kinizsi díjazásait, s én mint nõi beérkezõ a Wellness díjat is. Hálás voltam és vagyok érte, még akkor is, ha kicsúsztam 17 perccel. Oly kevésnek tûnik a 17 perc a 17 órához képest, mégis oly sokat jelent… Picivel a tervezett idõ felett mentem, de a tavalyinál 4ó 23 perccel jobb lett idõm, azt hiszem lehetek elégedett egy 6-os 100-sal.
Megszabadultam a lábamat fedõ kétcentis sárrétegtõl és emberi ruházatot öltöttem, majd a rám, mint sofõrre váró négy túratárssal hazaautóztunk. Nagyon nem irigyeltem azokat, akik még terepen voltak, de küldtem nekik erõt s kitartást az elõttük lévõ úthoz.
Rengeteg embernek köszönhetem azt, hogy az idei Kinizsi így sikerült, nem tudnám felsorolni, de 1-2-t kiemelnék.
- Vadmalacnak aki segített a felkészülésben – tájékozódással, futásokkal és lelkileg egyaránt, és mellettem volt akkor is, amikor nagyon nem ment még a túra sem (pl. a Barcika 65);
- Csanyának a jótanácsokért és dorgáló szavakért;
- Canis Lupusnak és Jaatnak a szívbõl jövõ biztató szavakért;
- Salikonak és Tapírnak az elsõ K&H futóversenyért;
- a szüleimnek, hogy elfogadnak tõlem minden õrültséget;
- a Nike Pegazus futócipõm alkotójának;
- minden Futóbolondnak, FB-n kívüli futónak, hogy csapattársnak tekintettek;
- és minden túrázónak, ismerõsnek, aki szorított nekem.
Mindenekelõtt pedig millió köszönet az UMSZ-nek a rendezésért, s a Kinizsi TE-nek, hogy engedte ezt a fantasztikus társrendezvényt ! Remélem ez csak a kezdet, milyen szép lenne majd 2030-ban egyszerre részt venni az 50. Kinizsin és a 25. Terep Százason !!!
|
| |
|
LeFaGySz | Túra éve: 2006 | 2010.02.04 13:31:06 |
|
LEFAGYSZ 55
Féltem a túrától. Bár megcsináltam a Barcika 65 km-t betegen, de feladtam a Dögölj meg!-et. Végül is belevágtam azzal, hogy legfeljebb feladom. Egyetlen biztató az volt, hogy elõtte csütörtökön végre sikerült 10 km-t újra órán belül futnom.
Eljött a LEFAGYSZ hajnala, és az általam rendelt (most lehet szidni) havazás. Négyen indultunk Dobogókõre (Vlaszij, Gethe, Vadmalac és én). Havazott, csúszott az út, vezetni sem volt egyszerû. Gyorsan elrajtoltam (6.25) hátrahagyva a többieket. Kocogtam lefelé, mert tudtam hogy sok a szint, nekem rettenetesen sok, elõnyt kellett szereznem. Pilisszentkereszt hamar elérkezett és következett kedvenceim egyike a Szurdok. Hát… nehéz volt, a vártnál sokkal nehezebb, lefelé is szakadt rólam a víz. Jég, jég és újra jég, mégis élveztem. Sok helyen kerülgettük egymást Szakeeval, E.Péterrel és társaival, néhány helyen jól jött a biztatás, köszönöm. A ponton irottkõ pecsételt, akit hirtelen meg sem ismertem (pedig a Mecsek 600 után elõre engedett a buszon, hogy „hölgyek elõre, elhalálozási sorrend” :-) érces humor).
Hamarosan jött a K+ meg az elsõ emelkedõ, valahogy most nem tûnt meredeknek, egy-két ember mégis elment mellettem, de kivételesen nem zavart. Tudtam ezen a túrán nem szabad alkalmazkodni senki tempójához, mert nem vasárnapi séta lesz. Az út a sárgán tovább emelkedik, de a K+ kezd szintben menni vagy lejteni, újra kocogtam és visszaelõztem egy-két embert. Élveztem a havat, a hóesést, minden olyan félelmetesen szép volt. Beért Vadmalac, de nem akart (még) rohanni, inkább velem maradt. Futottunk, beértük sétálót, aki eléggé lealacsonyította ezt és a Dögölj meg túrát, piszok rosszul esett, mint az autóban Vlaszij megjegyzése, hogy csak a zselék neveznek át és adnak fel túrát. Az elsõ létránál sétáló tériszonya miatt téblábolt, magamban morogtam, mert legalább 3-5 perc idõveszteség. Végül Vadmalac átsegítette, követtük egy ideig, majd a mély nyomokat bevállalva elmellõztük, a pont elõtt is átmásztunk a létrán (speciel én szeretem a létrákat). Üdvözöltük E. Péter csapatát.
Továbbfutottunk P hsz-ön, le Királykút felé, jól jöhet az idõnyereség Prédikáló elõtt. Elkezdõdött az emelkedõ, útjára engedtem Vadmalacot és megettem egy egész marcipánt. Észre sem vettem, s túl voltam a meredekebb részen, hamarosan újra futni kezdtem, két srácot megelõztem, akik elkeseredtek, mert szerintük megalázó, hogy egy lány utolérte õket, búcsúzóul biztattam õket. Feltûnt Prédikálón a pontõr és Vadmalac, Budai HG, Cz.Béla, H. Zsolt, örültem és reméltem a Vadálló-köveken nem leszek egyedül.
Futás a kövekig. A száraznak titulált, de inkább jégpáncélba burkolt Vadálló kövek minden leleményességemet igénybe vették. A srácok elhûlve nézték, hogy szinte spárgában vagy épp rákjárásban közlekedtem. Utólag belegondolva vicces lehetett, amint felnõtt, értelmes emberek négykézláb csúsznak-kúsznak. Egyszer-kétszer elvágódtam, de csak nevettem, jól éreztem magam, de a félelem bennem honolt, valamivel a szintidõ határán belül táncoltunk. A titkos matrica, még jó hogy a többiek tudták hogy van ilyen…Rám-forrási pecsét.
A másik kedvenc következett, a Rám-szakadék. Én, a nagy korlátellenzõ hálás voltam a fémszerkezetért. Hihetetlen érzés a jégpáncélon sétálni, úgy hogy alant zubog a víz. Brutális lett volna ez olvadásban… Itt is jég mindenhol, néhol csak a karizom vitt tovább. Csúszott a korlát, egyetlen biztos pontot az jelentett, ahol a sziklában volt a rögzítés. Küzdöttünk, izzadtunk, de felértünk a lépcsõig, ahol gondolván túl a nehezén estem egyet. Szükségem volt egy kis levegõre, immár másodszor is útjára engedtem Vadmalacot, hagy zúzhasson kedvére az emelkedõkön. H.Zsolt velem tartott, pedig õ sokkal gyorsabb nálam, de neki elég volt a szintidõ tartása, belül hálás voltam érte. Felértünk a Szakó-nyeregig vezetõ emelkedõn, a Z+-on újra kocogni kezdtünk. Két faágnak is nagyon megtetszett Zsolt sapkája és próbálták elemelni :-) de visszaszereztük. Jelzés alig volt, de a nyomok és az emlékek segítettek. Égett hárs.
Közeledtünk Pilisszentlélek felé, Zsolt nem akart futni, de felfelé majd utolér, gondoltam. Hamarabb, túlfutottam a jobbra kanyarodó jelzésen és visszakiáltott. Rátértünk a mûútra és elõre féltem… háromszáz Garádics, az egyik még VM által is rettenetes meredeknek nevezett. Elõttünk a S+, fel és fel, egy helyen elveszítettük a jelzést, de újra meglett, még mindig fel, hegyoldalban araszoltunk, lihegtem. Mûút és a S négyzet. Szerencsémre rosszul emlékeztem, azt hittem ez lesz a durvább, így jólesett a lankásabb emelkedõ. Egyetlen rossz hír érkezett, Gethe jelezte - kiszáll, sajnáltam. Feltûnt a Sasfészek turistaház, pecsét és tovább. Eszembe jutott Gethe csomagja az autóban és felhívtam VM-et, szerencse – épp akkor leltek rá a Z+ elágazóra, amit elmagyarázott nekem. Közben szinte hallottam Csanya megdöbbenését, hogy mit keresünk már a Feketehegyen túl :-) Haladtunk a S+-on, hol Zsolt ment elõl, hol én, általában, aki éppen gyorsabbnak érezte magát és így húzta a másikat. Kétágúhegy újabb pecsét.
Kicsit unalmas szántóföldi OKT, VM leírására ráleltünk a két vadászlesre és a Z+ ösvényére, két futó nehezen akarta hinni, de követtek. Postás út, a másik brutálisnak minõsített emelkedõ. Az. Az eleje még egész normális, de egyre meredekebb, lemaradtam, de nem számított, nem akartam gyorsabban menni és kihalni, volt még idõm. Elvétették az irányt, beértem õket, és megláttam pár méterre felettünk egy ösvényt, ami tényleg a Z+ volt. Nem hosszú, de fárasztó emelkedõ, fel a Zöld gerincútra. Elértük a Választó pontot, a Pilis nyerget, itt még átmehettem volna 45-re de nem éreztem alternatívának, erõm s idõm még volt. A pontõrök eléggé furcsállották, hogy a hosszú távon vagyok. Miért? Nem nézték ki belõlem? Mindegy.
Lefutottam Klastrompusztára a S-n, beértem a két futó srácot. Nincs pont az elágazóban, kerestem de nincs. Újabb telefon… megnyugtatás érkezett, késõbb lesz. Érkezett Zsolt is, pecsételtünk.
P négyzet kicsit emelkedtünk, majd a Piroson nagyon emelkedtünk, elõször éreztem hogy fáradok, lemaradtam Zsolttól, P+ elõtt õ megállt, beértem de nem áltam meg, elõttem magaslott Simon halála. Tudnék neki jobb nevet, Tibet halála. A túra mély pontja volt, nagyon lassan mentem, legalábbis annak tûnt. Figyelem elterelésként hol csokit, hol almát majszoltam. Mély hóba vájt lábnyomokban lépkedtem, kidõlt fán kúsztam át akrobatikusan. Hittem, hogy felérek, hogy véget ér ez is mint minden emelkedõ. Szinte hallottam VM-et, meg tudod csinálni. Igen! A magassági pont után lejtõ és újra futottunk. Egy félrelépés és térd fellettig süllyedtem a hóban, négykézláb másztam vissza az ösvényre. Itt igazán látszott mekkora hóréteg bújt el alattunk. Mária padi ellenõrzõpont, megdöbbentõ hír, csak nyolc túratárs ment el elõttünk…
Balra láttuk Piliszentkeresztet, jártunk ott már, a nap reggelén. Eszembe jutottak a Pilisi Források Mozgalmának túrái Optikával (ez itt a reklám helye). Rátértünk a Kinizsi 100 zöldjére. Májusban olyan enyhén emelkedett, olyan hamar ott volt a Pilis nyereg. Most lassú az út, néztem a térképvázlatot, itt kellene lennie a pontnak…tovább… szerpentin….A tavaszi panoráma helyett csak ködtengert láttunk a völgyek felett. László kúpja pont, innen már „csak” 10 km, mégis oly távolinak tûnt.
Tovább a zöldön, a szerpentinen. Bár tudtam volna hány kanyarból áll, de most sem számoltam. Jobb kanyar és bal kanyar váltogatta egymást, majd megadta magát és szintútba, s lejtõbe váltott. Energiát nyertem lefelé, újra futkároztam. Közben alkonyodott, az est leszállt, elõkerült a lámpa. Telefon dallama, VM nyugodt hangja, õ (10.57) s páran már beértek. Bíztat, közben elköszöntem, mert szinte lefagyott a kezem. Kevésbé tudtam már figyelni, túlmentem kicsit a Z-ön, de épp jött Zsolt és a Z+-re irányított. Az út lejtõs, de rosszul járható, bukdácsoltam szinte, de már tudtam, hogy sikerül és ez hihetetlen erõt adott. Pilis nyereg másodszor.
Ettünk, ittunk és nekiveselkedtünk az utolsó emelkedõnek, Zöld hsz, Feketekõ. Nehéz, de nem hosszú, átbuktunk a hegyen, rátértünk a célba vivõ Z+-re. Kétbükkfa-nyereg, cseles jobb leágazás, 1-2 átkelés a mûúton, számoltam a lépéseket és örültem. A Dögölj meg feladása nagyon letört, s bár tudtam hogy a LEFAGYSZ sokak szerint nincs olyan nehéz, de nekem megfelelt revansnak. Megláttam a fakaput és hamarosan az Eötvös Loránd turistaházat. CÉL. Ráírták a beérkezési idõmet 19.17, boldog mosollyal köszöntem meg a rendezõknek a túrát, s egy könnycsepp gördült le arcomon : sikerült, alig hittem volna reggel. Mi voltunk a 9-10. beérkezõk.
Átmentem a már beérkezettek egy csapatához (Vadmalac, CserLaci, G.Tamás, N.Lajos) és gratuláltunk meg örültünk egymásnak. Õk is fáradtnak tûntek, és csodálkozva nézték, hogy képes vagyok szinte kacagni, de nem tudták mit jelentett nekem ez. Átvettem a kitûzõt és az oklevelet (rajta az idõvel, amit elírtak, de csak otthon vettem észre, hogy 11.53 szerepel 12.53 helyett). Mosolygó figura miatt húzhattam egy tombolát, amin nyertem egy hátizsákot.
A nap befejezése, hogy bejussunk az autóba, jégtelenítsük az ablakokat és hazaindulhassunk. A parkoló hangulata illett a naphoz, túl egy kemény túrán, ami kivette szinte az összes energiát, a túrázók még jeget kapargattak az autóikról.
Gyönyörû volt és embert próbáló, azt hiszem nem mindig a fizikai erõnlét számít, sokszor egy kisebb erõnlétet is képes megsokszorozni az akaraterõ.
Mielõtt bárki vádolna, most nem mentem túl határaimon, nem éri meg, izomlázam van, de szvsz ez természetes.
Gratulálok minden teljesítõnek és próbálkozónak.
Köszönöm a rendezõknek a túrát, VM-nek és H.Zsoltnak a társaságot, és a sok-sok biztatást és a Nike-nak a szuper téli terepfutócipõt.
(Megj.
Szvsz szintidõn kívüli díjazás egy extrém túrán negatív a tényleges teljesítõkkel illetve átnevezõkkel szemben – de a rendezõk szíve, joga.
Seprûk – ismerem õket, nem agresszívek és egyetlen pont sem zárt az itinernél elõbb sõt az elsõ néhány késõbb.)
|
| |
|
|
|
Bükki Kilátások
Pénteken délelõtt már Egerben voltam és ahogy megjósoltam havazott. Az emberek persze morogtak, már kezdtem félni, hogy nekem esnek, amiért örülök a hulló hópelyheknek. Megvolt a bemelegítés a Bükkikire: egy kis hóseprés este s hajnalban. Tökéletes reggeli logisztika, apukám elvitt a rajtba.
A rajtnál találkoztam Lencsebékával, aki éppen indult. „Nem kell megvárni” mondtam, „majd beérlek”. Jó erõben éreztem magam, a Zöld45 és a Barcika25 után olyan 9 órát terveztem. Nem is értettem miért emelték fel a szintidõt 12 órára… Hál Istennek, nem kérdeztem meg :-) Õk már tudtak valamit. A rajtolás gyorsan ment, üdvözöltem Cseh Zitát és 7.55-kor elindultam a Szilvásváradi vasúti megállótól 16.-ként.
A túra eleje olyan futható szakasz lenne, de a friss hó alatt jég rejtõzködött, s ez óvatosságra intett. „Semmi gond, majd késõbb futok” - gondoltam naívan.
Véget ért a jeges szakasz, következett a nyomvonal. Itt valamelyest tudtam sietni, kb. négy embert sikerült megelõznöm, de kezdtem belátni, hogy ez nem lesz gyors túra, Lencsebékát viszont mindenképp utol akartam érni. Szerencsére most a lábnyomok segítettek, hogy a nagy fát balról megkerülve másszak fel a Kelemen-széke felé vezetõ gerincre, ne menjek le a völgybe mint tavaly. Ahogy emelkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a hó vastagsága. Az elsõ ponton találkoztam két túratárssal, akikkel néhányszor még elõzgettük egymást.
Lezúztam a Katonasírok felé, sok helyen inkább a nyomvonal mellett, mert kevésbé süllyedt alattam a kemény hó. A futás terveimrõl már itt lemondtam, de ki akartam hozni magamból a maximumot. Õrkõn gyönyörû panoráma fogadott, nem volt olyan szikrázó napsütés, mint elõzõ évben, de nem bántam, mert így nem fájdult meg a szemem. Éreztem, nem lehet sokat idõzni. Talán itt találkoztam elõször V.Katiékkal, hamar továbbindultunk. A hó egyre nagyobb volt, alatta jég helyett kövek és fák. Tulajdonképpen nyomvonal követés következett. Ha itt valaki más úton ment, szerintem rosszabbul járt. Fantasztikusan nehéz tud lenni egy ilyen téli túra. Minden lépés figyelmet kíván, mert bicsaklik a láb, megcsúszik a cipõ, kilépni a lábnyomból egyenlõ a süllyedéssel és új lábnyom taposásával, ami min. kétszer annyi energiát igényel. Hepehupák, le és fel, bejön a zöld négyzet, mindjárt itt a pont. Cserepeskõ. Szinte minden elõttem induló itt volt. Rosszul hangzott. Újra megismerkedtem Imaroval. Az almámat felajánlottam, inkább ittam. Lencsebéka indult, vele tartottam.
Elõttünk Vlaszijék és Katiék, õk taposták az utat, elõttük talán 1-2 futó lehetett, de néhol nem volt nyom vagy könnyû volt elvéteni. A kéken kétszer is tévesztettünk. Sok helyen legalább 60.70 cm a hó, hihetetlen. Félelmetes és lenyûgözõ, ahogyan körbevett minket fehérség, a szûz hótakaró. Csak a mi lábnyomaink törték meg a természet érintetlenségét. Az elsõktõl kicsit lemaradtunk. Lenge szél kezdte fújni a havat a fákról, mintha a hó esne. Észrevettük, hogy ez nemcsak olyan mintha, mert jobb oldalon nincsenek fák… tényleg havazni kezdett, kisebb-nagyobb pelyhek hulltak ránk. Elkerültük az Õserdõt és a kerítésen át csodáltuk meg. Újabb emelkedõ következett, folyt a hátamon a víz. A lyukasztónál percnyi szusszanás, pár korty energia és tovább.
Hosszú az út fel a Tar-kõre, lépésnyomokban haladtunk. Végül felértünk, már csak derengõ kilátás fogadott, de az is elbûvölt. Innen lefelé vezet az út, de haladni alig lehetett, a kitaposott nyomok is mélyek voltak. Egy-két helyen teszteltem a hó mélységét, egy helyen combközépig haladt a lábam, de nem ért talajt, beleültem a hóba. Minden lépés egy újabb kihívást tartogatott, minden méterért küzdeni kellett. Néha kiléptem a nyomból és térdre estem, Lencsebéka rákérdezett, hogy nem valamilyen vallási szertartást tartok e túra közben. Nem, egyszerû egyensúlyvesztések voltak. Lépkedtünk, vágytunk egy kis pihentetõ szakaszra, de nem akart jönni. A fehérség megnyugtatott és erõt adott. Lassan elértük az erdészeti utat, ahol tavaly víz folyt… most itt is hó magasodott, csak kocsinyomok vájtak utat benne. Valamivel könnyebb volt haladni, szinte pihent a lábunk, próbáltunk idõt nyerni. Az elágazásnál Lencsebékának illetve a rossz útról visszatérõknek köszönhetõen nem tévedtünk el. Közeledtünk Nagymezõ felé. A síházban a rendezõk kedvessége, kellemes meleg és isteni finom tea fogadott bennünket. Ritkán igénylem a szolgáltatást, de itt a citromos-fahéjas forró tea átmelegített, erõt adott a hátralévõ úthoz. Az asztalnál körben kicsit fáradt, de mosolygós arcok, túrázók és futók. Megismertem JB-t. Leültem, muszáj volt pihenni. Nem voltunk a táv felénél, pedig már 5 és fél órája jöttünk. Már nincsenek tervek, már a felemelt szintidõ is jó célnak tûnt. Tulajdonképpen már a szintidõ sem érdekelt, a túra gyönyörû, a harc nehéz, nekem ennyi is elég. Tovább indultunk.
Vlaszijék jöttek szembe a síház elõtti oda-vissza részen, elvétették egy helyen az irányt. Vadmalac közeledett, bíztattuk, hogy közel a frissítõpont. Szembejött C.Béla és még néhányan. Beszélgettünk, Lencsebéka felvetette, hogy még soha nem adott fel túrát. Megnyugtattam, hogy ezt sem fogja, mert nem akarok egyedül menni, szerencsére õ sem tervezett ilyen támadást. Ez egy járhatóbb szakasz volt, de már nem akartunk kocogni, csak haladni. Utolért minket Vadmalac és nem viharzott el mellettünk. Másfél órával indult utánunk és egy darabig velünk tartott, egy kicsit õ is pihent. Szerinte is nehéz volt a terep, jól esett ezt hallani, hogy talán nem a gyengeségem miatt nem tudok úgy haladni, ahogyan szeretnék. Újra mélyült a hó, maradtak a lépésnyomok. A Keskeny bükki bóját még egyszerre értük el, aztán VM a mûúton futásnak eredt. Az úton a könnyû lépések helyett az alattomosan lapuló jéggel kellett küzdeni. A Pazsagi erdészház felé egyre jegesebb lett az út, de esés nélkül elértük a pontot. Egy kis energiapótlás és tovább.
A Hosszú-völgyi ponton rendezõk fogadtak teával, nápolyival és ropogó tûzzel, nekem ez utóbbi esett nagyon jól. Nincs sok idõ, nem érdemes pihenni, mert rosszabb utána elindulni. Lelkileg már készültem az Ódorvárra. Eleinte még ereszkedtünk egy kicsit, csakhogy még magasabbra kelljen felmásznunk. Rátértünk a kék várjelre és kezdõdött. Fáradt voltam és a mélypont is vészjóslóan közeledett, de nem engedtem, nem engedhettem. Felnéztem, nagy levegõt vettem és majd minden lépésnél csak a következõ pár lábnyomra figyeltem, és próbáltam elhinni, hogy vízszintesen haladok. Elég jól sikerült, az emelkedést abból éreztem hogy szokatlan módon folyt rólam a víz, pedig már a dzsekit és a polárt is szétnyitottam. Lencsebéka távolodott, már nem láttam, amikor elértem a dózerutat. Ezen a szinte sík részen kocogtam, megláttam az Útmutató táblát és pár perc múlva fenn voltam az Ódorvári pontnál picivel Lencsebéka után. Érdekes, hogy ez a szakasz tavaly és idén is pont egy órába telt.
Egy kis frissítés. Még világos volt, jó lenne sötétedés elõtt elérni Völgyfõházat. Sietve indultunk, a vártól lefelé találkoztunk Csanyával és J.A-val. Sajnos Ódorvár nem a legmagasabb pont, utána még emelkedõ következik, ami nagyon nem hiányzott. Megint lemaradtam, Csanyáék elmellõztek. Túl a tetõponton, meglévõ erõmmel el kezdtem futni, hogy beérjem Lencsebékát, utána zúztunk lefelé amennyire lehetett. Sikerült sötétedés elõtt elérni Völgyfõházat, innen már „laza” dózerút. Ez egész jó lehetne, ha nem emelkedne. Az út amellett hogy emelkedett, a friss hótakaró alatt jeget rejtett. Hamar lámpát kapcsoltam, hiába világított a hó, nekem kevés volt ahhoz hogy észrevegyem a megbúvó jegeket. Néha így is megcsúsztunk. Romlott a koncentrációképességem. Hol a jobb, hol a bal keréknyomban, hol középen haladtam, de sehogy se volt jó. Utolért minket K. (Vlaszij túratársa) és velünk tartott. Tetszik az út Tortúrán kapott elnevezése : „halálszakasz”. Találó – olyan véget nem érõ, alamuszin emelkedõ. Éreztem, hogy szomjas és éhes vagyok, de már nem akartam megállni. A jobb térdemnek is sok volt a magas térdemeléssel való gyaloglás, egyre jobban fájt. Az utolsó keresztezõdésnél beért minket egy srác lámpával, K. csatlakozott hozzá. Nehezen fogytak az utolsó km-k, olyan hihetetlenül hosszúnak tûnt. Elértük a Kövesdi kilátót, megkönnyebbültem, innen már csak egy km és lefelé. Beértünk :-).
A rendezõk gratuláltak, megkaptuk a csodaszép oklevelet és kitûzõt. 11ó 21p lett a vége, 56 perccel több a tavalyinál, leglassúbb de messze a legnehezebb túrám. Mindenki gratulált mindenkinek, elégedett mosoly ült a szemekben : megcsináltuk :-)
Nem a természetet gyõztük le, mert szerintem azt nem lehet. Tény, hogy nem tavaszi idõ volt, de nem volt túl hideg, nem fújt a szél. A természet gördített nehézségeket elénk, de közben engedte, hogy legyõzzük önmagunkat.
Összességében gyönyörû extrém téli túra volt. Csodás hótakaró a Bükkben, kellemesen hideg idõ. Gratulálok Mindenkinek aki végigment, aki elindult !
Köszönet Lencsebékának, akivel másodszor mentem a Bükkikin, pedig nem is beszéltük meg elõre.
Köszönet Vadmalacnak a bíztató szavakért.
Köszönet J.A-nak az életmentõ ásványvízért a Várkúti th-ban.
Köszönet a Rendezõknek a kedvességért, szervezésért; Imaronak és társainak a nyomvonal fektetésért; annak, aki levitt autóval a mûútig és a szüleimnek, akik biztosították a logisztikát és a finom vacsorát.
Utószó: Várakozásaim ellenére nem lett izomlázam, pedig szombat este úgy éreztem minden porcikám fájni fog. A térdem is hamar regenerálódott. Talán a vasárnap reggelre hullott 10 cm hó eltávolítása jó volt levezetésnek. (A Bükkben tényleg havazott !)
|
| |
|
|
|
Karancs-Medves 50
Aki ismer, tudja, hogy mit jelentett nekem ez a túra, mennyire fontos volt.
Az egyetlen feladott túrám, az elsõ pofon, amit túrától kaptam, de szükségem volt rá, hogy megtanuljam egy teljesítménytúra nem egy vasárnapi séta, amit nulla energiával is lehet teljesíteni.
Csanya, Fat és én együtt indultunk (8.50), de õk már Meszes tetõ elõtt elhúztak. Nem akartam az elején túlhajtani magam, tudtam ez nem könnyû túra. Hamarosan elkezdett esni az esõ, de ez sem tudta kedvemet szegni. Dzsekit vettem, nem akartam már az elején bõrig ázni. Cerbera-völgyig futható terep volt, de csak lazán - gondoltam, kell az erõ a Karancsra.
A Karancs-csúcs most is nagyon magasan fekszik, elõtte egy helyen elvesztettem a sárga jelzést és kénytelen voltam hegynek fel jó meredeken visszamászni a jelzésre. A kilátás nem volt olyan gyönyörû mint tavaly, engem mégis bûvöletbe ejtett a táj szépsége. Elértem a kilátót és lihegtem, de nem éreztem fáradtságot.
A Salgóvár következett, ami most nem tûnt olyan megközelíthetetlennek, mint tavaly. Épp a vár meghódítására készültem, amikor Csanyáék lefelé futottak (jó jel volt, hogy nincsenek olyan sokkal elõttem és esetleg számíthatok hazafuvarra is). A várból a borongós idõ ellenére is csodálatos panoráma nyílt a környezõ csúcsokra és a fennsíkra. Idõközben az esõ elállt, de a nap mégcsak nem is próbálkozott megmutatni magát. Ittam egy kis turmixot és elmerengtem pár percet, eszembe jutott a tavalyi túra, mennyire fáradt voltam már itt, pedig az csak egy elõjel volt. Innen a túra minden perce ambivalens volt, átéltem a tavalyi érzéseket és örültem a jelen erõnlétemnek, éreztem az ellentétet és az egyéves fejlõdést. Azt hiszem, ezt szavakkal nem lehet írni.
Továbbmentem a piros várjelzésen, ami pechemre balra és lefelé is folytatódott, balra indultam, de nem volt ismerõs, visszamentem és a térképbe mélyedve rájöttem, hogy mégis ez a jó irány. Késõbb ismerõs lett a táj. Fõleg a lejtõk, amiket tavaly is jól bírtam, a háromszög alakú tisztás. Leértem a Dornyay turistaházhoz, és mellette lévõ forráshoz. A tavaly a kora-nyári idõben turisták nyársaltak autóban ülve (!) bömbölõ zene mellett, szinte hallottam. Most is sikerült egyenesen mennem, de 100m után gyanús lett és a forrásnál rátértem a betonútra, lám lehet kétszer lépni ugyanabba a folyóba.
A Petõfi sétány elõtti mûútnál egy lány és egy fiú kereste az utat, KM35-ön voltak. Útbaigazítottam õket, ami sikerült is, mert még kétszer találkoztam velük. A Somoskõi várhoz is hamar felértem, és az a jólesõ érzés járt át, hogy idõtõl függetlenül tudtam a visszavágás sikerül. Leszáguldottam a lejtõn, legalábbis száguldásnak éreztem :-)
A Medves-fennsík következett, ami futható lett volna, de csak néha volt hozzá kedvem. Elõjöttek az elõzõ év emlékfoszlányai, az érzések, a belsõ küzdelem, amit akkor nem írtam le, mert nem akartam vagy nem tudtam. A harc önmagammal, hogy nem adhatom fel, meg tudom csinálni, hiába volt ott SK és szinte biztatott, hogy nem fog összedõlni a világ, ha kiszállok. Úgy éreztem inkább végigszenvedem a távot, mert lelkileg nem voltam felkészülve egy feladásra. Most bele-belefutottam és élveztem a táj szépségét, a virágzó fákat, a lendületemet. Újra egy ellenõrzõponton találtam magam, tavaly ez volt az utolsó.
Tovább vitt a lendület a Szilváskõ pusztai pontig, tavaly itt véltem látni pontõröket, de akkor túlmentünk rajta a sárgán, itt tévedtünk el, s futottunk le egy lejtõn, amin szinte sírva jöttem vissza. Mire visszaértünk a pontõröknek csak hûlt helyük volt. Most gyorsan pecsételtem, üdvözöltem a két sikeres útbaigazítottat és szinte repültem.
Bárna következett, kb 20 perc alatt lenn voltam. A pontõrtõl (mint az eddigi pontõröktõl is) megkérdeztem, hogy két magas futó srác mennyivel járhat elõttem. A pontõr kedvesen válaszolt, hogy nem sokkal. Mosoly – hazafuvar lehetõsége egész jó doppingszer :-) Van erõsebb: bunkóturistatárs megjegyzése : „Amit ti csináltok, az nem futás, mondtam annak a két srácnak is. Már rég a célban kellene lennetek. Én gyorsabban gyalogolok, mint ti futtok !!” Szerencsére számoltam ötig… Így is durván reagáltam: „Ne haragudjon, de nem önt kérdeztem, és szvsz mindenki úgy teljesít egy túrát, ahogyan akar.” Persze nem hagyta annyiban, mondta és mondta… Fogtam magam és elfutottam, walkman-en felerõsítettem a hangot és meg sem álltam csak a házak utáni hegy tetején, amikor rájöttem, hogy épp egy emelkedõt kaptatok felfelé.
Visszanéztem egy percre, hogy lássam egyideig nem fog beérni és hogy az emlékek elõbukkanjanak – itt kértünk vizet, ami akkor jólesett s csak késõbb derült ki, hogy inkább ártott, mert a kevéske ásványi anyagot csak felhígította és iszonyú hányingert okozott. Most ittam egy kis Vitalade-t és róttam a kilométereket, várva a Kohász körút sárga jelzésére. Már azt hittem túlmentem rajta, amikor végre feltûnt. Megint lehetett zúzni Szõrös pusztáig. Pecsét, Dinnye üdvözlése. S tovább valami belsõ hang késztetésére.
Emelkedett vagy sem, már nem számított, csak mentem vagy futottam, ahogy épp jólesett. Elkeserítõ volt a bánya látványa, egy év alatt ennyire elpusztítani és letarolni tájat. Összeszorult a szívem.. Kevés dologra emlékeztem tavalyról, de mintha erdõ képe derengett volna a kínlódás percei mellett, mert itt már minden lépés harc volt, egy újabb csata. Most sem erdõ, sem fák, de még hegy sem volt. Az ember tényleg szörnyû dolgokra képes. A szalagok segítségével visszajutottam a sárgára, de a lehangoló élmény megmaradt. Kotára értem, ahol a pontõrhölgyet megismertem tavalyról, az õ segítségével jött fel Efem autóval a Pécskõ nyeregi sorompóig. Elõször nem ismert meg, de egy mondat elég volt neki, ledöbbent, érdeklõdött a többiekrõl (SK, Efem). Majd útnak indított egy olyan mondattal, amely enyhén elérzékenyített: „Most nem kell a sorompónál megállni !” „Nem fogok! Igérem. :-) „
Továbbfutottam, hajtott a lendület, az öröm és a kíváncsiság. Újra elmellõztem a két KM35-ös fiatalt. A hírhedt sorompónál mégis megálltam egy pillanatra, nem lehetett nem megállni, SK beszámolója csengett a fülembe : „A sorompó után Tibet leül. Már nincs méter a lábában: addig ment, amíg fizikailag képes volt lépni.” Átéltem, emlékeztem és egy könnycsepp végigfolyt az arcomon. Igen, most már beismerhetem, fõleg magamnak, hogy tavaly elértem a határaimat, vagy ha ilyen létezik túlmentem rajtuk. Egy sóhaj és mosolyogva nekivágtam a hátralévõ ismeretlen kilométereknek. Pécs-kõig nem volt vészes emelkedõ, de tavaly már nem tudtam volna felmenni. Utolsó pecsét és már csak lefelé a sárgán.
Végigfutottam, bár éreztem, hogy a jobb forgómmal valami baj van, de nem érdekelt. Boldogan közelítettem a rajtot, a tornapályán futókkal szinte versenybeszálltam. Egész nap borús idõ volt, mégis úgy éreztem süt nap. Átfutott elõttem egy édes kis mókus, visszanézett és mosolygott, mintha õ is velem örülne. Az Acélgyári úton kicsit belesprinteltem, két perccel túllépve a nyolc órát értem be (16.52). Güszi és Optika gratulált, õk hittek benne, hogy nekem elég nyolc óra, én bõven elégedett letten volna kilenc órával is. Csanya és Fat, akik 10 perccel korábban értek be meglepõdtek, persze nem az idõm annyira jó, hanem õk többet nézelõdtek és tájékozódtak.
Összegezve:
Rosszak:
- a bánya látványa szörnyû
- a jelvény helyetti kitûzõ nagyon rosszul esett, hisz tavaly is csak 4 km választott el tõle
- a jobb forgóm azóta is fáj
Jók, amelyek mellett a rosszak eltörpülnek:
- visszavágtam a Karancsnak a legjobb hosszú túra idõmmel (6.2)
- fizikailag nem fáradtam ki, sikerült nagyon jól beosztanom az erõmet és a frissítésemet
- a jelzések jól követhetõek
- a túra útvonalát szenzációsan tervezték, több pontról szinte az egész útvonal belátható
- a Karancs-Medves számomra most is az egyik legcsodálatosabb táj
Köszönet:
Múzslának az itinerért, amely nagyon sokat segített az elõkészületben
Csanyának a fuvarért
Güszinek a nyolcórás beérkezés feltételezéséért
Efemnek a tavalyi életmentõ akcióért
SK-nak a tavalyi kitartásáért
Topikosonak a biztatásokért és a tanácsokért
& Karancs-Medvesnek a tavalyi leckéért, amit azt hiszem jól megtanultam :-)
Tibet
|
| |
|
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár