Túrabeszámolók

NEM KÉSETT A VONAT!!!

A Déliből egy vonallal el lehetett érni a Veszprém vasútállomástól 2023.10.21-én, szombaton induló "Csúcs ez a hely! 25" teljesítménytúra rajtját. Eme logisztika egyszerűsége megfelelően csábító volt.

A rajtban meg lehetett tekinteni az állomás LÉGO pince-múzeumát, de én eltekintettem a megtekintéstől, mert tavaly az "50 Éve nincs Veszprém-Alsóörs vasútvonal 22" túra alkalmával ez már megtörtént. Mielőtt elindultunk volna, túratársaim leszagoltak egy pár perc erejéig, hogy ismerkedjenek a múlt technikai eszközeivel.

Az első ellenőrzőpont a Jutas vitéz kilátó lábánál várt ránk. Érdekes volt odatalálni, mert több zöld sáv jelzés közül kellett kiválasztani az igazit. Zoli telefonja volt ebben a segítségünkre. A kilátó dombjáról is hasonlóképpen találtunk le. Az Aranyosvölgy villák szegélyezte útján mentünk el, és kanyarodtunk a vár alá, hogy a vele szemben levő Szent Benedek-hegyi következő ellenőrzőponton pecsételjük le itinerjeinket.

A panoráma megtekintése után lelépcsőztünk, hogy megkeressük a piros sáv jelzést a Séd-patak mellett. Nem maradtunk sokáig alapon, felmásztunk az állatkert kerítése mellé. Egy hosszú nyakú Brontosaurus figyelt minket mereven a Dínópark kerítése mögül. Az állatkert kanyargós kerítése után kitértünk a piros háromszögre, hogy felkeressük a Gizella királyné kilátót, ahol egy sporttárs hölgy szignálta az itinerjeinket. Visszatérve a piros sávra egy kifogástalan műútra értünk le, amelyről a Nyugati útgyűrű keresztezésével váltottunk a piros kereszt jelzésre a Tekeres-völgy felé véve az irányt. A völgyben egy nagy kanyart írtunk le a jelzést követve. Egy esőháznál pecsételtünk, aminek a szomszédságában impozáns sziklaalakzatok magasodnak. A 200 éves tölgyek rétje után még hosszan követtük a piros kereszt jelzést. Amikor belefutottunk a piros sávba, először felkerestük az Ödögrágta-kőt az ellenőrző bélyegzésért, és csak utána fordultunk a Csatár-hegy felé. Lentről csak egy alacsony dombnak látszott, de megizzadtunk amire felértünk a lebontott kilátó melletti ellenőrzőpontra. Lejőve a hegyről egy kis eltévelyedés után visszataláltunk a piros sávra, amely hosszan követte a Séd-patakot. A végjáték előtt következett a túra legnagyobb rugaszkodása. Meg kellett mászni a Miklós Pál-hegyet. Szakadatlan erős és kevésbé erős emelkedők vezetnek a csúcsára, a Dr. Majer Antal kilátóhoz, az utolsó ellenőrzőpontra. Nem bírt fenn maradni az eső, az utolsó 200 méteren lassan eleredt. A kilátó le volt zárva, de nem is akartunk felmenni, mert amire odaértünk olyan fergeteg kerekedett, hogy a pontőr alig bírta lepecsételni az itinerjeinket. „Na, tűnjünk el innen, de gyorsan!” Mialatt lefelé kanyarogtunk, csitult a szél ereje, és mire a meredek falépcsősor aljára értünk, már az eső is cseperészéssé szelídült. Csodálkozásunkra kisebb csoportok a zivatarfenyegetés ellenére is felfelé törekedtek. Leérve már úgy sétáltunk be a piros kereszten a bándi Essegvár melletti turisztikai központba, mintha misem történt volna.

A célban a díjazás átvétele után betyárlevesből, egy darabka tortából, egy almából és egy pohár gyógyteából álló jutalomfalatot fogyaszthattunk el.

CSÚCSOKRA JÁRVA, CSÚCSRA JÁRATVA

A Basaharc-Szob kompjárat megszűnése miatt a PÁLOS 70 teljesítménytúra régi, jó, bejáratott útvonalát egy új váltotta fel. A táv 74,1 km-ről 75,7 km-re nyúlt. A szintemelkedés 2350 m-ről 1940 m-re csökkent, ami viszont a hullámosabb és terepesebb útvonalvezetés miatt nem könnyebbséget, hanem erős nehezítést jelentett. Erről árulkodik, hogy a 3 napos „Fehér Barátok Nyomában” zarándoklatnak, amelynek eddig közel azonos volt az útvonala a 70-es teljesítménytúráéval, teljesen más - rövidebb és kisebb szintemelkedésű - útvonalat jelöltek ki.

Idén sem a szintidővel, hanem a menetrenddel kellett megküzdenünk. Nyelvlógató igyekezet mellett sem tudtuk elérni a 16:45-ös visegrádi kompot. A várakozás alatti üresjárat duzzasztotta az össz menetidőnket, ami miatt a Duna túlpartjától, Nagymarostól "rohannunk" kellett, hogy az onnan 18 km-re levő márianosztrai célban még elcsíphessük azt a transzfer mikrobuszt, ami az utolsó vonathoz viszi le Szobra a célbaérőket. Magunkat nem kímélő, erőltetett menet után, megfelelően korán, 21:45-kor szakítottuk át a célszalagot Nosztrán, de ha pár perccel később érünk célba, már ott ragadunk, mert lemaradunk a kisbusz "utaslistájáról". Vége a régi szép teljesítéseknek, amikor nem ritkán még az utolsó vonat előtt kettővel induló 21:38-as Metropolitan EC-t is elértük Szobon. Fákkanál! Nem hiszem, hogy nekem ez a produkció ilyen formában még egyszer menni fog.

Részletesen a túráról:

2023.10.07-én, szombaton a Baross téren szállok fel az utolsó éjszakai 907-es buszra, amin már foglal nekem egy helyet Inczédi Zoltán túratársam. Fél ötkor már néhányan sorban állnak a Gellért-hegyi sziklatemplom mellvédjénél. A rendezőség serényen pakolja a dobozokat. A várakozás alatt előveszem reggeli szendvicsemet, amiből majd az Anna-rétig tartó szakaszon eltüzelendő üzemanyag válik. Közben megérkezik Okere Szilvia, aki velünk fog tartani a P70 egyik résztávján, a  „Virág Benedek 35”-ön.

Dicséretes módon, jóval 05:00 előtt megkezdik a becsekkoltatást, úgyhogy nekem már 04:52-kor csipog a templom kijáratához telepített kütyü, amikor odaérintem az ellenőrzőpontokon használandó karkötőmet. Hűvös van még, de pólóban kezdek, mert rögtön nyúlós emelkedőnek megyünk neki a hegyoldalban. Szerencsére az, egy sárgarépát 1947 óta a feje fölött tartó gigantikus öreglány lábához most sem kell felmenni. A meleg fénnyel megvilágított éjszakai dunai panorámára nem sok ügyet vethetünk, mert a sziklaoldalban a töredezett beton járófelület számos csapdát tartogat az arra járók számára. A víztározó tetején, a Filozófusok kertje szomszédságában van az első állomás, ami valójában csak egy buli pont. Kifeszített lepedőkön kategóriák vannak felsorolva a rendezvényen való részvételi célokkal. Filctollal lehet strigulát (strigulákat) húzni az egyes kategóriák mellé, de akár kreálni is lehet új kategóriát, ha nem találsz neked megfelelőt. Szilvi először van ezen a túrán és filctollat ragad. Egy kitett dobozkából két gumicukor-férget csípek ki, majd lelépcsőzünk a víztározó mellől. Horváth-kert, Vérmező, Városmajor az útvonal. A Városmajori Jézus Szíve-templomnál régebben szintén egy buli pont üzemelt. Egy vödörből ki lehetett venni egy kavicsot, és a jelképes terhet, odafönt az Anna kápolnánál lehetett lerakni - az ígéret szerint - a lelki terhekkel együtt. Most nem találkozunk itt pontőr lányokkal, csak egy hajléktalan fekszik az egyik oldalsó kapubeugróban.

A Fogas végállomása után a Diós-árokban, a gravitáció ellenében kezdjük meg "a város fokozatos elhagyását" és a "kiszakadást a mindennapokból".

Az első csipogós ellenőrzőponton, a Kútvölgyi kápolnában már évek óta ugyanaz a kedves néni osztja a bélyegzést, és az apró kegytárgyakat. A kápolna mini udvarán elpakolom a fejlámpámat és fakasztok a kútból egy pohár vizet. Messze van még, és magasra ültették a Normafát, de lassan oda is felkaptatunk és elmegyünk a Szent Anna-kápolnához, a második igazi ellenőrzőpontunkra, ahol teával és pogácsával frissítünk. Minden szuper, leginkább a remek kirándulóidőnek örülünk.

A körséta jelzésen jutunk el a Libegő felső végállomásáig, ahonnan Budaszentlőrincre, (leánykori nevén Szépjuhászné) rongyolunk le. A Pálos kolostor romjainál nem csipogtatni kell, hanem bemondani a pontőrnek a rajtszámot. Nem hallottam, de Szilvi elmondása szerint az egyik hölgytúrázó azt mondta, hogy: „Nem a korodat kérdezték.” - amikor bemondtam a 97-es számot. Sejtem, hogy ki volt az; jön ő még az én utcámba. Piros almát vételezünk egy ládából, aztán uzsgyi le a hűvösvölgyi Nagy-rétre, ahonnan flaszterkoptatás következik a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilika mellett üzemelő következő ellenőrzőpontig. Zsíros kenyeret falatozunk hagymával és forró teával.

Továbbra is szilárd burkolaton nyomjuk majdnem a solymári benzinkútig. Az Alsó-Jegenye-völgyben csodálkozunk, hogy nem jönnek szembe babakocsit toló családok és kutyasétáltatók. Pár perc múlva kiderül, hogy miért. A Paprikás-patak első fahídja egy kicsit ledőlt pihenni. Nyáron volt egy olyan erejű ítéletidő, ami ilyen pusztításra képes. A további átkelések között is van olyan, amit szintén híd nélkül kell megoldanunk. Felemlítem Zolinak, hogy mi lesz, ha a februári Kitörés 60-ra sem készülnek el az új hidak. Isten majmai lassan őrülnek. Később azért egy bátrabb csoport szembe jön néhány kutya társaságában. A Millenniumi-rétről átkötünk a Szarka várhoz (Solymári vár).

Felcsavarodás után nápolyi szeletet és ásványvizet is kapunk az ellenőrzőponton. Ingyen be lehetne kukkantani a várba, de ilyen lazaságot nem engedhetünk meg magunknak. Elsietünk a solymári vasútállomás irányába, majd egy szántóföldet mellőzve átkelünk a forgalmas 10-es úton. A Házi-réti-patakig tartott a Hawaii, mert a patak kis hídja után a megváltozott magánterületi viszonyok miatt átvariálták a zöld sáv jelzés útvonalát. Megállapítjuk, hogy minden ilyen turistaút-áthelyezés után csak rosszabb lehet a helyzet. Ebben az esetben sincs ez másképpen. Jelentős kerülőt kell ezután végigjárnia számottevő szintemelkedéssel annak, aki a Jenői-torony alatti (oda-vissza utálatos) hullámvasútra akar rátérni. A kék bicikliútra való hosszú és izzasztó felkapaszkodás után mindhármunknál előkerülnek a kulacsok, üdítős flakonok. Ideje volt lélegzethez jutnunk a viszonylag szintben haladó úton.

A kis murvabányához érve derékba kapjuk az OKT-t. Ezúttal nem balra kanyarodunk rajta a Szent-kút felé, mint a régi szép időkben, hanem jobbra fordulunk, hogy elérjük a Csobánkára levezető piros jelzést. Az Oszoly pihenőnél – ami régebben Berda pihenő volt – megállapodunk abban, hogy véletlenül sem örülnénk egy Oszoly-tetői kötelező látogatásnak. Teniszlabdánál nagyobb kövekkel megszórt, keskeny, ösvényen érünk le a Margitligetet átszelő műútra. A buszmegálló közelében van a következő ellenőrző- és etetőpont, a csobánkai Élet Háza. Az udvarban terített asztal várja a restaurációért kiáltó állapotú túrázókat.

- Mi a felhozatal? - kérdezi valaki.

- Van zsíros kenyér és valamilyen kocsikenőcsös is – válaszolom.

Meghallja ezt a néni, aki a kenyereket keni, és menten felkínálja a ”kocsikenőcs” receptjét. Néhány konyhatündér beállítottságú túrázó kér is az előre sokszorosított receptből. Kedélyes társalgás alakul ki:

- Én itt öregedtem meg a Páloson – mondja a néni.

- Én detto – válaszolom neki.

Akad még az asztalon sós teasüti és nápolyi is. A bevitt étkeket teával csapatjuk szét.

Szilvinek itt járt le a mandátuma, de továbbjön velünk. A piros jelzés kivisz a Dobogókő-Pomáz műútra, aminek a szélén sokáig csattogunk az idegesítően sűrű autóforgalom mellett. Egy buszmegállónál végre az erdő felé kanyarodhatunk. A Csikóvárakat elkerülő zöld négyzeten kezdjük meg a hosszan tartó emelkedést a Lajos-forráshoz. Gyönyörű idő van, több hullámban jönnek szembe kirándulócsoportok sok gyerekkel és kutyával. Nagyon frissek; arra tippelek, hogy a Dömörkapuig busszal mentek fel, és onnan kirándultak a Lajos-forrásig ahonnan most sétálnak le. Mi továbbra is kitartóan szuszogunk fölfelé. Már rég a zöld kereszt mentén járunk, de még mindig várat magára a piros keresztre való csatlakozás. Amikor elérjük azt, bekeményít az emelkedő, ráadásul gyerekfej méretű kövekkel van sűrűn kidekorálva az út. Felhagyok az időnkénti feltekintéssel, mert mindig csak a meredek emelkedőt látom magam előtt. Arra gondolok, amit Szilvi ki is mond:

- Még mindig van följebb?

Kiszáradt torokkal hörgöm, hogy igen. Amikor felérünk a vágyott útcsomópontba, késedelem nélkül ereszkedni kezdünk a Lajos-forrás felé. Príma. Ez egy ilyen műfaj: egyszer fent, másszor lent. A forrás előtti tágas parkoló nem volt elég tágas egy nőnek, és a sorompó mögötti dózerúton parkolt le. Mialatt távol voltak a kocsitól, szépen lelakatolták a sorompót, kizárva, vagy ha úgy tetszik bezárva az autót. Most kétségbeesetten telefonálgat az eszemadta. Kellemetlen szitu.

A forrást – mint mindig – most is lefoglalja valaki, aki több tíz liter vizet gyűjt kannákba, hogy elszállítsa. Szerencsére ránk vár egy csipogtatás nélküli, almaosztó pont, ahol palackokból forrásvízhez is juthatunk. Kihagyhatatlan. A forrásponttól lemegyünk alfába. A túra stílusának megfelelően a harmadik-féle színű kereszten, a kéken ereszkedünk, néhol igen meredeken. Zoli veszi a bátorságot, és veszettül száguld lefelé az ilyen szakaszokon. A Bükkös-patakhoz érünk le, amit a száraz időjárás miatt most simán át lehet lépni. Bicikli út melletti kék jelzésű köves, dzsindzsás turistaúton nyomulunk Pilisszentlászló felé. A bicikliút keresztezése után van még egy jól elnyújtott, de nem túl vészes emelkedő. Nagyon tudunk örülni, amikor a fák közül épületek körvonalai bontakoznak ki. A Kisrigó vendéglő előtti parkolónál bukkanunk ki az erdőből, majd átkelünk a Szentendrei úton. A központból egy nagy kitérőt teszünk a Szent László király templomhoz.

- Temetőben még úgysem volt ellenőrzőpontunk – mondja Szilvi a templomkertbe lépve.

Ezen a túrán még valóban nem volt, de más túrákon számos alkalommal. Sörpadokon lehet frissülni almával, ásványvízzel és különféle pezsgőtablettákkal. Iszom egy nagy pohár magnézium pezsgőtablettás ásványvizet; nagyon rám fért. Eredetileg úgy volt, hogy Szilvi Visegrádig jön velünk, de kiszámtolta, hogy nem érne haza a tervezett este 8-ra, ezért amikor a templomtól visszakanyarodunk a központba, a buszmegállónál befejezi a túranapot és búcsúzik.

Következik az Apátkúti-patak völgye, ami nagyon szép, de én utálok benne túrázni a számtalan patakátugrálási kényszer miatt, még így is, hogy alig van benne víz. Nehezítésnek sűrűn jönnek szembe kiránduló csoportok. Az egyik szembejövő tagnak is elege lehet, mert megkérdezi, hogy messze van-e még Szentlászló. A sokadik átkelés után azt hiszem, hogy nem lesz több, de csalódnom kell. Végül nagy megkönnyebbülés, amikor elhagyjuk a patakot és kiszélesedik az út. Ahogy szilárd burkolatú útra váltunk, megjelennek az autók és az autós „turisták”. Mondtam már, hogy utálom az Apátkúti-völgyet?

A füvészkertnél azzal kísért meg az ördög, hogy térjünk le az előírt útvonalról. Arra csábít, hogy ne másszuk meg az Új-hegyet a zöld kereszt, majd a zöld sáv mentén, hanem zavarjuk le a Visegrádig hátralevő távot továbbra is a piros sávot követve, emelkedő nélkül. Heroikus küzdelemben ellene mondunk a Sátánnak és a mászás mellett döntünk, mondván, hogy úgysincs esélyünk elérni a 16:45-ös kompot. Leérve Visegrádra még csak a templomtornyot látjuk, amikor lelki füleimmel hallom, hogy röffen a komp dízelmotorja. A templomtól kb. 500 méter kitérővel érjük el a Palotaház éttermet, ami ellenőrző- és egyben etetőpont is.

Az étterem oldalában terített asztalnál fogyasztjuk el a finom gulyáslevesből és vargabélesből álló frissítést. A forró levest gazdagon megsózom és falmellékivel hűtöm ehetővé. (Kenyeret azért nem aprítok bele. [Hi!])

Egy, a kompig tartó 500 méteres Duna-parti séta után ismét kulináris élvezetben lesz részünk. Zserbószelet, almás pite, molnárkalács, mákos- és sajtos pogácsa közül lehet választani, de akár végig is lehet enni az egész kirakatot, és még pár szem szőlő is elfér a sütemények mellett. Amíg a kompra várunk, pihenünk egy kicsit a sörpadokon. A fedélzeten állva is várakozni kell az átkelésre, amíg elhúz előttünk egy osztrák tolóhajó. A menetrendhez képest 7 perccel később indulunk. Ez a késés is az ámokfutásunk sebességét fogja növelni a túlparton. Döccen az autóskomp széle a nagymarosi kikötő feljáróján; leözönlik a Visegrádon összegyűlt túrázók tömege.

Átmegyünk a vasút alatt és megkezdjük az emelkedést a kék kereszten a meredek Fehérhegy utcában. Lassan szürkülni kezd. Merdzsókba száll a telep népe és fel-le liftezve, gázolajfelhőket pöfögve rá-rádudál a járda nélküli utcában felfelé törekvő túrázókra. A lépcsős szakaszra már nem tudnak felhajtani. A magas lépcsőfokok leküzdése közben köldökig ér a nyelvem. Arra gondolok, hogy amire véget ér az emelkedő, kiég belőlem az egész bőséges menüsor, amit Visegrádon elfogyasztottam. Egy sziklás mélyútba torkollik az utca. A mélyút végén felérünk a Köves-mező parkplaccára, ahol a kék sáv jelzést vesszük fel. Ritka a P70 új útvonalán, hogy egy hosszú, viszonylag szintben haladó útszakaszon törleszthetjük az oxigénadósságunkat. Egy ilyen következik.

A látástól eljutunk a vakulásig. Semmi kedvünk pofára esni a sötétben; a hosszú tanösvény egyik pihenőbútorzatánál megállunk és üzembe helyezzük a fejlámpáinkat. A tanösvény egy meredek lejtővel ér véget; oldalazó léptekkel fékezgetek lefelé. A lejtő aljától elhullámzunk és kanyargunk a Törökmezőre. Épp a turistaházat mellőzzük, amikor utánunk szól egy túrázó, hogy: „Ellenőrzőpont!”

- Nem, nem, nix ellenőrzőpont, ez csak egy opcionális sörfingpont. Zolinak arra is van kapacitása, hogy menet közben folyamatosan kalkulálja azt, hogy mikor érjük el az utolsó, de a céltól még messze levő ellenőrzőpontot. A turistaház után a zöld sáv/piros sáv jelzésegyüttesen érjük el a Szent Gál-földet. Más túrákról emlékszem, hogy egy sorompónál kell balra letérni a műútról, és a szimpla piros sávon kell továbbmenni. A sorompó árkának átugrására koncentrálva nem veszem észre, hogy letérünk a jelzett útról. Dühös vagyok, mert jól ismerem a környéket, és mégis meg tudott viccelni. Nappal persze… na, de hagyjuk!

Egy zúzalékköves mélyút gazos oldalán mászunk fel a jelzett ösvényre. Nem hosszan mentünk félre, de akkor is irgum-burgum szafaládé! Kisvártatva egy fán levő piros jelzés láttán megnyugodhatunk, hogy jó irányba tartunk. Hosszúkás mezőkön át vezet utunk, majd leérünk a Kishanta-patakhoz, amit most még egy tyúk is át tudna lépni szárnya lebbentése nélkül. (Máskor itt elgondolkodik az ember, hogy hol lehetne megúszni szárazon az átkelést.)

Nemsokára fényeket látunk a fák között, megérkezünk túránk utolsó ellenőrzőpontjára a Toronyalja pálos kolostorromhoz, ahol megkapjuk az elmaradhatatlan PÁLOS 70 tejcsokoládénkat. (((Az a tradíció alakult ki nálam, hogy a mindenkori Pálos csokit csak akkor eszem meg, ha már megcsináltam a következő Pálos 70-et. Tehát ezt most hazaviszem, és az otthon figyelőt eszem meg.))) Zoli meg van elégedve a Duna-parttól idáig tartó átlag menetsebességünkkel. Azt mondja, ha tartani tudjuk ezt a célig, akkor tízre biztosan beérünk. Én mindenesetre magamba döntök egy nagy pohár ellátmány ásványvizet. A kolostorrom megtekintésére nem tudunk időt szakítani.

Egy ledes karácsonyfa-világításból kialakított nyíl iránymutatása alapján átmegyünk az út túloldalára egy szántóföld mellé, amelynek a szélén haladva, szalagozás segítségével jutunk át a kék sáv jelezte útra. Régebben ez a turistaút egy normál szélességű, jól járható, és jól belátható út volt. Mostanra átvezették a kék sáv jelzést egy egyemberes, folyamatosan kanyargó, fel-le hullámzó ösvényre. Néhol az ösvényről átlátok a régi jó útra. Ha nappal lenne, itt hagynám a fenébe ezt az ösvényt, de tartva az eltévedéstől nem teszem. Frusztráló, hogy beszorultunk egy hármas vonat mögé, aminek az előzésére nem tudunk energiát pazarolni. Fejlámpám fénykévéjében kavarognak az előttünk járók által felvert por apró szemcséi. A jelenség fokozza az elégedetlenségemet. Hosszas erdei kanyargás után kiérünk a Kóspallag-Márianosztra elágazáshoz. A hármas vonat vezetője GPS-szel a kezében átmegy a műút túloldalára. Mi megvárjuk, amíg elhalad előttünk egy autó, aztán huss, elhúzunk a helyes irányba. A kék sáv felköt a Márianosztrára menő piros sávra.

- Sínen vagyunk – mondom Zolinak. Sínen vagyunk, de vannak még előttünk olyan emelkedők, amelyeken meg lehetne csókolni az anyaföldet. Különösen az a meredeken emelkedő és erősen oldalra lejtő ösvény izzaszt meg, ami egy kerítés mellett vezet az Alsó-hegy oldalában. Túl korán kezdtem el várni, hogy átbukjunk a buckák túloldalára, egyre csak feljebb és feljebb kell nyomakodnunk. Ám ahogy a fák sem érnek az égig, és ez sem a Mont Blanc, egyszer csak messze tűnik a látóhatár és feltárulnak Márianosztra fényei (csak most éppen a megszokottal szembeni oldalról nézve). Rápillantok az órámra és örömmel állapítom meg, hogy még Zoli prognózisát is meghaladva, bőven tíz előtt bent leszünk a célban.

Az utcákon néha felbukkan egy-egy kíváncsi macska. Mécsesek lángját követjük a Magyarok Nagyasszonya bazilikáig. A kolostorhoz megyünk (jaj, ez a négy lépcsőfok), hogy átvegyük a díjazást. Új jelvény, új színekben. Az utolsó csippantás után egy nagy monitoron láthatjuk, hogy 21:45-kor érkeztünk célba. Egy kedves pontőr hölgy helyet intéz nekünk a 22:59-es szobi vonathoz lemenő kisbuszban. Indulásáig bőven van időnk, hogy a gyönyörűen felújított zarándokszálláson elfogyasszuk a befutófalatokat. Pazar, gőzölgő raguleves fölött mondjuk minden kanál leves után, hogy: Jaaaj! Egy nagy szelet pite elfogyasztását követően az illatos gyümölcsteát sem hagyjuk sokáig párologni. Lehet, hogy szentségtörés, de már úgyse hallhatják azok, akikről szó van: A felmenőim jól főztek, de egyikük sem tudott ilyen finom levest kreálni. :D

Megköszönjük az étkeket és a szíveslátást, majd lassan fellépcsőzünk az előcsarnokba. Az épület előtt perceken belül megtörténik az utaslista felolvasása. Behajtogatjuk magunkat a ház előtt parkoló kisbuszba, és Arrivederci Nostra Maria! Irány Szob, ott is a vasútállomás.

Jólesik, hogy már erőkifejtés nélkül kanyaroghatunk a műút szalagján. Tizenöt percbe sem telik, és lent vagyunk. Benn áll a vonat az állomáson. A kisbuszozáson túl vagyunk, de csak akkor lehetünk egészen nyugodtak, ha megindul velünk a vonat, és az állomás meg itt marad.

Ottorino

Utóirat: Vonatozás közben vasárnap lett. Zolival délelőtt 10-kor találkoztunk legközelebb a CSILLEBÉRC gyermekvasút állomásnál, hogy a Pálos 70 levezetése gyanánt lemozogjuk a ”MOCCANJ! Gyalogos Teljesítménytúra” 6 egész kilométerét. A túra végére már nappali szürkület borult az erdőre, és a szél egyre erősebben kezdte rázni a fák ágait. Na, söprés innen!

„Tarts ki, mikor nincs más benned, csak a tudat, hogy ki kell tartani.”

- Rudyard Kipling -

Sár lesz. Hát persze, hogy sár lesz, hiszen megszakításokkal ugyan, de több, mint egy hétig esett az eső. Nézzük a jó oldalát! Sem rúgni, sem nyelni nem kell majd a port az úton. Még az az óriási szerencse, hogy a túra napjára, napjaira nem jósolnak csapadékot. És különben is, le kell taposni azt a darabonként 70 forintos 100 kilométert. Ki van fizetve.

Budapest, 2023. május 20. Már a korai HÉV-re is meglepően sok túrazokni száll fel az egyes megállókban. Akinek nem állt módjában elmenni a rajtcsomagjáért, arra vár még egy hosszú sorban állás a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium előtt. Zsebemben már ott lapul a pecsételőlap, de nem szeretem a közlekedés meglepetéseit, ezért jövök az optimálisnál eggyel korábbi járattal.                         

Békásmegyeren lemerülök a tömeggel az aluljáróba, majd a túloldali felbukkanás után célba veszem a Víziorgona utcai SPAR előtti területet. Nem tudok olyan korán jönni, hogy néhányan ne gubbasztanának már a támla nélküli padok pudvás, nyirkos lécein. Én is közibük állok (ülök). Samu Piroskával, a K100 egyik ikonjával beszélgetek, amíg megjelennek a rendezők és elkezdik összedugni a technikát. Valaki megkérdezi Piroskától, hogy hányadik teljesítése lesz ez. Szerényen azt válaszolja, hogy az ötödik, de én lebuktatom. Egy hármast elhallgatott az ötös elől. Gyors egymásutánban érkezik Kárpáti Szilvi, Inczédi Zoli és Szabó Tamás dr. alias Tom. Ilyen felállásban indulunk el rögös utunkon, ha megjön a startengedély.

Felhangzik néhány próbacsippantás, majd elkezdik élesben beolvasni a kártyákat, és lepecsételni a lapokat. Sikerül az elsők között elrajtolni, megindulunk a tömeggel a piros kereszt jelezte utcákon. Szabó Elemér a harmincnyolcadik Kinizsi Százasán imént elrajtolt ikon előzi csapatunkat. Meredeken felmegyünk egy fennsíkra, ahol becsatlakozunk a kezdetben aszfaltos piros sáv jelezte útba. A Budakalászi út kereszteződése felé tartva nem jelentkezik nálam az Ezüst-hegyi bánya felé emelkedő túrázók színes oszlopa láttán az itt megszokott flow élmény. Szóvá is teszem, hogy csak takaréklángon ég bennem a tűz. Nem sok idő van a filozofálgatásra, mert mi is megérkezünk a köves, erodált emelkedő aljához. Fel kell venni a többség ritmusát, hogy minél hatékonyabban juthassunk előre. Az Ezüst-hegyi kőbánya előtti jobb kanyar után pár méter pihentető szakaszon fújhatunk néhányat, de utána gyökereken és mészköveken kell fellépkednünk az Ezüst-Kevélyre. Jól vannak elosztva az emelkedők, egy darabig megint szintben megyünk, aztán folytatni kell a mászást a Nagy-Kevélyre.

- Nem, nem megyek ki oda – mondom Szilvinek. - Nyugodtan fényképezz, én nem állok meg, minél előbb szeretnék lejutni erről a tipliveszélyes helyről.

Meg aztán, még nem vagyok annyira fáradt, hogy megálljak a sziklánál, ahol az ezerszer látott „Egri várban” és a kapcsolt panorámában lehet gyönyörködni. Az igazi majré: a csúcs után lebotorkálni a csúszós köveken úgy, hogy közben ne sodorjanak el.

Jut eszembe: Remélem, hogy te, aki a fényesre polírozott kövekkel tűzdelt, meredek lejtőn, zárt menetoszlopban való ereszkedés közben elém ugrottál és hirtelen lefékeztél, nem vezetsz gépjárművet.

Huh! De jó ép tagokkal lent lenni a Kevély-nyeregben, még ha csak egy mély lélegzetvétel erejéig is. Egy elegáns mozdulattal ráfordulok az OKT lejtőjére.

- Haha! Itt nincs is akkora sár, mint amekkorára számítottam – mondom az éppen mellém érő Piroskának.

Nem sokkal ez után mentegetőznöm kell, hogy elkiabáltam a kedvező talajviszonyokat. Ahol lehet, ott az út peremére kell felkapaszkodnunk, ahol meg nem lehet…, nos, ott „Maradj talpon!”

A nagy koncentrációt igénylő ereszkedés után igazi ajándék a csúszós meredek lejtőt magunk mögött hagyni. Az erdőből a volt Sumica kemping kőkerítése mellé érünk. A hosszú kerítés felhúzása után felhagytak az építkezéssel; mára már az elektronikus térkép sem jelzi, hogy valaha lett volna itt valami. A Csobánka-Pilisvörösvár műút kereszteződésénél már áll néhány depós kocsi. Korai még a támogatás, de hát az ő dolguk. Először a Macska-barlang felé vezető kiágazást mellőzzük, majd a Szent-kúthoz levezetőt. Zolival megemlítjük, hogy a Pálos 70-en itt kell meredeken leereszkedni a Szent-kúthoz, hogy aztán teli hassal másszunk vissza az etetőpontról. A Hosszú-hegy előtt egy rövid szakaszon letérünk a dózerútról. Hátulról olyan hangokat hallok, mintha valaki banyatankot húzna, vagy talicskát tolna. A raszta hajú mezítlábas srác előz minket. A lépésenként koccanó fémpohár kelt olyan hangokat, mintha olajozatlan tengelyen forogna egy kerék. Összerázkódok a gondolatra, hogy akár csak 100 métert kellene megtennem egy éles kövekkel tarkított úton.

Amint visszaérünk a dózerútra, máris újra le kell térni róla, hogy nekivághassunk a Hosszú-hegynek, ami nem cáfol rá a nevére, és amit Zoli szóvá is tesz. Bizony, én is érzem, hogy szaporábban lélegzem és rövidebb léptekkel haladok előre. De, mint mindennek, ennek az emelkedőnek is vége lesz, és odafent élesen rákanyarodunk a Hosszú-hegy gerincére. Nemsokára elmegyünk a „Pilisi kilátások” pecséttartó dobozkája mellett. Mindjárt itt lesz az első ellenőrzőpontunk – gondolom, de csak a hűlt helyét találjuk. Bevillan, hogy jó pár évvel ezelőtt nem állt ki idejében a pontőrség és hosszú sor alakult ki a Hosszú-hegyen. Az imént volt valami infó az egyik fára tűzve, de a sűrű gyalogosforgalom miatt nem lassítottam le, hogy elolvassam. Pár tíz méterrel lejjebb sorban állnak az emberek; a megszokottól eltérő helyen székel az ellenőrzőpont. Sokan vannak előttem, de haladós a sor. Épphogy tudok egy pár kortyot inni várakozás közben. Üdvözlöm Rácz Frici sokszoros Kinizsi Százas teljesítőt és futballrajongót, aki csak a természetben szereti a zöldet, és aki most az asztal másik oldalán serénykedik.

Tovább ereszkedünk. Kellemesen puha, de nem túl süppedős a talaj. Szilvi szeretné, ha a célig ilyen lenne az út. Vagyunk így egy páran, de ez sajnos nem kívánságműsor. Kiérünk a dózerútra, majd kisvártatva visszavisz a zöld jelzés a sűrűbe. Két lány továbbmegy a széles úton. Nem szólok utánuk, mert az irányuk jó, csak nem a jelzett úton mennek. Valamit tudhattak, mert itt bent a mélyútban kisebb-nagyobb dagonyákon kell túljutnunk. A Szántói-nyeregben, a műút keresztezése előtt két mobil WC áll. Ezek idetelepítését túlzásnak tartom. Csak abba kell belegondolni, hogy mennyire lehet jövedelmező egy WC-s néni állás az erdő közepén…

A műúton való átkelést túrarendezők biztosítják. Valahol szétszóródhattunk, mert egyedül érek a Magas-hegyi-nyeregbe, ahol Rakk Gyula készít rendezői portrékat, az érkező, viszonylag még nett reménybeli teljesítőkről.

Ha nem csal az emlékezetem, tavaly szerkesztették bele az útvonalba a Trézsi-kutat (Moldovával szólva: Fontana di Tréfli). Ez briliáns ötlet volt. Túl azon, hogy nem kell olyan baromi meredeken nekivágni a szerpentinnek, friss vizet lehet inni és tankolni a bővizű forrásnál. Szerencse, hogy nem állnak sokan a sorban, és ezúttal senki sem akar nagymosást rendezni a kifolyócsőnél.

Még otthon ISO Sport pezsgőtablettákat dobtam üres flakonokba. Pár másodperc alatt telik meg hűs vízzel az egyik ilyen. A forrásjelzést tovább követve felkanyargok, és visszacsatlakozom a zöld sáv jelezte útba, ami felvezet a László-kúpjához és élesen rákanyarít a pilisi szerpentinre. Süt a Nap, egyetlen felhőfoszlány sincs az égen, de még nem veszek föl sapkát, napszemüveget. Kirándulókat érek utol. Levágják a hajtűkanyarokat; nekik szabad. Egyenletes tempóban érek fel arra a nevenincs rétre, ahol át lehet térni a Pilis-tetőre épített Boldog Özséb kilátóhoz vezető útra. A mi útvonalunk nem tér le arra, a zöld sávon megyek tovább, be az erdőbe. A félárnyékos hosszú úton haladva ki lehet pihenni a feljövetel fáradalmait. Piroska ér utol. Elmondása szerint belőle is többet vett ki a megszokottnál a szerpentin. Köves és sáros szakaszok váltakoznak a Nagy-Szoplák oldalában az alig észrevehetően ívelt erdei úton. Jól lehet haladni rajta, egy kicsit nekünk kedvez a pálya lejtése. Amikor előttünk egy csoport balra fordul azt hiszem, hogy megkezdték az ereszkedést a Pilis-nyeregbe, de csalódnom kell, mert jóval odébb van még a letérés. Reggel a HÉV-en megettem egy jól megpakolt disznósajtos zsemlét, aztán a SPAR előtt, a rajtra várakozva pedig egy kakaós tekercset, de már kezdek éhes lenni. Végre elérjük az élesen balra kanyarodó, köves, fatörmelékes mélyutat, és a zöld kereszt társulása mellett leereszkedünk a Pilis-nyeregbe, a második ellenőrzőpontunkra. Pecsételtetés és csippantás után rögtön helyet keresek az egyik erdei bútorzatnál, és elkezdem előpakolni az ebédemet. Sorban megérkezik minden csapattag, akad hely mindenkinek.

Kínai kaját, vagy gyrost szoktam magammal hozni az itteni étkezésre. Most gyrost hoztam, de a megvásárolt nagy tál gyrost nem kellett kétfelé porciózni, mint eddig, mert majdnem az egész belefért egy franciasalátás dobozkába (közel dupla áron az előző évihez képest). Amikor pénteken bementem a Damjanich utcai boltba, odakozmált étel szaga terjengett és nem a török srácok álltak a pult mögött. Sarkon kellett volna fordulnom, de hát sajnos sokszor csak utólag okos az ember. Nem hittem, hogy az odaégetett húsdarabokat is van pofájuk belekeverni az ételbe. Innentől kezdve ez a bolt számomra határozatlan ideig szundi. Tom is jól fel van szerelkezve kajával: sajt- és sonkakockákkal teli dobozt vesz elő. Szilvi a lánya, Luca által sütött kis sós pereceket kínál körbe.

Jóllaktam, de még maradt pár falat a dobozomban. Fene sem fogja ezt ide-oda rakosgatni, kerülgetni a hátizsákban, inkább megeszem, és a göngyöleget kidobom a szelektívbe. Az ebédet a Trézsi-kútnál tankolt ISO-Sportos forrásvízzel öblítem le, és amikor mindegyikünk összeszedte magát megindulunk a [[MÁR CSAK 99.900 LÉPÉS A CÉL]] felirat felé. Megemlegetjük május elseje hajnal-előttjét, amikor Pilisszentlélekről jöttünk fel a csapattal ide a Sárga 70 túrán.

A Kétágú-hegy gerincén előre igyekezve érzem, hogy nem kellett volna gyorsan belapátolnom azt az utolsó pár falat gyrost. Megfeküdte a gyomromat és felpuffadt a hasam; alig bírok tőle szabadon lélegezni. Nem pánikolok, történt már velem hasonló eset. Amennyire lehet kizárom a kellemetlen érzést, és a Magyarországon Csetneki Sándor által népszerűsített „Relentless Forward Motion”, szabad fordításban „Könyörtelen előrehaladás” elvét követem, miközben mélyeket lélegzek. Ez a legtöbb esetben beválik.

A széles úton kényelmesen előzhetnének a gyorsabbak, de úgy tűnik, hogy sokan leülepedtek a nyeregben, mint az iszap, és majd akkor veszik rohanósra a figurát, amikor keskeny ösvényre, vagy veszélyes lejtőhöz érkezünk. Mielőtt a végére érnénk a Kétágú-hegynek, félreállok és előveszem a nyaktakarós sapkámat és a napszemüvegemet, mert mindjárt kitett helyre érkezünk, és jóformán egész napnyugtáig a felhőtlen égboltról tűző Nap alatt kell majd működnünk. Ezen közben a többiek előrehúztak. A meredeken lejtő ösvényen ereszkedve kiabálást hallok lentebbről. Csipi kaptat szembe a mezőnnyel és buzdít minket.

Elfogy az erdő, elfogy az árnyék. Nem lehet azt mondani, hogy rettentő hőség van, de a Nap majdnem szemből süt. A vályús, kőgörgeteges ösvény az előzőnapi esőzéseknek köszönhetően nem porzik; egy kicsit bátrabban lehet rajta lefelé trappolni. A Pálos levendulaföld szomorú látványt nyújt. Mintha felhagytak volna a művelésével. Csak néhány kiszáradt növénysort látok. A levendulafröccsös stand már tavaly sem települt ki. Egy keskeny műút keresztezése után átmászok a Cseresznyés-háton, és Kesztölcnek arra a pontjára érkezek, ahol pár éve még egy kék közkút állt, és amit feltehetően 5zarrágóságból szüntettek meg. A néhai kút melletti ház előtt egy férfi áll slaggal a kezében. A csövön kifolyó víz alatt Piroska nedvesíti a sapkáját. Én is odaugrok egy gyors sapkaátitatásra. Útközben Piroska elmeséli, hogy az iménti kesztölci jótétlélek maga is többszörös Kinizsi teljesítő. Az utcákon elkanyargunk addig a házig, amely előtt már sok sok éve kislányok (most már nagylányok) frissítik a Kinizsi mezőnyét. Most nem mutatkoznak a lányok, de a slag ki van vezetve az utcára. Sokan állnak sorba egy kis hűsítő locsolásért, vagy kulacstöltésért. Mivel nekünk már vizes a sapkánk, rögtön mehetünk tovább a ránk várakozó többi csapattaggal együtt. Vizet úgysem akartam vételezni, mert Drogon majd bemegyünk a bótba.

A 117-es utat keresztezve hagyjuk el Kesztölcöt, és egy Nyáras nevű akácosban lépkedünk a már kiszáradt homokban Dorog felé. A kutyakiképző néptelen és a lőtéren sem lövöldöznek. Az út mentén autó áll és a nekitámasztott kartonlapon a VÍZ felirat olvasható.  Szponzor jóvoltából lehet félliteres ásványvizeket elvinni, de kérésre kulacsot is töltenek. Én most sem vizezek, mert ugye nemsokára a jól bevált boltunkhoz érkezünk. Na persze! Már éppen fordulnék a fotocellás ajtó felé, amikor azt olvasom, hogy a bolt április valahányadikán lehúzta a redőnyt. Puff neki! Akkor menjünk abba a 0-24-es boltba, amit már az egyik Isziniken is meglátogattunk! Megváltás, hogy van 1,25-ös Coke a hűtőszekrényben. Mélyen hátranyúlok egy deres palackért. A bolt előtt áttöltöm a kóla felét az egyik kiürült flakonomba. A kólás palack a következő szemétkosárig kiürül.

Tomot a Molnár söröző gondjaira bízzuk és megindulunk felfelé a Csolnoki úton. Ragaszkodom hozzá, hogy bemenjünk a temetőbe egy kiadós arcmosásra és sapkabevizezésre. Az arcmosás fejmosásba csap át. Muszáj így előkészülni a Getére, nem beszélve a Katlanról. Utcán emelkedünk addig a bonyolult kereszteződésig, amit egy iparvágány szel át. Az ipartelep mellett néhány depós kocsi várja a hozzájuk tartozó túrázókat. Tartok tőle, hogy a Belányi telep utáni rövid, de meredek emelkedő agyagos sara nagyon meg fog akasztani, de amikor odaérünk meglepődve tapasztalom, hogy már megszikkadt a talaja. Lassan emelkedek a Kis-Gete felé; a többiek már eltűntek a látóteremből. Az erdei útról a dús lombozat miatt már nem lehet látni a kisebb keresztet a hegyoldalban. Kijutok a fákkal takart szakaszról, feltárul a horizont; alant Csolnok terül el. Visszatérve a fás részre már nem kell túl sokat várnom arra, hogy az utolsó emelkedő után lassan kinőjön a földből a Nagy-Gete tetején álló monumentális kereszt. „Sing Hallelujah!”

A pontőrök most nem sátorlap takarásában, hanem a bokrok árnyékában osztják az igazolásokat. Pár emberrel előttem áll a sorban Szilvi és Zoli; intünk egymásnak. A pont után egy félreeső helyen megállok szerelvényt igazítani. Még elég hűs a Dorogon eltárolt kólám, nagyokat húzok belőle. Megvárom míg egy népesebb csoport lefelé indul, aztán én is ereszkedni kezdek. Ez is egy nagyon majrés szakasz, szerencsére már kellően felszáradt a talaj és a kövek sem csúsznak. Jó, hogy a meredekebb sziklás, lemászós részeknél kialakultak elkerülő keskeny csapások, így az óvatosan haladókat kevéssé veszélyeztetik a meredeken is mindenáron lerongyolók. A hosszú lejtő után egy nyúlfarknyi emelkedő jelzi, hogy az itteni (később lesz még egy) Öreg-kőnél járok, azaz nemsokára egy fenyőfás részlethez fogok érni, amelyiknek a széléről már látszik a „messzi” Hegyes-kő.

Vörös talajú, sárgadinnye méretű kövekkel megszórt, Mars-béli tájra emlékeztető mélyút vár rám. Ezen kell lekínoznom magam boka- és egyéb ficam nélkül. A fedélzeti számítógép csúcsra van járatva. Szkennelnie kell minden négyzetcentimétert, nehogy rossz ütemben, rossz helyre irányítsa a futóműveket. STACK OVERFLOW ERROR! A lejtő legeslegaljára érve lehunyt szemmel egyperces néma rebútolást iktatok be... Done.

Tavaly, itt a hegy alatt jobbra kellett továbbmenni a kék sávon Tokodra, most ez csak opció. Én balra indulok a kék kereszten, de előbb elengedek vagy hat embert, akik szemmel láthatóan határozottabban róják a métereket. Berkenyés ”Kiscsibész” Gábor maga elé invitál, de elhárítom az előzékenységet, mert az előttünk magasodó löszfalat a lehető legnagyobb nyugalomban, nem kapkodva akarom megmászni. Szerencsére még nem tudott teljesen kiszáradni a talaja, nem kell púderben evickélni. Feljebb - túl már a nehezén - pihengetnek néhányan a cserjék tövében, de elterült embereket ezúttal nem látok. A marasztaló bokrok közül a Katlanra bukkanok ki. (Nem ez a hivatalos neve, csak a túrázó társadalom ruházta fel ezzel a névvel.) Térdig érő, még zöld gabonatábla melletti csapáson haladok előre. Egy lanka tetején álló magasles alsó lécén Szilvi ül.

- Miért a napon ülsz? - dörrenek rá, amikor észreveszem, hogy ő az.

Elmondja, hogy először a fűbe ült le, de a kullancsok elől átült ide. Sajnos neki keményebben odavágott a löszfal. A Hegyes-kő felé menet latolgatja, hogy hol szálljon ki, vagy ha mégis továbbjön, akkor elenged minket, mert valószínűleg szintidőn túl fog célba érni.

- Előbb-utóbb túl leszel a holtponton - próbálom vigasztalni. - Hamarosan kedvezőbb színben fogod látni a világot.

- Nem holtpontom van, hanem rosszul vagyok – válaszolja.

A továbbiakban hallgatok a témával kapcsolatban, nem akarok rátenni még egy lapáttal a rossz közérzetére. Akárhogy is, de el kell jutnunk a Hegyes-kő oldalába, aztán le kell kecmeregnünk a Tokodi Pincékhez.

Derűlátó vagyok. Én is voltam már nem egyszer ilyen rosszullét közeli állapotban, (most is nehezen rázódott le a Pilis-nyeregben nem eléggé megrágott étel). Szilvi sem most jött le a falvédőről, többszörös maratoni futó, tudnia kell átlendülni a nehézségeken.

Tény, hogy már tökrohasztó meleg van, akadály nélkül tűz a Nap, és iszonyat mélyen van a műút, amire le kell ereszkednünk. Egy túrázó a fejére borított dzsekijével védekezik a napszúrás ellen. A környéken nem egyszer láttam már okádó embert. Odaérünk egy rövid, de nagyon meredek lejtőhöz, aminek a gördülő köves talaja még száraz időben is csúszik. Az előttem tipegő lány meg-megcsúszik az ösvény szóratán. Szólok neki, hogy oldalazva próbálja meg. Mond valamit, amit nem értek, de miután oldalazásra vált, már nem csúszkál. A puszta lejtőről egy fás részletbe térünk. A lány mögött haladva a lábam elé figyelek, mert ez az ösvény sem szűkölködik buktatókban. Egyszer csak lefejelek egy belógó, vastag ágat. (((!!!)))

- Kösz, hogy figyelmeztettél. De szépen sziporkáznak körben ezek a neon csillagok!

Nem akar véget érni ez a lejtő. Bahh! A végtelen lejtő végén balra fordulunk a remegő aszfalton. Nagy az autóforgalom.

- Figyi! Beülünk a kereszteződés előtti buszmegállóba frissíteni – mondom Szilvinek.

A bódéra nem tették ki a MEGTELT táblát, de szorosan egymás mellett ülve csoffadozik benne hat túraruhás figura.

- Valahol mégis meg kell állnunk, mert sótablettát akarok bevenni – mondja Szilvi.

- Bírd ki még egy kicsit! Átkelünk a túloldalra, és felmegyünk a pincék közötti úton, a réten álló szaletlihoz, és ott fogunk egy teljes körű restaurációt végezni. Nyugi, nincs messze.

Örömmel látom, hogy most nem bitorolja alkalmi büfé a szaletlit, be tudunk ülni, és le tudunk pakolni. Zoli is itt pihent, de már indulni készül. Nagyon tolja a fiú.

- Mi legközelebb a mogyorósbányai temetőben fogunk frissíteni – közlöm Zolival a tervezetet.

Egy kedves valaki (akadnak még ilyenek) sós mogyorót és gumicukrot hagyott a középoszlopot körülölelő asztalkán. Becsavarok egy Energy gélt és ráiszom a maradék lét. Egy pár szem tepertőt is elmorzsolok és fogyasztok néhány szál nudli alakú, extra savanyú gumicukrot is az otthagyottból.

Fél szemmel Szilvit figyelem. Még nincs teljesen jól, de a negatív gondolatait már nem önti szavakba. Szedelőzködünk. A Mogyorósi-Kőszikla felé vesszük az irányt. Megfontoltan, hatékony energiafelhasználással haladunk fölfelé. Kis erdőrészletek váltakoznak kitett helyeken vezető, vályús ösvényekkel. Megállás nélkül fel tudnánk jutni a Kőszikla tetejére, a TIT emlékkővel egy szintbe, de egy gyorsabb csoport kedvéért félre kell állunk. A csúcs után, Mogyorósbánya felé vannak jól kocogható lejtők. Az összevissza erodált mélyúthoz érve vissza kell fognunk magunkat, mert zárt menetoszlop ereszkedik előttünk, nem kockáztatunk előzést.

A temető platójára érve felsóhajthatunk, mindjárt itt lesz a várva várt felfrissülés. Benyitunk a vasajtón. A ravatalozó előtti két pad üresen áll. Egy feltehetően helybéli temetőlátogató hölgyet üdvözlünk, aki láttunkra rögtön tudja, hogy miről van szó, és kérdezés nélkül mutatja, magyarázza, hogy merre található a vízcsap. Már számos alkalommal vételeztünk itt vizet, de természetesen megköszönjük a szíves útba igazítást.

Ős pestiként azt kell mondjam, hogy minél távolabb vagyunk Budapesttől, annál figyelmesebbek, kedvesebbek az emberek. Múlt héten a Horthy Miklós emléktúrán, a felvidéken, amikor lakott területre érkeztünk, nem volt olyan járókelő, aki ne szólított volna meg, ne érdeklődött volna az utunkról, vagy legalább ne köszöntött volna.

Na, de térjünk vissza a temetőbe! Friss, hűs víz ISO-Sport pezsgőtablettával, töpörtyű, Szilvi sós pereckéje, Hawaii. Tom érkezik. Épp csak beszagol. Ő lent, az ellenőrzőponton szándékozik étkezni. Hát, mint tudjuk, a hosszú évekig ellenőrzőpontként is rendelkezésre álló Kakukk sajnos bekakukkolt, ezért már tavaly óta az útirányunkba eső iskolaépület előtt és az udvarán van az ellenőrzés és a fizetős etetés, itatás.

Zoli nagyon kedves, megvárt minket a ponton. Pecsételés és csippantás után menten továbbindulunk hármasban. Tomot megint hátrahagyjuk ezúttal a levetykéje mellett.

Ha jól emlékszem, már tavaly is szépen le volt aszfaltozva a Mogyorósbányáról kivezető út, de lift még mindig nincs. Évről évre egyre jobban kell küzdenünk, hogy felérjünk a ligetes, lugasos útra, ahol normális esetben szintben való haladás közben lazíthat az ember. Most viszont csak cikkcakkban lehet szökellni az egymást követő óriáspocsolyákat kerülgetve. !!!Prapa-tapa-tapp!!! Váratlanul kiszalad egy rövid sorozat.

- Elnézést, de ennek ki kellett jönnie.

- Semmi gond, neked legalább sikerült – válaszolja Szilvi.

Nem firtatom a hogylétét, de látom, hogy az árnyas úton kezd magához térni. A kék sáv ráfordul az itteni Öreg-kő felé vezető emelkedőre. A keskeny ösvény mellől szépen kiirtották a dzsindzsát, akadálymentesen lehetne haladni, ha nem lenne ez a hátratántorítóan meredek emelkedő. Egy hatalmas, láthatatlan léggömböt fújunk fel, mire felérünk az Öreg-kő pihenőjébe. Sajnos csak a sziklamászók autói parkolnak itt; pontőröket utoljára egy évekkel ezelőtti Kinizsin állomásoztattak a pihenő bútorzatnál a szervezők, pedig itt aztán lenne értelme. Nem részletezem, hogy miért. Szó nélkül lemaradok az egyik asztalnál, és elrakom a sapkámat, ma már nem lesz rá szükség. A valódi ok a megállásra a szomj. Szerepet játszhat a szomjúságom kialakulásában a Tokodi Pincéknél elfogyasztott energiazselé. Kiinnám a Dunát is, de nem errefelé folyik. Nem tudom, hogy némelyek hogyan bírnak végigmenni egy hosszú távú túrán úgy, hogy csak ilyen fo5okat majszolnak.

Jól siethető lejtőn érem utol a többieket. Szembe jön egy bácsi és lelkesen informál arról, hogy 650 méter megtétele után le fogunk érni a Szent-kúthoz. Nagyon szépen megköszönjük a kedvességét, de tudjuk, hogy a távolságot igencsak alábecsülte. Nem számít, fő a figyelmesség, amiről már az előbbiekben is szóltam.

Leérünk egy hosszú kerítés mellé. Az egész útvonalból talán ez táj tetszik a legjobban. (Nem a kerítésre gondolok.) Élénk tűzszínekkel festi meg a mezőt a lenyugodni készülő Nap; a látóhatár a homályba burkolózó messzi hegyvonulatoknál látszik kibontakozni.

A mezőről élesen balra fordulva, meredeken megyünk le a Szent-kúthoz. Két nagy pohár vizet iszom, majd az egyik flakonomat is megtöltöm a forrás hideg vizével, és csak ezután megyek pecsételtetni.

Vélemény: Pontőrséget inkább az Öreg-kői pihenőbe lett volna értelme állítani.

Murvával vastagon felszórt sétányon hagyjuk magunk mögött a péliföldszentkereszti Szent-kutat. Balra birkák heverésznek az elkerített legelőn. Jobbra cukorkaszínű bicikli-csontvázak sorakoznak, amelyek felébresztik Szilviben a fotóművészt. Az egyik képbe én is belezavarok. A büfé mellőzése után a templom felé megyünk, és onnan ereszkedünk az idősek otthona elé, ahol jobbra ráfordulunk a Bajóti műútra.

Túratársaim az idő és a pozíciónk viszonyát firtatják. Örökzöld téma. Ideérve nem az órámat nézve szoktam az esélyeket latolgatni, hanem a Nap állását figyelem. Az egész atommáglyának látszania kell még a hegyek fölött, ha majd kiérünk a lombok takarásából. Azt hiszem nem sikerült teljesen megnyugtatnom őket, de a Nap korongja és a hegyek rajzolata között még jó húsz centi van innen nézve, és ez több mint biztató. Közben szabaddá vált az Öreg-kő tömbjének látványa is. Mutatom a többieknek, hogy nemrég még a tetejéhez közeli pihenő után kunkorodtunk rá a lefelé vezető útra. Szántóföldek mellett, az útra szórt zúzalékköveken megyünk be az erdőbe, hogy átmásszunk egy hegyen, amihez többféle név van rendelve a különböző térképeken. Én ezek közül következetesen mindig a Kökényes-hegy elnevezést használom. Akárhogy is hívják, évről-évre ez is egyre magasabb lesz.

Érezhetően hűvösebb lett a levegő. Látom, hogy Szilvi már teljesen magához tért, az élen megy, nehéz követni. A hegyről lefelé néhol kocogásra váltunk. Túlpörgetett motor zaját halljuk.

- Mi az? Megint pont most van autóverseny a Bika-völgyben?

Amire leérünk a völgyben kanyargó műútra már nem mutatkozik semmi nyoma annak, hogy autóverseny lenne. A kis földes parkolóban van felállítva a Multinavigátor frissítőpavilonja. A Pilis-nyeregben kapott bón felmutatásával ihatunk szörpöt, és csipegethetünk a különféle rágcsákból, gyümölcsdarabkákból. Nagyon jól esik, köszönjük szépen. A szomszédos hot dogos standon Hotdog-man szolgálja ki a vevőkörét. Valaki éppen jégkása iránt érdeklődik. A jégkásáról mindig az a jelenet jut eszembe, amikor egy túrázó egy régebbi, szintén meleg napra eső Kinizsin jégkását rendelt. Az eladó kérdésére, hogy citromos, vagy málnás legyen-é a kása, a vevő azt válaszolta, hogy: ”Mindegy, a tökömre lesz.”

Túloldalt, a szalagkorlát mellől megint emelkedőnek vágunk neki. Felmászunk egy távvezeték alá, és vastraverzek társaságában kaptatunk tovább egy domboldalban. Egy túrázó megkéri Szilvit, hogy vegye ki a sörét a hátizsákjából. (...?), (…!) Az aktus után Arany János emberi nagyságát illusztrálja az Epilógusból vett idézet alapján:

„Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam, / Gyalog bizon’… / Legfölebb ha omnibuszon.”

Érdekes felvetés. Abból a nézőpontból még nem is tekintettem Aranyra, hogy a költők közül esetleg ő volt a legjobb gyalogló. Részemről a társalgás akkor fejeződik be, amikor emberünk azzal áll elő, hogy A walesi bárdok egy elhibázott, utálatos mű. Ezen az emelkedőn már túl érzékenyek az idegvégződéseim ahhoz, hogy kiderítsem, honnan ez a bárdolatlanság. Lehet, hogy már az összes sör elfogyott abból a hátizsákból.

A tartóoszlopok melletti utolsó rugaszkodásnál már igen sötét van a cserjék takarásában. Felérve még világít a murvás út, de a Domoszló-völgy hajtűkanyarjában nem érdekel, hogy a többiek vakrepülésben akarnak továbbszárnyalni, megállok, hogy előkotorjam a fejlámpámat és az akkumulátorokat. (Külön pakoltam őket, nehogy egész nap világítson a hátizsákom belseje.) A többiek is megállnak szerelni. Közben egy ember a félreállásunk irányába menne tovább. Gyorsan, élesen balra kanyarítom, bár nem kérdeztem meg, hogy a túrán van-e.

A sötétség okán megint arról faggatnak, hogy időben vagyunk-e. Jaj, csak nehogy rám is átragadjon ez a para!

- Igaz, hogy már nem tudjuk szürkületben elérni Pusztamarótot, ahogyan általában szoktunk, de még mindig toronymagasan mi vagyunk az út császárai – próbálom megint megnyugtatni őket.

Sarakat kerülgetve érünk le Pusztamarótra. Nagyon jól világít a lámpám, de ahol nem csillog a sár, ott lámpafénynél kevéssé lehet felmérni, hogy mennyire csúszós, vagy süppedős a talaj. Csupán két percre ülünk le a nagy esőházban üzemeltetett büfé előtti padra, hogy igyunk egy pár kortyot, és bekapjunk néhány szem tepertőt. Sajnos a zsebkávé bonbon otthon kuksol a sötét hűtőszekrényben.

Francba! Nem szokott itt ekkora sár lenni. Átküzdve magunkat a kritikus részen elérjük a murvás utat, ami töredezett műútba megy át, és ami a Vízválasztóhoz visz. A kereszteződésben bekanyarítunk két továbbigyekvő hölgyet is. Már egy ideje figyeltem, hogy beszéd közben mikor vesznek levegőt, de sikertelenül. A piros sáv kiágazásánál ismét terelni kell őket:

- Oda, a két bokorcsoport közé …, igen, oda be. Úgy, úgy.

A Kis-Gerecse oldalában, a mészkövek között emelkedve is sáros a talaj. Ilyet még nem pipáltam. Úgy látszik éjszakára jut a sár zöme. Jó, hogy Pusztamaróton nem vettem fel a széldzsekimet, mert pólóban is izzadok.

A köves szakasz után következik egy rövidebb, de meredekebb emelkedő, aztán fent leszünk a Gerecse üdülő lejtős telke előtt. Itt valami traktor-rodeó lehetett, mert már a Gerecse 50-en is hatalmas pocsolyákat kellett kerülgetni, és ez most sincs másképpen. Ez egy kellemes, bealvós út szokott lenni, de most távolról sem az, folyamatos koncentrációt igényel. Fölöttébb strapás a haladás. Azzal próbálom lazítani a feszkót, hogy felidézem a L'art pour l'art Társulat - Jajj de fáj a lábam!!! című jelenetét, amit valaki az előző héten rakott fel a Kinizsi Százas csoportba:

A kamera egy lombos erdőrészletet vesz. Kezdetben csak Laár hangját lehet hallani, amint keservesen azt kiabálja, hogy: „Jaj, de fáj nekem a lábam!”, majd lassan, cowboy kosztümben besántikál a képbe, és így folytatja: „Jaj, a lábam de fáj nekem! Mindig annyira fáj a lábam, jaj!”

Egyszer csak váratlanul lábon lövi magát egy revolverrel.

„Eóóó!!! A lábam nagyon fáj.” (((Puff!))) „Jáháj! A lábam!” (((Puff!))) „Húúú, nekem nagyon fáj a lábam most már megint.” (((Puff!))) „Júúúj! Jaj, a lábam nagyon fáj nekem mindig annyira fáj a lábam.” (((Puff!))) „Áháj!” - És így, magát lábon lődözve sántikál ki a színről.

Körülnézek. Nincs senki a környéken. Eléggé el nem ítélhető módon, szegény alukáló vadakat felriasztva belekiabálok az éjszakába:

- Jaj, de fáj nekem a lábom, most már itten! Jajj, de fáj!

Zoli lemaradt szerelvényt igazítani. A távolból hangzik fel a kétségbeesett kiáltása:

- Jaj, de fáj a lábam…

Szilvi is rákezdi: - Nekem meg jaj, de fáj a hátam…

Valaki váratlanul megelőz, de rá se bagózik a performance-unkra. Röhögünk egy sort, enyhül egy kicsit a fáradtság és vele a fájdalmaink is.

Egyre jobban lejteni és kövesedni kezd az út. Nemsokára leérünk ahhoz az elágazáshoz, ahol balra le kell térni a szélesebb útról. Évek óta táblakarácsonyfa jelzi a letérést. Régebben a helyismerettel nem rendelkezők közül sokan benézték ezt, és tovább mentek Tardos felé. Kiérve az átkötő dzsindzsás ösvényről lemaradok cipőfűzőt spannolni és inni egy pár kortyot.

- Ti is láttátok azt a két csontvázat az úton? - kérdezem a többiektől, amikor utolérem őket. Középtermetű kutya nagyságú állatokat téphettek szét ragadozók, a lerágott csontvázakat intő jelként az úton hátrahagyva. Rövid időre becsatlakozik a Gerecse-tetőről Tardos felé menő kék háromszög jelzés. Pár perc múlva kerítés mellé ér az út, nincs már messze a Bánya-hegyi tisztás.

Szilvinek nagyon tetszik a rét fölött kifeszített lámpasor. Valódi vidámparki hangulat fogad, csak verkliszó, egy céllövölde meg egy ringlispíl hiányzik. Ellenőrzés és az ellátmány tea átvétele után helyet keresünk egy sörpadon. Velünk szemben, a rét túloldalán van felállítva a rettegett „dögsátor”. Azok vészelhetik át benne az éjszakát, akiket itt intett le a sors keze. Szilvi pakolás közben kiteszi maga mellé a padra a töpörtyűs dobozkáját. Egy, idáig géleken tengődő túratárs megkívánja és kér belőle. Szilvi készséggel borít a markába egy adagot. Amikor éppen felcihelődünk megérkezik Tom. Nem tom, hogy Piroskával hol veszítettük el a kontaktot; szerintem előttünk járhat, de Zoli biztosra mondja, hogy mögöttünk van még. A vurstlihangulatból ismét belehasítunk az éjszakába. Kezdetben, a mészkőbánya mellett szokatlanul sáros az út, de aztán kövesedik. Később, egy jó darabon viszont csak az út peremén tudunk haladni, akkora mélyszántást végeztek óriás gumiabroncsok az úton. Elérünk a ponthoz, ahol arról mesélhetek, hogy régebben egymás után négy rozoga létrán kellett átmászni. Sokáig itt rozsdálltak a lebontott kerítéselemek.

Afelé a négyzet alakú szántó felé közeledünk, amit hol felszántanak, hol ugaron hagynak. A Gerecse 50-en láttam, hogy éppen ugar a terület. Az emberek akkor átlóban vágtak keresztül rajta. Azt javasolom a többieknek, hogy bízzuk a véletlenre a dolgot. Ha, amikor odaérünk keresztben látjuk sorjázni a lámpafényeket, akkor ne erőltessük mi sem a négyzet oldalain való hivatalos út követését, hanem tartsunk a falkával. A sors fricskája: senki nincs a placcon, amikor odaérünk. Hát, akkor már ne mutassunk rossz példát az utánunk jövőknek, menjünk az oldalakon! A felső saroknál járva hátranézek. Gyönyörűen, átlóban jönnek fel, és vágnak elénk a túrázók. Nesze nekünk útvonalkövetés!

Ott megyünk ki a szántó mellől, ahol régen az utolsó, a legrozogább létrán kellett kimászni. Most csak nagy köveket kell kerülgetni a bozótban. Széles út vezet le a mezőn a Vértestolnai műútra, de minket még kétszer bevisz a susnyásba a kék turistajelzés, ami önmagában még nem is lenne baj, de a nyamvadt kis ösvényeken bokáig fel van taposva a sár. Már bánom, hogy nem özönlöttünk le a széles földúton, mint ahogy azt a Gerecse 50-en a legtöbb túrázó tette. Az útvonalkövetésnek is van határa. Végül is a nagy sár tekinthető vis maiornak. Most már mindegy.

„Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm...” Majdnem új; még csak a Sárga 70-en vitt végig.

A műúton próbáljuk letrappolni a sarat az útmentén parkoló depós autók mellett haladva. Hiába toporzékoltunk, mert a műútról balra kanyarodva kezdődik az igazi sárrodeó. Jelentősen visszavet az állandó kerülgetés. Annak is örülni kell, ha nem faltól-falig vannak az egyes sármedencék. Így küszködünk a Peskő alatti úton körülbelül addig, amíg Tarján felől felköt a kék kereszt jelezte turistaút. Innentől is akad sáros szakasz bőven, de már nincs az az intenzív fakitermeléssel kapcsolatos dúlás, amit a közelmúltig végeztek errefelé.

Mélyúti rövid emelkedő >>> kis kőhíd >>> a zúzalékköves szórat sűrűsödése >>> elnyújtott balos kanyar: Feltartóztathatatlanul nyomulunk Koldusszállás felé. Addig rugdossuk a zúzalékköveket, amíg feltűnik az enyhe lejtő végén egy fénypont. A fény az alagút végén. Örülünk. Ez már az utolsó előtti ellenőrzőpontunk lesz.

Adminisztráció után a Tengerszem jóvoltából gépleves és tea közül választhatunk. A sós levesre esik a választásunk. Becses prédánkkal a bozótba rejtett pihenőbútorzathoz vonulunk. Egy kevés töpörtyű is előkerül. Kell a kalória, bőven van még előttünk taposni való. A puszta adathoz, hogy „már csak” 17 km van hátra, hozzátartozik egy nem látványos, de igen combos szintemelkedés is. A röp-restaurálás után a sárga sáv mentén indulunk tovább, eddigi irányunkkal majdnem ellenkezőleg. Szótlanul baktatunk az egyre erősödő emelkedőn. A fénykörömet bámulom a köves úton, nem tekintgetek fel félpercenként, hogy mikor látszanak már az út hajtűkanyar utáni felső ágán sorjázó lámpák fényei. Monoton, de beválik a módszer. Egyszer csak mi nézünk le a felső ágról a lent imbolygó lámpasorra. Felérünk a Kis-rétre. Az enyészetnek átadott, de nem túl régen még teljes pompájában tündöklő faragott pad és az öreg tölgyfa utáni kereszteződésben több jelzés találkozik.

- A sárga négyzeten az M1 mellé lehet lejutni. A G50 utolsó előtti ellenőrzőpontjához szoktunk lemenni arra – mondom Zoli kérdésére válaszolva. - A piros kereszt pedig átkötés a Turulhoz vezető piros sávra.

Mi persze majdnem a túra végéig a sárga sávhoz igazodunk. Hamar véget ér a pihentető szintbeli szakasz. Emelkedő utunk felköt egy széles, köves dózerútra, ami folyamatosan tovább emelkedik. Amikor elérjük a pontot, ahol a sárga sáv letér az Arany-lyuk felé, pár métert továbbmenve félre állunk egy kis idegkisimításra és a még megmaradt löttyök megivására. Az érkező túrázók egyike bizonytalankodásnak véli a félreállásunkat, és figyelmeztet a letérésre. Magyarázkodás helyett megköszönjük az információt.

Pár éve fél füllel hallottam egy érdekes adatot, utunk előttünk álló szakaszával kapcsolatban. Ennek ismertetése momentán meglehetősen demoralizáló lehet, de azért gonoszul megosztom a többiekkel. Az útvonalmetszeten világosan látszik, hogy vár ránk még egy olyan pont a Kappan-bükki útcsomópont közelében, ahol pár tíz méterrel magasabban leszünk, mint amikor a Nagy-Gete tetején voltunk. Ez egyben válasz Szilvi kérdésére, hogy meddig megyünk még felfelé?

Nagyjából akkor megyünk át emelkedésből süllyedésbe, amikor erősen kanyarogni kezd az út. Jóval később, a piros jelzés társulása után alig észrevehetően megint emelkedünk, de ennek örülünk, mert ez azt jelenti, hogy kisvártatva az utolsó ellenőrzőpontra érkezünk. Igen, a távoli fényforrás egy tábortűz. A papírmunka után egy percnél tovább nem bírunk a Szent Péter rotunda pihenőjében ülni, mert felfüstölődnénk.

Meredeken vezet lefelé a sárga jelzés. Egy Kálvária három keresztje után megkezdjük a stációk visszaszámlálását. Valaki - nem közülünk - megjegyzi, hogy rohadtul messze vannak egymástól az egyes stációk. Igaza van. Akkor válik technikássá a terep, amikor a kényelmes erdei útról egy szurdok mellé visz be a jelzés. Sziklák között kell manőverezni, óvakodva bárminemű ficamtól és a szurdokba csúszástól. Az I. stáció elérésekor megkönnyebbülhetünk. Az örökmécseses oltár után már csak a túra utolsó emelkedőjét, egy ötméterest kell leküzdeni, és már kint is vagyunk a Baji-szőlőhegy oldalában. Nincs még világos, de már el lehet oltani a lámpákat. Hosszú és meredek flaszteres lejtő vár még ránk, de már jogosan érezhetünk a zsebünkben egy újabb kerek, vagy ovális jelvényt. A pincéktől a Bajra vezető keskeny műút általában huzatos, de most nem kell felvennem a széldzsekimet. A templom előtt megkérem Szilvit, hogy nyomja a kutat amíg arcmosással frissülök. Úgy akarok kinézni, mintha most jöttem volna ki egy könnyed színházi előadásról. Csalódottan hallom, hogy Szilvi szerint nem sikerült a beavatkozás.

A Petőfi Sándor utca hajlata után vizslatom, hogy mikor tűnik fel a távolban a vasúti átkelő villogó fehér fénye. Hiába, mert elfelejtették megmetszeni az azt takaró fákat. Amikor elmaradnak a házak, megint belekezdünk a „Jajj, de fáj a lábam (hátam)” műsorba. Az előttünk haladó túratárs azt mormogja, hogy neki víz- és vérhólyagok vannak a talpán, mégsem jajgat. A vasúti átkelőből integetünk a Tóvároskert megállóban ücsörgő, már kicsekkolt túrázóknak.

- Innen még több, mint másfél kilométer a cél – közlöm.

- Olyan sok? - kérdezi Zoli.

- Igen, ha a hivatalos úton megyünk, és naná, hogy azon megyünk a fenyőfáson keresztül.

Beletörődnek. A Vértesszőlősi úton Corradi Surddal találkozunk. Ő is éppen most járja be az útvonal utolsó métereit, csakhogy neki ez lesz a 39., igen, a harminckilencedik sikeres Kinizsi Százasa. Piramidális.

A tatai céltábor területére érve a sok erősen sántító ember között nem tűnik jó ötletnek a ”Jajj, de nagyon fáj...” előadása, mert egyesek csúfolódásnak vélhetik, úgyhogy néhány mondat után abbahagyjuk. A vasárnap reggel fénypontja a díjazás átvétele és a gratulációk fogadása. Az ebédlőben villásreggeli helyett kanalasreggeliben részesülünk. Egy túratárs felajánlja a kajajegyét. Kivárok egy másodpercet, hogy ne tűnjek belesnek, de aztán jelentkezem a jegyért. Gondoltam, majd szétosztom magunk között a megnyert tányér gulyáslevest, de a többiek nem tartanak rá igényt. Nem erőszak a disznótor. Így, a túlélő üzemmód végeztével gond nélkül lecsúszik a második adag is. Tom érkezik. Neki is sikerül a tálcára lötyögtetni a levest, akárcsak nekem.

Mialatt várjuk az ideális időpontot, hogy elinduljunk a vasútállomásra, megérkezik Piroska is. A kanalazgatás közben aggódtunk, hogy sikerül-e behúznia a 35. Kinizsi Százasát, de felesleges volt. Győzött az akaraterő.

Az ebédlő elhagyása után, a sportpályán kikövetelem Szilvitől a táncot, amit akkorra terveztünk lejteni, amikor sikeresen célba érünk. A tervhez képesti annyi eltérés megengedett, hogy nem keringőzünk, hanem egy dögös twistet járunk, amelyhez acapella én szolgáltatom a talpalávalót. A régebben fiatalok ismerhetik a „Leesett a pap az ágyról, Twist!” kezdetű opuszt. Akik nem ismerik, azok érdeklődjenek a felmenőik körében. Fognak neki örülni.

UTÓSZÓ GYANÁNT: Fájdalmakban, mentális mélypontokban ezen a Kinizsi Százason is volt részünk, de többé-kevésbé sikerült túltenni rajtuk magunkat. A hirtelen jött meleg idő miatt én olyan 70-72%-ra tettem a teljesítési arányt, de túlbecsültem. A statisztika szerint 67,5778% lett a vége.

VÉLEMÉNY: A Kinizsi Százas csoportban feladásról beszámoló túrázók, futók 90%-a az én olvasatomban a menetidő erőn felüli lefaragása miatt faragtak be.

TISZTELETKÖR: Elismerés illeti azokat, akik olyan fizikai és szellemi szintre hozták fel magukat, hogy 2023 május 20-án reggel jó eséllyel indultak a Kinizsi Százas teljesítménytúra sikeres teljesítéséért. A szervezőknek, rendezőknek, szponzoroknak, és nem utolsósorban az önzetlen segítőknek pedig köszönet jár.

Ottorino

NEMZETI ÜNNEP A LEGNAGYOBB TEMPLOMBAN A TERMÉSZETBEN

06:00-kor, a menetrendben feltüntetett időpont előtt ér a busz Szomorra 2022 október 23-án.Egy túratárssal sietünk a Szomori Sportcsarnokbéli rajthelyre, hogy indulhassunk a Szomori Teljesítménytúrák 56-os távján. A sportcsarnokban régi kedves túratársakkal üdvözöljük egymást. Ők korábban és nem tömegközlökődve jöttek, ezért már indulófélben vannak.

A nevezési procedúra után egyedül rontok ki az éjszakai sötétbe, és vágok neki a számos túráról ismert Kakukk-hegynek. A Hold csak egy vékony sarló. A csúcskőnél csak a rövidebb távoknak van ellenőrzőpontja, ezért haladéktalanul megkezdem az ereszkedést. Világosodik. Néhol kissé áttetsző ködtenger borítja alant a tájat. Valaki telefonnal készít videót, vagy panorámafelvételt; a gyengénél gyengébb fényviszonyok miatt kétségeim vannak a sikerességéről. Meredeken tipegek lefelé; a morzsalékos köves részeken meg-megcsúszok. Egyébként a talajviszonyok kiválóak a túrázás szempontjából. A nyári kisült fű kövérré és harsogó-zölddé változott, és most nedves az előző napi esti esőtől. Az Anyácsai-tónál van az első ellenőrző- és egyben etetőpontunk. Menet közben burkolom be a ponton kapott péksüteményt, ami nem könnyű feladat egy szántóföldön bukdácsolva. A szántóról egy raklap hídon kelek át egy kis éren. Amióta errefelé túrázom, itt mindig is raklap volt a híd. Most két újszerű tölti be ezt a funkciót. A régiek korhadt maradványai a mocsárból kandikálnak ki. Egy lankán kaptatok felfelé. Az utánam jövő hölgyhármas csevegését egyre távolabbról hallom. Visszafordulok, és a vékony törzsű fák közt látom, hogy túlmentek a raklapos letérésen. Elbődülöm magam. Meghallják, és trillázó kacagások közepette rálelnek a szalagozott beugróra. A domb másik oldalán jól siethető hosszú földút vár, ami egy aszfaltos útba torkollik, ami pedig elvezet a Zsámbéki-hegyen álló Zsámbéki Színházi- és Rakéta Bázis bejáratához. Itt csak a 23-asoknak van ellenőrzőpontja, de ez nem zavar abban, hogy lejmoljak egy zöldalmát a pontőröktől. Lefelé baktatva eszem meg a lédús, ropogós gyümölcsöt. A cserjékkel övezett útról fennsíkra érkezem, ahonnan már rálátni Zsámbékra. Útvonalunk becsatlakozik a sárga sávval jelzett turistaútba, amin amennyire tudok lesietek a Matyi Kultúrbisztróhoz, ami a következő ellenőrző- és teáztató pont.

Meglepetésemre még ott teáznak az utoljára a sportcsarnokban látott túratársak: Kákonyi Irénke, Lénárt Marianna, Végh Gyula, Mikonya György, Tóth Ferenc és Asboth György. Nyakalok én is egy pohár meleg teát, és a csapathoz csapódok. Most veszem csak le a már régen kikapcsolt fejlámpámat, mert erre külön nem szakítottam időt. Azért a nagy sietség, mert az 56-os változaton még nem voltam, és tekintve a szomori ritka és hektikus buszközlekedést, nem mindegy, hogy mikor érek célba. Együtt indulunk tovább lefelé, a romtemplom felé, hogy a szomszédságából ismét felkaptassunk a sárga sávhoz, utána pedig a zöld falevél jelezte hullámvasúton elrobogjunk az Óriások lépcsője felső végéhez, ahol pecsételtetés, alma és édességszelet a sorrend.

Lefelé koptatjuk a tényleg óriási mészkő-lépcsőfokokat, majd hosszasan menetelünk traktorok által keményre döngölt földúton. Tökéletes rajta a haladás, de megjegyzem a többieknek, hogy ennek a kötött, agyagos talajnak elég egy tizenöt perces kiadós eső és pocsolya meg sártengerré változik az egész. A hosszú oldalú cikkcakkok és hullámvasutak után látom a távolban a hegyeket, amelyeken össze fogjuk hozni az 1412 méteres szintemelkedés nagyját. Egy országút menti ellenőrzőponton többféle pálinkával kínálják a túrázókat, de nálam még nem jött el a lazulás ideje, és csak egy pár szál ropit csípek ki egy kínálópohárból, majd egy újabb ropogós almával kísérem le.

Dimbes-dombos útszakasz következik sok éles irányváltással, úgyhogy már azt sem tudom, hogy merre van az arra. Szalagozás és túratársak nélkül elveszettnek érezném magam. Itt jegyzem meg, hogy a szalagozás és az útirányt mutató táblák kihelyezése hibátlan. Amikor meglátom az Epöli-Kőszikla dombjait, amelyek egy pici túlzással darabonként Gellért-hegy méretűek, akkor már tudom, hogy nem kell aggódni, hogy kevesebb lesz a szint a beígértnél. Az hagyján, hogy meredek, mert az emelkedőket szép lassan le lehet küzdeni. A bökkenő az, hogy a felvezető köves ösvényt cross motorosok U alakú keskeny vályúvá mélyítették, amelyben csak manöken lépésekkel lehet előrehaladni, folytonos egyensúlytartási problémák közepette. A melegen sütő Nap -  aminek különben fölöttébb örülünk – sem könnyíti a kaptatást. Az utolsó epöli bucka csúcskövénél kódot írunk itinereinkbe, majd meredeken lefelé ereszkedünk, miközben lassanként megfizetjük a felgyülemlett oxigénadósságot.

Először földek mellett, majd műúton jutunk el Epölre, a Sportpálya Büféhez. Pecsételtetés előtt ki akarom dobni a cipőmből, ami nem odavaló, de a leülésnél sikeresen felborulok a libikókát játszó sörpaddal együtt. Ha pálinkáztam volna, akkor az isten sem mosná le rólam, hogy max vagyok. Szerencsére a dús fűben nem esett bajom, csak egy kicsit törekes lett a pólóm hátulja. Az itt kiosztott gulyásleves vérré válik. Búcsúzóul iszom egy pohár teát is, aztán elindulunk Epöl felvége felé, ahol a zöld háromszög jelzés mentén balra emelkedni kezdünk egy újabb hegyre, az Őr-hegyre. Ez egy rohadtul trükkös emelkedő. A fák között átkéklő ég abba a tévhitbe ringat, hogy már csak pár lépés, és fent vagy, de a következő kanyar után még meredekebben folytatódik az emelkedő. A harmadik ilyen után felhördülök, hogy még egy emelkedő, és sikítófrászt kapok. Gyula megnyugtat, hogy ez lesz az utolsó. Odafönt a csúcson zsírkrétás kódfelírás után zuhoghatunk lefelé a Bajna Pincesor ellenőrzőpontra.

Pecsételtetés és frissítés után, mialatt Bajna csücske felé tartunk megállapítjuk, hogy micsoda egy ronda nagy hegyről jöttünk le az imént. Bajna érintése után át kell kelni az országúton, ami nem egyszerű, mert itt valami kalóz motorkerékpár-gyorsulási verseny lehet, annyira száguldoznak errefelé a jövő szervdonorai.

Hosszadalmas dűlőutazás következik. Itt már csak az erőltetett menetre koncentrálódnak a léptek. Jó darabon a Gyermelyi Zrt. tornyai látszanak előttünk, amelyek egyáltalán nem akarnak közeledni. Felüdülés, amikor végre a szalagok bevezetnek az erdőbe. Az avart rugdosva jutunk el egy újabb zsírkrétás kódfelíró ponthoz. Latolgatjuk, hogy milyen messze van még az utolsó ellenőrzőpont, és hány órakor fogunk célba érni. Földúton jutunk el egy elágazáshoz, ahol újszerű aszfaltúton folytatjuk utunk Gyarmatpuszta felé. Egy útmentén álló rocker-motoros hajrázik nekünk, és azzal biztat, hogy már a célegyenesben vagyunk. Ez azért túlzás. Gyuri falból megkéri, hogy vinné már el Szomorra. A motoros komolyan veszi, és szabadkozik, hogy az utasára vár. Csak remélni tudjuk, hogy nem egy teljesítménytúrázó technikai segédlete ez a motoros.

A flaszteren csattogunk el a gyarmatpusztai nagy pihenőréten székelő ellenőrzőpontig, ahol jól jön egy nagy pohár meleg tea. Sapka, sál, pufikabát a pontőrség öltözete, mi pedig pólóban izzadunk. Persze, tapasztalatból tudom, hogy milyen pontőrként egy helyben órákon keresztül silbakolni. Megint fel kell szívnunk magunkat, mert ki kell mászni innen a Szőlőhegyen keresztül Gyermelyre. Egy régebbi Turul túrán úgy tűnt, hogy ellenkező irányból hosszabb az emelkedő, most viszont az az érzésem, hogy ebből az irányból sosem akar lejtőbe átmenni a kaptató.

Leérve a községbe keresztül kell vágni rajta. Az enyhén emelkedő Tabán utca egyik portáján valami rettentően büdös műanyagot égetnek. Na igen; jólesik mélyen beszívni a friss vidéki levegőt. Az utca végén a Szomor felé vezető országútra térünk. Az erősen emelkedő flaszterkígyón gyakran kell letérnünk a padkára az autóforgalom elől. Örülök, amikor meglátom az útmenti fehér keresztet a korpusszal, mert tudom, hogy onnan már tényleg csak le kell gurulni Szomorra.

A lakott területre érve minden kutya minket akar megenni a kerítésen keresztül. Az egyik fel, alá rohangál a kertben és a házhoz érve a falnak ugorva indul vissza; ezen jót vidulunk. A templomtól már csak pár perc a cél. Erősen szürkül, de nem kell ma már ismét beüzemelni a fejlámpáinkat. A sportcsarnok ajtaját egy perccel 18 óra előtt tépjük fel. A buszmegállóba indulás előtt van idő a díjazás átvételére, sőt még egy mézes almalé elfogyasztása is belefér.

Jó társaságban, jól telt ez a szép nap, de még hátra van az afterparty, a hazautazás.

Ottorino

12 ÉV UTÁN ISMÉT NEKIVÁGTAM

a Szent Iván éji Sóút Extra 50-nek. A monotóniatűrés netovábbja ez a túra.2022.06.18-án, szombaton, 21:00-kor indulunk Szolnok vasútállomásról Bódai Mária és Présel Boglárka társaságában. Többedmagunkkal Dienes Áron nyomába szegődünk, hogy ne kelljen rögtön az itiner leírását silabizálnunk. A város elhagyása után bekapcsoljuk lámpáinkat, és a kültelkek után megérkezünk első ellenőrzőpontunkra. Innen már a történelmi sóúton folytatjuk, hol zúzalékköves, hol poros földúton. Egy felüljárót megmászva már meg is van a túra össz szintemelkedésének 90 százaléka. A Pléh-Krisztust, ahol a személyzet nélküli ellenőrzőpont volt, nem is vettem észre a sötétben. A következő EP után csak a fejlámpánk fénykörére meredünk a végtelen aszfaltúton. Színesítésnek a kilométerenként felállított "szarvasveszély" KRESZ táblákat számoljuk. Megjegyzem a többieknek, hogy innen nincs semmilyen menekülési út a pusztában. Félelmetes. Egyszer megállunk, hogy Mária monokulárjával megnézzük a bolygóegyüttállást, de csak a nagy, sötétsárga Holdat tudjuk szemügyre venni. A következő pont, a Pokoltanya, az egyike a kevés megmaradt emlékeimnek a 12 évvel ezelőtti túráról. Gyakorlatilag egy nagy fedett pihenő ahol pár percre megállunk frissíteni. A közvetlen szomszédságában levő útvillánál majdnem sikerül eltévedni, de ránk szólnak, hogy balra menjünk, ne jobbra. Szokatlan, hogy a hosszú, monoton flaszter után kanyarog a földút. A távolban egy megvilágított gazdasági épület előtt a gabonánál magasabb növénycsoport kontúrját is ki lehet venni. Évszázadokig tart, míg az épület mellé érünk. Jobb-hátra nézve rá lehet fogni, hogy már pirkad. Tápiószelén már hellyel közzel támaszkodhatunk a közvilágításra. A 33-as táv céljában, a Faház bisztróban megkapjuk az odáig szóló emléklapot, kitűzőt és a hátralevő táv pecsételőlapját valamint térképvázlatát. Elvileg csak 04:00-kor lehet továbbindulni, ezért van egy kis időnk, hogy az itt kapott bónt frissítőre váltsuk. Én egy otthonról hozott szendviccsel is pótolom a kalóriát, bár idáig majdnem minden ellenőrzőponton kaptunk édességet. Közben Kovács Barbi egy app segítségével megmutatja, hogy hol van az égen a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Már majdnem mindenki elhúzott, szerencsére Varjas András megvárta míg végzünk a frissítéssel. A továbbiakban az ő tapasztalatára hagyatkoztunk térképolvasás, útvonalkövetés tekintetében. Totál felüdülés, hogy már nem a sötétben kell caplatni. Nem zavarják felhők a napsütést, már a korai órákban is érezhető a Nap ereje. Itt már vannak fák is. A rendezett sorokba ültetett nyárfák törzseiről verődik vissza a közéjük betűző napfény. Nyaraló jellegű épületek is kezdenek feltünedezni. A Szelei úton figyeljük, a csökkenő házszámozást. A hosszú, egyenes út végére egy mozgó alakot vizionálok, de mire nagy sokára odaérünk csak egy tereptárgy az, és nem is mozog. A táv csökkenésével fordítottan arányos a jó hangulat. Az útkanyar után tábla jelzi az irányt Tápiószentmárton strandfürdője felé. Ez még nem a "mi" strandfürdőnk, de abban az irányban van az utolsó ellenőrzőpontunk, ahol megint csak frissíthetünk. Az aszfaltról nemsokára betérünk a fák közé. Itt mély homokra számítottam, de teljesen elviselhető a haladás. Kutyaugatás hallatszik, lakott terület van a közelben. A homokos utca egyik kanyarja után egy kuvasz jellegű, keverék kutya ugat. A gond az, hogy nem a kerítésen belül, hanem szembe velünk a homokos úton. Elrettentésnek a sor elejére megyek a botjaimmal. Nincs szükség bothasználatra, mert ahogy közeledünk, a kutya egyre jobban hátrál, majd végül egy kerítés mögül ugat mérgesen, amíg el nem haladunk a területe mellett. András nézi a térképet, már csak néhány cikk, és néhány cakk van amit még be kell járnunk, hogy Nagykátára, ott is a strand elé érjünk.

A bejáratnál Lipák István főrendező fogad, és adja át az emléklapokat. Én kapok egy "100 km a Sóúton" jelvényt is, mivel másodszor teljesítettem a Sóút Extra 50 kilométerét.

Következik a túra fénypontja, a strandolás. Le lehet dobni az átizzadt holmit, és fürdőruhát lehet húzni. Csodálatos érzés. A zuhanyzóban csak nehézségek árán tudom lecsutakolni a fekete retket a lábaimról. Tisztálkodás után irány a jódos gyógyvíz. Remekül lelazítja az izmokat, kezeli az egyoldalúan igénybe vett ízületeket. A brüggölés, anekdotázgatás, a társadalmi élet után a tisztesség kedvéért átmegyek a feszített víztükrű úszómedencébe és leúszok egy jelképes 200 métert, ha már ilyen messzire eljöttem egy strandolás kedvéért. Amikor kezd komolyan szaporodni a strand közönsége, lassan szedelőzködünk. Számunkra vége ennek a tökéletes afterpartynak.

Itt jegyzem meg, hogy a rendezés, az ellátás osztályon felüli volt, a rendezőség, pontőrség pedig szívélyesen fogadta a résztvevőket.

Ottorino

13 + 1.

No, nem a Totón értem el telitalálatot. Nem is érhettem volna el, hiszen nem totózok. Eleve rossz, ha valamit meg kell magyarázni, de a magyarázat a következő: a teljesített Kinizsi Százasaimat adja ki az összeg. A világjárvány kitöréséig zsinórban 12-szer vettem részt sikeresen a rendezvényen. Csetneki Sándor, hogy életben tartsa a Kinizsi szellemét, 2020-ban meghirdetett egy nem hivatalos (meghatározott objektumokat szelfi-üzemmódban, órával lefotózós), egyénileg teljesíthető százast, amit abban az évben megcsináltam, és akkor lett a tizenkettőből 12+1. [Sándor nagyon szép oklevelet írt róla minden sikerrel teljesítőknek.] Hivatalosan az idei, a 2022.05.28-29-es K100-am volt a tizenharmadik, így jön ki végül a 13+1.

Nagy izgalommal készültem a mostani Kinizsire, annál is inkább, mert útvonal-változtatásokat iktattak be, és ezek közül az egyik gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy heggyel többet kell megmászni. Később részletezem.     

Az elsők között érkezem a Víziorgona utcai Spar elé 2022.05.28-án korareggel. Leülök egy padra és früstükölni kezdek. Reggelim egy túrós táskából és egy malomkerék méretű kakaós csigából áll. A csigából hulló barna massza morzsájával már az első percben sikeresen össze is kenem a Kinizsi tiszteletére frissen mosott dzsekimet. Egy arra járó banyatankos néni jó étvágyat kíván, és megerősítést kér arra nézvést, hogy tényleg szombat van-e, mert nem tudja mire vélni azt a sok, az iskola előtt tobzódó gyereket(!). Amikor a tejeskávé vége felé járok, már egyre sűrűbben szállingóznak az emberek a Spar felé.

Repül az idő, a rendezők már hozzák a fehér műanyag asztalkákat és alakulnak a sorok a két indítópont előtt. A legkorábbi rajtolási időpontnál, 06:40-kor csipog a kártyaleolvasó, és az élő legenda Samu Piroskával, valamint Szabó Tamás dr. úszó- és túratársammal és Inczédi Zoltán (első bálozó) túratársammal nekivágunk a pandémia utáni első K100-nak.

Borult az ég, nincs meleg, de már a rajtban pólóra lehet vetkőzni, mert az emelkedős Kőbánya utcán hamarosan megfelelő lesz a fűtés. Az első néhány kilométeren még együtt haladunk, anekdotázgatunk, de nem alkotunk zárt csoportot, mindenki a „saját ideje terhére” áll ki a bokszutcába, stb.

A Kevély-tetőn akár már izzadni is szabad. Megkönnyebbülök, amikor már lent, a Kevély-nyeregben sóhajthatok egy nagyot. Sikerült egyben lejutni a meredek, fényesre polírozott kövekkel tarkított lejtőn; agresszív előzést nem tapasztaltam. A Hosszú-hegyi, első ellenőrzőpontig is minden flottul, zökkenőmentesen zajlik, hamarosan a Szántói-nyeregben találjuk magunkat, ahol rendezői irányítás mellett kelünk át a forgalmas műúton.

Az első változtatás az évek óta megszokott útvonalhoz képest egy kitérő a Trézsi-kúthoz. (Lehet, hogy Moldova „Fontana di Tréfli” elnevezése ihlette meg a kút keresztapját [anyját].) Ez a kitérő hasznosnak mondható, mert a forrás még a viszonylagos szárazságban is működik, lehet vizet vételezni. Kissé lassítja a dolgot, hogy akad olyan, aki fejet is mos és/vagy több hólyagot tölt meg egymaga. Nem baj, ennyi még belefér. Mérem az időt: öt másodperc alatt tölti meg a forrás a poharamat. A szerpentinen felfelé kanyarogva a szürkén borult eget fokozatosan fehér, habos felhők tolják félre, de meleg még mindig nincs, kellemesen jár a levegő. Egy kiránduló család a sziklafalnak támaszkodva enged utat a mezőnynek, de szólok nekik, hogy induljanak csak tovább nyugodtan, mert még ezer ember követ minket.    

Nem valószínű, hogy tudják, mi folyik itt, de kedvesen mosolyogva tűrik az emberáradatot. A szerpentin felső vége környékén szembe velünk ereszkedik a sziklás úton egy biciklis. Na, ő is jól megválasztotta az útvonalat, és az időpontot. Kellemes, pihentető az árnyas, kissé hullámzó út a Nagy-Szoplák alatt, a Pilis-nyeregbe levezető elágazásig. Megjegyzem Zolinak, hogy jók vagyunk, mert hagyományosan kb. délben szoktam ideérni, és még háromnegyed tizenkettő sincs. A bőséges reggelinek köszönhetően még nem vagyok éhes, de alapszabály, hogy egy ilyen hosszú úton enni kell, még ha nem is mindig esik jól; a kalóriapótlásra fokozottan oda kell figyelni. Megéri. Tehát a rituálénak megfelelően (duzzogva) nekilátok a jól megsózott kínai nudliból és rántott csirkemellből álló ebédemnek. Végezetül Apenta plusszal öblítem le az ételkülönlegességet. Megindulunk a Kétágú-hegy „lejárata” felé vezető hosszú úton. Amikor elfogy az erdő, bizony elő kell venni a sapkákat, mert a vékony felhőkön már átsüt a Nap. Hiányolom, hogy Kesztölcön nem álltak ki a levendulafröccsös-standdal. Valószínűleg már nincs elég reklámértéke számukra a Kinizsi Százasnak. De nézzük a jó oldalát: köszönjük az eddigi alkalmakat. Sajnos az Akácfa utcában nem mutatkoznak a slagozó kislányok, de az adagolópisztolyos locsolócső ki van vezetve az utcára a túrázók örömére. Minden folyadékpótlási lehetőséget kihasználok, itt is lenyelek egy pohár vizet. Elgondolkodtam, amikor a túra hivatalos lapján a vízvételi helyek felsorolásánál megláttam a ezt a lehetőséget. (…)

A CBA zárása előtt tíz perccel érünk Dorogon a bolt elé. Betérve mindketten egy-egy 1,75-ös Coke-ot emelünk le a polcról. Szerintem egész héten nem volt akkora forgalma az üzletnek, mint amekkorát ebben a pár percben, vagy órában a K100 mezőnye generált. Kiürült flakonjainkat feltöltjük kólával, a palackban maradt mennyiséget pedig elszopogatjuk. Frissítés után elszánt ábrázattal, nagyokat böffentve fordulunk a Nagy-Gete irányába. Ezúttal nem ejtjük útba a dorogi temetőt, mert nincs akkora hőség, hogy be kellene vizezni a sapkáinkat. Megfelelőek a körülmények, jó tempóban, megállás nélkül fel tudunk menni a getei ellenőrzőpontra. Pecsételtetés után félreülök az árnyékba egy kőre és ökölbeszorult arccal egy nagy csipet egyszerű konyhasót fogyasztok, majd kólát küldök utána. Van nálam recept alapján, patikában, sportcélra összeállított sókeverék is, de azt most nem merem felhasználni, mert a múltkor, úgy felkavarta és felpuffasztotta a gyomromat, hogy okádás közeli állapotba kerültem. Most azért fogyasztok sót, mert felfelé jövet éreztem, hogy a jobb lábikrám néha enyhe, de fenyegető behúzással jelez, és a bal bokám hajlító izma is mintha kissé görcsölgetne a lábfej környékén.

A Getéről lefelé egy lassabb vonat mögé kerülök, de egyáltalán nem bánom, sőt, örülök a megfontolt ereszkedésnek ezen a veszélyes lejtőn. A majdnem új, alig 270 km-t ment terepfutó cipőm talpa még így, a legnagyobb elővigyázat mellett is a meg-megcsusszan néha a száraz, görgőköves lejtőn. Az ezt követő, Mars-béli tájat idéző, babafej méretű kövekkel teleszórt vályús út is igénybe veszi minden idegszálamat. Ennek az alján az útvonal-változtatások miatt most nem balra megyünk a kék keresztet követve, hogy a löszfal megmászásával feljussunk a Katlanba, hanem jobbra a kék sávon csontig lemegyünk Tokodra. Egy tagbaszakadt Mikulás húz el mellettem az utcán, pedig ilyen távnál még nem szoktam hallucinálni. Amikor ezt szóvá teszem, azt mondja, hogy ő nem látomás, hanem igazi. Ő a Laci Mikulás. Jujj-jujj! Van baj. Jó lenne már a sarki hidegvizű nyomós kúthoz érni. Mindenképpen kivárom a soromat, hogy ihassak egy pohár pezsgőtablettásés vizet. Persze feljebb is van egy nyomós kút, ahol senki sem frissít, de arról megfeledkeztem. Innen lentről kell felcsűrni a Hegyes-kő oldalába. Ezért írtam azt a beszámoló elején, hogy egy heggyel többet kell megmászni, mint az ezt megelőző alkalmakkor. Valahol még a tokodi vízvétel előtt találkoztunk össze megint Tamással és Zolival, most együtt támadjuk a Hegyes-kő oldalát. Csalóka, mert lentről nem látszik, hogy mennyire combos az odajutás, de nyilvánvaló a szintemelkedés-többlet az előző Kinizsi-útvonalhoz képest. Néhányan félre is állnak a cserjésben pihenni, frissíteni. Pozitívum, hogy odafönt is van ellenőrzőpont, így nem kerít hatalmába az az érzés, hogy hiába másztunk fel. Maga a főrendező úr is mutatkozik a pont környékén. Ez megnyugtató. - Jó napot kívánok. Innen a Hegyes-kő tövéből, az árnyas EP-től ki kell mászni a lejtő kezdetére, és onnan ráfókuszálni a Tokodi pincék alatti, cérnaszál vastagságú műutakra. Úgy érzem, hogy soha nem tudok arra a szintre lesüllyedni, de aztán mégis. Beülök a leéréstől számított 300 méterre álló, „Tokodi pincék” buszmegálló bódéjába és betolok egy EnergyShotot, hogy majd a Mogyorósi-kősziklára egy szuszra fel tudjak menni. Egy korty kóla után gyorsan szedelőzködök, mert minden elhaladó túrázó megnéz. Nehogy már azt higgyék, hogy a buszra várok!

Nagy légzési frekvenciával, de folyamatosan haladva gyűröm magam alá a Kősziklához vezető keskeny, vályús ösvényt. A Kősziklától Mogyorósbánya felé Fekete Zoltán túratársammal ereszkedünk beszélgetve, de a temetőnél elbúcsúzok tőle egy másik rituálém miatt. Köszönésképpen azt kérdezi, hogy: „Ki fogja hazatolni a biciklit?” A temetőben van víz, van kényelmes pad, van nyugalom, és ami a legfontosabb: nincs tömeg. Elfogyasztok néhány falat apró szemű (utánsózott) tepertőt, és izotóniás pezsgőtablettát oldok fel egy pohár friss vízben. Megint a kirakatban ülök. Úgy áll a pad, hogy aki elmegy a temető előtt, az szembenéz velem, figyeli, hogy mit csinálok a rács mögött.

Leballagok Mogyorósbányára, és a buszmegálló előtt megmentem Kiscsibész túratársamat attól, hogy elmenjen a Kakukkig meg vissza, mert nem tudta, hogy idén nem ott van az EP, hanem a közeli iskolában, ami útba is esik. Az iskola udvarán sörpadok vannak felállítva, lehet levest enni, vigadni, stb. Én az imént már felfrissültem a temetőben, ezért pecsételtetés és csippantás után csak odaköszönök az asztaloknál ülő Piroskának és Zolinak (Tamást nem látom), aztán továbbállok. Valahogy olyan érzésem van, mintha lemaradást kellene behoznom a ”Tokod-Hegyes-kő” című nehezítés miatt. Hozzájárul az érzéshez az is, hogy már rengeteg futó szaladt el mellettem (volt, aki háromszor is). Nem szaggatom az istrángot, csak nyomulok folyamatosan. Eddig is csupán a ki- és befelé irányuló anyagcserék okán álltam meg.

Az mindig bosszant, ha az Öreg-kői pihenőbe nem telepítenek ellenőrzőpontot, mert azzal egy nagy kispistázási lehetőséget teremtenek mind táv, mind pedig szintemelkedés tekintetében. Most sincs senki az erdei bútoroknál, csak néhány srác közeledik szemből sziklamászó-felszerelésekkel. A Péliföldszentkeresztre való leereszkedésem után is csak annyi időre állok meg, amíg iszom két pohár csodálatos forrásvizet; az első pohár csak sima víz, a második egy IsoSport pezsgőtablettás. A büfé épülete után látom, hogy örvendetes módon nem a szaléziak sportpályája mellett özönlik le a tömeg az országútra. Lehet, hogy fent lezárták a sportpálya kapuját, nem néztem utána, de az a lényeg, hogy most szabályosan, kis kitérővel, a Templom melletti kék jelzést követve megy mindenki az idősek otthonához vezető rövid lejtő felé. Amikor a templom kapuja előtt haladok el, zenés hallelujázás hangjai szűrődnek ki. Én feltehetően majd csak sokkal később, Tatán fogok hallelujázni, de piszkosul.

Újabban a Péliföldszentkereszten átmenő műúton, a Kökényes-hegy felé tartó kék jelzést a flaszter mellől egy darabon bevitték az erdőbe. Ez úgy néz ki, hogy először átmászol egy szemeteszsákos kupacon, aztán facsonkokkal tarkított keskeny ösvényen kanyarogsz az országút mellett-fölött. Látszatmegoldás. A Kökényes-hegy egyre magasabb, akárcsak a többi társa. Átbukva a csúcsán, majd leérve róla, a Bika-völgyben, a műút mellett a Multinavigátor jóvoltából a Pilis-nyeregben kapott névjegy felmutatásával lehet csipegetni néhány falatot. Én itt is a folyadékpótlásra helyezem a hangsúlyt. Piroskával és Zolival vágunk neki a hosszas emelkedőnek a távvezeték alatt. Amikor a műútról befordulunk az erdőbe, Zoli feljajdul, az emelkedő láttán, pedig még nem tudja, hogy ez még csak egy kisebb fajta ízelítő. Lassan felérünk a Vaskapu hajtűkanyarjához, majd később egy sötét erdőrészlet után leérkezünk Pusztamarótra, ahol egy padon frissítünk és előkészülünk az éjszakai száguldásra: akkuk a bőröndből a fejlámpába jelenet. Megeszek egy zsebkávé bonbont, de egy másik is utánakívánkozik. Nagyon finom, de főleg hasznos; később nem kerülget majd az álmosság.

A Kis-Gerecse oldalában a sűrű növényzet miatt már meg kell gyújtani a fejlámpákat, pedig még csak erősen szürkül. Olyan átható medvehagyma illat terjeng, hogy ezt még a kovidosok is megérzik. Az út állagát tekintve változatlan minden; a mészkőtömbökre nem tud feljönni semmilyen gépjármű. A Gerecse üdülőtől kezdődően viszont szanaszét van traktorozva a széles út. Nem is olyan régen ezen a szakaszon némelyek menetközben bealudtak, olyan sima volt az út, most pedig minden négyzetcentiméterére oda kell figyelni. Annyira a földre koncentrálok, hogy nem vettem észre a Schandl-hársat, pedig azt mindig megcsodálom, amikor arra járok. Megváltás, amikor rengeteg bukdácsolás után egy ösvény balra letér a felgyúrt és megkötött sáros útról a következő pontunk felé.

Bányahegyre érve az az első dolgom, hogy a lajtos kocsinál csapoljak egy pohár vizet, majd pecsételtetés után kérjek egy pohár ellátmány teát. Flakonba utoljára Dorogon töltöttem kólát, és most sem tartalékolok folyadékot, hogy ne kelljen fölöslegesen cipelni. Még így is az az ábra, hogy azt a második adag kaját, amit a Kinizsire szántam, azt is végig fogom cipelni 100 kilométeren.

Bányahegy után egy kis éjszakai-erdő-hangulatra vágytam, de nem élhetek át ilyet, mert mindig jön olyan társaság, amelynek a tagjai végig hangosan, megszakítás nélkül társalognak. Félreértés ne essék! Természetesen nem várom el és nem is várhatom el senkitől, hogy megkukuljon éjszaka az erdőben, de úgy vélem, hogy ilyenkor már elég egy-egy csendesebben odavetett félmondat. Még az a szerencse, hogy politikáról eddig nem hallottam beszélgetést. Eszembe jut a 2020-as, nem hivatalos teljesítésem, amikor az éjszakai erdő neszeit hallgathattam. Van, aki fél egyedül az erdőben, de nekem az maga volt a teljes beleolvadás a környezetbe.

Egy német, meg egy németül beszélő túrázóval már Péliföldszentkereszt óta előzgetjük egymást. Kínomban már röhögök magamban, mert egy kilométeres körzeten belül tudni lehet, hogy merre járnak éppen. A Vértestolnai műúthoz érve nem látok olyan sok depós kocsit, mint amennyi itt szokott parkolni az út szélén. Helyes kis gyerekek is állnak az autóknál, és lelkesen hajráztak minden érkező túrázónak. Megkérdezik, hogy ki, mikor indult. Biztosan a felnőttektől hallották, amikor azok érdeklődtek valakitől a rajtideje felől. A műút után az általam vártnál jobbak a terepviszonyok, kikerülhetetlen sár abszolút nincs, ellenben a szárazabb részeken a fejlámpám fénykévéjében annyi por kavarog, hogy már a látvány is köhögési ingert vált ki.

Koldusszálláson, miután Rakk Gyula egy portrét készít rólam Ecce Homo címmel, a Tengerszem standján a tea, és a zöldségleves közül az utóbbiból kérek a poharamba egy adagot, amit az útról alig látható, félreeső pihenőbútornál fogyasztok el a maradék töpörtyűvel egyetemben. Következik a hajtűkanyar felé vezető, egyre erősebben emelkedő köves út a sárga jelzés mentén. (Váltottunk a kékről.) A Kis-réttől a további guruló köves emelkedőnek durálom neki magam. [[[Ránézve a szintábrára hihetetlen, de az itteni legmagasabb pont közel megegyező magasságban van a Gete-tető legmagasabb pontjával.]]] Hosszú, alattomos emelkedő után levisz a sárga jelzés az Arany-lyuki elágazáshoz, hogy onnan vissza kelljen mászni a bokafordító köves útra. Jól van, ez már nem ér meglepetésként. Le is baktatok a derékszögű jobbkanyarig, de onnan borzadály a felfelé vezető út, mert áprilisban, a Gerecse 50-et megelőző két napban bőségesen esett az eső, és a képlékeny állagú, agyagos talajra jött rá a G50 mezőnye és taposta (tapostuk) fel a sarat. Na most ez úgy kötött meg, hogy jóformán egy lépést sem lehet megtenni az úton botlás nélkül. Ilyen körülmények között érkezik a mondás hátulról, hogy „balról jövök”.

Hűűűűű! Na, most folyt le az utolsó csepp a betelt pohár falán. Hátranézés nélkül, ingerülten mondom magam elé:

- Egész nap az út szarabbik oldalán megyek, hogy a futók kényelmesen elférjenek, most már oldjátok meg magatok a problémátokat, ahogy tudjátok!

- Jól van, jól van, megoldjuk – mondja engesztelően egy hang hátulról.

Nemsokára, amint kicsit kiszélesedik az út mellém ér az illető. Ekkor derül ki számomra, hogy egyedül van. Egy darabon kedélyesen elbeszélgetünk erőnlétről, ízületekről, életkorról, felszerelésről, majd lassan elhúz mellőlem a saját tempójában. Visszaérek a köves útra, és már nagyon várom, azt a szakaszt, amikor elkezd erősen kanyarogni, mert az az utolsó EP közelségét jelenti. Még sokat kell erre várni, de végül ez is bekövetkezik.

A körtemplomnál a takaróval beborított Toplak Józsitól begyűjtöm az utolsó bélyegzést. Már kifejezetten hideg van, de nem mozdul a levegő, ezért továbbra sem veszek föl semmit a pólóra. A következő felvonás mottója: „Lehetőleg ne ess bele a mély szurdokba!” Ezt stációtól stációig szem előtt tartom, és így sikerül is baleset nélkül előadnom a darab eme részletét.

Az is tradíció nálam, hogy odalent az örökmécseses kegyhely padján ülve idegkisimítás céljából megeszek, vagy megiszok valamit.

Most, ahogy a kegyhely felé közelítek a fényvetőmmel, egy hölgy ugrik fel hirtelen, guggoló helyzetből mögüle. Hát, nem tudom, hogy melyikünk ijedt meg jobban. Entschuldigung!

Már jó ideje elvesztettük egymást a kezdeti túratársakkal, de most - ma már többedszer – összefutok Jaskó Verával, országos (és országon túli) sporttársnőmmel valamint az ő túratársával, s így nem kell egyedül végigcsattognom a hosszú, unalmas és fájdalmas flaszteren a Baji Szőlőhegytől Tatáig.

Érzékenyek a lábujjaim és a talpam ujjakhoz közeli része, de nem hiszem, hogy akár egy legkisebb vízhólyag is hízna bárhol rajtam. Úgy tűnik 100 kilométeren is jól muzsikált - váltás nélkül(!) - a Pilis 50-en már letesztelt duplarétegű (Dekás) zokni lanolinos talpkenéssel megtámogatva.

Korán érünk be a célba, még sötét van. Én még ilyen rövid idő alatt nem teljesítettem Kinizsi Százast. (És tuti, hogy nem is fogok.) Nem írok időeredményt, mert amikor én olvasok, vagy hallok ilyet, a mondat végére érve már nem is emlékszem rá. Ezért érzékeltetésnek elég csak a sötétség, mely ápol s eltakar. A díjazást egy kedves úszótársnőmtől Weöreös Tünditől veszem át, majd diadalittasan, vagyis diadaléhesen az ebédlőbe vonulok, és menten felszippantok egy tányér ellátmány gulyáslevest. A több órával előttem célba ért sporttársam Kiss Pisti (Nomen non est omen.) letétbe helyezte számomra Tündinél a kajajegyét, ami már itt lapul a zsebemben. Ennek a lezabálásával megvárom, Zolit, akivel a kanalas reggeli után rögtön „rohanunk” a Tóvároskert vasúti megálló irányába. Az úton szembe jön Tamás, aki még így is tetemes szintidőt fog benthagyni. Kölcsönösen gratulálunk egymásnak. A vonatra várva Piroska is előbukkan a hangtompító színfalak mögül; úgy döntött, hogy nem pihen tovább az étkezdében, hanem megcélozza azt a járatot, amit mi is.

Nincs baj a járásunkkal, de lerozsdásodás miatt a Déliben mégis gondot okoz a vonat elhagyása, mert nem alacsonypadlós. Jó pár zombi – köztük mi is - száll le a vonatról, a kalauznők megmosolyogják a jelenetet. Bizony, még ez az utolsó felvonás is hozzátartozik a Kinizsi Százas folklórjához. Erőt, egészséget mindenkinek a következőhöz.

Ottorino

ILYEN KEMÉNY MÉG NEM VOLT

egyetlen Börzsöny Vulkántúra sem abból az ötből, amelyet ezt megelőzően lenyomtam. A mostani, a 6. mellett egyrészt azért döntöttem, mert már viszonylag régen, 2015-ben teljesítettem utoljára, másrészt esőmentes időjárást jeleztek a túra napjára, harmadrészt közösségi közlekedéssel megoldható volt a rajtba jutás és a cél elhagyása úgy, hogy a túra alatt nem azon kellett agyalni, hogy melyik buszt fogom elérni.

Túratársammal Inczédi Zolival a Királyrétre tartó buszon találkoztam spontán. Tervem, hogy a busz 06:30-as megérkezése után kb. 10 perccel már úton leszünk dugába dőlt, mert a Kastélyszálló hosszú folyosója már tömve volt indulni vágyó túratársakkal. Olyan 7 óra tájban végül sikerült elindulni.



Az autók által keményre döngölt havas szakaszt hamar magunk mögött hagyjuk. A hóba keskeny, csúszós ösvényt tapostak az előttünk járók, de az út szélén még van olyan letaposatlan sáv, amelyen csúszkálásmentesen előrejuthatunk.

Az igazi emelkedő az első ellenőrzőpont, a Cseresznyefa parkoló után kezdődik. Innentől már érezzük a gyakran vissza- és félrecsúszó lépések okozta plusz megterhelést. A hótakaró egyre vastagodik. Az eddigieknél sokkal kimerítőbb feljutni a 2. ellenőrzőpontra, a Nagy-Hideghegyre, a turistaházba. Iszunk egy-egy pohár teát. Megelőzőleg a pontőr a gyümölcslé és/vagy tea opciókat kínálta fel, és amikor a gyümlevet választottam, lenyúlt egy pálinkásüvegért. Köszöntem szépen, de még időben leállíttattam a mozdulatot, és inkább egy papírpohár teát választottam.

Zoli csúszásgátló macskákat illeszt a túracipőire. Én nem sok értelmét látom felölteni az eszközöket, mert a mély porhóban nem tudnak a kapaszkodó körmök fogást találni. A turistaház még nem bírt kiemelkedni a sűrű ködből. Nem élvezhetjük azt a látványt, mint amikor a tejfehér ködtenger fölött, napsütésben szikrázik a havas táj. Meredek lejtő után több magaslatot leküzdve támadni kezdjük a Csóványost. Egyre nehezednek a lépések, egyre meredekebben kell felfelé tartani. Hosszadalmas kapaszkodás után, váratlanul bukkan elő a ködfátyol mögül a csóványosi kilátó, ahol újabb bélyegzést kapunk itinereinkbe.

Egy fokkal könnyebb a haladás a Magosfáig, ahol szétválik a [P-] a [Z-] jelzéstől, és mi a [Z-]-n folytatjuk lejtős, de inkább hullámvasutas utunkat. A terepfutók csoportokban előznek. Megállapítjuk, hogy a túra résztvevőinek létszáma jelentősen megnövekedett az évek során, és úgy tűnik, hogy a futók kerültek túlsúlyba.

Egy viszonylag szélesebb útra érünk, de váratlanul meredeken balra felvág a jelzés egy keskeny, még ösvénynek sem nevezhető csapásra. Mi a lófilé?! Erről nem volt szó! Zoli nézi a telefonját, és azt mondja, hogy nála a [Z-] jelzés megy tovább a szélesebb úton. Az érkező Bubu sporttárs tájékoztat, hogy néhány hete változtatták meg a jelzés útvonalát ragadozómadarak fészkelőhelye miatt. Ezen a szakaszon az idők során már többször variáltak a vonalvezetésen, de idáig ez sikerült a legszopatósabbra. Eredetileg meredeken lefelé kellene tartanunk a Fekete-völgyi panzióhoz, ezzel szemben most százvalahány méteren mászunk meg különféle hegyeket. Ráadásul az út minőségét az jellemzi, hogy csak a felfestett turistajelzésekből lehet következtetni arra, hogy itt valami ösvénykezdemény van. A nagyobb gáz, hogy a lábnyomnyi letaposott ösvényen a meredek lejtőkön annyira csúszik a tömörített hó, hogy kénytelen vagyok én is felhúzni a macskákat. Keresek egy vízszintes faágat, amire ráülve elvégezhetem a műveletet. A korhadt faág persze rögtön leszakad alattam, és a hóban félig fekvő helyzetben veszem fel az eszközöket. Az úgynevezett Sas úton a Fekete-völgyig annyi meredek lejtőn kell lebotorkálni, hogy a sok fékező erőfeszítés igencsak megviseli a térdeimet. Ezen közben a sasokra és egyéb ragadozómadarakra annyi és olyan durva átkokat szórok, amitől egy vérbeli természetvédő agyvérzést, de minimum szívinfarktust kapna.

A panzióba lépve illendőségből levesszük a vasakat, és pecsételtetés után sorozatban toljuk be a zsíros kenyereket valamint a pohár teákat. Sokat kivett belőlünk az idáig megtett út, és a továbbiakhoz is nagy szükségünk lesz a kenyérgőzre. Én úgy érzem, hogy kiment a lábaimból az összes erő, és ha lenne a túrának egy rövidebb változata, akkor menten átneveznék arra, de hát nincs ilyen.

Tovább indulunk. Felfelé menet egy keresztbe dőlt fára telepedve Zoli ismét felveszi a kapaszkodó macskákat. Én megint odázom a dolgot, mondván, hogy nemsokára nagy darab vulkanikus köveken fogunk bukdácsolni, és ott nem igazán lesz jó közlekedni vasakkal a túracipőmön. Zoli cselekedett helyesen, mert amikor két nagyobb kő közötti lejtőn ügyetlenkedek lefelé, megcsúszok, és egy fát elérni igyekezvén lepattanok róla. Hirtelen hanyatt fekve találom magam a havas kövek között. Alig bírok felkászálódni. Nyomban havária jelentést fogalmazok magamban: jól bebasztam a jobb csuklómat a fába, amit el akartam kapni; enyhe hámsérülés keletkezett rajta, de azon kívül, hogy fáj, nem történt semmi súlyos. Juszt is kitartok a macskátlan továbbhaladás mellett, és amikor ennek hangot is adok, a macska szóra Géza kutyája Csutora hátulról erősen ugatni kezd. Hosszadalmas hullámzás vár még ránk a Börzsöny nyugati gerincén: Jancsi-hegy, Hollókő. Persze az itinerben megígért csodálatos kilátásból nulla valósul meg a szűnni nem akaró köd miatt. Végre, valahára leérünk abba a nyeregbe, amiből meredeken kimászva elérjük a következő ellenőrzőpontot, a Salgóvárat.

Na, innen aztán még nyáron is veszélyes lekecmeregni, nemhogy most, a keményre taposott havon. Megadom magam; egy sziklának támaszkodva felveszem a macskákat. Még az eszközök segítségével is csak tipegve merészkedünk le a vár még megmaradt mellvédje mellett. A veszélyes szakasz után pihentető lejtő következik, ami már nagyon ránk fért. A lejtő egy enyhe útkanyarban emelkedőre vált; a Magyar-hegyet gyűrjük. Emlékeimben a hosszú emelkedőt egy jól siethető lejtő váltja fel, de feltehetően a vadkerítés miatt, amit itt látok jobbra, ezt a turistautat is elterelték egy keskeny, összevissza kígyózó csapásra, amelyet számomra érthetetlen módon süppedős sár fed. Lehet, hogy suttyomban még dolgozik a vulkán, az olvasztotta meg a jeget, havat. Magyaros káromkodásom mellett jutunk le a következő pontra, a Magyar-völgybe, ahol teát és csomagolt nápolyi szeletet kapunk, amit rögtön el is fogyasztunk.

Az utolsó, de nagyon hosszan tartó emelkedőnkbe kezdünk. Először egy széles, enyhén emelkedő úton megyünk, ami helyenként jéggel borított az erre közlekedő erdészeti járművek miatt. Észrevehetően szürkül az égbolt, már amennyit látni lehet belőle. Nem emlékszem arra, hogy ez az elnyúlt emelkedő ilyen hosszan tartott volna legutóbb. Amikor már lihegősre váltunk gyanút fogok. Itt valami nem stimmel. Hogy a bánatba bökhettük el Bányapuszta kulcsosházát és a mellette kezdődő meredek emelkedőt, amikor már számtalanszor megfordultam ott. Nem tudom. Hála a GPS-nek Zoli okostelefonján hamar megleljük a nekünk szükséges [P+] jelzést az Aklok-rétje közelében. Meg kell innom a doboz magammal hozott energiaitalt, mert úgy érzem, hogy nélküle már egy tapodtat sem tudok továbbmenni. Frissítés közben egy pár megy el mellettünk, akiken már üzemel a fejlámpa. Mi egyelőre kitartunk lámpa nélkül, mert még elég a hó ”világítása”. Aztán valamivel a Hanák-rét előtt mi is világot gyújtunk, mert hó ide, hó oda, a mélységeket már nem tudjuk kellően érzékelni az erősödő szürkületben. Nemsokára annak az emelkedőnek az aljához érünk, amelyiken csak araszolva, meg-megtorpanva tudunk felmenni. Csak az a tudat visz előre szakadatlanul, hogy nemsokára - ma már másodszor –, felérünk a Nagy-Hideg-hegyi turistaházhoz. Amikor az előttünk járó fejlámpák élesen balra kanyarodnak, örülünk, mert az a műút, amire felértek a sporttársak, néhányszor tíz méteren belül eléri az utolsó ellenőrzőpontunkat.

Bunkóság ide, tahóság oda, belépve már nem vesszük le a macskákat. Zoli leül egy kanapéra, de én inkább egy széken ülve fogyasztom el a teámat egy magammal hozott banánnal, mert a kanapé mélyéből csak nehézségek árán tudnék fölkelni.

A sífelvonó melletti, meredeken megyünk lefelé. Bizonyos erősség fölötti lejtőkön ijesztően fáj a bal térdem azok miatt az átkozott Sas úti, extrém lejtőkön való megeröltető fékezések miatt. Amikor viszont enyhül, és jól siethetővé válik a lejtő, gangolhatunk, ami a csövön kifér. Zoli számításai alapján a 18:25-ös busz elérése már esélytelen, de bizton számíthatunk arra, hogy beleférünk a szintidőbe. A Taxi-rét után a terepviszonyok lehetővé teszik, hogy még egy lapáttal rádobjunk. Meglepődök, hogy ezen a szakaszon már egyáltalán nem fáj a térdem, egy túrázót még meg is előzünk, ami egyáltalán nem volt jellemző ránk a túra alatt, sőt, éppen ellenkezőleg. Zoli időnként bemondja, hogy kb. milyen táv van még előttünk. Egyre nő a Kastélyhotel vonzása, és amikor kivilágított házakat veszünk észre, akkor már tudjuk, hogy győztünk.

Csupán 8 percet hagytunk bent a 12 órás szintidőből, és amikor a célban megjegyzem, hogy a siker érdekében mennyire belehúztunk, Károly Viki - aki ezúttal rendező –, azt mondja, hogy nem kellett volna annyira sietni, mert a hóhelyzet miatt a főrendező egy órával meghosszabbította a szintidőt. Sebaj, akkor ezt is a fegyvertények közé soroljuk.

Másfél óra múlva jött volna az utolsó busz, ami levitt volna Kismarosra, de Zoli ötlete nyomán kimentünk a parkolóba, ahol találtunk két olyan kedves autós teljesítőt, akikkel legurulhattunk Kismarosra, hogy egy órával korábbi vonatot érjünk el. A Nyugatiban könnyebben tudtam leszállni a vonatról, mint gondoltam (alacsony padlós). Utólag már mindketten nagyon hepik voltunk, örültünk, hogy nekivágtunk a nem kicsi feladatnak, ám a másnapra tervezett ”Magyarországi Forrástúrák a téli Börzsönyben" című túra megmaradt tervszinten, és ki-ki már csak meleg zuhanyra és puha ágyra tudott gondolni.

Ottorino

NEM IS NYÁRUTÓI IDŐJÁRÁS, hanem kifejezett strandidő volt a "Kőről kőre a Tihanyi-félszigeten 25"-ön. Sebes vonattal érkeztünk Aszófőre, és sebesen nekiláttunk a túrának, mert a reggel már elmúlt, benne jártunk a délelőttbe. Az Apáti templomromhoz érve belekezdtünk a túra első hosszan tartó emelkedőjébe. A Sajkod fölötti gerincet taposva lassan felértünk a Csúcs-hegyre, és az alig észrevehető Árpád-kori várromnál berajzoltuk itinereinkbe a várkódot. Mindig is utáltam az innen levezető meredek, sziklás, morzsalékos lejtőt. Persze most is akadt futó "sporttárs", akinek pont ezen a balesetveszélyes szakaszon támadt előzhetnékje. Szerencsére sikerült magunkat kevéssé sem zavartatva, baj nélkül lejutni innen. Hosszan haladtunk a partközeli magaslatokon, és ahol nem kellett szigorúan a lábunk elé nézni, ott gyönyörködhettünk a Balaton látványában, melynek kékjén különösen sok vitorla fehérlett. Nem volt erős szél, csak kellemesen járt a levegő. Amikor elhagytuk a partvonalat sok érdekes sziklaalakzat mellett mentünk el. A második ellenőrzőkód már a terepről lejövet egy pincészet tájékoztató tábláján volt. Innen már a "civilizációban" ereszkedtünk - helyenként járda nélküli, sűrű autóforgalomban - a kikötő felé. A vendéglátóipari egységek teraszain alig volt szabad hely, de mi nem is akartunk leülni, hanem inkább a Gödrösi strand közelében levő, Barátlakásokhoz vezető ösvényhez mentünk, ahol a felkapaszkodás előtt felírtuk a harmadik kódot. Rengetegen voltak a barlangoknál is és a Barátlakásoknál is, úgyhogy tágultunk onnan, amilyen gyorsan csak tudtunk. A kálváriához érve felírtuk a kódot, majd vetettünk egy pillantást a latrokra, hogy nem egypetéjű ikrek-e, tudniillik egy másik túrán (már nem tudom melyiken) teljesen egyformák voltak. Úgy tűnik itt volt elég pénz különböző latrokra. [[[A latrokra mindig sok pénz kell!]]] Az apátság felé vitt utunk. Az arra kijelölt helyen egy nő próbálta vágyait odakiabálni a visszhangnak, de Örkény óta az mindig csak azt válaszolja, hogy: "Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?" Innen lementünk a Belső-tavat kerülő turistaútra, ami egy idő múlva elkanyarodott, és bevitt a következő kódos pontra az Aranyházhoz. (A kitűzőn a róla készült festmény látható.) Itt is körül lehetett gyönyörködni egy pár pillanatra. Visszatértünk a Belső-tóhoz, és tűző napnak kitett útvonalon közelítettük meg utolsó "megmászós" objektumunkat a Kiserdő-tetőt. A hosszas mászás, meg az ilyenkor szokatlan meleg a vártnál jobban megizzasztott. A tetőről csak le kellett ereszkednünk a Szélmarta-sziklákhoz, ahol kalóriát pótoltunk, és egy újabb kódot írtunk be itinereinkbe. Hosszas kerékpárút talpalás következett a 71-es út parkolójáig, ahol a túra utolsó kódfelíró pontja volt. A közeli Apáti templomromtól nem messze rátértünk a Sajkod felé vezető útra, amiről csak a part közelében tértünk át egy Aszófő felé vezető füves ösvényre. Népes birkanyáj jött szembe; a juhász csak jóval később tűnt fel a kutyájával. A Kövesdi templomrom volt a cél, ahol megkaptuk a díjazást.

Kellemes környezetben, pihenőbútorokkal ellátott árnyas helyen, a szárazságban is működő forrás szomszédságában frissültünk. A forrás kifolyásánál levő vízben két nagy rúd kenőmájas hűsölt. Körülnéztem, hogy vajon kié lehetnek a májasok. Állítólag az ellátmány részét képezték (volna). Amikor a vonatra vártunk nem gondoltuk, hogy a megpróbáltatás nagy része még hátra van. A vonaton nem jutott mindannyiunknak hely, és akik emiatt a padlóra ültek, azoknak is fel kellett állniuk Csopakon, mert annyian szálltak fel, hogy még a folyosón is sűrűn egymás mellett álltak az emberek. Két óránként jön vasárnap a vonat; "jó". Azt viszont nem hiszem el, hogy milliárdokba kerülne 3 kocsival többet rákapcsolni ilyenkor. "Használd a közösségi közlekedést!" Röhej.

(2021.09.26, vasárnap) #korolkore

KINIZSI SZÁZAS INSTANT 2020

2020.05.28-án, csütörtökön fél hatkor készítettem el a rajt-szelfit Békásmegyeren, a Víziorgona utcai Spar előtt. Egy-két kutyasétáltatón kívül alig lézengett valaki az utcán. Hamar magam mögött hagytam a sötét felhőkkel szomorított házakat, és nemsokára már a Kevélyek emelkedőin róttam a métereket.

Ezúttal nincs a Kinizsin már megszokott tömeg; nem kell minduntalan félreállni, vagy egy lassú vonat mögé szorulva fürkészni a kitörés lehetőségét. Arra a mészkőre, vagy gyökérre lépek, amelyikre akarok, arról az oldalról kerülök egy fát, amelyikről akarom, úgy kalimpálok a túrabotjaimmal, ahogy akarok, ám elmarad az a hangulat, amely minden Kinizsit jellemez: az egy cél felé igyekvés húzóereje, az ismert és ismeretlen túratársak kezdetben még felpörgött, vidám, menetidőket latolgató, egymást néha ugrató cseveje. Csak én gyalogolok az Ezüst-kevély alatti rövid pihentető síkon; egyedül én, aki kedvet kaptam a Kinizsi Százas eme kivételes formában történő teljesítéséhez.

Az évtizedeken, és politikai rendszereken átívelő rendezvénysorozatnak idén egy vírus parancsolt megálljt. A 2020.05.23-ára meghirdetett eseményt a bizonytalan vírushelyzet miatt egy évvel elhalasztották. Napjainkban a járvány visszahúzódása folytán fokozatosan megindulhat az élet, de már csak a túra instant változatának teljesítésére van lehetőség, amelyet Csetneki Sándor kezdeményezésére és keretbe foglalása alapján lehet végrehajtani. Lényege az, hogy aki az év folyamán végig akarja járni a túra útvonalát úgy, hogy teljesítésének egy listában nyoma maradjon, annak szelfikkel és/vagy trackkel igazolnia kell a meghatározott ellenőrzőpontok 24 órán belüli érintését.

Lassan felérek a Nagy-Kevély kilátópontjára, ahonnan Pilisborosjenő „Egri várára” lehet lelátni. Itt nem kötelező igazoló-szelfit csinálni, de ha már itt vagyok, akkor nyomok egyet. Pár lépés még a csúcs, aztán lefelé csattogok a mészköveken a Kevély-nyereg irányába. Itt örülök igazán először annak, hogy egyedül vagyok, nincsenek kétoldali előzések ezen a veszélyes lejtőn. A nyeregben a rendezők ezúttal nem irányítják a rövidebb távosokat a pecsételéshez, a százasokat pedig a kék sáv északi lejáratához, ezért külső útmutatás nélkül indulok a megfelelő irányba. A lejtő agyagos talajára éppen annyi eső hullott a napokban, hogy még nem vált csúszóssá, bátran lehet lefelé gangolni.

Lent, a Csobánkai-nyereg felé haladva megkönnyebbülten pipálom ki az első említésre érdemes „tereptárgyat”. A műút előtt szembe jön velem egy futó, és miután elfut mellettem egy hörrentést, majd rögtön egy ”Hééé!” kiáltást hallok. Amikor hátra nézek a futó már nincs a látóteremben, de egy szögekkel ellátott fojtó nyakörvű ņāçι dögöt veszek észre, amint engem követ. Túrabotommal karistolok egyet a a murván, nehogy megpróbáljon bekóstolni.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút keresztezése után hátra-hátranézek, de már nem követ. Én viszont a Szent-kúti lejáró után már a zöld sáv jelzést követem a továbbiakban.

Felmegyek a Hosszú-hegyre, és a Pilisi kilátások pecséttartó dobozkája előtt is csinálok egy szelfit, bár ez sem kötelező, de az ”igazi” Kinizsi Százasnak nem messze innen van az első ellenőrzőpontja.

Lesietek a hegyről és a Szántói-nyereg felé tartok. Nagy a forgalom a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton, várni kell, amíg el tudom készíteni az első kötelező, igazoló-szelfit.

Ideális kirándulóidő van. A Nap ki-kibukkan a vékony felhőréteg mögül. Jó lenne, ha a Pilis-szerpentin kitett emelkedőjén nem kellene sapkát, napszemüveget felvenni. A sorompó előtti réten leülök a megszokott nagy kövemre, előveszek egy βomьát, és nagyokat kortyolok az italból, aztán nekivágok a szerpentinnek. Sokkal könnyebb saját tempóban egyenletesen felfelé kapaszkodni, mint a tömeg ritmusához igazodva haladni. A László-kúpjánál is csinálok egy szorgalmi szelfit. A szerpentint letudva az az érzésem, hogy rövidebb idő alatt értem fel arra a rétre, ahol egy zöld háromszög jelzéssel ellátott tábla irányítja az érdeklődőket a Pilis-tetőn felépített Boldog Özséb kilátóhoz, mint általában szoktam.

Hosszú erdei sétaúton megyek a Pilis-nyereg felé. Két biciklissel találkozom, de lehet, hogy csak egy volt, és később ugyanő jött visszafelé is. Miután menet közben kipihentem a szerpentin megmászását a Pilis-tető-, majd a Nagy-szoplák alatt vezető erdei úton, a zöld sáv jelzés balra, egy mélyútba irányít. Leereszkedek a Pilis-nyeregbe.

Mindenek előtt a II. világháborús obeliszk előtt elkészítem a második kötelező szelfit, és csak azután terítek meg a korai ebédemhez a pihenő egyik asztalánál. Bolti Bácskai rizses-hús pogácsával a főétel, és egy nagy kókuszgolyó a desszert. A megkezdett βomьával öblítem le a menüt, és máris hasítok tovább.

Az instant Kinizsin az is nehézséget jelent, hogy több italt kell cipelni, mert kevesebb a folyadékhoz jutási lehetőség, mint a rendezett túrán. (A Trézsi-kutat nem kerestem fel, mert egyrészt kitérő, másrészt az ott kinyert vizet is fel kellett volna vinni a szerpentinen.) Egy 6 deciliteres βomьával, és egy 7,5 decis Ạpeņta βodyval rajtoltam. Szerencsére nincs az a nagy meleg, amihez hasonló az utóbbi alkalmakkor volt, és ami nagyon megemelte a folyadékfogyasztást.

A Kétágú-hegyig tartó, jól siethető úton csak egy erdészeti terepjáróval találkozom.

A hegyről való meredek ereszkedés után kitett helyre érkezek. A vékony felhőkön keresztül is áthatol a Nap melege, de nem veszem elő a sapkámat, napszemüvegemet. Innentől a kék sáv jelzés az irányadó. Kesztölcön, a levendulaföldnél csak egy ember szorgoskodik, a levendulaszörpös standot nem állították fel a kedvemért, és később, a településről kifelé menet sem látom, hogy a slaggal frissítő kislányok kint lennének a házuk előtt.

A nagy forgalmú 117-es utat keresztezve hagyom el Kesztölcöt, és a Nyáras (némely térképen Nyársas) nevű akácos mély homokján közeledek Dorog felé.

Baljósan sötét felhő árnyékolja a várost. Remélem bejön a meteorológiai előrejelzés, és nem fog esni. Maszkot öltök, és bemegyek a megszokott fotocellás ajtajú boltomba. Csak a két eladó van bent; rögtön a hűtőszekrényhez megyek, és egy 1,25-ös Çoke-ot kapok ki belőle. Az utcán feltöltöm vele a felszabadult flakon-kapacitásokat, és a maradékot megiszogatom a Molnár söröző felé menet.

A Bécsi úton is hétköznapi forgalom van. Átküzdöm magam a túloldalra, és a söröző bejárata előtt elkészítem a soron következő kötelező szelfit, majd megindulok a Gete felé. Ezúttal nem megyek be a temetőbe sapkát áztatni és fejet mosni, mert egyáltalán nincs hőség. Tempósan mellőzöm a Belányi telepet, majd az Uradalmi-erdőben emelkedek. Nem vagyok fáradt, úgy érzem, minden rendben van, kivéve, hogy egy rohadt bögöly úgy tarkón csípett, hogy azt hiszem, megzavarodok a viszketéstől. A Kis-Gete magasságában finoman elkezd cseperészni az eső. Nem foglalkozok vele, ha megmarad ilyen szinten, akkor még frissítő hatása is van. Felérve a Nagy-Getére már arra kell vigyáznom, hogy a fényképezőgépem beázása nélkül tudjak kötelező szelfit készíteni a nagy fakereszt előtt. Fölöttébb bosszantó lenne, ha a technika felmondaná a szolgálatot, és a teljesítés kirándulássá fokozódna le, ezért a felvétel után a hátizsák mélyére rejtem a gépet. Nem veszek fel esőköpenyt, mert aláizzadnék, és az kellemetlenebb lenne, mint ázni egy kicsit.

Lefelé menet az eső ellenére is porzik az ösvény talaja, csak a kiálló mészkövek csillognak. Szerintem biciklisek lazítják fel a talajt, mert egy ösvényre dőlt fánál, amit simán át lehet lépni, egy elkerülő kanyar alakult ki, aminek gyalogos szemszögből semmi értelme. Megint örülök, hogy nem tömegben kell ereszkedni ezen a fokozottan veszélyes szakaszon. Minden lépést megtervezek a meredek, morzsalékos, köves részeken. A nagyon meredek szakasz után nem túl hosszú ösvény vezet a babafejnyi kövekkel megszórt, Mars-béli tájhoz hasonlító, vörös talajú mélyútig, ahol szintén kellő óvatossággal kell ereszkedni. Leérve, egy 20 méteres sík szakaszon muszáj néhány mély lélegzetet venni, mert következik a löszfal megmászása. A púderszerű lösz most extra finomságú és mélységű, csak rendkívül nehezen lehet benne felfelé araszolni, miközben vigyázni kell, hogy minél kevesebb hulljon belőle a cipőmbe. Felérve a Katlanba már csak gyengén szemerkél az eső, de a Hegyes-kőnél, a kötelező szelfi után megint csak elpakolom a fényképezőgépet. Lefelé menet egy magányos kirándulóval találkozok; őrajta persze van esőköpeny. Szépen, nyugiban ereszkedek le a tokodi műútra. Nem szeretném, ha a meredekebb részeken megcsúsznék a morzsalékon, és meghúzódna a térdem.

Odalent 300 méter műutazás után egy útcsomópontból felmegyek a Tokodi pincék rétjén álló szaletlihoz, és előtte elkészítem az előírt szelfit. A magánterületről elterelt új útvonalon indulok a Mogyorósi Kőszikla felé. Már többször jártam erre, de az egyik kereszteződésben mégis letévedek az útról, és egy parlagon hagyott szántóföld széléről, egy dzsindzsáson keresztül kell átverekednem magam a jelzett, U alakú ösvényre. Remélem egyetlen kullancsnak sem sikerült rám akaszkodnia.

Megint rázendít az eső, ami nagyon idegesítő tud lenni. Ha a jó oldalát nézem a dolognak, akkor viszont kifejezetten örülnöm kell annak, hogy kimelegedés és pihenés nélkül, ”frissen” sikerül felérnem a Kősziklához.

Mogyorósbányára való ereszkedésem közben takarnak a fák lombjai, nem tudom megállapítani, hogy mennyire esik az eső. Leérve a temetőhöz már látom, hogy ismét cseperészősre szelídült. A bezárt Kakukkhoz megyek, hogy megcsináljam az ottani kötelező szelfit. Miközben a teraszon előpakolok, látom, hogy a belül őrködő bakter az ablakhoz jön, és nézi, hogy miben sántikálok. A kezembe akadó egyik flakont rá emelem, mielőtt innék belőle. Sarkon fordul, és visszamegy a Kakukk sötét mélyére.

Nem időzök itt tovább, visszamegyek a buszmegállóhoz, és ráfordulok a Fő utca emelkedős flaszterére. Egy tört-fehér színű, portörlő mopra hasonlító jelenség kezd követni és morgással fejezi ki a nemtetszését. A túra elején valami különleges şźạŗba léphettem, hogy ma már a második kutya idegeit borzolom fel a megjelenésemmel.

- El a sarkamtól kis haver, vagy mindjárt gyomorszondázást végzek rajtad, ha nem tágítasz! Nem megy el, csak mellettem jön tovább, amíg az egyik ház udvarából rá nem horkan egy másik kutya. No, innentől már nem vagyok érdekes idegen; a két kutya egyszerre kezdi két oldalról, dühödten acsarogva döngetni a kertkaput.

Felérek a Péliföldszentkeresztről felcsatlakozó kék kereszt jelezte úthoz, de továbbra is a kék sávhoz igazodok, mert fel kell látogatnom az Öreg-kő pihenőjébe. A hegy lábához egy lugas szerű, pihentető úton megyek, ahol csak akkor tudom meg, hogy még mindig szemerkél az eső, amikor egy ültetvény szakítja meg az összefüggő lombozatú erdőt. Később egy vastag fára festett, nagy, fehér szegélyű kék nyíl mutatja, hogy jobbra kell fordulni. Az egyre erősödő emelkedő sem fáraszt ki annyira, mint amikor melegben kell legyűrni ugyanezt.

Az Öreg-kői pihenőben a kötelező szelfin kívül nem csinálok semmit, csak élesen rákanyarodok a lefelé vezető útra. Odalent, a nagy bekerített birtok zárt kapujának közelében alig találom a rövid, rámpaszerű meredek lejáratot, annyira benőtte a dzsindzsa. A kerítés mellett haladok a Szent-kút felé, miközben élvezem a hegyekig kitolódott látóhatár nyújtotta panorámát. A többséggel ellentétben nem a Kakukkban szoktam elvégezni a ”nagy frissítést”, hanem itt, Péliföldszentkereszten, a Szent-kút közelében. Most is így teszek, miután egy közös szelfit csináltam a keresztfán szenvedő, aranyszínű megváltóval.

Egy, a szabadtéri oltárral szemben, a bokrok tövében, az esőtől védettebb helyen álló padra rakom a hátizsákot, majd egy arcmosást végzek a kútnál. Olyan jól sikerült a felfrissülés, hogy fázni kezdek. Magamra terítem a széldzsekimet, amíg megeszek egy szelet rántott mellet, és egy elmaradhatatlan kókuszgolyót. Nagy pohár friss forrásvízbe egy-egy Iso-sport, és kálcium pezsgőtablettát dobok, majd ezzel a mixtúrával kísérem le a kaját. Ezután már nem vagyok szomjas, de leküldök még egy nagy pohár vizet, és feltöltöm mindkét flakonomat is, mert Bajig nem lesz vízvételi lehetőség, elmarad a Bánya-hegyi teaosztás, és Koldusszálláson sem lesz gépleves.

Éppen továbbindulnék, amikor öt másodpercre napfény vetül a zsebkendőnyi rétre. Ezt értelmezze mindenki a világnézetének megfelelően, nekem minden esetre jólesik ez a véletlen égi jelenség ezen a szakrális helyen. Tudnám értékelni, ha azt jelezné, hogy végre eláll a vissza-visszatérő eső, és a túrám idején már nem is eleredne el többször.

Elmegyek az üres állatkarám-, és egy újonnan telepített játszótér mellett, ahol kimustrált, rikító színekkel kidekorált, a földhöz rögzített biciklik vonzzák a tekintetet. Később, a csapongó gondolataimból felmerülve arra eszmélek, hogy már lent vagyok az idősek otthona előtt. Hoppá! Ez csak úgy történhetett, hogy nem a Savio Domonkos szobor felé mentem, és nem fordultam jobbra, a Mama Celestina büfé elé, hanem a Szent Kereszt templom mögötti útra tévelyedtem. Nem baj, erre még úgysem jártam, és az a lényeg, hogy automatikusan jó útra térített a gondviselés. (Hihi.)

A műúton Bajót irányába menve nagy forgalmat tapasztalok. Úgy száguldanak az autók, mintha egy rally erdei szakaszán lennének. Őrülök, amikor végre balra, a Kökényes felé vezető murvás útra fordulhatok, majd megkezdhetem a hegy átmászását. A „hivatalos” Kinizsiken itt soha nem az órámat nézem, hanem azt figyelem, hogy a fák közt átsüt-e még a Nap. Ha így van, akkor nyugodt vagyok a szintidő felől. Ma több, mint egy órával korábban indultam a megszokottnál, és a Napot felhők takarják, úgyhogy jelenleg nem működik ez a fajta megerősítés, de annak tudatában, hogy nem húztam sehol az időt, és folyamatosan a ”könyörtelen előrehaladás technikáját" (Stacey Page: Relentless Forward Motion) alkalmazom, nincs kétségem afelől, hogy térben, és időben is jó helyen vagyok.

A Kökényes túloldalán, a Bika-völgyben megint műútra térek, de itt csak alig 200 métert kell megtenni a gyönyörűen felújított flaszteren. A kis földes parkolóban alkalmanként egy sportszerkereskedés szokta frissíteni azokat a K100 teljesítőket, akik nem dobták el a Pilis-nyeregbe érkezésükkor kapott reklámkupont. A most üresen tátongó parkoló után nem sokkal jobbra térek egy télen-nyáron avaros mélyútra, majd komótosan emelkedek egy fűrészfog alakú útképletig; itt nem szűnik meg az emelkedő, csak enyhül, és az út közvetlenül egy távvezetékhez visz, amely alatt sokáig nyílegyenesen kaptatok fölfelé. Itt általában eszembe jut az a fiatal túrázó, aki egy régebbi Kinizsin már nagyon sántított, és keservesen araszolt előre. Tőlem kérdezte meg, hogy messze van-e még a Bánya-hegy. Az állapotát tekintve nem tudtam őt semmi jóval kecsegtetni, ezért diplomatikusan csak annyit mondtam neki, hogy nincs közel. Nem soroltam fel neki az addig érintendő helyeket, objektumokat, mert akkor ott, helyben összerogyott volna.

Visszatérve a jelenbe: előttem van még a távvezeték alatti út egynegyede, ami még meredekebb, és tele van a kivágott aljnövényzet csonkjaival, amelyeket nehéz a bokrok árnyékában kiszúrni, és igen kellemetlen tud lenni, amikor az ember jól belerúg valamelyikbe.

Hirtelen enyhül az emelkedő, és kivisz az út a vezeték alól. Nemsokára a Vaskapu nevű bevágás mentén járok be egy nagy hajtű alakú útszakaszt. Itt állandóan jár a levegő, ami nagy melegben jól szokott esni, de most így, ázott pólóban igen zord időket idéz. Nem öltözök, inkább rákapcsolok, hogy minél előbb kitérjek a légvonat útjából. Egy irtásról megpillantom a Gerecse-tetőbe szúrt tornyot. Közelinek tűnik, de ez csalóka látvány.

Amikor Pusztamarót nagy rétjének szélére érkezek, kapok a nyakamba egy röpke, félperces, nagy cseppekben hulló esőt, csak azért, hogy érezzem a törődést. Gyorsan előkotrom a hátizsákból a fényképezőgépet, és a történelmi emlékhely műromjánál elkészítem a kötelező szelfit. Mulatságos, hogy még nappali fény van; általában erős szürkületben szoktam ide érni, és beüzemelni a fejlámpámat. Ma persze jóval korábban indultam a megszokottnál.

Továbbsietek, hogy ne kelljen felöltözni, mert a Vízválasztó után, a Kis-Gerecse-oldalban úgyis intenzíven beindul majd a belső fűtésem. Így is lesz. Serényen lépkedek fölfelé a mészköveken a Serédi kastély kiterjedt telke elé. A kastély jelenkori neve Gerecse üdülő; kéményéből sűrű fehér füst száll fel. Hirtelen azt hittem, hogy köd az, amit látok, de szerencsére nem az. Elnyújtott, nagyjából szintbeli karéjon kerülöm a Gerecsét. Ha nem kell lavírozni a sarak és pocsolyák között, akkor némelyik túrázó ezen a monoton szakaszon szokott bealudni. Apropó sár. Annyira ki volt már száradva a talaj, hogy az esőzések nem voltak elegendők a pocsolyák, dagonyák kialakulásához. Éppen, hogy csak látszik a csapadéknyom az úton, de van, ahol még az sem.

Magam elé bámulva baktatok, csak véletlenül veszem észre az út bal oldalán az öreg Schandl-hársat, ami pedig az itteni túráim kedvelt ”útjelzője”. Rögtön észreveszem viszont a felkapcsolt reflektorral közeledő két cross-motort. Fertelmes olajbűzt hagynak maguk mögött. Vajon megengedett az erdőben való motorozás? A motorosoktól is szednek taposási pénzt, vagy csak a cipősök jelenléte okoz ökológiai katasztrófát az erdőben? Hogy teljes legyen az áhítat, kisvártatva egy quad is elhúz mellettem. Sovány vigasz, hogy az nem büdös.

Lejteni kezd az út, és egyre kövesebb lesz. Táblakarácsonyfa jelzi, hogy balra, egy keskeny ösvényre vált a kék sáv jelzés. Jó helyen van a tábla, mert már megint kezdi benőni a növényzet az ösvény bejáratát. Régebben, amikor még nem volt tábla, úgy kellett felkutatni a beugrót a bokrok között. Többen megszívták, mert továbbmentek Tardos felé.

Egyszer csak egy szavakkal leírhatatlan, üvöltéssel vegyes, sikító, rikácsoló hangot hallok. A Jurassic Park hanghatásai torokköszörülések ehhez képest. Egyáltalán nem félek a sötét erdőben, de most borzongás fut végiga a gerincemen. Nem tudom, hogy mi lehetett a hang forrása. Vajon négylábú állatok verekedtek össze, vagy egy bagoly kapott el egy túl méretes zsákmányt? Fogalmam sincs. Minden esetre madártól még nem hallottam ilyen ocsmány hangot. Röhögök magamban, hogy egy erdei hang hallatán még össze tudok rezzenni.

Hamarosan megjelenik egy rövid időre a kék háromszög jelzés, ami a Gerecse-tető felől keresztezi utamat. Egy hosszú vadkerítés mellé érek, amit nemsokára elhagyva meglátom a szürkületben a Bánya-hegyi rét omladozó erdészházának világos falát.

Berakom az akkumulátorokat a fejlámpám aksitartójába, és a réten álló, villámsújtotta fa előtt próbálom elkészíteni a misztikus hangulatúnak tervezett, kötelező szelfit, de nincs a fényképezőgépemen elővillantás funkció, és ezért a képen csak a fejem látszik totál fekete háttérrel. Próbálkozom fejlámpával megvilágítani a témát, de semmi. Nem akarok hosszas kísérletezésbe fogni, mert ha lemerül a gép aksija, akkor menten tökön szúrom magam. Átmegyek a rét másik oldalára, ahol egy behajtani tilos, fényvisszaverő KRESZ-tábla figyel. Ez annyira jellegzetes műtárgy a Bánya-hegyen, hogy megfelelő lesz a szelfi hátteréül. Az elkészült képen a fejem látszik, amint fölötte lebeg a ÇoçaÇola reklámhoz hasonlatos, világító behajtani tilos tábla. Pompás. Eredeti. Kortyolok néhányat a Péliföldszentkeresztről magammal hozott kútvízből, majd továbbállok.

Kellemetlenül átfáztam a művészi tevékenység alatt. Sokáig enyhén lejt az út, ezért csak lassan nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Sűrűn találkozok a Gerecse 50 fehér pötty jelzésével. A szervezők gondoskodtak arról, hogy bolondbiztos legyen az útvonal, pedig a G50 „csak” egy nappali teljesítménytúra.

Mély, beszáradt traktornyomos szakaszhoz érek. Jobbra-balra kell cikázni a járható útfelületért. Megint a taposási díj jut az eszembe. Hogy szomorodna meg az, aki kitalálta, meg az is, aki bevezette. Egy mészkőalakzatokkal díszített ösvényre kanyarodik rá a kék sáv jelzés. Hamarosan kiérek az erdőből egy négyzet alakú szántó mellé, amelyet két oldala mentén kerülök. A szántó mellől egy növényalagúton át jutok ki, amelynek a talaja nagy, lekoptatott mészkövekkel van ”kirakva”. Amint kibukkanok egy nagy mezőre, már látszanak Vértestolna gyönge fényei. Mielőtt leérnék a műútra, még két kis erdőrészletbe visz be a kék sáv jelzés. A műút széléről hiányzik a Kinizsi Százas számos teljesítőjét segítő depós kocsik hosszú sora, illetve hiányzik a firlefrancos nyavalyának, csak egyszerűen üres az út.

A műútról kétszer balra kanyarodok a Pes-kő alá. Ezen a szakaszon általában sármedencék szokták hátráltatni a haladást, de most nyoma sincs ilyennek. Egy-két helyen, ahol nedvesebb időben átfolyás szokott lenni, ott most kissé puhább, süppedősebb a talaj. A hosszas, eseménytelen baktatást csak néha színesíti egy-egy, a csalitosból visszatükröződő szempár. Már vártam, hogy Tarján felől felkössön a kék kereszt jelzés, ami arra jó, hogy éreztesse velem, hogy nem egy helyben toporgok. Egyre több farakás szegélyezi az utamat, és amikor az évek óta a talajba süppedt vadlábrácsot elhagyom már csak percekre vagyok Koldusszállástól.

A kék sáv és sárga sáv jelezte utak hegyesszögű találkozásánál álló táblakarácsonyfa alatt készítem el a soron következő kötelező szelfimet, ami az ügyes fejlámpa- és fényképezőgép használat eredményeképpen egyből sikerül. Hurrá!

Most nem kapok géplevest az ellenőrzőponton, de akkor is leülök a bozótba rejtett pihenőben egy búcsúfalatozásra. Az ebédről megmaradt kis méretű pogácsámat apró szemű töpörtyűvel eszem meg, aztán kivégzem az utolsó kókuszgolyót is. A Szent-kút vizével öblítem le a Michelin-csillagot érdemlő ételsort, letudva ezzel a túrán történő utolsó kalóriapótlást.

Levetem a kosztolás idejére magamra terített széldzsekit, pedig cefet módon lehűlt a levegő, ám tudva, hogy hosszas emelkedő következik, ezt tartom célszerűnek. Innen majdnem a célig a sárga sáv jelzés a követendő. Sokáig rohadtul fázok, jöhetne már a hajtűkanyar előtt erősödni kezdő emelkedő, mert megfagyok. Hirtelen azt hiszem, hogy lámpafényt látok a fák között, de csak a holdfény szűrődik át a levelek között. Jó jel; nagy valószínűséggel nem kapok több esőt a túra végéig. Egyébként viszonylag elég jól megszáradtam, persze a hátizsákom még nyirkos.

A hajtűkanyar legyűrése után a Kis-réttől egy rövid szakaszon szintben haladok, de aztán következik a hosszas, gurulóköves, alattomos emelkedő az Öreg-Hajagos mellett. Kitartó északi szél fúj szembe. Most érzem, hogy nem is igazán száradtam meg. Már alig várom, hogy elkanyarodjon az út ebből a szélcsatornából, de csak egyre emelkedik tovább egyenesen, és a szél sem csitul. Péntek délre jeleztek esőt erre a vidékre, lehet, hogy éppen valami frontáthelyeződés zajlik. Egészen enyhén lejteni kezd az út, aztán a sárga jelzés balra letér a köves dózerútról. Lemegyek az Arany-lyuki elágazáshoz, hogy egy jobbkanyar után egy nyílegyenes, hosszú úton megkezdjem a visszakapaszkodást a dózerútra. Legalább addig sem kell öklömnyi köveken bukdácsolni. Megint északnak tartok, megint szembe fúj a szél. Amikor visszacsatlakozik a sárga jelzés a gurulóköves útra, nem bírom tovább pólóban elviselni az éjszaka hidegét, megállok egy farakásnál és felveszem a széldzsekimet. Hihetetlen, hogy mennyit számít egy ilyen vékony, béleletlen semmi kis kabát. Most már nagyobb komfortfokozatban bukdácsolok el a mesebeli messzeségben levő Szent Péter templomromhoz.

A templom előtti pihenőben előveszem a zseniális fotó apparátusomat, és a sötét színű fakereszt előtt próbálok egy lenyűgöző hatású, kötelező szelfit csinálni. Úgy járok, mint a Bánya-hegyen: háttér nuku. Mi a bánatos fityfenét csináljak? Miről készítsek felvételt, ami látszik is a képen. A körtemplom falán körülbelül egy méter magasságban van egy kis kőtábla, amin a templom neve, és építésének évszázada áll (XIII.). Leülök a földre, hogy a tábla is látszódjék a képen a fejem fölött. Elsőre sikerül ezt a frappáns beállítást megörökíteni. Halleluja! Jaj, de jó! De most fel kéne tápászkodnom.

- Léci, húzzá' má' föl! Ja, hogy nincs is itt senki?! Jó, akkor felkapaszkodok a falon.

Jóleső érzéssel megyek lefelé, a Kálvária utolsó stációja felé. Visszaszámlálás következik; csökkenő számsorrendben érintem az egyes stációkat. Amikor egy szurdok mellett folytatódik a sorozat, óvatosba kapcsolok. Annyira lepusztult az ösvény, hogy némely helyen csak a szegélyező fákba kapaszkodva lehet elkerülni a lecsúszást a szurdok pereméről. Nemsokára a meredeken, összevissza álló sziklák jelentenek balesetveszélyt. Időm, mint a tenger, minden lépést megfontolok, nincs miért kockáztatni. Az I. számú stációt egy kegyhely követi, ahol mindig mécses szokott égni, kivéve most. Fel vagyok háborodva.

A túra utolsó, ötméteres emelkedője felvisz a Baji szőlőkhöz, ahonnan meredek utcák vezetnek le a szőlőhegyet Bajjal összekötő, keskeny műútig, miközben a kutyák ugatásukkal adnak tovább egymásnak. Remélem sikerül felverniük az egész környéket.

A sima műútra térve, a csillagos ég alatt, menet közben a nyakamba veszem a túrabotokat, így nyújtva a hátizmaimat és masszírozva a nyakamat. Már messziről látszik a kivilágított templom, aminek az oldalában, a hősi emlékmű előtt készítem el a Bajra előírt kötelező szelfit. Egy autó halad el az úton amikor villan a gépem vakuja. Bízom benne, hogy azt hiszi a sofőr, hogy trafi volt, mert, nem 50-nel, de még csak nem is 60-nal hajtott, az ziher. Átszelem a falut. A vasúti átjáró közelében egy korán kelő - vagy későn fekvő - nő tekeri a bringáját a bicikliúton.

A Tóvároskert felirat a vasútállomáson ki van világítva, így nem kell különféle trükköket kieszelnem az itteni kötelező szelfi elkészítésénél.

Diófa utca - Szegfű utca - átlós sétány a Fenyvesben - Deák Ferenc utca, és a célegyeneshez vezető Vértesszőlősi út. A sok évi tapasztalat alapján ezt már séróbúl vágom. Fehér alapú reklámtábla jelzi, hogy hol kell befordulni a tatai <<Esély Budapest Alapítvány Ifjúsági Tábor>> kapuja elé. A kétszárnyú kapun magán csak egy kis méretű, idegeneket eltanácsoló szövegű tábla van, ezért a három méterrel arrébb, a kerítésre erősített, nagybetűs tábla alá ülök és ott készítem el a cél-szelfit.

Nincs gratuláció, nincs oklevélátadás, nincs jelvény, nincs meleg leves, de mégis jóérzéssel telve távozok a zsinórban tizenharmadszor meglátogatott tatai ifjúsági tábor bejárata elől. Egy új tapasztalattal lettem gazdagabb. Sikerült mindenfajta ellátás-, depózás-, túratársak lelki és fizikai támogatása- valamint bajuszkötő nélkül Békásmegyertől Tatáig egyedül lepókhálóznom mind a 100 kilométert.

Hoppá! Csak semmi eufória! Rohannom kell, hogy elérjem a 04:02-es, első vonatot a Nagy Falu felé. Mindezt már nulla pontért!

Ottorino

MINDÖRÖKKÉ KITÖRÉS

Soha nem látott létszámú túrázó, megemlékező vett részt a 2020.02.08 – 09-én, szombatról vasárnapra virradó, éjszakai emlék- és teljesítménytúrán. A szemellenzős ellendrukkerek alighanem melléfogtak. Évek óta ismétlődő ellenpropagandájuk ellentétes hatást ért el. Bojkott helyett egyre többen jönnek megemlékezni a nagypolitika áldozataira,  a Második Világháború pokoli tragédiájának egyik végső, véres jelenetében Budapesten és a környező hegyekben halálukat lelő, erejük teljében levő fiúkra, férfiakra.

A túra nem nácikra, fasisztákra, nyilasokra emlékezik, hanem emberekre, akik meghozták a legnagyobb áldozatot, amit ember csak meghozhat. Az a minimum, hogy jóérzésű túrázó főhajtással tiszteleg a Budai-hegyekben domboruló sírjaik előtt.



Az első kerületi önkormányzat jól kibabrált a rendezvénnyel, mondhatom. A hosszú évek óta a Kapisztrán térről indított túrát most 50 méterrel távolabbról, a Hadtörténeti múzeum elől kellett indítani, mert az önkormányzat kínjában azt bírta kitalálni, hogy a Kapisztrán téren szabadtéri kiállítást rögtönözve szorította ki onnan a túra rajtját. Szánalmas. A Városmajort kordonokkal vették körül. Szánalmas II.

A kivezényelt nagy létszámú rendőri- és gyors reagálású állománynak semmilyen atrocitás miatt nem kellett közbelépnie, minthogy a túra ez idáig megrendezett 14 alkalmán egyszer sem fordult elő törvénysértés. A Bécsi kapu mellvédjéről hülyeségeket kiabáló szerencsétlen frusztrált ellentüntetőkön mindig csak kacagunk.



A Diós árok meredek utcáján csak úgy hömpölyög felfelé a tömeg. Hamar lekerülnek a melegebb ruhadarabok, bár a hőmérséklet a nulla fok felé kezd süllyedni. A feljebb lévő járdátlan utcaszakaszon az arra tévedő autók csak lépésben tudnak továbbjutni. A Sváb-hegyi fogaskerekű állomástól az Evetke utca felé vesszük az irányt, ahonnan fellépcsőzünk a Széchenyi emlékig. Jó pár perc elmegy a sorállásra, a kígyózó tömeg nagysága miatt. A két, korhű katonai egyenruhába öltözött pontőr szakadatlanul nyomja a stempliket az itinerekre. Gyerünk tovább a Fogaskerekű felső végállomása felé, majd szegődjünk a Gyermekvasút mellé, amely közelében elmegyünk a Normafáig. Természetesen ahol a [Z-] jelzés eltávolít tőle, ott a jelzett turistautat követjük. A Székely kapun átlépve beüzemeljük világítóeszközeinket, és lefelé indulunk a Csacsi-rét irányába. ”Normál” esetben itt olyan letaposott hóból képződött felfagyás szokott lenni, hogy kénytelen az ember csúszásgátlót illeszteni a cipőjére. Most ilyennek még a nyoma sincs. A lámpám fénykévéjébe inkább szálló por apró szemcséi láthatók. Erre még Kitörésen nem volt példa. Mondogatjuk is a túratársakkal, Papucsek Zolival és Walczer Istvánnal, hogy ideális kirándulóidő van, ilyenre a jövőben nem igazán számíthatunk a Kitörés idején.

A Csacsi-réti ellenőrzőpontról irány le a Virágvölgybe, ahonnan megkezdődik a hosszas emelkedés a János-hegy teteje irányába. Persze most ez a mászás is nagyságrenddel könnyebb, mint mikor a sáros szakaszok váltogatják egymást a jeges szakaszokkal, és végig a csúszásgátlók fel, s levételével bajmolódunk. A Libegő felső állomása közelében felállított ellenőrzőponttól még fel kell menni a kilátóhoz. Miközben

a [P-] jelzés menti óriás lépcsőfokokat gyűröm magam alá hátranézek. Senki nem követ. Mindenki a ruganyos rekortánon megy fölfelé. Az Erzsébet kilátótól trappol lefelé a tömeg a Szépjuhásznéhoz. A levezető út amúgy is elég meredek, de az ifjú titánok – de még inkább teutonok - a keresztül kasul való lerongyolást választják. A Szépjuhásznétól megint mászás következik a Nagy-Hárs-hegyre, a Kaán Károly kilátóhoz. Ezt a meredeket is szép nyugodtan, mély levegőkkel abszolválom. Az ellenőrzés után lejtmenetbe kapcsolok. Itt még mindig olyan sűrű a tömeg, hogy a fékezésre több energia megy el, mint egyébként a saját tempójú ereszkedésnél. Ráadásul a németek közül sokan bagóznak, és valami hökkenet büdös keveréket szívnak. A hűvösvölgyi villamos árka fölötti turistaút mellett ismét egy lobogó mécsesekkel kirakott katonasír felé tiszteleghet az, akinek ez szívügye. Odalent a lángososnál szép számmal frissítenek. Újabb emelkedés a Vadaskerti-hegyre, majd a Határ-nyeregből való gyötrelmes kimászás a Szépvölgyi úti parkolóhoz, ahol szintén egy ellenőrzőpont székel. Az egyik hagyományőrző megkérdezi, hogy akarok-e egy fotót magamról egy korabeli géppuskával, amivel a nagyapjára lőttek annak idején. Nem bírom legyűrni magamban a kisördögöt, és fapofával azt válaszolom neki, hogy nem akarok, mert az én nagyapám Auschwitzban halt meg, - majd rövid hatásszünet után, mikor már kellőképpen megfagyott a levegő, azzal folytatom, hogy: ...mert részegen kiesett az őrtoronyból. (Bocsika. Entschuldigung! Mille pardons. Izvinyitye.)

Még egy „kis” felmenet az Újlaki-hegy „vaskályhájáig”, aztán jótékony lejtő következik, amin Tóth Ferivel beszélgetve ereszkedünk. Az imént megkordult a gyomrom a gondolatra, hogy nemsokára elérem a Virágos-nyereg etetőpontját. A sátortáborban sok kedves ismerőst látok cikázni a sátrak között. Az egyik sátornál lepecsételik az itinereket, a másikban fasírtos zsömlét és teát lehet vételezni, megint egy másikban pedig ezt az ellátmányt elkölteni. Utóbbiban a németek zavartalanul eregetik a bagófüstöt. Kilépve a sátor melegéből fázni kezdek, pedig a pontig lehúzott cipzárú dzsekiben jöttem. Újabb katonasír mellett elhaladva rátérek az oldalra lejtő, [S-] jelzéssel ellátott keskeny ösvényre. Néhol apróbb felfagyások vannak, de ezeket ügyesen ki lehet kerülni. Hosszú menettel érek el a Kötők padjához, ahol kissé feltorlódott a menetoszlop, mert van egy hely, ahol csak a fákba kapaszkodva lehet biztonságosan lejjebb jutni a sziklás terepen. Ezen az akadályon túljutva már lassan kiszélesedik az ösvény, előzhet bátran az, akinek ilyen ingerenciája van. Jó pár métert kell még megtenni egy sorompóig, ahonnan egyre durvuló lejtőn jut le a túrázó a Millenniumi-rétre. Innen a bélyegzés begyűjtése után a Paprikás-patak mentén kanyarog a csapat a solymári benzinkútig. A kút előtti buszmegállóban néhány túrázó buszra vár, amin meg vagyok lepődve, mert olyan jók a talajviszonyok, hogy kívánni sem lehetne jobbat, tehát nem indokolt a túrából való kiszállás. Ismét egy mászás következik, mert nem a legyek fogják összehordani azt a 2131 m szintemelkedést, amit a túra során kell legyőzni. Fel kell kapaszkodni a Zsíros-hegyre, útba ejtve a Muflon itató ellenőrzőpontját. Hosszú, jaj de hosszú emelkedő. A Muflonba csak cipőkanállal lehet beférni, mert aki már pecsételtetett, az ki is akar jönni a keskeny kapun. Menekülök innen, ahogy csak bírok. Amint azon vagyok, hogy átvándoroljak a Nagy-szénásra, megállapítom, hogy ritkult a mezőny. Vajon leragadtak a Muflonban, vagy csak ennyire futotta? Ki tudja? Egy kis emelkedővel jutok a Szénás alá vezető szintbeli murvás útra, annak végén pedig a Siratófaltól jó néhány felfelé irányuló lépéssel a Nagy-szénás tetejére. A tetőn fúj a szél, de nem vészes, nem kell felhúznom a cipzárat. Néhányan ott ücsörögnek a városi fényeket nézegetve. Lejőve a Szénásról, a Kutya-hegy az új irány. Ez így, hó és jég nélkül egy pihentető gerinctúra a végén egy minimális emelkedővel. Mialatt egy farakásra letéve a hátizsákomat frissítek a magammal hozott üdítővel, és a Normafánál ellátmányként kapott Sport szelettel, először a tovasiető Márton Danival-, majd a túratársnőjével elhaladó Vincze Zolival üdvözöljük egymást. A hegyről egy elnyújtott kifli kanyarral jövök le. Egy fából tákolt nyikorgó forgóajtót kell működésre bírni, hogy ki lehessen lépni a Fehér útnak nevezett turistaútra. Két srác megy előttem, az egyik simán átmegy a forgóajtón, a másik dob egy hátast, amikor kilép az útra. Megtalálta a 60 kilométer egyetlen alattomos felfagyását. Hátrafordulok és szólok a többieknek: - Vigyázzatok, csúszik! Erre németül mondanak valamit, majd röhögnek, amikor azt mondom, hogy: Vorsicht Stufe! Sokan pácoltatják magukat az ellenőrzőponton rakott tűz füstjével, a földön ülve. Brrr! Pecsételtetés után azonnal továbbállok. Egy infótáblás ipszilon jobb ágát választom. Nemsokára véget érni nem akaró lejtő következik. Teljesítménytúrán gyakoribb, hogy engem előznek, minthogy én előznék valakit. Most azonban fordított a helyzet. Ebből arra következtetek, hogy sokan jöttek el olyanok, akik csak erre az egy eseményre járnak, egyébként nem űzik ezt a sportot. Erről árulkodik az is, hogy gyakran látok olyan sportruházatot, amit mintha most vettek volna le egy sportáruház polcáról. A hosszú lejtőn a Jaskó Veronika, Csőréné Edit duót érem utol. Nem okozott gondot az idáig tartó, többnyire antiszoc üzemmódban való túrázás, de most jólesik dumálni egy kicsit, kiértékelni az eddig tapasztaltakat. Lassan kiérünk a Malomföldekre. Legnagyobb meglepetésemre nem akarja leordítani a metsző szél a fejünket, mint ahogy ez itt általában megszokott. Nincs meleg, mínusz 2 fokot mutatott valakinek az okostelefonja erre a térségre. Ennek ellenére menet közben nem fázunk. Emelkedőkön még a kabát ujját is felgyűröm. A földeken hamar elérjük a kis patak átkelőjét, amely egy átvetett raklapból áll. A Négy Fa ellenőrzőponton a katonák kint állnak az úton, így hamar lezajlik az ellenőrzés, továbbmegyünk Perbál kivilágított temploma irányába. A Kaiser sörözőben, ami a következő ellenőrzőpont egy gombostűt sem lehet leejteni. Veráék egy belső helyiség felé orientálódnak, én csak felkapok egy pohár ellátmány teát, és a kijárat felé veszem az irányt, búcsút intve a lányoknak. Hiába voltam csak pár percig odabent a melegben, az utcára kilépve fázok, még a sapkám is fel kell vennem. Egy magammal hozott energiaitallal hűtöm a forró teát egy kinti padon ülve. Még a Malomföldeken megállapítottuk, hogy nagyon széthúzódott a mezőny, végre nem az előttünk járó túrázó cipőjének a sarkára kell világítani folyamatosan. Perbál utcáin ez fokozottan igaz. Alig látok valakit magam előtt. A terepre érve azonban már látni a távolban imbolygó fényeket. A Nyakas-tetőre hosszas kanyargás, és hullámvasutazás árán jutok fel. Ezután egy jó darabig békén hagynak az emelkedők, tempós menetben érem el az Anyácsa-pusztai ellenőrzőpontot. Teával kínálják a túrázókat, de a legtöbbünknek már a cél lebeg a szeme előtt, és nem kérünk. A Somodorpusztára vezető műútra térek. A távolban a telihold megvilágította Kakukk-hegy különálló tömbjének sziluettje látszik. Egy távvezeték alatti útron a hegy felé fordulok. Lábához érve még pár száz métert kell megtenni a ”feljáratához”. Ez egy nehéz, háromfázisú emelkedő lesz. Szép lassan, de pihenés nélkül gyűröm magam alá. Ráérek. A kiváló terepviszonyoknak köszönhetően ilyen hamar még soha nem értem ide. Odafönt, a csúcskőnél élő ellenőrzőpont van, ami azért említésre méltó, mert kegyetlen itt posztolni az éjszakai hidegben, a fel-feltámadó szélben. Más teljesítménytúrákon a rendezőség általában felhoz ide egy bélyegzőt párnával, és az ideérkező túrázó saját maga pecsétel. A meredek lemenetnél tömör menetoszlop alakul ki, mert bár nincs felfagyás, de a nagy lejtésszög miatt óvatosan kell itt lemenni. Akinél nincs túrabot, a szegélyező fácskákba kapaszkodik, már ahol vannak ilyenek. Ez is megvolna. A Kálvária felső végéhez érek le, a három feszülethez. Innen már csak a stációk mentén kell lemenni Szomor utcáira. Tavaly a lejtős utca végéig óvatosan kellett tipegni, annyira fel volt fagyva. Most minden további nélkül elsétálok a sportcsarnokbeli célhoz. Sokan állnak sorba az érkeztetésnél, de hamar sorra kerülök. Károly Viki és Pávó Balázs adják át a kilencedik teljesítésért járó oklevelemet, kitűzőmet és felvarrómat. Annyira zsúfolt a tágas sportcsarnok, hogy vigyázva kell lépkedni a jutalomfalat átvételéhez, nehogy rátiporjak a földön fekvő elcsigázott túrázókra. Helyet keresek az egyik asztalnál, hogy elfogyaszthassam a jól megérdemelt pár virslit és a pohár forralt bort. Nehéz dolog; többen az asztalra borulva alszanak. Míg étkezem, egy túrázó odahozza megmutatni az asztalnál ülő társainak a 10. teljesítésért járó, most átvett Kitörés 60 Vaskeresztet, a vele járó oklevéllel. Ha a természetfelelős is úgy akarja, akkor jövőre nekem is ilyen megtiszteltetésben lehet részem. Dicsőség a hősöknek, békesség az élőknek!

Ottorino

    - MI VAN MA SZÁRLIGETEN? -

kérdezte a Déli pénztárosa miután mindenki oda kért jegyet, egy útra 2019.11.30-án, szombaton reggel.

Igencsak megtöltötték a 6:20-as győri vonatot az ISZINIK-en, vagy az ISZI-n indulni vágyó túrázók. A célállomáshoz közeledve be is mondták a hangosba, hogy lehetőleg ne egyszerre menjünk a vonat jobb oldali ajtóihoz, mert ez könnyen a szerelvény felborulásához vezethet.

Amíg az embertömeg alkotta kígyó farka még az érkezési peronon kúszik, addig a teste nagyobb része a felüljárót terheli, a feje pedig már a Vasút utcai kutyákat kergeti őrületbe. A faluházba lépve gyorsan kinyomozom, hogy melyik sorban állnak azok, akik a vonaton vették meg, és töltötték ki a nevezési lapjukat. Flottul megy az itinerek kiadása, marad bőven idő a félnyolcas tömegrajtig; félreállunk készülődni. Amikor a főrendező felszólítja a túrázókat, hogy lassan orientálódjanak az udvar felé, akkor kimegyünk a hűvösre. Falhoz állunk, hogy addig se érjen bennünket a hideg szél, ami bizony fel-feltámad. Rakk Gyula elkészíti rólunk az „ilyenek voltak” című fotót. Már egy perccel túl vagyunk fél nyolcon, amikor a főrendező bemondja a színpadon állva egy bömbibe, hogy nem akar sáros nadrágokat látni a célban, jó utat kíván, és belefúj műanyag trombitájába. Kitódul a tömeg a faluház udvaráról. Kezdetnek jó pálya az utca, mert akinek sietős, az előre tud szaladni, aki pedig nem szereti sodortatni magát, az lazábbra veheti a figurát. A vasút alatt átvezető csőaluljáróba még belefér egy kurjantás. Kezdődjék a bemelegítés! A [K-] jelzés mentén megmásszuk a Hajagost. Nagyjából már kialakult a különböző menettempókhoz passzoló mezőny, de itt a meredeken úgysem akar senki előzni. A gerincen kifújjuk magunkat, aztán jön a nem kevésbé meredek lejtő Nagyegyháza irányába. Itt először az M1 alatt megyünk át egy újabb csövön, hogy megtekinthessük a település végtelenül unalmas utcáit. Zseniális az OKT eme szakasza.

Sziporkázón süt a nap, az égen csak habfehér felhők úszkálnak. Kijjebb, a lankás, mezős terepen a tél ígéretét csak a metsző, hideg szél, és az utat szegélyező fák majdnem kopasz ágai susogják. Felhúzzuk a cipzárat, de nemsokára megint szétnyílnak a kabátok, mert kezdődik az emelkedő a Somlyó felé. Még most sem teljesen laza a mezőny, szinte alakzatban haladunk. Szerintem rekord résztvevő indult ma a túrán. Felérünk egy dózerút karéjára. Rövid menet közbeni pihenés után tovább emelkedünk a turistaúton. Egy kereszteződésben ki kell találni, hogy a traktorok által felnyomott sáron, hogyan keljünk át. Idáig meg voltam elégedve a sárhelyzettel, remélem ez lesz majd a legsárosabb pár méter a 100 km alatt. Még frissek vagyunk, hamarosan meglátjuk a jobbról bejövő [P-] jelzést. Örülhetünk, mert ez azt jelenti, hogy mindjárt ott vagyunk az első ellenőrzőpontunkon a Somlyóvári kulcsosháznál.

- Jónapot kívánok, ez a Sissynik 100 teljesítménytúra ellenőrzőpontja? - köszönök Sissynek, aki a bélyegzéseket osztogatja, amelyek nagy „I” betűt formáznak. Gyula megelőzött minket a fényképezőgépével, és akárcsak a rajtban, itt is modellt állunk neki. Még mindenki szélesen mosolyog; a jókedvvel, bőséggel még semmi gond. Ám tovább kell menni.

Pár méteren még felfelé megyünk, hogy aztán meredeken leoldalazzunk a Tornyópusztára vezető széttöredezett műútra. Találgatjuk, hogy lesz-e itt valami ellátás, mert nem igazán tudtuk megfigyelni a főrendező reggeli eligazításában említett kajapontokat. Egyelőre csak átható csirkeszarszagot hoz felénk a feltámadó szél. A lepusztult csirkegyárat még ott láthatjuk, ha balra nézünk, de a szag valószínűleg egy, az út jobb szélétől nem túl messze elterülő új kombinátból jön.

Az előttünk járók, mintha egy-egy stafétabotot vennének át az út mentén banánt osztogató rendező hölgytől. Mi is így teszünk. Éppen jókor jött a csemege, mert már kezdtem éhes lenni. A vonaton elfogyasztott csirkemelles szendvics már kiégett belőlem. Nekem sikerül észrevétlenül behajítani a banánhéjat a bozótba, de a Szilvié fennakad egy bokor vékony ágain, úgyhogy prüszkölhetnek a fanatikus környezetvédők. A műútról bevezet minket a jelzés egy szélvédettebb erdőrészletbe. Lemegyünk a Tarjánt az 1-es úttal összekötő műúthoz és keresztezzük azt. Rövid emelkedő után apró léptekkel ereszkedünk le meredeken a Bodza-völgybe, egy nagy, nagy mezőre. Hét ágra süt a nap, Szilvi azt mondja, hogy le fogunk sülni. Részemről megelégednék egy adag D-vitaminnal, de szerintem még erre sincs sok esélyünk. Egészen közel kerülünk az M1-es autópályához, majd egy mészköves úton lassan távolodunk a motorzajtól. Egy kis hídon ma először megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött.

A meder völgyéből kijőve egy lejtős út visz le Koldusszállás szélére, ahol két fára is ki van tűzve a felírandó kód, ami 50A. Egy túratárs ajánlja az, egy másik fára erősített kéktúra bélyegző használatát, de én inkább szerelvényigazítással foglalatoskodok. Üdítőt iszom, és nagy nehezen előkerül egy préselt gyümölcsszelet is a hátizsákomból. Szilvi is eszik magának valamit. A kis tó, és a vadászház utáni ipszilon elágazásnál megemlékezünk a fél évvel ezelőtti Kinizsi Százasról, amikor éjszakai géplevesezésen vettünk részt az itteni ellenőrzőponton. Az ipszilon jobb ágát választjuk, tovább a [K-] jelzésen. A kiszórt rózsaszínes-barnás zúzalékköveken igyekszünk enyhén felfelé, miközben a kevésbé köves keréknyomokat keressük. Később, ma másodszor megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött. A kis híd ki sem látszik a félig rászáradt sárból; csak az tudja, hogy itt van, aki már sokszor átdobogott rajta. Nemsokára egy újabb ipszilon jobb ágaként Tarján felől felköt a [K+] jelzés. Természetesen mi nem ezt választjuk, hanem enyhe bal kanyarral bemegyünk a Pes-kő alá. Balra feltekintgetek, mert a lombtalan faágak között szeretném megpillantani a Pes-kő világos mészkőszikláit. Közben az avarral takart utat is figyelni kell, nehogy egy alattomosan megbúvó kő azt mondja a bokámnak, hogy ne tovább. Végül csak egy, az ősidőkben a Pes-kőből letört, és mutatóba az út mellé legurult nagyobb darab sziklát látunk. Az az ominózus szakasz következik, amin hogyha esős idő van -, vagy nagy esőzések után vagyunk -, akkor kikerülhetetlen sármedencék szoktak lenni. Most csak jelentéktelen, mindkét oldalról megkerülhető pocsolyák vannak. Rászólok Szilvire, hogyha legközelebb lát egy gombát, már ne mutassa meg, mert a hatszázadik figyelemfelkeltés után már kezd gombamérgezésem lenni. A kopár fák közül autóforgalom hangjai szűrődnek felénk. Megindulnak a gyomornedveim.

Hamarosan a 2. ellenőrzőpontonunkhoz a Vértestolnai műúthoz érkezünk, ahol „S” betűt pecsételnek az itinerjeinkbe, és HotdogMan egy amerikai hotdogot ad ellátmányként, kívánt ízesítéssel. Miután a stand előtt Szilvi elkészítette a zabálós szelfinket, HotdogMan mikrobuszának oldalához simulunk a szél elől. A pár perc alatt, amíg eszünk, reszketősre fagyunk. A letámasztott túrabotok nyele olyan hideg lett, mint a jégcsap. Az utolsó falattal a szánkban megindulunk a flaszteren a láthatóan közeli, Tarjánt Agostyánnal összekötő műút T kereszteződése felé, ahol balra indított pár lépés után jobbra betérünk egy erdőrészletbe, ahol már nem érezzük annyira kellemetlennek a szelet. Amikor ismét kitett helyre, egy lankás mezőre érkezünk, már nagyjából visszanyertük az üzemi hőmérsékletünket. Mészkövekkel tarkított fiatalosban kanyargunk; egy négyzet alakú szántót oldalain kerülünk, aztán megint egy mészköves szakasz következik, ami éjjel a Kinizsin igen kellemetlen tud lenni.

A továbbiakban egy hosszú, monoton úton – ezt senki sem szereti – eljutunk a Bánya-hegyi ellenőrzőpontra, ahol ”Z” betű a bélyegző lenyomata. A pontőr autójának hátsó ajtajánál makk- és/vagy mandula alakú töltött ostyát eszünk. Egy marékkal befalok az édes töltelékű ostyából. Szilvi be is táraz magának néhányat a szütyőjébe. Kell a kalória, mert sokáig nem lesz utánpótlás. A mező kijáratánál, az enyészetnek átadott vadászházzal szembeni oldalon három túrázó napozik a füvön. Csodálkozunk rajtuk, mert igaz ugyan, hogy süt a Nap, de fekve fél perc alatt teljesen át lehet hűlni. Bemegyünk az erdőbe, és egy vadkerítés mellé szegődünk. Később, a Tardosról a Gerecse-tető felé menő [K3] jelzések mellett haladunk el, majd kisvártatva egy táblakarácsonyfához érünk, amely mutatja az irányokat Tardos, Bánya-hegy és Pusztamarót felé. Mi megyünk tovább a [K-] jelzésen Pusztamarótot megcélozva. Nem messze innen, ha bal kéz felé lenéz az útról a vándor, egy mélyen fekvő, szálfákkal teli völgyben gyönyörködhet. A völgyből kiemelkedő hegyvonulat tetejét még tűzszínű fényben fürdeti a laposan sütő Nap. Utunk a hideg oldalon vezet; ujjaim drámaian hűlnek.

- Kalandos lesz az éjszaka, ha akkor sem ül el a szél. Nulla fok alatti hőmérsékleteket ígérnek – mondom Szilvinek.

Enyhe hullámzással eljutunk a Schandl-hárshoz, amelynek kiálló gyökereire tradicionálisan leülünk egy félperces erőátvételre. Innen már nincs messze a Gerecse egyházi üdülő (volt Hercegprímás kastély). Kerítésénél néhányan éppen kéktúrás bélyegzést gyűjtenek be. Pár lépés, és egy rövid lejtőn leereszkedünk a Kis-Gerecse oldalába. Mészkövekkel tarkított ösvényén óvatosan lépkedünk, a csúszós gyökereket, köveket kikerüljük. Amikor április vége felé erre jártunk a Gerecse 50 túrán, ez a hegyoldal medvehagymával volt tele. A környéket átható hagymaszag lengte be. Szerencsésen leérünk a Vízválasztóhoz, ahol a Héreg felől feljövő [P-] jelzés csatlakozik. Durva murvás úton kanyargunk át Pusztamarótra.

A nagy esőházban néhányan pihengetnek, kalóriát pótolnak. Itt nincs ellenőrzőpont, csak egy szelfi erejéig időzünk az 1526-os csata emlékművénél, amely a törökök által lemészárolt húsz- egyes történészek szerint huszonötezer magyar tiszteletére állíttatott. A mezőt elhagyva jól siethető úton megyünk a Vaskapu nagy horhost kerülő hajtűkanyarjához. Ezt elhagyva egy távvezeték alá visz az út, amely alatt hosszan lejtőzünk. Egy cikkcakk leírása után avarral beterített mélyúton jutunk le a Bika-völgy földes parkolójához, ahol egy teadélután kellős közepébe csöppenünk. Éppen jó helyre tervezték ezt a pontot; a jó cukros tea vérré válik.

Szürkül. Jó lesz igyekezni, hogy csak Péliföldszentkereszten kelljen lámpát gyújtani, mint 2017-ben. Ehhez még el kell menni a Büdös-lyuk mellett, és át kell mászni a Kökényes-hegyen. Lassan, de folyamatosan megyek fölfelé az emelkedőn; Szilvi jóval előttem jár, néha visszatekint, hogy mozgok-e még. Lassan enyhül az emelkedő, levegőhöz jutok. Lefelé menet elmegyünk egy csapat mellett, amelynek a tagjai éppen fejlámpákkal szerelkeznek fel. Valójában már alig lehet látni valamit, de nemsokára kijutunk az erdőből, és jobbak lesznek a látási viszonyok. És tényleg, a műúthoz vezető murvás út szinte világít. Kiérve a Bajót-Péliföldszentkereszt műútra autók húznak el mellettünk; Szilvi nem bírja az idegek harcát. Feladja azt a tervet, hogy a lámpagyújtás tavalyelőtti helyszínéhez érjünk világítás nélkül a majdnem sötét műúton. Menet közben valahogy előkotorja a lámpáját és be is kapcsolja. Most egy héttel később van az Iszinik, mint 17-ben, ezért korábban sötétedik, és emiatt nem értük el a „megszokott” lámpagyújtási helyünket viszonylag világosban. De már nincs sok a flaszterezésből, látszanak Péliföldszentkereszt ostorlámpái, és az idősek otthonával szembeni alatt megállunk, és én is előcibálom a fényágyúmat, behelyezem az aksikat, s lőn világosság.

Kis időre elhagyjuk az országos kéket, mert a hivatalos útvonal - az Öreg-kőt kiejtve - a [K+] jelezte turistaúton köt vissza az OKT-ra. Egy bekerített birtok mellett emelkedünk, majd egy őszi vetésben vezető turistaúton botladozunk. Végre felérünk a Mogyorósbánya felé menő szekérútra, ami később aszfaltborítású utcává változik, és amelyen leereszkedünk a buszfordulóhoz. Itt minden jelzést elhagyva balra kanyarodunk a Kakukk utcájába.

Szilvi bemegy a kocsmába, én először a teraszon, egy műanyag széken ülve kidobom a zavaró geológiai alakulatokat a cipőmből. Odabent fülledt meleg van. A második ”I” betűt nyomják az itinerjeinkbe. A pecsétlenyomatok kiadják az ISZI szótöredéket. Sokan ezzel meg is elégednek, és széles mosollyal átveszik az 50-ért járó díjazást. Mindenki elvehet egy pohár teát és egy vajas (?) kenyeret a pultról. (Az „A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!” - alapon bevallom, hogy én két pohár teát ittam.) Kicsit többet időztünk a Kakukkban, mint szerettem volna, de még így is jól állunk idővel. A meleg helyiség után odakint, a dermesztő hidegben megmerevedett, mozdulatlan Mikulást közrefogva gyorsan beállunk egy közös szelfibe, aztán huss tovább. Fura léptekkel megyünk vissza a buszmegállóhoz, újra felvesszük a [K-] jelzést és felmegyünk a temetőhöz, ahol észrevesszük, hogy elfogyott a közvilágítás, és ismét bekapcsoljuk lámpáinkat. Hosszú, erős emelkedő következik. Csak magam előtt világítom a talajt, úgysem látszik még az emelkedő vége. Később kisebb lesz a felfelé menet szöge. Amikor aztán felérünk a Mogyorósi-kőszikla kis tisztására, ahol a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) emlékkő áll már tudom, hogy innen csak lefelé visz az út. Kanyargós ösvényen, majd egy motorkerékpárnyom széles vályúban ereszkedünk a Tokodi pincék felé. Amikor egy gyümölcsös mellett megyünk el, jól járhatóvá szélesedik az út. A szabadtéri szaletli mellett áll egy kis pódium. Megkérdezem Szilvit, hogy nem akar-e fellépni, de nem akar. Legalábbis nem oda. Hegynél alább már nem is adja.

Kimegyünk az országútra, és 300 méter flaszter után meredeken megindulunk a Hegyes-kő felé. Belassulok. Szilvi és az egy darabon velünk tartó Kőszegi Pista és Tarr János is kikerül a látókörömből, csak időnként látom egy lámpa fényét felém világítani, feltehetőleg, amikor Szilvi hátra néz, hogy jövök-e.

Amikor felérünk a Hegyes-kő oldalába, már mehetnénk is lefelé Tokodra, de előbb fel kell írni a 936-os kódot az itinerbe, ezzel bizonyítva, hogy ez a dudor is megvolt. Meredeken megyünk lefelé a fényűzően kivilágított tokodi templom felé. Baromi mélyen van. Meg is fájdul a hosszas lejtmenetben a bal térdem, pedig idáig jól viselkedett. Eredetileg úgy terveztem, hogy Tokodon bemegyek az útba eső Nemzeti dohányboltba egy energiaitalért, de most nem érzem szükségét, ezért befordulunk a Nagy-Gete feljáratához vezető utcába, és teleszívjuk tüdőnket friss vidéki kéményfüsttel. Mászás előtt iszom néhány korty üdítőt, és nekiindulunk. A gyerekfej nagyságú, vörös kövekkel kirakott mélyútban kezdődik a felmenet. Jól világít a lámpám, de akkor is borzadály itt éjszaka felmenni. Amikor vége ennek a szakasznak, megkönnyebbülök, pedig még az emelkedő negyedén sem vagyunk túl.

Egy rövid fenyőfás folt következik, ahol kidőlt fákat kerülgetünk, vagy terpesztünk át fölöttük. Amikor egy picit lefelé kell mennünk, akkor tudom, hogy most voltunk az itteni Öreg-kőn, és valójában még csak most kezdjük mászni a Getét. Egyre meredekebb az emelkedő. Jóformán már nem tudok eléggé előredőlni a mászáshoz, feszülnek az Achilles-inaim. Megszenvedek a feljutásért, de a tábortűz mellett kapott „N” betű bepecsételése alatt kisimulnak az idegeim. Már az ISZIN szótöredéket adják ki a lenyomatok. Remélem csak költői volt a pontőrök által feltett kérdés, hogy „Milyen volt idáig a túra?”, mert csak egy hangos kilégzéssel tudok válaszolni. A nagy kereszt melletti ösvényen megkezdjük hosszan tartó ereszkedésünket. Nyugodtabb vagyok, hogy már túl vagyunk a felmászáson, de itt van ez a lejtő a falevelekkel takart köveivel, ez sem egy pihentető szakasz. Lejjebb már nincs annyi kő, és az a kivágott erdőrészlet melletti lejtő sem sáros, amelyiken a nyári Szuperkatlanon alig bírtunk feljönni egy 15 perces záport követően. Persze a hideg miatt a sáros talaj is keményebb. A lepukkant Belányi telep után már viszonylag jól siethető az út. Nemsokára, egy ipartelep mellett, műút és közvilágítás is van, de a dorogi temetőhöz érve vissza kell kapcsolni a fejlámpákat, mert tök sötét van, és nem szeretnénk, ha elcsapna egy autó.

A Molnár sörözőben ISZINI-re bővül a felirat az itinerben; egyre biztatóbban néz ki. A belső helyiségben PE fóliával takartak le mindent, akárcsak a gengszter filmekben egy előre eltervezett gyilkosság helyszínén. Némelyek már nagyon elhevertek itt. Amíg Szilvi kávézik, teázik, szervizel, addig én kiköltöztetem a cipőmből az idegen testeket, és iszom egy kortyot a saját üdítőmből. Sajnos a szomszédos kisbolt a buszmegálló környékére költözött, ezért továbbindulás után inkább a Mária utca végén levő vasúti átkelő utáni HIPER XL non stop boltot választjuk. Odabent olyan sűrűn vannak telepítve a gondolák, hogy két ember egymás mellett el se fér, az eladók meg sürögnek, forognak, pakolnak, azt sem tudom, merre ugorjak. Gyorsan lekapok egy Coke-ot a polcról, és fizetek. Távozás előtt azonban fel kell vennem egy mellényt, mert odakint rohadtul lehűlt a levegő. Ez igen nehéz mutatvány ebben a nagyképű nevéhez képest kicsi, zsúfolt boltban, de sajnos elengedhetetlen. Kissé elrontottuk a stratégiát, mert amíg Szilvi a Molnárban restaurált, addig nekem ki kellett volna jönnöm vásárolni, és ha netán előbb végzek, akkor is nyugodtan továbbindulhatok, mert ő indiánszökdeléssel is utol tud érni.

A boltból kijövet egy utcával előbb fordulunk jobbra a kelleténél, ezért még nem tudjuk visszavenni a [K-] jelzést. Nagyot nem tévedhetünk, a következő keresztutcán balra fordulunk; a hasonló cipőben járó Ruttkai Dia is velünk tart. A teraszos kocsma előtt néhányan tanácstalanul az itinerjeiket nézegetik. Kiderül, hogy kihagyták a Molnárt, mert nem tértek le a [K-] jelzésről a temető előtt, és gyanús volt nekik, hogy mindjárt elhagyják Dorogot, és sehol az ellenőrzőpont. Megkérdezték a helybélieket, hogy messze van-e még a Molnár söröző, és azt a választ kapták, hogy most már igen.

Mi viszont a teraszos kocsmánál rálelünk a [K-] jelzésre, és követve azt, nemsokára elhagyjuk Dorogot a lőtérnél és a szomszédos kutyatelepnél, ahonnan ideges kutyaugatás hangjait és átható büdösséget hoz a szél, amely mostanra szellővé szelídült. A Nyársas nevű akácos enyhén emelkedő homokvályújában masírozunk libasorban, szótlanul, mígnem egy szélesebb útra érünk. Itt felbomlik az alakzat. Nemsokára autók fénycsóváit látjuk, amint egy műutat pásztáznak. Ezen a 117-es úton kell néhány lépést megtenni, majd egy szalagkorlátot átlépni, és máris Kesztölcön tudhatjuk magunkat. Találgatjuk, hogy melyik lehet a Kinizsi alatt slagozó kislányok háza, aztán mind a hárman a jelzéseket figyeljük, mert az utcákon lehet leginkább eltévedni. Nekem sokáig egy kék kút volt a „kályha”. Néhány méterrel utána kellett balra fordulni egy emelkedős utcába, és azon elhagyni Kesztölc lakóövezetét. A kutat likvidálták, maradt az említett keresztutca első házának falára festett jelzés. Halleluja, megvan! Egy Cseresznyés-hát nevű jó meredek dombot kell megmászni, és a csúcskőtől még meredekebben leereszkedni a hetedik ellenőrzőpontra, ahol egy ”K” betűt és egy szál banántot kapunk. Gumi maci is van. A jeges üdítőből most nem kérek. Majd csak májusban, amikor remélhetőleg megint erre járunk.

ISZINIK. Ez a bélyegzőlenyomatok által kiadott szó már jól mutat az itinerben, már csak a három számjegyet kell beszerezni hozzá. Ezért átmegyünk egy keskeny műúton, és megkezdjük a Kétágú-hegy megmászását. Először a levendulaültetvény mellett megyünk el, amely szomszédságában egy levendulafröccsöt kaptuk a Kinizsin. A kizárólagosan az orron át való légzés lassan lehetetlenné válik, ahogy erősödik az emelkedő. Jobbra elhagy a [K-] jelzés, és állva hagy Szilvi, aki mintha csak egy lépcsőházban venné kettesével a fokokat. Marad a fákra festett [Z-] jelzések figyelése. Tudom mire számíthatok. Már néhány Iszinikkel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy a Kétágú-hegyet ebből az irányból megmászni felér a Gete meredek oldali megmászásával, főleg így, egy picit fáradtan. Ameddig két emeletnyi magassággal fölöttem látom Szilvi fejlámpáját néha felém villanni, addig nem is latolgatom, hogy mikor ér már véget ez a nyavalyás emelkedő. Ha lassan is, de megpróbálok egyenletes tempóban menni, már amennyire a terepviszonyok ezt megengedik. Először csak enyhül az emelkedő, aztán a gerincen végre tudok menet közben pihenni. Teljesen átizzadtam, és úgy érzem magam, mintha vizes borogatás lenne a mellemen.

Egy fakitermelés által feldúlt, és úgy hagyott munkaterülethez érünk. Ezúttal segítségünkre van a hideg, mert a sár már nem tud képlékeny massza lenni. Hogy érezzük a törődést, nemsokára eljön az öklömnyi hengereletlen kövek jellemezte szakasz, amikor folyamatosan egyik oldalról a másikra mész az akadálytalanabb haladás érdekében. Egy kivágott fatörzsre teszem a hátizsákom, és előhalászok belőle egy EnergyShotot. Elfogyasztásának egy perce alatt agyam felszabadul a minden egyes lépésem megtervezésének nehéz munkája alól. Újraindítva a rendszert lassan eljutunk a Pilis-nyeregbe, ahol Sistergő pecsétel. Belenézek az itinerbe, egy arcos gőzmozdony képe van a ”titkos pont” rubrikában.

- Te vagy titkos pont az éjszakában? - kérdezem.

- Igen – válaszolja, mosolyogva, és cukorkával kínál.

Két éve, 17-ben meg voltam döbbenve, amikor egy fának támasztva megláttam egy versenykerékpárt, és kiderült, hogy Sistergő azzal jött fel ide. Most is így van ez, csak továbbgondolva a dolgot, azt már nem akarom elképzelni, ahogy lefelé száguld a röpködő mínuszok között, mert bizony már bőven a nulla alatt van a hőmérő higanyszála. Itt ülve is fázik a feje, mert a sapkájára rávette a sisakot, hátha az is melegít valamit.

Kimászunk a nyeregből. Odafönt a gerincúton hernyótalpas förmedvény vár az út teljes szélességében. Szent Habakukk! Mi lenne itt, ha nem fagyott volna meg a sár? Apró, de szapora léptekkel megyünk a traktornyomokban a Nagy-Szoplák alatt, míg egy útelágazásnál elkanyarodnak a nyomok. Hosszú, és sötétben meglehetősen unalmas utat járunk be, míg kiérünk arra a mezőre, ahol tábla mutatja, hogy merre kell felmenni a Pilis-tetőre a Szent Özséb kilátóhoz. Mi azonban nem megyünk kilátni, hanem lelátni megyünk a Szerpentinre. Valóban szépek Pilisszántó és Pilisszentkereszt éjszakai fényei, de állat mélyen vannak, és bizony le kell ereszkednünk körülbelül arra a szintre a guruló- és beágyazódott köves Szerpentin ösvényén, és azt követően is. Az az érzésem, hogy mintha valakik direkt teleszórták volna az utat kövekkel, mert alig van kettő botlás nélküli, egymás utáni lépésem. A nem tudom hányadik kanyar után meg kell álljak, mert az egyensúly megtartása miatt már egy ideje összegörnyedve járok, és nem tudok önerőből felegyenesedni. Mintha el akarnám tolni a sziklafalat, olyan gyakorlattal próbálom helyreállítani a gerincoszlopomat.

Van még pár hajtűkanyar a László-kúpjáig. Az azt követő egyenes szakasz után át kell jutnunk egy sorompó másik oldalára. Ez könnyű feladatnak tűnik, és Szilvi egy pillanat alatt át is bújik alatta. Nálam viszont szóba sem jöhet, hogy félig leguggolva, félig összegörnyedve tegyek meg akár egyetlen lépést is törpejárásban, ezért inkább a sziklafal-oldali végéhez megyek fel, és ott préselem át magam. Innen még hosszas lejtőzés árán jutunk le a Magas-hegyi-nyereg turistaút-elágazásába.

Még mindig lejtőn megyünk, és már türelmetlenül várjuk, hogy leérjünk a Szántói-nyeregbe, és megpillantsuk az etetősátoron átszűrődő fényt. Már majdnem pánikba esünk, mert a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton átkelve sem látjuk a sátrat, amit ezúttal beljebb állított fel Harsányi Henrik és csapata. Gyorsan kell besurranni, mert hőlégbefúvással fűtenek. Az „1”-es számjegy kerül az itinerjeinkbe, majd az egyik padon elhelyezkedve Henrik konyhaművészetének alkotásait élvezzük, és folyadékot pótolunk. Energiával töltekezve, az asztaltól nehezen felállva mondunk köszönetet és búcsút, majd kilépünk a rideg valóságba. Reszketve indulunk a murvás úton jobbra figyelve, nehogy az erdei letérőt elszalasszuk. Amikor másodszor térünk be az erdőbe, egyúttal belekezdünk a Hosszú-hegybe is. A gerincre felérve Szilvi megpillantja a felírandó kódot, ami 26. Magamban hálás vagyok, hogy nem egy bankszámlaszámnyi hosszú kódot találtak ki. Rövid gerinctúra után innen is le kell menni, méghozzá hosszan, levelekkel takart, köves úton. Már nem annyira bosszant a bukdácsolás, mert bár még koránt sincs közel a cél, de már egy kirándulónak is elérhető távolságra van. Keresztezzük a murvás utat, és vele párhuzamosan eljutunk a Szent-kúti letérőhöz, ahol nem megyünk le, hanem visszavesszük a [K-] jelzést. Előttünk van egy hosszú murvázás a Csobánka-Pilisvörösvár műútig, ahol a Kis-Kevély ijesztően magas sziluettje horgad elénk a derengő háttérből. Szerencsére ezt nem kell megmászni. A műút keresztezése után, a volt Sumica kemping mellett tovább folytatódik a murvás út egy felhagyott kis kőfejtőig, ahol egyszer én is tovább mentem pár métert egyenesen, pedig a jelzés balra mutat. Most Szilvit hívom vissza a tré irányból. Az erdőben lejteni kezd az út, hogy többet kelljen majd felfelé mászni a Kevély-nyeregbe. Keresztezzük a Mackó-barlanghoz vezető [S-] jelezte utat, majd nemsokára meredek hegymenetbe kezdünk. Itt nehezítésnek agyagos sárra számítottam, de semmi sár nincs, vagy ami van az már megdermedt. Minden jelzésre rávilágítok. Nem azért mert eltévedéstől tartok, hanem mert várom a Mackó-barlang felől becsatlakozó [S-] jelzést, ami majd azt jelenti, hogy gyakorlatilag pár lépésre vagyunk a Kevély-nyeregi ellenőrzőponttól. Túl hamar vártam ezt, mindig csak szimpla [K-] jelzések jönnek, de a kitartás végül meghozza gyümölcsét, felérünk a pontra, az esőházhoz ahol pár pillanat múlva az ISZINIK 10 lesz olvasható itinerjeinkben. Ez persze fals adat, jön még a végére egy nulla, de ahhoz még fel kell mennünk a Nagy-Kevélyre, majd onnan lejutni Békásmegyerre.

A ponton csatlakozott Nagy Janival és túratársával harmadjára sikerül megtalálnunk a megfelelő, [P-] jelezte utat. Hát igen, már fáradtak is vagyunk, kicsit talán álmosak is, meg sötét is van, meg minden… Egyre nyúlik, csak nyúlik ez a mészkövekből álló szabálytalan lépcsősor. Lassan jutunk fel a tetőre, a volt fakilátó lábazatához. Lefelé sem könnyebb, sőt, jobban kell figyelni a csúszós kövek miatt. Ha itt elesel, kőre esel, és iszonyatosat. A meredek köves utat szerencsésen magunk mögött hagyjuk, majd az Ezüst-Kevély kellemesen siethető útja végére is elérünk. Az Ezüst-hegyi kőbánya után rátérünk túránk utolsó terepi lejtőjére. Az erodált köves utat kiszélesítették és bizonyos fokig el is planírozták, ezért most könnyebb rajta az ereszkedés. Egy tanya mellett elhaladva mondom Szilvinek, hogy örülünk, mert már látom a sorompót. Nemsokára keresztezzük az Üröm-Budakalász műutat, és lekapcsoljuk lámpáinkat, mert a flaszteren, már nem kell zakózástól tartani. Békásmegyer felvégéhez közeledve megkeressük a [P+] lejáratot, a családi házas övezetből lesétálunk a lakótelepibe. Nagyra értékelem, hogy az utcákon dús szalagozás vezet az iskolához, mert itt a betondzsungelben könnyen el lehet kavarodni. A célban Szilvi megkapja oklevele mellé a második teljesítésért járó, kerek alakú piros alapszínű kitűzőjét egy ammonitesz kövületének képével, én pedig a téglalap alakú, nagy méretű, kék alapszínű, havas hátterű kitűzőmet ISZINIK 100   6. teljesítés felirattal. Itinerjeinkbe a célbélyegzés helyére egy nulla kerül, s így a lenyomatok végül kiadják az ISZINIK 100 feliratot. Sikerült 25-, de még a 24 órán is belül maradnunk, ezért elégedetten megyünk a folyosó reggeliző végébe, hogy elfogyasszuk a jól megérdemelt virsli jutalomfalatot.

Ottorino

AJÁNDÉK EZ A NAP,

ez a 2019. október 19-i szombat. Fél hét előtt érkezünk Nagymarosra a Metropolitan EC Praha vonattal. Még alig pirkad, de a plébánia udvarán már készülődik a rendezőség. Odaállunk az 50-es asztal elé. A százas előtt is szép számmal állnak már. Irigylem őket, mert az ország egyik legszebb útvonala lesz az övék. (Ha nem a legszebb.) Ráadásul gyönyörű időnek nézünk elé.  

Erős bekezdéssel indulunk a Szent Mihály-hegy nyerge felé. A fák között tűzszínű fény vetül a keskeny ösvényre a Duna felől. Sietni kell az emelkedőn, hogy ne tartsuk fel a gyorsabbakat. A nyeregben megkapjuk első bélyegzésünket. Itt kiszélesedik az út, mehetünk a saját tempónkban. A GSM torony rétje után hamar felérünk a Hegyes-tetőre, a Julianus kilátóhoz. A fittebbek felmennek a kilátóba, de a tövéből is jól látszik, hogy odalent az egész Dunakanyar sziporkázó habfürdővé változott. Meredeken megyünk le a hegyről. A kiszáradt, morzsalékos talajon a terepesebb talpú cipők is meg-megcsúsznak. A Világos-tér összeroskadt pihenőbútorzata után nem sokkal élesen balra fordulunk a [S-] jelzésen, és enyhébb emelkedővel, de majdnem ugyanolyan magasra érünk fel a Remetekereszt-bércnél, mint amilyen magasan áll a Julianus kilátó. Kanyargós úton szlalomozunk le a fából ácsolt Kós Károly kilátóhoz, ahol lent állva lefényképezem Szilvit, amint fentről éppen kilát. Nekem elég a "kötelező" feladat, nem szaladgálok fel holmi kilátókba, így is össze kell kaparni a végére az 1653 m szintemelkedést. Innen tényleg csak egy ugrás a Trianoni emlék, ahol megkapjuk második pecsétünket. Bazaltkővel kirakott szerpentinen csattogunk le Zebegénybe. A múlt héten voltam itt a Forrás túra alkalmából, de ezt az ékszerdobozt nem lehet megunni. Hosszan megyünk a [Z-] jelzésen a családi házas övezetben. Csak autók mozgását lehet látni, egyébként olyan, mintha kihalt lenne a környék. Egy panzió kertjében reggelizik egy család. Pólóban nyomakodunk előre, ők pedig állig kabátban ülnek az asztalnál. Persze ücsörögni túl friss még a levegő. Hamarosan visszatérünk a természetbe, és a Malom-völgyi-patak többszöri átugrálásával foglalatoskodunk. Később bejön a [K-] jelzés, és egy jobb kanyar után nem sokkal meglátjuk a Törökmezei-halastó mellett álló épületet, amely előtt az ellenőrzést követően zsíros kenyeret ehetünk lila hagymával, és meleg teát ihatunk. A vonaton már ettem, de most kifejezetten jólesik ez a pótreggeli. A hagymaevést nem szoktam megkockáztatni, de most nem bírok ellenállni a friss lédús randihagymának. A horgásztó, ahol nem takarják lehullott színes levelek, visszatükrözi a környező kiserdőt. Szalagozás segítségével, köves patakmedreken át, jelzetlen "utakon" érjük el a [P-] turistautat. A Kis-Hanta-patak mellől előbb kivezették a [P-] jelzést, mint ahogy az régebben volt. Páran ezt nem vették észre, és a kidőlt fás részen átküzdve magukat tértek rá az újabb útvonalra.  

Necces a Pusztatorony megmászása, mert útról itt nem lehet beszélni. Ha szárazság van akkor azért csúszik a meredek emelkedő, ha esős az idő, akkor meg azért. A néhány méterre levő Biber várhoz - amit csak néhány kő jelez - ezen a túrán nem kell felmenni. Leérünk a Tornyalja horgásztóhoz, amit ívesen megkerülve vezet tovább utunk. Ismét találkozunk a Kis-Hanta-patakkal, és egy ellenőrzőponttal, ami számomra a túra komolyságát jelenti, ugyanis a megfelelő helyeken felállított pontok drasztikusan lecsökkentik a trükközők lehetőségeit. Arról nem is beszélve, hogy link, kódfelírós pontok nincsenek az útvonalon. Napsütötte mezőkön át, hosszan gyalogolunk be Kóspallagra. A buszmegállóhoz közeli kútnál muszáj meginni egy nagy pohár vizet Iso Sport pezsgőtablettával. Most már a [K-] jelzésen megyünk tovább a templom felé, ahol jobbra térünk a Kálvária emelkedőjére. Megmásszuk, és a kirakott bélyegzővel magunk igazoljuk itinerjeinkben, hogy itt jártunk. Leereszkedünk a Ló-hegyi-patakhoz, ahol elválik utunk a hős százasokétól. Ők mennek jobbra a Kisinóci turistaház felé, mi pedig balra a patak mentén a [S4] jelzésen. Kicsit már idegesít, hogy állandóan át kel kelni a patakon, de még szerencse, hogy nemigen van benne víz. Beletorkollunk a [S-] jelzésbe. Itt nagyon kell figyelni, mert a jelzéseket - valószínűleg útszélesítésre számítva - nem az út menti fákra, hanem beljebb álló társaikra festették. Egy kisebb csoportot megvezetett ez a módszer, mert a hegyoldalból csörtetnek le felénk. Az ilyenkor szokásos ugratás nem maradhat el. Lassan megérkezünk az Érsek-tisztásra. Itt az igazolás után leülünk egy farakásra édességgel és üdítővel frissíteni. Átnézem az itinert, mert két éve voltunk ezen a túrán, és fel kell frissíteni a térképet a fejemben.  

Jó pár éve, első itteni 100-asomon érkeztem ide az ellenkező irányból, és kutattam, hogy hol lehet az ellenőrzőpont; még kiabáltam is. Aztán tüzetesebben átvizsgálva az itinert rájöttem, hogy ez a pont az 50-esek elhaladása után bezár, és éjszaka már nincs itt senki az erre vetődő túrázókon kívül. Na, de most már induljunk tovább a [Z-] jelzésen! Erősen emelkedünk. A [Z+] elágazásnál megállok, és alibiből még egyszer ellenőrzöm, hogy a [Z-]-on kell-e továbbmenni. A Sas-hegy oldalában járunk, de még mindig emelkedtünk. Innen a változatosság kedvéért lesietünk egy nagy rétre, ami tulajdonképpen a Sas-hegy, és a Só-hegy nyerge. A durvaság a rét túloldalán kezdődik, ahol elindulunk a Só-hegy megmászására. Kirándulók jönnek szembe oldalazva, botozgatva.  

- Ha felérünk hallatok egy Tarzan-üvöltést - mondom Szilvinek. Odafönt emberek ülnek a fűben a csodálatos kilátásban gyönyörködve, eszegetve. Gyerekek is vannak, nem akarom, hogy megálljanak a fejlődésben, ezért áthelyezem az üvöltést a tűzrakóhely mellé, de ott aztán ami a csövön kifér.  

Meredeken jöttünk fel, most még meredekebben porzunk lefelé. Itt sem megy a dolog megcsúszás nélkül, amit nem igazán díjaz a térdem. Távvezeték alatt megyünk át, majd mellőzzük a Lengyel-réteket és balra figyelünk, hogy el ne puskázzuk a [Z3] jelzést. Egy útcsomópontban ezt is megleljük. Sok a kiránduló errefelé, de gondolom országszerte így van ez. Aki éves szinten se nagyon dugja ki az orrát otthonról, még azt is kihajtotta a gyönyörű idő a szabadba. Előbb enyhe, majd egyre erősebb az emelkedő. Kutyák, gyerekek, tobzódás minden szinten. Feljebb leszűkül az út, alig férünk el egy gyerekcsoport mellett; egy fa gyökerét próbálják átvágni éles kövekkel. Innen sziklás ösvényen jutunk el a Kopasz-hegy tetején levő ellenőrzőpontra. Szegény Krisztus már csak egy kézzel lóg a keresztfán, bal karját letörték; biztos valaki tornagyakorlatot hajtott végre rajta. Nagy az isten állatkertje - ahogy mondani szokás -, csak alacsony a kerítés. Vissza indulunk, óvatosan kerülgetve a sziklás ösvényen ácsorgó kirándulókat. Azt is elkerüljük, hogy a gyerekek fejbe kúrjanak egy kővel. Sikerül visszatérni az útra, amin feljöttünk, most lemegyünk rajta a [Z-] jelzéshez, és továbbra is lefelé baktatunk Márianosztrára. Hihetetlen, hogy mennyit süllyedünk. Az az érzésem, hogy ennyit nem is jöttünk fölfelé. Nosztrán sajnos be van zárva a faluház, ahova két éve beinvitáltak egy kis harapnivalóra. Most beérjük a Hangulat presszó előtt felállított ellenőrzőpont nyújtotta cukorkával. A [P-] jelzésen indulunk vissza az erdőbe. Eléggé kopottak a jelzések, egy ipszilonban véletlenül a rossz ágat választjuk, de hamar korrigálunk. Hullámvasutazva megyünk szebbnél szebb színesedő erdőrészletekben.  

Pár éve még szalagozás térített le a [P-] jelzésről, most itt is változtatás van, mint a Börzsönyben sok helyütt. Szalagozás helyett friss [K-] jelzés vezet egészen a kóspallagi útelágazáshoz, amelynek a pihenőjében bélyegzésen kívül ropogós piros almát is kapunk, és karamellát is vihetünk az útra. Megtartva a [K-] jelzést először emelkedünk, majd egy jól siethető úton hosszan kanyargunk egy négyzet alakú szántóföldig, amin már nem lehet átlóban átvágni, mint régebben, hanem ki kell derékszögelni. Szélén még ott áll a magányos fa, ami jó tájékozódási pont a bármelyik irányból érkező számára; oldalán nagy [K-] jelzés. A szántót követően néhány éve az erdőben alakítottak ki egy, a fákat folyamatosan kerülgető szűk ösvényt. Örülök, amikor végre szélesebb útra bukkanunk ki. Olyan a lejtése az útnak, hogy nem kell fékezésre fecsérelni az energiát, hanem neki lehet ereszteni a lovakat. Hamar el is érjük a [Z-] jelzést, amin kora délelőtt is bekanyarodtunk a kis Törökmezei-horgásztóhoz, most is ezt tesszük. Én a meleg teát favorizálom, Szilvinek lecsúszik egy-két hagymás-zsíros deszka. További teketória nélkül felmászunk a közeli turistaházhoz, ahol éppen esküvő van. Elsőnek egy rettentő parasztrózsaszínű tüllruhába öltözött nőt pillantok meg, de aztán látok egy fehér ruhást is, úgyhogy megnyugszok, hogy nem a rózsaszínű a menyasszony. A násznépet szállító lakkcipős terepjárók sofőrjei nagy ívben szarnak a gyalogosok nyomorára; kipörgő kerékkel verik a port a képünkbe. 

A kalandparktól megint jól lehet gangolni a [P-]/[K-] jelzésen, majd később szimplán a [K-]-n. Lejtőzünk, és tovább lejtőzünk, majd erős kaptatóhoz érkezünk, amelyen lihegve megyek fel; Szilvi már fent próbálja fényképezni a kontúrosodó égalját. A Körtvélyes melletti nagy mező tanösvényén érjük el a műutat, amit keresztezünk, majd az út melletti füves turistaúton sietünk a Köves-mezőig. Itt vissza kell venni a sietségből, mert kemény, gurulóköves lejtőn kell lemenni a [K+] jelezte úton. Egy üvöltve rohangászó általános iskolai osztály elől menekülünk, ahogy csak tudunk. A tanító néni kérdésére válaszolva alig tudom túlkiabálni a gyerekeket, pedig ki tudom engedni a hangomat, ha kell. Lejjebb, a lakóházas övezetben - amit régebben kerülendőnek jelölt az itiner - az ottani gyerekek szapulják egymást szüleiktől tanult ocsmányságokat ordítva egymásnak. Ezt a szakaszt is megpróbáljuk épségben túlélni. Jó látni, ahogy egyre közeledünk a Dunához. Leérve megkönnyebbülten nézünk a templomtoronyra, mindjárt célba érünk. A plébánia udvarán még belefér egy zsíros kenyerezés (nekem teázás) a vonatindulásig. A majdnem üres nemzetközi vonattal hasítunk semmi perc alatt a Nyugatiig.  

A százasokra gondolok, akik már biztos elhagyták a Tűzköves-forrást, és a Nagy-Mána, majd a Csóvi felé kaptatnak. Hajrá fiúk, lányok! Gyönyörű volt ez a nap.

Ottorino

 ŐSTELJESÍTŐ VAGYOK A PÁLOS 70-en,

de azt az arcát, amelyet 2019.10.05-én, szombaton mutatott még nem láttam. Kilencedik alkalommal rendezték meg a PÁLOS 70 teljesítménytúrát és zarándoklatot, és a kilencedik alkalommal is ott volt a helyem.

5 óra előtt jövök fel a metróból a Szent Gellért téren. A Gellért-hegyi sziklakápolna ajtaja előtt már hosszú sor áll, pedig az első járattal jöttem. Ejtőernyővel pottyantották ide őket, vagy mi a manó? Szerencsére 05:10-kor el tudok indulni. Elő van készítve minden, nem teketóriázok, uccu fel a Gellért-hegy oldalába. A sziklába vájt keskeny útról szép Budapest éjszakai panorámája, de nem azzal törődök, hanem azzal, hogy arcra ne hulljak a töredezett, kátyús betonúton. Hamar a Filozófusok kertjénél, majd a víztározó tetején találom magam. Utóbbinál strigulát lehet húzni az instant kívánságok mellé. Én megint a fájdalom elvesztéséhez húzom a vonalat, de úgy tűnik, hogy legközelebb kettőt, vagy vastagabbat kell húznom. Innen le a Tabánba, majd Horváth-kert, Vérmező, és Városmajor. Utóbbinál egy terhet jelképező kavicsot vesz át az itt fagyoskodó rendező hölgytől, és tesz zsebre a lelkiismeretes túrázó, amit majd fenn, az Anna-réten rakhat le, és szabadulhat meg általa az összes lelki gondjától, bajától. No, de menjünk csak sorjában! Fogas végállomás, Diós-árok emelkedője, majd hosszú lépcsősor az első ellenőrzőponthoz a Kútvölgyi kápolnához. Itt a pecsételésen kívül lecsippantják a csuklópántos csipet, hogy akit érdekel, az láthassa egy app segítségével, hogy éppen merre jár a kedvenc túrázója, vagy túratársa. Átveszek egy szentképet, egy pici ovális Mária medált, és búcsút intek. További hosszú emelkedő következik, hiszen a Duna szintjéről megyek fel majdnem a Széchenyi-hegy magasságába. A Normafa Egyetemi-lejtőjének tetejénél bukkan ki az, aki követi a kiválóan kiszalagozott útvonalat. Innen már csak egy ugrás az Anna-rét, és az ő irinyó-pirinyó kápolnája, ahol le lehet rakni a terhet szimbolizáló kavicsot, és finom, omlósz, medvehagymász pogit lehet harapni. Továbbra sincs teketória, irány a körséta úton a Libegő felső állomása. Azért a pogácsával nem laktam jól, útközben szuszogva-morogva megeszem a magammal hozott rántott melles bucimat.

Időközben Tótfalusi András túratársam ér utol, aki első bálozó a Páloson, és izgatottan várja az új élményeket. Robogunk lefelé a Szépjuhásznéhoz, konkrétabban a Budaszentlőrinci pálos kolostor és templom romjaihoz. Egy, az oltárra kihelyezett fénykép, és alatta a szöveg tudatja, hogy az éveken át itt szolgálatot teljesítő pontőr szeptemberben meghalt. Ez egy lesújtó hír, annál is inkább, mivel látásból ismertem őt, de ahogy mondani szokták az élet megy tovább, és mi is megyünk tovább a Hűvösvölgyi-Nagyrét irányába, útba ejtve a Tótasszony oltárt. Már egy ideje olyan ködszitálásos, és szemerkélős eső váltogatja egymást. Most jön az a túrákon szokásos fohász, hogy "Jaj, de jó lenne, ha ennél erősebben nem esne ma már!" Hosszú flaszterkoptatásba kezdünk, minek eredményeképpen elérjük a máriaremetei Kisboldogasszony bazilikát, ahol lelki táplálék mellett fizikaiakat is magunkhoz vehetünk süti és ásványvíz képében. Továbbra is flaszter a pálya a solymári benzinkútig. Az Alsó-Jegenye-völgyi turistautat, a Paprikás-patak mentén valószínűleg a szomorkás időjárás miatt most kevesen róják. A Millennium-rétnél, a szalagozás letérít a [S-] turistaútról. A Szarkavár lesz a következő ellenőrzőpontunk. Fel kell csavarodni a várhoz, ahol egy-egy csoki a jutalom. A vár udvarán íjászok gyakorolnak. Na, gyorsan húzzunk innen!

Annyira rákezd az eső, hogy úgy tűik, nem fogja egyhamar abbahagyni. Esőkabátot öltünk, és a vasútállomás felé irányítjuk lépteinket. Nem, nem akarunk hazavonatozni, egyszerűen csak arra kell menni. Az állomás után régebben egy öreg gyümölcsös mellett vitt az út, most azonban nyoma sincs a gyümölcsfáknak, amelyek egyértelműsítenék, hogy hol kell bekanyarodni. Meg is állunk egy pillanatra, hogy jobban körülnézhessünk, hogy merre is lógnak a szalagok, de ez nem okoz fennakadást. A 10-es úton való átkelés nagyobb gondot jelent. Felmerül a gondolat, hogy a túloldalon kellett volna születni. Következik egy általam oda-vissza utált szakasz. A [Z-] jelzésen kell felmennünk a Kevélyek alatti útra, a Jenői-torony érintésével. Egyáltalán nem a szintemelkedéssel van bajom, hanem az ösvény szakadatlan hullámzásával. Úgy vezet az út, hogy felmászol egy buckára, lerohansz egy bevágásba, megint felmászol, megint lerohansz. Az az érzése az embernek, hogy ennek se vége, se hossza. Be is lassulok. Úgy érzem, hogy az esőkabát mindjárt leolvad rólam. Nem akarok megállni a keskeny ösvényen, majd odafönt szerelvényt igazítok. Mire fölérek még javában esik az eső, de nem érdekel. Pólóra vetkőzök, az esőkabátot a derekamra kötöm. Magamra maradtam, de egyedül is feszt nyomulok a Csobánka fölötti murvás út felé, a volt Sumica kemping irányába.

Sapkám már egy vizes rongy, de a széltől még véd. Ez egy hosszú, kitett szakasz, szép időben gyönyörűen látszanak még a messzebb domborodó hegyek is, most azonban mindegyik ködbe, párába burkolózik, egyáltalán nem biztatók a kilátások. Megérkezek a Szent-kúti letérőhöz. Oldalazva, meredeken ereszkedek a csobánkai Szent-kút kápolnájához. Akik már felfelé jönnek azt mondják, hogy ha nem lenne odalent ellenőrzőpont, nem is lenne érdemes lemenni, mert nincs kaja. Biztosan viccelnek, mert itt különféle házi zsírok szoktak lenni húsdarabkákkal, többféle süti, és egyéb falánkságra csábító diabolikum. Leérve látom, hogy mindezek most is megvannak, csak éppen kenyér nuku. A dunsztosüvegből pedig mégsem komilfó lekvárt nyalni. Mit van mit tenni, be kell érni egy nagy pohár teával, és némi csokiparánnyal, amit időközben előkerítenek a sifonérból. Az eső elől be lehet ülni a kápolnába, ahol olyan szövegeket olvashatunk, amelyek nagyjából azt hirdetik, hogy aki a megfelelő igét hallgatja, az többé nem fog éhezni. Jó, hát akkor házi sült-zsíros kenyér evés helyett kihúzok egy papírszalvétát az asztalra tett pakliból és az illendőség kedvéért megtörlöm vele a számat.

No, most az igével töltekezve következik a visszamászás a murvás útra. Én is tájékoztatom a lefelé jövőket a hadtáp állapotáról, mint ahogy engem tájékoztattak idefelé. Irány a Hosszú-hegy, ahol mindig az jut eszembe, hogy ellenőrzőpont hiányában le tudja kispistázni a hegyet az, akink van helyismerete, meg elég vastag bőr a pofáján. Végigmegyek a gerincen, majd hosszasan le a dózerútra. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire perfekt a szalagozás. A Szántói-nyeregben ellenőrzőpont nélküli alma depó van. Szép piros, ropogós almát lehet vételezni. Na most, aki itt lemegy a műúton Pilisszántó irányába, megint egy hosszú szakaszt tud kiejteni az útvonalból. Az almát eszegetve baktatok felfelé a Magas-hegyi nyereg táblakarácsonyfája felé. A csutkát nem eszem meg, nem rakom nájlonzacskóba, nem dematerializálom, hanem - horribile dictu - behagyintom a fák közé. A kereszteződésben a [P-] jelzést választom, és a nyomán lemegyek a Szántóra vezető műútra. Ezen nem sokat kell gyalogolni, mert rövidesen elérem a turistautat, amin hosszan, de nagyon hosszan el lehet jutni Klastrompusztára. Időközben úgy tűnik, mintha elállt volna az eső. Csak nem fogok megszáradni? Juhhéj! A gondolattól megrészegülök, de hamar ki is józanodok, mert a következő ellenőrzőponttól már nem messze egy olyan lejtő következik, amit kenőcsös gyerekszar állagú agyag borít. Még botokkal is tipegősre kell vennem a figurát, hogy ne dobjak egy hátast. Leérkezve a klastrom romjaihoz látom, hogy a kis tisztáson a pihenőbútorok melletti közkút már a múlté. Gratulálok önkormányzat. Szomjan épül-szépül Magyarország.

A romnál székelő pontőrségtől Mg pezsgőtablettát, és ásványvizet kérek, és adatik. Megint rákezd az eső, de most amúgy istenigazából. - Ó, már azt hittem nem lesz több eső – mondom csak úgy magam elé. - Ó, ennél még sokkal rosszabbat is mutat a >>húderáfáztokponthú<< - mondja egy, a ponton tevékenykedő néni. Hát, akkor a megszáradásnak annyi. Nem veszek fel esőkabátot, mert a Pilis-nyeregbe kell felmászni meredeken, és lefőne rólam. Szépen, nyugiban felnyomakodok úgy, hogy egyszer se kelljen megállni pihegni. A nyeregben fújok egyet, és már ügetek is lefelé Pajkaszegre, a valamikori Pilisszentlélekre. Közben utolér Ruttkai Dia, akivel együtt megyünk el a Teca kocsmája előtt, ahol többen szelfizgetnek. A buszfordulónál felmegyünk a templom melletti iskolába, ahol elfogyasztunk egy valóban tartalmas gulyáslevest. Étkezés után borzongató érzés felvenni a vizes cuccot, önkéntelenül homorítok, amikor a kabát a hátamhoz ér, de mielőbb tovább kell állni a Pálos kolostorromhoz. Majd az odavezető emelkedőn úgyis visszanyerjük üzemi hőmérsékletünket. A romoknál, az ellenőrzőponton az ott posztoló hölgyek jóvoltából desszertként néhány kocka sütit fogyasztunk, majd továbbmegyünk az Égett-hárs irányába.

Azaz csak mennénk, mert beszorulunk a "Fehér barátok nyomában" című zarándoklat mögé. Keskeny, tüskés bokrokkal szegélyezett az ösvény, lehetetlen megelőzni a hosszú menetoszlopot. Az Égett-hárs után kiszélesedik az út, de ott is csak az út menti csuromvizes dzsindzsásban gázolva tudunk előzni, mert a menet teljes szélességében elfoglalja az utat. A tömegből Kiss Anti köszön rám, aki egy hangfalat cipel a hátán a zarándoklat alatt, immár többedik alkalommal. - Szia Anti, látom megint megnyerted a bömbit - köszönök vissza neki. A Maróti-hegyekben káprázatosak a késő délutáni fények, és ha nem túl korán ér ide az ember, akkor a naplemente is az. Hát, most mindkettőnek harangoztak. Köd és homály a panoráma. Már nagyon vártuk, hogy mikor következik az Enyedi halála. (A félreértések elkerülése végett ez nem egy bűnös kívánság, hanem egy objektum elérésének a vágya.) Azonban a sáros útra koncentrálva nem vettük észre, hogy a nagy fakeresztet már régen elmellőztük. Kiirtott erdőrészletek mellett haladunk el, ahol „természetesen” a járhatatlanság határáig sáros az út a fák hiánya- és a munkagépek tevékenysége miatt. Gyakran kell pipilépésekre váltani, de a legszörnyűbb a Basaharcra levezető meredek, lekváros lejtő, ahol elképzelni sem tudom, hogy bot nélkül hogyan lehet lejutni a függőleges testhelyzet megtartásával. Eszembe jutnak a zarándokok: némelyiken utcai cipő, jobb esetben tornacipő volt, amikor kielőztük őket. (...) A fákon laminált táblákon láthatunk magvas gondolatokat a tágabb értelemben vett útról, és a hozzá tartozó félelmekről, gyötrelmekről. Az egyik tábla közli, hogy kb. 1 óra innen a basaharci komp. Ránézek az órámra, 19:54, és óra 50-kor indulnak a kompok Szobra. Na akkor húzzunk bele, mert ha vizesen közel egy órát kell várakozni a kompra, akkor megfagyunk. Rizikós a sietés ezen a sáros csúszdán, de szerencsésen leérünk a nyaralótelkes övezetbe, ahol murvás út képében végre szilárd talajt érezhetünk a lábunk alatt. Valószínűleg a rossz idő miatt a Szent Jakabosok csak idáig tudtak feljönni a „töltőállomásukkal”, de így is jólesik a jelenlétük. Ha már választani lehet a szőlőcukor és "A Nóri sütötte." süti között, akkor Nóri sütijét hozzuk ki győztesnek. Jó döntés volt. Már csak egy műúton kell átkelni, és kb. egy kili Duna-parti séta után fogunk megérkezni a kompkikötőhöz. A földút végéhez közeledve lassan kibontakozik a sötétből a kikötő épülete. Jól jöttünk, mert még 18 perc van a komp indulásáig.

Kapunk egy "Pálos 70" borítójú tejcsokit, teát iszunk, és a tábortűz előtt lassan forgunk, mint a csirkék a grillezőben, csak éppen függőlegesen. Szobon pihen a komp kikötötték benne hallgat a sötétség, azaz csak a zöld és piros helyzetjelzők világítanak rajta. A komposok nem kapkodják el az indulást, már dübörögni kéne a Dieselnek. Végre közeledni látszanak a fények. Gond van a kikötéssel, mert a kompon utazó autó nem tud ilyen magasból leugratni, nem egy olyan „Gyere ide Kit” minőségű járgány. Hátra- előremenettel kell variálni a kapitánynak, míg precízen ki tudnak kötni. Ez már eleve időveszteség, de még egy sétahajó is komótosan úszik felfelé a Dunán, várni kell, míg elhalad. Egyre foszlik a remény, hogy elérem az utolsó vonatot. Tavalyelőtt olyan jó útviszonyok voltak, hogy még az utolsó előttit is elértük. Pozitívum, hogy már a komphoz érkezésünk előtt elállt az eső, így legalább komponálás közben nem kell ázni. Szob della Costa Dorada meleg fényekkel megvilágított parti sétányánál érjük el a szárazföldet. Ezen megyünk addig a keresztutcáig amely a templomhoz vezet. A templom közvetlen szomszédságában van az az iskola, ahol azok szállnak meg, akik csak másnap folytatják útjukat Márianosztrára. Mi természetesen kíméletlenül nyomulunk tovább a cél felé. Az eső nem tért vissza, csak a kitettebb helyeken érezhető a néha feltámadó szél, de ez még belefér, különös tekintettel az eddig átéltekre. Megint egy pozitívum: a Nosztrára vezető hepehupás, bokaficamító római utat széles, lehengerelt útra cserélték, amin gőzerővel lehet haladni anélkül, hogy minden egyes lépésre oda kellene figyelni. Tempós menetben érünk a Sukola kereszthez ami túránk utolsó ellenőrzőpontja. Itt közlik, hogy még 4,2 km a célig. Már csak egy viszonylag lájtos, de kitartó emelkedő van előttünk, mielőtt a távolban megpillanthatnánk Márianosztra fényeit. Egy dombon áll a pazarul kivilágított Magyarok Nagyasszonya bazilika, közvetlen mellette pedig a böri. Oda tartunk. Mármint nem a böribe, hanem a mellette lévő célépületbe, aminek az eredeti funkciója felől nem érdeklődtem. A bevezető műút után már csak két rövid utcán kell felmenni a templom mellé, és a célban átvehetjük a jelvény és emléklap alkotta díjazást.

Miközben meleg teát kortyolgatunk, nagy lapmonitoron nézegetjük a menetidőket. Sűrű hálálkodás után átmegyünk egy másik épületbe, ahol palóc levest és/vagy paprikás krumplit eszünk. A mikrobusz, ami levitt volna az utolsó vonathoz már elment, de Jekler Gábor felajánlja, hogy levisz Szobra, amit köszönettel el is fogadok, mert tervem szerint a lenti templom melletti iskolában húzom meg magam az első szobi vonat (04:00) indulásáig. Örömmel látom az ablakon keresztül, hogy még mozognak az iskolában. Benyitok, és megkérdezem a rendezői asztalnál ülő srácokat, hogy elücsöröghetnék-e egy padon vonatindulásig. - Persze, természetesen - válaszolják, és az ebédlőbe kísérnek, ahol nem bírok ellenállni még egy tányér felséges levesnek. Igyak teát, egyek almát, vigyek a hazavezető útra is – kapacitálnak kedvesen. Még pálesszel is kínálnak, ami stílusos egy "Pálosz" túrán, de azt már nem fogadom el, hanem végigheveredek egy bejárathoz közeli fapadon. A szemben lévő hasonló alkalmatosságon egy túratárs horpaszt édesdeden. Fél négykor egy belső helyiségből Tóth Feri és két fős csapata jön ki, így nem kell egyedül mennem az állomásra. A vonaton olyan jól bedurrantottak, hogy mire leszállásra kerül sor, már mindenem záraz. Halleluja MÁV start. A "csak a szépre emlékezem" alapon nagyon hepi vagyok. Mindenkinek, akivel találkoztam, köszönöm a társaságot, és akik ezt a nagyszabású rendezvényt szervezték, rendezték, azoknak pedig piramidális elismerésem. Legyetek jók, ha tudtok!

Ottorino

NYÖGVE-NYELVE,

becsípődve, egyik görcsből a másikba esve, de 2019.09.14-én szombaton, a szintidőből 40 percet bent hagyva behúztam az egyik kedvenc "repertoár" túrámat a METEOR 50-et.

Legkorábbi indulási lehetőséggel félhétkor indultunk az Úttörővasút hűvösvölgyi végállomásától Kőszegi Pistával és Makra Józsival, gyönyörű, pólós időjárási viszonyok mellett. A nyíltvízi úszószezon miatti hosszú kihagyás után jöttem el a túrára. Hab a tortán, hogy pénteken, 13-án becsípődéssel keltem,  és még szombat reggel sem tudtam teljesen felegyenesedve járni. Gondoltam, hogy túra alatt majd helyrerázódik a derekam és ha minden rongy szakad, akkor a mamutfenyőknél kikérem a 20/A díjazását, vagy pedig később nem a Csergezán kilátó felé megyek, hanem a [P3] jelzésen lefalcolok a Maraton táv útvonalán.

A nevezési procedúra után erős bekezdéssel kezdtük el támadni a Nagy-Hárs-hegyet. Meg is jegyeztem magamban, hogy a vártnál jobban megy a "mászás". A János-hegy sem okozott különösebb gondot, bár a végén a falépcsők fordulóit már számoltam. A kilátótól lefelé, a hosszas ereszkedés alatt is a lovak közé volt dobva a gyeplő. A Virág-völgyből a Csacsi-rétre is megfelelő tempóban emelkedtünk ki. Katona Gabi pontján frissítettünk. (Ki ezzel, ki azzal.) Hosszú, nagyjából egyenletes szakasz következett, majd megint mászás a Piktortégla-üregekig, ahonnan a felújított repülős emlékműig ereszkedtünk. Szalagozást követve tértünk rá a [S-] jelre, ami pár méter után a Sorrento-sziklákhoz vitt. Örültem, amikor az innen induló, hosszú, keskeny, hegyoldalban vezető ösvényen való egyensúlyozás véget ért. Viszonylag rövid emelkedő után elértük azt az árkot, ami Buda határára, és [PM] jelzéssel levisz nagyjából a Mária-szurdok felső bejáratáig. Az árokkal kezdődő szurdok talaja számomra érthetetlen módon úgy fel volt dúlva, mint egy tájkép csata után. Meg is jegyeztem a többieknek, hogy ez egy háborús övezet. A szurdok után nagy forgalmú műút következett, az autók elől gyakran le kellett lépni a nemlétező padkára. Budakeszin, a buszvégállomásnál utánatöltöttem a kulacsomat, és amíg a fiúk lángost kerestek a piacon, a végállomás padján ülve egy nagy pohár vízzel elfogyasztottam egy másik túrán kapott Horálkit. A lángosos be volt zárva, de azért került más kaja.

A mamutfenyők (Sequoia) rétjén már néhányan szembe jöttek, akik a 20/A távon itt végeztek. Mi csekkoltunk, átvettünk egy kis dobozos ücsit, meg egy müzli szeletet. Jól éreztem magam, eszembe sem jutott kiszállni. Az üdítőket egy szippantásra kiszívtuk, és a szívószálat nem a tengerbe, hanem a szemétládába dobtuk a dobozzal együtt. Utcákon át lementünk a fatelep mellé, ahol kezdődik a Hosszúhajtás-völgy, és belekezdtünk egy valóban hosszú hajtásba. Kikerültük a kőbányát, majd nemsokára rátértünk a [Z3] jelzésre. A negyedik létramutatvány után átkeltünk a Budakeszi-Telki országúton, majd megkezdtük az emelkedést a Tarnai pihenő felé. A pihenő előtti utolsó kanyarok egyikénél kezdődtek a problémáim. Már amúgy is le voltam maradva a többiektől, de még meg is kellett állnom néhány másodpercre, hogy kifújjam magam. Eddig, ha lassan is, de mindig megállás nélkül fel tudtam menni. Sok volt a kiránduló. Idegesített, hogy nem csak az út erodált részeit kellett kerülgetni, hanem a kirándulókat is tekintetbe kellett venni. Nagy nehezen elértem a [Z3] és [P3] ipszilonhoz. Itt lehet áttérni a Maratonra. A [P3] ágban, az út szélén ülve hűsölt egy túratárs, aki eleve a Maratonra nevezett. Nagy volt a kísértés, hogy letérjek az 50 útvonaláról, de csak egy korty elfogyasztásának idejére álltam meg, majd folytattam utam a Csergezán kilátó irányába. Ezután kezdődtek az igazi gondok. Először csak a lábfejem kezdett görcsölni, de amikor próbáltam ellene feszíteni, akkor a vádlim ugrott össze, először a jobb, majd valamivel enyhébben bal. Kínok között botorkáltam el a kilátóig. Azt hittem, hogy a többiek már továbbmentek, de nem. Mondtam, hogy menjenek csak nyugodtan tovább, mert most komoly szervizelést kell végrehajtanom. Pista adott egy magnézium lövést, ami nekem is volt, csak éppen - hülye módon - otthon figyelt a konyhafiókban. Perskindollal - ami szerencsére nem maradt otthon - masszíroztam be a lábaimat. Állva kellett csinálni a műveletet, mert ahogy leültem rögvest görcsbe rándultak a lábaim. A belső és külső kezelés megtette hatását, és már robogtunk is lefelé Nagykovácsiba, ahol bementünk a kisbótba utánpótlásért. Megtöltöttem a kulacsomat, és az 1,25-ös jéghideg Coke többi részét az emelkedőig elszopogattam. Következett az utolsó szívatós emelkedő, fel a Nagy-Szénásra. Már az erősen emelkedő flaszteres utca is megviselt, de a terepre érve megint nagyon belassultam, és meg is kellett állnom, hogy megehessem a Mamutfenyőknél kapott müzliszeletet, és utánkenhessem a megint behúzó jobb vádlimat. Már nagyon tele volt az összes hócipőm, mire az emelkedő után lefelé indulhattam a Siratófalnak becézett turistaház emlékfala felé. A pihenőben ott ültek a fiúk. Józsi azt mondta, hogy már fázik, amit enyhe költői túlzásnak vettem. Hogy ne vesztegessem tovább túratársaim idejét, rögtön továbbmentünk. Újraéledtem. Csak mikrogörcsök jelentkeztek, amiket óvatos feszítéssel, lazítással menet közben tudtam elviselhetővé tenni. Így értünk el a Zsíros-hegyi turistaház maradványaihoz. A Muflon itató kerthelyiségében a pecsételtetés alatti, pár másodperces pihenő után feszt tovább nyomtuk a Remete-hegy szakadékos széléig. Itt fokozottan óvatosba kapcsoltunk, mert aki itt elesik, az nem tud kicsit esni a felpolírozott mészkősziklákon. Szerencsésen letipegtünk, és a Remete-szurdok majdnem száraz patakján átkelve, kisvártatva megkaptuk az utolsó két ellenőrzőpont pecsétjeit. Böcsületesen felmentünk a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilikához, pedig a bélyegzések birtokában nyugodtan kiejthettük volna azt az útvonalból. (Néhányan meg is tették.) Mint itt ilyenkor rendszerint, most is esküvő volt. Flaszteresen elcsattogtunk a Hüvösvölgyi Nagyrétig, majd a volt Munkásmozgalmi sétányon legyűrtük túránk utolsó (enyhe) emelkedőjét.

A célban gyönyörű retró jelvények közül választhattunk.

Szintidőm már a metrón ülve, a Keleti felé tartva járt le. Iszonyatot szenvedtem a túra második felében, de ezt a gyönyörű szombatot nem cserélném el semmiért. Köszönöm túratársaimnak a társaságot, és nem utolsó sorban a segítséget.

Ottorino

   2019.03.16-án, szombaton az előző reggelihez hasonló, vízszintes esőben szállok le a vonatról Pilisvörösváron. Megette a fene! Ide el se jövök, ha nem ígértem volna meg, hogy söprű leszek a Pilis-vörös-vár teljesjtménytúra 40-es távján. Hasonlít az időjárás a tavalyihoz, amikor a Vörös-hegyi pontőrködés után még a Vörös villám félmaraton távját is be kellett söpörnöm szakadó esőben és bokáig érő sárban. Végig morgom az utat az állomástól a sportpályáig. Szidom magam, hogy miért vagyok ekkora ökör.

Jóval a rajtoltatás előtt érkezek a sportpálya épületéhez. Odabent már ezerrel folyik a pakolás, a nevezési asztalok rendezgetése. Az én feladatom csak később kezdődik, addig leülök egy székre és időnként az ablakhoz megyek, félrehúzom a függönyt, hogy lássam, mennyire esik az eső. A pocsolyákban karikahullámokat keltenek az esőcseppek. Az ablak és a szék között mindig útba ejtek egy nyitott zacskót, amiből narancssárga aszalványokat csipegetek.

Rettenthetetlen túrázók érkeznek, megkezdődik a nevezés. Nyolc óra tájban megjelenik két söprűtársam Gaál Viktor és Révész Ádám is. Egyik kitekintésem alkalmával megállapítom, hogy csodák csodájára elállt az eső, sőt a Nap is átdereng a felhőkön.

A tömegrajt nyolc órakor van, fél kilenckor feltűzzük rendezői kitűzőinket, drótkefét ragadunk, és mi is elindulunk a Kálvária irányába. Az utcákon kifújt, útirányt mutató narancsszínű nyilakat már nagyjából elmosta az eső, reméljük, hogy az erdőben sem kell majd sokat bíbelődni a lekefélésükkel. Egy kocogó csoport váratlan irányból, kerülővel érkezik az útvonalra, valahol elbökték a direkciót. Átmegyünk a vasút alatt, és egy dúsan szalagozott lankán megyünk fel a Kálvária felé. Itt még nem kell szednünk a szalagokat. A domb tövében András bácsi és Gyapi adják a feltételes pontőrséget és a bélyegzést. Elérjük a [S-] jelzést, amin elhagyjuk Vörösvárt, és rövid erdőrészlet után a gázpászta emelkedőjébe kezdünk. A [P-] csatlakozásánál laminált táblák utasítása szerint élesen balra fordulunk, rövid, de meredek emelkedőn felmegyünk az első hivatalos ellenőrzőpontra a Vörös-hegy csúcsára, ahol Harsányi Henrik őrködik egymagában.

Igazolás után visszafordulunk, és a [P-]/[S-] jelzéseken folytatjuk. Egy túrázó párt érünk utol. Tudatjuk, hogy a 40-es söprűk vagyunk, nem rohanunk, de alkalomadtán előzzenek meg minket. A festői fenyves után a Fehér-hegy meredek lejtőjén óvakodunk lefelé. Tavaly csak az ösvényről letérve, a vastag avarban gázolva tudtam itt lejönni a felázott talaj miatt. Az Iluska-forrástól kevesebb sárban, haladósabb úton megyünk tovább. A Klotild-barlang felé kiágazó út környékén laminált táblákat erősítünk vissza, amelyeket az erős szél fújt le a fákról. Hosszú murvás úton érjük el azt a balkanyart, ahol eddigi jelzéseink elhagynak. Előttünk Pilisszántó látszik, jelzetlen úton megyünk felé. Főútján balra fordulunk, és a templom irányába emelkedünk. A buszforduló után jobbra ível a műút, most már jószerivel településen kívül, az erdőben. Nem kell balra bemenni a [P-] turistaútra, hanem szakadatlanul tovább kell menni a műúton a Szántói-nyeregig, ahol Egon és Éva etetőpontot üzemeltetnek. Az odaérkezés pillanatát már nagyon várjuk. Jól van, már látszik a Som-hegyi turistaház irányát mutató KRESZ tábla, amire tavaly azt hittem, hogy buszmegálló, aztán az egyik belógó ágon lengedez Éva napocskát formázó kispárnája, és már látjuk a fák közt a kajapontot, ahol a besöprendők (nem akartam azt mondani, hogy söpredék) tobzódnak. Véletlenül éppen a ponton tartózkodnak vérebükkel a pilisi túrák egyes szakaszain néha váratlanul felbukkanó Papucsekék. Mindig örülök a velük való találkozásnak.

Hozzálátunk a kalóriák beviteléhez. Kell a koksz, mert fel kell csűrni a Pilis-tetőre. Nehezen szakadunk el a sajt és olívabogyó-evéstől és a kólaivástól, de aztán Ádám unszolására nekilátunk az eleinte avarral kevert, sáros útnak. Később, a sorompó után már nyoma sincs sárnak, köves a talaj. Jóval a László-kúpja előtt utolérünk egy népes, legalább 50 főből álló csoportot, amelynek tagjai egyenletes, nyugodt tempóban emelkednek. Sorra előzzük őket a keskeny szerpentinen, miközben feltűnik, hogy senki egy büdös szót sem szól a másikhoz, ami egy kiránduláson fölöttébb furcsa. Azt fantáziálom, hogy valami zarándoklat féle lehet ez, mert a tetőn levő kilátónak Szent Özséb a neve. A menet tagjai túlnyomó részben fiatal felnőttek. Egy részük farmerben van, de aki túrához illő cuccot visel, annak a felszerelése olyan, mintha most vette volna le a Deka polcáról. Sikerül előttük felérni az ellenőrzőpontra.

Andiék a kilátó melletti katonai bázis maradványainál ütötték fel a tanyájukat. Egy csőszerű építmény előtt vannak, amibe éppen beférnek állva, ha esik az eső. Azt mondják, hogy nemrég valami daraszerű képződmény hullott az égből. Mi eddig megúsztuk néha jelentkező, kisebb esőcsepegéssel. A lányok bontják a pontot. Egy utolsó percben megérkező hölgy még megkapja a pecsétjét, aztán beüzemeljük drótkeféinket, és lefelé indulunk.

A narancs pöttyöket nehéz észrevenni, mert felfelé menetben fújták fel, a kövek lefelé néző oldalára. Úgy alakul, hogy én kefélek, Viktor és Ádám szüreteli a szalagokat, a lányok meg kacagnak, amikor nyögök a lehajlásnál, és kefélés közben. Lassan visszakanyargunk a Szántói-nyeregbe, és nem törődünk azzal a szabállyal, hogy csak egyik irányban szabad igénybe venni az etetőpont szolgáltatásait. A lányok maradnak, mert őket Egonék viszik majd be a bázisra. Hárman folytatjuk utunkat a Hosszú-hegy irányába, egy hatfős csoportot tisztes távolból söpörve. Már lefelé jövünk a hegyről, amikor utolérünk egy párt, amelynek hölgy tagja a térdét fájlalja, jobban mondva azt állítja, hogy nem hajlik az egyik térde. Kicsit belassultak, de egyáltalán nem vészes a helyzet. A Macska-barlang felé vezető út leágazásánál felállított újabb etetőpontnál időzve jókora laufot hagyunk nekik. Keresztezzük a Csobánka felé vezető műutat, elhaladunk a volt Sumica kemping kőkerítése mellett, majd letérünk a [K-] jelzésről, és jobbra kerülni kezdjük a Kevélyeket. Hosszas, sármedencékkel tarkított úton jutunk el az "Egri vár" felé leágazó vályús ösvényhez. Egyre nehezebben hajolok le a pöttyöket kefélendő. A várnál Emese és Bíborka lánya alkotják az utolsó ellenőrzőpontot. Pecsételés, pontbontás, majd tűzés egy földúton a Jenői-torony felé. A [Z-] jelezte véget érni nem akaró durva hullámvasutat egyik irányba sem szeretem, sőt utálom. Itt legalább nem kell kefélni, csak a fiúknak dagad tempósan a reklámszatyra, amiben a szalagokat gyűjtik. Végre leérünk az üdülőövezetbe. Egy kicsit még a céllal ellenkező irányba megyünk, hogy egy hídon keljünk át, aztán kiemelkedünk egy fennsíkra. Körülbelül Solymárral vagyunk egyvonalban. Ahogy Pilisvörösvár felé haladunk a síkon, Ádám megjegyzi, hogy a hegyek felé nézve, szemünkkel végigkövethetjük majdnem egész hosszában a mai útvonalunkat. Nincs semmi takarás, rettentően vág a szél. Megállok, hogy felvegyem a viharkabátomat, mielőtt még keresztülfújna rajtam az „orkán”. Hosszan bandukolunk egy ipartelep felé, majd egy süppedős szántóföldön csetlünk, botlunk. Beitta az esővizet, különben bokáig érő sárban gázolnánk. Az ipartelep műútján sárrázást hajtunk végre, bár még utána is van egy rövidebb földutas szakasz, mielőtt a város lakóházas övezetéhez érnénk. A kanyargó utcákon felkutatjuk a sportpálya hátsó bejáratát, majd a fiúk leszedik a még fent levő uszkve 50 szalagot, aztán belépünk a rajt/cél feliratú ajtón. Küldetés teljesítve, átvehetjük a „Pilis-vörös-vár” teljesítéséért járó díjazást. Még segítünk a főrendezőségnek az utómunkálatokban, azaz eltüntetjük a maradék kaját és piát, aztán irány a vasútállomás. Ez is megvóna.

Ottorino

LAZÍTOTTUNK A TÉL SZORÍTÁSÁN

a Fázós TOPorgós túra alkalmával 2019.01.19-én, szombaton a Velencei-hegységben.

Egy semmi perc alatt, spontán alakult, régebben fiatal rókákból álló akciócsoporttal indulunk nyolc óra tájban a sukorói kultúrból egy 16+4 km-es túrára. (Nem kell mindig a csúcsokat ostromolni.) Azon kevés túrák közé tartozik ez, amelyeken lehetetlen kispistázni. Csupán egy színes térképen feltüntetett 4+1 ponton áll pontőr, de ezen pontokat tetszőleges sorrendben és útvonalon lehet felkeresni és begyűjteni a bélyegzéseket. Túl nagy variációs lehetőség nincs; vagy órajárással megegyezően, vagy pedig ellenkezőleg kell elindulni. Gyakran kitérőket kell tenni az egyes pontokhoz, és akinek helyismerete van, az hatékonyabb lehet a vadcsapások, surranó pályák ismeretének birtokában.

Mi órajárással ellenkezőleg indulunk a [S+] jelezte első osztályú minőségű bicikliúton Nadap irányába. Hamarosan a Gyapjaszsák sziklái közé vezet a jel, majd vissza a bicikliútra. Annak idején a Pázmándi Toporgók egyik túráján jót röhögtünk az elnevezésen, egyeseknek elindult a fantáziája. Hófoltot szinte csak keresve lehet találni, ami érdekes a múltszombati 15-20 cm-es hótakaró után.

Nemsokára megint le kell térni az útról, de nem a jelzés miatt, hanem mert egy autó jön szembe. (Rohadjon meg!) Így nem sokáig marad ép ez a nyugat európai színvonalú kerékpárút. Ha nálunk csinálnak valami szépet, azt úgyis pillanatokon belül szétbarmolják a tahók. Oldja a bosszúságomat, hogy jóval előttünk állatok rohannak át az úton. – Jé, kecske! – kiáltok fel, a többiek nagy derültségére, mert egy hét-nyolctagú szarvas csapatot látunk. Elöl a kisebb testű lányok futnak, hátul pedig az agancsos góré tereli őket. Esély sincs fotózásra, mert pillanatok alatt játszódik le a jelenet.

Később egy jobbos sikátorba térünk, ami kivisz egy rétre, ahol választhatunk, hogy a [P-] jelzésen tovább megyünk Nadapra, vagy a Bence-hegy felé kanyarodunk a [S-] jel mentén. A Bence-hegy kézenfekvőbb, így arra indulunk. A fürgébbek már szembejönnek. A hegy tetején álló, nyuszi fülre emlékeztető kilátó már messziről látszik. Jobb a békesség: nem a cserjék közötti csapáson mászunk fel a kilátó aljához, hanem a műút ívén, majd lépcsősoron. Nem fázunk, de a pontőr ruházatából következtetni lehet, hogy nincs meleg. A kilátó csak 10-kor nyit, de úgyse akarunk felmenni, mert innen is elég jó a kilátás. A Velencei-tó most egy zsombékos pocsolyának tűnik.

Miután mindenki eleget bámészkodott vissza indulunk a rét felé, ahol rá lehet térni a Nadap felé vezető [P-] jelzésre. A rétről keskeny ösvény vezet be egy erdőrészletbe. Érdekes módon jéggé tömörített hó van az ösvényen, a cserjék miatt igen nehezen lehet elkerülni a jégen járást. Nehezíti a haladást, hogy már sokan jönnek szembe olyanok, akik Nadapon már végeztek. Persze ez egy igen rövid szakasz, úgyhogy pillanatokon belül meglátjuk a sziklafalat, ami előtt ott van a nadapi Szintezési Ősjegy és az emlékműve. A sziklafal előtt van még a pecsételés és a teaosztás is. Teázás után visszaindulunk a [P-] jelzésen, és célba vesszük a Meleg-hegyet.

Egy rövid szakaszon házak mellett megyünk el, és itt is csak óvatosan tipegve lehet haladni a csúszósra tömörített jeges hó miatt. Ezen túljutva már akadálytalanul folytatjuk utunkat a Meleg-hegy adótornya irányába. A hegy lábánál, mielőtt egy ösvényen a többiek után mennék, egy kabátot súlyba teszek, mert melegem van, és a hegy is meleg, és még fel is kell menni rá. Persze a hegy elnevezés még magyar viszonylatban is enyhe túlzás, bőven elég lenne neki a domb, de az meg hülyén venné ki magát, hogy Meleg-domb. Odafönt gyerekek pecsételnek és ikszelnek, a felnőttek pedig táplálják a nem kicsit füstölő tüzet, elmondásuk szerint a szúnyogok ellen.

Most következik a fakultatívan felkereshető ellenőrzőpont, a „plusz 1”. Természetesen mindannyian bevállaljuk, mert majd kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy mi lesz a meglepetés, amiben azokat részesítik, akik jelzetlen utakon, a térkép segítségével elmennek a János-forrásnál levő pontra. Egy turistajelzés nélküli úton lemegyünk a [S-] jelzésig, amin kb. 40 m-t megyünk, majd balra kanyarodunk egy jelzetlen útra. Most könnyű megtalálni ezt a letérést, mert folyamatosan jönnek szembe rajta azok, akik már végrehajtották a szorgalmi feladatot. Két, egymást X-ben keresztező nyiladéknál kell jobbra fordulni egy (pillanatnyilag) avarral borított útra, ami lassan balra hajlik a keresett objektum felé. A János-forrásnál pár szál ropi elfogyasztása közben egy Szörényi-Bródy (János) művet élvezhetünk. A szám végén elmondom a gitárosnak, hogy tavaly az mentett meg az eltévedéstől, hogy a muzsika forrása irányát kutatva jöttünk le a tévútról. Köszönve a testi-lelki táplálékot megindulunk túránk utolsó ellenőrzőpontja felé.

Magam visszamentem volna a [P-] jelzésre, mert csak azt az útvonalat ismerem, de a többiek egy jelzetlen, kevésbé frekventált utat javasolnak, ezért rájuk bízom magam. Fejlámpám van, vizem van, olyan nagy baj nem lehet. Két túravezető is van a csapatban, úgyhogy most Tóni kezébe kerül a kormánybot. Egy valóban kevéssé ismert külső körön közelítünk hosszasan a pont felé. Hirtelen egy háromszor akkora szarvas csoport rohan át az úton, mint amekkorát a túra kezdetén láttunk; emberrel viszont egy szállal sem találkozunk, míg erről a zúzalékköves útról bele nem futunk a [P+], majd a [Po] jelzésbe, ami hamar elvezet a Barlang-kúti ellenőrzőpontra. Itt klasszikus Sportszeletet kapunk. Mi a fene ez az Internacional felirat rajta?

(Később kiderítettem, hogy a Mondelez International tulajdonába került, már ez se magyar. Sikerült megszabadulnunk egy ilyen echte hungarikumtól.)

A viccesen hullámvasutas [P3] jelzésen folytatjuk utunkat. Ezt már ismerem többek között a Kőről-kőre a Velencei-hegységben című túráról, és valóban nincs hiány az útmentén a különféle kőalakzatokból; lehet fotózni. A keresztező [Z-] jelzésen jobbra fordulunk, és „lecsurgunk” Sukoróra, hogy a városban még felmásszunk a kiindulási pontunkra, a kultúrbeli célba. Mi lehet a meglepi? Tavaly voltam már ezen a túrán, de nem emlékszem, hogy akkor mivel leptek meg. A díjazásnál, a kitűző átadása után az érkeztető hölgy megnézi, hogy szerepel-e az itinerben a János-forrás rubrikájában pecsét, és akinek igen, az vehet az asztalról egy papírtálcát, rajta egy kocka almás pitével. Forralt boros teával zseniális. Egy kis kultúrbeli társadalmi élet után búcsút intünk Sukorónak; kellemes jó hangulatú séta volt.

Ottorino

   ANNYIRA UTÁLOM A TELET,

hogyha szembejönne velem az utcán, akkor biztosan pofán vágnám. 2019-01-12-én, szombaton mégis nekivágtam a jubileumi X. Téli Turul Túrák felturbósított ZONGOR 45-jének, ami a honlap szerint 48,4- az itiner szerint pedig 50,4 km, 1300 m szintemelkedéssel.

Hat óra előtt pár perccel emelkedek felfelé a Metro Déli pályaudvari végállomásán. Az aluljáró szintjén levő kis sátoros büfé előtt ezúttal nem állnak sorba túrázók, pillanatok alatt nevezek, és már megyek is föl az utcaszintre. Valami minimálisan szitál, fúj a szél, a járda havas. A kis Turul szobor mögött Pávó Balázs állja a sarat, illetve a szelet, és bepecsétel az itinerembe. Az Istenhegyi út emelkedőjén egy kabátot átteszek magamról a hátizsákomba, ami a túra végéig ott is marad. A Szent Orbán tértől kezdődik a lépcsőzés fel a hegyre. Akadálytalanul nyomulok fölfelé. Alig találkozok túrázóval; korán van még. A Széchenyi emléknél silbakoló pontőr is nyugodt tempóban láthatja el feladatát. Monoton csattogtatom botjaimat a Fogas felső végállomásáig, majd a Gyermekvasút (Leánykori nevén Úttörővasút) Széchenyi-hegyi végállomásáig, aztán onnan hosszan a Normafa parkolójáig, ahol Orbán Imre igazolja ottlétemet. Kisebb csoport gyűlt itt össze, innen indul a Turul egyik résztávja. Kíváncsian indulok tovább a Székely kapun át. Idáig a „civilizációban” túráztam, most fogom megtudni, milyen terepviszonyok vannak a téli erdőben. Kellemesen csalódok, mert a lejtőt a jéggé tiport hó helyett friss, ropogós hó fedi, köszönhetően az éjszakai havazásnak. Bátran lehet gangolni lefelé, a rugalmas hó kíméli az ízületeket. Hamar leérek Makkosmáriára, ahol érdeklődök, hogy kész van-e már a reggeli.

Éva, Egon és Béla bácsi gondoskodik itt a túrázók jóltartásáról. Az almás pitére koncentrálok, sok buckát kell ma még leküzdenem, lényeges az energia bevitel. Rieder Béla érkezik a pontra. Vele már régebben találkoztam. Együtt indulunk tovább, útközben felelevenítve a hajdani „bandázós” túráink eseményeit. Társaságban gyorsabban fogynak a kilométerek, hamar leérünk a Budakeszi útra, majd a vadaspark parkolójába, hogy onnan egy darabon Budapest határát követve elérjünk a Petneházy lovas tanya széléhez, ahol kedves pontőröknél gyergyóremetei házi csokival erősítünk.

Amikor elhagyjuk a lovas tanya vonzáskörzetét, csak az előttünk járó túratársak által kitaposott, keskeny hóvályúban haladhatunk tovább. Ez már macerásabb; nehezebb tartani az egyensúlyt, és a hosszú távú manöken stílusú járás is igen fárasztó. Mivel Béla súlyos bokasérülésből gyógyul, „csak” a Nagykovácsiig tartó résztávot csinálja, ezért a [P3] kiágazásánál búcsút intünk egymásnak. Ő megy tovább a [P-] jelzés mentén tovább, én pedig megyek az első, idén először betoldott kitérőn, a Csergezán kilátó felé a [P3], majd később a [Z3] jelzésen.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök ennek az újdonságnak, de amit össze kell szorítani, azt összeszorítom, és nyomakodok fölfelé a hóvályúban kíméletlenül. Egy futó lány és egy gyorslábú túrázó előz csak meg a [Z3] jelzésre való átkötésig, amiből arra következtetek, hogy nem túl sokan vállalkoztak a hosszútávra. A kilátó felé tartva beszorulok egy kiránduló osztály mögé. Hógolyóznak útközben. Rendkívüli módon hiányozna most a nyakamba egy méretes hógolyó. Andalgós tempójukat felvéve egy kicsit pihenek mögöttük, de a kilátó közelében előzés céljából kitörök a magasabb hóba.

A Csergezán kilátó földszinti padján ülve éppen a szalonnáját csomagolja ki egy bácsi, amikor az orra alá dugom az itinert. Felmutat egy kiakasztott zacskóra, hogy onnan húzzak le egy öntapi matricát. Közben a fiatalok már özönlenek felfelé a kilátóba. Én rögvest lefelé robogok a jól siethető, ropogós havon; már nem érdekel, hogy feljön a hó a nadrágszáramba. Nagyon örülök, hogy nem kell tökig lemenni a [Z3] jelzésen, mert a szalagozás a hegyoldalba térít, arra a rövidítésre, amelyet évekkel ezelőtt a Meteor 50 kis piros M táblácskái jeleztek. Nagykovácsi határában már apukák huzigálják csemetéiket popsi-tepsikben, és kutyabarátok sétáltatják kedvenceiket ebéd előtti étvágycsináló testmozgás gyanánt. Nekem már meg van csinálva az étvágyam, úgyhogy belépve a plébániára a tömegen való átfurakodás és a pecsételtetés után jóízűen fogyasztom a „Békáéktól” (Fábián Zsuzsi és Bíró Lajos) kapott ellátmányt, egy almás rétest. (Káposztás nem volt.) Nem sokat időzök a ponton, érezem, hogy bele kell húzni, mert lesznek még itt meglepetések.

Nagykovácsit elhagyva, a Fehér úton, egy simább szakaszon előveszem az itinert, mert a következő pontról a Meszes-hegyről fogalmam sincs. Aha! Amikor egy Y elágban, egy infó táblánál jobbra tart a [S-] jelzés, a szokástól eltérően, szalagozás mentén balra kell tartani. Hoppá, még jó, hogy megnéztem. Ez lesz a második extra, amit most állítottak be először a Zongor 45 útvonalába. Az Y-ig azonban még enyhe, de kitartó emelkedőt kell leküzdeni. Szerencsére az autóknak még nem sikerült jéggé tömöríteni a havat. Végre itt van a Kutya-hegyről lejövő út végén a forgóajtó. Ez azt jelenti, hogy nemsokára lejtősre vált az út. Sokáig trappolok lefelé, amikor kis laminált táblákat veszek észre. Az egyiken jobbra mutat a nyíl, Perbál felé, a másikon egyenesen tovább, a Meszes hegy felé. Először arra gondolok, hogy Perbál felé valamelyik résztáv megy, de amikor a Meszes-hegy irányába indulok, szembe jönnek a túrázók, tehát a ponton való igazolás után vissza kell majd jönni a táblás kereszteződéshez. Az ilyen oda-visszát nem igazán szeretem, sőt. Egy jó hosszú hullámvasutas szakasz következik. A végén azt látom, hogy egy nagy kereszttől jön vissza két túrázó. Felmegyek én is, de se matricát, se bélyegzőt nem találok. Már idegen kiránduló srácokat kérdezgetek, hogy hol lehet a pont, mire az egyik túrázó elárulja, hogy a kereszthez csak a panoráma kedvéért jöttek fel az emberek, a pont lejjebb van. Végül egy bokor tövében meg is találom a matricás zacskót. Ugyan szalagok jelzik a pontot, de én azt hittem, hogy az útirányt mutatják.

Kicsit morcosan indulok vissza a laminált táblás kereszteződéshez, hogy Perbál felé lejtőzzek tovább. Hosszas gyaloglás és egy létramászás után érem el a malomföldeket. Sapka, zipzár föl, ezerrel fúj a szél a síkon. Visszatekintek a Meszes-hegy felé. Nem kellett volna. Nagy kiterjedésű, majdnem fekete felhőzetet látok. Na, ha ez felém jön, akkor lesz kapsz. Amilyen gyorsan csak tudok, megyek a patakátkelés, aztán a Négy fa felé, ahol a Kitörésen szoktak őrködni a magukat beásott katonák. Lassabban érem el a bekötőutat, majd Perbál határát, mint szeretném. A főúton már nem fúj annyira a szél, mint a földeken. A Kaiser sörözőbeli ponton jólesik az ellátmány nagy pohár meleg tea. Gyorsan elkortyolom, és már megyek is tovább a [S-] jelzésen.

A Fő útról jobbra kanyarodva lassan elhagyom a lakott területet. Jobbra földek, balra egy nagy árok mentén haladok. Egy mezővédő sávnál balra kanyarodok. Emelkedő után megint szántóföld mellé érek, ahol viszont lejtő következik. Ismét balra kell fordulni: tulajdonképpen a hosszú árkot kerüli meg a turistaút. Egy újabb szántóföldet kerülök derékszögben, aztán kezdem a felfelé caplatást egy keskeny, sziklás ösvényen, mely sziklássága a hóban nemigen látszik. Most kevés lószar van az ösvényen, vagy csak hó takarja jótékonyan a gombócokat. Az imént is láttam két kislányt sétalovagolni, de azt már nem tudom, hogy merre tértek le. Fő az, hogy nem utánam jönnek, mert nem is tudnék félreállni ezen a bozótos, keskeny ösvényen a lovak elől. Feltolom magam a Nyakas-tetőre, majd a csúcskő után jobbra lefelé tartok. Az útkereszteződésben a táblakarácsonyfánál balra fordulok a [S4] jelzésre. Innentől már nem lesz jelzésváltás. Ez egy szélesebb út, és valószínűleg forgalmasabb is, mert itt már fényesre polírozták az utat az autógumik. Csúszkálás helyett megpróbálok friss havas felületen menni, amit nehéz találni, mert az autók az út teljes szélességében folytatták áldásos tevékenységüket. Meg-megcsúszva érek el a Somodor puszta felé vezető műúthoz, de még nem fordulhatok rá, mert most következik a harmadik extra kitérő. Szalagozás mentén fel kell keresni egy, az erdőben rejtőző német katonai emlékművet, ahol ismét matricát kell húzni egy zacskóból az itinerre.

Nem tudom, hogy ezt az emlékművet ki fogja megmagyarázni, ha visszajönnek az oroszok. Én mindenesetre visszasietek a somodori úthoz. Ez is egy kitett helyen vezet, erős szél fúj. Nem fázom, csak az ujjaim fagyoskodnak; a sapkát szemöldökig húzom. Balra kiemelkedik a tájból az utolsó megmászandó objektum, a Kakukk-hegy. Mászás előtt még oda kell érni egy távvezeték alá, ami mentén balra indulva kerülhetek közelebb a hegyhez. Fel se nézek, úgy kopogok botjaimmal a néhol hóbordás flaszteren. Amikor végre balra kell fordulnom, két emberi hangyát látok a fehér tájban, messze a távvezeték alatti úton. Az őszi vetés szélén követem nyomaikat. A hegy melletti úthoz hullámzok, és azon jobbra fordulok. Nagyon várom már, hogy belekezdhessek a hegybe, mert erősen sötétedik, és nem akarok lámpa után kotorászni. Négyfázisú emelkedő vezet fel a csúcsra. Az első egy hosszabb, de nem túl durva, aztán egy rövidebb, de nagyon meredek. Ha itt fagyott a talaj, akkor igen keserves a feljutás. Most szerencsére nincs annyira letaposva a hó. Az emelkedő felső végén, néhány pihentető lépés után következik a harmadik fázis, ami az elsőhöz hasonlít, de itt csak egyembernyi szélességű az ösvény, ami egy akácosban vezet felfelé. A végén egy felnőttekből álló szánkókkal felszerelt csapat pihen. Szerencse, hogy nem kell a szánkók elől oldalra vetődni. A negyedik fázis rövid is és alig-alig meredek, de az előzőek miatt mégis fárasztó. A csúcskőnél van elhelyezve a bélyegző és az ő párnája. Bíbelődök vele a sötétben, de sikerül bevinni a találatot a megfelelő rubrikába.

Egy nehéz feladat hátravan még: le kell jutni a Kakukk-hegyről. Meredek, csúszós ösvényen oldalazok lefelé lassan, óvatosan. Szerencsére nem liheg senki a nyakamba, nem kell zavartatnom magam. Megkönnyebbülve érem el a Kálvária három keresztjét. Innen csak a „megszokott” ropogós, havas úton kell letrappolni a stációk mentén „Szomor felsőig”, ahonnan letakarított aszfaltos úton baktathatok le, a közvilágítás luxusát élvezve a Pintér sörözőbe, ahol átvehetem az oklevél + kitűző díjazást és megehetem a jutalomfalat pár virslit, valamint ihatok egy pohár forralt bort. Kellemes meglepetés, hogy nem kell órákat várnom a menetrend szerinti buszra, mert a rendezőség jóvoltából Balázs és Viki elvisz néhány célba érkezettet Zsámbékra, ahonnan félóránként indul busz a Széna térre.

Összefoglalva: Örülök, hogy a meteorológusok ónos eső, havazás, hófúvás, vörös riasztás, anyám tyúkja előrejelzése ellenére eljöttem. Jó volt, kimerítő volt, de 40 percet így is sikerült bennhagyni a szintidőből.

Ottorino

Pontőrködés a Vörös-hegyen 2018.03.16. péntek.

Már a tegnapi kellemes teljesítménytúrán, a március 15-i, "A Gyermekvasút nyomában" címűn is Pilisvörösváron jártak a gondolataim. Sajnáltattam magam a túratársnőmmel, hogy el fogok ázni, mint a rongy az előjelzés szerint.

Cseperésző esőben szállok le a buszról a Városháza megállóban. Németül is ki van táblázva minden, úgyhogy biztos nem fogok eltévedni. 14-ben már voltam a Pilis-vörös-vár 40-en, de nem emlékszem hogyan kerültem a rajt/cél sportpályához. Most megkeresem a Szent Erzsébet utcát és sorsomnak megadva magam caplatok a 37-es számig. A sportpálya már ismerős, célba veszem az épületét. Odabent már összegyűlt a főrendezőség. Jávor Zoli örömhírt közöl, nevezetesen, hogy nem lesz akkora áztató eső, mint a tavalyi Éger-völgy teljesítménytúrán. Nagyon megnyugtató. Az a hír viszont felér egy hidegzuhannyal, hogy a Vörös-hegy csúcsán, a Gyula kopjafánál lesz a pont, és nem az onnan kb. 150 m-re levő kicsi esőházban. Jó, hogy kapok egy rendezői ponyvát, ruhaszárító kötélzet, amivel fára lehet majd rögzíteni már nehezebben kerül, Ebola ás elő valahonnan kellő mennyiségűt, és hosszúságút. Az jó hír, hogy nem innen a rajtból kell kimenni a pontra, hanem Gyapi autóval kivisz az erdő szélére, mert ő és András bácsi a Kálvária közelében őrködnek majd egy feltételes ponton. Összepakolom a pontőr-cuccot, és türelmesen várom leendő pontőr-társamat Révész "Lépéshiba" Ádámot, aki hamarosan meg is érkezik.

Felcihelődünk, autóba szállunk, és kanyargunk Pilisvörösvár-külső utcáin, mígnem az erdőszéli [S-] jelzéshez nem érünk. Ez az, innen már ismerős a táj a SÁRGA 70-ről, csak ellenkezőleg kell haladni. A fenyőfákkal szegélyezett turistaúton kanyargunk a MOL gázpásztáig, majd rajta emelkedünk hosszan. A jó pár éve lefektetett gázvezeték fölötti homokos talajt még mindig nem tudta 100%-ig megkötni a fű, az autókerekek nyomán néhol kilátszik a talajlefogó műanyag háló. A jelzés jobbra letér a gázpásztáról, majd belefut a [P-] jelbe. Itt laminált táblák jelzik, hogy először élesen balra, a pontunk felé kell fordulni a delikvenseknek, majd igazolás után visszatérve ide folytatni tovább a [P-] / [S-] jelpáron. Mindezt azért kell megtenni, hogy érintsék a Vörös-hegy csúcsát. Mi is emiatt nem lehetünk az esőházban, hanem 150 m-re tőle, a csúcson kell majd silbakolnunk. Na jó, akkor élesítsünk balra. Keresztezzük az iménti gázpásztát, és árkából kimászunk a csúcskőig, ahol a Gyula kopjafától pár méterre kialakítjuk az ellenőrzőpontot.

Legelőször a ponyvát pányvázzuk ki, hogy a cucc addig se ázzon. Ádám a bóját úgy helyezi ki, hogy még az árokból is jól lehessen látni. A molinót a zord időjárás miatt ki sem akarom tenni, de a lelkiismeretes Ádám azt is kifeszíti. Mint a pingvinek a jégtáblán, úgy várjuk az első fecskét, ami tulajdonképpen ugyan úgy néz ki, mint egy pingvin, csak kicsiben. Mindhárom táv érint minket: a VÖRÖS VILLÁM FÉLMARATON, a PILIS-VÖRÖS-VÁR és a VÖRÖS-HEGY teljesítménytúrák. A félmaratont és a hosszú távot teljesítőknek bélyegezni, és okos telefonnal csippantani is kell, a rövid távosok csak bélyegzést kapnak. Ádám pecsétel, én csippantok, szerencsére ikszelő lapot nem adtak. Megérkezik az első néhány gyorslábú túrázó, hál'istennek minden működik. Az élboly után keletkezik egy buborék, de aztán hellyel-közzel csak csak jönnek az őrültek, akik ilyen időben kidugták az orrukat a paplan alól. Többen a Kopár csárda irányába akarnak továbbmenni, de hátraarcot csináltatunk velük. Később Ádám már mindenkinek automatikusan mutatja az irányt, és mondja a követendő jelzést. Egy tagnak mégis majdnem sikerül tovább menni a rossz irányba, mert azt gondoltuk, hogy fotózik, vagy vizelni vonult félre. Igaz, fényképezni nem sok értelme van, mert a csodálatos hegyi kilátást köd takarja. Tulajdonképpen elmondható, hogy egy felhőben ácsorgunk. Nagyon várjuk a 10:30-at, a futók rajtját, mert ha ők áthaladnak, akkor nagyjából már szedhetjük a sátorfánkat. Pór Andi érkezik söprűtársnőjével, ők takarítják a 40-es távot. Azt mondják, hogy jönnek még utánuk ketten, de hogy ne kelljen sietniük, nem várják meg őket. Feljön hozzánk az időmérő srác, aki az okos telefonok gazdája. Azért jött, hogy segítsen majd a tömegével érkező futók csipogtatásánál, nála is van telefon. Nemsokára megérkezik az első futó. Nem jönnek olyan sűrűn, hogy ne tudtam volna egyedül folyamatosan csippantani őket, de nem baj, legalább leadom a srácnak a kis műanyagdobozkában dédelgetett telefont. Egy futó ironikusan megjegyzi: "Jó, hogy nem lent van a pont a Kopár csárdánál". Nem érti a csíziót, hogy a Vörös-hegy, mint objektum miatt van itt ez a kies ellenőrzőpont. Megjön az utolsó 10-esen túrázó család, majd Zádori Roland a záró ember. Bontani kezdünk. Dideregve, fagyos kézzel csomózzuk ki a ruhaszárító-köteleket, hajtogatjuk össze a ronggyá ázott bóját és molinót. Mindent beleszuszakolunk a pontőr-cucc szatyrába.

Ádám egyik kezében a szatyorral, másik kezében esernyővel indul vissza a sportpályához. Én esőponcsót öltök, és hajléktalan szatyorral a csuklómon, két botommal megindulok a Fehér-hegy felé a [P-] / [S-] jelzéseken, mert a fázós küldetésem után most az ázós küldetésem következik. Hogy a meredek Fehér-hegyről ilyen lucsok időben nem lehet simán lesétálni azt sejtettem, de, hogy még az átázott ösvény melletti, avarral takart talaj is földcsuszamlást produkáljon minden lépésem nyomán, arra nem számítottam. Mindegy, most úgysem a sebesség számít, hanem az egyben maradás. Csak kis megkönnyebbülés leérni a kerítés mellé. Egy jótét lélek kiirtotta ugyan az itteni marasztaló növényzetet, de a zsombékos talajon még így sem könnyű eljutni a földútig. És hogy fogok lemenni a mélyútba ezen az agyagos csúszdán? Az Iluska-forrás esőházában levetek két pulóverréteget, amit a pontőrködés idejére húztam magamra. Itt fordul vissza a rövid táv, innen kell szedni a szalagokat. Biztos csuklik Máté, mert gyakran gondolok rá nem éppen pozitív értelemben, ugyanis az egyenes, kereszteződésmentes szakaszokon is gazdagon szalagozott. Arról nem is beszélve, amikor tüskés ágakról kell leoperálni a szalagokat. Már jóval a Klotild-barlang felé lekanyarodó út mellőzése után hallom, hogy recseg mögöttem a murva. Utolér egy sporttárs, aki a trailen nyomul. A szájbarágós szalagozás és kitáblázás ellenére iszonyúan eltévedt, és tájékoztató segítségemet kéri. Jó, hogy nála van a rajtban kapott laminált tábla a követendő útvonalával, mert nekem lövésem sincs, hogy a trail merre megy, csak a rám kirótt feladat útvonalát ismerem. - Nézzük csak! Igen, Vörös-hegy, itt voltál nálunk, satöbbi, bla-bla-bla... Remek, benne van az útvonaladban a Szántói-nyereg, amerre haladva éppen szedem a szalagokat. Innentől kezdve éberen figyeld a szalagozást, és a következő ponton, a nyeregben majd elmesélik a továbbiakat. Jó utat!

Kiérek Pilisszántó határába, ahol a [P-] / [S-] élesen balra kanyarodik. Örvendek, hogy nem ezt kell követni a sárban, hanem a Szántó felé tartó jelzetlen dűlőút mentén kell leszedni a szalagokat a tüskés bokrokról. Közben Egon csörget. A Szántói-nyeregben etet és pecsétel, most érdeklődik, hogy mi a helyzet, merre járok. Jelzem az eltévedt spori várható érkezését, és közlöm, hogy mindjárt elérem Pilisszántót. Hopp, egy szalagért vissza kell mennem, ezt nem vettem észre a telefonálás közben. A templom felé emelkedő úton egy autóból kiszálló ember megkérdezi, hogy: "Merre vándorolsz barátom?" Nagyjából egy mondatban összefoglalom, hogy mit is csinálok, majd sebtében búcsút intek a kedves érdeklődőnek. Balról bejön a hivatalosan levágott [P-] jelzés. A műúton megyek a nyereg felé, és drukkolok, hogy ne kelljen leírni azt a nagy fűrészfog alakú kerülőt, amit a [P-] követése jelentene. Jaj, de jóóóó! A szalagozás a műúton tart. Egyre feljebb kanyarodik a műút. Mikor látok már meg valami bíztatót? Mi az ott a távolban, egy kék alapon fehér KRESZ tábla? Mi a bánatnak van az erdőben KRESZ tábla? Itt nincs buszmegálló. Utána pedig egy sötétbarna táblakarácsonyfát vizionálok, ez több, mint jó jel. Egy viharkabátos fazon is megjelenik abban a magasságban, és felém néz. Egy fáról még leszedek egy szalagot, a napocska kispárnát fenn hagyom, mert az Egoné és Éváé, a Szántói-nyereg pontőreié. A KRESZ tábla a Som-hegyi menedékház felé vezető utat mutatja.

Leadom a szalaggyűjteményemet, és rázuhanok a kitett kajára, mert igen sok kalóriát kiégetett belőlem az idevezető út az ő viszonyaival egyetemben. Megkérdezem, hogy áthaladt-e az eltévedt trailes, igenlő válasz érkezik. Andiék még fent járnak a Pilis-tető környékén két másik túratárssal együtt, akik szintén eltévedtek. Fel nem foghatom, hogyan bírtak eltévedni, a szatyrom az előbb még tele volt szalagokkal, amiket az útvonalról szedtem le. Becsúszó szereléssel érkezik a pontra egy sporttárs a Pilis-tető felől. Biztos ő is nagyon éhes volt, és meglátva az etetőpontot tett egy meggondolatlan lépést. Valószínűleg tudják Andiék, hogy innen a Macska-barlangi elágazásig nekik kell szedni a szalagokat, de azért ezt elmondom Egonnak is, hogy adja tovább, majd köszönöm a menázsit és búcsút intek a barátoknak. Én nem látogatom meg a Pilis tetőt, hanem a [Z-] jelzésen indulok tovább Csobánka irányába. A jelzett turistaút és a szalagozás felvinne a Hossszú-hegyre, de maradok a dózer úton, mert a Macska-barlangi elágig - Máté szóhasználatával élve - csak sétálok 7 kilométert, és csak az elágtól a célig szedek szalagokat, táblácskákat, nyuszka nyúlfiakat, mindenféle fisz-faszt. (Az utóbbiakat nem Máté mondta.) Az eső nem enyhül, a dózer út kövei között is patakzik a víz, de ilyen időben ez összehasonlíthatatlanul jobb, mint a sáros erdei úton gázolni. Így is hosszú és monoton az út. Körülnézek, hogy jön-e valaki, könnyítek magamon majd dalra fakadok.

A Vad Fruttik nótáját, a Kemikáliákat éneklem. Nem volt jó ötlet, mert a refrén egészen a célig beég: "Nincs semmi baj, csak a fejemben nem szűnik a monoton zaj. / Asszem jól vagyok, a testem virul, a lelkem kicsit halott." Hosszas gyaloglás után érek a Szent-kúthoz vezető letérőig. Ezt mellőzve már belátható távolságra van a Macska-barlangi elágazás. Nem is kell nagyon jobbra figyelni, mert Ebola sógora és egy hölgy üzemeltetnek ott egy ellenőrzőpontot. Itt sokkal visszafogottabban csipegetek az ellátmányból, mint Éváéknál, de azért idegkisimítás céljából kell valami rágcsát magamhoz vennem.

A hátralevő útba (kb. 5 km.) rögtön szalagszedéssel kezdek. Egy szántóföld mellé visz fel az út, a szegélyező bokrokon is dúsan van szalagozva. A szántóföld mellől egy meredek ösvény visz le a barlang felé. Itt is hasonló a meredekség és a talaj állapota, mint a Fehér-hegyről való lejövetelnél. Erre még soha nem jártam, de ez nem okozott hiányérzetet, és biztos, hogy a jövőben sem fogok ide vágyni. Az ösvény járhatatlan, de mindig vissza kell menni hozzá, hogy a szalagokat le tudjam szedni. A leglehetetlenebb helyekre vannak felrakva. Gyakran csak a zakózást kockáztatva tudom leszedni őket. Nem ritka, hogy az ösvény két szélén állok terpeszben, és úgy nyújtózkodok fölfele. Hullámvasutas szakaszról síkabb terepre érek. Itt a földbeszúrt, iránymutató táblácskákat kell kihúzgálni és elrakni. Egy nagyobb dombot mászok, ami mögött már nagyon remélem, hogy Vörösvár terül el. Ködbe vesző messzeségben, mélyen lent házakat látok. Egy hihetetlenül meredek úton kellene lemenni, de hogyan? Úgy fest a dolog, hogy van egy vályú sárga agyagból. Ha beleülnék, simán lebobozhatnék a hegy lábához. Figyelem a lábnyomokat, az erre trailezők sem a vályúban mentek, mert az lehetetlen. Kimentek az út menti pampákra. Igen ám, de nekem le kell szalagozni olyan helyeken is amiket csak a vályúban lehet megközelíteni. Ráadásul ezen a környéken kevés kivétellel tüskés ágakra vannak a szalagok felkötözve. Egyik ilyen kicsavart pozitúrás szalagleszedésnél jól meg is szúrja az ujjamat egy tüske, még a vér is kiserked. Vazze! Kicsit lejjebb már lehetetlen az út mellett haladni bele kell ereszkedni a vályúba, amiben békésen csörgedez a víz. Centiről centire araszolva, a botokat előre szúrva, a legnagyobb elővigyázatosság mellett is, az egyik lépésemnél befelé csúszik a lábam, és már fekszek is a sárban, és a hirtelen hárító mozdulattól még a bal térdem is megfájdul. Ekkor már kontúrosabban feltolul bennem a kérdés, hogy mi a büdös csipát keresek én itt? Innen már csak előre lehet menekülni, feladni nem lehet, mert nincs mit, egyszerűen csak az irhámat kell mentenem. Leérek az iszonyat aljába, de ekkor szembe kapok egy olyan dombot, ami végképp nem turistaút, hanem echte mezőgazdasági terület. Két gyerexar állagú szántóföld között traktorpálya. Na ezen menj fel baszkikám! Nem, hogy ilyen vagy olyan sebességgel, hanem úgy, hogy a cipőd a lábadon maradjon. Nem látom, hogy mi van a domb mögött, és az a gondolat bujkál bennem, hogy soha nem is fogom meglátni. Persze ez csak egy kegyetlen érzés, mert amikor mégis felérek meglátom Pilisvörösvárt. Lefelé se sokkal gyorsabban tudok haladni, mint fölfelé, már gyűlölöm a város látképét, ami egyáltalán nem látszik közeledni. Amikor leérek a dombról, még mindig nem szilárdra érkezek, hanem egy bal kanyarból még ki kell szedni két leszúrt táblácskát, és három szalagot. Persze ezek úgy vannak kihelyezve, hogy a híg sártengeren többször át kelljen gázolni, még akkor is, ha a legjobban optimalizált módon is oldom meg a problémát. A temető mellet még szüretelek néhány szalagot. Az üres parkolóban egy tag rutinozik; nem igazán megy még neki a sebességváltás és a kuplung finom felengedése, gázadáskor kockás benzin kerül a karburátorba. Innentől a kőre fújt nyilakat követem hosszasan kanyarogva a sportpálya hátsó bejáratáig, amelytől a főépület ajtajáig még annyi szalagot szedek le, mint karácsonyfadíszt az ünnepek után.

Az épületben Ebola gratulál és ökölbe szorult fejem láttán sunyin mosolyogva megkérdezi, hogy mi a probléma. - Szerény véleményem szerint ha az volt a szándékod a Macska-barlangtól a város széléig tartó útvonal kijelölésével, hogy a mostani trailesek jövőre ne jöjjenek, akkor nagy valószínűséggel ezt elérted - válaszolom én is mosolyogva, de inkább vigyorba torzult ábrázattal.

A rendezői kitűzőn kívül megkapom még a Pilis-vörös-vár kitűzőjét és oklevelét is, és Ebola bónuszként a nyakamba akaszt egy átlátszó plexi, piros villámokkal ékített, "Vörös Villám félmaraton" feliratú érmét, majd ad egy hot dogra szóló bónt is. Természetesen a 2018-as túráim adatainak beküldésénél, ezen csecsebecsék birtokában is csak a Vörös-hegy teljesítménytúra 11,7 kilométerét fogom elszámolni, bár ennél sokkal többet mentem, de a pontunkra felerészben autóval mentünk ki, és a Hosszú-hegyet sem látogattam meg. Nem vagyok az a típus, aki például kétszer számol el egy Len9vári túrát. (Akinek inge, öltözzön fel!) A hot dogot már kutyafuttában eszem meg mert tíz perc múlva jön a busz. A megálló felé tartva a fiúkkal már azon adomázunk, hogy ki hol esett el, mennyire lett sáros, és hogy másnap ki, milyen túrára megy. Részemről holnap megmaradok az ágy-mellékhelyiség-fotel relációban.

Ottorino 2018.03.16.

MINDIG KEDVENC TÚRÁIM KÖZÉ TARTOZOTT a Téri Ödön emléktúra 50. Ma reggel is abban reménykedek a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásának bejárata előtt toporogva, hogy egy kellemes tavaszi túrával fogom elűzni a hosszúra nyúló tél ólomszürke hangulatát. A következő villamossal már érkeznek a "törzsvendégek", majd a rendezőség autója recsegteti a murvát. Töltjük a töltenivalót, fizetünk. Még 5 perc hiányzik 7 óráig, a hivatalos rajtig, de elindulunk mert nem írtak indulási időt, és ha a célban pótoljuk ezt, akkor az érkezési idő birtokában majd megkapjuk a valós menetidőt. Lajossal megyünk át a vasúti híd alatt, majd tovább a volt Munkásmozgalmi sétányon. A Hűvösvölgy neve most megfelel a valóságnak, de az ég kékjéből tudjuk, hogy szép idő lesz ma. A Nagyrétet elhagyva hosszasan flaszterezünk. A Zsíroshegyi út [K-] jelzéséből kiágazik a [K+], ami levágja a máriaremetei bazilikát. Előveszem az új típusú, színes itinert, de ez Piliscsabáig [K-] jelzést mutat. Első tetemes kispistázási lehetőség. Új téma a notórius kispistázók. A duma közben egy utcával később kanyarodunk. Lajosnak lelkiismeret furdalása támad, de megnyugtatjuk magunkat, hogy a táv meglesz, mert mindegy, hogy egy háztömböt az átellenes sarka felé tartva melyik oldalán kezdünk el kerülni. A templom előtti egyik padnál egy réteget a hátiba teszek, mert már kezd melegedni a levegő. Visszakanyarodunk a kitérő U betűjének másik szárán, és lassan megérkezünk a Remete-szurdok bejárata előtti

1. ellenőrzőponthoz. Éppen akkor ér oda két hölgytúrázó is, de a kispistás [K+] felől. Én megállom, hogy ne tegyek megjegyzést, nem úgy Lajos. A szurdok letaposott havas útján csúszkálva megállapítjuk, hogy sokkal jobb helyen lenne az ellenőrzőpont a templomkörnyéki valamelyik padon, mert akkor fennakadnának a szűrőn a rövidítők, és a pontőr helyzete is kényelmesebb lenne. Akadályhoz érkezünk. Át kell kelni a megáradt patakon. Keresünk egy "gázlót", mert ahova levisz az út, ott túl széles a folyam. Megoldjuk ezt is. Újabb réteget veszek le, következik a meredek mászás, fel a Remete-hegyre. Ez napos oldal, nincs hó, ami nehezítené a haladást, elég az emelkedő. Odafönt ragyogó a kilátás, de egy szusszanásnál tovább nem maradunk, hosszú útra indulunk Nagykovácsi felső csücske felé. Letaposott hó van errefelé is az úton, bár ritkán hómentes szakaszokkal is találkozunk. A Muflon itató felé tartva sarakat kerülgetünk. A volt Zsíros-hegyi turistaházhoz várom az ellenőrzőpontot, de nincs itt senki. Amikor a sorompón túl sem áll autó, benne pontőrrel, beleolvasok az itinerbe, és látom, hogy csak a Nagy-szénás tövében lesz ellenőrzőpont. Addig még van egy jó kis táv emberes kaptatóval. Ezt is bejárjuk, és megérkezünk a

2. ellenőrzőpontra, a Nagy-szénási turistaház emlékfala előtti pihenőbe. Csúszik a felmenet a Szénásra, de fent már csak foltokban van hó. A csúcson minden alkalommal elnézek a Nagy-Gete felé, most nem tudom kivenni a kontúrját a homályos háttérből. Lemegyünk a dombról, és megindulunk a Kutya-hegy irányába. Ide nem vártam havat, azt gondoltam, hogy hasonló lesz a terep a Szénáshoz, de csalódnom kell. Lassan elérünk a fához, amelyre a [K+] és a [K-] jelzés van felfestve. Nem megyünk fel a Kutya-hegyre, hanem továbbra is a [K-] jelet követve lefelé tartunk. A keréknyomok alakította bakhátas útról minduntalan lecsúszik a lábunk, egyet zakózok is, de szerencsére hóra esek, és így még sáros sem lesz a ruhám. Lejjebb, az útmentén egy fekvő túratársnőt látunk. Ott áll mellette a társa, nincs baj, mosolyog, de ha már elesett, akkor pihen egy kicsit. Úgy tűnik soha nem érünk le. Az egyik kanyar után a havat latyak váltja fel, azt kerülgetjük. Később motoros fűrész hangját halljuk. Szegény favágóknak még vasárnap is dolgozniuk kell. Más vélemény szerint éppen lopják a fát. Ki tudja? Na innen aztán a szétgyúrt úton hó helyett sárral kell küszködni. Alig várjuk, hogy a sorompóhoz érjünk, ami nem messze van Piliscsaba-külső egyik aszfaltozott utcájától. A következő kanyar utánra várom, de nem lesz igazam, mert még hosszan kell kutyagolni egy kerítés mellett. A kellemes az, hogy tárva-nyitva van a kapu, a mászókázás elmarad. Műúton megyünk egyre beljebb Piliscsaba belvár felé. A megszokott kereszteződésben jobbra fordulunk, de a villanyoszlopon áthúzott [K-] jelzést látunk, ezért visszamegyünk a sarokig. Hát, igen ez az új [K-], jókora kerülővel elmegy a templomig, ott fordul vissza, mert ott van zebra, amin a forgalmas 10-es úton lehet átkelni. Már nem a temető melletti sikátorban kanyarogunk, mint régebben. A sportpálya mellé lukadunk, ahol a PILIS TRAIL bázisa van, a rövid távosok már nyitogatják autóik ajtajait. A vasútállomás utcájában is át van húzva a [K-] jelzés, oké, menjünk tovább az új jelzésen, bár így egyre távolodunk az állomástól. Egy vasút alatti aluljárón megyünk át. Itt megint elő kell venni az itinert, mert valami kavarodást sejtek. Azt írja, hogy: »»Piliscsaba vasútállomáson átkelünk a síneken és elhagyjuk a Kék sáv jelzést (!). Néhány métert jobbra tartva elérjük a Széchenyi utcát, amelyen a Kék háromszög jelzést követjük (!) a Szent István utcáig. Itt jobbra fordulunk (!) és jelzések nélkül érjük el a Klotildliget vasúti megállóhely mellett található Liget sörözőt.«« De hát a vasút alatt már átvezetett a [K-], és az állomást nem is érintettük. ROSSZ A LEÍRÁS VAZZE! Én már hajlandó lennék tovább menni egyenesen, mert ez az utca is felvisz a Szent István király útra, de aztán mégis visszamegyünk az állomással egy vonalba, és a Téry régi útvonalán, a fenyőfasorban, a [K3] jelzés mentén emelkedünk a Szent Istvánig, ahol végre jobbra fordulunk, és elgyalogolunk a kocsmáig.

3. ellenőrzőpont, Klotildliget söröző. Megisszuk az ellátmány teát, és rövid szerelvényigazítás után továbbállunk a [P+] jelzésen. Egy izzasztó emelkedő után lendületes lejtőnek örülhetnénk, ha nem lenne csurom sár és latyak a járművek által szétbarmolt út. A peremen haladva, vagy ahol tüskés cserjék miatt ezt nem tehetjük, az úton bukdácsolva megyünk lefelé. Belefutunk a [P-] / [S-] jelekbe, ahol talán egy fokkal jobb a helyzet. Egyre sűrűbben jönnek szembe a trailesek, nem látszanak valami boldognak. Elérünk egy prérit, ahol a [P-] / [S-] élesen balra fordul, a trailnek van itt frissítőpontja. A régi Téry útvonala itt egy kis jobbos töréssel egyenesen haladt tovább Pilisszántó irányába. Még a rajtban megnéztem az itinert; most már a jelpárral kell balra fordulnunk a Csévi-nyereg felé. Lajos szól egy túrázónak, aki a régi úton megy bőszen Szántónak. A túrázó füle botját sem mozgatja, Lajos lefényképezi, aztán megyünk tovább az előírt úton. A gázpásztán viszonylag jól járható az út, az erdőbe térve sincs latyak, csak puha sár. A szembe futó trailesek elől illedelmesen félrehúzódunk, de magunk között megjegyezzük, hogy nem kellett volna a két rendezvényt ilyen hosszú szakaszon egymással szembe szervezni, de hát ezt is egy pillanat alatt meg tudnák magyarázni az illetékesek. A Csévi-nyeregre csak azért ismerek rá, mert itt válik le tőlünk a [S-] jelzés. Utolsó (novemberi) ittjártam óta hopp, kikaptak innen egy erdőrészletet. Dagonyázunk tovább fölfelé a [P-]-on. Jönnek szembe folyvást a trailesek. Némelyek elég ügyesen futják a sarat, mások gyaloglásra váltanak. Murvás útra mászunk fel, egy időre megszabadulunk a sártól. Szembe jön egy futó lány és mosolyogva kérdi, hogy a Téry 50-en vagyunk-e, majd azt mondja, hogy bár ő is arra jött volna. Nem tudom, hogy melyik volt a jobb választás, majd a túra végén megüzenjük. A kerekes kút mögött Lajos tud egy bélyegzőt, amivel itinereink hátuljára pecsételünk, bizonyítandó, hogy nem a kispista úton jöttünk. Leérünk a Pilisszántó-Pilisszentkereszt műútra, ahol balra fölfelé irányba fordulunk. Jobbról, Szántó felől érkezik egy hölgytúrázó. Lajos közli vele, hogy nem a helyes úton jött. A műútról betér a [P-] jelzés az erdőbe, hatalmas fűrészfog kitérőt téve a Magas-hegyi-nyereg felé. Aki marad a műúton, megint csak nagyot vág le a távból, és még szintet is spórol, ellenőrzés meg semmi. Mi természetesen az erodált erdei úton kapaszkodunk felfelé. Odafönt, a Magas-hegyi-nyeregben átváltunk a [Z-] jelzésre és élesen jobbra kanyarodunk. Sáros, dagonyás úton baktatunk le a Szántói-nyeregbe. Itt keresztezzük a műutat, amit a helyes útvonal kedvéért elhagytunk, majd murváson folytatjuk egy balos letérőig, ami a következő pontra vezet. [Z4]. Sokáig megyünk lefelé, ami azért kellemetlen, mert a pontról majd vissza is kell kapaszkodni.

4. ellenőrzőpont, Som-hegyi kulcsos ház. A ház megtelt vendégekkel, mindenki esz. Jól telemerek egy tányért forró paradicsomlevessel. Bor és tea van az asztalon, de hűtésnek teát nem önthetek a levesbe, mert az is forró, a boros paradicsomlevest pedig nem merem megkockáztatni, így marad a léghűtés, ami igen fárasztó, és soká tart. Kifelé menet tárazok egy doboz sört, jó lesz a hosszú, unalmas buszútra hazafelé. A ház előtt megkérdezem a pontőrségtől, hogy egyesek miért mennek le hátul, direktbe Pilisszentkeresztre, mikor az itiner előírja, hogy vissza kell kapaszkodni a Magas-hegyi-nyeregbe, és onnan leereszkedni. Az egyik rendező azt válaszolja, hogy ez szabadon választott gyakorlat, mindenki megy arra, amerre tetszik. Hoppá! Akkor ez mitől is teljesítménytúra?! - gondolom magamban. A véleményemet megtartom, de a jövőt illetően azért majd átgondolom a rajtba állásomat ezen a túrán. Visszaindulunk a Magas-hegyi-nyereg felé. Még csak egy óra múlva zár a Som-hegy, sok ismerős jön szembe. Örülök, amikor már lefelé megyünk a Vörös-földeken Pilisszentkereszt felé, innentől végig a [P-] jelzésen. A temető mellett érünk le a műútra, és megyünk Szentkereszt központja felé. A cukrászdából egy nagyon kövér nő jön ki egy tálca süteménnyel a kezében. Egy biciklis a pedálja felé kapkodó kutya orra felé rugdos két hajtás között. A Dobogókő-Pomáz műút kereszteződében elnézünk a buszmegálló felé, mert gyanítjuk, hogy ezek után van, aki busszal megy fel, mert nincs közbeeső ellenőrzőpont. Nem látunk senkit a megállóban. A Felső kocsma mellett elkezdünk csűrni fölfelé. Az aszfaltos utca után már mindenhol sárosak, latyakosak az utak, nehezen jutunk előre. A Fagyos katona előtt az átfolyásra dobált ágakon egyensúlyozunk át. Az erdészeti műút keresztezése után se sokkal jobb a helyzet, de lassan csak felérünk a murvás sétányra, amin a bezárt Matyi büféig megyünk. A buszvégállomáson nem látunk túrázót buszról leszállni.

5. ellenőrzőpont, Dobogókő, Turistamúzeum. A nagyon kedves hölgy a múzeumban pecsétel, és közli, hogy volt kaja, pia, de már minden elfogyott, nem tud semmivel megkínálni, én meg nem tudom, hogy akkor meg minek említi, amiről nem tudok az nem hiányzik. A csalók felzabáltak mindent az útvonalkövetők elől. Lajos felveti, hogy nincs ez másképpen az életben sem, és nekem se különbözik a véleményem az övétől. Nem baj, úgy sem vagyok éhes, tűnjünk el innen, jó lenne sötétedés előtt leérni. Persze számítottam rá, hogy itt hó lesz, és nem is csalódtam. A lefagyott hótól a latyakig minden van. A meredekebb helyeken át kell menni óvatosba. Valahogy csak elvergődünk a következő pontra.

6. ellenőrzőpont, Tost-szikla. A pontőr Duna kaviccsal kínál, és megajándékoz egy extra Eötvös Loránd emlékéves kitűzővel. Most légy okos domonkos! Arra nem számítottam, hogy az innen meredeken levezető falépcső ennyire le lesz fagyva. Szerencsére nem kell senkitől zavartatnom magam, nyugodtan, minden lépést megfontolva araszolok lefelé. Nagy megnyugvás, amikor már kisimul a lejtő. A Szakó-nyeregtől lefelé, mintha vaddisznók túrták volna fel az utat, elképedve lépkedünk. Az igazán elképesztő jelenség az erdei műút első keresztezése után fogad. A hegyoldalbeli irtáson patak folyik az ösvényünkben. Kikerülni nem mindenhol lehet, mert a szegélyező cserjék ezt nem teszik lehetővé, ráadásként több helyen felfagyások vannak. Most Lajoson van a sor a hanyatt esés terén. Azok a túratársak is itt szenvednek, akiket már harmadszor érünk utol. Az erdei műút második keresztezése után már nem annyira veszélyesen lejtős a terep, de Kristófcsik Ottó kopjafája után a bokáig érő latyakos sarat szinte sehol sem lehet kikerülni, és már erősen sötétedik. A Körtvélyesnél utolér Bubu és Isti. Fantasztikus sebességgel vezeti Bubu Istit az iszonyú terepen. Egy bot két végét fogják. Megpróbálunk lépést tartani velük. Muszáj lámpát elővenni, nem akarok elsüllyedni valahol. Az árkokon, amelyeken valamikor két fahíd ívelt át, most átevickélünk. Innentől kezdve puha sárban megyünk hosszasan lefelé. Sarokkal a sárba lépve, csúsztatottan elég jól lehet gangolni lefelé, de mintha soha nem érnénk el a várva várt sorompót. Később azonban meglátjuk Dömös és a túlpart fényeit, és elérjük az erdőszéli sorompót is. A temetőnél átmászunk a létrán, aminek - hála az ácsnak - korlátja is van. A temető melletti sikátorban már van közvilágítás, a fejlámpák súlyba mehetnek. Örülök a szilárd talajnak a lábam alatt, eleget bukdácsoltunk ma már. A kocsmába majdnem bezuhanok, mert az utcáról egy darab lépcsőfokon lehet lemenni a helyiségbe. Még csak az hiányzik, hogy a mai terepviszonyok után a célban törjem ki a nyakam. Hat percet hagytunk bent a szintidőből.

Ottorino 2018.03.11.

MEGLEPETÉSEKET OKOZTAK

a 2018.02.10-11-ei KITÖRÉS 60 terepviszonyai. No nem az lepett meg, hogy képlékeny sár, vagy keményre fagyott keréknyom jellemezte az egyes útszakaszokat, nem az, hogy alattomos felfagyásokra léptünk, az sem, hogy letaposott, vagy szűz havon kellett előrehaladnunk, hanem az, hogy ezek az útviszonyok majdnem mindig máshol fordultak elő, mint ahol számítottunk rájuk.

Ráérősen ballagok fel a Széna térről a várba. A rendvédelmiek diszkréten, párosával figyelik a felfelé igyekvő kitörni vágyókat. A Bécsi kapu tetején már ott vannak az ellenszenvüket kifejezésre juttatni akaró gyerekek, bömbit is látok egyikük kezében, de még várnak valakire, vagy valamire, mert még nem bömbölnek bele, és nem lóbálnak semmit, mint tavaly az érkezésemkor. A Kapisztrán téren, a régi falak romjait kordonnal kerítették körül, tisztes távolságot alakítva így ki a nevezők, és az egyik mellékutcában lármázó ellentüntetők között. Verik a kétfenekű dobot, mint a poros pokrócot, és/vagy szirénáznak a zizzent atyafiak. Valamit skandálnak is, de a saját maguk keltette zaj miatt ezt nem lehet érteni. Bírnám, ha egyszer ők is beneveznének a túrára; Szomoron már nem passzióból, hanem kínjukban ordítanának.

A korai időpont ellenére rengetegen vannak a téren, gyakran hallok német szót. Felderítem, hogy hol lehet regisztrációs laphoz jutni, majd beállok az egyik 60-as táblával ellátott autó letekert ablaka felé kígyózó sorba. Az itiner kézhezvétele után a tömeg hígabb része felé orientálódok, hátha könnyebben észreveszem azokat, akikkel találkát beszéltem meg. Az erre irányuló törekvésem kudarcba fullad, helyette Jaskó Veronikával, országos sport-barátnémmal futok össze. (A spontán események általában jól szoktak elsülni.) Van még egy kis idő a hivatalos rajtig, de - szokásommal ellentétben - belemegyek abba, hogy előbb induljunk el, mert ezen a túrán nem a szintidőn belülmaradásért kell harcolni, hanem a tömegjelenetek elkerüléséért, és ezzel kapcsolatban a célból való minél problémamentesebb és gyorsabb hazajutásért. És különben is, semmi kedvem sincs már ehhez az idióta tohuvabohuhoz, amit a rács túloldalán művelnek. Egy harmadik túratárssal hagyjuk magunk mögött a kavalkádot, lemegyünk a Városmajorba, majd a Diós-árokban taposunk egyre feljebb. Úgy tűnik mások is szép számmal döntöttek a korábbi indulás mellet. Egy lekabátolás után szem elől tévesztjük alkalmi túratársunkat, és Verával ketten gyűrjük tovább az aszfaltot. Érzésem szerint flottul feljutunk a Fogas Sváb-hegyi megállójához, majd az Evetke utcából fellépcsőzünk a Széchenyi emlékhez.

Első ellenőrzőpontunkon még nincs tumultus. A [Z-] jelzésen csak ketten megyünk tovább a Széchenyi emlék utcában, a többiek hagy kispistázzanak csak a Rege úton. Visszalépcsőzzük a jelzett úton elveszített minimális szintet, és csatlakozva a többséghez elmegyünk a kongó Kő büféhez, majd a Gyermekvasút végállomása után hosszan haladunk a vasutat kísérő Hegyhát úton. Több futót is látunk kimenni a sínek melletti sétaútra, de a letaposott hóról a sövény engedte első lehetőségnél visszatérnek a flaszterre. A sípálya felső sarkánál mi is kipróbáljuk a terepet. Letaposott hó van itt is, de az út szélén minden gond nélkül lehet gyalogolni. A székely kapunál beüzemeljük lámpáinkat, de a csúszásgátlóval még várunk. A [Z+] jelzésen lefelé vigyázva kell menni, mert sok kiránduló levegőzhetett itt napközben és, szépen le is taposták a havat. Sokszor kényszerülünk a peremre, még jó, hogy van. Egy villában [S+] lesz az új jelzés. Mécsesek borította katonasír felé bólintunk, majd lejtünk tovább. Néhányan szembe jönnek. - Ezek a trükközők visszamennek a Normafához, és onnan irányítják lépteiket a János-hegy felé, így spórolva jelentős le- és felmászkálást - mesélem Verának.

Második ellenőrzőpontunkról, a Csacsi rétről is hamar továbbjutunk, most már a [S-] mentén. A lugasszerű növényalagút után kezdődik egy hullámvasutas szakasz meredek hepékkel és hupákkal, amelyeken bizony alattomos, alig látható felfagyások lapulnak. De jó, hogy nem vettük fel a csúszásgátlókat kényelmesen ülve a Csacsi-rét valamelyik padján, most fél lábon ugrálva a hóban ejthetjük meg ezt, a bozótosba félreállva. Nem baj, jobb felszerelkezni, mint úton, útfélen huppanni. Biztonságosan, arisztokratikus testtartással érkezünk le a Virág-völgybe. Egy túratárs határozott léptekkel megy tovább a [P+] jelezte út felé. - A lejtmenet tán kellemesebb, de most fel kell másznunk a János-hegyre - mondom neki, mielőtt még követői akadnának. És tényleg emelkedni kezdünk a [P-]/[S-] (később csak szimpla [P-]) jól ismert szakaszán. Első meglepetésként valószerűtlenül mély sár fogad, még zárt túracipőben is nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépsz. Csak jóval feljebb, egy kevésbé sáros részen vesszük le az eszközöket, hátha valamennyi sár lekopik róla. Igen, azt a helyzetet is kezelni kell, hogy két jeges szakasz között hogyan szállítsuk a mocskos csúszásgátlókat. Van aki kézben lóbálja, nekem van egy kis szütyőm, amit csuklóra lehet akasztani, és ezért nem kell gyakran a hátizsákot levenni, felvenni. A dumálással az idő is jobban megy, egyik felpillantásom alkalmával már a vasúti andráskeresztről verődik vissza a lámpám fénye. Nagyjából innen már megint letaposott hó a pálya, de az út szélén haladva elboldogulunk.

A Libegővel szembeni játszótér szélén, a harmadik ellenőrzőponton begyűjtünk egy bélyegzést az itinerünkbe, és egy csokit a zsebünkbe. Két hete a Triumf 15 túrán az Erzsébet kilátótól jöttem lefelé a meredek lépcsőn, és nem kis fejtörést okozott, hogy miként tudok egyéb törés nélkül lejönni a tükör jégen. Még nagyon elevenen él bennem ez az emlék, ezért bármilyen csúnya dolog, de ezúttal a gumi futópályán megyünk fel a kilátóhoz. Hogy a szint azért meglegyen, azon az öt lépcsőn még felmegyünk, ami a kilátó placcára emel. Lefelé indulásunk kezdetén még elég járhatónak néz ki az út, ezért az eszközök súlyban maradnak, ám a szerpentin lépcsői után, a tavalyi gatyafékes résznél úgy döntünk, hogy nem kockáztatunk, hanem inkább szerelünk. A kilátótól számított második műút-átkelés után a turistaút kanyarait levágó meredek, csúszós lejtőn határozott léptekkel masírozó kispistázók sodornak el kis híján. Hát igen, a tavalyi történetekből tanulva, majdnem mindenki vett ilyen, vagy olyan csúszásgátlót, amivel gangolhat, mint a meszes. A Budakeszi úton még csattogva megyünk át a zebrán, de a Szépjuhászné utáni [S-] emelkedő teljesen hómentes, ezért megint leszerelünk. Ez a felmenet már meredekebbnek és hosszadalmasabbnak bizonyul a megszokottnál. A szintemelkedés elegendő ahhoz, hogy ismét elérjük a hóhatárt, de mégse okoz gondot a pihentető séta a Kaán Károly kilátóig.

A Nagy-hárshegyi (4.) ellenőrzőponton nem hezitálunk, hanem kényelmes kősziklákon ülve felcsatolunk. Innen elég gáz lejönni, köves buktatók vannak, úgyhogy jobb a békesség. A nyúlfarknyi sziklás szerpentin és az óriásoknak épített lépcső után megint hómentes az út, de fent hagyjuk az eszközt, abból a meggondolásból, hogy majd a Hűvösvölgy felé ereszkedve jeges lesz megint, mint eddig legtöbbször. Második meglepetés, hogy a Kis-Hárshegy felé vezető út mellőzése után nem felfagyás, hanem dagonya fogad. Sőt, a kisvasút forgókorlátjához vezető lépcső sem jeges. Na jól van, akkor keljünk át a síneken, és kapaszkodjuk meg egy fába; megint leszerelünk. Kezd unalmas lenni ez a tevékenység, de hát mit van mit tenni. A HÁRSHEGY állomás alatti vízszintezés után sáros úton ereszkedünk. A Nagykovácsi út keresztezését követően már kedvezőbb a helyzet, ismét egy mécsesekkel, virágokkal díszített katonasír mellett megyünk el, ami a villamos árka fölött domborodik. A Hűvösvölgyi út menti lángosos előtt, a nyomós kútnál szervizelünk egy kicsit. Lemossuk a dágványt az eszközökről, aztán kiköltöztetek a cipőmből egy fantomkövet. Gyerünk tovább, támadjuk a Vadaskerti-hegyet! A meredeken felvágó keskeny ösvény egy jobb kanyarral szélesebb útba torkollik, és itt már könnyebb lélegzethez jutni. Két ifjú titán halad el mellettünk, és az egyik azt mondja, hogy ő betiltaná a túrabotot. (Csak úgy mellesleg: ezen a túrán a résztvevők zöme túrabotot használ, mégpedig kettőt.) Jaj, mivel kapcsolatban is hallottam utoljára betiltásról beszélni? Hopp, megvan! A Kitörés betiltatását kísérelték meg már többedszer a bigott szemellenzősök. - Szépöcsém, nem a Bécsi kapu mellvédjéről hullottál véletlenül a túrázók közé? De ha már a betiltásoknál tartunk, akkor én inkább a hétfő reggelt tiltanám be. Ahogy egyre feljebb érünk szűnni látszik a sár. A hegytető közelében pedig a kövek veszik át a hatalmat. A "Fel is út, le is út" második része következik: A Mátyás király vadas parkja emlékmű és egy ismeretlen magyar katona sírja között ér le az út a hegyről, mi a sír mellett haladunk el a Határ-nyereg irányába, hogy onnan iszonyúan meredeken araszoljunk fel egy kirohadt falépcsőjű úton az ötödik ellenőrzőpontra.

A Szépvölgyi út felső végéből a sziklás Újlaki-hegyre hágunk, aminek a teteje havas. Nem, nem akarok megint felszerelni, a Virágos-nyereg felé vezető agyagos út úgyis mindig csurom sár, addig meg valahogy lekászálódunk. Óvatosba ezt is megoldjuk, ahol lehet az út szélén haladva. Odalent megint egy meglepetés: nix sár. Éppen annyira keményedett meg a talaj, hogy nem süpped, de nem is csúszik. Talán még kényelmesen is lehetne járni rajta, ha nem lenne összevissza erodálva, de ne legyünk telhetetlenek.

A hatodik ellenőrzőpont a Virágos-nyeregben egy katonai táborra hajaz. Egy horogkeresztes lobogó alatt menlevelünkre megkapjuk a bélyegzést, pacekba pedig a szóbeli eligazítást, amelyhez híven a hadtáp sátorba vonulunk az ellátmányért, ami fasírtos zsömléből és nagy (!) pohár forró teából áll. Innen a fűtött (XXI. század!) étkezősátorba megyünk, hogy kulturáltan, vagy akár csámcsogva, böffentve elfogyaszthassuk a menázsit. Nevezés előtt tartottam magamnak egy carbon partyt a sarki kínainál, de a hosszú, nehéz terep miatt mégis szükséges pótolni az elégetett kalóriákat. "A stílus maga az ember", állította Buffon grófja a XVIII. században. Ennek jegyében BOMBA! energiaitalt hoztam a túrára, amit fel is bontok, hogy a forró teát ihatóra hűtsem vele. Nem hittem volna, de teával nincs is olyan pocsék íze. Na öntsünk bele még egy kicsit. Verának még az itóka illata sem smakkol, amivel sokan vannak így. Kissé sokkoló, amikor étkezés után a melegből kimegyünk a téli éjszakába. Hja kérem, ilyen a katonaélet. Nem ám "Eszik, iszik a sátorban, (oszt') semmire sincs gondja". Az passzol ide, hogy: "...ballag a katona, Még ő sem tudja, hova". A realitások talaján maradva: cipzár, sapka föl, és uzsgyi neki, vesd el magad! Ja, bocs, ez nem lenne igazán szerencsés esetünkben, inkább legyen úgy, mint a Moldova által elterjesztett viccben: "Nicht ugribugri, langsam spazieren." A tábor rétjéről levezető utat az autók jégpályává változtatták, ezért oldalt, egy surranó pályán megyünk le a turistaút folytatásához. Nagyjából vízszintben haladunk reszketve egy ipszilon elágazásig, ahol egy katonasír fényeibe feledkezünk, és egyben elfeledkezünk jobbra tartani. Csupán négy méter az eltévedés, de ehelyütt ez óriási blamázs. A jobbra oldalazó keskeny ösvény kezdetben inkább sáros, de aztán jönnek a felfagyások, és a rövid, de meredek lejtőkön már nem merünk tovább kockáztatni, de minek is kockáztatnánk, mikor itt van a tarsolyunkban a megoldás. Húzódjunk csak félre, és csatoljuk fel. Tavaly itt jóformán csak úgy lehetett továbbjutni, ha előttünk kidőlt valaki a sorból. Most jó tempóban jutunk el a Kötők padjáig, és a veszélyes sziklaalakzat utáni kiszélesedő ösvényen már szinte hasítunk. A körülbelül Solymárral egyvonalban elterülő Madaras Tecsó piros fényreklámja egyre közelebbről látszik a lombtalan faágak között. Amikor egy sorompót kikerülve ereszkedni kezdünk, már akár le is vehetnénk a vasakat, de előttem van még tavalyról a patakmenti tükörjég rémképe, és inkább vállaljuk, hogy néha, egy-egy kőből szikrát csiholunk menet közben.

Odalent, a Jegenye-völgy rétjén székelő 7. Ellenőrzőpont pontőrségétől köszönés után rögtön afelől érdeklődök, hogy a Paprikás-patak mentén kanyargó turistaút el van-e jegesedve. Újabb meglepi: jég helyett bő sárról beszélnek. Na akkor itt lecuccolunk, és mivel nem akarjuk a patakban kimosni a szennyest, egy fához verdessük a lánctalpakat, majd elcsomagoljuk őket. Nem akarom elhinni, hogy a rét sorompóján túl, az út folytatásában mennyi sár van. Tavalyi emlékeim tükrében ez teljes képtelenség. A csobogás miatt nem is kell odanézi, hogy megállapítsuk: a patakban bőven folyik a víz; különösen erős a hanghatás, amikor a kis vízeséssel érünk egy vonalba. Egy túrázó megjegyzi a társának, hogy: "Csak megyünk, csak megyünk, de azt se' tudjuk, hogy hol vagyunk." Én meg csak mosolygok és mosolygok magamban. Kiérve a solymári benzinkúthoz Vera visszaemlékezik, hogy tavaly rengetegen várakoztak az itteni buszmegállóban, és a mentők is ide jártak összeszedni a sebesülteket. C'est la guerre. Most senki nem vár senkire és semmire, mindenki újra beveszi magát az erdőbe. Ahogy az elvadult orgonabokrokkal szegélyezett, hajdan volt hétvégi telkek mellett egyre magasabbra jutunk, úgy változik az út sárosból kövessé, majd havassá. Ez nem egy frekventált kirándulóhely, ezért a hó inkább tapadós, mint csúszós, főleg az út szélén. Alig várom, hogy felérjünk már a keresztező műúthoz, ahol vehetünk egy mélyebb levegőt. Nem is túl messziről folyamatos kutyaugatás hallatszik. Több kutya ugat egyszerre és felváltva. Valamire nagyon dühösek. Milyen romantikus lehet egy nyári éjszakán, nyitott ablaknál ezt hallgatni hajnalig. Na de tapossunk csak tovább szaporán, mert egy jobb kanyar után már hosszabb időre meg fogunk szabadulni az emelkedőktől. Nemsokára jön a kedvenc útpontom, ahol egy fűrészfog lerajzolásába kezd a [S-] jelezte út, ám ezt - az  itinerben leírtak szerint - nekünk egy jelzetlen szakaszon le kell vágnunk. Itt mindig megpróbálom visszahívni azokat, akik automatikusan a jelzést követve mennek tovább, de általában nem szoktak szót fogadni. - Ezt figyeld meg Vera! Halló, gyertek vissza, egyenesen kell tovább menni - kiabálok egy csoport után. Egy ember rövid habozás után visszajön, de a többiek mormognak valamit az orruk alatt, de továbbmennek a tré irányban. Nem erőltetem a dolgot, mert végül is nem fognak eltévedni, csak max egy kilit dobnak rá a távra, meg aztán az is lehet, hogy a fejlámpáik fénycsóvájában akarnak minél tovább gyönyörködni a téli éjszakai erdőben kóborolva. A szerencsés, aki velünk tart még nem egészen biztos benne, hogy jól döntött, amikor visszafordult, de megnyugtatom, hogy hamarosan az országos [K-] jelzést figyelheti, ami elvezet minket a kocsmához, és még azon is túl. És tényleg: meglátjuk az első [K-] jelet, majd nem is olyan sokára visszatér a [S-] is, ahol a mit sem sejtő tévelygők is újra sínre fognak kerülni. Mára már közvetlenül az erdő szélére húzódtak fel a lakótelkek. Jövőre tán már megfigyelhetjük, hogy Kovács úr (vagy inasa) alsógatyában kihozza a szemetet a kukába.

8. ellenőrzőpont, Zsíros-hegy, Muflon itató. Iktatjuk a lepecsételt itinerünket a zsebünkbe, majd amíg Vera megkeresi a hátsó ajtót, addig én a kerthelyiség egyik padján fogyasztok a maradék üdítőmből, s egyben ejtőzök is egy kicsit. De jöhetne már a lyány, mert a németek valami olyan erős cigire gyújtottak, ami még a szabad levegőn is fullasztó. Lehet, hogy hagyományőrzésből valami korabeli cuccból sodortak maguknak spanglit. Jól van, jön már Vera, megmenekülök a fulladástól, és a megfagyástól is. Felmegyünk a volt Zsíros-hegyi turistaház alapjához, majd a családi házak mellett ereszkedünk, utána pedig a [K-] jobb kanyarával ismét az erdőben nyomulunk. Jóleső érzés, hogy a Budai-hegyek nagyobb kitüremkedéseit már magunk mögött tudhatjuk. Igaz, hogy még fel kell másznunk a Nagy-Szénásra, és a Kutya-hegyre, de utána igen sokáig nem lesz dolgunk emelkedővel. A volt szénási turistaház emlékfala közelében levő pihenőbútoroknál csak egy villám szerelvényigazítást hajtok végre, és indulhatunk fel a csúcsra. No, erre sem számítottam, hogy a Nagy-Szénást hó borítja. A szél általában csak nyomokban hagyja meg itt a havat. Kellemes újdonság, hogy a kritikus helyekre útjelző póznákat telepítettek. A kopár hegyen csak a kövekre lehet jelzést festeni, és ha hó fedi azokat, akkor a póznák segítik a tájékozódást. Meglátogatjuk a csúcson levő bemélyedést, amit az alakja miatt homokozónak nevezek, és egy éles balossal leereszkedünk a kopárságról. A domb aljában jobbra bemegyünk az erdőbe. Egy jó darabon rétek váltakoznak erdőrészletekkel, mígnem elérünk ahhoz a fához, amelyen [K-] és [K+] is van. Irányváltás nélkül átváltunk a [K+] jezésre, és belekezdünk a Kutya-hegybe, ami az eddigiekhez képest vakondtúrás. Mikor már lefelé megyünk róla, néhányszor belekocogunk a majdnem szűz hóba. Automatikus cipőpucolás zajlik le. Csodálkozom, hogy pont erre nem kocsikáztak az erdészet emberei.

Átlényegülünk a beragadt forgóajtón, és néhány méter után már pecsételtetünk a Fehér úti (9.) ellenőrzőponton. Abban biztos voltam, hogy itt már nem lesz autónyom mentes, szűz hó, és sajnos igazam lett. Többen felcsatolják a felcsatolni valót. Vera is tart a csúszkálástól, de szokás szerint először megpróbáljuk eszköz nélkül. Hol a két keréknyom között, hol pedig az út szélén menve megoldhatónak látszik az előrehaladás. Megkezdjük az orrvérzésig tartó ereszkedést. Nézem, hogy mikor jön már a sztyuvi a cukorkával, de ez egy fapados járat. Nagyon mélyről pislákolnak a távoli Perbál fényei. A kanyarokban, ahol meredekebb az út, a kerekek az út közepén is letaposták a havat. Mélyútban még a szélekre sem lehet kihúzódni. Vera nagyon hajlik arra, hogy vasba öltözzön, de ahogy egyre lejjebb jutunk, úgy tűnik el az útról a letaposott hó. Körülbelül már egy hónapja megyünk lefelé, amikor eltünik mögülem Vera. Ha már így alakult, akkor megállok egy technikai szünetre. Ahogy ott állok az úttól egy méterre, leoltott lámpával, hallom, hogy valaki szól a társának, hogy hívja a természet. - Foglalt - mondom fennhangon, mert nem hiányzik, hogy más is lehugyozza a nadrágszáramat. A sikeres akció után megkönnyebbülten lejtek tovább. Alig akarom elhinni, amikor kisimul a lejtő, és megérkezek a T elágazáshoz, ahol jobbra fordulok a Malom földek mászókájához vezető útra. A létra fokai rohadtul csúsznak. Ha valakinek a lába becsúszik két fok közé, az ott marad. Jó, hogy éppen nem lihegnek a nyakamba, nem kell zavartatnom magam az átmászásnál. A Malom földek nem okoznak csalódást, a szél és a héten leesett eső letakarította a havat, ha volt itt ilyen egyáltalán. A kis éren átvetett deszkahíd is a helyén van, problémamentes az átkelés.

A 10. ellenőrzőponton, a Négy-fánál sátor van felállítva. - Megvagy - szólok rá Verára, aki odabent molyol. Vágtázott, mert azt hitte, hogy előtte járok. Én nem aggódtam, mert tudtam, hogy a kocsmában, de legkésőbb a célban úgyis találkozunk. Így viszont együtt indulunk tovább. Közelinek látszik Perbál kivilágított temploma. Nemsokára elhaladunk a Nagy Szemétdomb mellett, majd rátérünk egy szilárd burkolatú bekötőútra. Egy darabig nem kell minden lépésre odafigyelni. Balra kanyarodunk Perbál főútjára, és nemsokára a templom mellé érünk. Az első utunkba kerülő kocsma be van zárva, nem is ez a miénk.

A következő, a Kaiser az igazi, ez lesz a 11. ellenőrzőpontunk. A pultnál egy kedves hölgy pecsétel, és meghív minket egy pohár teára, amit szivesen elfogadunk, és amivel a tumultus miatt kimegyünk a kocsma falához ragasztott, fedéllel ellátott szabadtéri helyiségbe. Teasütemény gyanánt egy banánt nyamnyogok el, ez igen kalóriadús és nem is morzsál. Farkas éhes voltam. A fehér úton lefelé jövet a hosszas lejtőzés teljesen kiégette belőlem a fasírtot, és emiatt már magamat kezdtem emészteni. Nini, utolért Végh Gyula és Tóth Feri, akiket ígéretem ellenére nem vártam meg a rajtban. Ők le sem ülnek, állva isszák meg az innivalójukat, én viszont bemegyek a belső helyiségbe, és leülök a flipper mellé, amíg Vera bepúderezi az orrát. Mégse kelljen kint fagyoskodnom! A velem szemben lévő asztalnál ül Ohát Zoli, aki megkérdezi, hogyan jutok haza a célból. Elmondom, hogy Vera el tud vinni Zsámbékig, és onnan félóránként megy busz a Széna térre. Zoli felajánlja, hogy túra után visszavisz a Nagy Faluba. Köszönöm, és örömmel elfogadom a kedvességét. Az időközben előkerülő Verával elhagyjuk a harckocsi-futóműalkatrészekkel kidekorált sörözőt. Ma már nem szeretnék még egy ilyen melegből hidegbe való aklimatizálódást átélni, éppen, hogy csak nem reszketek. Jobbra letérünk a főútról, és a szántóföldek felé tartunk. Egy házon még a karácsonyi színes fényfüzérek "pompáznak". Kicsit meglendül a szellő, a hőérzet azonnal öt fokkal lejjebb esik. A végszükség esetére magammal hozott kesztyűt kénytelen kelletlen felveszem. A Téli Turulon itt traktor gyúrta dagonya volt, ami mostanra beton keményre fagyott. Az őszi vetésű repce levelei ropognak, ha rájuk lépsz, márpedig a tankcsapdás úton ez elkerülhetetlen. Valamivel javul a helyzet, amikor egy sövény mellett balra ráfordulunk egy emelkedőre. A dombtetőről alászállunk egy újabb szántóföld mellé, aztán megint kanyar, megint szántóföld, és ez így megy, amíg el nem érünk a Nyakas-tetőre vezető emelkedő aljába. Itt már csak kőről-kőre kell egyre feljebb lépkedni, gondosan kikerülve a rakás lószarokat. Lassan a fennsíkra bukkanunk, és ezt az emelkedőt is kipipálhatjuk. Úgy látszik a hosszas síki baktatás közben nem vettem észre a csúcskövet, mert már lefelé tartunk. Nemsokára leérünk egy táblakarácsonyfával ellátott T elágazásba, ahol jobbra térünk a [S4] jelezte útra. Ez balra, nagykifliben, a változatosság kedvéért egy szántóföld mellé kanyarodik. Van vagy nyolc méter széles az út, de egész széltében fagyott keréknyomok teszik járhatatlanná.

Lépésről lépésre kínlódva, folyamatosan keresgélve a kevésbé nyaktörő csapásokat jutunk el az Anyácsa-pusztai, 12. ellenőrzőpontra. Nem kérünk a felkínált teából, már kibírjuk a célig ivás nélkül. Távolabb fejlámpák sora fordul rá a Somodor-pusztai műútra. Szinte üdítő érzés, amikor később mi is rálépünk. Balkéz felől halványan kirajzolódik az utolsó támadandó objektumunk, a Kakukk-hegy sziluettje. Távvezeték közelében fordulunk arccal a környéken egyedül álló hegy felé. A lábához érve még nem megyünk neki, egyelőre csak Szomor irányába haladunk. A szalagok szerint a leghülyébb helyen kell kimászni az útból. Meredek és csúszik is. Vera alig bír kikeveredni a szegélyező szúrós dzsindzsásból. A hegy emelkedőjének első részletén, a száraz füvön, lassan, minden további nélkül feljutunk. A második részlet egy motorosok által kijárt, vályús ösvény, ami az előbbinél sokkal meredekebb, és morzsalékos kövein filmnél vékonyabb felfagyás vár minket sandán. Nem egyszerű, de a szegélyező cserjék mellett, beléjük kapaszkodva, néhol köztük áterőszakolva magunkat, megoldjuk a kérdést. Az emelkedő harmadik részlete egy fiatalos, amiben szintén vályús ösvény van, de itt már könnyebb a feljutás a megmarkolható csemeték segítségével. Egy terepszínű egyenruhába öltözött német megszédülhetett, mert négykézlábra ereszkedik és egy percre lent is marad.

A negyedik, az utolsó részlet, ami a 13. ellenőrzőpontig, a Kakukk-hegy csúcskövéig tart kéjutazás az előzőekhez képest. Az imént négykézlábra ereszkedett Kamerad bejelenti a pontőröknek, hogy neki itt van a finálé. Valószínűleg nem tudja, hogy innen már csak le kell menni Szomorra, és be kell sétálni a célba. Egyelőre teával kínálják, reméljük attól erőre kap. Ha csak a cukra esett le, akkor azon könnyen lehet segíteni. A Kálvária felső végéhez levezető meredek, földes ösvényen nincs fagyás; óvatos, oldalazó lépésekkel hamar le is jutok a három feszülethez. Vera még nálam is óvatosabbra veszi a figurát, de nem várat sokat magára. A stációk mellett/mögött a vékony avarrétegen lesietünk a házak közé, a biztonságos érzést nyújtó flaszterre. A lejtős utcán, a cél felé sétálva az esélyeinket latolgatjuk. Ha nem üt el a sportcsarnokig egy ámokfutó, vagy ha nem zuhan ránk derült égből egy lila tehén, akkor csak matematikai esélye van annak, hogy nem tudjuk átvenni a túra teljesítéséért járó oklevelet, kitűzőt, felvarrót a mustárral ékesített virslikkel.

Búcsúzunk az emléktúrától, a tereptől. A hősöknek legyen könnyű a föld, a többiek pedig próbáljanak békében élni.

Ottorino

 2017.10.23. Éger-völgy túrák

Az ünnepélyes szabadtéri kormányrendezvényeket lefújták, de ezt a rendezvényt nem tudta elfújni a szél.

  40-es TÁV BEJÁRÁSA, PONTŐRKÖDÉS A BABÁS SZERKÖVEKNÉL ÉS A 20-as TÁV SÖPRÉSE.



Tegnap, vasárnap egy kis csapattal bejártuk és szalagoztuk a 40-es távot. Csodaszép kiránduló idő volt, pólóban lehetett nyomni, egészen addig, amíg megközelítettük Hetvehelyt, mert akkor feltámadt a szél, sötét felhőket hozott, amelyekből egyre szaporábban kezdett hullani az eső. Hetvehelytől a [K3] jelzésen "csak" a [K4] kereszteződésig kellett bejárni az útvonalat, mert reggel ott kezdtünk, mivel ahhoz az útponthoz esik legközelebb a szállásunk, ami kb. 2 kilométerre van onnan. Lényeg az, hogy a hátralevő út elég hosszú volt ahhoz, hogy alsónadrágig ázzak, mert csak egy könnyebb esődzsekit tettem be a hátiba. Elhittem az előrejelzést, ami kb. 6 órától mondott esőt, azt is csak csapadéknyomokban, vagy max 2 mm-ben határozta meg. Azt reméltem, hogy éjszaka jól kiesi magát, és hajnalra már tényleg csak a permetező eső marad. Hát, nem így történt. Éjjel, amikor felébredtem még mindig dobolt az eső, a fák árnyéka táncolt a plafonon. Kora hajnalban kellett felkelni, hogy 5-re a Teca mama vendéglőjéhez autózhassunk, mert 7-kor már készen kell állnunk a túrázók fogadásra az 1. ellenőrzőponton, a Babás szerköveknél, és az rohadt messze, és magasan is van. Tavaly, ahogy kinyitottam a pontot, három perc múlva már jött is az első futó. Nem tudok futókkal versenyezni, de nem is akarok, és a pontra menet előkotorni a bélyegzőt az bosszantó lenne. Az is bosszantó, hogy a hétalvók miatt késve érkezünk a Tecához. Nem várok utasításra, nem várok a pontőr társaimra, csak az lebeg előttem, hogy 7-re ki tudjam nyitni a pontot. Szakadó esőben indulok az általunk tegnap kiaggatott szalagok nyomán, a fákat tépkedi a szél. Még a Tecában mondta Geri, hogy majrézik, hogy egy fa rá fog dőlni. Ez bizony mindannyiunknak benne van a pakliban. Szél által letépett szalagot látok a murvás úton, ezzel most nem tudok törődni. A kis tavat balkéz felől mellőzöm. Elérem a tűzrakó, pihenőhelyet a három budit a másik oldalon, majd a [Z-] jelzésre világítok. Az Éger-patakon kell átkelni, ami szilajul csobog, de köveken sikerül vízbelépés nélkül átkelni. Csodálkozom, hogy ennyi esőzés után sem lépett ki a medréből. Megkezdődik az emelkedés az Éger-tető felé. Jó, hogy tegnap a szalagozás-bejárás során felelevenítettem az útvonalat, és így most nem kell kutatni a helyes irányt. Egy éles kanyarban friss [Z-] jelzés van, ez megóv attól, hogy egyenesen bemenjek a tornapályára, mint egyszer régebben, amikor gyérebb és fakóbb volt a jelzés. Ami nappal játszi könnyedséggel észrevehető, az éjszakai sötétségben már nem annyira egyértelmű. Igen, itt balra ki kell mászni az útból, nehogy a Mohosi-kiskúthoz menjek le. Ezt is kellően kiszalagoztuk, de a szél az ágak mögé fújta a szalagokat, nehéz észrevenni. Az emelkedő után a kis nádas mellett megyek el, ami tegnap még csont száraz volt, és most, a sok eső ellenére is éppen, hogy csak nedves. Ezek szerint nagyon szomjas volt a föld. Már itt van az Éger-tető rétje a kilátóval, a szélén rögtön jobbra fordulok és egy hosszabb egyenes, köves útra térek ahol nem kell pocsolyákat kerülgetni. Ám amikor egy sorompónál élesen jobbra kell fordulni olyan sármedencék állják az utamat, amelyek a szegélyező cserjék tövéig érnek, és csak technikás bothasználattal kerülhetők ki. Hosszan a [Z-] jelen kell menni, de még így, a sokadik alkalommal is félek, nehogy elmulasszam az áttérést a [P3]-re a megfelelő kereszteződésben, mert akkor egyszer csak fenn találom magam a Jakab-hegyen. Egy hosszabb szalag nélküli emelkedőn el is bizonytalanodok, hogy nem böktem-e el a direkciót, de meglátom azt a két fát, amelyek egymástól nem messze dőltek az útra; ezekre tegnapról emlékszem. Szegény embert a görcs is húzza, rám tör a harctéri idegesség. Egy darabig ellenállok a természet kényszerítésének, de mielőtt még egy óvatlan pillanatban kikönyökölne a barna maci, félre állok, illetve guggolok egy bekötő útra, és megnyitom ketrece ajtaját. A kézmosás nem probléma, a szakadó eső még az alvázmosást is elvégzi. A nem várt fogyás által megkönnyebbülten megyek tovább, bár aggaszt, hogy ez az intermezzo nagyban csökkentette az esélyemet arra, hogy időben ki tudjam nyitni a pontot. Nincs mit tenni, a körülmények adottak, megyek, ahogy tudok, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Megnyugszom kissé, amikor elérem azt a kereszteződést, ahol le kell térni a [Z-] jelzésről a [P3] kedvéért; ez is megvan. Kicsit odébb a jelzés kiemelkedik a szélesebb útból, itt megóvták a behívó szalagokat a bokrok. Ez is egy sarkalatos eltévedési pont. Hosszú kígyózás következik a hegyoldalban a panoráma ösvényen. Általában a bevágások alakította éles kanyarokba csúsztak le a kidőlt fák. Voltak, amelyekből egy darabot kifűrészelve tették szabaddá az ösvényt, de többnél át kell bújni alatta, vagy át kell mászni rajta. Jó időben, és nem ilyen korán elindulva ez egy valóban szép út, a fák lombjai közül fel-feltáruló panorámával. Most azonban be kell kapcsolni a pofára-esést-gátló-radart. Már erőteljesen világosodik, amikor a [K3] keresztezi az utamat. Innen már nincs messze az az enyhe emelkedő, ami a [K+] kiágazásánál levő Babás szerkövekhez vezet. A legnagyobb kőhöz megyek, ami hajló alakjánál fogva mérsékelt védelmet nyújt az eső ellen. Egy szárazabb helyre teszem le a hátizsákot, és kiszedem belőle a pontőr cuccot. Csak a bóját akasztom ki a lenn álló infotáblára, a molinót elő se veszem, mert jobb esetben csak ronggyá ázna, rosszabb esetben pedig lefújná Kővágószőlősre az erős szél. Hét óra tizenhárom perc. Késtem a pontnyitással az említett hátráltató tényezők miatt, de hál'istennek a túrázók nem jönnek még. Pólóra vetkőzök, mert csak most veszem fel a két pulóvert, amit magammal hoztam. Legkülső réteg lesz az esőkabátom. Sapkát veszek föl, ráhúzom a kapucnit, és bekucorodok a szerkő egyik bemélyedésébe az ixelő lappal, a bélyegzővel és a bélyegzőpárnával. Jöhetnek a túrázók. Félnyolc előtt megérkezik a két leggyorsabb. Látják, hogy milyen csöves helyzetben vagyok, és miközben pecsételek nekik, sajnálatukat fejezik ki, és amilyen gyorsan jöttek, úgy mennek tovább. Való igaz, nagyon huzatos a kéglim, és még be is ázik. Nemsokára megérkezik Oláh Géza és Ági, akik a pontőrséget erősítik. Rájuk vár a feladat, hogy a túrázók áthaladása után visszainduljanak a rajtba, és útközben leszedjék a szalagokat. Eredetileg a 40-et kellett volna söpörniük, de a másik ide akkreditált pontőr, András bácsi gyengélkedése miatt ők jöttek fel elvégezni az ő feladatát, és csak holnap szedik le a 40-es táv szalagjait, legalább addigra megjavul az idő. A kialakult sárban az se lesz egy könnyű meló. A két első túrázó után viszonylag sokat várunk a következőre, aki nem megy rögtön tovább, hanem kiáll a legkülső szerkőhöz megcsodálni Kővágószőlős panorámáját. Tény, hogy jó időben ez a legszebb pontja a túrának, tavaly még napoztunk is a sziklákon a rengeteg harlekin katicát lepöckölgetve a ruháinkról. Most azonban a szél felvágja a kiakasztott bóját az info-tábla tetejére. Már teljesen elgémberedtem, a lábaim nagyujjai a lefagyás határán vannak a vizes cipőkben. Lassan felkászálódok és lemegyek megigazítani a bóját. Amint visszamegyek a kuckómba Dienes Áron és Jaskó Veronika érkeznek. Áron elmondása szerint már tegnap kezdte a szarrá ázást, ma csak folytatja. Veronika jót derül a komfort nélküli garzonomon, majd kölcsönös jókívánságok után elbúcsúzunk. Hiába van rajtam póló, széldzseki, két pulcsi, viharkabát, mégis reszketek. Nem baj, mert legalább ültő helyemben is mozgok. Megint jönnek. Lazán szelfiznek a panoráma előtti szerkőnél, majd amikor feljönnek a bélyegzésért elmondják, hogy több szalagot láttak leesve, és véletlenül tovább mentek a [Z-] jelzésen, amitől én is féltem hajnalban. Fő, hogy végül idetaláltak. "Helyi erő" Átol mester érkezik túratársával. Neki nem illenék kihagyni ezt a túrát ilyen cudar időben sem, lévén pécsi lakos. Lassan elfogynak a negyvenesek, tizenpáran haladtak itt át, negatív rekord gyanús lesz a rendezvény. Lassan szállingózni kezdenek a 20-asok, őket 8-kor kezdték rajtoltatni. Kevés kihagyással jönnek szépen egymás után, aztán sokáig senki. Felhívom Tarnai Mátét a rajtban, megérdeklődöm az utolsó induló rajtszámát. Félkilenckor indult utoljára egy pár fős csapat, és már féltizenegy múlt. Már itt kéne lenniük. Mindegy. Leszedem a bóját, és Oláhék leindulnak a pontőr-cuccal; majd ahol találkoznak az utolsó indulókkal, ott adnak nekik bélyegzést. Mialatt visszavetkőzök túrázónak és szerelvényt igazítok, megérkezik a kis csapat. Megkérdezem, hogy találkoztak-e a pontőrökkel, és kaptak-e pecsételést. Igenlő válaszuk hallatán várok egy kicsit, míg elmennek, mert én söpröm a 20-as távot, és nem akarok a nyakukba lihegni. A 20-asok sem voltak többen a 40-eseknél, összesen még 30-an sem voltak. Lassan indulok neki, mert lerozsdásodtam. A következőkben több kidőlt faakadályt kell leküzdeni. Van ahol még tegnap a száraz időben is nehezen úsztuk meg elcsúszás nélkül, most még óvatosabbnak kell lenni. A szalagokat zsebre gyűröm. Egy teremtett lélekkel sem találkozok, a túrázók elvonulása után teljesen kihalt a táj. A kidőlt fás szakasz után örülök amikor meglátom a [K4] jelzést. Ez egy szélesebb, emelkedős út, nyugiban kapaszkodok fölfelé, és szedem a szalagokat. Hosszú lejtőbe csap át az út, aminek a végén ott a Petőczpusztához vezető műút. A kereszteződésben a szalagokon kívül a távok szétválását jelző laminált táblákat is le kell szedni. Némelyikhez nehéz hozzáférni, mert tegnap jobb híján tüskés ágakra akasztottuk azokat. Elsétálok a pici kápolnához, ahol Földi Roland pontőrködik. A kocsi hátsó ajtaján beadom a leszedett cuccokat. Alig akarja elhinni, hogy már nincs több túrázó, és már be lehet zárni a pontot. Visszamegyek a kereszteződésbe, ahol az imént szedtem le a táblákat, és nekivágok a szerpentinező hosszú műútnak, ami a következő pontra visz. Rögtön az elején szembe fúj a szél, rám veri az esőt. Hiába a viharkabát, szó szerint tökig elázok. Szebb időben nem ilyen hosszú ez az út, de most nem akar véget érni. Tömöm a zsebem a szalagokkal. Emelkedik a széles út aszfaltja, nemsokára meglátom a Petőcz akna bekerített területét. Mielőtt a pontra mennék leszedem a 20-asok laminált tábláját, majd a pontra menet leszedem a szalagokat is. Kálmán Attilánál megint csak leadom a gyüjteményemet, két linzerkarikát eszek a felkínált sütiből. Érintőlegesen találkozik itt a 20-as és 40-es táv, pecsételés után pedig mindenki visszatér a saját útvonalára. Attilának persze már csak a 40-esekre lesz gondja. Búcsúzom, és visszamegyek arra a helyre, ahol a laminált táblát leszedtem a fáról, és tovább megyek egy pocsolyás, zsombékos völgyben. Ha ez lehetséges, még jobban beázik a cipőm. A hidegvizes lábmosás után felérek a [Z-] kereszteződésbe. Innen a Patacsi-mezőig nem szabad szalagot szedni, mert ez közös szakasz lesz a 40-esekkel, és ők még nem értek ide. A rövid [P-] / [Z-] jelezte turistaút után a [P-] marad egyedül. Egy meghökkentő jelenség mellett megyek el. Egy domboldalból vízesés formájában zúdul le a víz a mélyútba, amibe megyek. Tegnap a bejáráson még néztük az előttünk járó túratársakat, amint lépéseik nyomán kis porfelhők keletkeztek. Hamarosan Thold Tibi pontjára érek, a Fenyves-forrás közelébe. Ez is szabadtéri pont, mint az enyém volt, de Tibi egy ponyvatetővel lakályossá tette. A ponyva alá még a túra molinóját is kifeszítette. Nagyon tüchtig. Amíg beszélgetek vele, megérkezik Dienes Áron Jaskó veronikával. Megdicsérem őket, hogy milyen gyorsan ideértek, és nincsenek is tulságosan leharcolva. Jön egy másik túrázó is, akihez szintén volt ma már szerencsém a Babásnál. Én is tovább indulok, mert szeretném már lekerekíteni a terepi tartózkodásomat. A [K-] jelzésen folytatom utamat a Patacsi-mező felé csúszkálva az agyagos úton. A pihenőbútoros, kisházas mezőn minden táv összefut. Meg kell nézni, hogy mit szedek le, és mit hagyok fönt. A 10-est, 20-ast kiszelektálom, csak a 40-esekre vonatkozó 1 db. lamináltat, és a megerősítő szalagját hagyom fent. Leindulok a [K+] jelzésen. Na, itt aztán csúszok lefelé a meredeken pedig még majdnem új a mély terepmintázat a cipőm talpán. Közben cseresznye helyett szalagokat szedegetek. Az Éger-patak ponton nekem háttal állnak a pontőrök. Széchenyi Geri és Gál Viktor úgy állnak ott, mint a pingvinek a jégtáblán. Észrevétlenül közelítem meg őket. Nem veszik jó néven az üvöltést, amit hallatok. Valahogy nincsenek a humoruknál. Nem csodálom. A harmadik pontőr Köck Roland, de most ő a soros melegedő a Tecában. Elköszönök és megyek a kirohadt lépcső felé, amin tegnap, száraz időben is csak óvakodva mentünk lefelé. Most a botokat keményen magam elé szúrva, majrézva araszolok lefelé, nehogy már a cél előtt essek pofára. A kis vízlépcsőn tegnap alig folydogált a víz, most bezzeg dübörögve hullik alá. A három budis, tűzrakóhelyes pihenőben most nem tartózkodik senki. Aki kijött a természetbe, az is inkább a Tecában issza a meleg teát. A kis tavat jobbkéz felől mellőzöm. Nem erre vezet a turistaút, de hivatalosan ezt az útvonalat jelöltük szalagokkal. Most nem látok egyet se, valaki leszedhette. Belépve a célba, az érkeztető asztalnál Máté muszlim imához hasonló meghajlásokkal üdvözöl, örül, hogy nem vitt el a förgeteg. Nekem is jólesik a köszöntés és az is jól esik, hogy idebent már nem esik. Jó kinézni a kirakatszerű ablakon. Még mindig tépkedi a fákat a szél, és rézsutosan esik az eső. Feladat teljesítve.

Ottorino

Pálos 70 teljesítménytúra 2017.10.07 Táv: 74,1 km; Szint: 2350 m

Sejtettem, hogy semmi nem valósul meg abból az elgondolásomból, hogy nyugi tempóban, fényképezgetve, eszegetve sétálom végig a most hetedszer megrendezett Pálos 70 teljesítménytúrát. Már a metróból több túrabaráttal együtt mozgólépcsőzünk a felszínre és megyünk fel a Gellért-hegyi sziklatemplom bejáratához. Az első metrójárattal jöttem, de már hosszú sor áll az időnként becsapódó fotocellás ajtó előtt. Egy ideig beszélgetve nézzük a több nyelvű ISTEN HOZOTT feliratot, és évődünk az előttünk állókkal, hogy ők biztos itt aludtak a küszöbön. Hűvös van. Örülök, amikor beljebb kerülhetek. Fizetek, nevezési lapot töltök, átveszem a vezető füzetet, a csippantós csuklópántot, és rövid szerelvényigazítás után elindulok. 05:10 van, és az évszaknak megfelelően még sötét. A Gellért-hegyre még közvilágítás mellett megyek fel, de a hegyoldalba vájt nyaktörő sziklaösvényen már elengedhetetlen a saját világítás használata. A filozófusok kertje előtt ér utol Kőszegi István, aki most csinálja először ezt a túrát. A víztározó tetején van felállítva egy lelki pont, ahol meghatározott kategóriák mellé lehet strigulát húzni egy lepedőre, jelezve, hogy ki miért jött el, milyen lelki, vagy másfajta tehertől akar megszabadulni. Sokan torlódtak itt fel, ezért most kivételesen nem állunk meg. Lelépcsőzünk a Tabánba, majd a Horvát kerten megyünk végig az alagút irányába. A Vérmezőn is végigmegyünk, majd a Városmajor széléhez gyalogolunk. A templom előtt megint egy lelki pont található, ahol is egy követ veszünk fel szimbolikus teherként, amitől majd a hegyen, az Anna kápolnánál szabadulhatunk meg. A változatosság kedvéért a Városmajort is végigjárjuk, majd a Szt. János kórháztól indító Diós-árokon nyomulunk felfelé, a Fogaskerekű pályájával párhuzamosan. Amikor durvulna az emelkedő, egy még durvább lépcsőn lépkedünk fel első "igazi" ellenőrzőpontunkhoz.

1. EP, Kútvölgyi kápolna. Okos telefonnal lecsippantják a karkötőt, és még bélyegzést is adnak a szép itinerünkbe. Úgy hallottam, hogy ez a csippantás lehetővé teszi, hogy Interneten követni lehessen a teljesítők mozgását, és utólag is látható lesz egy bizonyos honlapon, hogy ki, mikor ért egy adott ellenőrzőpontra. Levetem a mellényemet, mert az emelkedő megizzasztott. A kellemetlenül szeles időjárás miatt egyszerre van melegünk és ugyanakkor fázunk, is. Hosszan emelkedünk tovább az előkelő hegyvidéki utcákat járva. Örülök, amikor végre a Normafa Egyetemi lejtője mellett bukkanunk ki. Egy ideig nem kell hegyet mászni. Már lentebbről lehetett hallani, hogy nagy erővel verik a tamtamot; valamilyen tömegsport-eseményt hangosítanak, de még csak a rendezőség ügyködik a terepen. A kristálytiszta levegő és a kora reggeli varázslatos fények arra késztetnek, hogy lőjek néhány képet a picurka kinövésnek látszó Erzsébet kilátó irányába. Az Anna-rét felé vesszük az irányt. A másik rendezvény szalagjai is erre mutatják az utat. Jó, hogy át tudunk haladni, mielőtt még mókázni kezdenek.

2.EP, Anna-rét, Szt. Anna-kápolna. A nagy fakereszt tövébe letesszük a felesleges terhet szimbolizáló követ. Lehet, hogy nem is tudunk róla, hogy egy betonkoszorúhoz hordjuk fel az anyagot társadalmi munkában. Csippantás-pecsételés után a terített asztalhoz megyünk pár falat pogácsáért. Itt teát szoktam inni, de most a hideg szél ellenére nem érzem magam eléggé ébernek, ezért tejeskávét iszok plusz kiskanál instant kávét belekeverve. A Libegő irányába folytatjuk, de útba ejtjük az Erzsébet térdeplőt, ahogy az a vezető füzetben elő van írva. Kicsi Újszövetség van ide kitéve, hogy aki szükségét érzi, az erőt meríthessen a továbbiakhoz. A Libegő felső állomása előtti játszótéren átbujkálunk az imént említett sportrendezvény szalagkordonjai alatt, és késedelem nélkül rongyolni kezdünk lefelé a Szépjuhásznéhoz. Beszélgetve meglepően hamar leérünk.

3. EP, Budaszentlőrinc (Szépjuhászné), pálos kolostorrom. Szentképet, almát kapunk, és itt is muszáj néhány fényképet készíteni. Az almát rágcsálva süllyedünk tovább. A Hűvösvölgyi nagyréten a Dűlőkeresztelő teljesítménytúra ellenőrzőpontja felé megyünk, hátha ismerősök is vannak ott. Senki. A néptelen céllövöldét és ringlispílt mellőzve a szelektív hulladékgyűjtőknél hagyjuk el a rétet, és ismét hosszú flaszterezésbe kezdünk. Szép napos az idő, és itt a házak között nem is fúj annyira a szél, de már nagyon várom a következő pontot.

4. EP, Máriaremete, bazilika. Le kell ülnöm, amíg megeszek egy szendvicset, mert az Anna-réten elfogyasztott pár szem pogácsán- és a kolostorromnál megevett almán kívül ma még nem ettem semmit. Tavaly ugyanitt falatoztam, amikor Fekete Zoltán érkezett. Most is szakasztott ugyanez a helyzet. Még arra is emlékszik, hogy tavaly egy másik padon kosztoltam. Úgy hozza a sors, hogy hárman megyünk tovább. Újabb hosszas aszfaltozás után leérünk az Alsó-Jegenye-völgybe. Sok a kiránduló. A vízesés fölött egy nagyobb társaság blokkolja az utat, a tobzódó gyerekek között nehéz veszélytelenül utat találni. Nem hiányzik, hogy valamelyik hirtelen rátiporjon a lábamra, vagy fejbe nyomjon egy husánggal. Elmegyünk a Rózsika-forrás mellett, majd a pihenőbútorral ellátott rét után, tovább a patak mentén, jelzetlen úton érjük el a következő pontot, ahova csigavonalban kapaszkodunk fel.

5. EP, Solymári (Szarka) vár. A szerpentinen két gyerek személyében útonállók tartóztatnak fel. Azt mondják, hogy jegyezzük meg a jelszót, ami "Pálos csoki", mert csak ennek a kimondásával engednek majd vissza. Pecsételtetünk, kapunk egy Sportszeletet. Most már elég jó a klíma, leveszem a dzsekimet, hogy hosszú ujjú pólóban suhanjak tovább. Lefelé a gyerekek megállítanak, kérdezik a jelszót. Megmondjuk, mire kiderül, hogy ők a jelszó fizikai valóját szeretnék megkapni. - Hát persze, csak először trappoljatok hegyeken, völgyeken, tökön, babon át, utána jöhet majd a csoki. Telefon dörzsölgetésért nem jár - világosítjuk fel őket. Hát ez most nem jött be skacok. A solymári vasútállomásnál keresztezzük a síneket, majd egy volt gyümölcsös - ami most felszántott föld - mellett bukdácsolva jutunk el a 10-es úthoz, amit a nagy forgalom miatt csak hosszas várakozás után tudunk keresztezni. Elmegyünk a Házi-réti pecató mellett, és a Kevély-nyereg felé vezető úton hullámvasutazunk, aztán csak állandóan emelkedünk. A nyeregbe nem kell felmenni, csak az alatta vezető útra kötünk fel. Elérjük a Kinizsi útvonalát. A Csobánkai műút felé menve feltűnik, hogy a volt Sumica kemping évek óta félbehagyott kerítését tovább építették. Szép terméskővel borították be a betonját. A műút keresztezése után érdeklődik egy család, hogy merre van a Macska-barlang. Ezt véletlenül tudom, mert a Kinizsin mindig akad valaki, aki nyávog egyet, amikor a barlang felé kiágazó úthoz érünk. Elbaktatunk a szentkúti letérőhöz és a mélybe szállunk.

6. EP, Csobánkai Szentkút. A pontőr hölgyek visszatérő ismerősként üdvözölnek. Remélem nem a fogyasztásomról jegyeztek meg, mert itt aztán van ellátás, még felsorolni is tereh. Most mindenképpen szüneteltetni kell a loholást, mert eddig egyáltalán nem a szemlélődő, elgondolkodó zarándoklás valósult meg. Én sem vagyok híve az indokolatlan lazsálásnak túra közben, de az evésnek meg kell adni a módját, nem vezet jóra, ha trappban fal az ember, és különben is ebédidő van. A trakta után köszönjük a pontőrök munkáját, és megkezdjük a visszamászást arra az útra, ahonnan ide lejöttünk. Megállapítom, hogy ez az emelkedő is minden évben egyre csak nyúlik, nyúlik. Fent, az úton van pár méter, hogy kifújjuk magunkat, de nem maradunk sokáig emelkedő nélkül, mert hiszen fel kell menni a Hosszú-hegyre is. A hegyen csak pár pillantást szentelünk a szép kilátásnak, de van indok egy néhány másodperces pihenésre, mert Zoltán pecsétel egy túramozgalom kihelyezett bélyegzőjével. Jól siethető lejtőn megyünk le az elhagyott murvás utunkra, majd egy kis időre ismét visszamegyünk az erdőbe, de utána a Szántói-nyeregig maradunk a murváson. A nyereg előtt egy almaosztó ponton az ott posztoló bácsi megjegyzi, hogy lihegni már tudunk. Nem az a szerencse, hogy már, hanem, az hogy még tudunk lihegni. Bocsika, de idefele jövet azért már legyűrtünk néhány buckát, ami lihegés nélkül halálhoz vezetett volna. Például most is meg fogunk mászni egy kisebb emelkedőt, mert fel kell menni a Magashegyi-nyeregbe, hogy aztán lesiethessünk a Szántói műútra. Mielőtt Pilisszántót elérnénk, a műútról letér a turistajelzés. Ez az út magasan Szántó fölé emel. Ez fog elvezetni Klastrompusztára egy hosszú, hosszú monoton gyaloglás árán. A többiek meg is jegyzik, hogy ennek nem akar vége lenni. Csak egy percre állok meg, hogy igyak két kortyot, de a fiúk elhúznak. Nem vagyok képes olyan sebességre kapcsolni, hogy utolérjem őket, de a viszonylag egyenes útvonalvezetés miatt mindig szem előtt vannak. Aztán kanyargóssá, majd lejtőssé válik az út, és már tudom, hogy mindjárt itt a pont.

7. EP, Klastrompuszta. A kolostorromnál pezsgőtablettát és almát kínálnak, és itt van az a meglepetés, ami csak Istvánnak újdonság. Aki volt már ezen a túrán, az tudja, hogy egy dobozban van a meglepetés. Amikor belenéz a gyanútlan vándor, akkor a saját tükörképével találkozik. Ez adott esetben nagyon vicces lehet annak, aki kellő öniróniával rendelkezik. Nekiduráljuk magunkat egy újabb nagy mászásnak. Ez lesz a legmeredekebb. A Pilis-nyeregbe kell feljutni. A Sárga 70-en szoktunk erre lejönni, és még lefelé is hosszú és fárasztó az út. Ezt tényleg nem lehet elkapkodni, mert akkor kitehetjük az elakadásjelzőt. Durván kezdődik, aztán váltakozik a lankás szakasz az erősebb emelkedővel. Zoltán előttünk ér fel, van egy-két perce inni és megnézni a háborús emlékoszlopot, amíg mi is felérünk. Végre fent vagyunk. Egy pillantás az üres pihenő placcra, ahol május végén a Kinizsi közel 1300 túrázója haladt át, vagy fejezte be a túráját. Most, hogy fenn vagyunk, már mehetünk is lefelé a másik oldalon. Vonz Pilisszentlélek és a gulyás. Hosszas ereszkedés után elmegyünk egy kis rét mellett, ami sokaknak nyújt fotótémát a rengeteg halványlila virágjával. Leérünk a "Mi kis falunk"-ba. Itt forgatták a közelmúltban a zseniális magyar filmeposzt. A Klastrom söröző cégtábláját még mindig a "Teca kocsmája" felirat fedi. A buszfordulónál felkanyarodunk az iskolához, ahol a Gulyás Pont van. Éppen négy órát harangoz a templom kvarcórája. Az etetőpont előtt a Fehér Barátok és követőik éppen menni készülnek. Nagyon jól érezhették magukat, mert többször elhangzik az "Indulunk!" felszólítás, de nem látszik, hogy bárki is megmozdulna. A gulyáságyúhoz lépünk. A leves mellé rövid Mindszenti életrajzot és egy nyeletnyi Ezerjót is kapunk. Arra számítottam, hogy a bor savanykás lesz, de egy kiváló zamatú száraz fehérbort kóstolhatok. Ámbár ma inkább olyan vörös a hangulatom; szívesen ízlelnék egy testes, zajos, zamatos, kicsit olyan hangsúlyos-végű vörösbort, amiből szinte kiérződik a föld íze. Szeretem, ha hosszan búcsúzik a szőlő, ugyanakkor végtelen lecsengésű a bukéja, és fesztelenül, már-már szemérmetlenül kínálja magát, hogy újra lecsúszhasson. Lehetne benne egy leheletnyi vibrálás, de a tanninoknak természetesen visszafogottaknak kell lenniük. A tartalmas gulyást hűtés céljából a kitett műanyagkancsóból vízzel öntöm fel, hogy mielőbb fogyaszthatóvá váljék. Jót derül István, amint ily módon növelem meg az adagomat. Kell a folyadék, még ha nincs is hőség. Evés után nem a szieszta jön, hanem mi megyünk vissza a buszfordulóhoz, aztán fel a klastrom romhoz.

8. EP, Pilisszentlélek, kolostorrom. Itt megint utolérjük a Fehér Barátok népes zarándokcsapatát. Pecsételtetés után csak felkapunk egy egy sütit és rohanunk a keskeny ösvényhez, nehogy beragadjunk a barátok mögé, mert akkor ránk esteledik, mire meg tudjuk előzni őket. Szerencsésen felérünk az Égett hárs nevű elághoz, csak néhány kirándulót kellett kikerülni a keskeny, dzsindzsás ösvényen. Balra indulva mászunk felfelé a Maróti-hegyek gerincére. A gyomromtól nem igazán kapok levegőt, de nem panaszkodok, csak szaporábban lihegek a szokásosnál. Most nincs itt a bácsi, aki ezt szóvá tenné. Az emelkedős szakasz után hosszas, de jól siethető úton érjük el az Enyedi halálát. Tavaly itt, a nagy faragott kereszttel szemben nyújtottak frissítést a Szent Jakabosok, de most nincs itt senki. Egy darabon pocsolyákat kell kerülgetni, de nem vészes, csak ügyelni kell hová lép az ember. Most is a nyári futócipőmbe vagyok, utálnám, ha sár folyna bele felülről. Úgy tűnik, mintha ez az útszakasz is csak nyúlna, nyúlna. Egy irtás mellett utolérünk egy párost. Köszönünk egymásnak. A páros férfi tagja megkérdezi, hogy: - Honnan? - A Sziklából - válaszolom. Mire ő: - Úristen. Ezt bóknak veszem és megköszönöm alkalmi csapattársaim nevében is. Tovább húzunk. Elvétve utolérünk olyanokat, akik valószínűleg a három naposon, vagy valamelyik résztávon vannak. Már a [P+] elágazásán is jóval túl járunk, de a Szent Jakabosok még mindig sehol. A fákon sem lehet látni A4-esekre írt bölcsességeket. Már majdnem lemondunk a találkozásról, amikor távolabb, az út két szélén teamécsesek sorát látjuk meg. A Reptér című nóta első pár taktusát éneklem, de lehet, hogy nem érem el Korda Gyuri bácsi színvonalát, mert Zoltán megkér, hogy inkább más, kevésbé zajos művészeti ágban próbáljak meg érvényesülni. A Jakabosoktól szívélyes fogadtatást, extra bélyegzést, ásványvizet és pár szem mazsolát kapunk. Az egyik hölgy észrevesz Zoltán öltözetén egy Székesfehérvárra utaló motívumot. Szóba hozza. Beszélgetésük során kiderül, hogy Zoltán a középiskolában tanára volt a hölgy fiának. Kicsi a világ. Szürkül. A Nap nagy vörös korongja már jó néhány perce lebukott a hegyek mögé. Nyakunkba akasztjuk lámpáinkat és rálépünk a Duna felé vezető lejtőre. Jó, hogy előkészítettük a lámpákat, mert a lombok közé érve már homlokra kell igazítani, és be is kell kapcsolni azokat. Most látszik, hogy milyen magasra jöttünk fel, mert egyre csak kocogunk lefelé. Egy perc technikai szünetet kell tartanom. Ezalatt a többiek úgy elhúznak, hogy csak az egyenesekben, vagy egy lentebbi kanyar után látom meg a lámpafényüket. Egy olyan mélyútba érek, ami tele van letört ágakkal törmelékkel. Alig lehet benne előrehaladni. Jobbkéz felől mély árok szegődik mellém. Ebből már tudom, hogy még egy kis kitartás, és elérem a néhány házból álló üdülőtelepet. Egy elhagyott téglaépület után már megpillantom a település gyér, de reményteli közvilágítását. Az órámra nézek. Még nincs negyed nyolc se. Népi megfigyelés: ha negyedkor érek ide, akkor kényelmesen elérem az ötvenes kompot, sőt még teázásra is jut idő. Az üdülőket mellőzve átmegyek az országúton és a Duna felé veszem az irányt. A Duna-part melletti füves ösvényre térek amely mentén fel-felbukkan egy-egy hangulatos útjelző mécses. Így egyedül nyomatva ez az út is hosszabb a vártnál. Füstszagot érzek, aminek kivételesen örülök, mert a pont közelségét jelzi.

9. EP, Basaharc, komp. A fiúk már teáznak, forralt boroznak a felállított sörpadoknál. Igazolás és a Pálos emblémás tejcsoki átvétele után felveszem a lélekmelegítő mellényemet, és én is frissítek fél pohár teával és fél forralt borral. Zoltán örömmel közli, hogy az utolsó vonat 23:01-kor megy Szobról, tehát, hogy ha sikerül időben Márianosztrára érni, és elcsípni a rendezői mikrobuszt, ami visszahoz Szobra, akkor a saját ágyunkban alhatunk. (Mármint mindenki a sajátjában.) Kezdetét veszi a para. A túloldalon semmi jele annak, hogy át fog jönni a komp, pedig ha menetrend szerint, 19:50-kor innen el akar indulni, akkor már hallani kellene a dízelmotor zaját. Az asztalnál megszólal valaki, hogy az előző kompnak is volt több, mint 5 perc késése. Végre felmorajlik a kishajó motorja, és siklani kezd felénk a komp a tükörsima vízen. A parton toporgunk, hogy minél előbb felszállhassunk, mintha ezzel gyorsítani tudnánk az átkelést. Hűvös van, de a plusz két pulóver, amit az esetleges hosszabb Duna-parti tartózkodásra hoztam, súlyban marad. A kompon állva megpróbálunk fényképet készíteni a Holdról, amely olyan nagy, hogy majdnem hozzáér a Földhöz. Szép, szép, de nagy xarban lennénk, ha ránk zuhanna. Szobon elsőkként ugrunk partra, és iramodunk a templom felé, ahol megint könnyítünk az öltözékünkön, mert emelkedővel kezdődik a következő szakasz. A mi hármas csapatunk és még öten tartunk Nosztra felé, de azt nem tudhatom, hogy a célban még hányan várnak mikrobuszos mentésre. Következik a harc az idővel, vesszőfutás hét és fél kilométeren át. Ezúttal én megyek elöl. Magamat nem kímélve gyűröm magam mögé a göröngyös utat. István megjegyzi, hogy biztos tettek valamit a forralt boromba. Nincs így. Ha már nem sikerült lazán végigmenni a nappali szakaszon, akkor most már nem akarom az öltözőben kivárni a hajnali 2 órát, hogy visszabotorkálhassak Szobra az első vonathoz. Távolabb megint teamécseseket látok az út két szélén.

10. EP, Sukola-kereszt. A lányoktól gyors ügyintézést kérek hivatkozva a vonatelérési szándékunkra. Egyikük megkérdezi, hogy miért nem alszunk Nosztrán. - Mert a saját nyoszolyáinkban szeretünk aludni, nem pedig polifoamon - válaszolom. Ez a fajta aszketizmus sajnos már nem megy nekem. Tovább megyünk a hepehupás szekérúton. Nemsokára alattomos emelkedő is nehezít, de nem lazítok. Két lány, akik eddig mögöttünk jöttek, az emelkedőn gyújtják be az utánégetőt, és hagynak szinte állva minket. Bosszantó, de ha én is negyven évvel és húsz kilóval fiatalabb lennék, akkor már a célban kanalaznám a borsólevest. Mindegy. Fő, hogy nemsokára a domb tetejére érünk és meglátjuk Nosztra melegre hangolt közvilágítását. Távoli kutyák ugatják a teleholdat. Lejtőbe csap át az út. Kevésbé köves részeken bele-belekocogok, a többiek kitartóan követnek. A lejtő végen egy telep után kell Nosztra felé fordulni. Csont száraz az út, de a telep előtt majdnem belegyalogolok egy nagy sárba, amit kikerülni is nehéz. Fene tudja, hogy sikerült ide sártengert varázsolni. A műútra kanyarodva már látni a MÁRIANOSZTRA táblát. Hamarosan a közvilágítás hatósugarába érünk el lehet oltani a saját fényforrást. Az túra utolsó emelkedője a templom és börtön utcájához vezet. Ez a platánsor már a célegyenes.

CÉL, Márianosztra. A templomtérről nyíló kultúrhelyiségbe nyitunk, ahol már pihennek néhányan. Jóleső érzés, hogy az egyik rendező hölgy ismerősként üdvözöl. Talán nem veszi dicsekvésnek, ha elmondom neki, hogy ősteljesítő vagyok ezen a túrán; az első rendezéstől mostanáig minden alkalommal végigjártam a PÁLOS 70 útvonalát. Az oklevél és jelvény átvétele után a parkolóba sietünk. Istvánnak az iskolában még fel kel hajtania az előreküldött cuccát, Zoltán bemegy vele. Közben már szállnak be a mikrobuszba az emberek. Dugig megtelik. Van még egy hely a rendezői személyautóban, vétek lenne kihasználatlanul hagyni, beszállok. Szobon meglepetésemre még nyitva van a vasútállomás pénztára. Alig, hogy jegyet váltok megérkezik István és Zoltán. Ők is megcsíptek egy lehetőséget. Így nem, hogy az utolsó, de az utolsóelőtti vonatot is sikerül elérni. Ezen a szép, őszi napon sok minden történt, csak éppen filozofikus elmélyülés és önmagunkba nézés nem. Úgy látszik minket a tudatmódosítás küzdelmesebb válfaja talált meg, vagyis mi inkább a nehezebben elérhető agyi drogot választottuk.

Ottorino

Kazinczy 50 Szalánc 2017.07.01.

Táv: 54,2 km; Szint: 1930 m; Szintidő:13 óra

Köszönhetem a Balaton-átúszás halasztásának és nem utolsósorban Végh Gyulának, hogy indultam ezen a rendezvényen.

Háromnegyed öt tájban a Hősök terén szállok be Gyulához. A fedélzeten jelen van még Kákonyi Irénke és Darabos Zoli. Tempósan szemerkél az eső, de hát ez nem jelent semmit, az ország északkeleti csücskében még akármi is lehet. Utunk az autópályán egyre lehangolóbbá válik; sötét összefüggő felhőzet alatt utazunk, percről percre mind több esőcsepp végzi a szélvédőn. Miskolc után se javul a helyzet, a pocsolyák tükrét sűrűn torzítják növekvő karikahullámok. Füzéren a Kézmûvesház parkolójában ernyőt nyitok, hogy legalább az autótól a teraszig ne ázzak meg. Sorban érkeznek a tegnap óta úton levő, ülepig sáros túrázók. Többen közülük úgy határoznak, hogy eddig, és netovább! Tóth Feri tűnik fel a pontőri asztal előtt. Áttetsző halványkék esőköpenyt visel, melynek csuklyáját a fejlámpája pántja rögzíti a fejéhez. Rövidnadrágja sáros lábikráját engedi láthatni. 100 km megtétele után még jó erőben van, ezt bizonyítandó ugrik kettőt függőlegesen, majd a hosszú terasz etető részlegébe megy levest vételezni. Raftert látom az egyik asztalnál; mosolyog, de már meglehetősen mélyről néz ki a fejéből. Üdvözöljük Wehner Gézát a főrendezőt és megpróbálunk úgy benevezni, hogy négyünknek egyforma rajtidőt rögzítsenek. Ez csak hármunknak sikerül, mert amikor Zoli nyújtaná a nevezési lapját, a rendszer kirakja az elakadásjelzőt. 15 percig fogy a szintidőnk úgy, hogy nem teszünk meg egy lépést sem, Csak állunk, és toporgunk, mint versenyló a bokszában. Végül egy egész bandával indulunk meg az esőben, mert velünk tart még Mirk Krisztina és barátnője Faragó Anna (Pannika) is. Valamivel előttünk jár Ferike és útitársnője Őze Erzsébet. (0 km; 08:30')

A faluból kivezető utcákon kezdjük [K+] egy kicsi emelkedő is van benne. A következőkben a tájból gyakorlatilag semmit nem lehet látni az eső, és az alacsonyan lebegő felhők miatt. A magányosan baktató Vincze Zolit érjük utol, aki Ferikéhez hasonlóan már a háta mögött tudhat egy esős éjszakát és 100 km-t a 200-ból. A Bodó-rét esőháza után Ő figyelmeztet egy balos letérőre. Erdei útra érünk, ami biztosan nagyon szép, ha nincs ilyen nappali alkonyzóna, mint most. Novembert idézi az időjárás.

Lassan elérjük a magyar-szlovák határon futó északi [Z-] jelzést, amin élesen balra (Ny) fordulunk. Leérünk egy patakhoz, ahol két köhögési roham között Joeyline éppen leigazol egy ellenőrzőlapot. Egy sátorban dekkol, és csak a kezét dugja ki a következő lapért. A hanghordozásából jövök rá, hogy ő az. Nem irigylem, ideiglenes lakhelyén spontán vizesblokk keletkezett.

1. EP. Eszkárosi-patak (határ XVII.18.) 6,7 km; 10:10'

Átlépjük a patakot, és kimászunk egy rétre. Távolabb Ferikéék gyalogolnak, őket követjük. Egy újabb rét után balra tartunk egy erdészeti mûúton [P-]. Vincze Zolitól megtudjuk, hogy ezen fogunk hosszan menni, majdnem a következő ellenőrzőpontig. Nem szeretem a műutazást, de esőben jobb, mint dagonyázni. Az előző réteknél már permetezéssé szelídült az eső, a kapucnit hátra lehetett lökni. Azt gondoltam, hogy bevált az előrejelzés, miszerint reggelre eláll az eső, délután felszakadozik a felhőzet és a Nap is kisüthet. Ezzel szemben most még jobban ráerősít az eső, és feltámad a szembeszél, minek következtében (esőköpeny ide, esőköpeny oda) elölről alsónemûig vizesek leszünk. Darabos Zoli azt mondja, hogy utolsókat rúgja az eső. Téves. Egy kicsit visszaenyhül az intenzitása, de marad az eső. Ferikétől tudjuk, hogy tegnap este 10-től esik. Még az a szerencse, hogy nincs hideg. Nagy forgalmú úthoz érünk, mellette jobbra, földúton érünk be a faluba. A vár alatt elhaladva, mérnöki pontossággal lerakott térkövekből álló járdán érjük el a kocsmát, ahol vendégül látnak egy vágott sörre, vagy egy kofolára.

2. EP. Nagyszalánc, kocsma. (15,8 km; 11:58')

Igazolás és kofolázás után az utcai fronti etetőponton kalóriát pótolunk. A lányok napsugarat hallucinálnak, de a fényjelenséget a teraszon felállított hatalmas reklámernyőn átszûrődő sárgás szín okozza. Tetemes időt töltünk a vendégmarasztaló környezetben, nem is nagyon van kedvünk kimenni a vadonba. Esszük a változatos ellátmányt, pusztítjuk a Krisztina fasírtját, odázzunk az elkerülhetetlent. Végül mégis elköszönünk, és visszamegyünk egy darabon a falu főútján, majd a szalagos utcában nekivágunk a várhegynek. Két vasúti kocsiból kialakított házikó mellett emelkedünk. Egy takaros kis tó mellé érünk. Krisztának szólunk, hogy fürödhet, mert indulásunkkor mondta, hogy hozott fürdőruhát is, hogy megmártózhasson az Izra-tóban. - Ez még nem az Izra-tó - mondja. És tényleg, ez még baromira nem az. ([P-] majd [PL] )

Nagykiterjedésû haragosszürke felhőtömeg fenyeget az égen. Megint csak a lányok optimistábbak, azt mondják, hogy elfelé megy. Ez csupán óhajnak bizonyul, az erősödő szél felénk fújja a gyalázatot. Nem csak Krisztina, de mi is fürdünk, pedig mi nem hoztunk fürdőruhát. A cipőink vizes fûtől és sártól lucskosak; a kocsmához vezető szakaszon elölről már átáztunk, most pedig a seggünk partját mossa a víz, úgyhogy innentől kezdve már minden mindegy. Legkedvesebb túratársaim már az indulás óta azon rugóznak, hogy nesze nekem Balaton-átúszás, two in one megkaptam. A hozzánk képest 100 km többlettel bíró, és mégis fürgébb Ferikéék már lefelé jönnek, amikor mi a szerpentin utolsó kanyarába dőlünk bele.

3. EP. Szalánc vára. (17 km; 12:42')

A két ifjú pontőr egy falmélyedésben műanyag ponyvával próbál védekezni az eső beverése ellen, de az elemek erősebbnek bizonyulnak, a ponyva a sarokba repül. Gyula és Zoli ítéletidőben is képesek egy tájékoztató táblánál a vár történetéről informálódni. Merje valaki azt mondani, hogy faragatlan nép a magyar! Felhőszakadás közben is nekiáll arról olvasni, hogy ki, kit rúgott valagba a vár falainál, vagy azokon belül több száz évvel ezelőtt. Visszaereszkedünk a nyeregbe, és jobbra fordulunk a szalagozás mentén. Hiába szélesebb ez az út, de sarat kikerülni csak sárban tudunk. Ideális díszlet ez a Lear király őrülési jelenetéhez, de ennek az előadását most kihagyom. Kellene hozzá aláfestésnek egy nagy villámlás késleltetett dörgéssel a háttérben. Hirtelen megint kultúr környezetbe kerülünk. Házak, rendezett park, JEDLA feliratú portál gusztusos egytálételek képeivel. Egyetlen teremtett lélek sem mutatkozik idekint. Szalagokat vadászva forgolódunk az utcákon; az eső csendesedik. Faluvégén nem kurtakocsma, hanem megint sáros út. A tócsák szélein áthatolhatatlan cserjék kötözködnek. Sarak és tócsák váltják egymást, jobban már úgyse ázik be a cipőnk - ...!

Egy csapásra megváltozik a világ, amikor sugarak döfik át a felhőtakarót, majd egyre tágul a rés; kisüt a Nap. Háromszoros éljen a jelenségnek. Kezdhetünk száradni. Kb. öt órai beható ázás után ezt nagyra értékeljük.

Egy gumiabroncsokkal határolt hosszú placc mellett megyünk el. Féknyomok vannak rajta. Vagy felszálló- vagy gyorsulási pálya, vagy mindkettő. Lassan kiérünk egy országútra. Nem látunk se jelzést, se szalagot. Elő az itinerrel! Hohó! A felszállópályánál kellett volna jobbra kanyarodni, de annyira bámultuk az ellenkező oldalon levő pályát, vagy a gyönyörű kék égboltot, hogy valószínûleg nem vettük észre a behívó szalagokat. Mindegy, vissza nem megyünk. Ha jobbra lent az a falu Kalsa, akkor meg vagyunk mentve, ha nem, akkor el vagyunk veszve. Fixírozzuk a távoli helységnév-táblát, de csak később válik olvashatóvá a KALSA felirat. Remek! A falu főutcáján rajtunk kívül csak egy kutyasétáltató nő testesíti meg a forgalmat. Nyilazott tábla mutat be jobbra egy emelkedős utcába; rajta a felirat: JEZERO IZRA. Erősítésként megjelenik még a [S-] jelzés is. Igen, őt kerestük. A szélesebb út az erdőben ösvénnyé szûkül. Már-már idegesítően erős csobogást lehet hallani; nagy mennyiségû víz zúdul le a hegyekből a patakokban, néhol még az út kellős közepén is folydogál. Magas a vízállás, a patakátkeléseknél nem ússzuk meg szárazon. Gyula egy arisztokrata meztelencsigára lel. A mostanság látható barna színû, spanyol eredetû csiga helyett egy kéket nézegetünk. Zoli egy sokak által utált politikushoz hasonlítja, a gerinctelensége miatt. Szerintem ne sértegessük ezt a szép teremtményt, nem tud védekezni ellene. - Már megint a politika?! - ér oda Irénke. Ő gyakorlatias, lefényképezi a szarvait kieresztő jószágot. Továbbra is kaptatva egy szélesebb, traktornyomos útra érünk. A sártól csillogó nyomokat és az útra hullott ágakat kerülgetve lassan jutunk előre. Erzsike kerül a látóterünkbe. Pont jókor, mert élesen balra fordul, elhagyva eddigi utunkat. Két srác szemből jön, ők benézték ezt a letérőt a szalagozással együtt. Egyre följebb mászunk, egyre meredekebben. Gyula méltatlankodik, hogy az Izra-tó - amit Izgatóként emlegetünk már egy ideje - egy hegy tetején van. (Engem az izgat, hogy mikor érünk már oda.) - Biztos tengerszem - reagálok a felvetésére. Egy nagy tisztáshoz érünk, aminek a távoli végében Ferike mászkál jobbra-balra, mint a mérgezett egér; dühösen keresi a kiutat. Mire odaérünk már megvan a megoldás. Közvetlenül a tisztás mellett, az erdőben vezet a [S-] jelzés, amiről valahol letévedtünk, de most újra felvesszük a fonalat. Némi hullámvasutazás után rátalálunk egy erdei aszfaltútra, amin további bonyodalom nélkül eljutunk egy, az út mellett álló bódéhoz, amin a ZMRZLINA felirat olvasható.

4. EP. Izra-tó (30,7 km; 15:36')

Nem ez a bódé a pont, ez csak egy lepukkant valamikori fagylaltos. A pont egy közvetlen a tó partján álló épület terasza, ahol mindenféle finomsággal várnak minket. Nincs kvóta, a pontőrök bíztatnak, hogy tankoljunk bátran, mert nagy erőpróba előtt állunk, és igen messze van a következő etetés. Szerencsére már befejeztük a falatozást, amikor megérkezik az a sporttárs, aki az étkezőasztalnál veti le a lábbelijét, és a kosztolók orra előtt tépkedi le a felázott sajtot a lábujjairól. A terasz alatti stégen fürdőruhás gyerekek hancúroznak önfeledten. A napon már meleg van. Jól érzik magukat, ahogy csak a gyerekek tudják. Krisztina passzolja a betervezett fürdést, csak megsimogatja a tavat. Nincs is idő fürödni, így is többet töltöttünk táplálkozással, mint illenék. Köszönjük a lakomát, és megindulunk eddigi irányunkkal megegyezően, a [K-] jelzést követve. A bővizû Bodnár-forrásból ezek után már nem kívánunk inni. Nemsokára meglátunk egy határkövet, ami egyben az Északi [Z-] felbukkanását is jelzi. A kő ösvényfelőli oldalán van egy nagy M betû, az átellenesen pedig egy nagy S. Örülök, hogy végre megint hazai levegőt szívhatok. Hamar kiderül, hogy a többi határkő hol az út egyik-, hol a másikoldalán van, s így körülbelül hatszáznyolcvanötször lépjük át a magyar-szlovák határt. A kövek, a [Z-] jelzés és a szalagozás egy hatalmas, mély árok partjához visznek, és az árok túloldalán folytatódnak. Bámuljuk egy darabig, de rájövünk, hogy ejtőernyő hiányában itt bizony nem tudunk alászállni, másik átkelőt kell keresni. Rövid kutakodás után találunk egy olyat, ami kevésbé tűnik életveszélyesnek. Tíz centinként magam elé szurkálva a botokat ereszkedek le a felázott agyagtól csúszós árok falán, arra gondolva, hogy elég egy rossz mozdulat, és itt döglök meg szégyenszemre. Kifelé egy fokkal talán könnyebb mászni, de nyilván ez sem egy laza séta a Duna korzón. Az árokparthoz ér Irénke, Krisztina és Pannika. Megpróbáljuk instruálni őket, hogy hol a legoptimálisabb az átkelés. Gyulával megkönnyebbülve követjük tovább a köveket és a jeleket, de megint egy árokhoz érünk, ami, ha lehet még mélyebb, mint az iménti. A bánatba! Most jövök rá, hogy ezt azért alakíthatták így ki annak idején, hogy minél nehezebb legyen határt sérteni. Később egy perverz alak turistautat jelölt ki a határ mentén. Persze útról itt szó sem eshet; ennek a végigjárásához csákány használatát javasolnám. Arra a leghagymázosabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből a förtelemből hét (hetes) darab van, és egyik se sokkal veszélytelenebb a másiknál. Sok öncélúan utálatos vonalvezetésû jelzett turistaút van, de ez veri az eddig tapasztaltakat. Itt aztán nincs olyan, hogy megunom a mókát és felszállok a villamosra, hogy bevitessem magam a Moszkvára. Ha hason csúszva, akkor hason csúszva, de le kell küzdeni az árkokat. Ezek után üdítően hat, amikor a Hársas-hegy lábához érünk, és hátrahajtott fejjel felnézve sem látjuk a meredek emelkedő végét. Ehhez hasonlót hirtelen nem is tudnék mondani. A Muzsla a Mátrában ehhez képest egy göröngy, amibe meg lehet botlani. Erzsike már magasan jár, Gyula követi, őmögötte pár méterrel nyugodt tempóban én is felfelé nyomakodok, Zoli sem maradt le. Amikor kissé enyhül az emelkedő, az nem azt jelenti, hogy mindjárt fent vagy. Pár méter után kezdődik a második felvonás, és van harmadik is. Még így is azt mondom, hogy ez sokkal jobb az árokmászásnál.

5. EP. Hársas-hegy (36,2 km; [nincs QR kódolvasás])

Persze a csúcskő közelében a köszönésen kívül nem szólok semmit, és azt is csak halkan. Ferikét látom lefelé menni a másik oldalon, Ő ért fel közülünk legelőször. Megtartva a sorrendet mi is ereszkedni kezdünk. Ez nem annyira meredek, mint a feljövetel, de kézilabdányi gambikkal szórták tele millió évekkel ezelőtt. Ezeken bukdácsolni aztán az igazi élvezet. Csúcs az az érzés, amikor két kő közé sikerül úgy belépned, hogy jól odakúrod a belső bokacsontodat. Elhiggyem, hogy ritkulnak a kövek? Továbbra is vigyázok, mert a magas fû alattomos meglepetéseket rejt. A lejtő vége felé már tempósan lehet tolni, egyre kevesebb a kő a füves ösvényen. Egy "normál" út mellé érünk, és a szalagozást követve hegyesszögben jobbra fordulunk. Ez egyben a [K3] jelezte út. Végre nem kell minden egyes lépésre odafigyelni, kissé lelazulva érünk a következő pontra.

6. EP. Dávid-ortás, Mester András-forrás (38.9 km; 18:23')

Gyümölccsel, kólával frissítünk, majd tovább folytatjuk a [K3] jelzésen. A Fövenyes-kút után Erzsikét látjuk, amint a jól járható erdészeti utat elhagyva jobbra felvág egy újabb emelkedőre. Amikor félreáll inni utolérjük. Gyula megkérdezi tőle, hogy hányadik teljesítése ez. Harmadszor csinálja a 200-at. Bődület. Valami lehet ebben a körmönfontan szivatós túrában, ami újra, meg újra visszavonzza az embereket. Még nem tudom mi az, de majd ha már otthon fekszem az ágyban, akkor biztosan rájövök.

Felérünk egy finom murvával felszórt útra, ahol a szalagozás jobbra térít, gyakorlatilag előző pontunk irányába megyünk csak néhány emelettel feljebb. Elnyújtottan balra hajlik az út, megszólal az agyamban a vészcsengő; megint célba vettük a határt. Álmomba ne jöjjön elő. A lombok között egy cseréptetőt veszek észre. Mi ez, egy település határánál járunk? Hülyeség. Közelebb érve egy tetszetős, újszerû menedékház bontakozik ki a zöldből. Élesen balra kanyarodunk egy dzsindzsás, elfáradt fákkal sűrűn telelökött ösvényre. Mindenfajta támpont nélkül, az akadályokon átterpesztve kanyargunk egyre feljebb. Jaj, csak ne a határra lukadjunk ki! Egy hegyoldalba jutunk, ami nem a határ. Távolabb embereket látunk üldögélni. Csak nem a következő pont az? Sajnos nem. Egy leborult, szürkére fakult deszka elhalványult feliratát próbálom kisilabizálni: BÁBA-HEGY. Az itt pihenő sporttársak az alacsonyan járó Nap felé fordulva gyönyörködnek a kilátásban. Végre valami kellemes látvány. Nem bámészkodunk sokáig, minél kevesebbet akarunk sötétben kódorogni. Pannika ér utol, és elmondja, hogy Krisztát és Irénkét megfogta a Hársas-hegy, le vannak maradva. A hegyoldalazás után ereszkedés először meredeken szerpentinezve, aztán egyre elnyújtottabban, mezőkön át, hosszan le Pusztafalura. Egy, a jobb mellső lábára sántító bongyori, törtfehér kutya hátra, hátranézve menekül előlünk. Azt hiszi, hogy a hazug ember helyett a sánta kutyát akarjuk utolérni, pedig nem. Egy idő után feladja, leül egy kerítés elé. Mielőtt tudnám, hogy mire készül Gyula, megpróbálja megsimogatni az ebet, ám az figyelmeztetően rámorog. Jesszusom, idegen kutyát soha!!! Még csak az hiányzik, hogy egy veszett dög megmarjon itt az isten háta mögött. Elmegyünk a kocsma előtt, köszönünk a kis teraszán töltekező helyi erőknek, akik közlik, hogy tudnak egy rövidebb utat fel a várba. Biztos az előttünk járóktól megkérdezték, hogy hová igyekeznek, ők elmondták, de azt már nem árulták el, hogy előírt útvonalat kell követniük. Ez hasonló eset ahhoz, mint mikor egy másik túrán egy helyi néni majdnem belebetegedett abba, hogy nem szálltunk fel az általa javasolt buszra, ami a legrövidebb úton bevitt volna a célba. A kocsma melletti kis esőházban vagy buszmegállóban kialakított etetőponthoz megyünk. A pontőr félbevágott paradicsomot kínál jól megsózva. Fenomenális. Megint elmegyünk a kocsma előtt, majd balra mellette, vissza az útvonalra. Egy [K4] jelzés után a burkolatra festett nyilak a kettes és a hármas útvonalak irányába mutatnak. Mi a hármasok vagyunk, ezért balra térünk az erdőbe a [P3] jelzésre. Emelkedni kezdünk. A szintábrából tudjuk, hogy megint egy nagy hegyet kell legyûrnünk. Semmi úton, patakátkeléssel, sőt patakmederben való mászással megyünk egyre feljebb. Ferike, mintha megcsípte volna valami, felfelé fut pár métert. Az utánunk jövő túratársnak elmondjuk, hogy Ő a mi nevelésünk, és már túlszárnyalta a mestereit. Ezen Ferike kényszeredetten nevet, de nem lehet ellenvetése. Már fenn vagyunk a felhők szélénél, mire Ferike balra kanyarodik egy A4-es tábla előtt, de még mindig felfelé tart. Nézzük csak, mi van kiírva! VASKAPU és egy bal nyíl. Jól van, akkor erre a dombra még fel kell menni. Azta! Megint itt van egy nyomi határkő és az Északi [Z-]. Mára már éppen elegem van belőlük, és a 7 árokból. Lehet, hogy innen ered a «hetedhét határon túl» mesebeli fordulat. Átbukok a dombon, de látom, hogy a Ferike megint fölfelé megy a vele szembelevőn. Hála a papnak, ez újfent egy hullámvasút.

Már erősen szürkül. Egy vízszintesebb szakaszra érve egy sötétszőrû benga állat szalad felénk. Már majdnem megijedek tőle, amikor rájövök, hogy ez Csutora, a Géza kutyája. Szia Csuti.

7. EP. Vaskapu. (47,3 km; 20:49')

Gyula a ponton depózza a tartalék lámpáját, mert Irénkéék felhívták, hogy csak telefonnal tudnak világítani. (???...!!!) Mi egyelőre csak nyakba akasztjuk a fejlámpákat, és tovább megyünk a most már kellemesen lejtős [P3] jelzésen. Amikor botorkálóssá válik a járásunk bekapcsoljuk a lámpáinkat. Egy hajtûkanyarban, egy kisház mellett szalagok segítségével áttérünk a [K-] jelzésre. Gyula rákapcsol, Ferike pedig belassul, mert megfájdult a talpa. Fogalmam sincs, hogy mi a fenétől fájhat a talpa, hacsak nem attól a 150 kilométertől, amit tegnap óta lenyomott már. Egy darabon egyedül megyek. Apró fénypontok, szentjánosbogarak lebegnek előttem. Zoli ér utol, nem kell tovább egyedül caplatnom. Megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak egy hatalmas durranást hallok. Mi a ...? Ránézek az órámra. Ja igen, értem már, lőttek a szintidőnek. - Neked van még negyedórád, hogy hangsebességgel célba érj - mondom Zolinak.

Egy fán A4-esek vannak. Az egyik Pusztafalu felé irányítja azokat, akiknek az van a leírásában, mi maradunk a [K-] jelzésen, de azért figyeljük, hogy hol kell letérni a vár felé. Később egy nagy fatáblára világítok, amin az áll, hogy FÜZÉRI VÁR 30 perc. Felnézek, és fölöttünk a hegyen meglátom a vár sötét kontúrját. Nem lesz az még 15 perc sem, a 30 biztos a kirándulók szintideje. Egy jelzetlen úton megyünk felfelé, nem is keresgélünk jelzést, mert az előbb kiszúrtuk a várat és most feléje mászunk. Egy kis esőházszerûségnél csoport áll, nézegetik az itinert, konzultációt tartanak fölötte. Azt kutatják, hogy merre lehet lejutni. Ha már itt vannak, akkor megkérdezzük, hogy merre menjünk tovább a várba. Kiderül, hogy lejjebb benéztük a [K-] jelzésről a [P-] jelre való áttérést, és nem a hivatalos útvonalon jöttünk fel idáig. Puff neki! Megmutatják a várba vezető frankó utat. Felfelé menet a szembe jövő Gyulával találkozunk. Megkérdezem tőle, hogy szerinte merre lehet lejutni, mert egy csoport lejjebb igencsak keresi az utat. Gyula azt mondja, hogy a [K-] jelen. Érdekes, azt már rég elhagytuk. Mindegy, előbb felmegyünk igazoltatni, aztán majd meglátjuk.

8. EP. Füzéri vár. (52,9 km; 21:55')

Molnár Gábor a várúr, vagyis várőr. Most éppen nem pipaszó mellett múlatja az időt. Nála is érdeklődünk a lejutásról. Elmeséli, de amikor visszaérünk a kis esőházhoz hiába keressük a [KL] jelzést. Erzsike ér ide - természetesen az előírt [P-] jelzésen - és Ő mutatja meg a bokrokkal takart ösvényt, amely mentén a [KL] jelek rejtőznek. Egy kőtörmelék rakáson kell átmászni, és egy keskeny, ágas-bogas ösvényen ereszkedni. Leküzdjük magunkat a falu szélére, de nem tudjuk, hogy tovább menjünk-e a [KL] jelen, vagy éppen ellenkezőleg. Ferike is leérkezik. Tőle, mint tapasztalt Kazinczystól kérdezzük meg, az útirányt. Ő se biztos a dolgába, jön velünk a jelzésen pár métert, de aztán felordít, mert rájön, hogy mégis az ellenkező irány a jó. Vadul megindulnak Zolival, de én kiszúrok az egyik ház előtt egy tagot és megkérdezem tőle, hogy merre van a Kézmûvesház. Tőlünk pár méterre kezdődik egy sötét sikátor, oda mutat. Még 30 métert sem megyünk, és a ház parkolójánál lukadunk ki. Gyula már a teraszon lapátolja befelé a paprikás krumplit. Neki a sima [K-] jelzésen sikerült lejönni. Amíg a kislányok intézik a számítógépes érkeztetést, a kajarészlegbe megyünk (54,2 km; 22:21'), és kérünk egy-egy adag paprikás krumplit kalbásszal. Kólát töltök a poharamba, és Zolival leülünk egy asztalhoz falatozni. Evés után megyünk a díjazásért. Az oklevélre nem a lealázó "szintidőn túl" szöveg van rányomtatva, hanem «Nánási Ottó 13 óra 51 perc alatt teljesítette a Kazinczy 50 Szalánc távot». Teljesen korrekt. A Zolién természetesen 15 perccel kevesebb van, mert rá vártunk negyedórát a rajtban. Mi, akik (nem miskolci, de azért) kocsonyák vagyunk a 200-asokhoz képest, mi is megkapjuk a piros színû «Kazinczy Emléktúra 2017» feliratú pólót. Ez megható gesztus. Nem is merem felvenni, mert égetné a bőrömet. Ferikében már szemmel láthatóan kisebb a tűz, mint reggel volt, de evés után szilárd eltökéltséggel vág neki az utolsó 50-esének. Hajrá Ferike, habzsold a kilométereket! Erzsike is felszívja magát és tovább megy, bár a pontra érkezésekor volt benne egy kis bizonytalanság. Az erő legyen veletek! A végszóra épen és egészségesen befut Krisztina és Irénke is.

Restaurálás után a jelenlevő rendezőknek, kiváltképp Gézának, megköszönjük a több szálon zajló túrával kapcsolatos, bonyolult szervezést és logisztikát igénylő munkáját, majd nekivágunk az éjszakai országútnak. Még ez a zselé résztáv is észbontó élmény volt, ami egy alig halványuló emlékem lesz.

Ottorino 2017

KINIZSI SZÁZAS 2017.05.27 - 2017.05.28. 100 km; 2930 m; 24 óra

Talán az első Kinizsi Százasom előtt voltam ennyire izgatott, mint most. Miért is? Nos, ha az idei rendezvényen sikeresen teljesítek, akkor meglesz zsinórban a tizedik ovális jelvényem, és attól lesz kerek a világ. Ha pedig közbejön valami gikszer... hát, abba bele sem merek gondolni. Útközben a jubileumom kapcsán megengedek magamnak egy kis nosztalgiát.

06:10 körül döcög be a HÉV a békásmegyeri megállójába. Több tonnányi emberanyag hagyja hátra és tódul az aluljáró lépcsői felé. A mínusz 1. szinten találkozunk össze és üdvözöljük egymást Tóth Ferikével és Végh Gyulával. A felszínre bukkanva a tömeg nagyobb része - Gyuláékkal együtt - a gimnázium felé kanyarodik. Én, pecsételőlapommal a zsebemben, egy nagy túróst nyamnyogva, többedmagammal a Víziorgona utca felé tartok sétatempónál valamivel gyorsabban, mert bosszantana, ha már most előzgetnének, ráérnek majd a túrán. Az előző HÉV-vel érkezettek, vagy akik itt éjszakáztak a bukszus takarásában, már szépszámmal állnak a két rajtoltató asztal előtti sorokban. Alighogy beállok az egyik végére, Tom úszó- és túratársam köszön rám és áll be mellém a sorba. Aggasztja a lábsérülése, és azt mondja, hogy nyugdíjas tempóra rendezkedik be, csak a szintidőn belüli célba érést tartja szem előtt. Elárulom, hogy én sem akarok egyéni csúcsot felállítani, mert már a tavalyi Kinizsin se volt százas a bal térdem. Ma hajnalban a biztonság kedvéért fájdalomcsillapító géllel kentem be. Különben sem vagyok az a perceket, kilométereket számlálgató típus. Legtöbbször az órát is csak akkor nézem meg, ha megkérdezik mennyi az idő. Na jó, a pontokon azért megnézem, de soha nem jegyzem fel. Általában 06:45 és 7:00 között szoktam elrajtolni, és akkor estefelé, a lenyugvó Nap állásából és az aktuális helyzetemből már meg tudom saccolni, hogy mennyi időtartalékom van. Máskülönben a lassabb haladást nem szerencsés a "nyugdíjas" szóval jelezni, mert lesz itt néhány nyugdíjas teljesítő, aki már hazafelé tart, sőt otthon zuhanyozik, mire mi beérünk.

Hoppá! Még nincs háromnegyedhét és már mozdul a sor. Nagyszerű. Főleg a tavalyi több, mint 40 perces sorálláshoz képest. Átadják az igényes kivitelű itinert és 6:45-öt pecsételnek a lapomra. Ez csak tájékoztató jellegű, mert a kártyaolvasó csipogásának pillanata rögzül a rendszerben, és ez esetemben 6:41. (A feltüntetett részidő-eredmények a rendszer adatai.) Mindenki izgatottan csacsogva vág neki a Kőbánya utcának. Az élen haladók biztosan olvasták a [P+] felújításáról szóló híreket, mert a buszforduló után balra kiágaznak. Állítólag már tavaly sem kellett volna egyenesen folytatni a sokkal meredekebb utcán, de akkor még ott volt a villanyoszlopon a megfakult [P+]. A fennsíkon elkerített területen kecskék heverésznek, lovak legelésznek, idilli tájkép [P-]. Az Üröm-Budakalász műúton egy autót elengedünk balról, egyet jobbról, aztán átszaladunk, mert ismert okokból nem tölthetjük itt a napot. Az Ezüst-hegyi kőbánya felé vezető emelkedős utat jól lemosták az elmúlt hetek záporai, zivatarai. Jóformán csak a nagy, összevissza álló kövek alkotják. Az út egyik oldaláról a másikra ugrándozva előzgetik egymást a túrázók. Feltoljuk magunkat a kőbánya bejáratát jelző információs tábláig, s ott jobbra fordulunk, hogy pár tíz méter után balra térhessünk a Kevélyek támadására. A gyökereken, mészköveken felfelé igyekszünk.

- Korcsmárosné aranyvirág, ide a legjobbik borát! - Köszöntöm Sissyt, aki az első K100-asával viaskodik. Vele tart alkalmi pályaedzője Csetneki Sándor (CsSt) a teljesítménytúrázó berkekben közismert krónikus Kinizsi krónikás, az önszivató Ťoda-vissza Kinizsiť teljesítője, az Iszkiri 100 atyja, stb. Továbblépünk, hogy minél előbb felérjünk az Ezüst-Kevély pihentető, fenyőtűs ösvényére.

Mesélem Tomnak, hogy a múlt szombati Pilis 50 után vasárnap már nem volt indíttatásom túrázni, és lementem a Városligetbe, mert akkor rendezték a női futást. - És be tetszett öltözni? - szólal meg mögöttem egy csinos szőke, a szó abszolút értelmében fiatal lány. - Nem angyalom -, válaszolom neki - bár volt ott néhány női néven benevezett tökös lány, és futott az a két alfahím is, akik tollsöprűs takarítónőnek szoktak öltözni, és akik már azokban az években is rajthoz álltak a női futáson, amikor még a Libre55e szponzorálta a versenyt. Akkoriban az első három helyezett 12, 9, illetve 6 hónapra elegendő tampont, vagy szárnyas betétet nyert. Most csak drukkolni, tapsolni mentem az esetleg felbukkanó ismerősöknek, mert egyáltalán nem vonzó opció számomra vén fazból öreg pityává átvedleni, de a lényeg, amiért belekezdtem a mondókámba az, hogy két futószám között elsétáltam a bontás alatt álló Pecsa (Petőfi csarnok) előtti réten felállított pavilonokhoz, és szereztem kis tasakos reklám Per5kindol géleket. Ez a fajta krém percek alatt oldja a lábgörcsöt. Most ilyenből hoztam magammal egy sárga és egy kék tasakot. Praktikus, mert nem kell egy egész tubust cipelni és ilyen hosszú túrán minden deka többlet teher fokozottan számít.

Benézek a Nagy-Kevélyt kikerülő, [P4] útra. Nem látok arra kispistázni senkit, de mintha deja vu-m lenne, egy lányt látok jönni onnan az útszéli bokrosból, amint a futódresszét igazgatja, akárcsak a tavalyi túrán, ugyanitt. Az is lehet, hogy ugyanő volt, és neki is megvannak a K100-ra kialakult szokásai. Feljebb, a sziklás ösvény mellé nemrég épített, szépkilátású esőházban pillanatnyilag nem lazul senki. Viszonylag hamar, nem túl nagy erőbedobással jutunk fel a Nagy-Kevélyre. Hatalmas segítségünkre van a remek klíma. Még a rajt sorában állva hallottam, két hölgy beszélgetését: mindkettő azt állította, hogy ő intézte el a ragyogó időt. Bezzeg, ha zuhogna az eső, akkor egymásra mutogatnának. Odafönt, a sziklákon, ahonnan az "Egri várra" lehet lelátni, már többen pihennek, esznek, isznak, fotóznak. Tom szól, hogy neki is szerelvényigazíthatnékja van. OK. Én megszakítás nélkül megyek tovább a néhány méterre lévő csúcs felé. A régebben ott állott fatorony lábazatának négy impregnált csonkját meghagyták emlékbe. Rövid szintbeli ösvény után jön az ereszkedés a Kevély-nyeregbe. Ettől mindig majrézok. Nem, mintha attól félnék, hogy magamtól lebucskázok, hanem attól, hogy a polírozott köveken lefelé rongyolók megcsúsznak, és kirúgják alólam a lábam, vagy csak egyszerűen meglöknek. Most szerencsére még hajnali pára sincs a köveken, bátrabban lehet ereszkedni. Megkönnyebbülök, amikor a vékony belógó ágak mögött meglátom a Kevély-nyereg kis rétjét. Elmegyek a bélyegzőt ábrázoló lepedő előtt. Az ábra alatt a K25, K40 felirat, alattuk pedig a K100, de ez kiikszelve. Informatív, nem kell kérdezősködni. A [K-] jelzést lövöm be.

A porig égett Kevély-nyeregi menedékház emlékköve mellett megyek el. 1991-ben új szelek fújtak, a házra biztosítást kötöttek, majd felgyújtották. Úgy is csak a baj volt az 1928-ban átadott, 40 ággyal berendezett, plusz 30 matracnak helyet adó, komoly gépészettel felszerelt házzal. Sima ügy. Nem?

Nagyon jó a lejtő talaja; minél kevesebb fékezéssel, de azért még a biztonsági sávban tartott kocogással süllyedek. Az út közepén megyek, mert a két szélen mély keréknyomok vannak. Egyszer csak egy srác az út peremére ugorva megelőz, de nem húz el a retekbe, hanem egy darabig közvetlenül előttem fut, aztán hátra-hátra tekinget, végül ismét a peremre ugorva megáll, és a hátam mögé fókuszálva, komoly képpel azt kérdezi: - Hát akkor most nem előzzük meg a bácsit?

Ha nem kőbe, gyökérbe fogok megbotlani, ha nem sárfolton fogok elcsúszni, akkor a röhögéstől fogok felbukni. Mostanában egyre többször figyelmeztetnek a koromra. Pár napja szép idő volt és munkából hazafelé menet, még tekertem néhány kört a ligetben. Szembejött egy sörbringa illuminált, ordítozó német turistákkal. A 30 méterrel előttem kerekező lánynak füttyögtek, és tele pofával röhögtek. Miután elhajtottunk egymás mellett, az egyik teuton utánam üvöltött, hogy: "Alte seiße!" Valószínűleg már nem hallották, hogy visszakiabáltam: "Ich liebe dich auch, Ossi." (Az Ossi keletnémetet jelent a német szlengben, és vaskos sértés, akkor is, ha kelet-, akkor is, ha nyugatnémet a címzett.)

Végül elhullás nélkül leérek a lejtő aljára, ahol balra fordulok az erdei úton. Itt is jól járható a talaj, csak néha kell pocsolyákat, sarakat kerülgetni. A volt Sumica kemping előtti murvásra érve ismét feltárul a kék ég sok dúsan felhabosított felhővel. Soha ennél rosszabb időt!

A nulladik Kinizsim egy 40-es volt. A kemping kerítésén, vagy tán a főépületen akkor még volt egy tábla SHALOM felirattal, amit én első blikkre Sashalomnak olvastam. Megjegyeztem akkori túratársamnak Vilmosnak, hogy nem is tudtam, hogy Pesten kívül is van egy Sashalom. Kacagva világosított fel a tévedésemről. Ugyanabban a pillanatban egy meztelen felsőtestű ifjú harcos, a jövő letéteményese, Ť(B)Rocky Négyť felkapott egy husángot, és azzal vállról indítható rakétavetőt imitálva megállt a tábla felé fordulva, és azt ordította, hogy BUMM, majd díszlépésben masírozni kezdett a műút irányába. Rögtön láttam, hogy nem fogunk unatkozni a valamivel kevesebb, mint 40 km-es úton; színes műsorban lesz részünk.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút környékén ha lehet még több depós autó parkol, mint az elmúlt alkalmakkor. Van, aki komoly restaurálást végez, pedig még csak egy babatávot tettünk meg. A rajtban ettem, ittam utoljára, és egyáltalán nem érzek szomjúságot. Elmegyek a Macska-barlang felé vezető út mellet és ismét árnyas szakaszba kezdek. Futóműveim rendben vannak, csak az imént álltam meg a kemping kerítésének betonkoszorújánál, hogy egy hangyányit húzzak a jobb cipőm fűzőjén. Két rossz cross motoros húz el mellettünk tömény benzinszagot és felvert kőport hagyva maga után. Egy élő ikon, Szabó Elemér ér utol, aki most zúzza a 34. Kinizsijét. Piramidális. Elhagyjuk a Csobánka szentkút felé vezető letérőt, miközben - sokak számára észrevétlenül - jelzésváltáson esik át utunk [Z-]. Elemér figyelmeztet, hogy a murvásról jobbra be kell térni az erdőbe. Szégyellem, hogy beszélgetés közben ezt nem én vettem észre. Általában nem sokat beszélgetünk, mert néhány udvarias mondat után Elemér elhúz, pedig olyan a mozgása, mintha csak a körúton sétálna. Nemsokára keresztezzük az előbbi murvást és megindulunk a Hosszú-hegy felé. Nincs torlódás, a mezőny megfelelő tempóban halad. Először gyenge, majd egyre erősödő emelkedőn megyek fel a gerincre, és vigyázva, hogy ne rúgjak kőbe, besétálok a pontra.

1. EP. Hosszú-hegy (09:26). Nagy-Szilitsán János, aki tavaly volt első bálozó, most narancssárga rendezői pólóban feszít, és tereli az érkezőket a pontőrökhöz. Flottul megy minden, azonnal lecsippantják és lepecsételik a lapomat, nem úgy, mint a 2012-es Kinizsin, amikor nem állt ki időben a pontőrség, és tizenöt (!) percig rostokoltunk hosszú, tömött sorban, pecsételésre várva. Sokan evésre használták fel a hulladék időt, de nekem olyasmit kellett volna csinálnom, amit nem illik sorállás közben, elhagyni a sort pedig nem mertem.

Meglepetésemre Tóth Ferikét látom pár másodpercig, akiről azt hittem, hogy legalábbis a szerpentin tetején nyomul már. Nem időzök a ponton, megindulok lefelé a jól siethető lejtőn. Szembe jön egy mosolygós rendező, köszöntjük egymást. Erről eszembe jut, hogy valamelyik évben itt csőstül jöttek szembe olyanok, akik "elfelejtettek" a kijelölt úton feljönni a pontra. Hamarosan leérek a jó öreg murvásra, ahonnan rögvest vissza kell (kéne) térni az erdőbe a jelzéssel, ám a zöm marad kint a murván, pedig az erdei ösvény puhább talaja jobban kíméli a lábat, és a lombsátor alatt kellemesebb a járás. A Szántói-nyereg műútján való átkelést most is rendező biztosítja. A padkára lehúzódva számos depós várja a hozzátartozóját. Nemsokára egy újabb nyereg következik, a Magashegyi. Itt Rakk Gyula térkép- és fotóművész figyelmeztet a távok szétválására, nem mellesleg képeket készít a még frisss, jólfésült és mosolygó túrázókról. Magam, hogy az időt kíméljem, bekéredzkedek egy idegen csapat csoportképébe. Innentől jó sokáig emelkedős lesz a téma. Félreállok, hogy megigyam a reggeliből megmaradt porkávés vizemet, aztán beszállok a pilisi liftbe. Az első emelkedőt még a lombok takarásában lehet letolni. Nem vállalkozom a pár éve még megkerülhetetlen sorompó alatti átlimbózásra, inkább a hegyfelőli végén kijárt ösvényre szaladok fel. Egyre több a kő, közeledik a László-kúpja. Nagy az elragadtatás a női hölgyek körében, pózolási inger tör rájuk, a gyönyörű kilátás előtt fotózkodnak. Nem árulom el nekik, hogy feljebb lesz ez még szebb is. Süt a nap, de nem éget, nyugodtan lehet menni sapka és napszemüveg nélkül. Feljebb már elkezd kanyarogni az út, mert hát ez a szerpentin dóga. Megjelennek a kitaposott rövidítő vályúk. Nincsenek a terepen narancssárga pólós rendezők, akik intőt írnának a kanyart levágók ellenőrzőlapjára, de még levágási tilalomra figyelmeztető A4-esek sincsenek a fákon. Csak egyetlen hölgyet látok rövidíteni, de biztos ő is csak az információhiány miatt tesz ilyet; nem tudja, hogy tettével hozzájárul a szerpentin erodálásához.

Ismét a múltba tekintek. Egyik kedves túratársunk (kilétét fedje jótékony félhomály) egy türelmetlenebb pillanatában átvágott egy ilyen nem túl hosszú vályún, és éppen az ott felügyelő rendező karjaiba futott, aki felszólította, hogy adja át az ellenőrzőlapját. Erre ő nem volt hajlandó, mire a rendező a következőket mondta neki: "Megállj te nagybajuszú! Ha most nem adod ide a lapodat, akkor hiába is mész végig, én ott leszek a célban, megismerlek, és garantálom, hogy ki leszel zárva." Túratársunk szerencsére nem izmozott tovább, átadta a lapját, és így megúszta egy írásbeli figyelmeztetéssel. Választhatta volna azt is, hogy útközben valahol levágja a tekintélyt parancsoló bajszát, de akkor lehet, hogy még a felesége sem ismerte volna fel, és nem engedte volna be a saját otthonába.

Jó érzés, amikor már a legfelső kanyarban hallom a túrázók égre szálló zsivaját. Lassan ritkulnak a kövek és felérek a rétre, ahol a kirándulóknak lehet választani a Pilis-tetőre vezető [Z3], és a nekünk előírt [Z-] jelzés között. Múlt szombaton, a felkészülés részeként, a megújult Pilis 50 keretében voltam először a Pilis-tetőn úgy, hogy már ott volt az új kilátó. Most azonban betérek a fák közé és örömmel tapasztalom, hogy kezd magához térni a páréve fagykárt szenvedett lombozat. Már sokkal árnyasabb az út, mint tavaly ilyenkor volt. Társas magányban nyomom le a hosszú, enyhén hullámzó, de az eddigiekhez képest pihentető utat a Pilis-nyeregbe vezető balos letérőig. Lassan ereszkedek a köves, törmelékes mélyútban.

2. EP. Pilis-nyereg (11:37). A tábor hangulatú ellenőrzőponton egy pillanat alatt csippantják és pecsételik a lapomat. Rögtön helyet keresek az egyik pihenő asztalnál és ebédhez "terítek", bár még nem harangoztak. Tom érkezik, ő is leül és rendezi sorait. A lábaim még jól vannak, ezért a cipőhöz, zoknihoz nem nyúlok. Egy adag brokkolis csirkét rizzsel még otthon kettéosztottam, most az egyik féladag dobozát bányászom elő. Sajtos pogácsát harapok hozzá és megkezdek egy 6 decis B0mbát. 2011-ben, amikor már szépen kipakoltam, és enni kezdtem, a Mennydörgés és Esőkoppanás égi zenekara zendített rá. Gyula érkezik. Nálam jó negyedórával később sikerült elrajtolnia az iskolai nevezés miatt, de most utolért. Még Ferike is itt pihen, mert egy kicsit émelyeg. Miután bevettem egy magnézium és egy porcjavító tablettát, és szelektíven szemeteltem, hárman indulunk tovább. Elmegyünk a 99900 lépéshátralékkal poénkodó tábla mellett. Végre van lehetőség dumálni, mert Ferike nem illant el az elején, ahogyan szokott. Úgy érzékelem, mintha egy hosszú pillanat alatt értünk volna ki a Kétágú-hegy szélére. Félre lépek az ösvényről, mert a következő pár méter kivezet az erdőből, és a Nap most már erőteljesen ontja ránk a sugarait. Nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek fel. Jól van, most már trappolhatunk lefelé. Harsogó zöld, dimbes-dombos vidék tárul elénk, amikor nem a lábunk elé nézünk. Ismét [K-] a jelzés. Lassan leérünk egy keskeny műútra, aminek a túloldalán HotDogMan standja nyújt lehetőséget egy kis kalóriabevitelre, szomjoltásra. Már több túrán megízleltük finom portékáját, ám azzal nem szolgálhat, amit pillanatnyilag a legjobban kívánunk, s ez nem más mint az árnyék. Nekivágunk egy szőlősdombnak, és átbukunk Kesztölcre. Majdnem egy nyomós kút elé visz le az az utca, amibe a dombról lejövet beletorkolltunk. A kútnál jó magyar szokás szerint két oldalról állnak sorba. Olyanok is elénk akarnak kerülni, akik később jöttek, mint mi, úgyhogy kénytelen vagyok felhívni a figyelmüket, hogy nem a ŤTikkadt zarándokok a Szentföldönť című hiperrealista szoborcsoport vagyunk, hanem mi is frissíteni szeretnénk. Nem tart tíz másodpercig sem, amíg a sapkámat és a poharamat a kipeckelt csapú kút vizébe tartom. Egy Mg és egy IsoSport pezsgőtabletta kerül a pohárba. Mire a volt Hársfa kocsma saroképületéhez érünk már el is fogy az ital. Pont jókor, mert szemben egy standon kedves fiúk és szép lányok kínálják a levendulafröccsöt és a pogit. Barbárságnak tűnhet, de nem értek a borokhoz, csak azt tudom megállapítani, hogy amelyiknek élesztő íze van, vagy túl savanyú, az xar. Egy sportfröccsöt kérek összeállítani úgy nagyjából. Megkóstolom. Áááh. Nincs élesztő íze. Finom.

Tovább kanyargunk Kesztölcön. Marha egyértelműnek tűnik a jelzett útvonal így nappal, de tavaly késő ősszel, a Nik 40-en, (ellenkező irányban,) éjjel sikerült kétszer is eltévednem a dühös ugatástól hangos utcákon. Rákanyarodunk a locsoló kislányos utcára. A kerítésen kívül áll a kislány és tankoló pisztolyos slagjával lespricceli azt, aki igényli. Csak ketten állnak előttem, és amikor sorra kerülök már majdnem megmossa a fejemet, de hárító kézmozdulatom láttán eltekint ettől. Azért álltam meg, mert a tavalyi itatást, sapkaáztatást akarom honorálni egy cukorkaadagolós tojással. Nem én vagyok a cukros bácsi, csak eljátszom a fordított Húsvétot. Az utca végén ott a szalagkorlát, amit átlépünk és átmegyünk az országúton a homokos talajú akácosba, ami már új hajtásokat növesztett a totális letermelés óta. Az akác egy rettentően szívós növény. Balra kiágazunk egy emberszéles ösvényre, amin igen hosszúnak tűnik a marsolás. - Mikor érünk már Dorogra? - kérdezi valaki. Ebben a pillanatban éles puskalövés hallatszik. Dorog szélén van ugyanis a lőtér közvetlenül a kutyaiskola placca mellett. Azon vidulunk, hogy biztos innen származik az a mondás, hogy: ŤA lőtéri döglött kutyát sem érdekli...ť Vagyis ez a válasz az imént feltett kérdésre. Dorog utcái következnek. Az első útba eső téren bemegyünk egy fotocellás ajtajú boltba. Célirányosan a pénztár melletti hűtőszekrényhez sietek. Már évek rutinja, hogy veszek itt egy literes kólát (újabban 1,25 l-es), a bolt előtt feltöltöm vele a kiürült energiaitalos palackomat, a maradékot pedig eliszogatom az aszfaltdzsungelben.

Nem tárazok be több folyadékot, mert a Getére és az azt követő hegyek sorozatára nem akarok nagyobb terhet felcipelni. Mindig csodálom, azokat az embereket, akik több liter itallal a hátukon komoly szinteket bírnak legyűrni. Jó pár évvel ezelőtt egyik túratársunk (maradjon inkognitóban) úgy bevásárolt sörikéből Dorogon, hogy ketten segítették föl a hátizsákját. A getei pontra már négykézláb mászott be, és talajszintről nyújtotta fel az ellenőrzőlapját. Nem az volt a kérdés, hogy feladja-e, hanem az, hogy vajon Dorogra, vagy Tokodra lehet-e a legkönnyebben lejutni.

A Mária utcában, amikor már letértünk a [K-] jelzésről, Gyula és Ferike bemennek egy péküzletbe. Nem megyek be velük, és nem is várok rájuk, mert úgyis utolérnek. Amikor felérek a 10-es főúthoz nincs türelmem háromszor megvárni a zöldet a lámpás zebrák előtt, hanem vaddisznó módjára az útirányokat elválasztó növényzeten csörtetek keresztül. Ti ne legyetek ilyen gyökerek! A 40-esek célkocsmáját, a Molnár sörözőt balkéz felől mellőzöm. Még otthon átnéztem (a TTT honlapról átlinkelve) a Kinizsi Százas útvonalát egy elektronikus térképen. Már hosszú évek óta a temetővel párhuzamos Csolnoki utcán megy fölfelé mindenki; én is be szoktam menni innen a temetőbe sapkát bevizezni. Rossz! A kijelölt útvonal az eggyel feljebb levő, a Csolnokival párhuzamos Mátyás király utcában van. Csupán ketten mennek arra előttem. Egy nagy, üres parkolónál ez belefut a Csolnoki utcába, ahol a söröző oldalában látott emberekkel találkozok ismét. Az is rituálé már, hogy az utolsó korty kóla legurítása után a kólás palack átvételére egy depóst kérek meg. Mindig készséggel vállalják a feladatot. Egy ipari terület mellett emelkedek lassan. Feljebb, a lepusztult Belányi telepen fűnyírót berregtetnek. Az Uradalmi-erdőbe érve hallgatózok, hogy jönnek-e a szelíd motorosok, de nem hallok robajszerű gázfröccsözést.

2013-ban amikor egy rozsdás távvezetéktartó-vastraverz elé értünk, terepmotorosok jelentek meg, és motorkerékpárjaikat lefékezve, ütemesen húzogatni kezdték a gázkart, miközben végignéztek a túrázók hosszú során. - A fazom belevágom! - üvöltötte túl a hiányos hangtompítójú kipufogók zaját az egyikük, s ezzel vissza is fordultak, arra, amerről jöttek. A sok lúd disznót győzött.

A Kis-Gete után járok már, amikor egy sporttárs megáll, és előre hajolva fujtat. Amikor mellé érek megkérdezi, hogy sokat kell-e még felfelé menni. Arra következtetek, hogy első bálozó lehet, és a Getét is csak hírből ismeri. Nem sok jóval tudom kecsegtetni; nagyjából vázolom, hogy mire lehet számítani, és megkérdezem, hogy amúgy jól van-e. Azt mondja, hogy fáradt és a felfelé meneteket már nehezen bírja. Javasolom, hogy álljon félre pár percre az árnyékba, az csodát tud tenni. Úgy, ahogyan azt az emberünknek elmeséltem, jön egy napos nyiladék, és az azt követő emelkedő már a Nagy-Gete nagy feszületénél ér véget.

3. EP. Nagy-Gete (15:13). A füvön pihen egy prominens Kinizsi fan, Toplak Joeyline, aki holnap reggelre már 21 teljesítést tudhat a háta mögött. - Szevasz Józsi, napozol? - üdvözlöm. - Hát itt az Ottó! - köszön vissza Joey. Itt sosem szoktam pihenni, maximum behúzódok az árnyékba, és ott iszok egy-két kortyot, de most inkább a lefelé úthoz tántorgok, ami a tetőről egy nagy szikla-lépcsőfokkal kezdődik. Az árnyas ösvény először csak módjával lejt, de aztán egy bal kanyar rátesz a veszélyesen meredek, sziklás, morzsalékos lejtőre. Szerencsére egy olyan társaságot fogok ki követőnek, amely szintén inkább az óvatosságot helyezi előtérbe, s így nem kell zavartatnom magam. Meg is jegyzem nekik, hogy vicces figura lehetett, aki erre hozta az OKT útvonalát. Egyetlen egy bátrabb embert kell elengednünk, aki hamar el is tűnik a süllyesztőben. Amikor a lejtő durvább szakaszának vége van, egy kiágazó ösvényen félre megyek egy idegkisimító sárgításra. Amint ott állok, hallom, hogy Gyula lefelé mentében azt mondja: - Az Ottó jól elhúzott. Nem szólok, hogy itt vagyok, hagyom, hogy Gyula és Ferike a saját tempójukban menjenek tovább. Következik a rövid fenyves szakasz, utána pedig a Mars béli vörös köves bokafordító vályú, amit szintén nem szabad félvállról venni. A hosszan tartó ereszkedés után balra fordulok a horgásztó felé, és mielőtt 20 méter múlva jobbra kanyarodnék az egyetlen [K+] jelzésen, harminc másodpercre félreállok pihenni, közben alibiből húzok egyet a kólámból. Erőgyűjtés után nekivágok a löszfalnak. A szárazság miatt most is olyan, mintha púderrel lenne megtöltve a vályús ösvény, ami úgy be van süllyedve, hogy a pereme már-már hónaljig ér. Feltaposom magam, és úgy gondolom, hogy most már túl vagyok a nehezén. De mi a fészkes fene van itt? Ez nem igaz! A zöld szörnyeteg visszahódította az ösvényt; csak ádáz dzsungelharc árán lehet feljutni a Katlanba. Há' még örülhetek, hogy csak szívós cserjék nőnek errefelé, és nem tüskebokrok. Nagyot fújok a Katlan szélén, és elindulok két sor zöldség közt kelőben. Meleg van, szó se róla, de egyáltalán nem az a fülledt, dögletes meleg. Tavaly például ennél melegebb volt. Amikor ráfordulok egy normál földútra a Hegyes-kő felé, akkor sem érzem azt, amit itt gyakran lehet érezni, hogy mintha a mellkasomra nyomná melegét egy gigantikus hősugárzó. Hoppá! Itt még nem volt ellenőrzőhely a Kinizsizésem óta.

I. Ellenőrzőhely. A Hegyes-kő előtti egyetlen árnyékos helyen (a [K-] visszatérésének közelében) megint csak Nagy-Szilitsán Jánost látom, mint rendezőt. Becsúszott egy kis technikai malőr: kitikkadt a csipogó, ezért - jobb híján - a rajtszámokat írja fel Jánosunk. Azzal ugratom, hogy láttam az ikertestvérét, néhány órája a Hosszú-hegyen, szintén rendezői színekbe öltözve. Nagyon el van foglalva a rajtszámok felírásával, ezért nem is zavarom tovább, hanem nekivágok annak a rövid, de kajak kis emelkedőnek, amit jószerivel csak pipilépésben, és a visszahullásra fokozottan vigyázva teszek meg. Ez egy bukkanó volt, utána lehet kocogni lefelé. Amikor majdnem vízszintesre érek, megállok egy pillanatra, és jobb-hátra nézek. A Duna még mindig ott kanyarog a távolban, a Bazilika grünspanos kupolája pedig még a helyén van. Ez megnyugtató. A Tokodi pincék is jó mélyen vannak alattunk a terepasztalon, lesz egy hosszú fékezgetős ereszkedés. A térdemnek nem tetszik, de hát ez van. Az egyetlen nagyon meredek részen, a morzsalékos lejtő mellett már kialakult egy újabb ösvény, amelyen a száraz fű még nem kopott ki a talajig, talán ott nem annyira csúszós. Így is akad, aki pici porfelhőket ver fel egy-egy megcsúszásakor. Szerencsésen lejutok a műútra. Balra kezdődik egy 300 méteres aszfaltos menet. Melegebb van, mint fönt, de nincs az a remegő délibábos, rekkenő hőség, amit már sokszor tapasztaltam itt. A buszmegálló bódéja, most nem takar feladókat, tök üres, akár be is lehetne ülni pihenni. A forgalmas útcsomóponton egy kisebb társasággal átsietek, és nyomulok fölfelé a Tokodi pincék irányába. Itt is sok a depós kocsi, jönnek-mennek a poros murván. Az útmentén élelmes gazdák reklámtáblái kávét, hideg fröccsöt kínálnak. A réten a kis szaletlit egy fizetős büfé bitorolja. A tokodiak pár éve megunták, hogy cukiságból ingyen traktálják a százasok hadát zsíros kenyérrel, csemegeuborkával. (Rrégebben még Túró Rudi is volt, amire uborkát ettem.)

2012-ben itt feltételes ellenőrzőpont működött. Aki csekkolt, az grátisz kapott egy bögrét Ť100 km; 24 órať felirattal. Tudtommal itt sem volt addig még pont, ezért ezt többen véletlenül kihagyták. Választhattak: vagy visszajönnek Mogyorósbányáról, vagy a célban levesen kívül még gratulációt sem kapnak.

Sehol sincs árnyék, ezért továbbmegyek. A pincéket fölfelé elhagyva, a gyümölcsös kertek fölött húzódó úton állok félre az árnyékba, hogy igyak a maradék kólámból. A Kősziklára menet, amikor az U alakú, vályús alig-ösvényen utolér egy "vonat", és a "mozdony" már-már a nyakamba pöfög, akkor inkább félreállok a következő árnyas helyen, mert nem akarom a saját tempómnál gyorsabban hajszolni magam, de feltartani sem akarok senkit. Az ösvény mentén mások is pihennek. Amikor felérek egy keresztező útra, ahonnan már csak pár lépés a Kőszikla kis fennsíkja, keresem a tavaly még ott heverő nagy kőtömböt, amire le tudtam ülni. Most nem látom sehol. Nem tudom hogyan és mivel vihették el ezt a piramisba illő követ, de nagyon leleményesek, és erősek voltak. Hát akkor a leülésből nem lesz semmi; megindulok lefelé. Hosszan, meredeken a lejtmenet is kimerítő.

Erre járva mindig eszembe jut, hogy régebben a [K-] jelzés nem ment le simán ebben a mélyútban Mogyira, hanem - valaki biztosan tudja miért - kiágazott egy keskeny ösvényre. Egy tokodi zuháré után nem törődve azzal, hogy az ösvényt szegélyező bokroktól csurom víz lesz a gatyám, bementem a susnyásba a jelzést követve. Ez még nem lett volna baj, de később az ösvény egy rövid, nagyon meredek lejtővel csatlakozott vissza a mélyútba. Na, itt aztán kizuhantam az agyagos, sáros útra és még a botom is elgörbült, ahogy ráestem. Most, így visszagondolva, csodálkozom akkori magamon, hogy fel sem merült bennem a gondolat, hogy hagyom a francba az egész fo5talicskát, és Mogyorósbányán kiszállok, és felszállok az első buszra.

A temetőben, a bejárattal szemben egy üres padot látok. Mogyin úgysem lesz egy talpalatnyi- pláne egy seggalattnyi hely sem; bemegyek a temetőbe, és a padon terpeszkedve nyalom be a kólám utolsó cseppjeit. Az elhaladó túrázók bámulnak a rács túloldaláról, én meg bentről bámulom őket. Ezt hamar megunom; visszamegyek az útra, és lekanyarodok a mogyorósbányai buszmegállóhoz. Hosszú sor áll vízért a kék kút előtt, ezért a Kakukk felé veszem az irányt. Végig depós autók parkolnak az utca mindkét oldalán.

4. EP. Mogyorósbánya, Kakukk (17:30). Balról, hátulról megyek be a Kakukkba, mert ott székel a pontőrség, és így nem kell belül végigmenni az épületen. De még mielőtt a hátsó bejárathoz érnék, Gyula szólít meg a kerthelyiségből. Kérdezi, hogy hol voltam. Elmesélem a getei félreállásom történetét, mire megjegyzi, hogy jó sokáig csorgattam. Azt persze nem említettem neki, hogy a Kősziklát több részletben másztam meg. Bemegyek igazoltatni a - nyitott ajtó ellenére is büdös - hátsó helyiségbe. Amikor kijövök, Gyula elmondja egy fél tányér levesre mutatva, hogy Ferike is itt van még valahol, de nehezen bír kajálni, mert még mindig nincs egészen jól, mondhatni xarul van. Jelzem neki, hogy most nem állok meg, mert Péliföldszentkereszten, az árnyas Szent-kútnál végzek majd egy átfogó szervizt, ott nincs ekkora zsibvásár. Visszamegyek a buszmegállóhoz, ahol még mindig hosszú sor áll a kútnál. Most sem állok be a sorba, hanem inkább reszkírozom a szomjazást. Cudar világ jön rám, ha nem működik a 200 méterrel feljebb levő hasonló kút. Már laposan süt a nap, sapka a hátizsákban, csak a napszemüveget tartom készenlétben. A fenti kút közelében pontosan egy darab túrázó heverészik a fűben mezítláb, és az itinert böngészi. A kút környéke sötét a nedvességtől; mázlim van, működik. Kiürült flakonomba vizet eresztek, és beledobok egy Mg és egy IsoSport pezsgőtablettát. A kút tőszomszédságában álló ház előtti kőtömbön ülve fogyasztom el a hűsítőt (nem kergetnek el a jó atyafiak), aztán visszatérek az utca aszfaltjára. Pávó Balázzsal és Károly Vikivel találkozok, akik a buszmegálló felől jönnek éppen. A bazaltkövekből kirakott, emelkedős szekérút következik. A szélén megyek, de nem sokat számít, mert nincs padkája; alapos munkát végeztek azok, akik annak idején ezt az utat építették. Felérek a csomópontba, ahova a [K+] köt fel. Tovább megyek egy árnyas, lágyabb földúton. Előttem megy két srác és egy lány; egymást licitálják túl, hogy kinek, mije fáj jobban. A legtöbb testrésze a reklámszatyros srácnak fáj, de keménynek mutatkozik, és bizonygatja, hogy 21 órán belül lesz a menetidejük. Hát akkor jobban bele kéne húznotok - fut át az agyamon - mert ilyen tempóban ez nem fog összejönni, és még ha az éjszakát is nehezítésnek veszem... Mögöttem jön gyalogtempóban egy páros. Nagyhangon egyre jobban belelovalják magukat egy távollévő futótársuk szapulásába. A hallottak alapján a beszélgetés alanya addig hezitált a regisztrációt illetően, míg lemaradt róla. Azt a következtetést vonják le, hogy valójában nem is akart eljönni a Kinizsire, mert az utóbbi időkben gyakran fájlalta a térdét. A páros még az Öreg-Kő emelkedője előtt megelőz, amire direkt lelassulással én is rájátszok. Egy fán jobbra nyilazott [K-] látható, ami után emelkedő következik. Belekezdek. Nem nézegetem, hogy mikor leszek már fönt, csak nyomom. Megpróbálok csukott szájjal lélegezni, ami csak az elején sikerül. Egy keskeny keresztező földútról már fellátni az Öreg-kői pihenőbe.

II. Ellenőrzőhely. Legnagyobb meglepetésemre feltételes ellenőrzőpont működik itt. Azért a meglepetés, mert tavaly is volt itt pont, és ilyen gyakori egymásutánban még nem volt erre példa. Ha nagyon hiú lennék, akkor arra gondolnék, hogy azért van most is itt ellenőrzés, mert tavaly megjegyeztem a pontőröknek, hogy célszerű lenne ide fix ellenőrzőpontot szervezni, mert nélküle ennek a kitérőnek a távját és szintjét sokan rendszeresen lekispistázzák, és a meccs végén blokktéglával verik a mellüket, hogy milyen jó időt mentek. Most is örömömet fejezem ki a pontőröknek az ittlétük miatt. Egyébként mászó tábor működik a pihenőben és környékén. Nem irigylem a táborozókat, mert ha megáll az ember, akkor már támadnak is a szúnyogok. Azért egy percre leülök az egyik padra, hogy megigyam a Mogyoróson kevert sportitalom kétkortynyi maradékát. Rákanyarodok a [K-] leszálló ágára, és a lehető legkevesebb fékezéssel kocogok a nagy birtok kerítéséig. Már évek óta nem visz be a jelzés a kétszárnyú kapun belülre, hanem jobbra fordul, majd pár méter után balra egy rövid, de valószerűtlenül meredek lejtőcskére. Nem tudom, hogy mit gondolt az, aki ezt kialakította, ezen csak a párosujjú patások tudnak biztonsággal mozogni. Esős időben a kirándulók úgy csúsznak le itt, mint a természetfilmekben a pingvinek a jégről a tengerbe. El is kerekítek egy cifrát, amíg letipegek az aljára. Mialatt előveszem a zsebemből, és orromra biggyesztem a napszemüvegem, Vikiék utolérnek. Hangot adok ama nézetemnek, hogy a most feltáruló panoráma a távoli horizontjával, a telt zöldszínű dombjaival a késő délutáni kontrasztjával felveszi a versenyt az útvonal eddigi hegyi kilátásaival. Hosszan megyünk a kerítés mellett, majd az út kanyargásba kezd, és elvezet egy lejtőhöz, amely a péliföldszentkereszti Szent-kút elé visz le. Leteszem a hátizsákom a Mária oltár lépcsőjére, és a kúthoz megyek az üres B0mbás flakonnal és a bicikliskulacs lefejezésével kialakított poharammal. Mindkettőt vízzel töltöm meg. Visszatérek az oltárhoz és letelepedek a lépcsőjére. Itt az ideje a generálozásnak. Ledobom a cipőmet, lehúzom a zoknimat. A lábujjaknál, ahol reggel bekentem a lábam, sokkal sötétebb a retek, mint egyebütt. Az itt ejtőző Rafter meg is jegyzi, hogy vajon mit szól ehhez Mária. Hát, talán tehetne egy csodát; üdévé, frissé varázsolhatná a csülkeimet, de nem csinál semmit, csak szendén néz maga elé. Amíg pezsegnek a tabletták a flakonban, és hűsölnek a lábaim, addig előveszem a kettéosztott adag kínai brokkolis csirke második felvonását, és magamba diktálom legalább a felét. Nincs étvágyam, de enni muszáj. Pár kortyot leiszok az izós italból, de az igazi szomjoltás a nagy pohár forrásvízzel történik. Evés után lábápolás. A cipőket egymásnak csapkodom, hogy minél kevesebb por maradjon bennük. A szennyes zoknikkal - amennyire lehet - ledörgölöm a koszt a lábaimról, majd utánzsírzást végzek Ne0granormonnal. Friss pár zoknit húzok, majd belebújok a cipőmbe.

Végre rászántam magam, hogy kipróbáljam, milyen túrafélcipő helyett futócipőben túrázni. Pár héttel ezelőtt posztot olvastam arról, hogy kinek milyen terepfutó cipő jött be. Minden ilyen megemlített cipő alsóhangon olyan 45E Ft. körüli árban van. Jó, hát végül is rá lehetne ennyit áldozni, ha nem menne ez is ugyanúgy tönkre 1000-1500 km után, mint egy no name cipő. Végül vettem 12500-ért egy gemkapocsra hasonlító emblémájú futócipőt. (Mostanában majdnem mindenkin ilyen márkájú technikai pólót és egyéb sportruházatot látok.) A cipő a Sárga 70-en jól teljesített, a célból még elvitt a budaörsi vasútállomásra is. Most - pláne friss zoknival a lábamon - elmondható, hogy komfortosabb benne a járás, mint egy mindenképpen keményebb talpszerkezetű túracipőben, még plusz talpbetét nélkül is.

A szervizelés közben megérkező és csak röviden itt időző Gyula után loholok a murvával felszórt sétányon. Ilyen produkciót nem valószínű, hogy túracipőben bemutatnék. Elmondja, hogy Ferikének még tovább kellett regenerálódnia Mogyin, mobilon tartja vele a kapcsolatot. A pár éve létesített büfé-kávézó mellett megyünk el. A Domenico Savio szobor önmegtartóztatóan figyeli a teraszon ráérősen frissülő túrázókat és más vendégeket. Balra fordulunk a templom irányába. Csodálkozunk, hogy egy kisebb csoport is arra tart előttünk, mert majdnem mindenki a szalézi sportpálya mellett szokott rövidíteni. A templomot szépen felújították, tavaly még egy csomó építőanyag és munkaeszköz volt látható körülötte. Az idősotthon elé leérve jobbra fordulunk, és megindulunk az országúton fölfelé. A szaléziak főépülete elé érve Gyula elmeséli, hogy ez régen börtön volt. Tény, hogy ilyen környezetbe inkább szanatórium, mintsem börtön való, de ott van például a váci börtön a Dunaparton, és a márianosztrai a Börzsönyben. Felnézünk jobbra, a tájból kiemelkedő Öreg-kőre, aztán nemsokára balra fordulunk a szántóföldek mellé, a durva murvával felszórt útra. Mielőtt az erdőbe érnénk, megfigyeljük a közvetlenül a hegyek fölött még egészben látható Napot. Ez azt jelenti, hogy királyok vagyunk, ami az időtartalékunkat illeti. A frissítés után könnyebben mászom meg a Kökényes oldalt, és Gyula sem panaszkodik. Letrappolunk a Bika-völgybe. Csak az időközben áttelepült HotDogMan standja üzemel a szűk, földes parkolóban. Az évek óta ide kiálló sportszerkereskedő cég idén már nem talált reklámértéket abban, hogy szódásballonokat és aprósüteményt hozzon ide frissítésnek. Gyanús volt, hogy a Pilis-nyeregben nem osztogatták a kupont, amely felmutatása (a múltban) itt feljogosított a szódaiváson túl egy kis sós és/vagy édes sütemény fogyasztására, a kisfröccsről már nem is szólva. Mindenesetre hiányzik ez a kis csipegetés, de üsse kavics, megleszünk nélküle is. A műútról jobbra fordulunk rá egy erdős emelkedőre, amelyen egy távvezeték mellé toljuk fel magunkat. Az átmenetileg enyhülő emelkedőn egy hölgy az út kellős közepén rovarriasztóval fújja be magát. Az iszonytató szagú vegyszer aeroszolját pont pacekba hozza a légáramlat. Köhögés fog el. Egy asztmás tuti befulladna tőle az első slukkra. Gáztámadásra nem számítottunk a túrán; ettől nem csak egy kullancs hányná el magát, de még egy rinocérosz is felborulna. Permetezést az útvonalról letérve illenék végrehajtani, és még úgyis éppen elég szagolni a követőknek. Néhány napja posztolta valaki, hogy a vezeték alatti, ruhaletépő dzsindzsát csutkára vágták. Igaza volt; csak a meghagyott kis csonkokra kell ügyelni. Jó, hogy még világos van. Miután az újra erősödő emelkedőt is lenyomtuk, egy elágazó murvás út jobb ágát választjuk, hogy a Vaskapuhoz érkezzünk, és egy hajtűkanyarral megkerüljük az árkát. Már észrevehetően szürkül, de a sötétebb erdőrészletekbe érve is még kielégítők a látási viszonyok. Hálásan gondolok az illetékesekre, akik elintézték, hogy a két itteni vadkerítésen most sem kell átmászni; a kapuk nyitva vannak. Leérkezünk Pusztamarótra. Az esőház teljes területét itt is egy fizetős büfé foglalja el, ezért a padoknál keresünk helyet Gyulával. Csak addig maradunk, amíg elővesszük a lámpáinkat és elfogyasztunk egy-egy zsebkávét. Én még megiszom a Pélin készített italomat, most már csak a vésztartalék dobozos energiaital van súlyban. Közben egy hölgy megkérdezi, hogy hol is vagyunk. Elmondom neki, és azt is ,hogy ez a hely arról híres, hogy a török testvérek Mohács után itt is lekaszabolták a gyaurokat. Figyelmébe ajánlom a mellettünk álló emlékmű-együttest, amely templomromot ábrázol, vagy valami mást. Gyerünk tovább! Nyakba akasztjuk fejlámpáinkat, de még odázzuk a beüzemelést. A világos színű murván még jól el lehet közlekedni. A Rancs fogadó és a Vízválasztó között valahol, Darabos Zoli (aki két éve, zakója hajtókáján kilenc ovális jelvénnyel és kalappal a fején teljesítette utoljára a Kinizsi Százast) hívja fel Gyulát. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan most is elénk fog jönni biciklivel Tatabányáról Bajra. Gyula megjegyzi, hogy igen korán kell felkelnie, mert jó időben vagyunk. A sorompó után már világot kell gyújtani, jön az emelkedős, mészköves Kis-Gerecse oldal. Ajánlatos a lábunk elé világítani a változatos terep miatt; nincs két egyforma lépés. Népes kis csapat verődött itt össze, szótlanul vesszük az akadályokat. A mészköves terep végén egy nyúlfarknyi lejtő után ki kell mászni a Gerecse egyházi üdülő területe előtti útra. Itt szikkadt traktornyomos az út, kerülgetni kell a keréknyomok éleit. Később, a Schandl hárs után már jobb a terep. Monoton, de ezt most nem bánom, mert tempósan lehet fogyasztani a métereket. Később lejteni kezd az út. Nem olyan rég, még tavaly is, oda kellett figyelni, nehogy az ember egyenesen továbbmenjen, le, Tardosra, mert egy ponton túl az út jelzése alattomban [K+] lesz, ám nekünk a [K-] jelzést megtartva, balra le kell térni egy szélesebb útra átkötő, bokrokkal takart ösvényre. Rendszerint itt többen el szoktak tévedni. Mostanra azonban a kellő helyen nőtt egy táblakarácsonyfa, aminek az ágai mindent tisztáznak. Majdnem neki lehet menni, és aki ezt sem veszi észre, az menjen ... menjen le alfába.

Utolérjük azt a hölgytúrázót, aki érdeklődött Pusztamaróton. Megismer a hangunkról, és kérdezi, hogy milyen messze van még Bányahegy. Távolságot nem tudok mondani, de részletesen elmesélem neki, hogy a Gerecse tetőről először lejön bemutatkozni a [K3], majd kisvártatva Tardos felé el is hagy, aztán jobbra alattunk látni fogja a depós kocsik fényszóróit, amint a pontra igyekeznek, utána pedig jobbról bejön egy kerítés, amitől - ebben a tempóban haladva - úgy tíz percet mérhetünk a bányahegyi tisztásig. A kiselőadásból sejti, hogy nem most járok először errefelé, és rákérdez, hogy hányadik K100-am ez. Kénytelen vagyok bevallani, hogy a tizedik. Gratulál. Babonás vagyok; tiltakozom a megelőlegezett gratuláció ellen; van még kb. 30 kilométer a túrából. És különben is, félórája úgy puffad a gyomrom, mintha belülről nyomná egy ököl a gyomorszájamat. Ha behúzom a hasam, akkor feszít, ha kidüllesztem, akkor könnyebb, de egy kis döccenésre is olyan, mintha ki akarna szakadni. Már alig várom, hogy beérjünk a pontra. A kerítéstől számolom a perceket. Ahogy a kivilágított rétre érünk, nem a pecsételő sátorhoz megyek, hanem leülök egy asztal nélküli sörpadra és előveszek egy zacskó sóskekszet.

5. EP. Bányahegy (22:37). Mindet megeszem jól megrágva és csak utána megyek csippantani, bélyegeztetni. Idén is kislányok a pontőrök. Amíg a papírmunka folyik, addig az egyik elviszi a poharamat, és meleg teával megtöltve hozza vissza. Azonnal kortyolható. Újdonság, hogy vizet egy lajtos kocsinál lehet vételezni. Nem akarok már cipekedni, ezért csak a teát öblítem le egy fél pohár vízzel. Ismét Kinizsis ikonokkal találkozunk; Samu Piroskával, Tótfalusi Andrással és társaságukkal indulunk tovább az éjszakában. Nem látszik rajtuk fáradtság, vidáman beszélgetnek, s ez üdítően hat. Nem múlt még el a gyomorproblémám, de egy picit azért jobb. Az a lényeg, hogy a gyaloglásban nem akadályoz, és a hányingerem is émelygéssé szelídült. Bekapok egy töltetlen Extra Strong Ne9rót. Az erős mentolos íz valahogy tompítja a feszítő érzést. Utolérünk és elhagyunk egy túratársat, akinél két göcsörtös, egyszer használatos túrabot van; ő már megszenved minden méterért. A köves, talpmasszírozó, kőbányamelletti utat egy jobban járható talajú szakasz váltja fel, de itt meg ismét traktornyomokat kell kerülgetni, ez töri meg a monotóniát. Nagy sokára elérjük a mészkősziklákkal tarkított területet, ahol régen négyszer kellett korhadt, lötyögő létrákon átmászni. Kerítések nélkül időelőnyünk van, nem kell a létrák előtt sorban állni és szertornázni. A szántóföldet megint felszántották, ezért nem lehet átlóban átvágni rajta. Ott, ahol anno az utolsó létra állt, annyi fényesre koptatott mészkő van, hogy muszáj közvetlenül a láb elé világítani. Nehezítés, hogy ágak lógnak az orrod elé, és a fejlámpa levelekről visszaverődő fénye elvakít, alig lehet lelátni a talajszintre. Végre aztán kikeveredünk a köves, dzsindzsás területről egy szélesebb füves útra. Gyula "pótcselekvés" jelszóval lemarad csokit előszedni. Meglepetéssel vegyes örömmel tapasztalom, hogy előttem egy csoport nem megy le egyenesen ezen a szélesebb földúton a műútra, hanem a jelzést követve bemegy balra egy egyszemélyes ösvényre. Becsatlakozok mögéjük. Itt megint csak a láb elé kell figyelni, mert a derék favágók nem tudták máshová gallyazni a fákat, mint erre a nyomorult keskeny ösvényre. Csak magas lábemeléssel lehet haladni, ami már nem igazán esik jól. Amint így, az előttem járó cipősarkát világítva megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak azt veszem észre, hogy már kint vagyunk a műúton. Hű, a bús magányba! A második balos beugrót kihagyta az alkalmi csapatunk vezére, pedig arra háklis vagyok, hogy ezt a két beugrót mindig bejárjam, annál is inkább, mert a zöm általában úgy tesz, mintha észre sem venné ezeket. (Mint például mi most a másodikat.) Hát, annyira öntudatos azért nem vagyok, hogy emiatt visszamenjek, mert az már rögeszme lenne, és az nem finom, akárcsak a kőolaj. Gyula "kispistát" kiált, amikor meglát a műúton. Hiába is magyaráznám neki, hogy a csordaszellem vitt tévútra, csak mélyebbre ásnám magam. Balra kanyarodunk a műúton, aztán pár méter után jobbra fordulunk, arccal Vértestolna felé. Hosszú sorban állnak itt is a depós kocsik. A legtöbb autós sötétben révedezik a vezetőülésen. Mások nyitott hátsó ajtónál táplálják vagy kezelik a túrázójukat. Megint mások pedig telefonon tudakolják az illető várható érkezését, fizikai és elmebeli állapotát. Balra fordulunk az erdőbe, és pár méter megtétele után megismételjük ezt. A folytatásban meg vagyok lepődve, hogy az eddig tapasztalt kimondott szárazság ellenére itt éppen, hogy csak kikerülhető sármedencék, lekvárok vannak. Egy keményebbnek gondolt kulimászba bele is gyalogolok, ami magasabb, mint a cipőm pereme, és egy kis trutyi jut a hálószerű cipőfelsőrészre is, és ez fölöttébb bosszantó. Persze a mostani állapot meg sem közelíti a 2010-est. Akkor egy kiadós zápor után értünk ide, és a szúrós cserjékkel határolt pocsolyákban híg sár volt. Romantikusnak éppen nem nevezhető tirádákat lehetett hallani az éjszakában. Nekem is volt egy pillanatom, amikor csak hajszál választott el egy hátas dobástól, bele a sárba. Az akkori körülmények vészesen fogyasztották a tartalék időnket.

Egy emelkedővel magunk mögött hagyjuk a sáros szakaszt, és egy kerítés mellet megyünk monoton üzemmódban, a most éppen láthatatlan Pes-kő sziklaalakzatai alatt. Közben megfájdul a jobb talpélem, és nem is kicsit. Valaminek mindig fájnia kell. Ha múlófélben van egy fájdalom, akkor jelentkezik egy másik. Valószínűleg egy, a Vértestolnai műút előtti mészkőrengetegben elvétett lépésem üt most vissza. Amennyire lehet leveszem a fájós testrészről a terhelést. Helyzetjelentés értékű, amikor Tarján felől felköt a [K+]. Lám, lám, nem egyhelyben toporgunk. A következő ilyen jelentőségű tereptárgyat csak az veszi észre, aki tudja, hogy mit kell figyelni: egy kanyar után "jön" a Tarjáni-Malom-patak agyagos földdel álcázott, korlát nélküli hídja. Ebbe a kategóriába tartozik még a közeli, majdnem teljesen elsüllyedt vad-lábrács, ami majd a jövő régészeinek fog fejtörést okozni. Népi megfigyelés, hogy ilyen tempóban, innen 12, uszkve 13 perc alatt érünk le Koldusszállásra. Addig azonban el kell szenvedni az egyre sűrűsödő zúzalékkő szórat okozta gyötrelmeket. Hosszú kanyargás után, egy egyenes végén meglátjuk a fényt az éjszakában.

6. EP. Koldusszállás (01:03). Igazolás után a Tengerszem jóvoltából tea és zöldségleves közül választhatunk; mindketten a levest választjuk. Fontos megjegyezni, hogy a Tengerszem már hosszú évek óta kitartóan frissíti a K100 idáig eljutott túrázóit. Bízom benne, hogy nem játssza el ugyanazt, mint a Bika-völgyben ama másik sportszerkereskedő, hogy figyelmeztetés nélkül kiszáll a buliból.

Leülünk a két turistaút ([K-] és [S-]) által bezárt hegyesszögben létesített pihenőbútorzatnál. Ne szóljatok senkinek, nem sokan tudnak erről. A poharunkba kapott levesben tényleg van zöldség, igaz, ahhoz csak a lé megivása után juthatunk hozzá a pohár fenekének kocogtatásával. Amíg eszegetünk, folyamatosan érkeznek a pontra a fejlámpák. Még nem lógunk bele a zombik időzónájába. Nem úgy, mint 2014-ben, amikor egy téves zokni választásom miatt parazsakon jártam végig a táv nagyobbik részét. Akkor a belassulás miatt már találkoztam olyan sporttársakkal, a körtemplom felé menet, akiknek a mozgásán látszott, hogy csak azért gyötrik magukat tovább az útvonalon, mert már nincs más kiút.

Veszünk egy nagy levegőt, és nem létező zászlónkra tűzzük a Tengerszem lobogóján olvasható jelmondatot: "Törj a csúcsra!" Vadul rá is törünk a túránk utolsó csúcsához vezető útra, ami leérkezésünkhöz képest majdnem ellenkező irányba a [S-] mentén található. Bár tudjuk, hogy a cél nem itt van a szomszédban, hanem kb. 18 km-re innen, de az ember itt már úgy érzi, ha nem sérül le, és ha nem jön egy mindent elsöprő kataklizma, akkor a célba érési esélye tendál a 100%-hoz. Ez a tudat plusz erőt ad az elkövetkezendőkhöz. Alig észrevehetően fokozódik az emelkedő, később egyre gyorsul a légzés, még később pedig az orrnyílások túl szűknek bizonyulnak. Ismét sűrűsödik ez az átok szórat is. Amikor átmegyek az út egyik oldaláról a másikra, nemsokára az előző bizonyul jobbnak. Már látom a hajtű felső ágán a kivillanó fejlámpafényeket, de még odébb van az éles kanyar. A Bundschuh-kút felől felkötő [SO] jelzés után már mi is a felső ágat koptathatjuk. A Kis-réten álló sufni és a faragott pad utáni rövid szintbeli pihentető szakaszt nem élvezhetjük, mert a zúzalékkövek akadályoznak ebben. A rét után becsatlakozunk egy dózerútba és még mindig kitartóan emelkedünk, emelkedünk és emelkedünk. Több keresztező földút mellett is elmegyünk, de egyikben sem kutatom a [S-] jelzés folytatását, mert a mi letérőnkhöz azután fogunk odaérni, miután érezhetően lejteni kezd majd az út. Addig türelemmel rójuk a métereket, recsegtetjük cipőtalpunk alatt a köveket. Az előttünk haladók is jól ismerik a járást, mert amikor kell, balra eltűnnek a fények a lámpatulajdonosokkal együtt. Lefelé kocogós, lábkímélő talajú úton érjük el a [P-] becsatlakozását, majd egy újszerű állapotban lévő pihenőbútorzat mellőzése után, élesen jobbra fordulva folytatjuk, most már a szimpla [S-] jelzésen az ismét emelkedőbe átcsapott utunkat. Ez volt az Arany-lyuki kereszteződés. Egy bő kilométeres, egyenes vonalú emelkedőre számítunk, és ezt meg is kapjuk. Nem türelmetlenkedek, nem is vizslatom, hogy mikor térünk már vissza az elhagyott dózer útra, a hirtelen felszaporodó kövekről úgyis észreveszem majd. Amikor ez bekövetkezik, megint egy monoton menetelés jön, néhol egy kisebb emelkedéssel. A léptek ritmusa dallamot indít meg a fejemben. Füldugó nélkül is tudok zenét hallgatni.

Aszongya, hogy: Ooh, we can own the night / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing.

És ez be is ég annak rendje és módja szerint. Az út szélén a Vencl Ferenccel üldögélő Fábián Zsuzsi hellózása állítja meg egy pillanatra a felvételt. Vidám a hangja, és nincs is egyedül, ezért csak visszahellózunk, de nem szakítjuk meg a menetelést, és az agyamban pedig újra végtelenül ismétlődik a refrén. A kövek miatt nem sikerül belefásulni a gyaloglásba. Egy jobbra indított S kanyar finom lejtéssel töri meg a monotóniát. Ezt rövidesen egy szétnyílt hajcsatra hasonlító kanyarocska követi; a szembelevő ágban ismét imbolygó lámpafényeket figyelhetünk meg. A [P-] felkötése után lassan kiegyenesedik az út, és most már nem tudom a talajon tartani a tekintetemet, hanem türelmetlenül fürkészem egy távoli fényfolt felbukkanását.

7. EP. Szent Péter puszta templom (03:13). A pontőrködő Sistergő mindenkit informál, hogy még 7 km a célig. Egy percre leülünk a padra. Piroska már itt ül, fejét az asztalra hajtja, mert rátört az álomkór. A figyelmes Sistergő egy pokrócot borít a hátára. Miután megittam a Pélin kevert iso italom maradékát nekivágunk az utolsó szakasznak. Leereszkedünk a Kálvária XIV. stációjához, és akinek kedve van hozzá, az az állomások segítségével megkezdheti a visszaszámlálást. Én mindig csak rávilágítok arra, amelyik előtt éppen elhaladunk, nem fárasztom magam még számolással is. Leérünk az egyre mélyülő szurdok mellé. Vigyázni kell, mert néhol csak pengényi a pereme. Egy helyen már annyira lepusztult az ösvény, hogy jobb inkább átölelni a szélén álló fát, és úgy továbbaraszolni. Fél percre beállok egy nagy szikla takarásába. Gyula tetemes előnyre tesz szert, mert a technikai szünet után beszorulok egy igen óvatos, háromtagú csoport mögé. Egyáltalán nem gondolok előzésre, magam is biztonsági játékot játszok, főleg itt az utolsó, szakadékos, sziklás részen. Végre az I. stációra tudok rávilágítani. Következik az örökmécseses pihenő, majd az utolsó 5 méteres emelkedő, ami a baji szőlőkig emel ki. Innen egy kőlapokkal kirakott hirtelen lejtőn topogok le. Az első keresztutcánál csak annyit mondok, hogy jobbra, mert egy pár menne tovább egyenesen. Az apró kaviccsal kikevert betonburkolaton kimondottan rossz érzés lefelé talpalni. Örülök, amikor a Bajra vezető hosszú, egyenes műúthoz érek. Régebben ez csak egy murvával felszórt út volt. Távolabb két alakot látok az útmentén várakozni; az egyik mellett bicikli van letámasztva. Darabos Zoli az, elénk jött cangával. Közelebb érve látom, hogy isznak valamit Gyulával. Üdvözlöm Zolit. Ő egy igaz sporttárs. Nem derogált neki félháromkor felkelni, hogy elénk jöjjön gratulálni. Kólával kínál, amit szívesen elfogadok. Mintha így lett volna időzítve, Ferike is megérkezik. Nagy az öröm, az ő megviselt gyomrának is jólesik egy pohár kóla. Mindjárt vidámabban indulunk tovább. Már a talpél-problémám is a fájdalomküszöb alá süllyedt. A hajnal szép csendben halványítani kezdi a csillagokat. Még nincs világos, de már lehet látni lámpa nélkül is. Nem hagyjuk égve csak azért, hogy eldicsekedhessünk: mi még sötétben értünk le Bajra. A templom elé kanyargunk az utcákon. A bejárattal srégen szembe, az út szélén van egy nyomós kút. Megkérem Gyulát, hogy nyomja, amíg kezet mosok és arcomról lecsapatom a reszelős koszt. Úgy akarok kinézni a célban, mintha a Turi5ta magazin lapjai közül kilépett modell lennék (Nem röhög!!!), másfelől pedig nem akarok ragadós kézzel kezet fogni az oklevél és a jelvény átadásánál. Beszélgetve hamar elfogy a táv a Tóvároskert vasútmegállóig. Nem ül senki az épület lépcsőin; mostanában mehetett el a vonat. A Kis Füttyös kocsma és a parkoló után egy zölddiókat érlelő fa jelzi, hogy balra kell fordulni a Diófa utcába. Azt viszont nem jelzi piros szegfű, hogy a következő keresztutcában bizony jobbra kell kanyarodni. A Fenyves park átlós ösvényén Ferike bevallja, hogy erre még nem járt. Á, már meg is van a jövő évi ellenőrzőhelyek egyike. Ha ide telepítenének egyet, akkor 25% alá csökkenne a teljesítési arány, bár ide még viszonylag könnyen vissza lehetne jönni a célból egy pecsételésért. A fenyves másik sarkától már kimegyünk a Deák F. utcán a Vértesszőlősi úti lámpás zebrához. Nem nyomunk gombot, mert sehol autó a láthatáron. Zoli türelmesen tolja mellettünk a biciklijét a táborig, és még azon belül is. A sportpálya kis lelátóemelvényét ülő és fekvő, a küzdőtérről már győztesként levonult sportolók lepik. A kicsekkoláshoz a fal mellett megyünk, mert a pecsétnyomót ábrázoló K100 CÉL feliratú lepedő alatt többen fényképezkednek, mint a pesti Hősök terén a vágott szeműek. Előre engedem a fiúkat. A célhelyiségben mindenki megkönnyebbül és elengedi magát; erről átható finxag árulkodik (04:59). Amikor nekem gratulál az érkeztető rendező, megemlítem, hogy ez a tizedik teljesítésem. Kipipálják a nevemet egy listáról, és átadnak egy kívánt méretű, Kinizsi emblémával ellátott, X. feliratú pólót. Túratársaim tapsolva gratulálnak, és kapacitálnak, hogy vegyem fel. Nem akarom izzadtan felvenni, és még kevésbé akarom, hogy levesfoltos legyen; annál nagyobb becsben tartom. Mialatt elpakolom az értékes zsákmányaimat a többiek átvonulnak az étkezdébe. Mire én is odaérek, már burkolják a levest. Vízhólyag és kidörzsölés nélkül megúsztam ezt a túrát, ezért botos-tánclépésekkel, dalolva megyek oda a többiekhez. Ooh, we can own the DAWN (don't worry 'bout a thing)3x. Unalmas lehet a műsor, mert más asztaloknál többen előreborulva alszanak. Lepakolok, kihozom az ellátmányt és az asztalnál előveszem a maradék negyed adag brokkolis csirkét, hogy majd azt is elfogyasztom. Azt javasolják, hogy keverjem a leveshez, úgyis egy helyre megy. Nem is mondanak hülyeséget, kínai kajával javítom fel az amúgy is tartalmas és finom levest. Ferike tegnap a Tóvároskert vm. mellett parkolta le a kocsiját. Olyan karakán, hogy megígéri, elmegy érte, aztán visszajön, hogy kivigyen minket az állomásra. Amikor a megbeszélt időben kifelé tartunk, akkor kapom a hírt, hogy Tom már az ebédlőben eszi a jutalomfalatot. Elkerültük egymást, de az a lényeg, hogy ő is teljesített, méghozzá bő időtartalékkal. Kilépünk a tábor kapuján. Ferike éppen begördül a parkolóba. Berkenyés Gábor alias Kiscsibész is megjelenik a kapu előtt. Az is egy népszokás, hogy vele minden Kinizsin összefutunk. Ferike őt is felveszi. Megköszönjük Zolinak a fogadtatást, és a vasútállomásra hajtatunk.

A túrát követő napokban megnéztem a nem hivatalos statisztikát, eszerint az idei Kinizsin volt a legjobb teljesítési arány. Jól van, fejlődünk, de hálásnak kell lennünk a kedvező időjárásnak is, akárki intézte.

Országos gratuláció a túrázóknak, és köszönet azoknak akik munkálkodtak a neves eseményen, vagy csupán szimpátiával fordultak a XXXVII. Kinizsi Százas felé. Szia mindenki.

Ottorino 2017

ISZKIRI 100 ~ 2017.03.11-12. ~ Táv: 108,04 km; Szintemelkedés: 2423 m; Szintidő: 26 óra.

SOHA TÖBBET! - jajdult fel bennem az érzés tavaly, amikor beestem az ISZKIRI 100 céljába, most pedig megint itt találom magam Szárligeten, és egy kényszerítő hipnotikus erőnek engedelmeskedve, gépiesen lépkedek fölfelé a vasúti felüljáró lépcsőjén, a túra rajtja felé tartva, dacára múlt évi elhatározásomnak, és ellenére annak, hogy eme vízhólyaghúzó túra távját 108 km fölé nyújtották, a plusz 400 m szintemelkedésről már nem is szólva. Jó, a szintidő is lazult két órával, nem kell majd trappban perecet enni, vagy amit a lovak szoktak csinálni.

Önkéntes alapon velem nyomul Vizi Tamás, aki izgalommal vegyes optimizmussal először vág neki az Iszkirinek. A főhadiszállás felé közeledve egyre sûrûbben állnak a parkoló gépjármûvek. - Szia Pisti. - Köszönök a szembe siető Kiss István (Nomen est omen.) úszó- és túratársamnak, barátomnak. Már elmúlt 6 óra; aki autóval jött, vagy itt aludt, az már el tudott rajtolni.

A kultúrban az ilyenkor megszokott pezsgésre nyitom rá az ajtót. "Hol egy nevezési lap?" ~ "Melyik sor a százas?" ~ "A másikban is a százashoz állnak?" ~ "Te melyik távra mész?" ~ "Jól van, mehetünk már, csak megiszom az ellátmány gyorsítókávét." Kétfős bandánk spontán négyfősre erősödik. A mindig derûsen mosolygó Mirk Krisztina, és az országos-, sőt Horvátországos tömegsporttársam Jaskó Veronika billentik helyre - Olsen szóhasználatával élve - az ivararányt. (Ez egy eléggé közönséges kifejezés, de passzol.) - Hát akkor hölgyek és gentlemanusok, nyissunk utat túláradó energiáinknak, de legalábbis nyissuk ki az ajtót, és húzzunk már a retekbe! 06:30-at írtak az itinerre, és a kvarcóra is épp most ütötte el a 06:30-at. Jöjjön a felüljáró! Akik vonattal jöttek, vagy hülyén parkoltak, azok ma már másodszor vehetik igénybe. A túloldalán jobbra befordulva felvonulunk Szárliget talán leghosszabb utcáján. [Lila m] Megfigyeljük a település ébredését. A számos áthaladó autón kívül élet jelenlétére csak egy kerítésen gubbasztó, álmosan felénkhunyorgó macska utal. Már nem zavar a hûvös levegő, a buszmegállóban egy kabátot átteszek a hátiba, majd a többiek után sietve balra kanyarodok. Ez az utca már bevisz az erdőbe. Örülök, hogy jó állapotban van az út, a tegnapi esőzés után sárosabbra számítottam. Gondolatban hálás vagyok a túratársaimnak, hogy nem rohannak már az elején. Indulásnál kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ügetni. Egy kereszteződésben váltóőr ül. A Tatára menőket tovább engedi a [lila m] / [P-] / [K-] jelzésen, minket pedig éles jobb kanyarral [K3] felküld a Zuppa oldalába. A tetőt egy balra hajlított ösvényen kerüljük. Stábunk fotósai képeket készítenek az alant elterülő Szárról. Egy meredek ösvényen fel lehetne menni a kereszthez és a zászlóhoz, de ez most kihagyjuk. A vártnál hamarabb pillantom meg a belógatott bóját.

1. ellenőrzőpont: Zuppa. Andrew pecsétel. Egy páran már állnak itt, ki-ki iszik, szerelvényt igazít, pakolász. Tamás is molyol valamit, de mi nyugodt tempóban ereszkedni kezdünk a [P-] jelzés mentén. Egészen váratlanul bukkanunk ki az 1-es út mellé, mert nem láttam előjelző tangákat, bugyikat a környező bokrokra dobálva, mint tavaly. Szinte csalódott vagyok, bár belátom, hogy még igencsak hideg van a szabadtéri intimtornához. Leszaladunk a csúszda alakú, apró kövektől csúszós ösvényen, és keresztezzük az 1-est, majd aluljárunk a vasút alatt. Egy bekötőúton kanyarogva Szárba szökkenünk. A keresztre feszített megváltó szobra mára már megfakult. 14-ben, az első Iszkiri idején még szépen csillogott rajta a frissen felhordott kályhaezüst. Hihetetlen, de már a negyedik Iszkirit tapossuk. Miután a falu összes kutyája megugatott, betérünk az erdőbe. Tamás azt mondja, hogy most következik a Macska-bükk. Tényleg az a következő pontunk, de csak sok kilométer megtétele után lesz hallható a nyávogása. Könyökben hajló erdészeti mûútra térünk. A hajlat után nem sokkal hagyjuk el, majd belekezdünk az első olyan emelkedőbe, ami jelentősebben megemeli a levegővételek frekvenciáját. Az első Iszkirin itt már lengére voltam vetkőzve, mert az évszakhoz képest igen meleg volt. Most sincs hideg, de ha meglendül a szél, akkor oda a komfortérzet, összehúzódik a kiskabát eleje. Elérjük a [P3] letérést. Amikor meghallottam, hogy az Iszkirin most először egy kilátóhoz kell kitérőt tenni, azt gondoltam, hogy a [P3] jelzésen megközelíthető geodéziai toronyból csináltak kilátót, de még a kultúrban tanulmányoztam a térképet, és láttam, hogy nem erről van szó, ezért most továbbmegyünk a [P-] jelet követve. Hosszú, talpkímélő, nyugalmas jutalomséta következik. Néha fakitermelés okozta sarakat kell kerülgetni, de ez legyen a legnagyobb probléma az úton. Egy T elágban végre meglátjuk a nekünk háttal ülő kempingszékes alakot.

2. ellenőrzőpont: Macskabükk. (Miaú.) Pinkert Lacit üdvözöljük a pontőr személyében. Ha év közben nem találkoztam volna vele, akkor azt hihetném, hogy a tavalyi Iszkiri óta ül itt, ezen a szent helyen, ugyanebben a pozícióban. Krisztina megállapítja, hogy "jók vagyunk", majd egy röpke frissítés után jobbra fordulunk a T elágban, a [K+] jelzésen. Innentől már egyre közeledünk a "bázis" felé. Egy kicsit változatosabbá válik a terep, kisebb lankák, sarak tarkítják, de még mindig szanatórium, főleg az elkövetkezendőkhöz képest. Most is tetszik a sûrû fenyvesen átvezető, tûlevélszőnyegû út.

Kőkerítés mellett lejutunk egy nagy rét mellé. A rét túloldalán kis kápolna áll, kedvelt fototéma ez is. Rövid erdészeti mûútazás következik a fonódó [K-] jellel. A mohos sírkövek az erdei temető léckerítésén belül vannak. Vera az Iszkiri hősi halottait tiszteli az itt nyugvókban. A [K+] és [K-] szétválásánál, az élő fába vésett Mária dombormûnél Rakk Gyula posztol. Még nem pecsétel, mert előbb fel kell mennünk a kilátóba, ahol idén először van ellenőrzőpont. Egyelőre maradunk a [K+]-on, majd egy nagyon rövid [K3] szakasz következik. A szembe jövő túratársaknak tetszik a kilátó. Pár perc és mi is meglátjuk.

3. ellenőrzőpont: Kilátó. Harsányi Henrik messziről üdvözöl, és javasolja a felmenetelt a pazar panorámát nyújtó kilátóba. Amíg a többiek vidáman, most még frissen felsietnek, addig én a kis fennsíkon kialakított, kultúrált pihenőbútorok egyik padjára ülök, és kidobom a szemetet a cipőmből. A többiek fentről kiabálnak, hogy menjek fel én is. - Majd elmesélitek, hogy mit láttatok - válaszolom, és azt gondolom, hogy Tatán már nem lesztek ti ilyen fittek. Erre iszok egy korty üdítőt. Lejövetelük után elmesélik, hogy ellátni Tatáig, követni lehet az útvonalat a kilátóból. Na, hát pont ezért nem mentem fel. Mert ha meglátom, hogy milyen hosszú az út oda-vissza, akkor Szárligetről, már nem is megyek tovább. De most még igen. Lemegyünk Gyulához, aki most már ad nekünk igazolást és készít rólunk egy menet közben ábrázoló csoportképet.

4. ellenőrzőpont: Mária-szakadék. Alászállunk a nagy, zöldköves szurdokba. Verának nagyon tetszik, a látvány. Nekem is tetszik, de most inkább arra koncentrálok, hogy átverekedjem magam a kidőlt fán, aminek pont a koronája dőlt az ösvényre, és amin már a tavalyi Tatabánya 30-on is küzdelmes volt átjutni. Végül sikeresen lejutunk Csákányosra. Érthetetlen módon a [K-] átvezet egy kiábrándítóan lepukkant tanyán. A közelében kedves jelenet tanúi lehetünk: Egy cirmos macska dörgölődzik egy loncsos, csimbókos, feketeszőrû pumihoz. Nagyon szelídek, közel engednek magukhoz, Vera lencsevégre kapja őket. A Birkacsárdához vezető mûútra térünk. Amikor elérjük felpillantok az épületre, ahol már évek óta nem látni életjelet. Most sem. Keresztezzük az 1-es utat. Szántóföldek mentén tartunk Szárliget felé. Idáig ez a legsárosabb szakasz. A traktornyomos útról helyenként le kell térni a földekre. Később a nyomok elkanyarodnak, és nyugodtabb körülmények között léphetünk a kultúr utcájának flaszterjére.

5. ellenőrzőpont: Szárliget (másodszor). Kapunk egy 400 Ft-os bónt, amit a bent kialakított büfében lehet levásárolni. Krisztina menne már tovább, mert Ő a 65-re nevezett, és Tatáról még ma haza akar közösségiközlekedni. Én azonban, ha törik, ha szakad, leülök, és frissítem a kenést a talpamon, bár még nem érzek semmit, ami vízhólyagkezdeményre utalna, de azt akarom, hogy ez az állapot így is maradjon. Kenés után kiegészítem a bónt egy feles Coke-ra és egy kókuszgolóra, aztán felőlem indulhatunk is. Felüljáró másod-, illetve harmadszor. Keresztezzük a hosszú utcát, amelyen a vértesi kör előtt végigmentünk. Elhaladunk a régi útvonalra irányító elágazás mellett. Ha arra mennénk, akkor rövid emelkedő után átbuknánk a Hajagos oldalán és egy, az M1-essel párhuzamos bekötőútra érnénk le, nem sokkal a Kőrösi Csoma Sándor-forrás előtt. Most azonban jobbra tartunk az új [K-] mentén. Gyanítottam, hogy ezt a változtatást nem ússzuk meg egykönnyen, mert Rakk Gyula remekbe szabott térképén megnéztem, hogy a Hajagost ezúttal totál meg kell mászni. Ezt azonnal tapasztaljuk is. Megcsókolhatnánk az anyaföldet, olyan meredek az emelkedő, amelyen nyomakodunk. Mindenki arra gondol, hogy visszafelé, az utolsó kilométereken ez milyen fincsi lesz. Ugyanakkor örülünk, hogy a talaj nem sáros, mert akkor itt gyalázat lenne. Sûrûn jönnek szembe is, ők valószínûleg a 10-es táv visszakanyarodó ágát tiporják. Leginkább gyerekkel, családdal vannak. A top után van még egy bő hullámzás, aztán elérjük azt a kereszteződést, amelyiket ma már érintettünk, csak akkor a Zuppa felé kanyarodtunk, most pedig a [K-] jelzést megtartva, lefelé indulunk. A lejtő vége olyan meredekké válik, hogy csak kanyarokat beiktatva tudták annak idején kialakítani az utat. Egy jó akusztikájú alagúton (Juhhéj!!!) megyünk át az autópálya alatt. Az alagút utáni sikátorral szemben egy buszmegálló bódéja áll; ezt jól megjegyzem, hogy visszafelé ne kelljen keresgélni a jelzést. Ezután hosszan Nagyegyháza aszfaltján koptatjuk a cipő- és saját talpunkat. Az elkerülte a figyelmemet a térkép vizsgálatakor, hogy ez a szakasz ilyen hosszú lesz. Legnagyobb attrakció Nagyegyházán egy, az utcán parkoló, népmûvészeti motívumokkal kipingált Trabant. (Fûszer és gyógyfû reklámhordozó.) A lakóházas övezet után egy elhagyott ipari létesítmény törött ablakai ásítanak ránk; ha visszajutunk Tatáról, akkor majd visszaásítunk rájuk. Egy hosszú, kátyús fasor után érjük el azt a tanyát, ahol dühös kutyák acsarognak ránk. Ehhez a tanyához régebben a másik oldala felől szoktuk érkezni, most viszont itt jobbra kanyarodva érjük el a hagyományos útvonalunkat. A továbbiakban már mehetünk zsigerből. Tiszta a kép, tudjuk, hogy mely helyeken szedtük-, és visszafelé szedjük majd össze a megszokotthoz képest a plusz kilométereket. Egy nagy mező mellé érünk. Fúj a szél. Verának hiányzik az elcsomagolt kabátja, de kitart. Nemsokára úgyis bevisz a jelzés a fák közé, a szélvédettebb helyre. Egy kis patak, vagy inkább csermely állít meg egy pillanatra. Vizslatom, hogyan lehetne beázás nélkül átkelni. Csak egy ugrás, és ez is megvan. Nem sokkal később agyagos talajú emelkedőhöz érünk. Nem száraz, de még nem olyan nedves, hogy a lépések visszacsúsznának rajta. A mászás után éppen jókor jön pár méter szintbeli séta, de egy vadetető után megint emelkedünk egy avarral takart mélyútban, bár most már nem olyan meredeken, mint az előbb. Fél pár, mohával benőtt edzőcipőre lelünk. Ez egy olyan természeti jelenség, amit szerintem mindenki lefényképezett, akinek volt gépe és erre járt. Tán értesíteni kellene az archeológusokat, hogy avar-korabeli leletre tarthatnak számot a Gerecsében. Az avaros út egy dózerútra köt fel. Hosszan elnyújtott jobbos íven megyünk rajta. Amikor ismét betérünk az erdőbe, a turistautat sok jelzetlen út keresztezi, vagy ágazik ki belőle. Nappal ez nem probléma, megfelelő a [K-] jelzések sûrûsége. Itt is fakitermelés folyik, mert traktornyomokat kell unos-untalan kerülgetni. Egy kereszteződésben traktorcsomópont lehet, mert a sok keréknyom által felgyúrt talajon csak trükkösen lehet átvergődni. Amikor jobbról bejön a [P-] jel, akkor már örülünk, mert a fenyőfás sétány a Somlyó-vári kulcsosház rétjére vezet.

6. ellenőrzőpont: Kulcsosház. Szúróbélyegzünk, majd megállunk egy kis szerelvényigazításra. Kellemesen süt a nap. Leülök egy padra, ledobom a bal cipőmet, mert a sarkam belső oldalát irritálja valami. Még csak egy kicsit piros, de azért ragasztok rá egy kis flekk leukoplasztot. Igen, a múlt hétvégén váltottam téli túracipőről nyárira, és az akkori két db. 20 km-es túra alatt még nem jelentkezett probléma a saroktáji bélés kopottsága miatt. Most már a cipő puszta belsőfala nyomja a sarkamat. Ez kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Szívesen sütkéreznék itt még egy kicsit, de azzal nem jutnánk előbbre. Hogy lemehessünk Tornyópusztára, egy kicsit felfelé kell menni, de aztán erősen fékezhetünk, míg jól siethető lejtőre nem érünk. Odalent újszerû táblakarácsonyfa van felállítva. Jobbra elmegy a [P-], nekünk balra kell megtenni pár métert, hogy utána jobbra folytassuk az enyészetnek átadott, töredezett mûúton. Hosszú érdektelen szakasz ez, csak egy fehérlő, felhagyott kőbánya ingerelhet fotózásra. Mint a Pavlov kutyájának, nekünk is megindul a nyálelválasztásunk, mert már várjuk, hogy a messzi kanyar után megjelenjen a kajás pont.

7. ellenőrzőpont: Tornyópuszta. HotDogManék, Ohát Zoli mint pontőr és a túrázók alkotják a kis gyülekezetet a Krisztus szobor alatti pihenőben és környékén. Elintézzük a papírmunkát és a standhoz megyünk a hotdogért. A sorban Kovács Zsolti leejti a sapkáját. Szólok neki mintsem lehajolnék a fejfedőért. Nem a szappan effektustól félek, hanem ennyi kilométer után már rozsdásan hajlongok. Mindennel kérem a kompozíciót, pedig tudom, hogy a hagyma még kilométerek múlva is vissza fog pofázni. Helyek szabadulnak fel a pihenőben, leülünk. Rég nem látott általános iskolai osztálytársa köszön Verára. Kicsi a világ, nagy az öröm. Laca nem szokott teljesítménytúrázni, de most gondolt egyet, és benevezett az Iszkiri 65-re. Mennyi az esélye egy ilyen találkozásnak? - - - Nagy sikere van a hotdognak, mert akad aki az ellátmány elfogyasztása után befizet egy újabb adagra. Mi nem nyújtjuk tovább a belünket és az itt tartózkodást, hanem Krisztina után eredünk, aki nem ült le a konccal, hanem elgaloppozott vele, hogy időt nyerjen. A tornyói mûút most is huzatos, akárcsak tavaly. Szaporázzuk, hogy minél előbb elérjük a védettséget biztosító erdei letérőt. Rövid erdőrészletben baktatunk lefelé a Tarján felé vezető mûútig, amiről már évekkel ezelőtt leterelték a [K-] turistautat. Most már csak keresztezni kell, de a változtatás tetemes hosszúságú, nagy amplitúdójú hullámzással jár. Megint csak a visszaút nehézségeire gondolunk. Kijutunk egy nagy szántó mellé. Már hallani az M1-es zaját és nemsokára, ahogy közeledünk a pályához, az "apró" jármûveket is látjuk. Utolérjük Krisztinát. Leoltom a saját mondásával, amivel a vértesi körön szurkált. Azt mondta nekünk akkor: "Szeretem, ha előttem botorkáltok, mer' akkor nem kell figyelni, hogy merre kell menni." Nemsokára egészen megközelítjük a pályát, és egy avarszőnyegû allén sétálunk tovább. Lekanyarodunk a Tarjáni-malom-patak kis hídjához. Próbálom megjegyezni a számos éles kanyart, mert visszafelé éjszaka észnél kell lenni az eltévedést elkerülendő. Egy bukkanó után Koldusszállás pihenője felé ereszkedünk. Keresem a fán a kódot tartalmazó A4-es lapot. Ja, hogy ez nem az Iszinik? Jól van na! Akkor nem ülünk, le, nem kékező bélyegzünk, hanem bekanyarodunk jobbra a kis tó és a nagyátmérőjû, göcsörtös, öreg fa felé, majd elmegyünk a luxus koldus erdészház mellett. Ezennel végeztünk a 2008 előtti Kinizsi Százas végjátékának ellentettjével, most rátérünk az újabb K100 útvonal utolsó nekirugaszkodásának. Az Y baloldali, [S-] ágát választjuk. Már most kezdem vizsgálni az út talaját, de nem látok újabb zúzalékkő kiszórására utaló jeleket. Együttesen várjuk a balos hajtûkanyart , ami után már csak egy rövidebb emelkedő van a Kisrétig. Tamás már szenved a vízhólyagoktól. Nekem is csíp a bal sarkam belső oldala. Nagy valószínûséggel nálam is hízik egy vízhólyag, de nem a járófelületen, ezért nem akadályoz a haladásban. Majd meglátjuk, hogy mire fut ki a dolog. Felkanyarodunk a Kisrétre. A szép faragott padnak pudvás kinézete van. Hiába, nem elég csak megcsinálni valamit, karban is kell tartani. Ezt is évente le kéne lakkozni, hogy ne rohadjon el. Tovább megyünk a szintbeli szakaszon. Megjelenik a rózsaszín zúzalékkő, de mára már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet a tavalyinál, mert a két keréknyomon már szilárdan be van taposva, és csak néha látunk középtájon elmozdítható köveket, vagy még ritkábban a szélre túrva kisebb halmokat. Így, nappal teljesen jól kikerülhetők, csak ritkán rolljuk a rockokat; majd visszafelé, éjszaka kell jobban odafigyelni. Ha addig nem szórnak ki friss réteget, akkor a Kinizsire csak jobb lehet a szitu. Persze más szakaszon még akármit is kitalálhatnak. Állandó, alattomos emelkedővel megyünk fel a dózerútra, és azon is továbbemelkedünk. Tamás észrevette a szintmetszeten, hogy megint el fogjuk érni azt a magasságot, mint mikor a Somlyó-várnál voltunk. Érdekes, erre nem is gondoltam. Jóval előttünk halad egy túratárs. Mutatom a többieknek, hogy az a marker figura. Ahol eltûnik, ott lesz a balos letérő a lejtőjével, és a kellemes, kő nélküli talajával. Ha nem tûnik el záros határidőn belül, akkor nem vette észre, hogy le kell menni, vagy nem akarta észrevenni. Jól van, eltûnt. Akkor nekünk is csak kevés van a folytonos emelkedőből. Nini szembe jön az első futó, aki már "hazafelé" tart. Fû! Mi még csak most közelítünk a féltávhoz. "Hajrá!" Na, akkor borítsunk le balra. Most jól siethető a nem sáros, de nem is száraz lejtő. Jobbról bejön a [P-], de az Arany-lyuki kereszteződésnél el is hagy, mert mi a pados, asztalos pihenő után derékszögbe jobbra fordulunk, megtartva a [S-] jelzést. Hát, ami szintet elvesztettünk az iménti lejtőn, azt most szép lassan vissza kell nyernünk. Türelmesen, egyenletes sebességgel nyomjuk magunkat fölfelé. Lesem az út baloldalán látható fiatalost, mert ha az "normál" erdőbe megy át, akkor már közel a visszatérés a dózerútra. Igen ám, de ez a fiatalos már elég régen fiatalos, és alig lehet megkülönböztetni az öregestől. Ennek ellenére visszatalálunk a kedvenc köves utunkra. Már nagyon alacsonyan jár a Nap. Mondhatni bukóban van. Egyre kevesebb a remény arra, hogy lámpa nélkül ereszkedhetünk le a kálváriás szurdokba. Hosszú egyenes után, már lejtmenetben jönnek a könyökök, amelyek túlsó ágán láthatnánk az előttünk járókat, ha lennének ilyenek. Meg vagyunk ijedve, hogy esetleg késésben vagyunk, de az óra mégsem ezt mutatja. Magunkhoz képest igen jók vagyunk. Lehet, hogy a nagy túraválaszték sokakat más tájakra csábított, ezért kevés a túrázó. Itt is alaposan kicsupálták az erdőt, akadálytalanul fellátni a Baji vadászházhoz, a K100 régebbi ellenőrzőpontjához. Nemsokára örülünk, mert távolabb egy kis csoportosulást látunk. Bizony régen jöttünk el az utolsó ellenőrzőpontról.

8. ellenőrzőpont: Pusztatemplom. Nagy-Szilitsán János és Korcsmáros Sándorné adják a pontőrszolgálatot, a jó hangulatot és a sósmogyorót. Ja, és Tamásnak egy kést a vízhólyagmûtétjéhez. Most jövök rá, ahogy rágcsálom a mogyorót, hogy mennyire kívántam már a sós ízt. Ez most nagyon jól jött. Nyakunkba akasztjuk a fejlámpát, és megbeszéljük Tamással, hogy a moziban bevárjuk egymást. Ereszkedni kezdünk, és a végsőkig megpróbálunk kitartani lámpagyújtás nélkül. A stációkhoz érve egy-két vizes, sáros átfolyásba még belelépünk, de még mielőtt a veszélyes szurdok mellé érnénk beüzemeljük a fejlámpákat. Keskeny töltéssé szûkül az út a szakadék mentén; néhol lepottyanás ellen ölelgetni kell a fákat. A köves, sziklás résznél előre engedek egy csoportot, hogy ne kelljen zavartatni magam az ereszkedésnél. Amíg elhaladnak mögöttem, addig megerősítem a [S-] jelzést. Amikor egyenesbe kerülök az örökmécsesnél, nem hányom magamra a kereszteket, csak simán örvendezek, hogy nem fájdult meg a térdem. Szőlős mellett meredeken ereszkedünk. Laca, Vera osztálytársa már egy kicsit furcsán jár, de bámulatosan tartja a tempót. Krisztina kikerült a látókörünkből, de Ő már lazíthat, mert csak a "levezető" tókört kell teljesítenie. A Bajra tartó hosszú, egyenes aszfalton csattogva nyugodtan felnézhetünk az égre a pofáraesés veszélye nélkül. A kerek Hold segít világítani, a full csillagos égbolton kirí fényével az Esthajnalcsillag. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz éjszaka, és ha még a szél is eláll, akkor az időjárás nem lesz akadálya semminek. A sarkon, ahol a templom felé fordulunk, a közösségi házban szolid "ereszd el a hajamat" hangulat van. »... be kellett a, be kellett a rácsos kapúút RIG-LIZ-NI!« Odabent már mindenki boldog, pörög a folk-rock. Mi pedig végigmegyünk az akácos út helyett a borzasztó hosszú Tatára vezető flaszteros úton. De nem egyvégtében, mert én már vályogot köpök. Bemegyünk az Iszkiris törzshelyemre a baji Nemzeti Dohányboltba. Kóla. Ilyenkor csak ez jöhet számításba. A bolt előtt, a még mindig repedt bárszéken áttöltögetek a kisebb flakonomba, meg magamat is feltöltögetem kólával. A többiek hamarabb végeztek, mondom is nekik, hogy én még vacakolok itt egy percig, de ők csak menjenek, mert mióta lement a Nap, már állat hûvös van, és mozgás nélkül hamar lemerevedik az ember. Mire elpakolom a maradék kólát már reszketek és vacognak a fogaim. Nekilendülök a vasúti átjáró felé vezető útnak, de csak sokára nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Egyre többen jönnek szembe. Varga Zsolttal az átkelő korlátlabirintusában találkozok. Valamivel előbb indult, mint mi, de még így is kiváló időben van. Meg is dicsérem, hogy olyan, mint az olajozott villám. Az Olimpiai edzőtábor felé haladva sokan hajráznak a szembejövők. Megköszönöm, de még messze a hajrá, legalábbis nagyon remélem. A sarkon jobbra fordulok az 1-es út utcájába, és hamarosan a mozi elé érek. Benyitok. Tamás már itt van, biztos a Nemzetibeli vásárlás alatt előzött meg.

9. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi. Nagy a tumultus. Az ajtóig ér a jegyet váltani akaró fiatalok sora. Közvetlen a sor mellett van a pontőrség asztala, Nagy Jani és a Strack család az őrök. Éppen felszabadul mellettük egy fotel, és én felszabadultan huppanok bele. Sajnos nem tudom figyelembe venni azt, hogy egy mozi zsúfolt előcsarnokában vagyunk, ledobom a cipőmet, zoknimat, előveszem a popsikrémet, lábkenést alkalmazok. Hoppá! A kis flekk leukoplaszt alatt egy szép nagy vízhólyag nőtt a sarkam belső oldalán. Gyengébb idegzetû mozilátogatók forduljanak el! Kis hegyes bicska elővesz, vízhólyag egy döféssel felszúr. Zokni, cipő felvesz. - Mehetünk? - kérdezi Vera, és az ellátmány pereccel a kezében megindul a kijárat felé. Én is kikérem a járandóságomat, és mosolygok magamon, mert a reggeli elképzelésemmel ellentétben mégis csak trappban kell elfogyasztanom a jutalomperecemet. Kivágódunk az ajtón, és lemegyünk a tó partjára. A közvilágított parknál kezdünk bele a tó megkerülésébe, órajárással ellenkező irányban, ahogy kell. Csak ketten megyünk együtt, mert Laca nem várta meg, amíg mi szervizelünk a moziban (neki már a tókör a finis), Tamás egyre jobban lemaradozik, Krisztina meg már jóval korábban eltûnt. A sétányon alig lézengenek a teljesítménytúrázókon kívül. Kétségtelen, hogy romantikázáshoz már túlságosan lehûlt a levegő. A vár és a lovarda gyönyörûen ki van világítva, akinek jó gépe van, az izgalmas éjszakai felvételeket készíthet, bár manapság már egy telefonból is csodákat lehet kicsikarni. A vár után már csak a saját világításunkra hagyatkozhatunk. A sétány flaszterje után döngölt padlón megyünk tovább, nincsenek tereptárgyak, bele lehet húzni. Persze figyelek az orrom elé, nehogy rálépjek egy békára és elcsússzak rajta, de most még a békák sem romantikáznak a hidegben, valószínûleg - sokak örömére - még el vannak vermelve. Pontosan a Lovarda alatti részen meglátjuk a kiakasztott bóját a szúróbélyegzővel.

10. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Lovarda. Feltûnően alacsony a tó vízállása. Lehet, hogy a hosszúra nyúló tél miatt csak mostanában kezdték el feltölteni. Felmerül az örökzöld téma, hogy így éjszaka undormány ez a tókerülés. Aki a 45-ön gyalogol, vagy a két hosszabb táv valamelyikén kocog, az nappal ér ide, annak szép lehet, de nekünk még az útvonalnyújtás nélkül sem lett volna esélyünk világosban ideérni. Nem baj. Így, társalogva jobban megy az idő, mintha egyedül kéne caplatni a kihalt tóparton. Eltávolodunk a parttól, és mintha már finoman kanyarodnánk visszafelé. Átmegyünk egy kis hídon, de ez még nem az igazi, a frankóra majd hivatalos tábla is felhívja a figyelmet.

11. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Által-ér hídja. Azzal a boldog tudattal szúrjuk át az itinert, hogy a tókerülés felén már túlvagyunk, és amikor visszavezet az út a tó partjára, akkor a távoli fények is kellemes vonzást gyakorolnak ránk. A megint flaszteresedő sétányon Vera túraismerőseit érjük utol. Nem sietnek, mert a 65-ön vannak, mindjárt végeznek. Egyikük kiszámította, hogy a 65 inkább 70 lett, és a vasútállomásra menéssel együtt 72 km-t fognak ma gyalogolni. Nekünk korai még matekolni, inkább megyünk tovább a szitilájt felé. Vera megpendíti, hogy nem kéne leülni a moziban, mert amúgy is nehéz nekiindulni a visszafelé vezető városi szakasznak, és ha megpihenünk a melegben, akkor leülepedünk, mint az iszap. Ebben egyetértek vele, de nem mondom meg neki, hogy különben sem állt szándékomban mozizni.

12. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi (másodszor). Most sokkal kevesebben vannak a társalgóban, mint a tókör előtt. A fotelokban pihen - többek között - a körözéssel már szintén végzett Gál Edit és Ruttkai Diána. Edit a lendületünket látva megkérdezi, hogy: "Le se' ültök?" Elmondom neki a Verával egyetértésben hozott döntésünket.

Kifelé menet Feith Andrással futok össze, Ő még csak most fog tókörözni. Brrr! Nem látom vele a két lányt, akikkel indult, de nincs idő érdeklődni, már "robogunk" is tovább. Laca várt ránk a moziban, velünk tart a vasútállomás felé, de aztán inkább elbúcsúzik, mert Ő már végzett a túrával, és nem kell loholnia a vonathoz. Amikor átmegyünk az 1-es út zebráján, hogy visszatérjünk a Baj felé vezető útra, Krisztina kiabál és integet az éppen elhagyott oldalról. Széles mosollyal tart a cél felé. Valahogy a kelleténél előbb ugorhatott ki a tókörből. Pityeg egy SMS; Tamás írja, hogy számos vízhólyagja és kidörzsölése miatt elkérte az idáig járó díjazást, és további jó utat kíván nekünk. A csapatból ketten maradtunk, hogy összeszorított fogaink között átvigyük a Gerecsén a kitartást. De még mielőtt elragadna a hév meg a pátosz, a Jóbarátok címû kocsma előtti buszmegállóban kérek Verától egyetlen percet ami alatt fogyaszthatunk a még megmaradt kólámból. Kell a kox a visszamászáshoz, és nem utolsó szempont, hogy kevesebbet kell majd háton felvinni. A szőlők felé vezető, hosszú, egyenes úton az égre tekintve már nem látszanak a csillagok. Befellegzett, de legalább nem fúj a szél. Nekigyürkőzünk az emelkedésnek, egyelőre csak a házak között. Kevésbé visel meg, mint ahogy számítottam rá. A sok síkmenet után, kis túlzással jólesik az emelkedő, még ha fárasztóbb is. Az örökmécses után, a szurdokban sikerül egyenletes tempóval egyre feljebb taposni magunkat. A stációkat nem számolom, mert úgyis elvéteném. A sziklás rész után megint itt a sáros, átfolyásos, aztán már nem kell sok, hogy meglássunk egy magasabban fekvő, fénylő foltot, ahova két kanyarral nekünk is fel kell jutnunk.

13. ellenőrzőpont: Pusztatemplom (másodszor). Egy pillanatra lefagy a rendszer, mert hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jobbra menjek egy üres padhoz cipőfûzőt húzni, vagy leüljek a pontőrséggel szemben kólát inni. Egy hosszúnak tûnő zavart pillanat után rájövök, hogy nyugiban, egymás után is végre lehet hajtani az elgondoltakat, és a padhoz lépek cipőfûzőt kötni, aztán a pontőri asztalhoz megyek, hogy igyak egy kortyot a maradék kólámból, de nem tudom, hogy hova tettem a hátizsákomat. Amikor már majdnem pánikba esek, akkor észreveszem, hogy a hátamon van. Úgy tûnik, hogy egy kissé már nyûgös vagyok, és tényleg csak egy fél percre, de le kell ülnöm, hogy agyilag össze tudjam szedni magam. Huh! Egy mély levegővétel után elköszönünk Bubuéktól, és már mehetünk is tovább. Érdekes, de most mintha felszabadultnak érezném magam. Már nincs rajtam döntési kényszer, nincs az az ördögi csáberő, amit a tatai hazavonatozási lehetőség jelentett. Most már minden elrendeltetett, nincs mód a kiszállásra, csakis a könyörtelen előrehaladás módszerét alkalmazhatjuk. - - - Sajnos nem tudunk megvilágítani minden négyzetcentimétert, és néha rálépünk egy-egy guruló kőre, de ez olyan ritka, hogy nem vált ki belőlünk anyázást, mint a tavalyi túrán. Már valahol itt kell jönnie a jobbos letérésnek, de annyi fát irtottak ki a környéken, hogy főleg így sötétben alig ismerem ki magam, és több olyan kereszteződésbe bevilágítok, ami még nem az igazi. A frankónál aztán letérünk és tempósan trappolunk lefelé. A lejtő vége felé eltûnnek a [S-] jelek. Az nem lehet, hogy egy eltévedhetetlen szakaszon tévedjünk el. Egy kicsit előbbre megyek és látom, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a jelzett út. Aha, most már képbe' vagyok: Úgy két évvel ezelőtt az útra dőlt egy hatalmas, kiszáradt, kéreg nélküli fa. Akkor kialakult egy nagyon rövid, pár méteres elkerülő út. A fát már régen elszállították, de, a kis út megmaradt, és mi erre tévedtünk rá. Senki sem fog reklamálni, ha nem megyünk vissza derékszögelni. Visszakapaszkodás a dózerútra, és rongyolás lefelé a Kisrétre, majd a könyök után Koldusszállás felé. Útközben elhúz mellettünk Dia és Edit. - Jól jöttetek lányok - szólok utánuk, és tényleg kapkodhatták a piskótáikat, mert mi sem lazsáltunk. Itt van mindjárt az Y elágazás, Innen már végig [K-] a jelzésünk. A vadászház terasza előtt néhány túrázó csendben szöszmötöl valamivel. Csak rájuk nézünk, de nem köszönünk, hogy ne zavarjuk meg a háziak nyugalmát. Az aszfaltos szakasz után ismét a sarki pihenőhöz érünk, és mielőtt derékszögben balra ráfordulnánk az emelkedőre, megisszuk a kólát, amit még a nemzeti előtt töltöttem át a kis flakonomba, hogy legyen tartalékom. Legközelebb már csak a tornyói ponton tudunk frissíteni. Emelkedünk, süllyedünk, a Tarjáni-Malom-patak hídján átmegyünk. Amelyikünk éppen elöl megy az fokozottan figyeli a jelzést, mert sok a kanyar, az elágazás. A szintben haladó avaros úton közeledünk az éjszaka is szakadatlanul dübörgő autópálya felé, majd a közvetlen közeléből távolodunk tőle a nagy szántóföld szélén. Nemsokára ki kell másznunk ebből a lavórból, hogy keresztezhessük a Tarján felé vezető mûutat, de ehhez több hullámban érkező emelkedőket kell leküzdeni. Amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, akkor jön a legmeredekebb emelkedő, amit csak teljesen bedőlve, és araszolva tudsz leküzdeni. A fricska az, hogy az úttestre végül egy lejtőn szaladva jutsz le. Forgalom itt nuku, rögtön át lehet menni a túloldalra, hogy egy kevésbé meredek, de elnyújtott emelkedőn törekedjünk a tornyói mûút felé. Hátulról erős reflektoros támogatást kapunk. Nini! Megint Dia és Edit. - Már azt hittem, hogy nagyban kortyoljátok a géplevest a ponton - szólok utánuk. Lassan, de felérünk a vágyott mûútra. Nyakamba veszem a botjaimat és T alakban rájuk támaszkodok, hogy menet közben nyújtsam a gerincemet. Lassan fényfolt bontakozik ki a távolban.

14. ellenőrzőpont: Tornyópuszta (másodszor) Pávó Balázs és Károly Viki váltották le HotDogMan konyháját, és üdvözölnek minket szívélyesen. Orcátlanul a nagy poharamat nyújtom Vikinek a nagyobb adag leves reményében. Sok más finomság is van az asztalon, de én most mindennél többre értékelem azt, hogy sós, meleg leves kerül a gyomromba. Kedvenc hajcsárom Vera sürgetésére heves fújkálással válaszolok, mert nem akarom leégetni a nyelvemet. Végül a 0 C°-nál alig magasabb hőmérsékletû levegőben hamar fogyaszthatóvá tudom hûteni a levest, és két perc múlva már köszönhetjük is az életelixírt, meg a szíveslátást Vikiéknek. Keserves nyögés kíséretében állok fel a padról, mire Vera hanyagul odaveti, hogy "öreg járgány szivatóval indul". - Ám legyen Veronika, nem vagyok semmi jónak az elrontója -, azon nyomban belekapok a közkedvelt Szivatódalba:

» Nyomom a gázpedált, ez régen mindig bevált, nyomom a gázpedált. / Lejárt a mûszakim, tudom, hogy nem hiszed el, lejárt a mûszakim. / Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (A sorok között a fúvós szekciót acapella imitálom.)

Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (Aztán fortissimo.)

ÖREGLYÁNY MÁR SZIVATÓVAL INDUL. (Refrén) «

Na, innentől aztán elszabadul a kultúra. Vera elővezeti a Tíz Kicsi Rénszarvast a Kerozintól, amiről én a Nelly az Elefántra asszociálok, amit már együtt próbálunk feltámasztani. Aztán nem tudom milyen apropóból, de a Balatoni Nyár múlik el a KFT számát felidézve. Minden esetre ennyi kilométer után már jogunk van az éneklés által előcsalható rejtélyes energiák felszabadításához. Igen, a hosszú aszfaltkígyó is talán összébbzsugorodik kissé. Nem kell balra tekintgetni, mert idefelé megfigyeltem, hogy egy pár méteres emelkedővel kezdődik a töredezett mûút, ennek megfelelően most egy rövid lejtő fogja felhívni a figyelmet a balos letérőre. Ahogy bekanyarodunk máris látszik a táblakarácsonyfa, ami jobbra irányít a Somlyó-vár felé. A nemrég tankolt üzemanyag segítségével hosszan felkaptatunk, majd a bukkanó után leszaladunk a házikó rétjére.

15. ellenőrzőpont: Kulcsosház (másodszor). A szúróbélyegzővel megadjuk a kegyelemdöfést az itinerjeinknek. - Te, figye' má'! Mik ezek a száguldó részecskék itt a lámpáink előtt? Dér hullik a fákról, vagy a párás levegőből a hideg miatt kiváló mikrocseppek? Nem tudjuk. Ha ez a jelenség ilyen szinten marad, akkor nem is érdekes, de húzzunk innen szaporán, minél előbb jutunk le a hegyről annál jobb. Az idegesítő jelenség és a nemzetközi helyzet természetesen nem marad meg a kezdeti szinten, hanem fokozódik. Hamarabb kiderül, mint ahogy azt gondoltuk volna, hogy bizony esik a hó. Aprócska pelyhekben, de havazik. Ez a büntetés az útközben megeresztett nyavalygásainkra. Most aztán tényleg lesz miért jajkenolni. Alig lehet látni valamit a lámpa előtt elszáguldó, vakító pelyheken kívül, és a talaj is egyre nedvesebb, csúszósabb lesz, a jelzések figyelése is nehézkessé válik. Egy elágazásban rossz felé megyünk pár tízmétert, mert pont a szükséges helyen nincs jelzés. A nagy traktordúlta, többágú kereszteződésben pedig percekig keressük, hogy merre tovább, de aztán rájövök, hogy mindig arra kell menni, amerre a legmélyebb a sár. Megváltás amikor kijutunk a kanyarodó dózerútra. Itt már oly szaporán hull a hó, hogy muszáj elővennem a kapucnis mûanyag dzsekimet (szerencse, hogy mégis elhoztam), mert már a nyakamba folyik a hólé. - Nem baj, lent már nem fog esni a hó - bíztatom Verát és egyúttal magamat is. A lejtők gyakran lelassítanak minket a csúszósságukkal. A legmeredekebben csak oldalazva, centiről centire tudunk lejutni, mert persze mind közül ez a legagyagosabb. Odalent, a kis ér átkelésénél már tényleg nem esik a hó, hanem szakad az eső. Mindketten azt ismételgetjük, hogy: "De hát erről nem volt szó". Bárcsak az ugatós kutyás tanyánál járnánk már, mert akkor mögöttünk lenne ez a mocsaras erdei útvesztő. Valahogy kikeveredünk egy kerítés mellé, ahol az út mellet hirtelen meggyullad egy egész lámpasor, mintha egy kifutópályán lennénk. Milyen rendesek, hogy csak most, csak nekünk bekapcsolták a díszkivilágítást. Amikor nagy nehezen a tanyához érünk, akkor a kutyák még vérszomjasabban ugatnak, mint idefelé. Rá is játszok egy kicsit, közel megyek a kerítéshez, és lassan vonulok el előtte. Nem felejtünk el balra kanyarodni. (A régi útvonalon egyenesen mentünk hajdanában. Lehet, hogy már nem is tudnánk arrafelé kijutni a mûútra.) A fasor és az ipartelep után, Nagyegyháza lakott részéhez érve a közvilágítás jóvoltából el lehet oltani a sajátunkat. Valójában már hajnalodni kéne, csak a vastag felhőtakaró miatt nem látni a pirkadatot. A falu kakasa e nélkül is időben fel tudott kelni, és most tekintet nélkül a vasárnapra kukorékolásával ébresztőt fúj. Nem tudom a többi madár minek örül annyira ezen az ólmos hajnalon, de vidám csicsergés kíséri nehéz lépteinket. Hátrahajtom fejem, kitátom a szám, és az eső elvégzi a reggeli fogmosást. Jaj de jó, hogy ennek a végtelen utcának a végére értünk már. Nem vágunk át a vizes füvön, hanem a járdán kanyarodunk a buszmegálló bódéja elé. Szemben van a sikátor, ami az alagúthoz visz; a csőben kötelező jelleggel ordítunk egy vérszegényet, miközben átmegyünk az M1 alatt. Utolsó, de hosszú rugaszkodás: nekivágunk másodszor a Hajagosnak. Először hiper meredek emelkedő, aztán emelkedőjelleg hullámvasúttal színesítve, de most már minden mindegy, az "ezt már behúzzuk" érzés és a hajnal emeli véráramunkban az endorfin szintet. Most nem esik semmilyen halmazállapotú csapadék, de az avart friss hólepel takarja. Mielőtt a meredek lejtőhöz érnénk megint utolér az üldözőboly, vagy inkább az üldözőgörlök csapata: Dia és Edit. A csúszós lejtőn óvakodva ereszkedünk. Edit a térdét fájlalja. Sajnálom, de örülök, hogy ezúttal az enyém nem fáj. Dia elmondja, hogy Őket is hátráltatta a hóesés, a rossz látási viszonyok miatt elkavartak. A régi [K-] elágazásához érve, ami csak pár méterre van a falutól majdnem sikerül dobnom egy búcsúhátast a sárban. Durva lett volna a célszalag előtt térdszalag-húzódást kapni. Szólok Verának, hogy szépen, méltóságteljesen menjen fel a vasúti felüljáróra. Összevont szemöldökkel néz, de aztán mindketten egyenletesen, nyögés nélkül nyomjuk le a lépcsőfokokat. A kultúr előtt Vera az autójához megy, hogy behozza a nyoszolyáját, mert nem akar álmosan, kimerülten száz kilométereket vezetni. Megkérdezem, hogy nem bánja-e, ha én addig kicsekkolok. Nem bánja. Lenyomom a kilincset és egyúttal az órámra nézek. 6:30. Ugyanannyi, mint mikor elindultunk. Egy napra megállt az idő...

Ottorino

KEDVES KITÖRÉS 60-at TELJESÍTŐ TÚRATÁRSAIM!

Ti milyen kűrt adtatok elő 2017.02.11-ről 12-re virradó éjszaka?

A Nagy Budapesti Aszfalt Country lakói el se hiszik, hogy milyen zord arcát mutatja napjainkban a közkedvelt kirándulóparadicsom, a Budai-hegyek. Korcsolyapálya? Az smafu. De lejtős korcsolyapálya, na, az már igen mókás tud lenni, de menjünk csak sorjában.

A várbéli rajtba - ahogy szoktam - a Bécsi Kapun keresztül mentem fel. A kapu tetején levő mellvédről fiatalok ordítottak bele egy bömbibe. Különösen egy kislány vékony hangja volt igen seggbosszantó, aki azt skandálta a kapun át érkező túrázóknak, hogy: "Nácik haza!", "Náci bohócok." Első gondolatom az volt, hogy a bohócok szakszervezetének (ha létezik ilyen) kéne protestálni a felszólalás ellen, de aztán arra jutottam, hogy inkább az ordítozók történelemtanárának kellene bevésni egy nagy 1-est. Végül rájöttem, hogy erre nincs jó válasz, ez a "Maaargit! Nóóórmális?" kategóriájába tartozik. Szép dolog a szólásszabadság, de azért az arcpirító, hogy egyik oldalról büntetlenül lehet égbekiáltó faszságokat kiabálni, a másik oldalon egy nyelvbotlásért rásütik a megszólalóra, hogy nem polkorrekt.

Hagyjuk is ezeket a hülyeségeket, és menjünk fel a Budai-hegyekbe. Az első mozzanatként a várból lementünk a (csak azért is) Moszkva tér szélére, majd a Városmajoron- és a Diós-árokon keresztül feltolózkodtunk a Sváb-hegyre, onnan pedig a Széchenyi gloriett érintésével a Széchenyi-hegyre. Idáig tiszta sor; villanegyed utcáin haladtunk csontszáraz aszfalton. A Normafától a Csacsi-rétre még le lehetett menni a letaposott hó mellett haladva, irinyó-pirinyó megcsúszásokkal. Innen azonban már egyre gyakrabban ültek seggre előttem azok, akik nem vették észre az alattomos, sötét színű felfagyásokat. Na jó, hát nem fogom súlyban hozni a csúszásgátlóimat, félreállok, és cipőimre húzom őket. Az igazi buli ("ahogy az má szok lenni") a János-hegyről lefelé tört ki. Ahogy az elején említettem, lejtős tükörjég. Az előrelátók megadóan fenékre ereszkedtek, és gatyaféken csúsztak le a műút szerpentinjére. (Szerencsére nem volt forgalom.) Nagyképűségnek tűnhetett, amint biztos léptekkel csattogtam el mellettük. A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre felmenet az hagyján. Megint csak a lejövetel szolgált hasonló (el)eseményekkel, mint az imént. Ilyen sok németet még nem láttam Kitörés túrán, pedig ez volt nekem a hatodik. Csoportosan haladtak, folyamatosan beszéltek, amikor elestek, ordítoztak. Mondjuk ez nem meglepő. Legtöbbjük nagyon szépen fel volt öltözve; egyenruha, rohambili, mindenféle katonai aszeszoár, egyvalami nem volt rajtuk: csúszásgátló. Sokuknak több Kitöréses felvarró, kitűző volt elhelyezve a felszerelésén, úgyhogy tudniuk kellett volna, hogy a Budai-hegyek ilyentájt nem viccel. A Virágos-nyeregben felállított fasírtos-teás etetőpont utáni, a Kötők padja felé tartó szakasz felülmúlt minden eddigit. Aki járt már arra, az tudja, hogy keskeny, egyemberes ösvényen kell haladni, ami oldalra lejtős. Nyáron ez kellemetlen, mert hosszan, nagyon hosszan kell egy irányba hajlított bokával menni rajta. Most azonban, letaposott havas, aláfagyásos állapotában, mit mondjak, több, mint kellemetlen. Az "pöti malőr"-nek számított, ha valaki leseggelt; sokszor csak a szegélyező fák, vagy a régi, rozsdás kerítés fogta meg a hegyoldalon lecsúszó embereket. Itt aztán csigalassúsággal lehetett haladni, csak akkor nyílt alkalom az előrejutásra, ha valaki kidőlt előled. (Kihalásos alapon.) Ekkor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Pedig DE! Valahogy levergődtünk (vergődtek) az Alsó-Jegenye-völgyi ellenőrzőpontra, majd megindultunk a solymári benzinkút irányába, a kanyargós Paprikás-patak mentén. Ez egy párás, naptól takart terület, azaz tükörjég. A gátlótalan emberek fele egyből a patakmederbe csúszott, szerencsésebbek lábukkal, vagy kezükkel el tudtak kapni egy-egy fát. A fifikásabbak a hegyoldalban próbálták kikerülni a jegesebb részeket, ezek onnan csúsztak le, és a jégről képtelenek voltak két lábra kecmeregni segítség nélkül. ("Vergődünk, mint néger a jégen. Adj egy téglát! [Voga-Turnovszky]) Magam egy németet vonszoltam el egy fához, ahol éppen ideje volt, hogy a saját lábára álljon. A benzinkút előtti buszmegállóban szép számmal álltak azok a túrázók, akiknek tele lett az összes hócipője. Az előzőekhez képest tényleg nem volt nagy vasziszdasz felmászni a Zsíros-hegyi Muflon itatóhoz, onnan pedig a Nagyszénásra. A Fehér útig foltokban volt még hó, de azt csúszásgátló nélkül meg lehetett oldani. Hihetetlen, de a Malom-földeken már nyoma sem volt jégnek, hónak. A perbáli teázás után a Nyakas-tetőt kellett meghódítani, amit a kőkeményre fagyott, az út teljes szélességét elfoglaló, bokaficamító traktornyomok akadályoztak. A Kakukk-hegy felé már az egyre nagyobbra fúvódó Hold alatt, a felkelő Nap vörös sugaraival simogatott úton mentünk. Meglepetésemre a Kakukk-hegy sem rejtett csúszós ösvényeket, tehát szó szerint le lehetett sétálni Szomorra, a sportcsarnokba. A jutalomfalat elfogyasztása után irány a buszmegálló. Nem sejtettük, hogy itt következik a szívatások betetőzése. A túra itinerében feltüntetett kettő darab mentesítő járat légiesült. Több, mint két és fél órán át fagytunk megfele a megálló várójában, amit néhányan találóan szopóbódénak neveztek. Nem mertünk elmozdulni a megállóból, mert hátha éppen akkor jön egy busz. Végül megjött a menetrend szerinti járat, de a felgyülemlett tömeg nem fért föl rá. A sofőr telefonált egyet és tíz percen belül jött egy busz Zsámbékról. Sok dolog van nálunk, ami nem pénz kérdése, hanem a határtalan nemtörődömségé. Mindegy, nem hagytuk csorbítani afeletti örömünket, hogy sikeresen KITÖRTÜNK, ugyanakkor nem tört ki semmink. A buszon a Moszkva tér felé utazva a kimerült srácok jámboran bólingattak.

Ottorino

 

A TAVALYI ISZINIK ÓTA KÉSZÜLTEM ARRA, HOGY A 2016. NOVEMBER 12-ei SZOMBATON AZ ÖTÖDIK TELJESÍTÉS UTÁN JÁRÓ ÉREMÉRT RAGADJAK VÁNDORBOTOT

Már hajnalok hajnalán fenn voltam, hogy időben kimehessek a Délibe, a 06:20-as vonathoz. A párkányon eső dobolt. A négy órai hírek országos esőt, magasabb helyekre havas esőt, havazást, erős szelet, széllökéseket mondott. Az egész ország területére figyelmeztetést adtak ki a várható nagy mennyiségű, különböző halmazállapotú csapadékot hozó mediterrán front érkezése miatt. Szomorúan dőltem vissza a vackomra. Mondják inkább azt, hogy papírkutya vagyok, de nem fogom szarrá ázatni magam, és nem fogom hagyni, hogy keresztülfújjon rajtam a szél, miközben a sarat dagasztom!

   Egész álló nap szakadt az eső. Már-már a NIK 40 éjszakairól is lemondtam, ám este 8 felé, Pest fölött hirtelen elzárták az égi csapokat. Nyomban felhívtam Asciimo-t, hogy elfogadják-e a nevezésem, ha 22 óra után pár perccel érkezek meg Dorogra. Igenlő válaszára menten beleugrottam a cipőmbe, és az Árpád-hídi parasztelosztóhoz siettem, ahonnan 21:00-kor indult a non túrázókkal és személyemmel zsúfolásig megtelt busz. (Nem hittem volna, hogy szombaton késő este ilyen sokan közlekednek távolsági buszilag.) Annyian szálltak le, s fel az egyes megállókban, hogy több, mint 10 perc késéssel és tövig rágott körmökkel érkeztem Dorogra. A tranzit- és rajtoltató kocsmában minden túrázó, aki ismert, azzal cikizett, hogy csak a 40-et csinálom, ugyanakkor elárulták, hogy Mogyorósbányán söpörni lehetett a buliból kiszálló agyagkatonákat.

   Az esővel szerencsém volt, mert már mind lent volt a földön, az esőkabátom a túra közben végig benn lapulhatott a hátizsákomban.

   Kesztölcön csupán kétszer tévedtem el az ugatástól hangos házak között. A Kétágú-hegyre való felmászás közben találtam egy hátizsákvédőt. Felkiabáltam az előttem járónak, hogy leesett az óvszere, de ő visszakiabált, hogy nem az övé, ezért összetekertem, és elraktam. (Célban leadva.) Utána, a fennsíkon, amikor végre lélegzethez jutottam, mobilom SMS érkezését jelezte. Egy szolgáltató cég üdvözölt a hálózatán. Miközben néztem, hogy ki az, és mit akar, belegangoltam egy bokáig érő sármedencébe, ami azon a tájon nem volt ritkaság. Erre heves anyázással reagáltam, elátkoztam a Teleicuka cég összes munkatársát, valamint a le- és felmenőiket hetedíziglen. Ettől azonban a diszkomfort érzésem nem szűnt meg. Hihetetlen, de a Pilis-nyereg felé tartva azt tapasztaltam, hogy a tavasszal még gondot okozó öklömnyi kövekből álló szórat már besüppedt a sárba. Félő, hogy jövő tavasszal ismét szórni fognak. A nyeregből való kikászálódás után is, több helyen, alig kikerülhető, traktor által felgyúrt híg sarak lassították a haladást. A Pilis oldalában hullámzó, hosszadalmas úton már apró pelyhekben szállingózott a hó. Kidőlt fatörzseken, ágakon szépen meg is maradt. A sűrű ködfelhőben nehéz volt kicselezni a több, mint gyakran elém kerülő dágványokat. A szerpentinen ködnek már nyoma sem volt, a metsző, hideg szél mindet elfújta, és ha nem kapaszkodok erősen a botjaimba, akkor vitt volna engem is. A Szántói nyereg etetőpontján nem volt emelkedett a hangulat; a pontőrök tűz mellett, csendben fagytak megfele a pavilonjukban. Egy körözöttes kenyér és egy pohár tea után dideregve indultam neki a maradék távnak, amire a ponton időző Nagy Jani azt mondta, hogy 18 km, pedig ezt igazán nem kellett volna számszerűsítenie. A Hosszú-hegy lankáját hamar kipipáltam, különösebb történés nem volt a Kevély-nyeregbe vezető agyagos emelkedőig, ott is csak annyi, hogy felfújtam a pofazacskómat, és a lehető legkevesebb csúszkálással próbáltam feltolni magam a pontra. A Nagy-Kevélyre fölfelé menet a sziklalépcsők jól jöttek, lefelé viszont óvatoskodtam a csúszós köveken. Lassan kivilágosodott. A békási flaszterlejtő után szégyenletesen frissen, fiatalosan, nulla zombizással értem be a célba. Az ott pihenő tagokhoz képest úgy éreztem magam, mintha öltöny, fehér ing, nyakkendő lenne az öltözékem, pedig én is ott voltam a szeren, még ha 60 kilométerrel rövidebben is. A zsűri asztalán ki volt terítve az ötödik ISZINIK 100-ért járó érmek sorozata, de természetesen én "csak" a NIK 40 első teljesítéséért kapott kitűzőt és oklevelet tehettem el. A sok feladó miatt megmaradt több kilométernyi virsli rövidítése után még elidőztem kicsit az iskolában, hogy gratulálhassak az érkező nap- és tegnap hőseinek, akik a barátságtalan körülmények ellenére is könyörtelenül végignyomatták az ISZINIKET. Megköszönve a rendezést, a HÉV-pótló buszhoz már ragyogó napsütésben mentünk ki.

Ottorino

Hé, teljesítménytúrázók! A 16.09.24-ei szép napos szombaton a Kakukk-hegyet jártátok szénné, vagy talán a Pilist gyalultátok szorgosan a Negyednyolcas túrán? Netán a közeli Őrvidéket szerencséltettétek?

Egy kezemen meg tudom számolni hány teljesítménytúrázóval találkoztam az Attila-védvonal emlék- és teljesítménytúra 44-en (, ami minimum 46 km azoknak, akik vonattal érkeztek a Dunakeszi rajtba). Elsöprő többségben voltak az ifjú- és régebben fiatal harcosok, a megemlékezni vágyók és érdeklődők.

A Fóti-Somlyóról lejőve, Mogyoródon, a cukiban találkoztam Gombival, aki éppen az ellátmány franciakrémesével végzett. Én is hamar benyeltem az enyémet, majd együtt indultunk a lepukkant Szent László kilátó felé. A tövében, a ponton egy pohár ásványvíz glutty, az almát már útközben rágcsáltuk el. Szokásommal ellentétben siettem, mert nem akartam sokat késni a késő délutánra szervezett gimnáziumi osztálytalálkozómról. Gombi a másnapi túrája miatt akart minél előbb célba érni, ezért jól jött, hogy (számomra) erőltetett tempót diktál. Sajnos egy nagyon forgalmas műút keresztezésénél megláttunk egy gyakorlóruhás csoportot, és hosszan követtük őket a műút szélén. Hiba volt. Amikor észrevettük, hogy a szalagkorlátot átlépve, egy áthatolhatatlan dzsindzsásba akarnak bemenni, inkább visszamentünk a keresztezési pontunkhoz. (Mínusz 20 perc) Addigra már rendőrök, vagy polgárőrök segítették a túrázók átkelését. - Az lenne a szép, ha még meg is büntetnének a műút menti kalandunkért - mondtam Gombinak. Innen egy kifejezetten szopatós dzsungelharc következett kék szalagok útmutatása mellett. Amikor ismét járható útra bukkantunk ki, megkezdtük a mezőny visszaelőzését. Nem kellett ezzel sokat bíbelődni, a következő pontról már egyedül indultunk tovább, mert mindenki inkább a fűben való ejtőzést választotta. A nyúlós úton Isaszeg felé csak arra ügyeltem, hogy lépést tudjak tartani. A kajasátornál csak két nagy pohár teát döntöttem magamba, a zsíros deszkát nem kívántam. Jó tempóban küzdöttük fel magunkat a katonasírokhoz, ahol az előzőleg elfogyasztott tea mellet kitűnően elfért egy nagy pohár ásványvíz és egy alma. Az Öreg-hegy utáni ellenőrzőponton ezúttal nem szemléltük meg a korabeli fegyvereket, hanem kimentettük magunkat az árokból, hogy továbbsiethessünk.

A Bajtemetés véget érni nem akaró, aszfaltos, alattomos emelkedője majdnem megfogott. Előzőleg többek mellett elmentünk és blamázs lett volna, ha pihenés közben visszaelőznek. Némelyek megálltak, és botjukba kapaszkodva derékszögben előredőltek. Na most már akkor sem állok meg, ha itt döglök meg - gondoltam magamban.

Ennyire rakétasilónak még nem örültem, mert nem sokkal távolabb volt az utolsó EP. Ásványvíz, és irány lefelé. A távolban már látszott Maglód. Ez volt a baj, mert még vagy 25 erdőrészletecskébe, lugasba mentünk be, de még mindig nem értük el a város szélét. Egy kis gödör átlépése után kezdett igazán csípni a vízhólyagom, de sebaj, ez semmiség ebben a műfajban. A hosszadalmas utcai szakaszt már hétrét görnyedve, szapora lépésekkel tettem meg, Gombi után loholva. Hiányzott az eltévedésre fecsérelt idő. A díjazás átvétele után maradt még szűk 10 percünk a <<le a kalappal>> gulyás elfogyasztására, hogy még időben jegyet tudjunk váltani a hamarosan érkező vonatra.

Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, mindennel meg voltunk elégedve.

Ottorino

KINIZSI SZÁZAS 2016 MÁJUS 28-29.

Táv: 100 km; Szintemelkedés: 2930 m; Szintidő: 24 óra

ESEMÉNY ELŐTT

Már az előző heti Vidróczki 45-ön - amire szinten tartás végett mentünk el -, sem volt rendben a bal térdem. Amikor egy bizonyos szögbe hajlítva a lábam, akartam fellépni egy sziklára, vagy bármire, akkor bejelzett. Nem volt ez egy nagy fájdalom, de idegesített, és nem lehetett tudni, hogy mikor kényszerít feladásra, a Kinizsi pedig közeledett. Hét elején elmentem gyógyászati segédeszközök boltjába. Dizányos guruló- és járókeretek voltak akcióba', de én egy térd alá biggyeszthető magnetikus pántot választottam potom hálomeze öccáötven forintért. Azt mondják, ez csak azért segít, mert bebeszéli magának az ember. Na most, baromira nem érdekel a hatásmechanizmusa, lényeg, hogy ne fájjon a térdem, vagy legalábbis ne akadályozzon a gyaloglásban. Csütörtökön - csak úgy mellesleg - ránéztem a TTT honlapra; bár ne tettem volna. Onnan linkelt a 11. Kinizsis tájékoztató, amely arról értesített, hogy szart sem ér a visszaigazolt rajtolási időintervallumom. A Fácsebukkon többoldalon át dúlt a paláver, hogy a regisztrációs szám-, vagy az igazolólapon szereplő rajtszámból levezethető képlet alapján rajtolhatunk-é. Mint kiderült, a rajtszám a mérvadó. Akiknek szóltam, hogy ez a helyzet, mindenki visszajelzett, hogy emiatt más idősávba került. Én is kettővel hátrébb soroltattam. Nyugalmat erőltettem magamra. Eddig általában olyan 7 óra körül indultam, de nem baj, megdumáltam magammal, hogy ez a fél óra hátrány úgyse b@szik egy öltést sem, legfeljebb néhány fokkal jobban felfűtik nekem a Katlant. Inkább foglalkoztam az előkészületekkel, bár a friss kaján kívül már nagyjából mindent összekészítettem.

ELŐJÁTÉK

Ötven perccel az ébresztő szignál megszólalása előtt ébredek. Rövid akklimatizálódás után felkelek. Bár már beneveztem, mégis korán ott akarok lenni az iskolánál, hogy tájékozódjak a harci helyzet felől. Bepakolok a hátizsákba. Kellemes, hogy a kilátásba helyezett szépidő miatt egy pár tartalék zoknin- egy nyaktakarós sapkán- és egy napszemüvegen kívül semmi ruhát nem kell berakni. Fű! Most nézem, hogy csupa trash food az, amit betárazok. Reggelire kakaó ásványvizes flakonban, két túrósbatyu és egy ízeslevél. (A kakaó nem szemét, mert én kavartam ki kakaóporból, termelői mézből és friss tejből.) Egy normál adag blokkolisz cilke lizzsel kettéosztva; az egyik adagot a rituálé szerint majd a Pilis-nyeregben eszem meg ebédre. Két magvas buci; az egyikben bolti rántott csirkemell-filé majonézzel, a másik üresen a kínai kaja mellé. Egy hat decis és egy dobozos energiaital. Egy zacskó hárombetűs nevű, omlós sóskeksz, három egyszerű műzliszelet, egy pici tasak méz, amit valamelyik ttúra ellátmányából spóroltam meg, egy szintén kis tasak gyümölcspüré, amit a 25. születésnapja alkalmából az a bolt adott, ahol vásárolni szoktam, egy rúd zsebkávé, egy csőben IsoSport- és magnézium pezsgőtabletták vegyesen. Nem táplálék, de ide sorolom a két tasak fájdalomcsili-port is.

Korai HÉV-ről szállok le Békásmegyeren. Mindenki rohan le az aluljáróba, jó pozíciót akarnak megcsípni az iskola előtt. Kiss Pisti barátomat üvöltöm ki a tömegből; együtt megyünk a gimnázium elé. Néhányan már támasztják a korlátot, én szokás szerint leülök a bejárat előtti fapadra, és komótosan kipakolom a reggelimet. Pisti nem ül le, mert rá még vár a nevezés odabent. Negyedhét után valamivel kinyitja valaki az ajtót, és a várakozók elkezdenek befelé tódulni. - Ne menj be Pisti, mert úgyis kizavarnak - mondom neki, de a tömeggel együtt ő is benyomul. Nem telik el fél perc, már jön is kifele a massza. - Mi az, már be is neveztél? - cukkolom egy kicsit. Ezt már évek óta minden alkalommal eljátsszák. (Én is beszoptam már.)

Gerstenbreinék érkeznek. Megkérdezem, hogy olvasták-e a 11. sz. tájékoztatót. Ők a nemtomhanyadik tájékoztató szerint elmentek a kért és jóváhagyott nevezési helyre, befizették a nevezési díjat, átvették a pecsételőlapjaikat, hazamentek, és mint aki jól végezte dógát megkönnyebbülten hátradőltek, teljesítettnek gondolva a túrán való induláshoz előírt feltételeket; nem lesték tovább a TTT kezdőoldalát, nem bújták a Fácsebukkot. István bemegy az iskolába érdeklődni. Nem lát a pipától, amikor kijön. Az egy időben átvett pecsételőlapjaikon szereplő rajtszámaik alapján három (!) időintervallum választja el őket egymástól. Melindáé a későbbi sáv, így ha együtt akarnak indulni (naná), akkor az utolsó rajtkockából startolhatnak.

Felfedezőútra megyek a Víziorgona utcába, ahol Vizi Tibor barátommal találkozok. Már most nagy a tömeg. Két, a tömegbe vesző pecaszékre kitett tábláról megtudjuk, hogy melyik a B sor, ahova állnunk kell. (Egészen véletlenül mi azonos idősávot kaptunk.) Később azt is megtudjuk, hogy mindegy A, vagy B sor, mert a kettő egybeolvad néhány méter után. Amint araszolunk az indító asztal felé, lassan ökölbe szorul a jobb lábfejem. Jól nézek ki, ha már az indítás előtt görcsöt kapok. Már hallani az indító csipogását, de aztán abbamarad, mert biztos elment az utolsó ember ebben az idősávban. Harminc percen túl van a sorban eddig eltöltött idő, és az órám szerint mindjárt itt a mi idősávunk, de a sor nem mozdul. Már most fáradt vagyok. Végre megint felhangzik a csipogás, és centiméterről, centiméterre ugyan, de egyre közelebb jutunk a rajthoz. Már az asztal előtt vagyunk, de az egyik srác lapjának sehogy sem csipog az olvasó. Simogatják a lap elejével, simogatják a hátuljával, pöcögtetik, recegtetik, de semmi. Egyszer csak hókusz-pókusz, abrakadabra, mégis felhangzik a vágyott csipogás. Most az enyém következik. Fogadni mernék, hogy ez sem akar csipogni, de szerencsére elvesztettem volna a fogadást, mert markáns hangon, sokkal hangosabban, mint bárkinek, égnek száll a már százszor hallott trilla. Tibinek is megszólal, MEGYŰŰŰNK! (07:34)

Hát, ennyi volt a túra érdekes része, a többi a szokásos, régmegunt nóta. Mindenkinek gratulálok, szevasztok, jó pihenést.







No, azért van még itt egy, s más annak, aki nem volt rest továbbsodorni az egérkereket.

AZ ESEMÉNY

Nagy megkönnyebbülés magunk mögött hagyni a Víziorgona utcát. Belegondolok, pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi lett volna, ha esőben kell végigállni a sort. A gyaloglástól hamar fellazul a görcs a lábamban. Az emelkedős Kőbánya utcában fogyasztjuk az első kilométert. Az autósok türelmesen kerülgetnek, tudják, hogy nem mindenki fér el a keskeny járdán. A buszsofőr már kevésbé türelmes, ránk húzza a kormányt, lehúzódunk az esővíznek kialakított vályúba. Lehetne utazni egy megállót a végállomásig, de nincs bérletem. Vékony felhőréteg takarja a Napot, de pólóm elején a pálmafás kissziget óriás napszemüvegen keresztül néz a menetirányba, és sejti, hogy ma még eljön az ő ideje. Durvul a flaszteres emelkedő [P+], de türelmesen felmegyünk rajta a fennsíkra. Lókarámok között [P-] elérjük az Ürömöt Budakalásszal összekötő műutat, amit menten keresztezünk. Jól van, akkor most szép egyenletesen felmegyünk az Ezüst-hegyi kőbánya bejáratához ezen az árkokkal szabdalt, köves úton, folyamatosan váltogatva az egyik oldaláról a másikra, mindig oda, ahol kevésbé van szétmosva. A bányabejárat előtt jobbra fordul a turistaút egy rövid, lélegzethez juttató szakaszra. Néhány mélyebb levegővétel, és balra, fölfelé megyünk egy újabb emelkedőn. Attól féltem, hogy itt egy nagyobb tömeg fog feltorlódni, de kellemes meglepetés, hogy most nincs tülekedés, nincsenek olyan sokan, mint általában, amikor az első idősávból indulok. Észre se vesszük, és már az Ezüst-kevély kellemes útján toljuk magunkat előre. A Kevélyt elkerülő [P4] jelzésű úton nem látok senkit rövidíteni, csak egy lány lép ki az útra a bokrok takarásából dresszét igazgatva, és jön, hogy visszatérjen útvonalunkra. Feljebb, a szép kilátásba ácsolt esőház már megtelt. Nem valószínű, hogy a százast nyomók töltötték meg; nekünk korai lenne még a pihi. Sziklalépcsőkön lépkedünk fel az Egri váras panorámához, ahol szokás szerint fényképeznek, vagy esznek, vagy mindkettőt csinálják, de van aki csak szusszan egyet. Mi nem szusszanunk, hanem a csúcs felé törünk. Odafent nincs csippantás, mint tavaly, pedig ez jó ellenszere volt a Kevély lekispistázásának. Leóvakodunk a nyeregbe. A réten biztonság kedvéért megszemlélem a bélyegzőt ábrázoló lepedőt; távok vannak rajta felsorolva, a 100-as kiikszelve. Hát akkor kezdjünk bele egy hosszasabb ereszkedésbe [K-]. Kitűnő a talaj; az elmúlt napok esőzéseitől kötött, de már nem sáros. Sietünk, de azért belefutni nem merünk, mert még sokan cikáznak előttünk. Ez az ereszkedés is megvan szerencsésen, balra nagyívben kerüljük meg a Kis-Kevélyt, majd egy kőfejtőt mellőzve rátérünk a volt Sumica kemping melletti murvás útra. Se sapkát, se napszemüveget nem kell feltenni, még mindig vékonyan felhős az égbolt és a klíma is pont ideális, mintha direkt nekünk rendeltetett volna. Egy páros hölgy tagja megjegyzi, hogy melléfogtak a meteorológusok, amikor azt jósolták, hogy akár 31 C fokos kánikula is lehet. - Nana! Nyugtával dicsérd a villanyszámlát! - reagálok a felvetésre - korán van, ebből még akármi is lehet - mutatok fel a felhőkre. Elérünk a Csobánka - Pilisvörösvár műúthoz. Mennyinél lehetünk, talán tíz km-nél? De már depós kocsik hada várja a hozzátartozókat. Ne sértődjön meg senki, de azt mindig is túlzásnak tartottam, hogy már itt felbukkannak az autók, felkavarva a kőport. A Szent-kúti leágazás közelében vidám kompánia ér utol. Nem voltam szomorú eddig sem, de a Kovács Andi, Agárdi Peti és Dienes Áron alkotta társaságról átragad rám a határtalan, fiatalos lendület és jókedv. Igen, hölgyeim és nyulaim, így kell ezt csinálni, ráérünk majd sziszegni összeszorított fogakkal és testnyílásokkal majd úgy 90 kili tájékán. A leágazást elhagyva a [Z-] jelzésen megyünk tovább rövid időre feledve a murvást, ám nemsokára keresztezzük azt és belekezdünk a Hosszúhegy először enyhe, majd egyre erősebb emelkedőjébe. Egyáltalán nem vészes, jó tempóban, kifulladás nélkül megvan. A gerincén menet közben kipihenjük magunkat amíg elérünk a pontra.

1. EP. Hosszúhegy (Táv: 13,98 km; Érk: 10:19'; M.idő: 02:45')

Itt is sokan megállnak (megülnek) hegyről lenézni, anyagot cserélni, de mi még csak rá se bagózunk a gyönyörű kilátásra, rátérünk a kellemesen siethető, belekocogható lejtőre. Megközelítjük, majd röviden rá is térünk a murvásra, de aztán vissza egy kis erdőrészletbe, majd újfent a murvásra, amin már le is megyünk keresztezés céljából a Pilisszentkereszt - Pilisszántó műúthoz. Mosolygok magamban az erdőszélén felállított mobil tojodákon, bár a jércék és tojók körében igen népszerűek ezek. A Magashegyi-nyeregben jót derülünk egy fára tűzött emléktáblán, miszerint "Itt járt Szőcs Annamária, de nem jószántából, hanem mert eltévedt". Nem pontosan idéztem, de a lényege ez. Rakk Gyula lefényképez minket a kereszteződésben, és az egyéb távosokat áttereli a [S+] jelezte ösvényre. Komlósi Karcsinak és Nagy Krisztának integetünk. Felfújhatjuk a pofazacskóinkat, mert innentől nagyon sokáig emelkednünk kell. Nem baj, nyugiba' meg lesz ez is, nem hajt a tatár, 24 órára béreltük ki a pályát. Először feltoljuk magunkat a Lászlónak a göröngyös kúpjához, aztán az agyonvédett Pilisi-szerpentinen kanyargunk egyre feljebb. Most nem tettek ki kanyarlevágást tiltó A4-eseket. Úgy látszik a rendezők felhagytak a borsó (szikla)falra hányásával. Nem kell nekünk Alpok, nem kell nekünk Tátra, innen is pazar kilátás nyílik és itt is meg lehet dögleni. Az egyik kanyar után Tóth Ferit és Átol Csabát nézhetjük le egy emelet magasságból, de aztán hamar utolérnek, és eltűnnek a következő kanyarban. Még mindig nem tűz a Nap, a sziklás-köves úttól eltekintve sima ügy az egész felmenet. Lassan, de biztosan mi is felérünk a rétre, ahonnan a Pilis-tetőn felállított (valami szent izéről elnevezett) új kilátóhoz lehet felmenni a [Z3] jelzésen. Én még csak a Pilis lábától láttam az objektumot, de, az szent, hogy most sem fogok felmenni hozzá. Megyünk tovább a hosszú úton a nyereg felé. Tényleg nagyon hosszú, és ebben a pillanatban nincsenek is sokan rajta. Lehet, hogy jobb a megszokottnál háromnegyed órával később indulni? Ki tudja? Az is lehet, hogy csak véletlenül alakult így. A hosszú hullámvasút végén két ismerős, mosolygós rendezőt üdvözlünk, akik balra leterelnek a vályúba, ami levisz a nyeregbe. Szembe jön Annamari, akinek a laminált tábláján jót mulattunk a Magas-hegyi nyeregben. Szóvá is tenném, hogy milyen frappáns ötlet volt kitenni, ha nem ellenkezőleg mennénk, így csak köszönünk egymásnak.

2. EP. Pilis-nyereg (Táv: 25,47 km; Érk: 12:32'; M.idő: 04:58')

Csipogtatok, pecsételtetek és kiszúrok egy szabad helyet egy asztalnál. Itt az ebédidő, kipakolom az egyik doboz kínait egy sokmagvas bucival. Tibi is elővesz egy szenyót, de nincs türelme nyugodtan elfogyasztani, azt mondja, hogy majd trappban eszi meg. Felőlem akár galoppban is megeheti, mert még le se jöttünk a Kevélyről, amikor közölte valakivel telefonon, hogy melyik vonatot akarja elérni, én viszont nem akarom a maradék 75 km-en át a vonattal stresszelni magam, ezért most nyugodtan, levett cipővel, lazítva, szemlélődve látok neki az ebédemnek. Jót főzött a sarki gyorsbüfés mosolygós kis kínai. A kaját a reggeliből megmaradt kakaóval és egy fél flakon energiaitallal öblítem le. Tuttifrutti ízűt böffentek, reccsentem a műanyag palackokat, majd belekapaszkodok a botjaimba, hadd húzzanak tovább a cél felé. A nyeregből kiérve meglepő, hogy a pár éve kiszórt öklömnyi kövek szinte nyom nélkül besüppedtek, csak jóval később, egy viszonylag rövid szakaszon van még betaposatlan kő, de az most még elviselhető. Jó lenne, ha a végjátéknál, a pusztatemplom felé haladva is beljebb lenne taposva az Iszkiri 100-on és a Gerecse 50-en élvezett zúzalékkő. Na, de ez még a távolsági jövő zenéje. Momentán egyedül tolózkodok, de még így is hamar elröppen az idő, és már itt is vagyok a Kétágú-hegy lejáratánál. Mielőtt még kikerülnék az erdő árnyas védelméből, felveszem a nyaktakarós sapkámat és a sötét napszemüvegemet, mert bejött a sejtésem miszerint ahogy kimegyünk az erdőből, eltűnnek a felhők. Néhány bárányfelhő foszladozik csak az égen. Ráindulok a hosszú lejtőre, néha bele-bele trappolva, keskenyebb helyeken pedig vonathoz csatlakozva kocsiként, mert még mindig elég sűrűnek mondható a mezőny. Az út mentén szmájlis táblácskák kecsegtetnek egy kesztölci pogácsás- boros frissítéssel. Minden soron következő tábla mutatja, hogy mennyit kell még megtenni a frisspontig. Még jóval ez elé telepítette magát Hotdog Man. A standja amellett a keskeny műút mellett áll, amit éppen most keresztezek. Ott jegelik magukat kásailag azon csoport tagjai, akikkel lefotóztak a távok szétválásánál. Jó lenne, de nem állok le társalogni, mert lendületben vagyok, és mert a napon állni nem jó, és mert csábít a frissítőpont. Egyik kedves túratársam mesélte (biztos ráismer magára) a következő K100-as párbeszédet:

A Bika-völgyben odamegy a hotdogoshoz egy túrázó, és egy adag jégkását kér.

- Milyet adhatok, málnásat, vagy narancsosat? - kérdezi az eladó.

- Teljesen mindegy, a tökömre lesz.

Aranyos kis történet, de még egyáltalán nem ilyen súlyos a helyzet, a Bika-völgyben majd meglátom, hogy mit hova kell raknom. Most egyenlőre irány Kesztölc. Még egy bazi nagy dombon kell átmászni, aztán onnan lanka az utcákra. Pozitívum, hogy az új [K-] jelzést - mivelhogy a Kétágúról lejőve már átváltottunk rá -, abba az utcába vezették, amelyikben a nyomós kút van, és ez még működik is. Beállok a sorba, remélve, hogy senki nem akar fürödni. Akad akit fel kell világosítani, hogy mi sem pacalért állunk sorba, hanem szintén ivóvízhez szeretnénk jutni. Hamar sorra kerülök; egy másodperc alatt megáztatom a sapkámat, a másik másodperc alatt megtöltöm a poharam. Félreállok, és előszedek egy IsoSport hidratáló pezsgőtablettát, és beledobom a pohárba, hadd pezsegjen. A néhai Hársfa kocsma felé ballagva elkortyolom a hűs italt. Ez csak az előital volt, mert a kocsmával szemben meglátom a beígért frissítőpontot, ahol a népviseletes kis kisasszonytól az alkalomhoz illően egy hosszúlépést kérek. Megmutatom, hogy kb. meddig legyen a bor, és amikor a szóda is belekerül, megköszönöm és már öntöm is a nem létező gallérom mögé. Szomjas lehettem, mert egyből legurult az egész. Tovább kanyarogva Kesztölc utcáin elérkezek a slagos házhoz, amely előtt kevesebben frissülnek, mint eddig, leginkább fejhűtésre veszik igénybe a lehetőséget. Szalagkorláttal ér véget a kesztölci majális. Átlépve rajta rögtön keresztezem a hozzátartozó műutat, és a Nyársas nevű akácosban folytatom, ami alig nyújt valamicske árnyékot, mert a fákat sikeresen letermelték. A homokban óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb menjen belőle a cipőmbe. Apropó cipő. Örülök, hogy a beígért jó idő miatt a viszonylag új nyári túracipőmben jöhettem, ami pille könnyű, amellett kellően terepes a talpa. A felsőrésze szellős, de emiatt óvatosan kell a sarakat kerülgetni, és a homokban gázolni. A Sárga 70-et is megjárta és kiválóan vizsgázott. Jókedvem van a hosszúlépéstől, már a térdem se fáj, rázendítek a Kerozintól a "Nelly az elefánt"-ra, így, nótázgatva érek ki a kutyakiképzőhöz. Az idomár éppen egy nagy dög - pardon, dog - füle mellett pattogtatja ostorát. Mennydörgés és petárdaálló kutyákat képeznek éppen. Dorogi utcák következnek. Egy kanyar utáni kocsma teraszán Dienes Áron emeli poharát és kíván további jó utat; én szintúgy neki. (Kösz a Fácsebukkra feltett, rácson keresztül készített fotót, szuper.) Még mielőtt letérnék a [K-] jelzésről, be kell mennem a boltba, ahol tavaly is vettem a kólát. Kívülről úgy néz ki, mintha nem lenne nyitva, mert füstüveg a kirakata és sötétnek tűnik az egész helyiség, de amikor az ajtó elé érek az automatikusan feltárul. Szerencsére csak egy darab nő áll sorba a kasszánál; egy perc és már megyek is kifele a hideg 1,25 literessel. Kint rögtön megtöltöm vele az időközben kiürült energiaitalos flakont, és betekerem azt a széldzsekimbe, ez talán nem engedi felmelegedni a Katlanig. Az eredeti kólás palackot magamnál tartom, és a [jelzetlen] Mária utcán felfelé haladva iszogatom a tartalmát. Dorog főutcáját keresztezem, srégen szembe' a sarokház a 40-esek célkocsmája a Molnár. Most valahogy nincs kedvem bemenni, köszöngetni, jópofizni, ezért tovább megyek a balra felfelé hajló Csolnoki utcába. A temetőt viszont ki nem hagynám, mert ott lehet átitatni a sapkámat hidegvízzel. Az arcomról lemosom a sós port. Már majdnem kimegyek, amikor meglátok egy árnyas helyet a mosdók előtt. Le lehet ülni a betonszegélyre; egy túrázó éppen teljes lábszervizt hajt végre. Tisztes távolba mellé ülök, kirázom a cipőmből és a zoknimból a port, homokot, és ha már szerviz, akkor zsírozás. Egy kis vazelint kenek a talpamra. Mellettem a tag első bálozó, kimerültnek látszik, és nagyon melege van. Lehet, hogy elfutotta magát az elején, és hol van még a Gete? Nem kérdezősködök, sok szerencsét kívánva kimegyek a temetőből. Már csak két korty van a kéznél levő kólámból, bosszant, hogy nem ittam meg az egészet a temetőben és akkor most nem kéne cipelnem a flakont. (Fentről visszajön a [K-].) Az ipari vasúttal kombinált kereszteződés után két ifjú hölgy áll egy autó mellett; megkérdezem tőlük, hogy a K100-on depóznak-e, és, hogy átvennék-e tőlem az üres palackot. Készségesen átveszik, és még jó utat is kívánnak. Érdekes, hogy már évek óta valahogy mindig így jön ki a lépés. Soha nem idegesítettem magam időtervvel, ösztönösen mindig csak a "KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS" elvét alkalmaztam, ami mint fogalom csak azóta körvonalazódott számomra, mióta Csetneki Sándornál olvastam róla a Kinizsi Százasra készülőknek szánt jótanácsai között. (Forrás: Relentless Forward Motion; Stacey Page - 2002) A Gete felé haladva fokozottan jól lehet ezt alkalmazni. Nem megszakadni kell, hanem szakadatlanul taposni; ritkán nézni fölfelé, úgyis észreveszed majd, ha már fent leszel. Ez nem megy most 100%-osan, mert korán kezdek feltekintgetni, hogy lássam már azt a benga nagy, kínhalálba juttató, ókori kivégzőeszközt a csúcson. Ám van még néhány emelet, mire ez elkövetkezik.

3. EP. Nagy-Gete (Táv: 41,60 km; Érk: 16:18'; M.idő: 08:44')

Csippantás, pecsét, és már itt se vagyok. Tűz a Nap, lemenekülök. Szerencsém van, mert nem ereszkednek előttem sokan, és a meredek sziklás résznél, ahol fokozott óvatosság szükséges, nem kell zavartatnom magam mögöttem jövők által sem. Szépen lejutok a helyi Öreg-kőhöz, ahol pár métert ismét felfelé kell menni, aztán jön a keskeny fenyves sáv, hogy utána a Mars béli vörös kőgörgeteges vályúban kelljen lefelé balanszírozni. Már majdnem a végénél vagyok, amikor behúz a bal vádlim. Nem tudom behajlítani a lábam, mert akkor még jobban görcsöl, alig bírok félresántikálni az útból egy dzsindzsás vakvágányra. Túrázók szólnak, hogy nem arra kell menni. Amikor mondom, hogy tudom, csak muszáj egy kicsit lazítanom, megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Jelzem, hogy semmi gáz, mindjárt kiáll a lábamból a görcs. Amikor éppen nem jön senki lemegyek a vízszintes útra és egy árnyékos helyen előveszem a betárazott kólát, és megiszom a felét. Ez jó idegkisimításnak is, jöhet a löszfal megmászása [K+]. Hát, ez a vályú egyre mélyebb és egyre keskenyebb, már alig egy lábnyom széles. Lépkedni is kéne ám benne, mégpedig egyre meredekebben fölfelé. Dől a por, hát, ezt kifejezetten utálom. Mikor felérek, látom, hogy a poros ösvény közvetlen közelében fekszik kiterülve néhány harcos. Aki itt lefekszik, az innen általában Tokod felé veszi az irányt, vagy tán még elvergődik a Tokodi pincékig és ott száll buszra. Tudjátok mi kell ide!?! Hát a KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS. A Katlan tavaly piroslott a pipacstól, idén nem hagyták ugaron a földjét, búzát vetettek bele. Gyönyörű zöld tenger. A búzaföld látványa még nekem, tápos pestinek is megemeli a lelkem. Amikor a Hegyes-kő felé kanyarodik az út, állítok a sapkám simléderén. Most bal elölről nyom a Nap; megborzongok a melegtől. Nem, nincs semmi gond, felkészültem erre, és különben is, volt itt már ennél melegebb is. Most még fülledtség sincs, alig érezhetően, de jár a levegő. Az előttem menő lába alatt porzik a talaj, pedig volt eső a héten, nem is kevés. Feljön a [K-]. A Hegyes-kő melletti rövid, de meredek emelkedő után már lefelé sietek. Nem veszem a fáradságot, hogy lefékezzek, és hátranézzek Esztergom felé, hogy felkutassam a Bazilika kupoláját. Szemre húzott ellenzővel sietek lefelé. Megint rám szólnak, hogy rossz felé megyek, és ezúttal igazuk is van. Egy szélesebb ösvénnyel hajoltam el jobbra, de a kék-fehérre festett mészkövek útját járók ezt rögvest jelezték. Megköszönöm a figyelmeztetést, és magam előtt szégyellem el magam, mert annyiszor jártam már erre, mintha itt laknék, és mégis sikerült félrelépnem hét lépést. Leérek a meredekhez, ahol csak oldalazva lehet ereszkedni. Előttem kis porfelhőt keltve megcsúszik valaki, de sikerül visszanyerni egyensúlyát. Még néhány lombsátras részlet és mindjárt lenn leszek az országúton. Meleg van, de nem remeg délibáb az aszfalt fölött. Balra fordulok a Tokodi pincék irányába. Az árnyékot adó buszmegállóban várakozik néhány túrázónak öltözött fószer, de tumultus nincs. A forgalmas kereszteződésen is szerencsésen átjutok, gyenge emelkedőn megyek a pincesor felé. A kerekes kútnál intenzív fejmosási akció folyik, nem állok be a pancsolók közé. A réten a szaletlit lefoglalta egy büfé, nem lehet behúzódni az árnyékba. A szomszédos mini pódium lépcsőjére ülök amíg megiszom a maradék kólámat. Meglepően nagy keletje van a különféle energiaitaloknak, bio-műzliszeleteknek, oxigénnel dúsított ásványvizeknek, energiabároknak, zseléknek és egyéb kulimászoknak. Ilyenkor pénz nem számít, és ezzel a büfések is tisztában vannak. Kicsit tartok a Kősziklától, a felvezető U alakú, keskeny ösvénye miatt, de sikerül egy olyan menetoszlopot kifogni, amelyikben az előttem haladóknak megfelelő sebessége van, és hátulról sem nyomulnak erőszakosan. Ilyen feltételek mellett egyenletesen, pihenés nélkül sikerül feljutni rája. Fent azonban félrehúzódok a néptelen [K+] útra. Valaki azt hiszi, hogy ez az útirány, de közlöm az illetővel, hogy csak egy pihentető csorgatás végett tértem le a frankóról. Lassan gyorsulok Mogyorósbánya felé. Lazítok a gyeplőn, de az utolsó harmadban már fékezni kell, mert innentől túl meredek az út ahhoz, hogy veszélytelenül lekocoghassak. Temető, balos ív, és már itt vagyok a kútnál. Rövid sorállás, senki sem marakodik. Megtöltöm a poharam, a sapkát már nem is vizezem be. Beülök a buszmegállóba és az IsoSporton kívül egy Mg pezsgőt is dobok a pohárba, nehogy megint lábgörcs miatt kelljen félreállnom, még ha csak egy percre is. Félárnyékban kortyolgatom az italt, amikor a megállóba kanyarodik a menetrendszerinti járat. Hű, húzok innen, nehogy valaki meglásson, és félreértse a szitut. Elbaktatok a Kakukkhoz, és a bal oldalán található kerthelyiség felől támadok. Az éttermi kosztot fogyasztó ismerősöknek jó étvágyat kívánva megyek az oldalajtó felé, amelyen túl a bélyegzést végzik. Hallom, hogy a kerítés árnyékában sörözők közül megjegyzi valaki, hogy: "Né má! Egyesek milyen frissen érkeznek." Azt persze nem kötöm az orrukra, hogy épp az imént frissítettem a kútnál.

4. EP. Mogyorósbánya (Táv: 50,18 km; Érk: 18:29'; M.idő: 10:55')

A Pilis-nyereg óta nem ettem, de nincs kedvem az itteni népünnepélyhez; megígérem magamnak, hogy Pélin, a finom vizű forrásnál egy átfogóbb restaurálást fogok végrehajtani. Visszamegyek a buszmegállóhoz, de tervemmel ellentétben nem iszok még egy pohár vizet, hanem jobbra fordulok az emelkedős főutcában. Feltűnik, hogy tiszta a levegő, mert itt többnyire égett műanyag szagát lehet érezni. Tán kifogytak a PET palackokból a jó atyafiak. Feltolom magam az emelkedőn, ami aszfaltosról szekérútra vált. A kéretlen talpmasszázs a [K+] felkötése után szűnik meg, egy kellemes lombsátras, szintben haladó sétaúton. Néha sáros pocsolyákat kell kerülgetni, de mindegyik kikerülhető az út valamelyik szélén. Az erdőt kétszer mezőgazdasági célra igénybevett nyiladék szakítja meg, ilyenkor érezni, hogy még van ereje a Napnak, de már el lehet tenni a sapkát, napszemüveget. A napszemcsit még Mogyin zsebre raktam, a sapka miatt meg nem veszem le a hátizsákot. Rákanyarodok az ösvényre, amelyen az itteni Öreg-kőre (egy már volt a Gete után) kell felmenni. Egyre durvább, de nyomni kell, nem maradok le az előttem haladótól. Jelzetlen erdei utat keresztezek, és innen már csak pár lépés a pihenő.

I. feltételes ellenőrzőpont, Öreg-kő, pihenő

Mint páréve, most is megjegyzem a pontőröknek, hogy ide állandó pontot kéne telepíteni, mert a túrázók nagy hányada ezt le szokta kispistázni. Az őrök elmondják, hogy már többen érkeztek ellenkező irányból a pontra. Erről ennyit. Csörög a telefonom, leülök a másik pihenőasztalhoz. Végh Gyula van a vonalban. Irénkével csak nyolckor tudtak elrajtolni, most éppen indulófélben vannak Mogyorósbányáról. Megállapítjuk, hogy nem valószínű, hogy utolérnek, ha mégis, akkor baj van (mármint velem). Ha már ülök, akkor elpakolom a sapkámat és a zsebemből a napszemüveget. Kiscsibész és túratársa érkeznek. Csodálkoznak, hogy már itt vagyok, mert reggel ők sokkal korábban rajtoltak, mint én. Persze, ők vacsoráztak a Kakukkban, és ez megfogta őket. Latolgatják, hogyan is állnak az idővel. Azt mondom nekik, hogy ha csak Pusztamaróton kell lámpát gyújtaniuk, akkor bőven időben vannak. Ezt azért merem állítani, mert amikor én indulok hét óra körül Békásmegyerről, általában Pusztamaróton szoktam elővenni a fejlámpámat, de a legtöbb esetben a Vízválasztóig kihúzom saját világítás nélkül, mert világít a murva. Felérkezésünkhöz viszonyítva, élesen balra fordulunk, és lesietünk az Öreg-kőről. A végén még le kell rohanni egy háromméteres nyaktörő lejtőn is a nagy birtok kerítése mellé, hogy hosszan bandukoljunk a tágabb látóhatárt nyitó mezőn, mígnem ráfordulhatunk a Szent-kúthoz vezető lejtőre. Rögtön veszem is elő a poharamat és beállok a rövid sorba. Szokás szerint IsoSport tablettát dobok bele, és amíg pezseg addig előhalászom az apró tasak mézet, és a tasak gyümölcspürét, amiket reggel bepakoltam. A zacskó sóskekszet is melléjük teszem. A pépek után a keksz harmadát is megeszem a pohár itallal. Az indulófélben levő Olsen megkérdezi, hogy: "Jössz?" - Nem - válaszolom - még nem végeztem itt. Amikor éppen nincs senki a kútnál még egyszer megtöltöm a poharamat, és a megint üres energiaitalos flakonomba is vizet engedek. A második pohár italt egy műzliszelettel fogyasztom, a flakonba töltött pedig úti tartalék lesz. Most egyelőre úgy érzem, hogy kellően pótoltam az üzemanyagot. "Egyedül" indulok tovább. A karámban ezúttal nem látok jószágokat. A murván elrecsegek a büféig, ahol húzok egyet a cipőfűzőimen, mert a Szent-kútnál ezt elmulasztottam. Balra fordulok a templom felé, és hátranézek, hogy akad-e olyan vállalkozó, aki még erre jön. Egy srác követ, de amikor észreveszi, hogy nem jön utánunk senki, akkor a GPS-e után kap. Hisz a GPS-nek, és nem fordul vissza a Szaléziak sportpályája felé, ahol a többiek "özönlenek" lefelé. A betonlapokon pontosan az idősek otthona elé érkezünk le, ahol jobbra kell fordulni a műúton. A sportpálya után mellőzöm a Péliföldszentkereszt vége táblát. Itt mindig meg szoktam figyelni a Nap állását. Most már nem látszik a hegyektől, de még világos van. Ha hozzáveszem, hogy kb. 40 perccel később indultam, mint szoktam, akkor úgy tűnik, hogy jól állok az idővel. Az Öreg-kő látványától és a műúttól búcsúzva balra fordulok a durva murvával felszórt útra, és földek között az erdő felé botladozok. A bal talpammal nincs minden rendben, mert csípős érzést okoznak a kövek az ujjak tövénél, és a "tappancs" résznél. Csak remélni tudom, hogy nem lesz vele nagyobb gond. A Kökényes-hegy megmászásánál éppen idejében van vége az emelkedőnek, és csap át lejtőbe az út. Csöng a telefonom, félreállok. Árpi az, aki legnagyobb sajnálatunkra idén nem tudott Békásmegyerről hazasétálni Tatára, mert a térde olyan állapotba került, hogy operálni kell. A korai nevezési kényszer miatt most ugrott a befizetett pénze, de úgy vélem, hogy ez a legkisebb baja. Tájékoztat, hogy a barátok, ismerősök közül még ki van versenyben önmagával és az idővel, és ki dőlt ki a sorból, majd jó utat kíván. Jobbulást kívánok neki, és egy kicsit lelombozódva megyek tovább. Óvatosba' letrappolok a Bika-völgybe. Már észrevehetően szürkül, de még nem kell világítás. A Multinavigátoros sátorhoz invitál egy rendező.

II. feltételes ellenőrzőpont, Bika-völgy.

Csak csippantani kell, és akinek van reklámbonja az a ballonos szódán kívül bort is kóstolhat és ehet egy kis aprósüteményt. Nekem van cetlim, még a nevezésnél kaptam. Kérek egy hosszúlépést Portugiserből, és megkérdezem, hogy tehetek-é bele egy kis narancsszörpöt. A ponton ténykedő rendező elszörnyed, de megengedi. Nem vagyok egy olyan fazon, aki koncerten tapsol két tétel között, de nem is akarom a borszakértőt játszani. E pillanatban Jaffás fröccsöt kívánok és kész. A hátsó kempingasztalhoz lépek, és elveszek két szem sóssüteményt, és egy mézes puszedlit. Az egészet leöblítem egy kis ballonos szódával, megköszönöm az ellátmányt a Multinavigátorosoknak, nyakba akasztom a fejlámpámat és továbbindulok az országúton. (Itt a Hotdogos, de semmimet nem kell jegelni.) Nemsokára jobbra felvágok. Nincs előttem senki, és meglepődök magamon, mert úgy hasítok fölfelé, mintha sílift húzna. Tudtam én, hogy Jaffát kell önteni a fröccsbe. Még a magasfeszültségű vezeték alatt is hat a nafta, csak az utolsó, a legmeredekebb rész fog meg, de az is csak azért, mert szúrós dzsindzsa nőtte be az irtást, amivel meg kell vívni; úgyhogy örülök, amikor fent kiérek a távvezeték alól, mert csak egy kicsit vérzik a karom. Nem kéne még lámpát gyújtani, mert világos a murva, de mögöttem már világot gyújtott valaki, és ráadásul lóbálja a lámpáját, ami miatt a hátralóbálási periódusban vakon megyek, ezért feladom azt a tervemet, hogy csak Pusztamaróton kezdek majd világítani.

A Vaskapu, alias Domoszló-völgy hajtűkanyaránál tovább megy egyenesen egy társaság. Utánuk szólok, hogy be kék kanyarodni balra. Jön a kérdés, amitől meg szokott emelkedni a sapkám, de most nincs rajtam sapka, ezért csak a hajam áll égnek:

- Biztos?

- Adjam írásba? - mormogom alig hallhatóan magam elé.

- Gyertek vissza! - szólal meg közvetlen mellettem egy tag, aki, mint kiderül, a kételkedők csapatával van, csak kissé lemaradt tőlük, és ezért hallhatta meg a dünnyögésemet.

Innentől kezdve nem próbálkoznak tovább jelzéskeresgéléssel, GPS-ezéssel, hanem inkább beállnak mögém vonatozni. Magam nemigen szoktam olyan éjszakai túrára menni, aminek az útvonalán nappal még nem jártam. Amikor a szárligeti célt átrakták Tatára, akkor egy baráti társasággal nappal végigjártuk az új útvonalat a Tokodi pincéktől a Tóvároskert vasútmegállóig. Azért csak addig, mert ott van a Kis Füttyös kocsma, és egy rendkívül meleg májusi nap volt. Beérünk egy sötét erdőrészletbe. Belátom, hogy nem bírtam volna elodázni a lámpagyújtást Pusztamarótig, mert tök sötét van már. (Bejön a [P-].) A második kerítés kapuja is nyitva van, nagyon kellemes, hogy mostanság nincs átmászás a Kinizsin. Egy lejtőn nekieresztem a lovakat, de egy félreállt ember figyelmeztet, hogy sár van. Tényleg, csak komoly manőver árán lehet kikerülni, jó, hogy nem gangoltam bele a lekvárba. Pusztamarót rétjére leérve látom, hogy a nagy esőház ki van világítva. Ezt is egy büfé bitorolja. Az egyik homlokzati padjára ülök, közvetlenül a pult elé. A Péliföldszentkereszten vételezett, tablettával dúsított vízből iszok, és leerőltetek mellé egy műzliszeletet. Visszaillesztem a homlokomra a fejlámpát, és továbbindulok, hogy megnézzem, vajon mit főztek Tatán, de előbb a murvás úton megyek a Vízválasztó felé. Úgy alakult, hogy több ember verődött itt össze; az út teljes szélességében túrázók haladnak. A murva kövei kihangsúlyozzák a bal talpamat égető érzést. Vízhólyaggyanús, Bányahegyen majd megvizsgálom. Egy hölgy rávilágít egy vastag faágnak látszó tárgyra az úton, és azt mondja: "Jé, kígyó." A mellettem jövő srác akkorát ugrik helyből, páros lábbal, hogy az már önmagában is komoly sportteljesítmény. Az erdei sikló pillanatok alatt eltűnik az utat szegélyező susnyásban. - Mi lett volna, ha befigyel egy anyakonda? - cukkolom a hüllőfóbiás sporttársat. A kérdés költői marad. Elérkezünk a [P-] / [K-] szétválásához, és a [K-] jelzés mentén bemegyünk a bokrok által rejteni próbált ösvényre. A Kis-Gerecse oldalában halad a menetoszlop. Nem érdemes kapkodni, így is éppen elég kőbe lehet belerúgni. Már éppen televan a puttonyom mészkövekkel, amikor az eleje elkezd kifelé mászni a sziklásból. Felérünk egy sáros részre, ahol az élen haladó elveszti a jelzést, ribillió támad, mindenki össze-vissza villogtat. Baloldalt kiszúrom a [K3] jelzést, és mindenfajta kommentár nélkül lefalcolok. Kiabálnak, hogy már megtalálták a [K-] jelzést, de nem megyek vissza; mindjárt elérek egy sármentesebb utat. Természetesen nem a Gerecse-tető felé megyek, hanem ellenkezőleg, az egyházi üdülő irányába. Néhány méter után az önkényesen választott utam belefut a [K-] jelezte útba, ahol találkozok az imént elhagyott társulattal. Erről jut eszembe, hogy volt, aki a Fácsebukkon azt javasolta, hogy szólni kéne a rendezőségnek, hogy iktassák be az útvonalba a Gerecse-tetőt, mert így ahogy most van, nem 100 km a 100 km. (...) Egy darabon még mély barázdákkal tarkított az út, de aztán jön a Schandl-hárs a bealudható szakaszával. Engem még csak nem is kerülget az álmosság, ébren tart a szúrós talpam, aztán meg eléggé törmelékes mostanában ez a környék, arra is ügyelni kell, nehogy egy lehullott gally, vagy ág miatt jancsiszöget játsszon az ember. Hosszú ez az út, de végre jobboldalon megjelenik egy kerítés, és lejteni kezd egy keréknyomos, köves förmedvényen. A hátam mögött ketten osztanak, szoroznak, már most azt latolgatják, hogy mikor fognak beérni. Valami extrém korai idő jön ki az egyiknek, ami ilyen menetsebesség mellett képtelenség. A másikat már idegesíti a számolgatás; rájön, hogy a legbiztosabb módszer arra, hogy megtudják, mikor érnek célba, az, ha folyamatosan talpalnak. Jól látható az éles balos letérés; keresztülvágok egy jelzetlen földúton és irányba állok Bányahegy felé. Ez sokkal kellemesebb út, mint az iménti. Elmosolyodok magamban, amikor egy fán meglátom a [K3] jelzést; jövőre innen ereszkedik majd a mezőny, ha a rendezőség elfogadja a fentebb vázolt útvonal-módosítást. Aki ezt kitalálta, annak már most önszorgalomból be kéne járnia a találmányát, hogy be tudjon számolni a tapasztalatairól. Hát nem? De!

Lassan a pár éve bekerített nagy irtás kerítése mellé érek. Innen kb. tíz perc a pont. Azt játszom, hogy csak a földet és a kerítést nézem, és amikor legközelebb feltekintek, már látni akarom a tábor fényeit. Nem jön össze. Egy sárkerülés közben megbotlok, és akaratlanul fel kell néznem: SÖTÉTSÉG. Mindegy, most már előre nézek, és úgy várom, hogy meglássam az egyre erősödő fényt, amint kibontakozik a fák ágai mögül.

5. EP. Bányahegy (Táv: 70,84 km; Érk: 23:15'; M.idő: 15:41')

Fesztivál hangulat van, nyüzsiznek az emberek. Ha nem tudnám, hogy hol vagyok, akkor várnám, hogy melyik lesz a következő fellépő együttes. Ja, hogy nincs színpad? Mellékes. A hordós vízhez megyek, ahol egy tényleg fiatal fiatalember méri a hűs nedűt.

- Ne sajnáld szépöcsém, merd csak tele a poharamat! - mondom a felelősségteljes poszton álló srácnak. Úgy, ahogy van, pezsgőtabletta nélkül benyelem a nagy pohár, életet jelentő folyadékot. Ez volt az aperitif, most megyek pecsételtetni, és közvetlen mellette a teázóban vételezek egy szintén nagy pohár teát. Amíg a sorban állok Rakk Gyula készít rólam (is) egy sztárfotót. Itt már sokkal "karakteresebb" portrék készülnek, mint a Magashegyi-nyeregben. A csipogás, pecsételés és a teaosztás kislányokra van kiosztva, nevelődik az új rendezőgárda. Mindenki az alkalomhoz illő komolysággal látja el a feladatát. A késői óra ellenére mindenki éber és odafigyel a munkájára. A teát már nem gurítom le egyből, keresek egy üres helyet a rétre fektetett farönkök egyikén, és cipőmet levéve megvizsgálom a talpamat. A jobbal nincs semmi tennivaló, de a bal...! A bal tappancsomon egy nagy vízhólyag feszül. Már megint a bal. Az Iszkiri 100-on is ezt kellett felszúrni. Lehet, hogy normál körülmények között végigszenvedném a távot beavatkozás nélkül, de a Kisréttől a Szt. Péter templomig felszórt zúzalékkőre gondolok, és inkább a műtét mellett döntök. Megint nem hoztam tűbefűzött fehér cérnát, ezért előveszem a hegyes kis gyöngyház nyelű bicskámat és felszúrom vele a hólyagot. Úgy látszik több cellájú, mert az első szúrásra nem apad le teljesen. Az ujjak irányából is kap egy döfést, és akkor már kellőképpen leereszt. Így se lesz kellemes a séta, de nem feszít majd annyira. Elfogyasztom a teát egy műzliszelettel, majd zoknit, cipőt húzok, és próbát tartok. Jól van, simán rá tudok állni, hát akkor most megpróbálok továbbállni. Aúúú! Az első lépések kegyetlenül csípnek. Egy fűben ülő leányZoo rám néz és azt mondja, a mellette ülőnek hogy: "Némelyeknek elég furcsa a mozgása." Neked se mellé szivikém - gondolom magamban. Amint tovább zombizok, a másik oldalon Gerstenbrein Istvánt és Bús Melindát lelem a fűben. Elmondják, hogy csak félkilenckor tudtak elindulni. Bődületes. Minden elismerésem az övék, először is a rajtbeli több, mint másfél órás hercehurca elviselése miatt, másrészt amiatt, hogy egy órát rámvertek, jóllehet ez nem nagy kunszt, de mégis. Elköszönök, és megindulok a feketéllő nyílás felé, amely mögött a hátralevő út rejtezik. A kőbánya bejáratának magasságában sikerül megszabadulnom egy gyomorfeszítő büfitől. Valaki megszólal az út mellett, a sötétben, hogy: "Egészségedre."

- Hej, komám, de kár, hogy nem egy perccel előbb értem ide, akkor egy hapcival kombinált pukit is hallhattál volna - válaszolom a jókívánságra. Nagyszerű, hogy ennyire odafigyelnek egymásra az emberek. Megjegyzést tesznek rá, ha sántít, lekottázzák, ha egy tarkát purcant. Hát nem megható? De!

Agyrohasztóan unalmas szakasz következik. Nincs is említésre méltó esemény, hacsak az nem, hogy kerülgetni kell a kitaposott tyúkszemű, és még ép meztelen csigákat, nehogy elcsússzon rajtuk az ember. Megpróbálok felszívódni a gondolataimban, csak, hogy múljon az idő és vele együtt fogyjon a táv is. Az időugrás végét az egyik kanyarban álló, összeroskadt kerítésdarab jelenti. Innen már csak néhány kanyar, és a mészkövekkel szegélyezett ösvényen találom magam. Ezért régebben létrás átmászással kellett fizetni. Egyetlen alkalommal, 2011-ben volt úgy, hogy hat (!) kerítésmászás volt a K100 útvonalán; kettő Pusztamarót előtt, négy pedig itt a Vértestolnai műút előtti térségben. Milyen jó, hogy most már nincs mászás, és a vele járó torlódás sincs. Nemsokára kanyargok a vékony fák folyosóján, majd egy szántóföld következik. Már tavaly se, de lehet, hogy már tavalyelőtt se lehetett átlóban keresztülvágni a szántón, mert művelés alatt volt, van. A térkép is azt mutatja, hogy nix átvágás, az oldalai mentén kell kerülni, a [K-] jelzést követve. Innen egy olyan sziklamezőre jutok, ahol minimum egyszer, de inkább többször, kötelező jelleggel kőbe kell rúgni. Ezt is letudom, ezért egy kényelmesebb, füves út lesz a jutalmam egy darabon. Egy, a szélesebb útból balra kiágazó ösvény menti fán "virít" a jelzés. Hátra nézek, és úgy tűnik, hogy most a mögöttem jövők is az útvonalkövetést választották, és nem hömpölyögnek tovább lefelé a mezőn, mint a túrázók zöme a Gerecse 50-en. Még egy ilyen susnyás ösvény következik, amiről közvetlenül a Tata-Tarján műútra lépek, ahol egy balra-jobbra cikcakkal Vértestolna felé fordulok. Itt nincs ellenőrzőpont, de ez az utolsó flaszteres depós állomás. Az út baloldalán áll a sok autó, várják a versenyzőjüket. Két, az autójuk hátsó ajtajában ülő lány nekem is jó utat, és kitartást kíván, amit megköszönök; nagyon jólesik. A kocsisor hézagjánál balra fordulok, hogy néhány méter után megint ezt tegyem. A következő útszakasz terepviszonyaira a pocsolyák és a sármedencék jellemzők. Nincs cipőbeázás, kisebb, nagyobb manőver árán mindegyik sár kikerülhető, de azért oda kell figyelni. A hosszadalmas, sáros rész végét egy baloldalon létesített kerítés jelzi, utána balról, Tarján felől köt fel a [K+] jelzés. Később, a Tarjáni-Malom-patak rövid hídja környékén megint van egy nagyobb sáros rész, de utána megkezdődik a zúzalékkővel frissen felszórt, kanyarodó, enyhe lejtő egészen a következő pontig.

6. EP. Koldusszállás (Táv: 81,78 km; Érk: 01:56'; M.idő: 18:22')

Nehezemre esik a sorállás, egyik lábamról a másikra nehezedek. A tea és a leves közül most is a zöldséglevest választom. Az ék alakban összefutó [K-] és [S-] utak által bezárt csücsökben van egy takarásban rejlő pihenő. Oda megyek, hátha van ott még egy csányi hely. Gál Edit és csapata mellett én is elférek. A leveshez a maradék sós kekszemet eszegetem. Editék még sötétben akarnak célba érni, ehhez azonban nagyon bele kell húzniuk, de még inkább belefutniuk. A pár perces pihenő és a levesezés csodát művelt. Igaz, kicsit lerozsdásodva, de újult erővel vágok neki a továbbiaknak. Az itt kezdődő [S-] jelzésű úton folytatom, amely a túra jelzett szakaszának a végéig tart. Ide nem jutott zúzalékkő, most még csak az alattomos, elnyújtott emelkedőt kell legyűrni. A hajtűkanyarig tartó út mindig hosszú és a legtöbben utálják, de most valahogy sikerült elterelnem a gondolataimat, és egyszer csak megpillantom a hajtű felső ágán billegő fényeket. A kanyar után kicsit ráerősít az emelkedő, de innen már hamar felérek a Kisrétre. Rövid, szintbeli pihentető menet következne, de nyomokban már feltűnik a rózsaszín zúzalékkő, ami nehezíti a haladást. Mintha a Gerecse 50 óta a nehézgépektől már egy kicsit jobban betaposódott volna, de még így is botladozásra-, és gyakori cikázásra késztet, nem beszélve az ismét érezhető emelkedőről. Ezen a terepen markánsan jelentkezik a defektes talpam. (Valami barom kiszúrta a gumit.) A bal leágazó földutakra világítok, bár tudom hogy az enyém még jóval messzebb van. Figyelem a pár tíz méterrel előttem haladók fényeit, mert amikor azok eltűnnek, akkor ott lesz a letérő. Meglepődök, amikor egyszer csak szemből világítanak rám. Mi történt? Valami miatt megállt az egész társaság? Nem. Elbökték a letérést, és most kaptak észbe. Erre szoktuk azt mondani a sietős túratársainknak, hogy: "Jössz te ma még szembe babám." A lejtős földút, amelyre letérünk, felüdülés a zúzalékköves balhé után. Rövid időre bejön a [P-], de nemsokára, egy újszerű pihenőbútorzat után derékszögben jobbra fordít a [S-] (Arany-lyuki elág). Ami szintet elvesztettünk a kövesről való letérés után, azt most vissza kell nyerni. Nem mondhatnám, hogy ez jólesik, de már joggal lehet fantáziálni a célba érésről, és ez mozgósítja a tartalékokat. A balkéz felőli fiatalos már akkorára nőtt, hogy sötétben nem tudom megkülönböztetni az erdőtől. Ez azért érdekes, mert ha már "igazi" erdőt látok balról is, akkor nincs messze a visszatérés a kövesre. Még néhány rugaszkodás és ez is megvan, de köszönet nincs benne, mert ide aztán bőven jutott a zúzalékkőből. Az igazi gondot az jelenti, hogy errefelé a régen felszórt fehér kő már szilárdan állt a talajban, amikor a rózsaszín réteget terítették, ezért ez a büdös életben nem fog betaposódni. A gyakori kerülgetéstől és a mindjobban fájó talpamtól belassulok, egyre másra mennek el mellettem. Végre lejteni és kanyarogni kezd az út; megint egy utalás a pont közelségére. Hasadékot kerül egy kanyar, a túloldalon látom az előttem járók fényeit. Még egy hasonló jön, aztán egy hosszú, alig észrevehetően görbülő szakasz, ami megint emelkedik kissé. Jobbra itt a régi, lekerített, benőtt út, amely annak idején felvitt a Baji vadászházhoz a régi ellenőrzőponthoz. Messzire előrenézek, és egy nagyobb fénypászma után kutatok.

7. EP. Szt. Péter templom (Táv: 91,06 km; Érk: 04:18'; M.idő: 20:44')

Sistergő most nem terülj-terülj asztalkát varázsol, hanem Ő végzi az igazolást. Leülök egy percre, mert van még egy kis vizem Péliről és még ezt a kis súlyt sem akarom továbbcipelni, megiszom. Végre nincs több zúzalékköves borzadály, megindulok lefelé a kálvária stációihoz. Jöhet a visszaszámlálás XIV-től I-ig. Először jól járható sétaúton pihentetem az idegeimet, aztán be kell menni egy szurdok mellé. Már pirkad, de nem oltom el a lámpát, mert ezt a sziklás, mészköves, szakadék mellett vezető ösvényt mindenképpen ficam nélkül akarom megúszni. Ha jön valaki inkább félreállok, de minden mozdulatomnak megfontoltnak KELL lennie. Ennek ellenére egy nagyobb, simára koptatott szikláról lecsúszik a lábam, és hogy megtarthassam az egyensúlyomat befeszítek. Nincs baj, de a túra elején elmúlt térdfájásom most visszatér. Rettentően bosszús vagyok. Mindez a legnagyobb elővigyázatosság mellett, a terep végén, az I. számú stáció közelében történik.

- Krucifiksz nohamól! (Kruzifix noch einmal!) - sziszegem a még gyerekkoromban, a nagyanyámtól hallott, Dob utcai házmester-káromkodást. Erre inni kell! Átmegyek a pár lépésnyire levő örökmécseses kegyhelyhez, leülök elé a padjára, és előveszem az egyetlen konzerv energiaitalomat. - Pssz! - mondja a doboz. Egy társaság érkezik, vaku villan, Varnyú Gyuri lefényképez amint éppen lazítok. Homlokomról a nyakamba húzom a lámpát, majd felmegyek az öt méteres emelkedőn a szőlőkhöz, hogy aztán meredeken ereszkedjek Baj központja felé. Innen már végig aszfalt lesz. A fárasztó lejtő végén, egy autó körül kis csoportot látok; Widi kényelmesen fekszik a földön hanyatt, két keze a feje alatt párnának. Úgy van betájolva, hogy lássa az érkezőket. Nem kérdezem, de nyilván várnak valakit, vagy valakiket. A szőlőket és Bajt összekötő hosszú, egyenes műútra térek. Mellette piros pipacsokkal szegélyezett, még zöldkalászú búzatábla hullámzik. Mentemben végigsimítok néhány kalászon. Előttem egy lány beleáll a táblába, hogy így fényképezkedjék. A korareggeli horizont, fölötte komor felhőkkel megkapó háttér. Egy régi, régi képen Rákosi elvtársat ábrázolták így, amint majdnem mellig ér neki a már aratásra érett gabona. A lány még közel száz kilométer gyaloglás után is sokkal jobban néz ki, mint a pufók, kopasz Rákosi, bár ez ízlés dolga. Bajon a templom utáni nyomós kútnál lemosom az arcomról a sót, meg az út porát, ami smirgliként viselkedett, amikor az imént végighúztam a kezemet a homlokomon. Az úttesten megyek tovább. Szembe jön egy biciklis. Már majdnem lehúzódok, amikor észreveszem, hogy Darabos Zoli az. Tavaly sötét öltönyben, kalapban, fekete karszalaggal, hajtókáján kilenc ovális jelvényével csinálta végig a tizedik Kinizsijét, így búcsúztatva el a maga részéről a túrát. Megcsömörlött a megelőző hercehurcától. Ma hajnalban Tatabányáról karikázott át ide, és most kólával kínál, majd elkísér egy darabon dumálgatva a sorompó felé, aztán visszafordul, hogy Gyulával és Irénkével is találkozzon. A vasúti átkelőből odalátok a Tóvároskert megállóba, de lépcsőjén senki sem hever, senkinek sem gratulálhatok. A Kis füttyös kocsma után a második keresztutca a Diófa, itt automatikusan balra fordulok. A következő keresztutca a Szegfű, ezen jobbra kell fordulni, de a túrázók zöme zsigerből továbbmegy a Diófán. Nem nagy cucc, nem is szólok senkinek, csak befordulok a Szegfűbe, amelyen elérek a fenyves sarkához. Csak az átlós ösvényén nézek hátra, hogy jön-e erre még valaki. Jó! Ketten is követnek. Az ösvény a Deák Ferenc utcára visz ki, az pedig a forgalmas Vértesszőlősi útra, ami ilyen korai órán nem is olyan forgalmas, hogy nyomogatni kelljen a gombot a zebránál. Fókuszálom a nagy fehér alapszínű útszéli reklámtáblát, ami a tábor utcája torkolatában áll, és már nem csinálok egyebet, mint lépkedek felé, és gratulálok a szembejövő hátizsákosoknak. A táblánál jobbra fordulok, és a sok parkoló és indulni készülő autó között a lehető legegyenesebb testtartással, határozott léptekkel megyek be a táborba.

Cél, Tata, Esély Alapítvány Ifjúsági Tábor (Táv: 98,10 km; Érk: 06:01'; M.idő: 22:27')

Követem a fehér szalagokat a régi bélyegzőt ábrázoló molinóig, és belépek a célhelyiségbe. Leadom a csipogó-pecsételőlapomat, és egy percen belül Szabó Tamás dr. úszó- és túratársamtól vehetem át a kilencedik K100-as oklevelemet, és jelvényemet. Egy hagyományos, és egy kerek, bronzszínű jelvény közül választhatok. Oválist kérek, mert a hagyományos jelvényeim sorozatából akarok majd pop-art művet alkotni, mint ahogy azt a múltszázadban Andy Warhol csinálta a leveskonzerveiből.

ESEMÉNY UTÁN

Az ebédlőben a harmincszoros (Huh!) teljesítő Samu Piroska tisztel meg azzal, hogy az asztalához invitál, ott fogyaszthatom el az ízletes jutalomfalatot, a Palóc levest. Toplak Joe érkezik üzletember jelmezben; így ünnepli a 20. teljesítését. (Fanfárok harsannak a szellőzőrendszerben.) Nemsokára megérkezik Zoli, és "hozza" Végh Gyulát és Kákonyi Irénkét, akikkel kölcsönösen gratulálunk egymásnak. Nagy-Szilitsán János még mindig friss, mert egy kancsó friss vizet hoz az asztalra. Ő első bálozó és még az esemény hatása alatt van. Gyula és én még leeszünk egy-egy, étvágytalanoktól átpasszolt extra kajajegyet, majd véget vetünk az örömködésnek, és akik vonattal jönnek, azokkal visszaindulunk a Tóvároskert vasútmegállóhoz. (Nekünk így, Gerecse-tető nélkül is meglesz a 100 kilométerünk.) Néhány túrázó még szembejön. Nagyon igyekeznek, remélem, hogy még időben beérnek. Szép volt fiúk, és szépek voltatok lányok.

Ottorino

ISZKIRI SZÁZAS 2016.03.26-27.

103,9 km; 2025 m 24 ó

Akik útitársaim lettek volna megbetegedtek, vagy megfájdult a lábuk, vagy hajnalra rabbivá lettek, ezért egyedül lépcsőzök fel a kelenföldi pályaudvar megfelelő peronjára. Sára Petin kívül, aki egy padon ülve fűzi nagy műgonddal újnak látszó futócipőjét nem látok ismerőst. Nyakig húzott cipzárral, kesztyűben várom a győri személyt a Déli felől, ami időben meg is érkezik. Durván félóra a menetidő, ezért kényelmesen elfogyaszthatom a reggelimet a vonaton.

Két-három perc késéssel, 6 óra párperckor fékez vonatunk Szárligeten. A felüljárón szembejönnek a kultúrban már benevezett túrázók, akik a 6 órai rajtnyitáskor ott tudtak lenni. Tíz perc múlva én is benyitok a nett épületbe. Darabos Zoli, Tóth Feri és Végh Gyula már induló félben vannak, azzal üdvözölnek, hogy úgyis utolérem Őket. Hát, erre nem tennék fel egy piculát sem. A házban sok gyorsjárású ismerős arc már a nevezési sorban áll. Hamar sorra kerülök én is; Fehérvári Máté a 100-as rajtszámot írja rá az itineremre. Szép kerek szám, ennek kell a végére járni. Menetkész állapotban vagyok, 06:30-kor kilépek az ajtón. Az érkező Ruttkay Diána annyit kérdez: "Egyedül?"

- Elvileg Zolit és Gyulát üldözöm, Ferike már biztos meglógott előlük - válaszolom, majd visszamegyek a felüljáróhoz és felüljárok. A falu főutcáján rátérek a [K3] jelzésre. Mielőtt megizzadnék, félreállok, hogy levegyem a felső kabátomat. Közben Jaskó Veronika és túratársa Csaba érnek utol. Kéretlenül hozzájuk csatlakozok. Cupp, cupp, és tovább megyünk a Zuppa felé. Könnyű terep, még az emelkedőn sem kell lihegni dumálás közben. Nézem, hogy mit fényképeznek túratársaim. Négy vagy öt kőtömb mellett egy deszkadarabra rá van írva, hogy MACKÓ VÁR. Jól van, nem baj. Menjünk innen! Pár perc múlva észrevesszük a kiakasztott bóját.

2. EP (első maga a rajt volt) Zuppa tető. A [P-] jelzésen kanyargunk lefelé a Zuppáról. Az 1-es út elérése előtt közvetlenül egy bokorra akasztott fehér női bugyogót veszünk észre. A rendezői bejárásról írt beszámolóban olvastam, hogy CsSt és Jeremcsuk Isti egy egész garnitúrát találtak hasonló fehérneműkből. (Gondolom CsSt volt a szemfülesebb. [Bocs!]) Ez a darab vagy megúszta a begyűjtést, vagy utána került ide, mert a környéknek feltehetően olyan kisugárzása van, hogy hatására a nők tekintélyes százaléka rettentő erős késztetést érez arra, hogy megszabaduljon az alsóneműjétől, és egy rántással veti le magáról a bugyit. Mint ahogy a Balatont Magyar tengernek nevezzük, nevezhetnénk ezt a környéket Magyarbermudának. Igaz, itt nem hajók és röpülők tűnnek el, hanem (háromszög alakú) nöjji bugyik tűnnek fel. Mindenesetre érdekes jelenség, néhány kísérletet el lehetne végezni e tárgyban...

Hirtelen jobbra egy morzsalékos csúszdán kell levergődni a műút szélére. A túloldalon szalag mutatja, hogy hol folytatódik a [P-]. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt dús szalagozás könnyítette a tájékozódást, különösen jól jött ez az éjszakai szakaszon, ott is a Somlyóvártól az M1-es aluljárójáig tartó kanyargós, sokkereszteződéses úton. Na tehát. Az 1-esen való átrohanás után bevesszük magunkat egy csalitosba, majd átmegyünk a vasút alatt, és megcélozzuk Szárt. A flaszteren még jólesik a járás a puhább talpú Lídülös futócipőben, aminek a felső része a hajlatnál teljesen ki van repedve, de úgy gondoltam, hogy erre a túrára kifejezetten jó lesz, ha nem fog szakadni az eső. Szakadni nem szakad, de kellemetlenül permetez, barátságtalan, szürke idő van. Ha nem erősít rá az eső, akkor viszont nem lesz semmi baj az időjárással. Vera azt masszírozta ki az Internetből, hogy ebben a térségben kb. 11-ig jöhetnek záporok. Eddig még egy se jött, és ez maradjon is így. A falu és ezzel a kutyaugatás hátrahagyásával bemegyünk az erdőbe. Párás, enyhén ködös a levegő. Van aki fullad tőle, de én szeretem, mert nem kell gyakran folyadékot pótolni. Egy erdei műút könyökén kerülünk ki egy völgyet, aztán egy darabig szünetel a sztorizás, mert hosszan emelkedünk. A vakondtúrásokat leszámítva a vértesi körben ez az egy igazán észrevehető emelkedő van, aztán hosszan, igen hosszan sétaterep következik. Ennek végén egy elágazásban megint egy bója lóg.

3. EP. Macskabükk [P-] / [K+] elág. Pinkert Laci egy kifeszített sátorlap alatt székel és bélyegez. Rápillantok az itinerre; a következő pont Szárligeten a "túrabázis". Addig még van bőven mit taposni. A [K+] valamivel több változatosságot ígér az eddigieknél, de az igazi látványosságok a szemből érkező [K-] jelzésre váltás után következnek. Fotózni való a mélyen egy élő fába vájt Mária dombormű. Nekem ünneprontó módon az jut eszembe, hogy szerencse, hogy a fa túlélte a művészi tevékenységet, de biztos nem hallelújázott közben. Az erdei temetőben és előtte egy nagyobb kirándulócsoport időz. A kerítésen belüliek jót hahotáznak valamin. Fő a jókedv. Meredeken leereszkedünk a Mária-szakadékba, jobban mondva a peremére. A nagy mohás kőkockák jól mutatnak majd a Veráék által készített képeken. Egy picit le is maradnak a fényképezés miatt. A csákányospusztai altábor előtt egy újabb kirándulócsoport várakozik, és esz valamit egy autó csomagtartójából. Hátrapillantok, hogy jönnek-e már Veráék, vagy bélyegzést akarnak-e kérni a kirándulóktól. Jönnek már, és együtt kanyarodunk jobbra a templomrom dombja alatt. Egy major mellett haladunk el, majd egy műútra érve egy saját kistóval felszerelt magánbirtok mellett. A két nagytestű kutya csak figyeli a járókelőket, nem fecsérlik energiájukat holmi ugatásra. A Birkacsárdánál megint keresztezzük az 1-est és egy síkot átszelve visszatérünk Szárligetre. Ez volt a vértesi kör, ami kiválóan alkalmas egy kiadós sétára, kirándulásra. Aki ezt megtette, elmondhatja magáról, hogy mozgott ma már valamit. Nekünk azonban ez nem elég, mi addig fogunk menni, amíg már alig tudunk mozogni, de előbb még bemegyünk a kultúrba igazolni és frissíteni.

4. EP. Szárliget, faluház másodszor. Meglepetésemre Gyula és Zoli ül egy asztalnál. Amíg én frissítek, Ők a vasútállomáshoz közeli boltnál fognak várni, közli Gyula. Gyorsan ledobom a cipőmet, zoknimat, hogy újravazelinezzem a talpamat. Ilyen rövid táv után ezt nem szoktam megtenni, de sajnos hanyagság miatt nem vettem észre időben, hogy elfogytak a mosott túrazoknijaim, ezért egy vadonatújat állítottam rendszerbe ma reggel. Ez nagy hiba, mert az új zoknit is be kell ám járatni, akárcsak a cipőt, vagy legalábbis használatbavétel előtt ki kell mosni. Nem szeretnék hólyagot, ezért inkább még egy kis vazelint kenek a talpamra, meg aztán már némi diszkomfort érzésem is van talpilag. A pecsételésnél kapott bónért veszek egy islert, és a frissen elkészült ellátmány-teából öntök magamnak háromnegyed pohárral, helyet hagyva a falmellékiből vételezendő hűtővíznek. Megpróbálok a leggyorsabban túllenni a procedúrán, hogy ne kelljen várakoztatni a túratársakat. A vékony dzsekimet is a hátizsákba gyömködöm, mert mielőtt a bázisra érkeztünk, már melegünk volt a felhőkön átderengő Naptól. Felüljáró másodszor. Zoli éppen összegyűri és a bolt előtti kukába dobja sörös dobozát, amikor érkezek. Veráék éppen előttünk térnek rá a dombra vezető ösvényre, ami az ISZINIK kezdete. Még mindig a [K-] jelzésen vagyunk. Felkapaszkodunk a dombra. Szeme jön egy kis bozontos kutya. Nem tudom Zoli miért lelkendezik annyira a szőrmók láttán, csak egy pillanat múlva veszem észre, hogy a kutyát követő Fodor Vilmosnak és Marik Ildikónak örült meg, akik országos túrabarátaink. Elbeszélgetünk, aztán Vili kezdi meg a búcsúzkodást, mert látja, hogy én minden mondat után egy arasszal a haladási irányunkba oldalazok. A dombról az M1-es melletti bekötőútra érkezünk a Kőrösi Soma Csándor-forrás közelében. Minél hamarabb túl akarunk lenni a flaszteres részen; átmegyünk az M1 alatt, majd egy majorság kapuja és kerítése mellett beslisszolunk a turistaútra. Kösz, hogy nem kerítették be teljesen. Hogy milyen jó volt a talaj eddig, onnan vesszük észre, hogy egy traktorok által felgyúrt sármedencét nehezen tudunk kikerülni a szegélyező cserjék miatt. Változatos úton, kis tavak-, bekerített földek mellett, erdőrészleteken át, kis ereken átugorva jutunk fel egy nagy mező mellé. A nyílt területen nyoma sincs a melegnek, amit a vértesi kör végeztével éreztünk. Szinte fázunk a hűvös szélben. Távolabb igen sötét felhőket látok, remélem igaza lesz a netnek és itt már nem eshet az eső. Egy nagy vadetetőnél jobbra, felfelé visz az út, ez már szélvédett területen van, és az emelkedő is segít abban, hogy ne fázzunk. Felérünk egy szekérútra, amin balra fordulunk; az út maga jobbra kifliz. Gyula az egyik dombot a Somlyóvárnak tippeli, de az erdőbe való visszatérés után még sokat kanyargunk, míg bejön a [P-] jelzés és vele hamarosan a kicsi rét pados asztalokkal és a kis viskóval.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékező bélyegzővel próbálunk lenyomatot varázsolni itinereinkbe, de amikor leülök egy újabb kenésre észreveszem, hogy az érkező túrázók az egy fán lógó bójához mennek, mert oda van erősítve egy szúróbélyegző. Röpke restaurálás után odamegyünk mi is szúrni.

Erősen kiemelkedünk a rétről, majd lerobogunk a Tornyópuszta felé vezető töredezett alig-műútra. Pár méterrel előtte hagy el jobbra a Somlyó előtt hozzánk szegődött [P-], csalogatva a figyelmetlen teljesítménytúrázókat. Minket ugyan nem csap be; balra teszünk pár lépést és a műútra hágva jobbra fordulunk. Megkordul a gyomrom, mert nem felejtette el, hogy tavaly a nyúlnélküli nyúltelep után, a Krisztus szobor alatti pihenőben finom hot dogot kapott. Most úgy tűnik, hogy túl sokat koptatunk a cipőnk sarkából, mire odaérünk.

6. EP. Tornyópuszta. Hotdogman asszonya állítja össze az adagokat, mi pedig esszük. A pontőrség fázósan posztol a ponton. Valóban nagyon huzatos ez a hely. Mi is igyekszünk az evéssel, hogy minél előbb visszamehessünk a védelmet nyújtó erdőbe. A pontról magammal hozok három-négy deci ásványvizet a másfél literes flakonjában. Jó lesz ez, amikor a szárított hagymareszelék folyadékot követel. Elmegyünk a helyi vadászház mellett. Ezúttal nem nyúznak az udvaron vaddisznót. Balra behív egy szalag; erdőrészletben szaporázzuk lefelé egy műútig. Már nem kell a forgalmas út szélén túrázni és félni, hogy mikor üt el egy kanyarodó autó, mint régebben, hanem csak épségben át kell kelni a műúton, mert a turistaút már a másik oldalon folytatódik. A biztonságért intenzív hullámvasutazással kell fizetni, míg el nem érünk az örökké forgalmas M1-es autópálya közelébe. Már messziről látni és hallani az autók szakadatlan folyamát. Egy nagy szántóföld hosszabb oldaláról, a pálya közvetlen közeléből jobbra fordulunk, be az erdőbe, és egyre távolodunk a zajtól. Hosszú, de kényelmes úton érjük el a Tarjáni-malom-patak kis hídját, amin átkelünk, utána emelkedünk, majd leereszkedünk egy pihenőhöz, ami a Koldusszállás felé vezető műút mellett van. Jobbra, a vadászlak irányába folytatjuk. Áll itt egy nagyon vastag fa. Zoli megjegyzi, hogy ez se egy mai darab.

- Ez láthatta volna Lenint, ha erre vetődik, de csak a fa vetődött erre, és különben sincs szeme - bontom ki a felvetés filozófiáját.

A [K-] / [S-] kereszteződésben elérjük azt a pontot, ahol a régi és az új K100 elválik egymástól. Innen a [S-] jelzésen megyünk tovább, mintha az új K100 útvonalát követnénk, majdnem egészen a célig. Megindulunk az alattomban emelkedő úton. Zoli megjegyzi azt, amit itt mindig megjegyez, vagyis, hogy nagyon utálja ezt a szakaszt. Én sem kedvelem, mert akárhányszor jövök erre, mindig előbbre várom az út könyökben visszahajló, felső ágát, mint ahogy azt valójában elérem. A Kinizsin sötétben mindig azt lesem, hogy mikor látok meg a felső ágon fejlámpafényeket. Én látom meg először a Bundschu-kút felé vezető [SO] jelzést, amivel szemben a könyök van, és amin nekünk éles balos után tovább kell emelkednünk. Zoli nem akarja elhinni, hogy már itt vagyunk. Innen már nincs messze a Kis-rét. Az ott kezdődő rövid szintbeli szakaszra gondolok, ami mindig egy kis menet közbeni pihenőt jelent. Felérve, a faragott pad után valamivel azonban meglepi fogad. A színéből következtetve valószínűleg a Bányahegyről származó, durva zúzalékkővel van beterítve az út. Kiváló! Pihenés helyett arra kell koncentrálni, hogy hová lépjen az ember megbotlás, megbicsaklás nélkül. A rövid plató után sunyiban tovább emelkedik az út. Mindenfajta megfontolás nélkül, össze-vissza, különböző vastagságú rétegekben van leszórva a kő. Oda is szórtak gazdagon, ahol már szilárdan beágyazódott a régi fehér kő, ezért az új réteg kövei görgőkként viselkednek a talpunk alatt. Most, nappal még messzebbre ellátunk, időben válthatunk az egyik nyomsávból a másikba, bár van ahol nincs menekvés, faltól falig zúzalékkő van. Alig várjuk, a [S-] letérését a szekérútról, remélve, hogy oda nem szórtak követ. Még mielőtt oda érnénk, megjelennek az első futók, akik már a vissza utat futják. Egy páros. Nem ismerjük Őket, de 99%, hogy a túrán vannak, mert amúgy miért futkározna erre bárki ilyen kúvasz@r terepen. Nagy sokára, elgyötörve érjük el a letérést. Felüdülést jelent az Arany-lyuk felé vezető kő nélküli lejtő. Arra gondolok, hogy a KINIZSIN sokan lekispistázzák ezt a lejtőt és a szekérútra visszakötő emelkedőt, úgy hogy a szekérúton maradnak. Idén még a legelvetemültebb kispistázók is lejönnek majd. A szűk egy kilométeren reménykedve kapaszkodunk vissza a szekérútra, hátha elfogyott a kő. De nem. Folytatódik a vörös köves balhé. Továbbra sem értem a "munka" logikáját: Több olyan útszakasz van, ahol régi fehér kő sincs, de oda nem szórtak az újból, máshol meg, ahol a fehér kő szilárdan áll, oda bőven szórtak a vörösből. Valószínűleg a teherautó lassan ment, közben hátul szórták le a zúzalékkövet. Amikor söröztek, akkor nem szórtak, de nem is szóltak a sofőrnek, hogy ájjon mán meg egy kicsit. Aztán, hogy meglegyen a norma, duplán szórtak. Mindegy, hogy milyen a munka, csak ne maradjon kő a platón. Márton Daniék érkeznek rohanvást szemből. Kérdezem, hogy mit szólnak az új burkolathoz; enyhén szólva Ők sem örülnek neki. Lassan lejteni kezd az út; ezen a tájékon a KINIZSIN örülni szoktunk, hogy már nincs messze az utolsó ellenőrzőpont, most csak azt konstatálhatjuk, hogy lassan közeledünk túránk féltávjához. Így már nem olyan hepi a dolog. Még azért bőven kanyargunk, amíg megérkezünk ahhoz a benőtt, avarral lepett úthoz, ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz, ahol az eredeti ellenőrzőpont volt a KINIZSIN. Aki tudja, hogy itt "hajdan" út volt, így nappal észreveheti a vájatát. Felmenni rajta nem lehet, kerítés választ el tőle. Fürkészem a távolt, piros-fehér bója után kutatva.

7. EP. Kovácsi Szent Péter templomrom, alias Pusztatemplom. Rakk Gyula fogadja a túrázókat, pecsétel, időt ír, és közli, hogy vállalkozásunk felénél járunk. Köszönjük az információt és továbbállunk, pedig én előbb megettem volna a magammal hozott egy szál banántot és megittam volna a Tornyópusztáról elhozott ásványvíz maradékát, de a többiek már ügetnek. Nem akarok lemaradni, inkább étlen, szomjan velük tartok. Széles úton megyünk le a Kálvária felső végállomásáig, a nemrégen felállított három keresztig. Innen együtt számoljuk visszafelé az egyes stációkat. A szurdok melletti penge ösvényen egyre másra jönnek szembe a Tatán már végzett túratársak. Fák mögé állva engedünk utat nekik, most az Ő dolguk nehezebb. Néhány sziklát még kikerülünk, és már itt is az I. stáció. Nincs mese, az örökmécses padjánál meg kell állnom. Banán elő, víz elő, és a kiskabátomat is felveszem, mert a tó körül, de még előtte, a baji síkságon is huzat lesz. A fiúk elszeleltek, de éppen most ért ki a sziklák közül egy társaság, hozzájuk csapódva megyek tovább. Örülök, hogy a "megpróbáltatások" ellenére még vidámak. Van kedvük viccelődni, évődni, ez engem is jobb kedvre derít. Nem mintha szomorú lettem volna, de a kis energiapótlás, amit a banán képében most megadtam magamnak, már nagyon hiányzott. Házak mellett, hosszan, meredeken ereszkedünk. Visszafelé ez majd jól fog esni. A baji síkságot egyenesen átszelő műúton még látom Zoliékat, de nem igyekszem utolérni Őket, mert tudom, hogy Bajon betérnek a "Jó barátokba", Ők pedig tudják, hogy én meg betérek a vele srégen szembe levő Nemzetibe. A baji templomnál a már szembe jövő Agárdi Péternek és Kovács Andinak integetek, majd közelebbről is üdvözöljük egymást. Pár mondatos beszélgetés után, felfrissülve, és kissé megfiatalodva megyek a Nemzeti felé, hogy ott tovább frissüljek. Mire odaérek, túratársaim már a szembe levő Jó barátokban erősítenek. Mialatt a trafikban a kólákat mustrálom, boldog, a Tatai-tókört már elnyomott társaság jön be ücsiért. Mivel egy 2,5 literes nagyágyút nem követel ki a meleg (ellentétben az ezt megelőző alkalmakkal), ezért egy 1,25 literes "igazit" választok, jóllehet nem jéghideget a hüttőbül, hanem szobahőmérsékletűt a pócrúl. Kiviszem a zsákmányt a bót előtt felállított asztalkához, és felülök az egyik repedt műanyagülőkés bárszékre a három közül. Egy ott beszélgető biciklis bácsi érdeklődik a nagy jövés-menésről. Mondom neki, hogy az ISZKIRI 100 teljesítménytúra résztvevői vagyunk. Többszöri ismétlés után sem érti az iszkiri szó jelentését, pedig ez egy echte ungarische szó:

iszkiri msz tréf 1. <Gyors távozásra való felszólításként.> Na, ~ az iskolába! 2. <Menekülés, gyors futás érzékeltetésére.> A kutya, ~ , eltűnt. (MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR 1978)

Igaz, ma már talán nem is használnak ilyen kedves kifejezést, azt mondják inkább, hogy: "Na húzzá el innen gyorsan kocsog!"

- De nem is az az érdekes, hogy mi a neve, hanem, hogy 100 km-t gyalogolunk 24 órán bellű - mondok neki, de ezt meg nem hiszi el. (...) Egy a boltból éppen kilépő túrázó hölgy is ülni vágy, és félve ül fel egy másik repedt székre. Felesleges az aggodalom, mert "szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább..."

Még otthon felszeleteltem egy étcsokival bevont, jókora marcipánrudat, és a darabokat külön-külön fóliába csomagoltam. Most egy ilyen darabot halászok elő a hátizsákból, és azt majszolgatom két kólakorty között. Gyula és Zoli gyorsan végeztek a kocsmában, Zoli is bemegy a Nemzetibe, attól tartok bagóért. Mire kijön menetkész állapotban vagyok, folytathatjuk tovább a vasúti átkelő felé. Szabályszerűen a jobboldali járdán megyünk, hogy ne zavarjuk az esetleg erre tekerő bicikliseket. Az átkelőnél pirosan villog a jelzőlámpa; Budapest felől érkezik egy személyvonat a megállóba. Mire odaérünk, már nyílik is a sorompó, a feltorlódott autók után mi is átkelhetünk. A szurdok aljától is rengeteget jöttünk aszfalton, de a Tóvároskert vasúti megállótól Tata főútjáig ez már több a soknál, és még visszafelé is kell jönni. Végre jobbra fordulunk a mozi irányába. Éppen átkelünk a zebrán, amikor a hátizsákomban megszólal a telefon. Cucc le, telefon elő. Vizi Tamás nevét mutatja a kijelző, remélem valami jó hírt közöl. Igen. Délután négy óra után megszületett a KINIZSI regisztrációm, várhatom az emilt, hogy jóváhagyták-e a kért lőelemeket. Jaj de jó! Ha a GERECSE 50-en is indulok, akkor idén még minimum háromszor megyek végig a zúzalékköves, majdnem 9 km-es úton. Egyszer most a tókör után, egyszer a G50-en, egyszer pedig a K100-on. Nem is kell drágaüzemeltetésű úthengert alkalmazni, a túrázók ingyen betapossák a köveket. A telefonálás miatt már lemaradtam, a fiúktól, és most járókelők állítanak meg egy pizzéria előtt és szintén a szokatlan botos-hátizsákos forgalomról érdeklődnek. Ők már értik a túra elnevezését, elismerően bólintanak és kívánnak további jó utat. Jól esik a pár meleg szó, és az, hogy nem röhögnek ekkora marhaság hallatán. Gyula és Zoli már a mozi előtt várnak. Felküldenek a galériára; perecevés csak a tókör után, hangzik az ukáz.

8. EP. Tata, Est mozi. Hoppá, a falépcsőn fölfelé már érzem a bal térdem. Pecsételés után Strack Kati figyelmeztet, hogy az első tókör pontot valaki tovább vitte a lovardától, úgyhogy ne ott keressük. Még jó, hogy csak továbbvitte, és nem hajította be a tóba. Nincs mire várni, lemegyek a lépcsőn. Zoli már meg se kísérli a kínálást a lapos flaskájából, mert eddig nem fogadtam el, de most én kérek tőle egy kortyot fájdalomcsilinek, meg a tókör elviseléséhez. Lemegyünk a partra. A szokás, és az előírás szerint órajárással ellenkezőleg kerüljük a tavat. Amíg az éttermek, kávézók tartanak, addig segít a közvilágítás. Egy-egy vendéglátóipari egység ablakán benézve alig látok embereket; van ahol csak a pultos árválkodik egyedül, pedig szombat van. Gyula elmondja, hogy még nem kezdődött el a szezon; nyáron itt fürtökben lógnak az emberek, nincs középút. A várat elhagyva bekapcsolom a fejlámpám, amit még a Nemzeti előtt ülve akasztottam a nyakamba. A tókör elég unalmas, de most nem találom olyan borzasztónak, mint az előző alkalmakkor. Egy bamba béka épp a cipőtalpam alatt akar öngyilkos lenni, de még idejében sikerül meghosszabbítani a végzetesnek induló lépésemet, és a kétéltű második életét. A lovarda előtt tényleg nincs pont, de azért időnként körbevilágítunk. Jóval később fénykört veszünk észre a távolban. Valószínű, hogy ott lesz a pont, és az ott álló túrázók lámpái alkotják a fénykört. És tényleg. Mikor odaérünk, meglátjuk a bóját és egy madzagon a szúróbélyegzőt.

9. EP. Öreg-tó I. Nagyon jónak tartom a szúróbélyegző alkalmazását; nem kopik olyan tempóban, mint egy zsírkréta, és nehezen hamisítható, hacsak nem hord magánál valaki egy egész garnitúrát. Eltávolodunk a tóparttól, és egy kis emelkedő is bejön színesítésnek. Sorompókat kerülgetünk, kishídon megyünk át, baktatunk a sötétben, még a tókörüli fényeket sem látjuk. Egy kis híd előtt Gyula egy fához lép. Ez az Által-ér hídja lesz, és előtte itt lóg még egy szúróbélyegző.

10. EP. Öreg-tó II. Szúrás után által megyünk az Által-ér kis fahídján. Nem bebeszélés, hogy már érezhetően kanyarodunk, a tó ellentett csücskénél járhatunk. Még egy darabig caplatunk a sötétben, aztán visszavisz az út a tó partjára. Végre látszanak a távoli fények; némi hangulat kerül az unalomba. Hopp, még egy béka. - Na, iszkiri a száraz tónak nedves partjára, vagy döglött békaként fogsz kuruttyolni, mint a nótabéli fajtársad! - mondom neki, de rám se hederít. Tanakodó társasághoz érünk. Veráék kérdezik, hogy láttuk-e a második tókör pontot. - Sőt, még lukasztottunk is - válaszoljuk. Természetes, hogy nem akarnak visszakoslatni az Által-érhez. Tollal bemásolják a szúrásokat, és ha gond lesz a moziban - amit nem feltételezek -, akkor igazolom, hogy a társaság áthaladt a ponton, és pont. Már nagyon vonzom a tóparti éttermek fényeit, de nagyon nehezen közelednek. A vízi-sporttelep felirat láttán hirtelen eszembe jut, hogy egy ügyet sürgősen el kell intéznem. Kissé lemaradok. Nemsokára eléjük az éttermek övezetét, majd azt a pontot, ahol kiugorhatunk a mátrixból, és visszatérhetünk a moziba.

11. EP. Est mozi másodszor. Zoli megy fel előttem a falépcsőn, és Ő is akadozva, nyögve tolja fel magát. Rákérdezek, hogy mi ez az keserves mozgás. Azt mondja, hogy legszívesebben kiszállna, óriási a kísértés, de tudja, hogy emiatt évekig szívnánk a vérét, ezért inkább összeszedi magát, és folytatja. Gyulától megint jön az ukáz: Meleg van a moziban, nem itt esszük meg a jutalomfalatot, majd inkább a "Jó barátokban" pihenünk meg. A finom, puha sósperecet az utcán trappban, lihegve marcangoljuk. Még mindig jönnek szembe túrázók. Ha csak tókörösök, akkor nagyon sajnáljuk őket, de ha 100-asok, akkor bele sem gondolunk a helyzetükbe. Megint a vasúti átkelő. Átkelés után Zoli át akar terelni az út túloldalára, hogy ne a bicikliúton menjünk, a kocsma viszont ezen az oldalon van. Ha ilyen késő este valaki erre biciklizik, akkor majd csönget, de én körülbelül 70 kilométerrel a lábomba' senki kedvéért nem fogok ide-oda cikázni. Feith Andrásék jönnek szembe; András azt mondja, Tatán leadja a lányokat, nyom egy tókört, és jön Ő is vissza Szárligetre. - Mindent bele! Végre elérjük a kocsmát. A félig-meddig kerthelyiségben ledobom magam egy padra, és már veszem is elő a vazelines tubust, hogy utánzsírozzak. A zoknimat levéve azonban látom, hogy itt bizony műtéti beavatkozásra lesz szükség. A bal talpamon, az ujjak alatti párna vízhólyaggá változott. Tartok egy éles és hegyes gyöngyház-nyelű bicskát a hátizsákomban, ami igen praktikus a kis súlya és mérete miatt. Olyan mélyen van a vízhólyag, vagy ha úgy tetszik olyan vastag rajta a bőr, hogy csak negyedik próbálkozásra vagyok képes feldöfni. Túra közben nem szoktam hólyagot szúrni, de most nem bírnám elviselni a feszítését a zúzalékköves kilenc kilométeren. Most már be se kenem, visszaveszem a zoknit; útközben majd magától kipréselődik belőle a benne maradt víz. Előveszem a Nemzetiben vett maradék kólámat és egy marcipándarabot, és mintha mi sem történt volna frissítek. Gyuláék is megisszák sörikéiket, aztán belevetjük magunkat a baji éjszakába. Még mindig akadnak, akik szembe jönnek. Egyikük csodálkozással a hangjában meg is kérdezi, hogy: "Visszamentek?"... Zoli a szurdoki emelkedőtől tart, pedig az semmi a zúzalékkőhöz képest. Először azonban a házak mellett megyünk fel meredeken, majd ami a KINIZSIN az utolsó párméteres emelkedő, az most levisz minket a kegyhelyhez, ahonnan növekvő számsorrendben és növekvő pulzusszámmal zarándokolunk fel az egyes stációkhoz. Nyugi tempóban a szurdok mellől kitapossuk magunkat a keskeny ösvényre, majd az egy számmal szélesebb útra, miközben az emelkedő durvasága egyre finomodik. Amikor már lélegzethez jutunk, füstszagot érzünk. Ez jó jel, mert ezúttal nem Zoli bagófüstjét érezzük, hanem valószínűleg Rakk Gyula rakott nedves rőzsét a tábortűzre az egyre közelgő pontján. Nemsokára mozgó lámpafényeket is látunk a felkanyarodó úton.

12. EP. Pusztatemplom másodszor. Bubuval és Évával bővült a pontőrség, mióta utoljára itt jártunk. Amíg Rakk Gyula lepecsételi az itineremet Bubu megkérdezi, hogy hétfőn hánykor indulok a ToJáS túrán. - Hagyj békén! - felelek jól artikuláltan és cizelláltan a feltett kérdésére. Momentán úgy érzem magam, mint aki meg sem éri a hajnalt. Bubu ennek ellenére kólával és vaníliás karikával kínál. Van még egy kevés kólám, de elfogadok tőle egy fél pohárral, mert hátha mégis megérem a hajnalt és akkor jól jön majd a tartalék. Néhány másodpercig még belebámulunk a tűzbe, aztán köszönünk, és lebotorkálunk a korlát nélküli lépcsőn, hogy a Verával ismét kiegészült csapatunk visszafelé is átkeljen a kőtengeren és még azon is túl. Nemsokára változó vastagságban ismét jelentkezik a kőréteg. Én már nappal, idefelé is tudtam, hogy visszafelé káromkodni fogok, mint a záporeső. Bonyolult variációkban szidom az illetékeseket. Őket magukat, valamint le- és felmenőiket szólítom fel egymás közti mindenféle perverzióra, aberrációjuk kiélésére, és ezek még csak a gyengébb változatok. Az átkokban szereplő betegségek közül a kolera a legenyhébb... Míg tart az emelkedő, addig nem érdemes a pihentető letérőre gondolni. Majd ha enyhe lejtőbe megyünk át, akkor kezdhetjük lesni a jobbos letérőt. Jóval előttünk halad egy csoport. Amíg az Ő fényük el nem tűnik, addig nincs letérő. Másfelé terelődnek a gondolataim, a többiek társalgása is valamelyest elvonja a figyelmem, és amikor felnézek, nem látom az előttünk menőket. Jól van, mindjárt mi is elérjük a letérőt. Az első puha méterektől oldódik bennem a folyamatos koncentrációt igénylő bukdácsolás okozta feszültség, de amikor lejtőbe megyünk át, már az enyhe fékezés is kellemetlenül érint. Felismerem a tényt, hogy elértem azt a pontot, amikor már a szar is keserű. Belenyugszom, hogy a túra hátralevő része azzal fog telni, hogy arra kell vigyáznom, nehogy szétessek... Az Arany-lyuknál élesen balra kanyarodunk, és még mindig "puhán" emelkedünk vissza a rettegett szekérútra. Zoli megy előttem, és bejelenti, amikor felérünk. Nem, mintha nem vette volna észre azonnal mindenki. Kétségbeesetten váltogatok az út jobb oldaláról a balra, keresve a kerekek által jobban betaposott sávot, de amint átmegyek az egyik oldalról a másikra, az egyik tűnik a megfelelőbbnek, és megfordítva. Lemegyek zombi üzemmódba; csak az előttem menő sarkára világítok, fel sem pillantok, nem fürkészem, hogy mikor tűnik fel a Kis-rét faragott padja. Ezt a monotóniát egy-egy megbicsakló lépés, talp alól kiguruló kő szakítja meg. Jó, hogy a kocsmában ki tudtam szúrni a vízhólyagom, mert most egy ilyen botlásnál a csillagokat látnám. Nem mondom, hogy nem fáj a talpam, de legalább nem úgy, mintha parázson járnék. Nem tudom milyen csoda folytán, de elérjük a Kis-rétet. Rátérve a könyökben végződő lejtőre, már a régi kiálló kövek is nagyon fájnak. Megint rettenetesen káromkodok. Előttünk megy egy kisebb csoport. Meg se szólalnak, csak félreállnak a Bundschu-kút felé kiágazó útnál. Lehet, hogy sok volt nekik együtt a kő, meg a szöveg. Valamivel nyugodtabb vagyok, amikor a vadászlakhoz érünk Koldusszálláson. Az előzőekhez képest a flaszter most lágynak tűnik. A műútról a pihenőnél balra felfordulunk, ahogy illik. Direkt jólesik az emelkedő, és a követő hullámzás sem visel meg túlságosan. Csak az autópálya-közeli, nagy szántóföld keskeny ösvényén szidom a favágókat, akik az útra gallyaztak és emiatt le kell menni a mélyszántásba. Megállapítjuk, hogy késő este (éjszaka) is szakadatlanul dübörög a forgalom a pályán. Az a meredek, hosszú emelkedő, amivel felmegyünk a műúthoz, az már egy kicsit sok, de szótlanul felkapaszkodunk rajta. Átszeljük a forgalmatlan utat, és tovább emelkedünk. A hosszadalmas emelkedő idefelé - lejtő alakjában - nem tűnt ilyen hosszúnak. Segít az emelkedésben, hogy nincs már messze a kajapont, ahol egy kis sós, meleg kanalat remélek a hasamba. Végre felbukkanunk a Tornyóra vezető műút mellé. Menet közben nyakamba veszem a botjaimat, és T alakban rájuk támaszkodva egyengetem a gerincemet. A pont erős fénysorával messziről vonzza a tekintetünket, és jómagunkat.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Nagy-Szilitsán Jánosék üdvözlése után már a padon ülve veszem át Jánostól a lepecsételt itineremet. A meleg tésztaleveshez sósmogyorót rágcsálok, és az édes süteményt is megkóstolom. Közben egy sporttárs alulöltözöttség miatt a feladási lehetőségek iránt érdeklődik. A pontőrség levinné kocsival, de csak kb. 5 óra múlva végeznek itt, addig meg még jobban átfagyna a tag. Inkább ráadnak egy bekecset, hogy folytathassa. Megköszönjük a szíveslátást, de még mielőtt elindulhatnánk, János megmutatja a követendő út szélére - "csak most és csak neked" -, az eltévedés elkerülése végett kitett teamécseseket. - Hát akkor most kacaghatsz János, mert tavalyelőtt Egon kiabált utánam, aki akkor őrködött és etetett itt, hogy balra kell kanyarodni, mert már elindultam a falu felé.

A lépcsőn leegyensúlyozunk a műútra. A fejemben beállítom a Somlyóvár kisházának a képét, és megindulunk az észrevehetően emelkedős, töredezett aszfalton. Hosszú, és monoton ez a szakasz, de ezt a maradék 14 kilit már behúzom, még ha a belemet kell is magam mögött vonszolnom. Ha majd végzünk a műúttal (és nem fordítva történik), akkor már örülünk, mert onnan, bár erősebb emelkedőn, de viszonylag rövid úton mehetünk fel a Somlyóra. Így is lesz. Amikor letérhetünk a műútról, félreállok, hogy minél kevesebb súlyt kelljen felcipelni. Így, egy kissé lemaradva a többiektől tolom fel magam komótosan az emelkedőn. Egy táblacsokornál Verát hívom vissza, aki már a csúcs felé tart a [K3] jelzésen. - Igaz, hogy holdas éj van, de még így sem lehet sokat látni odafentről. Majd legközelebb az Isziniken, vagy egy év múlva, Tata felé menet érdemes felmenni - mondom neki. A lassú emelkedés után, egy lejtőn szaporázzuk lépteinket - már amennyire tőlünk telik - lefelé a kisház rétjére.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A szúróbélyegzőhöz lépek, szúrok, és egy pozitívumot veszek észre: Mióta tegnap erre jártunk kicserélték a szúróbélyegzőt. A rendezőség még arra is figyelt, hogy ráfázzon, aki trükközni próbál. Ez nagyon tetszik. A házban világosság van, benézek, de a két fejlámpás alak közül egyik se a Zoli, vagy a Gyula. Ezek már elszeleltek. Nem baj, most már a cél lebeghet előttem. A jó talajú lejtőn néhány tíz méteren pofátlanul belekocogok. Már érzem Zoli cigi szagát, és egy kanyar után meg is lelem Őket. Megálltak, mert Gyulának ki kellett szórnia a szemetet a cipőjéből. Nem sokáig megyünk együtt, mert a bal cipőm nyelve nyomni kezdi a rüsztömet. Lehet, hogy megdagadt a lábam és ezért feszül. Egy tönknél megállok lazítani a fűzőn, de nemsokára megint meg kell állnom, mert most túl lazára kötöttem. Aztán a másik lábfejem is megfájdul, úgyhogy unos-untalan megállok. Már mindenki eltűnt. Végül sikerül elviselhetőre kötnöm a fűzőket. Következik a rengeteg kereszteződés, irányváltás, nem elég a földet világítani, Árgus szemekkel vizslatom a jelzéseket, nehogy eltévedjek. A kihelyezett dús szalagozás és a Hold reflektora is segít a tájékozódásban. Leérek a szekérútra. Nyomják a kiálló kövek a talpamat, de ez egy vellnesz a zúzalékos katasztrófához képest. Gyakran fordítom a fejem, és vele a lámpám jobbra, hogy ne menjek túl a lejtős letérőn. Ezt sikerül is megtalálni. Hosszú, lejtős mélyút, teli avarral, csak vigyázva lehet lefelé sietni. A csillagos égbolt ellenére sem érezni a hideget, mert szinte teljesen leállt a légmozgás és menet közben nem fázok, még a lejtőn sem, mert ott gyakran kell fékezni, ami szintén melegít. Ez a végjáték, ez a leghosszabb. Évek telnek el, mire leérek az ugató kutyás tanyához, ahol nem szabad balra fordulni, hanem tovább kell menni egyenesen. Most már úgy érzem, hogy bokától lefelé nincs olyan porcikája a lábamnak, ami ne fájna, és a jobb sarkamon is nő egy vízhólyagkezdemény. Már hallom az autópálya zaját, de további évek telnek el, amíg arra a lejtőre érek, ahonnan már látni a bekötőutat, amire rá kell térni. Leérek a kétszárnyú, bezárt kapuhoz, és hirtelen nem is tudom, hogy melyik oldalán kell kislisszolni. Persze a rossz oldalon próbálkozok először. A műúton megint a nyakamba veszem a túrabotokat, és T alakban továbbmenve próbálom egyengetni a gerincemet. Már hajnalodik, de nem oltom el a lámpám, amíg a műúton megyek. Meglátom a forrás kőmandzsettáját, nemsokára bemehetek az erdőbe domboldalt mászni. Azt hittem, hogy a turistaúton könnyebb lesz, de nem. Arra gondolok, hogy tavaly Gyulával legalább egy órával jobbak voltunk, persze akkor még nem volt leterítve a zúzalékkő az ominózus szakaszon. Még így is van idő a belassulásra, ami önkéntelenül bekövetkezik. Óvatosan megyek le a faluba vezető utolsó lejtőn. Jaj, de szép látvány. A felüljáró alatti-melletti csalitosból kerül elő egy túrázó, és indul felfelé a lépcsőn. Na, ez se egy fitneszguru. Megpróbálok lezseren felmenni, szerencsére nincs a közelben senki. De rohadt messze van még innen a kultúr, de most már nem érdekel; köszöngetek az állomás felé slattyogó túrázóknak. A kultúr előtt ketten egy autóhoz sántikálnak, és lassan belehajtogatják magukat. Lenyomom a bejárati ajtó kilincsét.

15. EP. Cél, Szárliget (senki többet) harmadszor. A teremben a legtöbb ember fehér műanyagtányérból esz valamit jámboran. Az alkalomhoz illően a "Jó étvágyat kívánok!" mondattal köszönök, majd a zsűri elé járulok, hogy begyűjtsem a harmadik teljesítésért járó oklevelet, piros-fekete jelvényt, és nem utolsó sorban a granulációkat. Nem bírom megállni, hogy ne ötleteljek: Azt javasolom Sándornak, hogy jövőre ne dobják ki a Vértesben összeszedett zsáknyi bugyit, kiválóan lehet velük szalagozni... A túratársakkal is granulálunk egymásnak, majd a díjazásnál kapott bónt én is levesre pótolom ki és elmerülök a kulináris élvezetben, aztán ki-ki amerre, arra...

Ottorino

 Tortúra 65 - 2015.12.19; szintem: 1990 m; szintidő: 18 ó

Miskolcot elérve viszonylag könnyen találunk rá a Miskolctapolcai útra, amelynek a végén lelassítva keresünk egy iskolának látszó objektumot. Az egyik gyanús épület, kivilágított előcsarnokában klott gatyás figurákat látunk mozogni, amiből arra következtetünk, hogy ezek a tornateremben megszállt, ébredező túrázók, tehát valószínűleg jó helyen járunk. Jó korán érkeztünk, de azért bemegyünk. A folyósón már néhány rendező rendezgeti a papírokat. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy Tamás a bonyás logisztika miatt a kedvünkért önfeláldozó módon csak a 34-en indul, majd az ómassai célból tömeg- azaz közösségi közlekedve visszabumlizik Miskolctapolcára a kocsihoz, és áthajt Egerbe, a mi célunkba. Most azonban az ablakon kinézve, az utcai lámpák pocsolyákból visszatükröződő képeit szakadatlanul kicsiny, gyűrűző hullámok remegtetik. Nem szólok semmit, most a hallgatást tartom bölcsebbnek. Ha az esős idő miatt Tibi is a 34-re akar menni, akkor én biztos nem fogom erőltetni a 65-öt. Hirtelen egy kazalnyi ember zuhan be az ajtón. - Szia Andi!... Muszáj elhatározni magunkat, ha nem akarunk napestig sorban állni a nevezésnél. Döntünk. Nem nagy lelkesedéssel, de maradunk az eredeti tervnél. Nevezés után nem sokat vacakolunk; volt elég időnk készülődni. Kifelé menet van egy kis torlódás a rajtbélyegzésnél, de ügyet sem vetünk rá, mert sejtjük, hogy nem ez lesz ma a legnagyobb kellemetlenség. 06:02-kor már ki is penderülünk az iskola elé. Az eső közben szemerkélősre csillapodott. Gondolkodjunk pozitívan, hisz ez a tény a körülmények jelentős javulását jelenti. Jó, hogy mennek előttünk néhányan, mert így nem kell sötétben, esőben itinersilabizálással kezdeni. Műúton kaptatunk a [Z4] jelzés mentén. Máris oldottabb a hangulat; túlvagyunk a távválasztó dilemmán, és a rajtot megelőző hercehurcán. Valami csilli-villi, feldíszített rönkházakból álló mini Las Vegas mellett megyünk el; a biztonsági őr a park bejárata előtt levegőzik mélyeket szippantva a frissen meggyújtott cigarettájából. Nem várt módon előre köszön, mi pedig illendően fogadjuk az üdvözlését. Nemsokára tovább engedjük a műutat, és jobbra betérünk az erdőbe. Kezdődik sikamlós történetünk. Ez megint lehangoló, mindenki abban reménykedik, hogy hamarosan kövesebb szakaszhoz érünk. Még sötét van, koncentrálni kell a pocsolyákra, hígabb trutyikra. Az út egyik oldaláról átmegyünk a másikra, és vissza, ahogyan a kedves erdei kocsikázó csalinkázott előttünk teljesen felgyúrva az utat. Csak egy pillanatra nézek fel egy jelzésre, ami az út különösebb irányváltása nélkül változott [Z-]-re, és máris fűzőig lépek egy híg sáros pocsolyába. (Hogy az a...!) Moiwa előz, akinek csak annyit tudok mondani, hogy helló Máté Expressz, és már fel is szívódik a következő bukkanónál. Lassan világosodik, és csodák csodája: úgy tűnik, hogy az eső is elállt, vagy legalábbis alig érzékelhető szitálásra váltott. Egy jobbos derékszögű kanyarral a [P-] jelzést vesszük fel, miközben a helyi Vörös-kő felé tartunk. Rövid pihentető szintbeli haladás után egy réti pihenőnél kiérünk egy sárrázóra, amiről élesen balra kell kanyarodni. Még jó, hogy elállt az eső, mert már nagyon lekívánkozik rólam az esőkabát. Ahogy azt az itiner javasolja, a Sűrű-bércet követő durvuló emelkedőn félreállok, hogy a kabátomat a hátizsákba gyűrjem. Azt, hogy nem is volt olyan borzasztó nehéz feljutni a Nagy-Som-hegy csúcsa alatt vezető turistaútra annak tudjuk be, hogy még nagyon az elején járunk a feladatunknak. Egy műútra érünk, és nemsokára megpillantjuk a falut. Az otthoni térkép-tanulmányozás közben elsiklottam afelett, hogy Bükkszentkereszt egy gigantikus lavórban fekszik. Meredeken megyünk lefelé a [S+] jelzésű főútján. Ahogy egyre lejjebb érünk, mindjobban érezni, hogy itt sokan szénnel fűtenek. Megül a füst a mélyebben fekvő területeken. Tibi és Tamás már tudják, hogy "füstnyelő pestiként" én ilyenkor mindig megdicsérem a friss, harapni való vidéki (sőt hegyi) levegőt. A templom utáni jobbos utcában van az első teáztatás. 

1. EP, Bükkszentkereszt, óvoda. Jólesik a meleg tea, bár egyáltalán nem fázok. Tamás elrakja az eddig súlyba' vitt esőköpenyét. - Violinkulcs, de inkább BASSZUS! - mondja. - A pulóverem ott maradt a rajtban. Mit fogok én hallgatni otthon az asszonytól?! - Csak semmi pánik! - mondok én. - Itt a főrendező úr telefonszáma; hívd fel, és meglásd, minden el lesz rendezve... Az iskolából kilépve visszatérünk a falu főútjára, ami innentől [S-] jelzésű. Két kislány egy kerítés kőpárkányáról töri a vékony jégréteget, ami valszeg ónos eső formájában hullott rá az éjjel. Szélcsend van, különösebben nem érzékeljük a hideget. A falu végétől pár száz méteren elkísér a [K-] jelzés. Miután feljöttünk Bükkszentkereszt mélyéről, most alig észrevehetően lefelé megyünk. Később, amikor fenyőfák közelében vezet az ösvényünk, felhívom a többiek figyelmét arra, hogy milyen jólesik a járás a tűlevélszőnyegen, ami a nedvességet is jól elvezeti, nem alakul ki rajta sár; persze ide nem furakodtak be a nehézgépek. A Hollós-tetőre menő műút előtt bejön a [P-], de ezzel nem sokat törődünk, csak a [S-] jelzést kell figyelnünk, ami a műúton, majd a műút mellett, aztán a műút kígyózó testét át- meg átvágva halad. Egy erdei kereszteződésben ketten itinert böngésznek; Tamás rögtön vágja, hogy ez a Szarvas-kút elágazása, és derékszögben jobbra kell ráfordulni a [S+]-ra. Mászni kezdünk a Sugaró felé, sőt még annál is magasabbra. Nem az emelkedő a gond, hanem egy igen zavaró jelenség az, ami idegesít. Az apró jégcsapok képében a fák ágaira fagyott ónos eső olvadásnak indult, és ezek az aranyos kis jégcsapocskák zuhognak jó esetben az avarra, kevésbé szerencsés esetben nagy koppanással a fejünkre, vagy lágyan a nyakunkba. Hiába állt el órák óta az eső, mégis olyan, mintha még mindig csöpögne. Alig várjuk, hogy olyan szakaszhoz érjünk, ahol nem hajolnak az út fölé faágak. A fennsíkon ez végre bekövetkezik; csak az avarra hulló jégdarabok zizegését lehet hallani az erdő felől. - Szia Anita!... Jóval később, a Kecskeláb-rét utáni kereszteződésben vége van a hosszú, [S+] jelezte útnak. Elővesszük az itinert, és mivel nem találjuk az előírt [Z-] jelzést, ráfogjuk egy útra, hogy ezt aposztrofálja a leírás makadám útnak, és rajta haladunk tovább. Nemsokára, egy hegyesszögű jobbos letérő egyik fáján [Z-] jelzést látok. - Be kell menni az erdőbe? - kérdezem kétkedéssel a hangomban. - Nem kell bemenni - válaszolja egy minket éppen előző túratárs. Nagyon jó, akkor a [Koo] kanyarait levágó [Z-] jelzésen megyünk tovább, amíg az derékszögben el nem hagy minket jobbra. A megmaradt [Koo]-n megyünk tovább a következő ellenőrzőponthoz vezető jobbos kiágazásig.

2. EP, Vörös Meteor sí ház. A kis házba csak pecsételtetni megyünk be, mert ha egy ember bemegy, akkor kettőnek ki kell jönnie. Itt éppen nincs jégcsöpögés, ezért az udvaron is el lehet fogyasztani az ellátmányt. Nagyon kellemes, hogy a túra több ellenőrzőpontján teával kínálnak. A folyadék a legfontosabb, de épp az előbb éheztem meg, ezért ez a karéj zsíros kenyér is pont jól jön. A házikóból kijövő Átol Csaba (akivel a még a Vörös-kő után váltottunk néhány szót, és hagyott le minket) csodálkozását fejezi ki, hogy már itt vagyunk. Tény, hogy nem száguldunk, mint az orkán, de szintúgy tény az is, hogy jóformán csak az anyagcserék okán állunk meg. Most például tágabb értelemben ide sorolható a cipőmbe férkőzött hulladéknak a kidobása is. Amint ezzel végzek, már mehetünk is tovább. Visszatérünk a [Koo] útra, és párszáz méter múlva, a Nagy-mező kereszteződése után együtt kanyarodunk vele egy elnyújtott jobbos íven. A nem messze lévő, következő útcsomópontban térünk csak át balra a [Z+]-ra. Egy futó tovább fut a [Koo] flaszterén, ami egy darabon utunkkal párhuzamos. Pár méter után az agyagos sárban rájövünk, hogy miért maradt a szilárd burkolaton a sporttárs. Alig valamicskét emelkedik az út, de ezt mégis észrevesszük a visszacsúszó lépések miatt. Később egy kereszteződésben táblakarácsonyfa áll. Sok táblája van, és mindegyiken valamilyen kékszínű, idétlen piktogram. Ezek a jelek köszönő viszonyban sincsenek a szabványos turistajelzésekkel. Még jó, hogy szöveg is van mellettük, így ki tudjuk választani a helyes irányt, bár CSALÁNOS feliratot nem látunk egyiken sem. Kisvágtatva a csalánosi elágban megállunk, mert itt válnak el útjaink; Tamás megy Ómassára, mi pedig tovább Egerbe. Tamás néhány deci kóláról lemond bátyja javára, és rövid fejszámolás után közli velünk, hogy legkésőbb 9-re (21:00) ott kell lennünk a célban. (Nota bene, nekünk csak 00:02-kor esik le a zászló.) Hűha! Félig komolyan, félig pedig ugratva azt mondjuk neki, hogy olyan 11 és féltizenkettő körül várjon minket Egerben, mert ki tudja, milyen útviszonyok és megpróbáltatások várnak még ránk az éjjel. - Legalább lesz egy kis időd körülnézni, akár Miskolcon, akár Egerben - mondom neki. - Nyugodtan elmehetsz az állatkertbe megnézni, hogy nem fagyott-e meg éjjel a jegesmedve, vagy elrepültek-e már a pingvinek északra, de akár moziba is mehetsz, hátha játsszák a StarWars legújabb epizódját, na, és a tavas barlangot is melegen ajánlom szíves figyelmedbe. Miattunk pedig igazán nem kell aggódnod, mert úgy éjfél körül mindenképpen bent leszünk!... Már élesen kanyarodunk balra a [K-] jelzésen, amikor Tamás utánunk kiabálja a következőt: - Mindenki »tüskés gömbfejű nyeles kézifegyver becézve«, aki 9 után ér be a célba. (Természetesen a hosszú meghatározás helyett a közszájon forgó négybetűs szót használta, de a mai viszonyok között nem tanácsos nevükön nevezni a dolgokat, főleg leírva nem.) - Na, ezzel jól feladta a leckét - mondom Tibinek. - Szerintem nem fogunk 9-ig beérni. Vesszen inkább a régi identitásom, de a Nagy-Eged gurulóköves lejtőin nem akarok loholás miatt pofára esni, vagy kitörni az akármimet. Valamit azért mégis ki kéne fundálni! - Tudod mit? Ha 9 után érünk be, akkor kéz a kézben, szökdécselve tegyük meg az utolsó métereket, mint akik boldogok, és nem törődnek azzal, hogy mit fecsegnek a népek - javaslom Tibinek. - AKKOR INKÁBB FUTOK! - válaszolja Ő az ötletemre. Á! Már látom, hogy nem mer kamingautolni a fiú, pedig ma már nem szégyen a másság, hanem inkább cuki. Oldalt beázik az egyik bakkere, és ilyen sáros útviszonyok mellett futni?!... Nehéz dolga lesz. Egyelőre azonban semmi futás, egy viszonylag kellemes talajú és viszonylag szintben haladó úton egyenletesen toljuk magunkat előre, aminek következtében hipp és hopp ott vagyunk a zsírkrétás pontnál.

3. EP, Faktor-réti Madonna. Kis csoport időzik a kegyhelynél. Kódot keresek, de azt mondják, hogy nincs ilyen, ezért az időpontot írom be a barnás zsírkrétával, ami kereken 12:20. Balra kanyarodunk, és tovább megyünk a jó minőségű dózer úton. Egy helyütt jobbra látom letérni róla a [K-] jelzést, de mindenki megy tovább egyenesen a legnagyobb lelkinyugalommal. Bevárok egy társaságot, és ezzel kapcsolatban érdeklődök náluk. Elmondják, hogy a jelzett út a hivatalos, de azért nem mennek arra, mert az egy minimális szintveszteséggel jár, amit pótolni kellene a dózer útra való visszatéréskor. Mi inkább visszamegyünk a leágazáshoz, mert először vagyunk ezen a túrán, és ki tudja, hogy jövünk-e még egyszer, tehát akkor már járjuk végig böcsületesen a kijelölt útvonalat. Hát nem? De! A kevésbé járt lenti párhuzamos út avarszőnyegén baktatva az itt-ott felbukkanó borókákról Tibi elmondja, hogy ezek őshonosak. Na, már ezért az infóért megérte lejönni. Éljenek a tüzes vizet adó borókák és a tüzes vizet ivó Borókák is! Miután visszakötünk a dózerre, kisvártatva megint jön egy ilyen letérés, amire kérdezés nélkül lekanyarodunk. Úgy látszik működik a csordaszellem, mert ezúttal követőink akadnak. Az újabb visszakötés után különböző völgyekben és réteken kanyarog utunk. Hol az újfajta táblakarácsonyfákat tanulmányozzuk, hol pedig a rétek köveire festett [K-] jelzéseket figyeljük. (Még jó, hogy nincs hó.) Egy erdőrészletbe érünk, amit a völgyek-rétek után sötétnek látok. Egyezik a véleményünk abban, hogy túlontúl hosszú etapja ez a túrának két ellenőrzőpont között. Felérve egy hegygerincre a kiálló sziklakövek és gyökerek direkt úgy vannak elrendezve az ösvényen, hogy én minden harmadik lépésnél megbotoljak, bár már olyan magasra emelem a lábomat, mintha díszlépésben masíroznék. Vigasztalásul nemsokára meglátjuk a Tar-kő csúcskövét; mögötte faoszlop a névtáblájával és egy kiálló fém OKT bélyegzővel. Ez még nem a miénk, tudjuk, hogy ki kell menni a szakadék szélére.

4. EP, Tar-kő. Nem tudom úgy forgatni az itinert, hogy ne szúróbélyegezzem át a címlapját is, de hát kicsire nem adunk. Klikk! Tejfehér köd a van a mélyben, ezért gyatra szójátékkal élve, elég tar innen a kilátás; gyerünk tovább! Visszafelé megyünk az elhagyott [K-]-hoz. A csúcskőnél levő OKT bélyegzővel Renáta próbál lenyomatot lehelni az itinerébe, de az is lehet, hogy a kékező füzetébe. Ereszkedni kezdünk túránk legmagasabb pontjáról, méghozzá igen nagyon meredeken. Néhány túrázó érkezik nekünk balról. Megtudjuk, hogy nem kellett volna visszamennünk a csúcskőhöz, folytatólag is vissza lehetett volna térni a [K-]-ra. Most már mindegy, ezen a pár többletméteren nem fog múlni semmi... Itt is kövek, gyökerek állnak ki a földből, és mindegyik nyálkás, csúszós, úgyhogy a legnagyobb koncentráció mellett süllyedünk. Tibinek beesik egy hívás, a telefonjával bíbelődik, de én nem állok meg, a végére akarok járni ennek a lejtőnek. Folyamatos és erős fékezést követően egy kereszteződéshez érek, ahol élesen balra, a [Z-] jelzésre kell áttérni. Felnézek a hegyoldalba; Tibi még mindig a telójával szuttyog. Nem tudom, hogyan akar ilyen "sebességgel" 9-ig beérni, vagyis megőrizni a jóhírét. Én mindenesetre továbbmegyek egy, az előzőnél még meredekebb lejtőn. Több ágú, síkos, kidőlt fán kell átkecmeregni, aztán "ahol a part szakad" jellegű helyeken lekászálódni. Ez a lejtő is egy kereszteződésben ér véget. Még a Tar-kőnél elolvastam az itiner ide passzoló szövegét, ezért tudom, hogy itt nem szabad jobbra lemenni a [K+]-on, hanem balra kell fordulni a [Z-] / [K+] jelpáron. Vége a gyötrelmes lejtőnek, itt lenne egy jó kis szintbeli havajozás, ehelyett kapunk egy fakitermeléses sártengert. A turistaútjelző-tábla kidöntve hever az út szélén. Valaki fektében próbálja megfejteni a sárral szennyezett feliratot. Üsd, vágd, nem apád! Úgyse' lehetett már látni a rengeteg fától az erdőt. Nemsokára jobb meredeken elhagy a [Z-]. Erre azt írja az itiner, hogy: "... tudod mennyien mentek már itt le Felsőtárkányba? ..." Éppen csak, hogy nem írta utána a szerző, hogy: Hahaha!... Részemről akkor lássam Felsőtárkányt, amikor a hátam közepét! Inkább caflatok tovább a sárbő [K+]-on. A letermelt erdő miatt akadálytalanul lelátni a mélyebben fekvő területekre, pontosabban egy bizonyos magasságnál lejjebb már csak az alsóbb régiókban megülő, átláthatatlan ködtenger figyelhető meg. Az időközben hallótávolságba érő Tibinek hátraszólok, hogy a köd miatt meg fogjuk szívni, amikor lejjebb érünk. Egy éppen engem előző túratárs reagál a megállapításomra; azt mondja, hogy: "Úgy, mint két éve." Ezek szerint ez a tejfölköd nem ritkaság errefelé ilyentájt. Szegény Tibi a léket kapott bakancsában közvetlenebb kapcsolatba kerül a sárral, mint a legtöbbünk. Egy újabb kereszteződésben jobbra letörik a [K+]. Mintha ez a nyominger birodalmi lépegető tudta volna, hogy merre fogunk jönni, kiszúrásból nem ment tovább egyenesen, hanem dagasztotta tovább a sarat előttünk a lefelé menő turistaúton is. A kanyarban egyszerűen kikerülhetetlen a sár, csak azon lehet filózni, hogy vajon melyik keréknyomban a sekélyebb. És megint lejtő, és megint meredek. Megállapítjuk, hogy ezen a túrán egyáltalán nem az emelkedők viseltek meg minket, hanem a lejtők, és hol van még az agyhalál Nagy-Eged? Hála az útvonal megalkotójának, leérünk a lájtosabb Hereg-rétre. Ez végre nem annyira sáros, mint inkább füves. Később lelátunk egy műútra, aminek a szélén egy autó áll, körülötte kisebb csoport. - Nem, ez nem ellenőrzőpont - mondom Tibinek -, ezt a sárga Suzukit ma már láttam valahol; biztosan depóznak. Leérve a műútra jobbra fordulunk rajta. Lassan utolér az iménti társaság, és az egyik hölgytag kedvesen megjegyzi, hogy a mai nap folyamán már több ízben elmentünk egymás mellett. Valóban. Megtudjuk, hogy Ő először van a 65-ön, de a 34-et már csinálta, és most izgatottan várja az éjszakai utazást. Bevalljuk, hogy mi most vagyunk először a TORTÚRÁN, és, hogy mi is izgulunk. (Azt már nem áruljuk el neki, hogy minket a Tamás által meghatározott szigorú szintidő és a kapcsolt feltétel aggaszt a leginkább.) Viszonylag rövid műutas sárrázás után érjük el a következő pontunkat.

5. EP, Tamás-kúti ház. A ház bejárata előtt, egy kőmellvéden folyik a pecsételés; egy kicsit csodálkozunk azon, hogy a rajtszámon kívül feljegyzik a nevet is, de hát ahány (turista)ház, annyi szokás. A teamelegítés miatt folyamatosan zuhognak a fákról leolvadó jégdarabok a teraszt fedő műanyag hullámlemezre. Rossz érzés hallgatni az éles dobolást; mintha folyamatosan szakadna a jeges eső. A teához megeszek egy müzliszeletet, meg egy hagyományos Sportszeletet, aztán ISZKIRI innen. (Nem tévesztendő össze az azonos nevű túrával.) Kijőve a házból balra indulunk, és a telek kerítésének végénél megint balra fordulunk. Ki van szalagozva, de a meredeken feltáruló, nyiladék egyértelműen kínálja magát a fenti gerincútig. Szép lassan felgimnasztikázunk; gyorsabban úgyse tudnánk. Odafent jobbra fordulunk a [Z-] jelzést követve. Megnyugtató, hogy még bőven világosban értük el a Török-utat; túlvagyunk a töménytelen mennyiségű jelzésváltáson. Kényelmes az avaros erdei út; a Kolosi-tető melletti lejtőn még bele is húzunk. Megy ez mint a karikacsapás. Megjelenik a [Z-] alatt a [S-] felfestés. Az otthoni térképnézés alapján úgy emlékeztem, hogy ez hamar el fog hagyni, de makacsul velünk tart. Körülbelül azon a tájon, ahol végül mégis leválik, világot kell gyújtanunk, de az egyre sűrűsödő köd miatt még így is alig látunk távolabbra, mint 5 méter. Aztán később megjön a hab a tortára, megint visszatalál az útra a birodalmi lépegető, és innentől hosszú kilométereken át csak a lábunk előtti fénykört figyeljük, hogy el ne süllyedjünk a dágványban; igaz, messzebbre nem is nagyon látnánk a köd miatt. Gyakrabban emlegetjük Tamást, nem éppen hízelgő szövegkörnyezetben. Elképzeljük, hogy milyen jó dolga lehet, miközben mi itt senyvedünk, és összetörjük kezünket, lábunkat, csak hogy neki ne kelljen sokáig várnia ránk... Felüdülés, amikor felérünk egy műútra, és vele kanyarodunk. Itt még a köd is mintha ritkásabb lenne. Dienes Áronékkal üdvözöljük egymást, miközben elzakatolnak mellettünk. A "lazítás" után elérjük a Völgyfő házat, ahol bejön a [P-] és a [Zoo] jelzés, és visszatér a sár meg a sűrű köd. Lassan már úgy érzem, hogy nem látok az orromnál tovább. Pár kilométer után az töri meg a monotóniát, hogy Tibinek húznia kell egyet a fejlámpája meglazult pántján, ezért félreállunk, hogy a műveletet a lámpám fényénél végrehajthassa. Közben nagyobb mennyiségű emberanyag megy el mellettünk, de nem látom, hogy kik ők, mert a Tibinek világítok. Egyszer csak Nagy Kriszta és Szemán Zoli hangján hallom a nevemet, de alig viszonozom az üdvözlésüket, már kívül is vannak a szpotomon, ami ilyen látási viszonyok mellett természetes. Húzzunk csak mi is tovább, mert kezd tele lenni a puttonyom. Tényleg, valami oldalról nagyon szúrja a bokám, de én hozzá nem nyúlok ahhoz a sáros röghöz, ami a cipőm. Annyira a lábam előtti talajra fókuszálom a fénykévémet, hogy egy enyhébb lejtőn majdnem fellököm Nagy Janit, aki az út közepén állva, feltehetően a telefonját birizgálja. Őt is csak a hangjáról tudom beazonosítani. A Vasbánya-nyeregnél rápillantok egy nyilazott turistajelzésre, aminek a deszkája árnyalatához hasonló színű feliratából azt betűzöm ki, hogy Eger 11 km. (A feltüntetett távolságra szerintem még csak Eger széle van.) Egy zsebkendőnyi réten kell keresztülvágni a tábla által mutatott irányba, de olyan hihetetlenül sűrű a köd, hogy ilyen kis távon is egy jelzetlen útra tévedünk, ami mellett egy kis esőház áll; szakasztott olyan, mint amilyen a Vár-kúti th. előtt van, csak ez éppen jobbkézre esik. Ez teljesen összezavar. Vissza akarok lépni a jelzőtáblához, hogy pontosabban belőjem a direkciót, de közbe' utánunk jött egy csapat, amely ott időzött a kis réten, amikor mi odaértünk. Az egyik tag rövid keresgélés után megtalálja a frankót. (Csupán három méterre fekszik egymástól a két kiágazás.) Az egész kavargás nem tartott öt percig, de Tibit láthatóan megviselte. Gondolom tűzön, vízen keresztül célba akar érni 9 óra előtt. Emelkedőn megyünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most jólesik. Tibi felhívja a figyelmemet a Kövesdi kilátóra, amit már láthattunk a NU PAGAGYI-n. Nem tudom, hol lát itt kilátót, mert én csak ködöt látok; igaz, hogy egyelőre még nem vöröset. Az emelkedőn átbukva lassan ereszkedünk, és meglátjuk balkéz felől a várt esőházat. A rét másik oldalán a Vár-kúti th. teljesen sötét, csak egy gyenge kékeslila fényt látok a homályon keresztül. Nem itt lesz az ellenőrzőpont; tovább megyünk, most már a szingli [P-] jelzésen, ami majdnem a célig ki fog tartani mellettünk. Egy nagy trafó előtt lóg egy piros-fehér bója, jobbra egy kis dombon van egy pici, kivilágított kalyiba, ahova felmegyünk.

6. EP. Várkút. Odabent csodálkozásomra Krisztáék ejtőznek, kedélyesen cseverésznek, eszegetnek, teázgatnak. - Mi ez a lazaság? - mondom a cukkot. (- ..., ...) - Jól van, nehogy már megmagyarázd, csak viccelek, na! Hehehe. Krisztáék még így is bőven 9 előtt benn lesznek. De mi???... Már említettem, hogy milyen nagyra értékelem a sűrű teaellátást. Ez nincs másképpen most sem, de most egy kicsit erősebb doppingra van szükségem, mint a tea, ezért felbontok egy dobozos energiaitalt, és kibontok egy zsebkávét. Amíg Tibi teázik és zsíros deszkázik, addig én komótosan benyelem az említett szereket, aztán akár mehetünk is. Egy lendületet adó lejtő után még meg kell másznunk a Bikk-bércet és egy kisebb horpadás után egy, a Bikkhez hasonló másik felgyűrődést is. Ez azért idegesítő, mert azt az érzést kelti, hogy egyre magasabbról kell majd levergődni Egerbe. Elmegy mellettünk a már megszokott kis csoport, és az egyik tag csak annyit mond: "Kilenc". Először ledöbbenek azon, hogy honnan tudhat arról a projektről, amely szerint nekünk kilencig célba kéne érnünk, de aztán kiderül, hogy számolta, hányszor mentünk el már egymás mellett a mai napon. Minden esetre kísérteties ez a véletlen egybeesés. Nem hiszek a számmisztikában, és semmiféle egyéb misztikában, de tény, hogy a Csalánostól kezdve a 9-es szám lebeg a szemünk előtt, és most külső személy által is kimondatott. E pillanatban hatásosabb lenne az a vijjogás, amit órákkal ezelőtt hallottunk, és amit mobil zoológusom egy macskabagolyénak tulajdonított... Távolabb egy másik csoport áll, lámpáikkal tágabb fénykört alkotva. Egy hölgynek adnak fájdalomcsillapító gélt, hogy kenegethesse vele a megfájdult térdét. Szegénynek keserves lesz az erős lejtmenet... Tibi közli, hogy GPS-e szerint bőven több lesz az összes szintemelkedésünk, mint 2100 m. Kb. háromszáz lépés múlva, egyszer csak elkezdünk lefelé menni, és a lejtő egyre meredekebb lesz. Alig hiszem el, hogy már a Nagy-Egedről ereszkedünk, ugyanis látni még mindig nem látunk semmit. Egy kerítés melletti úton megyünk erőteljesen fékezve. Az utat olyan kanyargósra mosta ki az eső, hogy kb. négy méterenként át kell ugrani a víz által kivájt árok másik oldalára. Ezután következik az igazán meredek, kőgörgeteges, kanyargós ösvény. Nem egyszer mély beszakadásokba kell leóvakodnunk, ilyenkor megállunk, hogy megtaláljuk a legbiztonságosabb megoldást, és baj nélkül vehessük ezeket az akadályokat is. Kész felüdülés, amikor egy jobb kanyarral szintben haladó útra térhetünk. Amikor Tamás telefonon érdeklődik, hogy merre járunk, Tibi pikírten megjegyzi, hogy nem kéne ilyen gyakran felhívnia Őt, mert ezzel is csak hátráltat bennünket. Rá akarom venni Tibit, mondja azt Tamásnak, hogy éppen most hagytuk el Várkutat, de nem áll kötélnek. Elárulja, hogy már lejöttünk a Nagy-Egedről, de még csak Eger vörösen derengő fényszennyeződését látjuk, mert egy nagy szőlősdomb takarásában vagyunk. Jé! Most veszem észre, hogy itt már nincs köd. Hallelúja. Földek mellett megyünk el, majd nagy piros nyilak útmutatását követve kezdünk bele az előbb említett domb megmászásába. Korai volt a hallelújázás, mert ezen az emelkedőn olyan ragadós az agyag, hogy az erősen befűzött cipőmet is képes lenne lecuppantani, ha nem tartanék ellent a lábfejemmel. Amikor sikerül leragadás nélkül felmászni a dombra, egy nem kevésbé sáros lejtőn mehetünk lefelé. Valamilyen cefreszagú telep mellé érünk, aminek az aszfaltját az előttünk járó túrázók sárrázónak használták. Mi is. Balra megpillantjuk az "Eger vége" táblát, és boldogan fordulunk jobbra az aszfaltúton. Már van közvilágítás, de a lámpáinkat még nem oltjuk el, mert a lakóházas, járdás szakasz még csak ezután következik. A házakra aggatott fényfüzéreket hivalkodónak és giccsesnek találjuk, akárcsak november elején az amerikai divatot majmolva a házak ajtaja elé kirakott töklámpásokat. Maradtak volna ezek inkább tengerentúlon. Lassan a vasúti átjáróhoz érünk. Errefelé nem látunk járdát, zebrát meg pláne nem, ezért úgy csinálunk, mint az autók, csak egy kicsit lassabban, és berregés nélkül. Az átkelő után rögtön kezdődik a Vécsey utca, aminek a vonalvezetését követjük. Az Egri vár sötét tömbje mellett Tibi észreveszi a minaret csúcsát. Tudom, hogy a cél nincs messze a minarettől, felcsillan a remény, hogy még 9 előtt beérhetünk. A gyors haladást szalagok segítik. Elmegyünk egy díszes szállodabejárat előtt, majd egy gyengén megvilágított sikátorba irányítjuk lépteinket. Mennénk tovább, de egy sötét alak tapssal, ovációval fogad és az iskola bejáratához kísér. Az órámra pillantok; tíz perc van még kilencig. Igeeen!!! Magasan íveltünk át a léc fölött. - Na, ki a bu2i, fiacskám? - teszem fel a költői kérdést Tamásnak, majd felszabadultan bemegyünk az iskolába kicsekkolni és lazulni. A célhelyiséget a már beérkezett túratársak vidám csacsogása teszi madárkereskedéshez hasonlatossá. Mindenkinek halaszthatatlan közlendője van. Nagy valószínűséggel ez a túra a legtöbb résztvevő számára nyújtott valami érdekességet, kalandos epizódot. Mi sem vagyunk ezzel másképpen. 

Az igazi hősök itt töltik az éjszakát, és a holnapi napon, egy másik túra keretében visszamásznak abba a rohadt, mocskos, ki- és elbaltázott sártengerbe, hogy újabb felejthetetlen élményekkel hódoljanak a mazochizmusnak. Mi azonban egy csipetnyi irigységgel a szívünkben, de mint, akik piszkosul jól végezték dolgukat, intünk búcsút a rendezőknek, a túratársaknak és Eger városának.

Ottorino 

Epilógus: Akik 9 után értek célba, rájuk természetesen nem vonatkozik, de nem is vonatkozhat a Tamás által definiált feltétel. Különben is, a fenti beszámoló teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, állatokkal, helyszínekkel és eseményekkel csupán a puszta véletlen műve. Ja, és hála a gondos rendezőségnek meglett Tamás pulcsija.

ÉGER-VÖLGY 2015; BEJÁRÁS, PONTÕRKÖDÉS

ELSÕ NAP, A 20-AS ÚTVONAL BEJÁRÁSA, 2015.10.21. SZERDA (Táv: 20.587 km; Szint: 780 m; Szintidõ: 7 óra)

8 óra tájban érkezünk a pécsi Éger-völgy bejáratához, a Teca Mama Kisvendéglõje elõtti parkolóba. A vendéglõ kirakatot idézõ ablakán át még nem látunk mozgást és a NYITVA tábla LED diódái sem világítanak, ezért a kerthelyiségben szedjük elõ a reggelinket a málháinkból. Falatozás közben a spontán érkezõ vendéglõ-névadót üdvözöljük, majd az éppen kinyitó intézménybe szagolunk be mintegy bemutatkozó látogatásként, az új bérlõ örömére. Csak a túrázás kellékeit vesszük ki Karcsi kombijából és négyfõs csapatunk, Ebola, Geri, Karcsi és csekélységem megkezdjük az Éger-völgy 20 útvonalának a bejárását. A [Z-] / [K+] jelzések mentén indulunk a kis mesterséges tó felé, aztán egy pihenõhely után nem sokkal, ott, ahol elhagy minket a [K+] balra fordulunk, és egy sikkes mozdulattal átlépjük az Éger-patakot. Egy hosszabb, de nem durva emelkedõ kezdõdik. Levetem a kabátomat, mielõtt még beleizzadnék. A második hajtûkanyarban véletlenül sem megyünk be a tornapályára, bármennyire is ezt sugallja az út vonalvezetése. Egy nagy, az órajárással ellentétes irányú félkört írunk le, mire felérünk az Éger-tetõ füves tisztására, ahol képek készülnek a fakilátó elõtt, a játszótéri alkalmatosságoknál. Akik nyári futócipõben vannak, azok morognak a dús, harmatos fû jóvoltából történõ alsó mosás miatt. Zsigerbõl egy kis jelzetlen ösvényen hagyjuk el a tisztást, de pár lépés után rájövünk, hogy vissza kell menni, mert igaz, hogy vizes a fû, de a [Z-] jel bizony a tisztás másik végében folytatódik. Néhol az út teljes szélességét agyagos pocsolya foglalja el, de kezelhetõ a probléma. Hosszabb kanyargósat megyünk, mire a jelzés útirányunk megtartásával [P3] lesz. Ebben a keresztezõdésben elfér majd egy-két szalag, hogy ne a már "megszokott" [Z-]-t kövesse a túrázó, hanem szeme ezután a [P3]-et keresse, de ez már a holnap szalagozó Moiwáék munkáját szaporítja majd. Innentõl a hegyoldalban kanyargunk, a fák közt néha lelátunk Cserkút házaira. Napos idõben még szebb panorámában gyönyörködhetnénk, de most sajnos nem süt a Nap, sõt úgy látszik, hogy a hegynek ez az oldala huzatosabb, mert a nem túl erõs, de annál hidegebb szél arra kényszerít, hogy visszavegyem a kabátomat. A hegyi keskeny ösvényre több helyen fák dõltek. Legtöbbnek a törzsébõl már kivágták az ösvény szélességének megfelelõ szeletet, de a frissebben kidõltek alatt, vagy fölött muszáj átmászni. Néhol már látni a Babás Szerkövek anyagából való képzõdményeket, de ezek ahhoz túl kicsik, és távol vannak a többitõl, hogy a neves csoporthoz tartozzanak. Mélyutat keresztez az ösvényünk. A mélyút könnyen eltérítheti a túrázókat, de a túra napján itt is lógni fog a piros-fehér sávos szalag. Nemsokára a Cserkútról feljövõ, és Hetvehelyre tartó [K3] ösvényt keresztezzük, innen már nincs messze a 40-es és a 20-as táv elsõ ellenõrzõpontja.

Babás Szerkövek (ÉV40, 20) Megállunk egy kis fotózásra. A szobortalapzatként álló szerkõ hátterét, Kõvágószõlõs pazar panorámáját, laza ködfátyol tompítja. Karcsi nem hagyja magát lebeszélni, felmászik szobornak. Amire mindenki, több beállításban lefényképezi, majdnem tényleg szoborrá mered a kellemetlenül hûvös szélben. Néhány lépéssel arrébb, az ösvény belsõ oldalán egy nagyobb szerkõ-együttes menedéket nyújthat a mindenkori pontõröknek szeles, esõs idõben. Nagy valószínûséggel erre nem lesz szükség az idei rendezvényen. Tovább megyünk a [P3] ösvényen a sziklás hegyoldalban. Enyhe hullámvasút és az õszi erdõ színesítik utunkat. Könnyû a tájékozódás. Ameddig tart a [P3], addig hozzá kell igazodni. Egy [P4] keresztezõdésben hal el, ahol irányunkat megtartva a [P4] jobbos ágán folytatjuk. Egy enyhén emelkedõ mélyút oldalában még mindig ott áll az a fa, amelyet a 2010-es, elsõ ittlétem alkalmával fényképeztem le. Az rajta a különleges, hogy a mélyút oldalából kiálló gyökérzetével azóta is rendületlenül fogva tart egy nagy követ. Hamar leérünk a [P-] jelezte mûútra, amelyre a következõ pontról visszajõve kell majd rátérnünk. Természetesen "csontig" bejárjuk az útvonalat, elmegyünk egészen a kápolnáig.

Petõcz puszta, kápolna (ÉV40, 20) Fotózás után nem megyünk tovább a [P4]-en, mint ahogy a 40-esek fogják tenni holnapután, hanem hátraarcot hajtunk végre, és visszamegyünk a [P-] mûút keresztezõdéséhez és új irányunkhoz képest balra térünk rajta. Ez az út is hosszan kanyarog egy hegyoldalban, itt is lehet lélegzetelállító képeket készíteni. A hegy felõl [K-]/[K3] jelzések kötnek utunkba. Amikor vége a mûutazásnak, nem megyünk le rögtön a turistaútba váltott [P-]-on, hanem elõször elsétálunk a kerítéssel körülvett, cserjékkel körülültetett, valamikori Petõcz aknához, és megnézzük, hogy ott vagyok-e, de még nem vagyok ott, mert csak két nap múlva silbakolok ott Attilával. [K-]/[K3]

Petõcz akna (ÉV40, 20) Ez nem egy különleges hely, sok idõt nem is töltünk el itt, hanem sarkon fordulunk, és visszamegyünk az elhagyott [P-] leágazáshoz, és balra mi is leágazunk. Itt majd furfangosan kell kihelyezni az útbaigazító táblákat és a szalagokat, nehogy rögtön borítsanak le erre a túrázók, kihagyva a pontot. Kedélyesen társalogva megyünk tovább, nekünk már nem lesz számottevõ emelkedõnk, leszámítva a vakondtúrásokat. Csatlakozunk a Petõcz-pusztánál elhagyott 40-es útvonalhoz, amire egy bejövõ [Z-] jelzés emlékeztet; ezen jönnek majd fel az Orfû felé ágazó mûútról. A [Z-] azonban mindkét útvonalat hamar elhagyja; a jó öreg [P-] jelzésen baktatunk el a következõ pontig.

[P-]/[K-] keresztezõdés, Fenyves-forrás (ÉV40, 20) Itt rögtön át is váltunk a [K-] jelzésre, amin csupán csak a közeli Patacsi-mezõig megyünk. Egy elektronikus térkép még "ócska ház és pihenõhely" felirattal jelöli az itt található objektumokat, de örömmel jelentem, hogy ez már nem így van. A házikó újszerû állapotban, elõtte vadonatúj pihenõbútorokkal áll az úttól néhány méterre. Itt megint leakadunk a 40-es útvonalról és jobbra kanyarodunk a [K+] jelzésre, amin gyakorlatilag el- azaz lejutunk a kiindulópontunkra, csak útközben dokumentációs célból még lefényképezzük az összes táv utolsó ellenõrzõpontját.

[K+]/[P-] keresztezõdés, Éger-völgy (ÉV40, 20, 10) Az Éger-patakot követve megtekintjük a mini mesterséges vízesést, a kis, zavaros vizû tavat, és hipp-hopp már végeztünk is a 20-as táv bejárásával, mert visszaértünk a kocsihoz, a Teca Mama Kisvendéglõje elé...

MÁSODIK NAP: A 40-ES ÚTVONAL BEJÁRÁSA, 2015.10.22. CSÜTÖRTÖK (Táv: 45.486 km; Szint: 1295 m; Szintidõ: 11 óra)

András bácsival indulunk félnyolc tájban szintén a TMK elõl. A mai reggel is csípõs, de tisztább; a fák közt hegyesszögben beszûrõdõ fények fotózásra késztetnek. Az Éger-tetõre felérve már nem is tudok fényképezni, mert totál szembevakít a Nap. A babás szerkövekre ma viszont több megabájtot ellövök. Kellemetlen, de érdekes jelenségnek leszünk szenvedõ alanyai. A napsütéses hegyoldalból átérünk egy sûrûködös területre, mintha csak egy felhõbe gyalogoltunk volna bele. A reggeli napsütés azt sugallta, hogy ma egész nap szép idõ lesz. A Petõcz-puszta kápolnájának ajtajában lefényképezem András bácsit, aztán egy pár méteres kitérõt teszek az egykori IV-es légakna emlékköveihez. Az egyik kõ felirata: URÁNÉRCBÁNYÁSZAT IV.NY-I LÉGAKNA; PETÕC PUSZTA ÉPÍTÉS KEZDETE: 1964; AKNAMÉLYSÉG: 1090 m; BEZÁRÁS IDEJE: 2000. A másikon a felirat a következõ: URÁNÉRCBÁNYÁSZAT IV./A. LÉGAKNA; PETÕC PUSZTA; ÉPÍTÉS KEZDETE: 1981; AKNAMÉLYSÉG: 865 m; BEZÁRÁS IDEJE: 2000. (A köveken következetesen PETÕC a felirat, a hivatalos térképen pedig Petõcz, így cézével. Vajon melyik a helyes?) Tehát 2000-ben bezárták. Persze, közeledett az uniós belépés idõpontja, megkezdõdött a leépülés... Innen már azt az utat tapossuk, amit holnap csak a 40-es táv fogyasztói fognak. A [P4]-en levergõdünk a Sás-völgybe. Azért a vergõdés, mert a kanyargós lejárati utat lekvárrá nyomták az erdõben közlekedõ jármûvek. Amikor végre leérünk, az út közepén futó harmatos, füves sávval töröltetem a cipõmrõl menet közben a sarat. A völgy maga szép látványt nyújt a magasleses tisztásaival és a színesedõ fáival. De akármennyire is szép a látvány, mégis monoton a hosszas, síkban való gyaloglás. Elõször egy modern kulcsos ház jelzi, hogy haladtunk valamit, aztán egy tûzoltó emlékmû tûzcsapja vonja magára a figyelmet, majd egy panzió feltûnése ígéri, hogy nemsokára elérünk a fordító településre. Idõnként hátratekintgetek, mert Moiwáék szalagozzák ma a 40-es távot, és az a valószínû, hogy kb. Hetvehelynél érnek majd utol minket. Jó lenne, ha minél késõbb érnének utol, mert annyira nem tudunk loholni, hogy lépést tudnánk tartani velük, még ha közben szalagoznak is. Néhány kanyar után feltûnik az elsõ vasúti híd, ami alatt áthaladva érünk be Hetvehelyre. Innentõl a jelünk [K3]. Emlékezetemben a hídhoz közelebb volt a pont, mint a valóságban, ezért elõbb még elmegyünk egy középkori templom kapubéllete elõtt, és csak utána lesz látható majd srégen szembe a kocsma legújabbkori homlokzata.

Hetvehely, kocsma (ÉV40) A rendezvény napján itt kalóriát is pótolhatnak a résztvevõk parizeres szendvics és egyéb falatok képében (mértékletes italfogyasztás sem tiltott), mi azonban csak lefényképezzük a mûintézményt a felirat nélküli piros-fehér-kék P€psi cola reklámjával és a barna Nemzeti kohánybolt cégérével, majd továbbmegyünk a fõúton. Amerre járunk kutyaugatás kíséri lépteinket. A portákról minden tekintet ránk szegezõdik. Kis horgásztó mellett megyünk el, a víztükör nem fodrozódik, senki sem lógat. Persze, hétköznap van, a nagy teherautó-forgalom is erre emlékeztet, már alig várom, hogy megint erdõben legyünk. Jobbra kanyarodunk, hogy átmehessünk a második vasúti híd alatt, aztán egy keskeny mûút bevisz a Nyárasba. Kanyarokban fatörzsek vannak az út mellé, az útra merõlegesen lefektetve, az úthoz közelebbi végükön laminált A4-es felkiáltójel van sárga alapon. Beszélgetõ favágóktól érdeklõdik András bácsi, tõlük tudjuk meg, hogy múlt szombaton autóverseny volt itt. (Azóta sem szedték össze a rendezési cumót.) Késõbb a jó minõségû erdei mûút jobbra elkanyarodik, és a [K3] egy zúzalékköves alapig lekoptatott, valamikori mûútra visz. Sok esõ eshetett itt is az elmúlt napokban, mert állandóan halljuk az út mellett folydogáló patak csobogását. Olyan hosszan megyünk ezen az úton, hogy õszintén szólva már kezdem unni. Szépek a fák, meg a nyiladékok, de már kezd monoton lenni, és a néhai mûút is már inkább akadálypálya. Végre egy támpont! Jobban el tudom magam helyezni a térben, amikor a [K4] keresztezi az utunkat. - Most vagyunk kb. egyvonalban a Petõcz-pusztával - közlöm András bácsival. Egy hosszú ív után elérjük a Lenke-forrást, ekkor megállok, hogy a mohos útszegélyezõ kõkorlátra tegyem a hátizsákom, amíg levetem a dzsekim, mert nemsokára izzasztó emelkedõben lesz részünk. (Figyelitek az automatikus tárgyeseteket?) Párszáz méter után balra fordulunk, és átlépünk egy sáros szélû patakot, majd megkezdjük a dagonyázó emelkedést a találó nevû Ragadáson (-ban). 80-90 m szinttel tapossuk magunkat feljebb, és jobbra fordulunk a fonódó [K-] jelzésen. Már nem kell feljebb menni, de idefent meg az erdei jármûvek gyúrták szét az utat, ez akadályoz az elõrejutásban. Faltól falig lekvár van, alig ússzuk meg beázás nélkül. Így evickélünk, a végén egy lejtõvel, a volt Petõcz akna kerítéséhez.

Egykori Petõcz akna (ÉV40, 20) Ennek az a nevezetessége - amint azt a tegnapi 20-as bejárásnál említettem -, hogy holnap Attilával pont itt fogunk pontõrködni. Nem eseménytelenül, de errõl majd a megfelelõ fejezetben szólok. Most a 40-es táv útvonalához igazodva egy éles visszafordulással a [Z+] jelzésen megyünk tovább egy nehezen kikerülhetõ sármedence leküzdése után. András bácsi az út baloldalán egy takaros menedékházat fedez fel, amihez vadonatúj pihenõbútorzat is tartozik; mellette oszlop, mindenféle piktogramokkal. Itt a szabályokhoz igazodva, kulturáltan (nem csámcsogva, nem böfögve, no puki) el tudjuk fogyasztani a Hetvehelyen nem kapott kaját, majd tovább megyünk - többnyire lefelé - a Vásáros úton. A sok sár után kövessé válik az út, a végéhez közeledve már öklömnyi kövekre kell fokozottan odafigyelni a bokaficam elkerülése végett. Felfelé jön egy tag, két kutya szalad jóval elõtte. - Nem bántanak! - kiabál az ember. A kutyák úgy néznek ki, és úgy is viselkednek, hogy nem bántástól félünk, hanem attól, nehogy puszit adjanak. A lejtés miatt hamar leérünk a következõ pontra.

Orfûi mûút (ÉV40) Átszaladok az úton, hogy a pihenõasztal egyik résében két ötforintost rejtsek el üzenetként a holnap itt õrködõ Egonéknak. Gyönyörûen süt a délutáni nap. A kõvérfüvû zöld mezõt az Orfû felé tartó mûút szürke szalagja szeli ketté, a kék égen fehér felhõdunnák úsznak, a háttérben erdõsáv. Egy az egyben monitorra való háttérgiccs. Lefényképezem. A [Z-] jelzésen kell továbbmenni, amitõl kissé fo5ok, mert párszáz méteren keresztül a kanyargós, hegyi mûút lesz a pályánk, és rossz ómen, hogy a szalagkorlát itt-ott be van horpadva. Nem akarok fejfát, rajta takaros kis koszorúval az útszélen. Végül sikerül elkerülni a kanyarodó autók hûtõrácsait, az út túloldalán bemehetünk az erdõbe. Rövid, de tisztességes emelkedõvel kezdõdik a köves út. Direkt jólesik a sok lejtõ után. Késõbb pocsolyák és sáros szakaszok következnek, de mind kikerülhetõ, nem úgy, mint a Ragadás környékén. Holnapra valószínûleg még jobb lesz a helyzet, mert az állandóan érezhetõ szellõ szárítani fogja a terepet. Az emelkedõk vége felé jobbról megkapjuk a [P-] jelzést, amelyen a tegnapi 20-as bejárása alkalmával érkeztünk. Röviden a [P-]/[Z-] jelpáron megyünk tovább, aztán a [Z-] jobbra elhagy. Egy darabon szalagozás mentén megyünk, mert idõközben Attila kiszalagozta a 20-as táv útvonalát. Szintbeli gyaloglással érjük el a következõ pontot.

[K-]/[P-] keresztezõdés, Fenyves-forrás (ÉV40, 20) Elõre sietek a Patacsi-mezõig, és az elõtte álló asztalra téve az idõzített fényképezõgépet, felvételt csinálok magamról, amint a balra továbbmenõ [K-] jelezte útra mutatok, mert a tegnapi [K+]-al ellentétben, most erre ágazunk. Megmásszuk a Vörös-hegyet. Ez nem is annyira mászás, mint inkább folyamatos emelkedõ. Itt is látunk szalagokat, mert ez a 10-es táv útvonala is, és ezt tegnap Gábor szalagozta ki. A hetvehelyi lakosokon és a favágókon kívül nem láttunk teremtett lelket az útvonalon. Meglepõdök, amikor a Cserkesz kereszt környékén szembe jön egy négyfõs kiránduló társaság Nordic Walking botokkal. Errõl jut eszembe, hogy a 40-es távot szalagozó Moiwáék még mindig nem értek utol minket. Egy nyiladékhoz érünk, ahol beton oszlop-alapok sorozata mutatja, hogy itt valamikor villanyvezeték szállította az áramot. Lejtõsbe megy át az út, már hallani lentrõl a motorzajt. Beletelik még jó néhány percbe, míg leérünk a mûútra, keresztezzük azt, és felmegyünk a nagy alapterületû esõházhoz.

Remete-rét, esõház, (ÉV40, 10) Innen a [P-] jelzésen kell továbbmenni, de nagyon fontos, hogy az esõházhoz közelebb esõ ágon induljunk, mert 10 méterrel feljebb is van egy ág, de az rettenetesen elvisz a pécsi állatkerthez, sõt messzebb. Fatábla mutatja, hogy: Éger-völgy 4,5 km, de nekünk egy bõ kilivel több van még, mert a völgyön is végig kell menni a kisvendéglõig. Kellemesen lejtõs és kedvezõ talajú az ösvény, kényelmesen belekocogunk. Rövid ideig flaszteren ereszkedünk Mecsekszentkút völgye mellett. Apró temetõt mellõzünk; csupán néhány mohás, megdõlt sírkövû sír van benne. Egy harangláb mellett murvás útra ereszkedünk; a folyondárral benõtt kerítések mögött hétvégi házakat sejtünk. Egy trükkös, rámpa-szerû ösvény emel ki jobbra errõl az útról. Ezt jól ki kell szalagoznia Moiwáéknak, mert könnyen benézhetõ, és akkor a figyelmetlen túrázó olyan mélységekbe száll, hogy bedugul a füle. Az erdõben kanyargunk tovább, két kis fahídon is átkelünk. Az egyik mellett otthagyták az elõdjét, ami már enyhén szólva leszolgálta az idejét. Remélem nem várták meg, amíg leszakadt valaki alatt. Eddig párhuzamosan kanyarogtunk a fõúttal, most felmegyünk, és átlépjük a szalagkorlátját, majd a túloldalon kezdõdõ, töredezett, valamikor az uránbányához tartozó betonúton emelkedünk. Amikor jobbra, derékszögbe kanyarodik, akkor balra letér róla a [P-], és megint bevisz az erdõbe. Ide, a sarokra is elkél majd néhány szalag. Erõs lejtõ következik, ez egyenesen levisz a túra utolsó pontjára.

[P-]/[K+] keresztezõdés, Éger-völgy (ÉV40, 20, 10) András bácsi valahol lemaradt, de most már csak a célban fogom megvárni, mert olyan lehangolóan sötét van ebben az erdõben, mintha este lenne, pedig még csak most lesz. A Teca Mama kirakatában senki ismerõst nem látok, felhívom Moiwát. Reggel késõbb értek Pécsre a tervezettnél, ezért még csak most hagyták el a Remete-rétet. Ez azt jelenti, hogy kb. szûk egy órán belül lesznek itt. Addig András bácsival beülünk egy forró teára a vendéglõbe. Ránk fér, mert nagyon lehûlt a levegõ, és künn a padon pillanatok alatt megfagynánk. A várakozás perceiben a nagy laptévén egy lövöldözõs BrAngelina filmet nézünk. Arról szól, hogy csak akkor tudnak szeretkezni, ha elõtte egymásra lõnek egy kisebb háborúhoz elegendõ lõszert. Nudli!

HARMADIK NAP: PONTÕRKÖDÉS A VOLT PETÕCZ AKNÁNÁL, MAJD ONNAN SEGÉDSÖPRÛSKÖDÉS A 40-ES ÚTVONALON A CÉLIG, 2015.10.23. PÉNTEK

Attila kocsijával megyünk az egykori Petõcz aknánál levõ ellenõrzõpontunkra. Úgy indulunk, hogy pontnyitás elõtt megtudjunk még tenni néhány fontos elõkészületet. Ezt a pontot a 40-es és a 20-as táv érinti, mégpedig olyan speciális módon, hogy mindegyik a saját útját mintegy megszakítva jön be a pontra, és az igazolás beszerzése után visszatér a maga útvonalára. Na! Ez így egyszerûnek tûnik, de gondoskodni kell arról, hogy pl. a 20-asok ne rögtön folytassák útjukat a [P-]-on, hanem elõbb jöjjenek ide a [K-]/[K3] jelzésen hozzánk. Ez persze le van írva az itinerben, de ki olvassa el azt? Keresünk egy hosszú póznát, hogy a ráakasztott piros-fehér bóját már messzirõl, a mûútról lássák a 20-asok. Laminált A4-eseket is kirajzszögezünk, hogy nyilakkal, szöveggel tájékoztassuk a túrázókat a teendõjükrõl. Éppen egy ilyen táblával megyek a 20-as letérési pontjára, amikor nyitás elõtt 12 perccel megjelenik az elsõ futó. Tájékoztatom, hogy merre menjen Attilához a pecsétért, és hogy jöjjön vissza ide. Addig egy olyan fára helyezem az útjelzõt, amit az érkezõk még nem látnak, hanem csak a pontról visszatérve lesz számukra látható. A pontról közeledõ futótól kérdezem meg, hogy jól látja-e a táblát. Néhány perc múlva beesik még néhány 20-as futó, azután egy kis pauza következik. Egy hármast látok a mûút végén érkezni. Gyanúsan sokáig idõznek az általunk be nem látott területen. - Te, ezek tovább mentek! - mondom Attilának, és élesen fütyülni kezdek. A harmadik füttyre újra feltûnnek. Karlengetéssel hívom õket. Idekiabálnak, hogy mi van? Odakiabálom, hogy jöjjenek ide. Visszakérdeznek, hogy minek. Kezdem feladni, de azért még odakiabálom, hogy pecsétért. Erre megindulnak felénk. Huh! Ahogy közel érnek ironikusan megjegyzik, hogy jó helyre tettük a pontot. Én kérek elnézést, és elmagyarázom, hogy a 40-eseket is mi ellenõrizzük és a két útvonal itt nem érintkezne egymással, de mindkettõnek be kell jönni a pontra, és úgy ildomos, hogy a 20-asok tegyenek hosszabb kitérõt. Bla-bla-bla, hú, de komplikált! Amikor éppen nem jön senki, (ritka pillanat) arrébb rakjuk a bójás póznát és Attila még a kocsival is arrébb áll, hogy elõbb lássanak meg minket az útról. Száll az idõ, megjelennek az elsõ 40-es futók. Nekik könnyebben elmutogatjuk, hogy merre kell folytatniuk, és nekik is ki vannak rajzszögezve laminált táblák. A bonyodalom akkor kezdõdik, amikor igazán beindul a 40-es oldal. A tõlünk távozó 20-asokat nézik, és velük mennek, ahelyett, hogy visszamennének a mezõre való leérkezésük pontjára, és a [Z+]-on mennének tovább, a Vásáros úton. Egy 40-es trió egyik tagja érdeklõdik, hogy hol tudnának leülni falatozni. - Szerencsétek van, mert a [Z+]-on, innen kb. 100-150 m-re van egy zsír új pihenõ egy kisház mellett. Átküzditek magatokat a sáron, és már ott is vagytok - mondom nekik, és a [Z+] irányába mutatok. Közben többen jönnek. Amikor két bélyegzés között felemelem a fejem, látom, hogy az iménti trió a 20-as útvonalon sétál tovább, már az akna kerítésének a túloldalán járnak. - Né' má' Attila! Ezek mégis ellenkezõ irányba mennek?! A lelkiismeretes Attila fáradságot nem kímélve utánuk fut. Megteszünk minden tõlünk telhetõt, de nem tudunk mindenkit lepkehálóval hajkurászni. Attila még kétszer fut ki ilyen ügyben. Jó, én sem szeretem az itinert olvasni, de a fákra tûzött tájékoztatókat mindig elolvasom. Sokszor fakitermelésre figyelmeztetnek, de inkább olvassak el tizet fölöslegesen, mint hogy egy fontos kimaradjon. Ha egyszerre csak egy irányból jönnek, akkor automatikusan mutatom az irányt, vagy ha valakit bizonytalankodni látok, megkérdezem, hogy tudja-e, hogy merre kell menni... Sokáig nem jön ismerõs, de aztán többen is jönnek. Átol Csabának kivételesen nem kellett átutaznia fél Magyarországon, hogy teljesítménytúrázhasson, mert most Õ van itthon, mint mi a Budai-hegyekben. Aztán jön Kovács Andi a túratársnõjével; hármunkról Attila fényképet készít. (Elnézést kérek azoktól, akiket kifelejtettem.) Negyedóra ködszitálás után, egyetlen percre kisüt a nap. Attila azt mondja egy éppen érkezõ hölgynek, hogy napfényt hozott az életünkbe, mire a hölgy ezt ráíratja az itinerére, és hálából csokoládéval bevont áfonyát tartalmazó zacskót bont. Attila eredményesen bókolt, a hölgy engem is megkínál a csemegével. Jó utat kívánunk, és Attila még megjegyzi, hogy a hölgynél levõ bot kb. 40 km-tõl jó lesz csípõprotézisnek. A bot gömbös vége valóban egy emberi combnyakat idéz. Késõbb jön két jókedvûen beszélgetõ hölgy. Õk kifejezetten kacagva távoznak tõlünk, nevetésüket még a beláthatatlan kanyar után is halljuk. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megy az idõ pontõrködés közben, igaz, hogy ez egy nagy koncentrációt igénylõ, eseménydús, frekventált pont. Lassan ritkul a mezõny, a 20-as oldalról egyre kevesebben jönnek. Úgy tûnik egyenként félrehúzódhatunk egy-egy percre, de nem, még mindig fel-felbukkan valaki. Aztán egy nagyobb buborék után, mialatt elvégeztük halaszthatatlan dolgainkat megjelenik egy fiatalokból álló, népesebb csoport, nyomukban Krisztával, aki a Babás-szerköveknél pontõrködött, és onnan söpri végig a 40-es távot. A csoport meg van ijedve, hogy utolérte õket a söprû, azt mondják, ilyesmi még nem fordult elõ velük, és lõttek a rekreációs kirándulásuknak. Megnyugtatom õket, hogy bõven idõn belül vannak, Kriszta csak azért lihegett a nyakukba, mert velem akart találkozni minél elõbb. Nem valószínû, hogy ezt el is hiszik, de valamelyest megnyugszanak. Ketten felmásznak egy magasabb fára, lentrõl a többiek fotózzák õket. - Nem ér ám leesni a fáról, ki tudja, hogy milyen messze van innen az orvosi ügyelet?! - szólok fel nekik. Tegnap megbeszéltük Krisztával, hogy ha Õt nem zavarja, akkor én hívatlan söprûként végigsöpörném vele a fennmaradó 17 km-t levezetés gyanánt, közben segítenék a leszalagozásnál, meg aztán én már szénné jártam az útvonalat, így nem kell jelzést keresgélni sehol. Hagyunk egy kis laufot az utolért csoportnak, aztán elköszönünk Attilától és megindulunk a [Z+] felé. Mára mintha egy kissé zsugorodott volna az ezt bevezetõ sármedence. Gyorsan letrappolunk a Vásáros úton. Éppen, hogy megállunk a mûút szélén, Egon és Éva már messzirõl integetnek. Amikor nem jön autó, átszaladunk a pihenõbe, ahol a pontõrség székel. Saját készítésû kókuszgolyókat kapunk tõlük, és természetesen jut az ellátmány csokis nápolyiból is. Az ikszelõlapon fennmaradt számok telefonos egyeztetése után búcsút intünk. Irány a rövid kanyargás a mûúton, a hirtelen köves emelkedõ az erdõben, akárcsak tegnap. Elõre jelzek mindent Krisztának, hogy tudja, mire számítson. Elõttünk sétál egy pár, a férfi Kriszta kollegája. Kicsi a világ. Elmondjuk, hogy egy 45 km-es teljesítménytúra útvonalát söpörjük. Nagyobbat akarnak mondani, és a Kinizsi Százast említik. Kriszta azt mondja, hogy az is könnyû. Én is ráteszek egy lapáttal, és azt mondom, hogy nálunk az rutin. A szalagok zömét Kriszta szedi le. Nekem máig a szalagok a tájékozódást segítették, nehezen élem bele magam, hogy ezeket most le kell szedni. A következõ ponton, a [K-]/[P-] keresztezõdésnél Tibit mentjük fel a szolgálat alól. Elmondja, hogy nem rég ment el a népes csoport, amit tulajdonképpen követünk. Amíg Kriszta megiszik egy kávét, addig még egy kis elõnyre tehetnek szert. A Patacsi-mezõnél is idõzünk egy kicsit, mert ott ágazik el a 40-es és a 20-as táv, és be kell szedni onnan 3 laminált táblát, amit a tegnap esti megbeszélés alkalmával Moiwa a lelkemre kötött. Nagyon szégyellném, ha valamelyik kint maradna. A pontõrködésem alatt tapasztaltak alapján el tudom képzelni, hogy a sok tábla ellenére itt is eltévedtek néhányan. Minden létezõ szalagot, táblát leszedtünk az elágból, most már nekimehetünk a Vörös-hegynek. Latolgatjuk, hogy mikor sötétedik. Én arra tippelek, hogy lámpa nélkül nem ússzuk meg, még ha karnyújtásnyira érezzük is a célt. A Nap már nagyon laposan süt. Csak a lefelé szálló ágban, majdnem a mûút elõtti parkolóban érjük utol a sereghajtó társaságot. Én maradok hátra söprûnek, mert Kriszta szomjúhozik; átrohan a mûúton, sebtében letép két szalagot a szalagkorlátról, és felrongyol a Remete-réti esõházba Karcsihoz, hogy a szomját oltsa... Miután felkísértem a társaságot, én is töltök a tankból egy nagymálnát. Nyáron mennyei felüdülés lenne egy ilyen jéghideg málna, de most csak aprókat kortyintok belõle, mert félek, hogy megfájdul tõle a torkom. Elõveszem a hátizsákból a kabátom, mert a társaság nem igazán mutatja jelét annak, hogy tovább akarnának menni; egy elgyötörtebb tag hanyattfekszik egy padon. Nekem is tetszik a hely, de már szívesebben tartanék az Éger-völgy felé. A Nap már lement, de a tök sötétségig még van úgy 40 percünk. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve Kriszta odamegy a túrázókhoz és megkérdezi: - Hány lámpátok van?! Ez megteszi a hatását, mert szedelõzködni kezdenek... Hagyunk egy kis idõt a távozóknak, hogy mégse érezzék azt, hogy választékot fújunk a hajukba (copiright by Olsen), aztán elbúcsúzunk Karcsi és Hanga pontõröktõl, majd elindulunk a hozzánk közelebbi [P-]-on. A kétágú pirosra Krisztának is felhívom a figyelmét a jövõre vonatkozóan. Bele-belekocogunk, de inkább csak sietünk, nehogy utolérjük a záró csapatot. Gyorsan mennek, mert csak az uránbányához tartozó betonút aljából pillantjuk meg õket. Olyan hamar eltûnnek a kanyarban a szemünk elõl, hogy nem tudjuk, elbökték-e a letérést. Elõremegyek a pontra, míg Kriszta fent várja a jelzésemet, hogy nem kell-e besöpörni õket a betonról. Szerencsére a [K+]/[P-] elágban, az Éger-völgy ponton Geri és Roli éppen csekkolják õket. Kiáltok Krisztának, hogy lejöhet. Bizony már kitört a sûrû sötét éjszaka, elõ a fejlámpákkal. Geriék fürgén lebontják a pontot, és irány a cél. Kis gond akad Geri "nincslámpájával", amíg lecsúszkálunk egy lépcsõfokait veszített, agyagos lejtõn, de aztán az Éger-patak kitartó csobogását követve, megkönnyebbülten sétálunk tovább. Váratlanul Karcsi ront ki ordítva egy bokorból, de juszt sem ijedünk meg tõle. Mintegy a rendezvény záróakkordjaként megérkezünk a bázisra, a legénység utolsó tagja (én) belülrõl becsukja az ajtót. Nagy az öröm. Fölzabáljuk az összes maradék virslit, és ki-ki kólával, sörrel öblögeti. Én megkapom a fiúktól a 20-as és a 40-es díjazást is. Meghatott vagyok, és örülök, hogy jól sikerült az elsõ pontõrködésem, és összességében az egész rendezvény. Remélem a résztvevõk és az MVT-sek is így gondolják...

Ottorino

VASAS MARATON 2015.10.04. AVAGY: FOLYTASSA TÚRÁZÓ

A 04:01-es (elsõ) vonattal sikerült Szobról eljönnünk, ami azt jelenti, hogy kb. 05:20-ra már a Nyugatiban voltunk. Rövid, érzelemmentes búcsúzkodás után Gyula és Zoli lementek a Metróba, hogy az elvigye õket a Szent Gellért térre, amely környékén parkol az az autó, amivel tegnap érkeztek oda, és ami ma reggel tovább viszi õket Tatabánya irányába, a megszolgált meleg zuhany, és a baldachinos ágy felé. Én úgy döntöttem, hogy tovább pörgök, mert az idõ szép, az élet rövid, ki kell használni, ezért a 4-es-6-os villamospótló busszal átmentem Budára, és a Margit híd budai hídfõjénél átszálltam a H5 HÉV-pótló buszra. (Ez a pótló buszok reggele.) Békásmegyerrõl már az igazi HÉV vitt tovább a pomázi állomására, az úti célomhoz, vagyis a Vasas Maraton rajtjába.

A nevezési lap kitöltésekor találkoztam a Vizi fivérekkel és Takival, valamint Kármán Zsolttal, aki megállapította, hogy nem vagyok normális, de a jubileumi (5.) Pálos 70 jelvényem azért tetszett neki. -.- Nem várom meg amíg a fiúk a kisbót elõtt erõsítenek, elhúzok, mert bõ 74 kilométerrel a lábamban úgyis secperc alatt utolérnek. Az utcai [Z-] jelzést valahol elveszíthettem, mert megint kint vagyok a fõúton. Ébresztõ! Gyorsan visszakanyarodok a templom felé, ahol az éppen érkezõ Viziékhez tudok csatlakozni. Késõbb a társalgás mondatait egyre nagyobb szünetek választják el egymástól, ahogy közeledünk az elsõ ellenõrzõpont felé. Meg vagyok elégedve magammal, mert minden gond nélkül fel tudok menni a fiúkkal a Petõfi pihenõhöz, ahol fényképezkedünk, majd megtekintjük a Napóleon kalapját formázó sziklaalakzatot. Innen átsétálunk az

1. EP-ra, a Kõ-hegyi turistaházhoz. Az egyik Gethe csemetétõl begyûjtjük a bélyegzést, majd gyümteát iszunk. A ház elõtt Jolie mereven ülve fixíroz egy kislány ölében menedéket remélõ cirmost. Nem várjuk meg, hogy kialakul-e egy új kutya-macska barátság, vagy, hogy üldözéssé fajul-e a történet; a rétrõl egy keskeny ösvénybe torkolló [S-] jelzésen megyünk tovább. Gyakran kell futók, és gyorsabb emberek elõl félreállni, de az enyhe lejtõn ezt szívesen megtesszük. T keresztezõdésben jobbra fordulunk, hogy a következõ pont kedvéért kis idõre letérjünk a [S-] jelzésrõl.

2. EP, Vasas-szakadék A szakadék sziklatömbjei között elsétálunk a felirandó kódig, és itinerünkbe piros zsírkrétával felírjuk a 13-as számot. A [S-] jelzésre való visszatértünk közben szembetalálkozunk Rush Boy, vagy most már inkább Rush Man Danival, aki láttomra megnyugszik, hogy nem csak Õ olyan elvetemült, hogy a Pálos 70 után ide jött. (Persze Õ biztosan nem egy fapadon ülve töltötte az éjszakát.) Rövid erdei utazás után traktor barázdálta széles útra kerülünk, majd ismét erdõben emelkedünk a Lajos-forrás felé. A pihenõbútoros rét után a menedékház elé mászunk, amit állítólag fel fognak újítani. Bizony, kár lenne ezt is hagyni lerohadni, mint annyi más, valamikor üdülési célt szolgált épületet országszerte.

3. EP, Lajos-forrás. Kialvatlanságomnak tulajdonítom, hogy elmentünk a [Z3] mellett, de pár méter után Tamás észreveszi a bakit, és visszamegyünk a házhoz, aminek közelében rálelünk a keresett jelre. Lejtõkön fékezünk hosszasan. A Kõrösi emlékmûtõl szép kilátás nyílik a Dömörkapu völgyére. Egy gerincen haladunk a völgy mellett, majd élesen balra lekanyarodunk egy erdészeti mûútra. Nem messze egy parkolóban nagy, lédús almával kínál a

4. EP, a Dömörkapu pontõre. Még egy darabon megyünk a [Z+] jelezte mûúton, de aztán balra letér a jelzés egy turistaútra. Gyorsan csutkáig rágom az almát, mert nemsokára technikázni kell a patakmederben. Egy becsatlakozás kapcsán [K+]-ra vált a jel. Egy helyütt annyira megtévesztõ helyre van felfestve, hogy már majdnem nyaktörõ vállalkozásba kezdünk az árokban, mikor megjelennek Dienes Áronék és normális utat mutatva lebeszélnek a produkcióról. Ilyen hosszúnak még soha nem érzékeltem az utat a Dömörkaputól a Bükkipusztáig; nyúlnak a távolságok, mint a csúzligumi. Észrevétlenül becsatlakozunk a [K-] útvonalába. A Lenkó emlékmûnél pihenésképpen készítek egy fotót a fiúkról úgy, hogy közben az elõtte levõ padon ülök. Mindjárt kiérünk a Sikárosi-rétre, itt csak az õszi kikericsek mutatják, hogy jócskán benne járunk már az õszben. Egy villanypásztornak látszó kerítés mellett való gyaloglás után, a [P-] keresztezõdésben jobbra kanyarodunk, néhány lépés után ismét ponthoz érkezünk.

5. EP, Bükki puszta. A rét most nem zsombékos, nem átfolyásos, mint késõ õsszel a Piros túrákon általában. Lehet, hogy a tegnapról maradt kakaó megivása miatt, de inkább a Dömörkapunál kapott alma kapkodó elfogyasztása okán rossz lett a gyomrom. Mintha alulról nyomná egy kapanyél. Alig várom, hogy beérjünk az erdõbe. Szólok a fiúknak, hogy menjenek csak tovább, mert van itt egy dolog, amit nyugodt körülmények között el kéne intéznem, és ha úgy gondolják, várjanak meg a Duna parti etetõponton. Nehezebb dolgom van, mint gondoltam, de végül sikerül megoldanom. Egyedül megyek tovább a [P-]-on. A következõ pont kétszer olyan messze van, mint ahogy az az emlékeimben élt.

6. EP, Király-kút. Az itt kapott sportszeletet egy padon ülve fogyasztom el. Közben Szimandl Anita és társasága érkezik és halad el. Anitával tegnap Budaszentlõrincen találkoztunk futólag. Természetesen Õ futott. A Szõke-forrás-völgyében Gombi ér utol, és számol be a tegnapi Lokomotívról. A mindig szép forrásvölgy most nem olyan megkapó számomra, mint általában, mert még nem zökkent helyére a gyomrom, még mindig a torkomban érzem. A köves patakmederben már egyedül bukdácsolok, mert Gombi elõresietett, szeretné elérni a 16:00-ás buszt Dobogókõn. A Kaincz-forrás után annyi a kiránduló, mint a nyüvek, és mind csatárláncban jön szembe. A szép idõ azokat is kicsalta a szabadba, akik nemigen látnak tovább a monitor képernyõjénél. Már Dömösön járok, amikor Tamás felhív, hogy nem várnak meg, mert õk is a 16:00-ás buszon akarnak lenni. Teljesen rendben van; nekem esett volna rosszul, ha miattam kényszerülnek lassabb tempóra a nekik megszokottnál.

7. EP, Dömös, Dunapart. Az etetõpontra érve megint egy rahedli Pálos 70 teljesítõvel találkozok. (Sára Péter, Szabó Elemér és mások.) Leülök egy fa tövébe és magamba diktálok egy vajas kenyeret csalamádéval és egy szelet házi sütit. Az utóbbit nem kell diktálni. Restauráció után elindulok a Duna mellett fölfelé. Kellõ ritmusban érkezõ szalagok segítenek a kanyargós úton. A nyakamat szinte égeti a Nap, de nem bánom, gyûjteni kell a D vitamint a bágyadt téli napokra. Jóval elõttem jár Sára Peti Nagyondinnyével. Örülök, amikor egy hosszú egyenes szakasz végén hirtelen eltûnnek a szemem elõl. Ez azt jelenti, hogy befordultak balra, közel van már Pilismarót. Már a település aszfaltját koptatom, amikor utolér Forrai U96 László. Bosszantóan fitten lépked. Jelzem neki, hogy már zombi vagyok, azért válaszolok csak tõmondatokkal, meg ühümökkel.

8. EP, Pilismarót, Köztársaság tér. (Jé! Ezt miért nem nevezték át II. János Pál pápa térre?) Gász Kata kuporog egy autó hátuljában, õ a pontõr. Tegnap éjszaka a célbaérkezés után, a márianosztrai étkezdében találkoztunk vele; a Páloson is õrködött valamelyik rövidebb táv pontjánál. Õ valamennyit biztosan alhatott, mert egy nagyságrenddel jobban néz ki, mint tegnap. U96 vele is marad egy kicsit jópofizni. A Dunapart után, az erdõ felé való flaszterezés közben is totális a fényözön. Mielõtt a [Z-] hirtelen balra bekanyarodna az erdõbe, egy árnyas padon elfogyasztom az utolsó (egyetlen) konzerv energiaitalomat. Szerintem ami ezután következik, az a leghosszabb teljesítménytúrás emelkedõ Magyarországon. Egy óra múlva nem akarom elhinni, hogy még mindig erõsen fölfelé kell hágni. Végül is a Duna szintjérõl kell a Dobogókõ magasságába felmászni közbeiktatva a Szakó-hegyet, ami egymagában sem pitty-putty. Az utóbbiról lefelé, a Szakó-nyereg irányába rongyolva örülök, hogy túl vagyok már a nehezén, bár hátra van még a Tost-szikla falépcsõje, majd az alattomos emelkedõ Dobogókõ felé, amelyen szintén hemzsegnek a kirándulók. Itt szokásos jelenség a következõ: Pólóban rohadok megfele, szembe pedig kabátban, kesztyûben, bojtos sapkában jön némelyik figura. Nem akarom erõltetni a 16:00-ás busz elérését, és a gyomrom sincs még teljesen rendben, sõt. U96 még a Szakó-hegy elõtt elõresietett, de õ sem ment el a busszal.

Cél: Dobogókõ, Matyi büfé. Egy büfében vásárolt zsíros kenyeret eszik randihagymával. Én rá se bírok nézni az ételre. Egyáltalán nem bánom, hogy nem az elõzõ busszal mentünk le, mert így sorba ülhetünk a megálló bódéjában a következõ buszra várva, és a hosszú, kanyargós úton lefelé sem kell állva zötykölõdnünk. Talán idén már nem is lesz ilyen szép, napos hétvégénk; örülök, hogy ennek a két napnak alaposan sikerült kiszívni a velejét...

Ottorino

TOUR de BÉKÁS 11 AVAGY EDDIGI LEGNEHEZEBB TELJESÍTMÉNYTOURÁM

Táv: 11 km; Szint: 350 m; Szintidõ: 4 óra. 2015.05.31

ELÕZMÉNYEK

Hajnali 05:15-kor lépem át a tatai, Esély Alapítvány Ifjúsági Táborban levõ KINIZSI SZÁZAS célhelységének küszöbét, ahol átnyújtják a túra teljesítéséért járó oklevelet és jelvényt. Az étkezdében keresem a valószínûleg jóval elõttem beérkezett Nagy Krisztát, akivel már hetekkel ezelõtt beszéltünk róla, hogy a K100 után erõfitogtatásból át kéne ruccannunk Békásmegyerre, a Tour melléktermékeként létrejött gyalogos hosszúra. Sehol nem találom, és nem is tudok vele kapcsolatot teremteni, mert a telefonom akkuja lemerült, hiába volt töltõn a túra elõtti egész éjszaka. (Biztosan ez se bírta a hõséget a Katlanban.) A kifogástalan jutalomfalat raguleves elfogyasztása után Bíró Lajos és Vízi Tibor sikeres K100 teljesítõkkel elindulunk a Tóvároskert vasútmegálló irányába. Kelet felé tekintve egybefüggõ, sötétkék felhõzet takarja az eget, és amikor leülünk a pénztárépület lépcsõjére, ijesztésnek néhány csepp esõ hullik ránk. Félkómában vonatozunk át Kelenföldre, ahol elbúcsúzva túratársaimtól dilemma elé állítanak a körülmények a békási programot illetõen, mert itt bizony már nyitott ernyõkkel kószálnak az emberek, és a 19-es villamos hátsó ütközõje is egyre csak távolodni látszik. Egyfelõl egyedül nincs kedvem átbumlizni a városon, hogy utána még jól meg is ázzak az afterparty-n, másfelõl viszont még vízhólyagkezdemény sincs a talpamon - ami kivételes állapot nálam egy százas után -, továbbá a természetes fáradtságon túl nem érzem magam úgy, mint akin átrobogott a Wiener Walzer. Döntök. A megálló üvegkalickájában böjtölöm ki a következõ vilinger indulását (17 perc). Egészen pontosan nem böjtölök, mert közben elmajszolok egy darabka, csokoládéval bevont marcipánt a maradék úti motyómból. Nem könnyíti meg a dolgomat az a tény, hogy a "fonódó villamoshálózat" átépítése miatt a Lánc híd budai hídfõjéhez tették át a végállomást. Lágyan búgó nõi hang kér elnézést a kényelmetlenségért és sorol fel két, helyettesítõ buszjáratot. Nem keresgélem, hogy hol van a buszmegálló, és várakozni sincs kedvem, gyalog megyek a Duna parti sétányon a Batthyány térre, a HÉV végállomásához, ami jóval több, mint egy kilométer. (Újabb idõveszteség.) A HÉV indulására várva is eltelik majd' 10 perc. Amikor a szerelvény a felszínre bukkan örülök, mert az utca tócsái tükörsimák. Egyik megálló a másik után, mindig ajtócsapódásra ébredek. Mire megszoknám, befut a HÉV a Békásmegyer állomásra. Aluljáró, gyaloglás az érkezéssel ellentétes irányba. Már látom a Meki monstrum emblémáját, amikor szembe jön a már elrajtolt Imre-Krisztina páros. - Nem találtál rövidebb túrát? - üdvözöl messzirõl Imre. - Bocs, de a Kinizsirõl jövök - válaszolom. Pillanatnyi hökkenet után melegen gratulálnak. Már megérte eljönni.

TOUR de GYALOGBÉKÁS 11

A gyorsétterem elõtti térségben felállított pavilonok közül a GYALOGOS feliratú elé lépek, és az ott ülõ kedves hölgyekkel közlöm az indulási szándékomat, akik a nevezési díj átvétele után felveszik az adataimat, és átnyújtják a túra itinerét. Indulás elõtt a kitett mûanyagkannából fejtek magamnak egy pohár vizet, aztán elindulok a HÉV-átkelõ felé. (09:05) A túloldalon, a lakótelepi házak között az itiner alapján remélem megtalálni a kitörési pontot a terep felé. Utcanév-táblákat nem igazán látok, ezért a hátoldali színes térképet próbálom megfejteni. Amikor felpillantok belõle megkönnyebbülök, mert Dienes Áron közeledik határozott léptekkel. Meg vagyok mentve. Majdnem a Csillaghegyi kõbányáig bírom tartani vele a lépést, de idõközben megjelennek a túra - jól látható helyekre felfestett, kék - útbaigazító nyilai is. Mirõl másról mesélhetnénk egymásnak rövid együttmarsolásunk ideje alatt, mint a túráinkról. Áron ezen a hétvégén is túrát halmoz, itt is csak azért választotta a 8 km-es távot, mert rohan (!) át a Hûvösvölgybe, hogy 12 óra elõtt el tudjon indulni egy ottani rendezvényen. A Róka-hegyi kõbánya alsó bányaudvarába Áron szóbeli tájékoztatója alapján már egyedül megyek fel, ahol megint két kedves hölgyet találok, akiktõl megkapom az elsõ bélyegzést.

1. állomás, Csillaghegyi bánya, külsõ terasz

Ugyanazon az ösvényen megyek le, mint amelyiken feljöttem. Lejjebb, a Gyöngyvirág utcában Lévay Béla bácsival és túratársaival találkozok, akiknek továbbadhatom Áron szíves útbaigazítását. Balra fordulok, és a Gyöngyvirág utcában ráfutok a [P-] jelzésre. Mondhatni sínen vagyok; ez a régebbi Kinizsi kezdõ szakasza, de számos más túra útvonalában is benne van. Akkor már nincs más hátra, mint elõre, csak az a baj, hogy ezen a környéken igen nagy a tömegvonzás. Mielõtt az út kibukkanna a nagy mezõre, megállok egy sziklánál, hogy elõkotorjam a hátizsákomból a megmaradt dobozos energiaitalomat, mert üzemanyag nélkül nem húznak a túrabotok. A fennsíkon lassan fogy a táv, két túrázó sétatempóban elõz. Szakaszosan ökölnyi kövekkel van felszórva az út, aminek következtében dülöngélõsre veszem a figurát. Távolabb egy autón narancsvörös-fehér bója virít. Visszaérkeztem arra a pontra, amit alig több, mint egy napja érintettem; itt jön fel a [P+] Békásmegyerrõl.

2. állomás, útelágazás, [P-] és [P+] találkozása.

A pontõr hölgyek kedves eligazítása nyomán oda-vissza játék következik: fel kell menni az Ezüst-hegyi kõbánya bejáratáig, egyénileg bepecsételni az itiner "pecsét" feliratú rubrikájába, és visszatérni erre a pontra. Uccu neki, vesd el magad! Elindulok az Ürömöt Budakalásszal összekötõ mûút felé. Odaérve várok, amíg egyetlen autó sem látszik (hallatszik) közeledni, mert átrohanni már nem igazán tudok, de nincs is kedvem hozzá. A sorompó után kezdõdik a "hegymászás". Tegnap reggel csak arra figyeltem, hogy ne lépjek a köves út valamelyik bokafordító, vízmosta árkába, vagy ne tiporjak valaki lábára a tömegben. Akkor - érzésem szerint - semmi perc alatt végeztem ezzel a szakasszal, most pedig számolom a lépéseket, a nagyobb köveket inkább kikerülöm, mint átlépem. Enyhén jobbra kanyarodik az út, nem látni a végét, nem tudok oda fókuszálni. Lefelé jövõ túratárs elmondja, hogy, odafönt nem kell bemenni a bányába, mert a pecsét az útjelzõ tábla oszlopára van felakasztva. Köszönve a tájékoztatást, tovább kapaszkodok fölfelé. Távolabb meglátok egy táblát, de ahogy közeledek felé, lelohad a lelkesedésem, mert rájövök hogy ez még nem az igazi. Mellé érve ránézek, ez az itteni tanösvény egyik info táblája, mindezidáig ügyet sem vetettem rá. Innentõl azért már nem kell megszakadni, pár perc és fent is vagyok a bányabejáratnál.

Pecsételõ hely, Ezüst-hegyi kõbánya bejárata

Lógó nyelvû kiskutyát nyomok az itinerbe; félkörbe futtatott szövege a következõ: "Ügyes voltál!" A lógó nyelv passzol, de miért a múlt idõ? Én még mindig qrvára ügyes (és szerény) vagyok. Egy nem túl katonás hátraarccal visszaindulok a 2. állomás irányába. Néhányan még jönnek felfelé, nekik elmondom, hogy hol keressék a bélyegzõt. Odalent a sorompó után ismét találkozok Béla bácsival, aki a pontõrök felkérésre le fogja hozni a pecsétnyomót, mert szerintük már csak egy túrázó van a terepen. A mûút ismételt keresztezése után szembejön egy család. Szólok nekik, hogy ha már lefelé látják jönni Béla bácsit, akkor tõle kell begyûjteniük a stemplizést. Visszatérve a 2. állomásra, a hölgyek készségesen elmondják a további útvonalat, ami [P+] kezdéssel, majd egy róla való balos letéréssel vezet a Kálváriadombhoz. Továbbinduláskor Somogyi Gáborral és nejével találkozom. Gábor elmondja, hogy nem mennek fel a kõbányához, mert tegnap reggel már Õ is megnézte, mindent rendben talált, ezért most csak a 8-as távot teljesítik, ami kiejti a pecsételõ helyet. Kék nyíl mutatja, hogy hol kell balra letérni a [P+] jelzésrõl. Meredeken visz fel a füves út, innen megint egyedül megyek, mert Gáborék még nálam is kirándulósabb stílusban adják elõ. Ez is ismerõs szakasz; benne van a Buda Határán 50 útvonalában. Békásmegyer fölött egy nagy ívû karéjon vezet hosszan (nagyon hosszan). Most direkt jó, hogy felhõs az ég, nem kell sapkát elõvenni. (A BH 50-en késõ délután, jó agyvíz-forraló idõben ér ide az átlagos sebességû versenyzõ.) Ránézek az órámra. Számolgatom a hátralevõ táv és idõ viszonyát; nehogy már kifussak a szintidõbõl, nem bírnám elviselni. Néha lelátni Békásmegyerre, de az elõ-elõbukkanó lakótelepi panorámán kívül nemigen van említésre méltó látvány, vagy esemény (ugatnak a kutyák). A hétvégi és családi házak között vezetõ, keményre döngölt földutat késõbb lejtõs aszfaltút váltja fel, ami levisz a Kálváriadomb alá.

3. állomás, Kálváriadomb

Már itt, a domb alatt, egy gépkocsinál megkapom a bélyegzést. A pontõrök alternatívát vázolnak: Vagy fájdalom nélkül a mûúton továbbmegyek lefelé, egészen a telepre, vagy felmehetek a dombra a keresztig, de onnan csak nagyon csúszós és meredek ösvényen lehet lejönni. A rajtszámomat kell a szignómmal hitelesítve egy lista végére írnom, elismerve azt, hogy kellõ tájékoztatásban részesültem. Elég ijesztõ, de nem annyira, hogy visszariadjak az extrém verziótól; megindulok a Kálvária agyagos ösvényén. Tényleg csúszós. Ideérkezésem elõtt valószínûleg nagyobb zuhé vonulhatott át erre, de még ilyen gyurma állagú talajon is viszonylag könnyen feljutok. Lefelé irányba láthatóan meredekebb, és ebbõl adódóan csúszósabb az út. Szükség van mindkét túrabotomra, hogy óvatosan, pofára esés nélkül le tudjak tipegni. A betonlapokból álló lépcsõnek csak a kezdõ néhány foka van a helyén, a többi szétdobálva, függõlegesbe állítva hever. A füves telek, ahová lejutok, a Békás felõli oldalán le van kerítve, nehezen találok egy csapást a sûrû cserjésben, ami kivezet a civilizációba. Semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy a szokásos lejárat már nem a szokásos lejárat. Kiérve az aszfaltra, néhány tagot látok a pont felõl jönni, õk inkább kihagyták a dombot, nem lett agyagos a cipõjük. Most már zsebre lehet vágni az itinert, mert egy darabig még vezetnek az utcákon a kék nyilak, aztán pedig már zsigerbõl is odatalál a hosszú, rögös úton megfáradt túrázó az Ipartelep úti Mekihez. Az érkeztetõ hölgyektõl átveszem a díjazást. (12:17) Az emléklap 11 km-es táv szintidõn belüli teljesítését igazolja, de én a számok elé még egy 1-est képzelek. A három karó jól mutatna egymás mellett. A mûanyagkannában a víz idõközben szamóca ízû szörppé változott, csapolok belõle egy pohárnyit, és az asztalon levõ kartondobozból elveszek két (három) kocka nápolyit, majd az ellátmánnyal leülök az intézmény drive oldalához közel levõ kõszegélyre. Amíg ezeket a dolgokat fogyasztom, mozizom a csillogóan fényesre pucolt országúti kerékpárokat toló, színes reklámábrákkal és feliratokkal gazdagon díszített mezû, acélkék, áramvonalas sisakokat viselõ Tour-osokat. A show után ráérõsen a Szentlélek térre menõ busz megállója felé ballagok. Egyáltalán nem sietek, a Hûvösvölgyben rendezett túra rajtja már úgyis félórája bezárt...

Ottorino

MÁTRABÉRC 2015.04.11. Táv: 55 km; Szint: 2734 m Szintidõ: 13 ó.

Fürgébb, mint a könnyû szél / Gyorsan jár, és messze ér / Nincs túra, ami kifog rajta / Hívja erdõ, nyári rét / Vígan marsol, jól kilép / És a szemét mindig nyitva tartja... (Loránd István - B. Radó Lili: Vidám úttörõ, részlet.)

A kedves túrázó barátaim évek óta zümmögik, hogy annyi marhaság után egy Bércet is illenék már csinálnom. FÉLEK TÕLE! Nem elsõsorban a szoros szintidõ és a távhoz arányítva nagy szintemelkedés riasztanak, hanem inkább a keskeny ösvényeken lezajló tumultuózus jelenetek. Mumus a szememben még a mátrakeresztesi 16:30-as zárlat is, amelynek a túlzott szigorúságára a megfelelõ ponton még rámutatok. Más túrákon számos alkalommal mentem már a Bérc egyes hosszabb, rövidebb szakaszain. A leghosszabb ezek közül a tavalyi Hanák Kolos (magunk között Harákolós) volt. Ezen voltak a legzavaróbbak a tömegjelenetek, amikor is a Bércen indult futók utolértek, és az ember úgy érezte, hogy mást sem csinál, csak félre áll. "Jobbról jövök! Balról jövök! Két oldalról jövök!" Akkor úgy gondoltam, hogy nekem ez nem buli, nem lesz Bérc, és kész! Késõbb, amikor megint szóba került a túra, elmondták, hogy a Bércen nem ennyire zavaró a tömeg, mert az igazi futók az elején elfutnak, aznap már nem is fogom látni õket, csak a futójelmezesek fognak kétszer, háromszor megelõzni, de azok nincsenek túl sokan; az pedig természetes, hogy a gyorsabb túrázók a megfelelõ helyeken (lehetõleg nem a szakadék szélén, nem a csipkebokros ösvényen) megelõznek. Ennyi kapcsolódó tapasztalat és információ birtokában fejembe vettem, hogy idén mégiscsak meg kell csinálnom a Bércet. Milyen szép lenne, ha a hetedik iksz megkezdését ezzel a túrával tehetném emlékezetessé. Nem mellesleg, ha sikerül a teljesítés, akkor megint csak rácáfolhatok arra a népi bölcsességre, hogy: "Öreg kutya nem csinál új kunsztokat." Nos, ennyi elõtanulmány és ideológia még egy vallásalapításhoz sem kell, gyerünk regisztrálni, mert ez már itt is kötelezõ! A személyes adatok alig jutottak el a drót másik végére, már jött is vissza mandinerbõl a három betûs kód, amit a kis nevezési cetlire kell majdan a rajtban ráírni. (Nincs három napos [!] várakozási idõ, meg irgum-burgum szuttyogtatás az orvosival, mint a tudjátok melyik túra elõtt? Igen, ott.) A kapott kódot heteken át, elalvás elõtt mindig elmormoltam, szavak kezdõbetûiként gondoltam rájuk, nehogy a rajtban kelljen majd rimánkodnom a rendezõknek, hogy elfelejtettem. (Telefonba írni az nagyon jó, fõleg, ha otthon hagyod, vagy ha épp a legrosszabbkor mondja fel a szolgálatot.)

Tóth Feri barátunk jóvoltából a szigethalmi illetõségû Józsival hárman érkezünk meg reggel háromnegyed hat tájban Gyöngyös legnevezetesebb pontjára a L\DL parkolóba, ahonnan tempóból el is zavarnak a sárgamellényesek. Nem messze, a mögöttes utcában hagyjuk a verdát, és alig több, mint egy perc múlva már ülünk (!) is a buszon. A viteldíjat a felszállás elõtt egy fiatal rendezõ már összeszedte, a sofõrnek csak annyi dolga van, hogy izzítson, és meginduljon becses rakományával Sirok felé. A busz hátsó fertályában ülök, és eszembe jut Olsen, aki mindig számon tartja a túrákon az "ivararányt". Esetünkben ez bûn rossz. Csupa, ereje teljében levõ kant látok. Kifelé néz az ablakon egy kendõs fej; várom, hogy az utastér felé forduljon. Jó, egy nõi hölgy már biztosan van a fedélzeten. A rajt felé utazván adunk egy kicsit a falusi turizmusnak; településeken keresztül hullámzik a bárkánk. A távolban a Gagarin hõerõmû és állni látszó füstfellege sokáig képben van. A vártnál hamarabb érünk Sirokra, leánykori nevén Kõkútpusztára. A közösségi ház kertjében már nagy a nyüzsgés. Akinek személyi sofõrje van, vagy simán hatra ide jött autóval, netalán itt aludt, az már elrajtolt, vagy éppen most szalad be az erdõbe. Higgadtságot erõltetek magamra. Mindent el kell végezni a rajt elõtt, nehogy a szintidõ terhére történjék az, amit a nevezés elõtt is el lehet intézni. Felkeresem a férfi WC kiterjesztett területét, ami aktuálisan a kertben egy fa takarása. A budi elõtt reménytelenül hosszú a várakozók sora. Cipõfûzõt spannolok. Igen hûvös van még, de már süt a nap, dzsekimet súlyba teszem, botokat rögzítem, maradék kakaót megiszom, hogy ne a hátizsákban kelljen a Kékestetõre felcígölni. Na, mi van még? Ja! Célba veszem a mozgó rendezõhölgyet, akinél meg lehet venni az itiner-ellenõrzõlapot, ha kiszámolt 1400 Ft-od van. Már csak elõ kell húzni a memóriából a hárombetûs kódot: BMK, beírni - Szia Andi! - és menni a rajtoltató sátorhoz. Ráírják a rajtidõt az itinerre és a kódos cetlire is (06:48), leválasztják a cetlit, és jó utat kívánnak. Nincs visszaút, elindulok a többiek után, a ház mögötti emelkedõn, be az erdõbe. A [K4] jelzés egy pillanatra elbizonytalanít, de aztán rájövök, hogy a Sirok vasútmegállót már kinõtte a rendezvény rajtja, és késõbb kötünk majd fel a [K-] jelzésre. Elõttem egy három fõs társaság megy laza, beszélgetõs tempóban, természetesen egymás mellett. Még bemelegítõ üzemmódban vagyok, nem fecsérelem az energiámat elõzésre. Vannak futók, akik nem így gondolkodnak, hanem inkább kicsörtetnek az avarba és megelõzik a társaságot. - Hová sietnek ezek? - kérdezi az egyik tag. {Az igyekvõk a tápcsatornájukon már végighaladt, ballaszttá vált táplálék által kiváltott erõs inger hatására szeretnének sürgõsen szabad távozást biztosítani feltorlódott béltartalmuknak. (szerk.)} - Szarni! - adja a lakonikus választ a másik, majd a hahota lecsengése után hozzáteszi: - A legtöbb fa töve már foglalt a környéken, szabad fát keresnek. Késõbb egyikõjük kiáll szerelvényt igazítani, a többiek is megállnak vele. A túrán többé már nem látom õket. Nemsokára elérem a [K-] jelzést. Majdnem 20 km-en keresztül ehhez kell igazodni, de ezen a túrán - kevés kivétellel - lehet a szünetmentes csordát követni. Gyönyörû idõ van, talán idén ez az elsõ igazán szép nap. Az emelkedõkön jólesik, amikor meglendül kissé a szellõ. Különféle hegyek, völgyek jönnek, a térkép szerint ilyen-tetõ, olyan-kõ, amolyan-hegy. Irigylem azokat, akik kenik-vágják ezeknek a neveit, és még azt is tudják, hogy a sok szürke domb között melyik a Tátra. A kezdõ szakaszt nem ismerem, nem tudom, hogy éppen melyik púpot mászom, melyik oldalán döcögök lefelé, de az biztos, hogy jóérzés lepillantani a hegy lábánál elterülõ településekre. Az egyik ilyen szépkilátású hegy tetején Masa Reni és társasága állnak félre frissíteni. - Sziasztok. Nyomban nyomom tovább, mert nem tudom hányadán állok, és mert Ferike az ideutazás alatt azt mesélte, hogy tavaly, a bandájukkal 4 óra alatt értek fel a Kékesre. Ötös átlag hegynek felfelé, nem rossz. Most még jó erõben vagyok, úgy érzem, hogy finoman körülírva: kéz érintése nélkül fel tudnék rakni egy malteros vödröt az elsõ állásra. ((c) Kármán Zsolt)... Ismerõs hely következik: A Jóidõ-nyaktól a Jóidõ-kútig csatlakozik a [S-]. Ez a szakasz a néhány év elõtti mátrai forrástúra hosszútávjának volt a része. Ha jól emlékszem a mostani iránnyal ellenkezõleg mentünk. Innen már jobban képben vagyok, szederjes fejjel mászok felfelé a Szederjes-tetõre, hogy aztán a mûfajunknak megfelelõen leroncsoljak róla. A lejtõ alján [KO] jeleket látok egy kiágazó ösvény fáin. Késõbb, újabb mászás után egy szép, zöldfüves lankán többen megállnak pihenni, tízóraizni. Lazítás közben a kitágult látóhatárban lehet gyönyörködni. - Nem mondod, hogy olyan messze van a Kékes! - mutat egy lány a fogpiszkálónál kisebb torony irányába. - Meg se szólaltam - válaszolja neki faarccal egy srác. A gyepen lefelé kocogok. Feldõl elõttem egy spori, mint egy liszteszsák. Régi vadkerítés maradványa hurkolta meg a lábfejét. Szerencsére nem történt baja, a fû tompította az esést. Fektében megnyugtatásképpen mosolyog, de azért egy másodpercre úgy marad, nem mozdul. Számos alkalommal találkoztam, sõt botlottam bele én is ilyen szemétségbe. Nem az iskolásokat kellene kihajtani erdõt takarítani, hanem elõször az ilyen, enyészetnek átadott, veszélyes csapdákat kéne eltávolítani a területért felelõs sóhivatalnak. A magas Börzsönyben is évek óta lehet ilyenekkel találkozni. Ám a túrázókat minduntalan kioktatják, hogy ne merjenek eldobni egy banánhéjat, mert az tájidegen és anyák vetélik el miatta a magzataikat. Megint egy ismerõs helyre ereszkedek, ez pedig a Domoszlói kapu. Többen ücsörögnek a frissítõpont körül. Én is kérek vizet a nagy poharamba. Olyan hûvös, hogy nem tudom csak úgy benyelni, a következõ domb megmászása közben kortyintok egyet-egyet a pohárból. Mire az ösvény eléri a legnagyobb meredekségét, az utolsó csepp is elfogy, mehet súlyba a pohár. Sokan kiállnak szusszanni egyet (, kettõt). Odaföntrõl Fûrész Andi mosolyog le, ezért muszáj egyvégtében letudni az emelkedõt.

1. EP. OROSZLÁN VÁR

Alig jövök lefelé egy kicsit, máris egy újabb emelkedõ állja utamat, majd megint lejtõ következik. Egy idõre el is veszítem a fonalat. Beszorulok egy, az én tempómnál lassabb vonat mögé, ezért inkább leülök egy út menti kõre, hogy most végezzem el a késõbbre ütemezett cipõtakarítást, úgyis egy ideje már idegen test érzésem van a bal cipõmben. Alig nyúlok a fûzõhöz, az ösvényen zakatoló, következõ vonatból már jön is a cukk: - Mi van? Kezdõdik? - kérdezi az egyik kocsi. - Semmi vész, csak ezt a katedrálist kell kidobnom a cipõmbõl - válaszolom. Az idei Kitörésen jég és hó volt, de valami mégis belement a cipõmbe; a Nagy-Szénás alatti pihenõben ültem le, és amint belefújtam az egyik topánkámba, már jött is a szurka: - Mi van? Csak nem lett poros? Értem én a tréfát, magam is szoktam viccelõdni, de legközelebb már akkor is elrejtõzök, mielõtt jobbra igazítanám a csomagomat, nehogy azt is meg kelljen magyarázni. Legközelebb a Markazi kapu környéke ismerõs. Itt már többször áthaladtam, leginkább az Ilona-vízesés felé, ami nagyon megkapó látványt nyújt, pláne amikor víz is van benne. A Markazi kapu csomópontja után hosszan kalandpark következik. No, nem egy mesterségesen kiépített, hanem egy spontán kialakult. Azok a fák, amelyek közvetlenül a keskeny, meredeken oldalazó ösvény mellett állottak, mind kidõltek a völgy irányába. Mindegyik fa gyökérzete egy-egy gödörnyi földet szakított ki az ösvénybõl. Mikor már tele van a puttonyod a gödörátugrálással, akkor a következõ nehézségi szintre léphetsz. Látható, hogy azokat a fákat, amelyek pont az ösvényre dõltek, megpróbálták feldarabolni, s ezt nagyra értékelem, a vastagokkal azonban nem bírtak elbánni. Ezeken nekünk kell átlényegülni. Beáll a sor. Ez még mindig nem elég, kirándulók jönnek szembe. Mindenki megpróbál a kölcsönös udvariasság szabályai szerint eljárni, de van olyan kiránduló, akinél az ötszázadik túrázóval szembetalálkozva érthetõen kiborult a bili, és jön, mint egy Tigris tank, nem nézve se istent se embert, se szakadékot. Az efféle nem várt akadályokra idõt kell tartalékolni, de mivel erre még nem nagyon volt alkalom, majd valamikor késõbb kell behozni a lemaradást. Egy kb. 15 cm átmérõjû, 2 m hosszú levágott ág megcsusszan az ösvény felé a hegyoldalban. - Hû, ezt le kéne lökni, nehogy valaki bokájára csússzon - mondom magam elé, és várom, hogy odaérjek- férjek. Egy elõttem várakozó hölgy meghallván a morfondírozásomat akcióba lép. Nem egyszerûen tovább csúsztatja, hanem felállítja, és úgy löki le a mélybe. Letapsolom a semmit a tenyeremrõl: - Na, ezt elintéztük! Lassan balra kanyarodik az út, magunk mögött hagyjuk a hegynek ezt a szerencsétlen oldalát. Emelkedõ tetején nagyobb szikla alakzat látszik. Jó jel, mert innen már nincs olyan borzasztó messze a Sötét-lámpa-nyerge, néhány kanyarral elõbb már láttam is a pózna hegyét a Kékesen. Nem szeretem túra közben méricskélni az idõt, de ez egy teljesen más tészta. Az órámra pillantok. Hát, a 4 órás Kékes nem valószínû, de ezt a nem várt, famászós terep számlájára írom. Jönnek még különféle kövek, sziklák, némelyikre kirándulók (panorá)másznak. Igazán egy nagy fakeresztnek örülök meg, mert most már tényleg itt a Sötét-lápa. Igaz, hogy innen még baromira fel kell csûrni, de ez egy sok mátrai túráról ismert szakasz, tudod mi vár rád, beosztással tudsz élni. A nagy kõrakás jellegû dombig langsam spazieren, azt balról megkerülve már barátságosabb emelkedõcske vezet a torony alatti síházhoz.

2. EP. KÉKESTETÕ

A pontõr srác kint bélyegez. A feltorlódott emberek itinerjeit pecsételi a sor vége felé haladva. A bódé lépcsõje elõtt is kígyózik egy sor. Az ott várakozó Rieder Bélától megtudom, hogy most hozzák a teautánpótlást, ezért a sokadalom. Így is 10 perccel túlléptem az erre a szakaszra tervezett 4 órás menetidõt, úgy döntök, hogy majd a Rudolf tanyai elágazásnál felállított frissponton iszom le magam, pedig kürvára szomjas vagyok. Valszeg betartottam azt a szabályt, hogy lassabban kell száguldani, mint ahogy az õrangyalom repül, mert amikor a teáztató kijárata elé érek, megjelenik az ajtóban. Szarabbul nézhetek ki a megszokottnál, mert a bent kapott Túró Rudija felét habozás nélkül felkínálja. Azt, aki kiállta a hosszú sort, és most ezeket a sorokat olvassa, (különösen Frinyó) kérem ne nagyon utáljon azért, amiért erélytelenül tiltakoztam az ellen, hogy az imént leírt jelenség visszamenjen a kijáraton, és soron kívül kihozzon nekem egy nagy pohár teát, és egy jól fejlett (albínó) Rudolfot. Nem is árulom el, hogy ki az életmentõm, nehogy Õrá nehezteljenek a népek. (Kriszta! Innen is grazie mille. Nem felejtettem ám el a Mars szeletet, amit beígértem.)

Majális jellegû kép tárul elénk a lesikló pálya kezdetén. A fûben pihengetnek, nyújtanak, beszélgetnek a túrázók. Nem tudom miért, de bennem is az a hamis érzet támad, hogy túl vagyok már a túra nehezén. Ezt elhessegetve Nagy Krisztával és az éppen felbukkanó Bubuval és Lestattal tartok, akik meglódulnak lefelé a [S-] jelzésen. Szegény kirándulók nem tudják, hogy mi ez a felvonulás; ebéd elõtti sétájukat zavarja a túrázók szakadatlan áramlása. Egyikük meg is kérdezi a rendezvény nevét, mert sejti, hogy nem véletlenül verõdött össze ennyi hátizsákos. Büszkén jelentem, hogy: - Ez a MÁTRABÉRC teljesítménytúra. A kérdezõ kistermetû, harmonikaorrú kutyája mellénk szegõdve fürgén kapkodja karika lábacskáit. - Pomber, te nem mész! - hallatszik a vezényszó. - Pomber!!! Mit mondtam? Idejössz! Pom! Pombeeer!... Csak semmi dresszúra kérem! Pomber is ember, õ is ki szeretné élvezni a szabadság ígéretével belobbanó kikeletet. Jólesik egy kis csevely a túratársakkal, de nem tart sokáig a lazaság, mert lassan függõleges felé közelít a lejtõ és senki sem szeretne figyelmetlenség következtében arcon leszánkázni a száraz, morzsalékos talajon. Ezen megfontolásból lemegyek csigába és lemaradok a többiektõl. Egy kidõlt fatörzs átlépésekor így is megcsúszok, és csak egy hajszál választ el attól, hogy ne tudjak visszajönni hídból. Tavaly ezen a terepen leheletnyit nedves volt a talaj, és emiatt nem csúszott annyira. Persze az akkori ereszkedés is feszült figyelmet igényelt. A hosszú lejtõ alján fellélegzek: Ezt megúsztam. Sajnos van olyan is, aki az út szélén ül, bokáját tapogatja és azon bosszankodik, hogy végre ilyen szép idõ van, és õ meg nem tud tovább túrázni. A Som-hegy-nyeregnél a [S-] balra elhagy Mátraháza irányába, és a [S4] jelezte további lejtõ már sokkal barátibb, a vége felé még bele is lehet kocogni. T betû szárán megyek, amikor elérem a [P+] keresztezõdését. Mielõtt balra fordulnék, félrevonulok egy percre az enyészetnek átadott óriás hordó szomszédságába, hogy aztán tovább menjek a Hidasi erdészház felé. Egészen idáig néhány átfolyástól eltekintve aszály volt az utakon, de itt a 24-es úttal párhuzamos [P-] / [K-] turistaút a Téli Mátra XL-en mutatott képére emlékeztet. Nem csodálom, hogy vannak akik unják kerülgetni a sarakat, és inkább kint mennek a mûúton. Én inkább maradok a talpkímélõbb verziónál. Hamar elérem a Mátra-nyerget, ahol átkelek az úton a Csór-hegyi oldalra, de elõbb elengedek egy falka motorost; hadd menjenek a kemény fiúk. Benzintyúkok nincsenek velük. [K-] Ez a domboldal is inkább a meredekek közé tartozik, de nyugiban erre is fel lehet menni kiállás nélkül.

3. EP. CSÓR-HEGY [Kérjük, értéktárgyait ne hagyja õrizetlenül!]

Hosszan megyek a gerincén; ha ráérnék, több figyelmet szentelnék a Parádsasvár felé nyíló, megkapó kilátásnak. Inkább arra figyelek, hogy a szûkebb ösvényen ne tépjék le rólam a ruhát a tüskés bokrok. Tényleg! Pólóra kéne vetkezni, mert már kifejezetten meleg van. Na, majd a következõ ellenõrzõponton meglátjuk. A hátam mögött valaki bemondja, hogy túl vagyunk már a 25. kilométeren. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy a fejemhez vágják, hogy még 30 kilométer van hátra, még ha oly izgalmas is ez a túra. Lekanyarodok a Galyatetõ felé vezetõ mûút mellé. Egy autó parkol a padkán, és egy asszony figyel abba az irányba, amerrõl jövünk. Vár valakire. Amikor mellé érek a "Kitartás!" köszöntéssel buzdít. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ha kérnék tõle egy pofa vizet, akkor az elfogyasztása után sokkal kitartóbb lehetnék, de ugyanolyan rövid pillanat alatt elvetem az ötletet, mert nemsokára itt lesz a várva várt Rudolf tanyai elág az õ frisspontjával. Egy darabon egymás mellett megy lazán a mûút a turistaúttal, de aztán megint mászás következik, ami nem meglepõ, hiszen a nevében is benne van, hogy a Galya az egy tetõ, aminek márpedig fent kell lennie. A távolban egy panoráma épületet látok a hegyoldalban. Többször nem nézek arra, mert gusztustalanul messze, de fõleg magasan van. Most már kifejezetten tûz a Nap, nem halogatom tovább a vetkõzést, kiállok, hogy a hátizsákba gyûrjem a vékony pulómat. Így már kellemesebb a létezés a hullámokban érkezõ tavaszi szellõben. Jóval elõttem Mezei Laci alias Szõri nyomul az emelkedõn Klári nélkül, pedig ez inkább fordítva szokott elõfordulni. Éppen a frissponton érem utol. A sarkára állított hatalmas vizes ballonból öntik a poharába az utolsó cseppeket. Nekem már azt mondja a srác, hogy elfogyott. - Asszátok meg! Teljesen ki vagyok aszva. - fakadok ki dühösen. Az itteni frissítésre fölöttébb számítottam. Az autóval, ami nem tudom mire vár itt, már rég felmehettek volna a Galyára utánpótlásért. Van nálam vésztartaléknak egy energiaital, de az nem éppen a szomjoltó tulajdonságáról híres. Lacival megyek tovább, és amikor visszanézek, a srác megint sarkára állítja a ballont és az utánam jövõnek még facsar egy kis vizet. Úgy látszik nem voltam neki szimpatikus. Háborgok, hogy egy ilyen "szigorú" túrán ilyesminek nem lenne szabad elõfordulnia, fõként nem, hogy a regisztráció is a részvétel elõfeltétele volt. Hallván a szitkozódást, a hátam mögött egy kõkemény hölgy, megjegyzi a barátnõjének, hogy: - Így jártunk, ez van, új fejezetet kell nyitni. Nem tudom, hogy nekem is címezte e a mondandóját, de rettentõ szellemes és fõleg nagyvonalú a rendezõséggel szemben. Van a zsebemben három szem töltetlen Negró, az egyiket kibontom, hogy ne száradjon ki még jobban a szám. Laci nyomában baktatva kaptatok fel a GT-re. Odafönt mindenki a kocsma felé indul. Felködlik elõttem a több túráról ismert, ilyen alkalmakkor mindig zsúfolt Gertrúd. Inkább szomjan döglök, de most sem merem a drága idõt sorbanállásra fecsérelni. "Nyitok egy új fejezetet", és a pont felé irányítom lépteimet. Az építkezés elõtt Tóth Feribe botlok. Másfél literes ásványvizes palackot visz a kezében. - Kérsz egy kis szódát? - kérdezi. Nem engedem meg magamnak, hogy egy ilyen szintes túrán a sporttársak által cipelt bármibõl fogyasszak, nem vagyok híve a serpa rendszernek, és már úgyis gyötör a lelkiismeret, hogy nem álltam ki a sort a teáért a Kékésen. - Köszönöm, nem kérek, a következõ teáztató pontig valahogy kibírom - hallom kívülrõl a saját hangomat. Még 4 km. Bagatell. Van még két Negróm... A kilátó felé vezetõ lépcsõn tesztelem az erõnlétemet: amikor szerpentinezik egyet a lépcsõ, többekhez hasonlóan én is levágom a hurkot egy kitaposott ösvényen. Megy minden további nélkül, ez egy kicsit megnyugtat.

4. EP. GALYA KILÁTÓ

A kilátó tövében naiv mûvész fújja a flótáját. Azért naiv, mert azt hiszi, hogy tud zenélni. - Ez egy büntetõpont? - kérdezem a pontõrséget. - Ilyen próbatételrõl nem olvastam a túra kiírásában. Fájdalomdíjul a pecsét mellé kapok egy falatka tejcsokoládét, amit rögtön az arcomba tolok, mielõtt még elolvadna. Lefelé menet egyszer csak hátba vág a Petit Fleur elsõ néhány üteme kilátótövi stílusban. Na ne! Ezt az örökzöldet azért nem kéne letiporni! Hogy ne halljam a hangászt, én bõdülöm el magam kocsmatenor hangon: - Põõõti flõõõr, lá-lá-lá-li-le-lúúú... A kirándulók nézik, hogy mi lelt. Hadd nézzenek, majd megtudják, ha felérnek a kilátóhoz. (...) A Téli Mátráról és a Hanák Kolosról ismert, enyhén hullámzó, de jól tolható szakasz következik [K-] / [P-]. Tökösebb kirándulók a parkolótól eljönnek akár a Piszkés-tetõi csillagdáig is. A Bõgõs-rét felé elbúcsúzó [P-] meredekén nem látok vállalkozó szellemû kirándulókat. A sporttársak valahogy beragadhattak a Galya-tetõi öblögetõbe, mert ezen a szélesebb úton alig elõzött meg valaki, és elõttem is enyhén szólva ritka a mezõny. Az imént említett leágazó után kitett helyre érek; ezerrel zsendül a tavasz. Megpróbálok mihamarabb lelankázni Mátraszentlászlóra, ahol feltétlenül innivalóhoz kell jutnom, mert a nyelvem helyén már csak egy darab tapló van. A teáztatóhoz balra kell egy párméteres kitérõt tenni. Józsi éppen végez a frissítéssel. Wehner Gézával üdvözöljük egymást, aztán a teás kancsókhoz rontok. Szerencsére itt nem fukarkodnak a teával, egymás után töltõdnek, ürülnek a mûanyag edények; a túrázók szivacsként isszák fel a létet jelentõ lét. Úgy lehúzok másfél litert, hogy meg se kottyan a bendõmben. Átveszem az ellátmány mûzliszeletet, és visszaindulok az útvonalra. Laci érkezik fentrõl. Amikor megtudja, hogy tea és mûzliszelet van a kitérõ végén legyint egyet, és tovább jön velem a következõ pont felé. Ja kérem, aki gargalizált a Galyán... A kilátó, ahova megyünk, kilátszik a fák közül. Nem tûnik túl magasan fekvõnek, de miért lefelé megyünk? Tudom, hogy fokozott emelkedõvel fogunk fizetni ezért, de sebaj, mindent vidáman, anekdotázgatva mászunk meg, ami csak elénk kerül. Jelzések terén ellentmondás van az itiner leírása és a térképen- meg a fákon láthatók között, de bízom Laci rutinjában, a sokadik Bérc után biztosan nem téved. Helyes döntés, a [K3] tényleg oda vezet minket, ahova mennünk kell.

5. EP. VÖRÖS-KÕ KILÁTÓ

Laci évõdik a pontõr hölggyel, mondván, nehogy baj legyen abból, hogy csak kézjegyével látta el az igazolólapot. Nem mertek rábízni egy pecsétnyomót? A kilátótól lefelé jövet látszik legjobban a mátraszentistváni sípálya. Rácsodálkozok egy kiterjedt hófoltra, ami a pálya egy takartabb részén fekszik. Pólóban majd' megpusztulunk a melegtõl, ott meg éppen csak, hogy nem síelnek. (Tényleg, miért nem?) Nem kell ide Kilimandzsáró, nem kell ide Alpok, a hazai pár méter szintkülönbség is produkál érdekességeket. Elhaladunk a falu fölött. Laci elmondja, hogy régebben a temetõ felsõ oldala mellett vezetett a turistaút, most pedig az alsó mellett. Van, aki zsigerbõl most is fent megy. Az eddigiekhez képest ez egy kifejezetten lájtos szakasz, rá lehet pihenni az ágasvári történetre. Visszatérünk az elõbbi kilátó miatt elhagyott [K-] jelzésre, ami egy poros, darabos útként vezet tovább. Egyelõre még megy a jópofizás, de a szamárkõi elágazástól [K3] jelek vannak a fákon, s ez elõrevetíti a közeli jövõnket, amikor beszéd helyett inkább lihegni fogunk. Ágasvár tekintetében inkább a lejöveteltõl félek, de amikor felfelé lépegetek a túlméretezett sziklalépcsõn, behúz a jobb belsõ combizmom. Jól nézek ki, ha igazán beleáll a görcs a combomba, akkor se föl, se le. Sikerül stílusváltással elûzni a komolyabb görcsöt. Felérünk egy kisebb platóra. Ferikével futok össze, de pár perc múlva már megint "szétszóródunk".

6. EP. ÁGASVÁR (koránt sem a) CSÚCS

Somolygok magamban az itiner bevezetõjében olvasottakon. Többek között kérik a sporttársakat, hogy a dohányzást abszolút mellõzzék. Lehet, hogy a pontõrök nem olvasták? Néhány lépés után felmutat valaki egy hatalmas borzas fejhez hasonlítható alakzatra. Igen, oda még fel kell mászni. Aki nem számított erre, annak egy kicsit nehezebb lesz a feljutás, de hát csak semmi csüggedés, lesz még rosszabb. Még jobban feltorlódik a mezõny, de most nem siet senki, ritkul a levegõ. Alig érünk fel a "várfokra", máris azon gondolkodhatunk, hogyan jussunk le a legkisebb esélyt adva az aláhullásnak. A szárazság miatt kemény, apró göröngyök rettentõ alattomosak, fától fáig kell megtervezni a menekülõ útvonalat. Van aki bothasználat mellett is hanyatt esik. Nagyon gáz itt a sziklákkal tarkított ösvényen elesni. Lassan sikerül szerencsésen leereszkedni, apróbb zúzódásnál komolyabb sérülésrõl nem értesülök. A lejtõ alatt megleljük az iménti alakulatról elnevezett turistaházat. Ha a fene fenét eszik, akkor is leülök két percre az ellátmány almával. Nem tudom úgy enni, hogy ne legyen csupa ragacs tõle a kezem. Bosszantó. Na, õ volt az utolsó ideérkezõ sporttárs, akinek a kérdésére elmondtam, hogy: "Nix Kontrollpunkt, nur Apfel fressen", mert most már tovább kell menni, vigyázva, hogy ne álljak be olyan vonatba, amelyik nem a [P+] jelzésen megy, hanem a kerülõ [P-] úton. Beszámolókban olvastam, hogy ezt már sokan megszívták. Nem nagy cucc, de szoros idõbeosztásnál mégis számít. Mit mondjak? Innen sem a legkellemesebb a leereszkedés. Amikor egy kicsit bele lehetne kocogni, akkor is fékezni kell a torlódás miatt. A nevére rászolgáló Csörgõ patak mellé érve (most már jó a [P-]) egyre gyakrabban nézek az órámra amiatt a stresszelõ mátrakeresztesi 16:30-as snitt miatt. Azért egy alkalmas átfolyásnál szakítok egy percnyi idõt arra, hogy lemossam az alma levétõl ragacsos kezeimet és a botok fogantyúit. Hû de hosszú ez a patak! És egyre jobban csörög. A szárazság kontrasztjaként gyakori az igen sáros részlet, de mindegyiket meg lehet úszni szárazon. Egy óra elõnyöm már biztos nem lesz a zárlat elõtt. Végre elérem a település elsõ házait, de még sokat kell kaffogni az utcákon, hogy meglássam azt a kis hidat, ami átvezet a pontra.

7. EP. MÁTRAKERESZTES

Negyven perc a zárlatig. Ez az elõny soknak is tûnhet, de akár egy kisebb probléma, vagy egy kicsivel alacsonyabb átlagsebesség ezt drámaian le tudta volna apasztani. Úgy gondolom, ezt még a régebbi idõk tömegrajtjára találták ki, és elfelejtették utána húzni a mostani 06:00-07:00-ig történõ rajthoz. Szerény véleményem szerint 17:00 lenne a reális zárás idõpontja. Mindegy. Hál' Istennek ezzel most nem kell gyötörnöm magam. Tartom a nagy poharamat a málnaszörpös kancsó alá. Hû, de hideg! Kenyeret nem bírnék lenyelni, meghámozok egy ellátmány kockasajtot, ez lesz a hátralevõ táv üzemanyaga (meg még egy). Nagy Kriszta, Bubu és Lestat érkeznek. Társaságukban elkortyolok egy újabb pohár málnát, és az "Úgyis utolértek!" - mondattal, fél órával a zárlat elõtt elbúcsúzom tõlük. Az egyik rendezõ emelthangon tájékoztatja az utazóközönséget, hogy aki nem kívánja folytatni a túrát, az felszállhat a nemsokára induló (dög)buszra. - Lúzerek. Mormolom magam elé, miközben megindulok a [P-] folytatása felé. Mellettem felnevet egy túratárs, aki meghallotta félhangos megjegyzésemet. Most kell nyugalmat és türelmet parancsolni magamnak, hosszú, szivatós szakasz elé nézek. Milyen jó, hogy van róla emlékképem a tavalyi résztávról. A végsõ gyötrelem kapcsán legtöbben a Muzslát szokták emlegetni. Emberek! Elõször a Nyikom-nyeregbe kell felhúzódzkodni, az a nem semmi, utána a Muzsla "csak" ráadás. Szentigaz, hogy mire a lábáig elérsz már nagyjából el vagy készülve az erõddel. De ne szaladjunk elõre! (Nem is tudnánk.) Közvetlenül Mátrakeresztesrõl felemelkedõben vannak a legmeredekebb méterek. Feltekintve látod, hogy a magasban bekanyarodnak az elõtted járók egy sötét fenyvesbe. A kezdeti emelkedõ után megszokod, hogy csak mész, csak mész, és mindig csak fölfelé. A mögöttem jövõ társaság egy tagja azt meséli a többinek, hogy azért nem szaggatja szét magát, mert holnap még el akar menni a gödöllõi canga túra valamelyik távjára. Ha valaki ennek a túrának az utolsó etapjában egy következõ napi fizikai teljesítményen tud ábrándozni, akkor az az illetõ igazán kitûnõ erõnléti- és mentális állapotban van. Ámbár valószínû, hogy amikor majd egyre feljebb jutunk, folyamatosan zsugorodni fog a holnapra vizionált biciklis táv. Ahogy hallom a felsorolt választékból a legrövidebb a GÖDÖLLÕ K5, ami valójában 4,3 km. Ez a pedál nélküli, mûanyagból fröccsöntött kategória, hogy a másfél évesek is indulhassanak, de az is lehet, hogy direkt a leharcolt Bérceseknek kreálták. (...) Lombhullató után megint egy fenyves részlet, de ezután még mindig nem a Gyíkom-nyeled következik. Keresztezõdés után kizökkent a monotóniából a ráerõsítõ emelkedõ. Megint több embert látok magam elõtt. Most már mindenki türelmes, nem kapkod, a gyorsabbak már rég elinaltak. Egy nagyobb lépés után megint behúz a combbelsõm, de most erõsebben, mint az Ágasvárnál. Kellett nekem viccelõdnöm a lúzer busszal. Mire tudok itt felszállni, ha valami történik? Maximum egy bércre. Esetleg nyeregbe pattanhatok, de az alatt nincs ló, és néhány százmillió évig még nem is megy sehová. Egy darabon húzósan megyek tovább, de aztán valahogy sikerül kirúgnom a lábamból a görcsöt. A fájdalmát még érzem, de funkcionálisan már nem akadályoz. Nagy Kriszta megy el mellettem. - Ugye mondtam, hogy utolérsz? - mondom a mögötte gomolygó porfelhõnek. A lejtõk valamelyikén talán még beérem, de nem sok esélyt látok rá, Kriszta az utóbbi idõben megtáltosodott. A fák törzsei között fényt próbálok felfedezni, de az alagút vége csak jóval távolabb lesz. A tisztáson csatlakozik a Pásztóról feljövõ [Z+] jelzés, ami meg nem mondom, hogy melyik teljesítménytúra útvonalában van, de már volt hozzá szerencsém. Ide akár ki is lehetne tûzni a Nyikom-nyereg táblát, persze nem alumíniumból. A réten egy pici levegõhöz juthatunk, de aztán megyünk ám még feljebb. Nemsokára egy domb aljába ér az alkalmi csoport. Jó meredek, sokan azt hiszik, hogy ez már a Muzsla, pedig ez csak a nem is olyan sokkal kisebb tesója. Eddig csak Elõmuzslának neveztem magamban, de most nézem, hogy a térképen Ólom-tetõ a böcsületes neve. Végre nem egy mindenhol megtalálható, gyakori elnevezés. Megmászása után hosszas hullámvasutazás következik. Egy pontról nézve jól körvonalazódik az igazi Muzsla. Egy hölgy elkeseredetten sóhajt fel, amikor partnere megmondja neki, hogy mit is lát maga elõtt tornyosulni. Az is egyértelmû, hogy megmászásához elõbb le kell ereszkedni a nyergébe, és csak aztán indítható ellene támadás. Elõttem is sokan rugdalják a sötétszürke port, sietünk az utolsó magasabb alakulat lábához, hogy minél elõbb nekimehessünk. Alulról nézve ez egy elég tisztességes domb, de itt már felszabadulnak a tartalék energiák, és mindenki egy kicsivel jobban ránehezedik a gázpedálra. Szélesebb az ösvény, ki-ki kedve- és finiselõ erõnléte szerint igyekszik túllenni ezen a híres, hírhedt ponton. Illúzióromboló, hogy a csúcskõnél most nem a megpihenõ túrázók, és a pontõrség látható, hanem valamilyen talajvizsgálattal szöszmötölõ emberek bitorolják a környékét. Néhány méterrel tovább kell menni a pecsétért.

8. EP. MUZSLA

Nem pihenek, lassan elindulok lefelé. Egy tisztásra érve szembõl cirógat meg a késõdélutáni Nap. - Jaj de jó! Most már végig elkísér bennünket a Napocska - mondom megint csak úgy félhangosan gondolkozva. - Mi lenne jó?! - kérdezi az elõttem menõ hölgy összevont szemöldökkel hátranézve. Kezdetnek jó lenne egy forró pezsgõfürdõ, aztán majd ami kialakul. Fennhangon csak annyit mondok, hogy: - Nagyjából nyugatnak megyünk, ezért a célig elõttünk jár majd a Nap. Comprende? Semmi válasz, lelassítás, telefonálás. Elrongyolok mellette és tovább rúgom a port. Én kilõttem a telómat, nehogy itt hívjon fel valaki loholás közben, a semmi ágán. A nem túl meredek lejtõket a legtöbben megkocogjuk, a közel szintben haladó ösvényszakaszok megmaradnak "pihenõnek". Jó lehet a térerõ, mert egy mögöttem igyekvõ túrázó is telefonál. A vevõ oldali beszélgetést végig hallom. Szétszóródott csapata felõl tájékozódik. Az egyik tag elõtt ott van még a Muzsla, de a másikat már nem engedték tovább Mátrakeresztesrõl, majd vissza kell hajtani érte. Tovább porolok. A lassabb vonatokat és a tojásokon lépkedõket az elsõ adandó alkalommal óvatosan meg kell elõzni, hogy a fékezésre már ne kelljen energiát fecsérelni. Eljön az elsõ Muzsla utáni emelkedõ. A mögöttem kocogó meg is jegyzi, hogy odafönt a ponton azt mondta valaki, hogy onnan már csak lefelé kell menni. - Ez a két Koncsúr közül az egyik, azt hiszem a nagy, de most nem nézem meg a térképet - szólok hátra. - Lesz még egy-két ilyen hupli, de nem számottevõ. A Diós-patak völgyébõl pedig majd meredeken ki kell mászni, de az direkt jól fog esni a sok lefelé tiplizés után. Elõttem valaki elõhúzza a GPS-ét és kéretlenül bemondja, hogy mennyi van még a távból. Rosszul hangzik, soknak tûnik, a francot sem érdekli. Olyan jól éreztem magam, már a célegyenesre gondoltam, erre elbacca az áhítatot. Késõbb kiérünk egy még porosabb, kövesebb, de szélesebb útra. Úgy emlékszem tavalyról, hogy ez már egy tágasabb mezõre vezet, és onnan már nincs messze a patak völgye. Valamivel korábbra képzeltem, de most már egy-egy nyíltabb résznél lelátni oda. Kondenzcsík tovább. Jön fölfelé egy férfi kisgyerekkel. Úgy gondolom, hogy bércezõ hozzátartozójuk elé jönnek. Odakiabál nekik egy nõ: - Mennyi van még? A férfi azt válaszolja, hogy bizony még sok! Van az három kilométer is. Erre már mindenki gurgulázva kacag, aki hallotta a választ. Egymást rég nem látott cimborák találkoznak össze és két oszlopba fejlõdve, belassítva érdeklõdnek egymás retyerutyája hogyléte felõl. Az onokáktól kezdve az ángyikájukon keresztül egészen az öregapjukig végigkérdeznek mindenkit, de azt már nem bírom kivárni, hogy visszahúzódott e az ipa aranyere, inkább kockáztatom, hogy belehullik valami mezei pöcök a cipõmbe, átvágok torzs közt kelõben a teplincen, csak hogy eléjük kerülhessek, mert már nagyon fogytán a cérnám. Lekászálódok az egy ember szûk, mély, sziklás, meredek ösvényre, ami a patakhoz vezet. Egyszer csak szembe találom magam valakivel, aki visszafelé törekszik, hogy a botját odanyújtsa a barátnõjének, mert az nem bír lejönni nélküle. Ez már annyira valószerûtlen, hogy röhögni és csuklani kell tõle egyszerre. Valahogy elsasszézunk egymás elõtt. Na, végre itt a patak. Alacsony a vízállás, de akár nedvességállást is mondhatnék. Egy sikkes szökkenéssel a túlparton termek. Jöhet a sok, tömény lejtõ után a jólesõ, izomnyújtó, utolsó mászás, kifele a patakvölgybõl. Lentrõl látom, amint az emelkedõt leküzdöttek jobbra ráfordulnak az igazi célegyenesre. Engem is felröpít az eufória. A széles [P-] / [Z-] úton már mindenki ereje és vérmérséklete szerint nyomhatja, nincs kerülgetés. Feszítõ érzetem szerint félre kéne állnom egy percre, de mindenképpen be akarok érni hét elõtt, mert most már nem a szintidõvel viaskodok, hanem a menetrenddel. Nem akarom lekésni a 19:10-es buszt, hogy Ferikének és Józsinak - akik valamivel elõttem járnak - ne kelljen rám várniuk Gyöngyösön egy órát. Igen, ott látom a templomot. Szembe vele pedig ott terül el az oskola. De miért nem jön már közelebb az a templomtorony? Bubu ér utol. Együtt finiselünk a Szurkosplüssblöki felé vezetõ, keményre döngölt földúton. Egy kanyar, még egy, és már egy igazi utca aszfaltja lapogatja a harántsüllyedésemet. Az utcára kitelepült élelmes pincészetek vendégei borozgatva figyelik az érkezõket. - Tapsolhatnának is, mint egy Maraton futás nézõközönsége a célegyenesben - vetem oda Bubunak. - Hajrá Pore?ki Delfin! - harsan fel a kiáltás egy asztal mellõl. Rögtön odafordulok, hogy megköszönjem a bíztatást, amit a rajtam levõ póló, azaz a felirata váltott ki. ("Pore?ki Delfin, I did it!") És íme, itt a szurdokpüspöki iskola, a cél. "MÁTRABÉRC, I DID IT!" Egy olyan túra útvonalán mentem végig, amely jelezve van minden valamirevaló Mátra térképen. Leírhatatlan érzés. Az udvaron az érkeztetõ lányok ráírják a papíromra a célba érkezés idejét (18:43); az utolérhetetlen (!) Nagy Kriszta gratulál, én is neki, és irány az aula, ahol semmi perc alatt a kezembe nyomják az oklevelet, a kitûzõt és egy pici, méhsejt alakú üveg mézet, címkéjén a túra paramétereivel. Az oklevél szerint egy óra öt percet hagytam benn. Hihetetlen. A lányoktól még egy szponzori gyümjoghurtot is kapok, sõt még a jutalomfalat töltött káposzta elfogyasztására is jut idõ. Ferike és Józsi már egy ideje itt fürdõznek a cél felemelõ hangulatában, én is merítek egy nagy adagot belõle, hogy legalább hazáig kitartson, még ha Gyöngyösig állni kell is a buszon...

Ottorino

Téli Mátra XL, 2015.01.31. Tav: 40,5 km ; szint: 1599 m; sz.idõ: 10,5 ó.



Az idei Téli Mátrára teljes egészében igaz az a félig-meddig vicces megállapítás, amit a teljesítménytúráról általában emlegetni szoktunk: Akkor jó, amikor elindulunk, meg amikor célba érünk.

Kármán Zsolttal és Darabos Zolival valamivel félhét után érkezünk Mátrafüredre, ott is a Mátra Erdészeti, Mezõgazdasági és Vadgazdálkodási Szakképzõ Iskola, Erdész út 11. elé. (Amelyik tanuló fejbõl el tudja mondani az iskolája nevét és címét, az már kettes.) A parkolásnál segítõ rendezõ elmondja, hogy az iskola területén már elfogytak a helyek, de a kinti felázott füves területen is meghajtott kerékkel kifelé kell állni, nehogy elkaparjuk magunkat. Egy Audis már éppen ezen fáradozik. Zoli odamegy tolni. Még be se neveztünk, de már nyakig sáros. Tegnap este Zsolt és Zoli útvonali értekezletet tartott Fóton; az esemény alatt felgyülemlõ tetemes mennyiségû göngyöleget Zoli most nagy csörömpölést keltve helyezi el az itt felállított szelektív hulladékgyûjtõben. Végre megindulunk az iskola felé. Egy igen furcsa mozgású emberben alig ismerjük fel Dienes Áront, aki a STUNDEN BURGENLAND EXTREM TOUR 120-ról jött ide, a síkvidéki túra levezetése gyanánt. (...) Odabent a hosszú folyosón könyökbe hajlik a nevezõk sora. Rengetegen vagyunk, de hamar megy a nevezés, mert csak fizetni kell és máris adják a térképes itinert az induló cetlivel, amire csak a regisztrációs kódot kell felírni, majd a rajtolásnál leadni. Gatyába rázkódás után mi is pontosan ezt tesszük. Kb. negyed nyolckor már ki is lépünk az épületbõl, és a túrázók menetoszlopához csatlakozunk. [Z+]. Átkelünk a kisvasúton és a 24-esen. A kis fenyvesben még óvatoskodva kerülgetjük a sarakat. Néhol hókásás, de inkább lekvár jellegû a dagonya. Nem vagyok meglepve, sok volt az utóbbi idõben a csapadék. Arra számítok, hogy feljebb talán hidegebb van, keményebb lesz a talaj. A tavalyi tükörjégbõl kiindulva hoztam a kapaszkodókörmös feltéteket. Egy utcára kiérve a járdán próbálkozunk, de ez már fel van fagyva, valaki le is koppantja a térdét. Gyerünk le az úttestre! Ez érdesebb, mit a járda. Ezt se koptatjuk sokáig, mert balra a [Z-] jelzés nyomán elhagyjuk a lakott területet. A hosszú, cserjékkel övezett ösvény a sarak kerülgetésérõl, és a futók elõli félreállásokról szól. A Cserkõbánya után kiszélesedik az út, egy kicsit fel lehet lélegezni. Késõbb, egy balkanyar elõtt letérni látjuk a túrázókat az útról. Közelebb érve látjuk, hogy az utat teljes szélességében elöntötte a víz. Amerre kerülünk, ott egy patakon kell átkelni, ami nem a legegyszerûbb, de minimális beázással megoldható. Az elkövetkezõ hosszú hullámvasúton a sáros és a felfagyott szakaszok váltják egymást átfolyásokkal színesítve. Már nagyon vártam, hogy a fák közt meglássam a Lajos házát. Balra lekanyarodok a meredeken óvatosan ereszkedve. Zoli áll félúton és fényképez. Egy kisebbfajta vízesést fotóz. A széles kõhíd az, amit átlépett a patak. Hát, ezt tényleg nem akarom elhinni. Lehet, hogy be volt dugulva a fülem, amikor a rajtban figyelmeztettek a rendezõk, hogy nyócméter széles, bokáig érõ jéglében kell átgázolni? Jó, hogy téli túra, terepviszonyok, idõjárás, meg minden, de hát azért... Elsõ gondolatom, hogy visszafordulok, mert úgyis éppen eléggé köhögök, és csak azért jöttem el, mert kellemetlen lett volna lemondani a logisztikát meg a regisztrációt, aztán úgy döntök, hogy inkább megdöglök, minthogy a nap hátralevõ részében halálra unjam magam Mátrafüreden. Kétféleképpen kelnek át az emberek: Van, aki leveszi cipõjét, zokniját, és felhajtott nadrágszárral átbotorkál, mások pedig átfutnak úgy, ahogy vannak. Gólyalábbá alakítható túrabotok nincsenek senkinél. Ha leveszem a lábbelit, és úgy megyek át, akkor a vizes lábamra kell felgyötörnöm a zoknimat, és akkor (szó szerint) ott vagyok, ahol a part szakad, ezért inkább az átcsattogás mellett döntök. Bolond világunkban az okos telefonok korát éljük; a tudósítók mindkét partról lelkesen fotózzák, videózzák a csapatok partraszállását. Alpári csataüvöltésemmel kísért átrohanásom végén majdnem felborítok egy ilyen önjelölt kameramant. Felfelé tartott hüvelykujjával jelzi, hogy a felvétel sikerült, a jelenet végi szuperplán is eléggé ijesztõ lett, nem kell megismételni. A forgatásnak vége, de a szereplõk még nem mehetnek haza; ki-ki továbbmegy a választott útvonalán, de elõbb menjünk a checkpoint-ra egy bélyegzésért és egy piros almáért.

1. ellenõrzõpont: Lajosháza.

Zsolt nem gondolkodott, azonnal átcsattogott a mamusznak becézett túracipõjében. Azt mondja beázás nélkül sikerült az átkelése, ami csoda, vagy legalábbis nagyon érdekes a tíz centinél jóval magasabb vízállást tekintve. Zoli felõl érdeklõdik, akirõl a nagy kavarodásban azt hittem, hogy már elõttem átjutott. Valószínû, hogy sekélyebb gázló után nézett. Ha nem akarok idefagyni, akkor muszáj továbbindulni. A [S4] jelzésen megyünk tovább, át a kis gyaloghídon, amit nem tudott átlépni a keskenyebb patak. A pihenõben húzok egyet a cipõfûzõimen. Zsolt, aki a túra elején a túlzott "rohanás" miatt reklamált, most noszogat, mintha nem látná, hogy mit csinálok. Már lefáradtam a dumájától, pedig még bele sem kezdtünk az Üstök-fõ felé horgadó emelkedõbe. Egyenletesen, nyugodt tempóban, a kevésbé felgyúrt, avaros részeket választva megyünk fölfelé. Egy keresztezõ út után enyhül az emelkedõ, de persze van még belõle bõven. Becsatlakozunk a [S-] -ba, ami egy rövid erdõrészlet után egy dózerútba torkollik. Annak a leágazásnak a közelében, ahol a [S-] jel [P+] - ra vált, a 2012-es MÁTRAHEGYEN egy szerencsétlen szarvas rúgta az utolsókat. Véletlenül a dózerút menti vadkerítésnek rontott. (Még ma sincs sárga szalag a kerítésbe fûzve...) Az úton felfagyások, hókása és pocsolyák váltják egymást. A lajosházai epizód után már simán áttrappolok ezeken. Belehúzok, hogy itt a síkon nyerjek idõt az elkövetkezõ mászásokhoz. Nemsokára a túra útvonala elhagyja a dózerutat és az erdõben kezd emelkedni. Keskeny, hóba taposott vályúba nyomulunk elõre. Vonatok alakulnak ki; aki elõre akar húzni, annak ki kell lépnie a nem alacsony hóba, és plusz energiát kell mozgósítania egy-egy több emberes csoport megelõzésére az emelkedõn. Nincs elfecsérelni való erõm, ezért inkább maradok egy olyan vonat végén, amelyik egy picit lassabb, mint ahogy én szeretnék haladni. Eléggé unalmas, ezért hosszadalmas is ez a szakasz, semmi kilátás, csak a csupasz fák, alattuk hó. Itt is sok helyen van átfolyás sárral és/vagy latyakkal. Most már rá se rántok egy kis beázásra. Végre itt van már ez a kis házikó, mindjárt meglátom fönt a mûutat, amin ha átkelek, [P-] már csak egy kis domborulaton kell átmászni, és már ereszkedhetek is le Mátraszentimrére. Kiszabadulunk a vályúból, lazábban lehet menni a pont felé. Az emelkedõs utcában valószínûleg bevitték a kutyát, amelyik tavaly végigugatta a Téli Mátra mezõnyét. Az utca végén balra kanyarodok és egy ház elõtt beállok a sorba.

2. ellenõrzõpont: Mátraszentimre.

A kifelé jövõk legtöbbje kezében megkent szelet kenyér van. Amikor bejutok, a pecsételtetés után én is felkapok egy ilyet, és teát is kérek a pikszisembe. Jó, hogy egy kancsóban víz is van, mert ha forró a tea, akkor nem kell fújkálásra fordítani a drága idõt. Agárdi Péterrel találkozok falatozás közben, aki Áronhoz hasonlóan szintén a BURGENLAND 120-ról rándult át ide. Elképesztõ! Az ilyen történetek segítenek abban, hogy ne sajnáljam magam azért, mert egy kicsit harmatos lett a cipõm. Elhagyom a zsúfolt termet, hogy magasabb régiók felé induljak. Az ajtóban majdnem Zsoltba és Zoliba ütközök. Nem várom meg amíg restaurálnak, visszatérek a [P-] - ra, és a Darázs-hegy nevû dombot mászom meg, hogy onnan csúszkáljak lefelé a Bõgõs-rétre. Régi korok krónikái szólanak arról, hogy hajdanán azok a jobbágyok, akiknek innen kellett felhurcolni valamit a Piszkés-tetõre, meglátták, hogy milyen meredek a hegyoldal, és ezért heves zokogásba törtek ki. Innen a rét elnevezése. Hát, nekünk csak a seggünket kell felhurcolni, de szépszámmal akadnak olyanok, akiknek ez sem kis feladat. Megint csak beállok valaki mögé a keskeny, hóba taposott vályúba, és úgy tolózkodok fölfelé, hogy nem nézek fel a még elõttem álló emelkedõ nagyságát latolgatandó. Ritka az elõzés, leginkább akkor történik meg, ha valaki megtorpan. Én csak kitartóan lépegetek az elõttem haladók nyomában, mígnem felérek egy T elágba, ahol már szintben mehetek tovább jobbra a becsatlakozott [K-] nyomán. A csillagvizsgáló után, hosszan elnyújtott, többszörös hullámvasutazás árán jutok fel a Galyatetõ kilátójának tövébe. Innen lépcsõ vezet le a "központba", de a fokok hóval vannak eltömõdve, ezért mindenki a mellette kialakult ösvényeken óvakodik lefelé.

3. ellenõrzõpont: Galyatetõ, Gertrúd presszó (ha még úgy hívják).

Szerencsére az ajtóhoz közel pecsételnek, ezért gyorsan ki lehet fordulni a zsúfolt helyiségbõl. A parkoló felé indulok, hogy utána jobbra forduljak egy lejtõre. A [P+] elágnál még egyszer jobbra kell fordulni, és akkor már sínen vagyok, azaz átfolyásokkal tarkított hóvályúban, egy állati hosszú lejtmenet elején. Úgy emlékeztem, hogy [K-] innen a jelzésünk, de az eltûnt, és [K+] van helyette. Kilépek a hóba, és megnézem a térképet az itinerben. Megnyugszom, hogy jó a [K+], én emlékeztem rosszul. Tovább ereszkedek; tempósan lehet menni, javul az átlagsebesség. Egy felfagyás miatti spárgázásból még sikerül jól kijönnöm. Elõttem egy rövid emelkedõn araszolnak fölfelé a túrázók. Fent fúj a szél, de nagyon szép a kilátás, sokan fotóznak. A Kékes tornya valószerûtlen magasságban áll. Megint erõsen lefelé megyünk. Valaki megjegyzi a túratársának, hogy ennek még megisszuk a levét. Valóban, ez logikusnak hangzik. Egy fenyvesbe kanyarodik az út, elhaladunk a Nyírjesi erdészház elõtt. Ezt követõen megint lucskossá válik a talaj, mert egy patak völgyében vagyunk, és az útra folyik le az olvadék. Egy farakás mögött kezdõdik az ösvény, amelyiken fel kell kapaszkodni egy mûútra. A túloldalon egy domboldalban megy tovább a turistaút, de látszik, hogy kb. száz méter után lejön egy pihenõhöz, ahol az igazi emelkedõ kezdõdik. Sajnos az gyõz, hogy legalább 100 méteren nem kell sarat dagasztani, és/vagy latyakban caplatni. A mûút szélét választom. A mondott pihenõnél aztán nincs mese, neki kell vágni egy meredek emelkedõnek. Fújtatós, de nem vészes, mert látom, hogy hol kanyarodik jobba a mezõny egy szintben folytatódó szakaszra. Felérésem után, rövid gyaloglással érem el a következõ pontot.

4. ellenõrzõpont: Csór-hegy-oldal.

Taktikázni kell a továbbhaladással, mert itt is megállt a latyakos sár, nagyon alattomos süppedékek vannak. Ezeket kerülgetve érek le a Mátra-nyereg T elágjába, ahol a 24-esen átkelve jobbra az útmelletti [K-] / [P-] jelzéspáron folytatom. Kezdetben még elég tûrhetõ, de késõbb egyre többen mennek ki a mûútra az egyre szaporodó átfolyások, és az ebbõl fakadó mély latyak miatt. Mire észbekapok, már körülvesz a gyalázat, és alig bírok kikeveredni a mûútra. Már látom azokat a túrázókat, akik a pontot már érintették, és a [P+] jelezte útra kanyarodnak. Nemsokára elérek a ponthoz, az udvaron egy tujába szúrom a botjaimat, és az épület felé indulok.

5. ellenõrzõpont: Vörösmarty th.

Itt is sokan vannak, de itt is gyorsan megkapom a pecsétet, egy mûzliszeletet, és egy bögre teával kimegyek a teraszra. Jókor jön az energiapótlás, a szelet utolsó falatját leöblítem a maradék teával, és megindulok a kapu felé. Odakint egy hölgy megkérdezi, hogy merre kell menni az "S" távon. Nem voltam még azon a távon, és nem is tanulmányoztam, ezért sajnos nem tudok neki segíteni. Az érkezõkkel szembe haladva megyek a [P+] elághoz, ahol jobbra kell majd folytatnom, közben figyelem a szembejövõket, hogy köztük vannak e Zoliék, de nem látom õket. Az út nagyon jól siethetõen kezdõdik, nem sejteti azzal, aki elõször jár erre, hogy milyen buckás, sáros, átfolyásos botladozásba torkollik, és hogy milyen hosszú emiatt az út a következõ pontig. Számítottam hasonlóra, de ilyen mértékben nem. A hegyrõl leolvadó víz mind ezen az úton folyik át. Figyelem, hogy mikor megyek el a Kõris-mocsár mellett, mert az kb. a kétharmad úton van, de most itt minden mocsár, nem tudom, hogy melyik az, ha egyáltalán látható. Amikor két sárkerülés között fel merek nézni, a fák között meglátok egy kunyhót. Már csak egy patakhálózaton kell átjutnom, és odaérek.

6. ellenõrzõpont: Pisztrángos-tó.

Pecsételtetés után kalóriautánpótlás vár a pihenõasztaloknál. Mangalica- és kolbászzsíron kívül vajkrém is ki van téve a kenyérre kenhetõ dolgok között. A vajkrém zseniális. Jó ízén kívül nagy elõnye, hogy gyorsan felszívódik. Megeszek még egy szendvicset, hátha közben felbukkannak Zoliék. Kenyér a gallér mögött, Zoliék sehol, muszáj belekezdeni az utolsó és egyben legnagyobb mászásba. Átmegyek az egy lépés hosszú fahídon, és a [K+] jelzésen folytatom a még nem túl durva emelkedõn. A Gabi haláláig egyre meredekebb, de itt egy rövid levegõhöz juttató szakasz következik, amelyiken körül is lehet nézni. A hófödte völgy látványát a Nap hegy mögül érkezõ gyenge, rózsaszínes fénye teszi szürreálissá. Lassulnak a léptek, újabb, erõsebb emelkedõt kell leküzdeni, de a fenti perem után már a kék ég látszik, ami pontosan mutatja, hogy mennyi van még a Sötét-lápa nyergéig, vagyis egy párméteres fennsíkig. Lassú, egyenletes léptekkel ezt is elérem. A nyeregben éppen csak szusszanásnyit pihenek, annyit, amennyi idõ alatt magam elé engedek egy kisebb csoportot, mert a Kékesig még megkell mászni egy gerinccel kezdõdõ emelkedõt, és nem akarom zavartatni magam. Felfelé araszolva a hóban cipõtalpra húzható csúszásgátló eszköz nyomait látom. Ma még nem vettem az enyémet, mert ez inkább letaposott havon, jégen fejti ki áldásos hatását. Majd meglátom, hogy mi a helyzet Mátraháza után, ahova a köteleket szokták telepíteni. Ha ott jégpálya fogad, akkor én is mindenképp felveszem a kapaszkodókörmöket. Amikor már a gerinc is leküzdve, egy kõrakás kinézetû dombot kell balról megkerülni. Innentõl mély porhó a terep, amiben nehezen lehet haladni, mert alatta kitudja milyen alakzatok vannak, és minduntalan megbotlik az ember, de méginkább valamelyik oldalra csúsznak ki a lépések. Itt is jönnek szembe kirándulók elegen, elõlük is gyakran ki kell térni. Különféle építmények látszanak balkéz felõl. Amikor a tornyot meglátom, már örülök, mert az már a pont közelségét jelenti.

7. ellenõrzõpont: Kékestetõ, Sas síház.

Jólesik a meleg tea. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt éppen mindig a kellõ idõben kapnak üzemanyagot a túrázók. Elhagyom a kis síházat. A csúcskõnél, mint rendesen, most is fényképezkednek. A vele szembeni bazár falára többféle mütyür között popsitepsik is ki vannak akasztva. Természetesen nem veszek, és remélem, hogy nem is lesz rá szükség. A [K+] / [K3] jelzéspáron lemegyek a parkolóba. Innen szakadékszerûen kezdõdik a tulajdonképpeni turistaút. Sikerül esés nélkül lejutni, de továbbra is óvatosan duhajkodok, mert már itt eléggé le van taposva a hó; röviden meg-megcsúszok. Kétszer vágja le utunk a mûút kanyarjait. Ahogy egyre lejjebb érek, érezhetõen enyhébb a klíma. Elhagy a [K3], és az út vonalvezetését követve, szinte észrevétlenül térek rá a [P+] jelzésre. Hosszú meredeken érek le Mátraháza keleti széléhez. Mátraháza felöl egyéb távos túrázók jönnek lefelé a [P-] - on. Balra fordulva csatlakozok hozzájuk. Egy árok mentén érjük el az elsõ "köteles részt". Nem látok felfagyást, de a biztonság kedvéért én is belekapaszkodok, és farolva ereszkedek, amíg tart a kötél. Most inkább sáros, feltúrt avaros részek következnek, nem felfagyások. Hosszú, köves-sáros lejtõn érem el a dózer utat, amire fagyos idõben lejutni mûvészet esés nélkül. Most simán megvan. Az azt követõ lejtõ mellett is van kötél, de inkább a sár csúszóssága miatt kapaszkodnak bele. Nem állok be a sorba, inkább a kötél és a cserjék közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozok lefelé. Már nincs messze az utolsó pont, de amíg felé ereszkedek több átfolyást, eret kell kerülgetni.

7. ellenõrzõpont: Gyökeres-forrás.

A pontõr éppen közli valakivel, hogy innen még 3,2 km a célig. Ez így önmagában nem hangzik rosszul, de amilyen állaga innen van az útnak, az minden képzeletet felülmúl. Tavaly jégpálya volt itt, most pedig minden lé az útra folyik le. Sok helyen nem lehet csak úgy belegyalogolni a sárba, mert fûzõn felül ér, és nem csak sima beázás fenyeget, hanem feldagasztott híg f0s lepi el a cipõt. Tényleg nem akarom elhinni, hogy ilyen hosszú ez a szakasz. Lélekacélozás céljából a BURGENLAND 120-ról idejött túratársakra gondolok. Már egészen lent visz az út a patak mellett, és ebbõl arra következtetek, hogy mindjárt itt a Máriácska kegyhely, de még sokáig nem kegyelmez, még hosszan hallgathatom a patak (most) idegesítõ morajlását. De mint mindenbõl, egyszer ebbõl is történelem lesz, akár akarjuk, akár nem; végre felbukkan a kis tér a Máriácskával. Lehet válogatni, hogy ki hol kel át a szanaszét folyó vizeken, de ezután már apró zúzalékkövekbõl kiépített úton lehet tovább havajozni. Késõbb egy épület kerítése mellé érve megint sár fogad, de innen már hamar el lehet érni azt a néhány lépcsõt, ami Mátrafüred egy szilárdburkolatú utcájára visz le. Sárrázó üzemmódban mennek le a túrázók a 24-eshez. Nem akarok a kisvasút mellett, összevissza botorkálni, ezért inkább átmegyek a pizzázó oldalára, a járdára. Elhaladva a pizzázó mellett, már kicsekkolt és ott regenerálódó túrázókkal üdvözöljük egymást. Erõsen sötétedik, de a közvilágítás jóvoltából lámpa nélkül érem el az iskolát. Belépve komplett perzsa vásár fogad; mindenki ezerrel csacsog. Ez teljesen érthetõ, van mit mesélni a mai napról, az fix. Leadom a papíromat számítógépes feldolgozásra. Nem telik bele fél perc, a lányok máris átnyújtják a névre szólóan nyomtatott oklevelet, kitûzõt, hûtõmágnest, túrórudit és gratulálnak. A nevemen szólongat valaki. Össze-vissza kapkodom a fejemet, mire rájövök, hogy a galériáról viccelõdik Bell Sanyi. Hátra megyek teázni, majd utána fel a galériára, hogy én is eljátsszam ugyanazt az érkezõ Zolival, mint velem Sanyi. Kiderül, hogy már akkor megérkeztek, amikor én teázni mentem, és Zsolt már a folyósón készülõdik. Elhagyjuk a diadal színhelyét. Sikerül a kocsival tempóból kimenni a sárból a szilárd burkolatra. Amíg kiérünk a 24-esre, célbaérkezõk mellett megyünk el folyamatosan. Van aki futva teszi meg az utolsó métereket, remélem nem marad le senki a díjazásról a szigorúan ítélõ számítógép miatt. A hazafelé tartó hosszú utazást lerövidíti a túra alatt történtek felelevenítése. A téma a Mátrában hever.

Ottorino



 

ISZINIK 100 (sárga sapka, kék lufi, naplemente) [2014.11.22-23] táv: 102 km; szint: 3027 m; sz.idõ: 25 ó. (TTT honlap adat)

Örömmel hallgattam a hét közepén az elõrejelzést, amely szerint hétvégén ugyan hûvös, borult idõ lesz, de csapadék nem, vagy maximum ködszitálás várható. Létezhet olyan ISZINIK, amelyiken én ne áznék meg? Juhhééj! Ha ez igaz, akkor óriási kegy, hogy az (eddig nekem Maxi) IXI KUPA idei utolsó mozzanatán ennyi könnyítésünk lesz. Hogy azért ne legyen felhõtlen a felkészülés és a várakozás idõszaka, minden elõzetes bejelentés nélkül megfájdult a jobb térdem. Vajon sikerül e szombatig elkenegetnem a fájdalmat olyan szintre, hogy nyugodtan indulhassak a túrán? Péntek estére minden szükséges cucc összekészítve, térdfájdalom alapon. Még egyszer végigfutok a térképen az útvonalon és eldõlök, hogy kipihent legyek a holnapi-holnaputáni kiruccanáson.

Reggel frissen ébredek, de a gondos elõkészítés ellenére a vártnál hosszabb ideig szöszmötölök. Nem baj, nem kell kapkodni, így is bõ ráhagyással érkezek a Délibe. Reck Szilvivel, Gyõri Péterrel és Széchenyi Gerivel ülünk egy négyes ülésen a 06:20-as, Komáromba menõ vonaton; a szomszédos négyesnél lehet nevezni a hosszútávosoknak. Királyság. A tavalyi létszámhoz képest sokkal többen vagyunk. Már elhagytuk Kelenföldet, de még mindig hosszú a nevezésre várók sora az ülések közötti folyósón; a kalauz bácsi nehezen tör magának utat. Az egyéb utasok méla undorral bámulják a tumultust okozó teljesítménytúrázókat. Az éjszakát átlumpolt, csökött diszkópatkányok félkómáját zavarja a felfokozott hangulatú csevegésünk. Kényelmesen megreggelizünk a 07:02-es érkezésig.

Szárligeten 15 centivel megemelkedik a szerelvény, amikor leszállunk a vonatról. Sajnos most sem tudom rávenni magam arra, hogy felmenjek a felüljáróra; a sínek között szökdécselõ, kerítés rácsán magukat átpasszírozó kalandorokkal tartok. Az állomásépületnél nagy a tumultus, de nekünk, akik a vonaton neveztünk csak le kell adnunk az itinerrõl leválasztott kis nevezõlapot bármelyik sárga sapkás rendezõnél. A számos ismert túra "fan" üdvözlése után a felüljáró egyik tartószerkezete mellett, félrehúzódva várjuk a tömegrajtot Darabos Zolival, Végh Gyulával és Tóth Ferivel. Pontban félnyolckor az emberek minden külön értesítés nélkül nekilódulnak. Gyorsan felkapom a földrõl a hátizsákom, ami három másodpercen belül a hátamon huppan, de a tömött oszlop eleje már a falu fõútját keresztezi. Hát akkor ugorgyunk neki mi is, kövessük a megkapó látványt nyújtó, színes, hömpölygõ emberáradatot és a [K-] jelzést. Kiserdõn át vezet az út; sétálósnál nagyobb tempóban nem lehet menni a keskeny csapáson, de mégis van aki a fák között, az avarban csörtetve elõz, ûzött vadként menekül a massza elõl. Nyugodtabb természetûek jámboran kakaós tekercset csévélnek az etetõjükbe. Az M1-es melletti bekötõútra lukadva aztán mindenki olyan tempót diktál magának, amilyet csak bír. Már elértem az üzemi hõmérsékletemet; egy kõmandzsettánál félreállok lekabátolni és cipõfûzõt cibálni. Varnyú Gyuri is itt igazítja a szerelvényét. Amikor visszafordulok a mûútra, akkor látom meg a feliratot: Kõrösi Csoma Sándor-forrás. Tessék! Mindig tanul valamit az ember. Ez alatt a másfél perc alatt mindenki elhúzott a bús pitymallatba. Egyedül baktatok be az M1-es alá, ahol még mindig olvashatók Csanya õsi feliratai, amelyeket a régi KINIZSI utolsó néhány száz méterén zombizók számára, buzdítás-, vagy (rosszindulatú feltételezés) cukkolásképpen fújt a betonszegélyre. A pályától távolodva vége a szilárd burkolatnak, Nagyegyháza határában lankázok. Egy kiszáradt tómederben, mint partra vetett hal, ócska ladik hever. Festék rajta csupán moha. Biztos direkt csapolták le a vizet, mert ilyen sok csapadék mellett nem száradhatott volna ki magától a tavacska. Az úton levõ tócsákat, sarakat kerülgetve abban reménykedek, hogy kelet felé haladva egyre jobb lesz a helyzet, mert itt, a Dunántúlon volt több égi áldás az utóbbi napokban. Kis híd és balkanyar után egy fasorral az úttól elválasztott tó eddig még elkerülte a leeresztést. Késõbb, enyhe emelkedõ után, egy mezõ melletti, szénával megrakott vadetetõnél rekreál egy csoport. Nem a golyóáltali halálra ítélt Bambiék elõl eszik el a takarmányt; a magukkal hozottat pusztítják. Jobbra térek az elsõ megemlíthetõ emelkedõre, amely felköt egy dózer útra, ami az ISZKIRI 100 végjátékánál kínzott meg a kiálló köveivel, de nem kicsit. Ezen balra fordulok, követve az elnyújtott jobbos ívét. Az indulás óta eltelt "hosszú" idõ után most találkozom csak elõször ismert túratársakkal: Gerstenbrein Istvánnal és Bús Melindával. Melinda zsinórban megcsinálta az összes hivatalos ISZINIKET, ezért holnap, amikor célba ér joggal számíthat a jubileumi, ötödik teljesítés után járó éremre. A kalandos 2008-as túra eseményeit felelevenítve sétálunk fel a turistaházhoz.

1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR TH. Az elõresietett Zoli és Gyula már várnak, Ferike újabb szokásához híven már az elején elszelelt. Bemegyek a kulipintyóba, hogy megszerezzem az elsõ "I" betûs bélyegzést, majd kint, a padnál gyorsan kidobom a taccsvonalról a cipõmbe esett makadámot, "bemosom a hajam, kimosom a hasam", és már indulunk is. A Somlyó oldalában ereszkedve fentrõl hangokat hallunk; ez derék, volt, aki idõt és fáradságot nem kímélve a [K3] jelen felment a tetõre kilátni. Bravó! Mi, az életet beárnyékoló sötét felhõkrõl tárgyalva, komor hangulatban érkezünk le egy murvás útra, amin balra fordulva felkötünk a Tornyópuszta felé vezetõre, melynek aszfaltján jobbra indulunk. Elmegyünk a szag- és állattalan állattelep, majd egy kereszttel ellátott pihenõ mellett. Utóbbinál tavasszal oda-vissza etetõpont volt az ISZKIRI 100-on. Nyelek egy nagyot. Egy domboldalban épült vadászház következik; az udvaron éppen egy mikrobusz méretû, a hátsó lábainál fogva kiakasztott vaddisznót vetkõztetnek ki önmagából. Úgy kétszáz méter után balra letérünk az aszfaltról, hogy egy avaros lejtõn vágjunk át a Tarján-Tatabánya mûúthoz, hogy rajta ismét balra forduljunk. Nemsokára, egy izgalmas, beláthatatlan kanyar után átsietünk az út jobb oldalára majd betérünk az erdõbe. (Mély sóhaj.) Az éles irányváltásokkal tarkított útvonalon megfigyeljük, hogy Zolival az ISZKIRIN visszafelé, éjjel hol mentünk túl az egyik ilyen derékszögû fordulónál, jó negyedórával megtoldva a menetidõt. Kellemes, változatos úton jutunk el a Tarjáni-malom-patakhoz, késõbb pedig leereszkedünk egy útkeresztezõdésben álló pihenõhöz. Köszöntjük az itt falatozókat, és egy fára kifüggesztett kódot írunk be az itinerünkbe.

KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 128. Az úton jobbra fordulunk, majd a vadászlakot elérve mi is megállunk egy röp restaurálásra. Amíg Zoli rágyújt, addig én belekezdek egy szendvicsbe és a reggelibõl megmaradt kakaóval öblítem le. A háztól a [K-] / [S-] ipszilon elágazásig terjedõ területen közepesnél nagyobb átmérõjû rönkök vannak felrakásolva. Ha még legalább fél évig itt fektetik õket, akkor mindenkinek elsõ osztályú ülõhelye lesz a 2015-ös KINIZSIN, amíg a meleg lét, melyet itt fog kapni, elfogyasztja. A jobbra állított váltó segítségével maradunk a [K-] jelzésen, és enyhén emelkedünk a zúzalékköves úton, ami május végén, idefelé, a rengeteg kilométerrel a lábunkban sokkal kellemetlenebb volt, mint most. Faljuk a távot; átmegyünk a lassan teljesen besüppedõ vad lábrácson, és idén utoljára átkelünk a Tarjáni-malom-patak sárral álcázott, rövid hídján. Juszt se tévedünk le Tarjánba a [K+]-on, az útvilla bal ágát választva egy kerítés mellett lassan beérünk a levéltelen ágak mögül ki-kikandikáló Pes-kõ alá. A hírhedt medenceméretû pocsolyákkal nehezített szakasz következik, de sehol sem okoz fejtörést és/vagy beázást a továbbjutás. Párszáz méteren a mûúttal párhuzamosan megyünk, a motorzaj tudatja velünk a pont közelségét. "T" elágban jobbra fordulva már látszik is a sorompó, és a mûút szürke sávja.

2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. Az "S" bélyegzés begyûjtése után rövid idõre félrehúzódunk egy kis falatozásra. Nem telepedünk az árokparton ücsörgõk mellé, mert ahhoz túl hideg van, jobban felöltözni pedig erre a rövid idõre nem érdemes. Mielõtt átfáznánk leindulunk a Tarján-Tata mûútra, ahol pár méteren balra araszolunk, hogy aztán az út másikoldalán egy keskeny ösvényen lépjünk be egy kis erdõrészletbe. Lankás mezõ szélére bukkanunk, és felmegyünk a pár éve lebontott átmászók térségébe. A második volt mászóka utáni vadföld frissen fel van szántva. Hoppá! Történelmi mozzanat következik: elsõ ízben nem vágunk át átlósan a földön, hanem szépen, derékszögben, ahogy illik megkerüljük azt. Bemegyünk a fiatalosba, ami már egyre inkább emberesebb, és keskeny útján kanyargunk, vigyázva a kiálló csonkokra, mígnem kiérünk a "normál" turistaútra. Sokan mondják, hogy az innen a Bányahegyig tartó szakasz az unalmasabbak közé tartozik. Én is hajlok erre a véleményre. Alig várom, hogy meglássam a Héreg felõl feljövõ [Z-] jelzést. Amikor ez megtörténik munkagépek zaját halljuk meg, ami egyre erõsödik ahogy közeledünk. - Mûködik a bánya? - teszi fel a kérdést Zoli, de az ügynek nem járunk a végére, ellentétben a pontig tartó szakasszal.

3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. A "Z" lenyomat ellenõrzése után víz után nézek. A pontõri kocsi tetején egymásba tolt mûanyagpoharakat látok, de a vizet tartalmazó tartályt nem lelem. Amikor a pontõrnél rákérdezek a hollétére, közli, hogy nem van. Nem mondom, hogy emiatt ki fogok száradni, de a tavalyi túrából kiindulva itt számítottam egy pohár vízre, amiben Iso sport tablettát akartam feloldani. Marad az itt felkínált két kocka nápolyi az utolsó korty kakaómmal. Ideje arccal irányba fordulni, hogy ne hûljünk ki nagyon. Elköszönünk, és a megpróbáltatásokat hõsiesen álló, magát még mindig jól tartó, megfeketedett, villámsújtotta fa mellett elhaladva rátérünk a Nagy-Gerecsét hosszan megkerülõ útra. Hamar magunk mögött hagyjuk a nagy, bekerített irtást. A KINIZSIN itt örülni szoktunk, mert perceken belül meglátjuk az órák óta vágyott pihenõt, az egy sátortábor látványát nyújtó ellenõrzõpontot. Most inkább azt várjuk, hogy elmenjünk a Gerecse-tetõre felkúszó [K3] út mellet, ami meg is történik. Jóval késõbb belecsodálkozok, a balra, alattunk feltáruló "mélységekbe". Zolival nosztalgiázunk: A 2008-as, emlékezetes ISZINIKEN, itt hirtelen esti sötétség ereszkedett ránk. Egy degeszre tömött hófelhõ okozta a jelenséget, amelybõl néhány perc múlva granulátum jellegû hó kezdett nem hullani, hanem potyogni. Most is felhõs az idõ, de kimondottan nappali fény van; vaku nélkül fotózza egy öreg hölgy a Schandl-hársat, akarom mondani egy hölgy az öreg Schandl-hársat. Na, mindegy! A Gerecse üdülõ kerítésénél érjük utol Gerit és Szilvit, akik a kékezõ bélyegzõnél álltak meg. Együtt indulunk le a Kis-Gerecse mészköves oldalába, de elõtte észrevételezzük, hogy az út menti dagonyából kiálló, hegyes vakarózó fát augusztusi ittjártunk óta jelentõsen rövidebbre koptatták a józan disznók. Elõre sietek, hogy a keskeny, sziklás ösvényt minél elõbb magam mögött hagyjam. Egy, az útra dõlt fa alatt átbújva, saját botomba botlok meg. Az állva maradásért folytatott, kétségbeesett küzdelmem láttán a mögöttem jövõ kedves túratársaim jót hahotáznak. Végül sikerül tiplizés nélkül lejutnunk a vízválasztó útkeresztezõdésébe, ahol csatlakozik a Közép-dunántúli [P-]. A pusztamaróti emlékhely felé igyekezve, a murvás út kanyarjában álló Rancs fogadó egy kihalt épület benyomását kelti. A török dúlás emlékmûvének rétjén, az esõbeállónál ejtõzõ túratársaktól megkérdezzük, hogy van e "meglepi" pont, majd rövid idõre elhagyjuk a túra útvonalát. NEM! Nem kispistázási szándékkal tesszük ezt, hanem mert kiváló túratársaim kiszáradás közeli állapotba kerültek, s ezt enyhítendõ a szomszédos ifjúsági tábor felé irányítjuk lépteinket. A páratlan szimattal bíró fiúk pár éve kiszagoltak ott egy bodegát, ahol némi jó szó, no meg papírpénz ellenében seritalhoz lehet jutni. Amíg a fiúk frissülnek, addig én kiborítom a cipõmbõl ezt a hónapos retket, amirõl nem tudom, hogy ki tette bele. A padon ülve rálátok az útra; tekintélyes számban haladnak el rajta túrázók. Ez erõsíti azt a véleményemet, hogy idén többen vagyunk a túrán, mint tavaly voltunk. Kíváncsi leszek a Mogyorósbánya utáni népsûrûségre is. Egy kisebb csoport mögé becsatlakozva indulunk tovább. A vadkerítés kapui most is nyitva állnak, amit most is nagyra értékelek. Balra elmegy a [P-], mi pedig elmegyünk a Vaskapuhoz hajtûkanyarogni, aztán bemegyünk a távvezeték alá hullámozni. A tartószerkezetek vonalában kicsupált területen messzire ellátni. Nézem az elõttünk járókat, ahogy éppen egy hullámvölgybõl másznak kifelé. Nemsokára mi is így teszünk, majd egy jobbra indított cikkcakkal letérünk a vezeték alatti útról. Most nem jár elõttem olyan túrázó, akit vissza kéne hívni a cakk kihagyása miatt. Jajdulás-szerû hangot hallatva kordul egyet a gyomrom. Nem olvastam semmit etetõpont ügyben, ezért miközben lefelé rugdossuk az avart a Bajót-Bajna mûút felé tartva, a tavalyi ISZINIK ellátottságából kiindulva megkérdezem Gerit - akit megint utolértünk -, hogy lesz e amerikai virsli odalent. Azt mondja, nem lesz. Püff neki! Mindegy, akkor meg sem állunk Mogyiig, és majd ott tartunk egy átfogóbb restaurációt. Leérve a mûútra, és balra fordulva rajta kivilágított standot látok a kezdõdõ szürkületben. Mégis csak enni fogunk itt, trallala. Közelebb menve, egy reklámtáblára írt szövegbõl értesülök róla, hogy ez nem csak egy sima etetõpont.

4. ELLENÕRZÕPONT: BAJÓTI MÛÚT (BIKA-VÖLGY). ("I"). Egy a pecsét, egy a wimpy, alapon mûködik a rendszer, nehogy valaki többet falhasson fel a fejadagnál. Gyulával egy éppen megüresedõ sziklára telepedünk le az ízfokozott kaját beburkolni. Amikor idefelé jöttünk le a meredeken, bejelzett a térdem, ezért az utolsó falat lenyelése után jól bedörzsölöm fájdalomcsillapító géllel a kellemetlenkedõ testrészt, hogy a továbbiakban ne legyen vele gond. Próbaüzemet végzünk a lámpáinkkal, majd újult erõvel megugorjuk a Kökényes-hegyet. Úgy látszik a fast food (rossznyelvek szerint: trash food) megtette a hatását, mert viszonylag gyorsan és energikusan tolulunk fel a hegy tetejére. Egy horpadásba leszaladás, majd a belõle való kimászás után nem gimnasztikázunk itt tovább, leereszkedünk. A szántóföld-menti úton mintha már jobban be lennének taposva a kövek, mint legutóbb voltak, de lehet, hogy az 5500 Ft-os L!dl-ös téli futócipõ többrétegû talpa kímélõbb kialakítású, mint a több tízezer forintos, neves f0soké. Kár, hogy csak ritka alkalmanként lehet ilyesmihez hozzájutni. Körülnézve megyünk ki a mûútra, és jobbra lekaffogunk Péliföldszentkeresztre, amely nevének hosszúságát egy skót település is megirigyelhetné. Elhaladunk az idõsek otthona, majd a fényszennyezõ módon, alulról megvilágított templom elõtt, és balra letérünk a szilárd burkolatról. Néhányan állnak a [K+] kezdeténél, egyikük az itinerét olvasi. Egy másik túratárs megkérdezi, hogy erre kell é menni. Igenlõ válaszomra azt kérdezi, hogy vajon megengedett e a kitérõ a [K-]-n a Szent-kút felé. - Biztos nem haragszik meg érte a rendezõség - válaszolom -, de kell hozzá helyismeret, mert a [K-]-ról egy ponton le kell térni, ha nem akarsz "ingyen" felmenni az Öreg-kõ pihenõjéhez. Nem biztos, hogy sötétben szívesen vágnék bele egy ilyen vállalkozásba. Végül õk sem forszírozzák a dolgot, leadják a drótot, hogy [K+], és jönnek utánunk a birtok kerítése melletti hosszú úton. A sötét háttérbõl kirajzolódik a még sötétebb domborulat, amin majd át kell másznunk. Elõtte azonban átmegyünk egy sáros kis erdõrészleten, és egy földet kerülve, balra-jobbra kanyarodunk. Én már automatikusan forgolódok itt, de nagyon hasznosnak tartom a fényvisszaverõ lövéseket a megfelelõ helyeken. Egy kicsit meredekebb emelkedõvel visszatérünk a ma már hosszan koptatott OKT-ra, és egyben átbukunk egy klasszikus, terméskövekbõl megépített szekérútra. Ezen egyáltalán nem kellemes a járás, de a cipõm most is jól teljesít. Nemsokára aszfalt lesz a kövezetbõl, és lejtmenetben megyünk a buszmegálló felé. Jó, hogy most nem látni még a faluban karácsonyi kivilágítást, amely elrabolná az õsz utolsó napjainak hangulatát. A megállóban nem várakozik senki, elõtte balra ráfordulunk a Kakukk avenue-ra.

5. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA, KAKUKK. A lemattult kék lufi alatti asztalnál megint egy "I" betût nyom a pontõr az itinerembe. Elõször azt hiszem tévedés történt, mert összeolvasva az elõzõ lenyomatokkal ez az "ISZII" betûcsoportot adja ki. Mégsem lehet tévedés, mert az utolsó "I" bélyegzésen a körbefuttatott Mogyorósbánya felirat is szerepel. Hát persze! A Bika-völgyben jött be egy új pecsételés; így majd dadogós lesz az összeolvasott túrnév. Nem baj, csak eljussunk az utolsó nulláig! A pultnál felnyalábolok egy zsíros deszkát és egy nagy pohár jó meleg BORSODI teát. Bent meleg lég, bennem meleg lé, ez tré. Kimék a teraszra, ahol Gyõri Péterrel beszélgetek, amíg eszegetek. Amikor már elfogyott a menázsi bemegyek a fiúkért, de még mindig félig tele van a poharuk a tea buborékos-habos változatával. Végül is eléggé szomjas vagyok hozzá, hogy én is megigyak még fél litert, de a nem habosból. Amikor megint kiülök a teraszra Varga Zsoltiék búcsúzkodnak. - Hova mentek? - kérdezem. - Még csak most kezdõdik az igazi kaland. Ne má'! Hogy bírtok ilyen korán hazamenni? (...) Következõ alkalommal már azzal a szilárd elhatározással rontok be a Kakukkba, hogy ha még mindig ejtõznek, a fiúk, akkor nélkülük indulok tovább és punktum. Szerencséjükre már cihelõdnek, és még egy újabb túratársat, a zirci illetõségû Tomit is megnyertek az expedíció hátralevõ távjára. A teraszon Imre és Kriszta a révbeértek elégedett arckifejezésével fogyasztják a jutalomfalatjaikat és jutalomkortyaikat, nekünk pedig jó utat kívánnak. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és két keresgélõ sporttársnak megmutatjuk a közkutat a bódé mögött. Most nem tankolok, mert van még fél liter üdítõm vésztartaléknak, és nem akarok túlsúlyt cipelni a ránk váró magaslatokba. A megálló melletti utcában visszavesszük a [K-] jelzést, és megindulunk a Mogyorósi-kõszikla felé. Elcsendesülve nyomjuk magunk alá a szintvonalakat. A mélyútban csak a közvetlen a lábam elõtti terepet világítom, nem is kell felnézni. Mielõtt felérnénk, lassan enyhül az emelkedõ, majd a kis fennsíkon el is fogy. Pihenés nincs, a most következõ lejtmenet úgyis más izomcsoportot vesz majd igénybe. Húzom a vonatot; fokozott éberséggel figyelem a jelzéseket, mert van egy trükkös, az út vonalvezetésétõl balra eltérõ, alig észrevehetõ kiágazás. Odaérve látom, hogy fényvisszaverõ lövések is felhívják a figyelmet erre a kritikus pontra. Nagyon korrekt. Szerencsésen túljutunk a keskeny, sántítva járható, U alakú, ösvénynek csúfolt vájaton, majd a gyümölcsös melletti szélesebb, füves lejtõn. Murvát ropogtatunk cipõtalpunkkal a Tokodra vezetõ mûút felé menet. Az út mentén a kerekes kút már a tavaszt, és a K100 csapatát várja. A balra indított 300 m flaszterezés után megint fényvisszaverõ bélyegek jelzik, hogy le kell térni, mégpedig jobbra. Felszívjuk magunkat, mert ismét egy igen combos emelkedõ vár ránk. Megint magamra vállalom a húzóember szerepét, és mint egy összeszokott csapat, egy tömbben mászunk fel a Hegyes-kõ csúcsa alá, és rövid lejtõn leszaladva érünk egy szántóföld mellé, vagyis a Katlanba, ahol majd a távvezeték felé kell indulnunk. Ezt gondoltam én, de megütközve látom, hogy a fényvisszaverõk Tokod irányába akarnak leterelni, tovább a [K-]-on, a [K+] helyett. Többen már el is indultak lefelé. Na álljunk csak meg egy percre! Elõ az itinerrel! Bla-bla-bla-bla... Hát, itt tényleg nincs egyetlen szó sem arról, hogy le kéne térni a [K-]-ról. Opcionálisan sincs megemlítve a Katlanon átvezetõ [K+], vagy, hogy miért van változás a tavalyihoz képest. Hát ez szuper (Katlan nélkül)! Mehetünk lefelé Tokodra. Az öncélúság rettentõen irritál. Ha mást nem, de egy nyamvadt kódfelíró pontot kellett volna ide telepíteni, hogy ne legyen olyan érzése az embernek, hogy fölöslegesen mászott föl ide. Jó, jó, tudom, útvonalkövetés, öntudat meg minden, de legalább valami ideológia lenne gyártva a dologhoz, hogy könnyebben nyelhessük le ezt a békát. Bosszankodva megyek a többiek után a kijelölt irányba. Iszonyúan mélyen lent van a díszkivilágított templom, amelynek az alapszintjére kell lesüllyednünk. Ez a változtatás tekintélyesen megdobja a szintet, mert Tokodról vissza kell majd emelkedni a Gete lábához, amit a löszfal felöl közelítve nem kéne megtenni, sõt ereszkednünk kellene a hegy lábáig. Nehezen tudom túltenni magam a nem várt útvonal-változtatáson, még az sem vígasztal, hogy erre még nem jártam. Tokodot a felsõbb régiójában érjük el; a jelzett utca egy Nemzeti Dohánybolt és a templom elé visz le. A Himnuszt kezdik el lassan húzni a fejemben. Nem merevedek vigyázzba, mert Tokod rengeteg tömény, köhögésre ingerlõ füstöt lehelõ háza elõtt kell még elmennünk, mire elérünk a Gete "feljáratához". Még csak ezután kezdünk az igazi mászásba, de szinte megkönnyebbülök, amikor végre visszakerülünk a megszokott nyomvonalba. A vörös köves vályúban való mászás nagy koncentrációt igényel, nehezítésnek itt a sötétség. Az agynak minden lépést a másodperc töredéke alatt kell megterveznie és levezényelnie a veszélyes terepen. Lehet, hogy az elõzmények miatt van az az érzésem, hogy ennek a Mars béli tájnak soha nem fogok a végére érni. (Ennyit a megkönnyebbülésrõl.) Feljebb, a fenyõfás, enyhébb terephez érve valaki megkérdezi, hogy tartunk e már a Gete felénél. Ki kell ábrándítanom a kérdezõt azzal, hogy kb. majd a helyi Öreg-kõnél lesz a fél táv, amit egy párméteres lejtõ (!) fog jelezni, de onnantól iszonyú durvaság lesz emelkedõileg; úgyhogy nem érdemes latolgatni, számolgatni, rakni kell az egyik piskótát a másik után, ez a leginkább célravezetõ. Tominak még arra is van ereje, hogy szõkenõs és favicceket meséljen. Hálából én is mesélek neki az alkalomhoz illõ néhány kegyetlenül perverzet és morbidot. Egy viszonylag szalonképeset közzéteszek. (A többi a Xxxxxxx szerkesztõségében van.) Kérdés: Mikor megy fel a szõke nõnél a pumpa? Válasz: Ha véletlenül a WC kagyló mellé ül... (Bocs!) Folyamatosan nagyon gyenge szembe szellõ érzékelhetõ. Néhány perc múlva a hidegen kívül füstszagot is hoz magával. Még sokáig kell szagolnunk, mire a lángját is megpillanthatjuk.

6. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE. Az "N" bebélyegzése után a légvonatból és a füst elõl egy szélvédettebb helyre vonulunk. Pár korty frissítõ után még mindig nem látjuk, hogy Gyula és Zoli felért volna. Továbbmegyünk, mert állva pillanatok alatt lefagysz (, pedig ez nem is az a túra). Tomit kérem fel, hogy tovább húzza a rövid vonatunkat, de elõbb lekapcsolom a hátizsákján villogó biciklilámpát, mert nem akarok mindent bevallani, mire leérünk a hegyrõl. Az elhanyagolt vas tartószerkezethez érve - amely fénykorában magasfeszültségû vezetéket tartott, és most csak egy szál tyúkbél éktelenkedik rajta -, Tominak beesik egy hívás. Végtelen türelemmel magyarázza el egy autós GPS felélesztését a vonal másikvégén küzdõ feleségének. Már odalent, a Belányi telepnél járunk, mire az asszony az instrukciókat követve sikerrel jár. Mi is sikeresen leérünk az ipartelep elõtti szilárd burkolatra. Egy kismacska szalad ki elénk az egyik házból. Olyan szelíd, hogy hagyja Tominak, hogy felvegye. A kis rühes azt se tudja hogyan dörgölõzzön. Letérünk a [K-] jelzésrõl, és a Csolnoki utcán megyünk lefelé egy kisebbfajta megkönnyebbüléssel a lelkünkben: Megvolt a Gete. Gyula ér utol minket, nem tudja hova tûnt Zoli. Szerintem talált magának egy dumapartnert, vagy valakit, akit istápolni kell. Megszólít egy ember az utcán; érdeklõdik, hogy mi ez az itt szokatlanul nagy számú, egy irányba vándorló hátizsákos. Megmondom, hogy honnan jövünk, merre tartunk, és közlöm a távot is. Gyula még azt is hozzáteszi, hogy van, aki pecázik, van aki gyufaszálakból megépíti az Országházat, mi pedig teljesítménytúrázunk. Emberünk megörül; elmondja, hogy õ 64 éves és szeniorban birkózik. Ez igen figyelemre méltó. Félig-meddig rokonszakma a miénkkel, mert mi a sárral ugyan, de gyakran birkózunk, és egész hegyeket szoktunk magunk alá gyûrni. Most is van elõttünk még néhány, ezért a legjobbakat kívánva a kedves érdeklõdõnek tovább megyünk a sarki pontra.

7. ELLENÕRZÕPONT: DOROG, MOLNÁR SÖRÖZÕ. Mint ezen a túrán általában, most is úgy érünk a pontra, hogy Papucsekék éppen továbbindulnak. Külsõ szemlélõ azt hihetné, hogy üldözzük õket. Pedig tényleg. Ellenõrzöm, hogy P. Zoli és Marcsi hátizsákján rendben mûködik e a PIROS 85-ön megismert villogó elektronika, aztán mehetnek Isten hírével. Odabent Gász Katát üdvözöljük, aki a negyedik és egyben az utolsó "I"-t pecsételi az itinerekbe. Nem vesztegetjük az idõt, hamar átmegyünk a szomszédos éjjel-nappal nyitva tartó boltba. Nagy lehet a folyadékhiányom, mert egy kétliteres kólára nyúl a kezem. Különféle édességek (is) vannak a hátizsákomban, de megkívánok egy islert, és - "...mert Ön ezt megérdemli!" - alapon azt is a kosárba rakom. Visszamegyünk a sörözõ udvarára, ahol a kiürült üdítõs palackjaimat töltögetem kólával, és a megmaradt egy litert eliszogatom az isler mellé. Zoli még sehol. Mi lehet vele? Amíg ezen tépelõdünk, gyorsan kilakoltatom a cipõmbõl az egy óvatlan pillanatban beleköltözött menyétcsaládot. Amikor lehajolok cipõfûzés céljából, kicsúszik egy büfi a sok szénsavas italtól. Pardonnez-moi! - kérem a teraszon vacsorázók elnézését. Ami megtörtént, az megtörtént, nem tudok segíteni rajta. - Na, mi van Zoli, hol voltál? - kérdezem az egy csoport élén beesõ túratársunktól. Nem értjük Gyulával, hogy lehet az, hogy valaki nem tér le a [K]-ról a Csolnoki utcában, amikor már hatszázötvennyolcadszor jár erre. Zoli is átmegy vásárolni, de mi azért lassan elindulunk. Átmegyünk a 10-esen és befordulunk a következõ keresztutcába, a Máriába. De még mielõtt ez megtörténne, észrevételezzük, hogy vannak még hátizsákosok, akik szembe jönnek a fõúton, tehát valószínûleg voltak Zoliékon kívül is olyanok, akik túlmentek. Nem tudom visszaidézni az inkriminált elágazást, nem emlékszem, hogy volt e ott szalag, vagy valami más rásegítés... A sorompó után megkeressük a [K-] jelzést, és jobbra fordulunk. Útkeresztezõdésekben néha meg kell állnunk, hogy rátaláljunk a jelzésre, de a nagy Petõfi fej uralta tér után már elég jól elboldogulunk. Zoli csak sokára ér utol. Azt mondja, hogy a boltban hirtelen sok szomjas és éhes ember jelent meg, és torlódott fel a kasszánál... A lõtér elõtt, ami tavaly (is) célja volt az ÁRPÁD VEZÉR 130-nak, Gyula visszaemlékezik arra a kínra, amit itt élt át. Vízhólyagos talppal még vissza kellett mennie az országúthoz, ahova az autós "mentés" érkezett. Akkor még akadálypálya volt az épülõ vasút környéke, amit a túra után még visszafelé is le kellett küzdeni. Megjegyzem, nekem sem volt sokkal könnyebb dolgom, mert a buszmegálló is állat messze van a lõtértõl. Térjünk vissza a jelenbe, azaz balra térjünk be a Nyársas nevû akácosba! Mintha a Tunguz meteorit kistestvére söpört volna végig a területen. Mocsokul néz ki az egész így letermelve, forgácsosan, szemetesen. A gépek olyan sarat csináltak, hogy csak közvetlenül az õrbódénak odaállított lakókocsi mellett tudunk elsasszézni. Örülök, amikor végre kiérünk a 117-esre, amin balra, aztán egy rövid idõ után jobbra fordulunk, és máris Kesztölcön vagyunk. A megszokott, jól jelzett úton jutunk el a bezárt Hársfa sörözõig, ami elõtt egy kupaktanács ülésezik. Merre tovább? Egyenesen is van [K-] és balra is van. Ez a bõség zavara. Eddig mindig balra mentünk, de tavasszal már módosítva volt a [K-] útvonala, ezért a dilemma. Olvasom az itinert, ami azt írja, hogy a kocsma elõtt balra-jobbra kell kanyarodni. Mire ezt kisilabizálom, a többiek már elszeleltek egy társasággal. Kipróbálom, amit az itiner ír, és találok is arra [K-] jeleket. Az út hosszasan elhullámzik a következõ pontig, ahol már sorban állnak elszökött túratársaim az utolsó betûért, a "K"-ért. (Ezután már a három számjegy következik.)

8. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC. A pontõri sátorban, egy kisasztalon másféléves forma gyerek méretû kupa áll. Valamelyik kupamozgalom díjazása ez. De jó, hogy nem én nyertem! Visszahullanék a súlyától a következõ hegy megmászása közben. Már a KINIZSIN is ez volt az útvonal, de éjszaka és visszafelé rohadtul nem ismerem ki magam az új terepen. A kedves pontõrék készséggel megmutatják, hogy merre a folytatás; kezdhetjük támadni a Kétágú-hegyet. [Z-]. Megyünk, csak megyünk egyre feljebb és mindig meredeken. Itt valami árulás van. A múltkor még nem volt ez ilyen magas. Jóval elõttünk két fejlámpa mozog. Már egy ideje figyelem õket, mindig éppen két emeletnyi szinttel magasabban járnak, mint mi. Sokáig úgy tûnik, hogy sohasem fogunk velük egy szintre kerülni, de aztán ez mégis bekövetkezik. A gerincen menve elgondolkodom rajta, hogy az iménti torna kis híján felért egy Gete mászással. Ez az újítás is a nehezítések listájára róható. Na, mindegy. Egyelõre a fennsíkmenettel jól lehet pihenni. Most az elkövetkezõ, durva kövekkel felszórt szakasz ködlik fel elõttem; lesz még itt botladozás bõven. A kövek helyett nagyüzemi fakitermelés eredményét kapjuk. Az út mindkét oldalán olyan sûrû egymásutánban sorakoznak a farakások, hogy még ha akarnánk sem tudnánk eltévedni. Azt mondanom sem kell, hogy ennek mekkora sár a velejárója. Egy keresztezõdésben úgy felgyúrták az utat a gépek, hogy egyszerûen lehetetlen lekvárba lépés nélkül megúszni az átkelést. Egyetlen pozitívum az egészben, hogy talán az ökölnyi kövek is beljebb süppedtek. Csak ne szórjanak ki megint egy új réteget! Anyázós hangulatban vergõdünk el a nyeregbe.

PILIS-NYEREG; KÓD: 512. Abban a bárgyú hitben mászok ki a nyeregbõl a [Z-] / [Z+] jelzéseken, hogy fel már nem jöhetett az a mocsoládi hernyótalpas. Amikor felérünk, majdnem besírok, mert ugyanaz a felpuhított, csúszós híg f0s fogad. Rögtön az jut eszembe, hogy tavasszal problémát okozott volna az erdészetnek, vagy nemtom melyik sóhivatalnak, hogyha kétszáz emberrel több halad át jelzett úton a KINIZSIN, de az bagatell, hogy letermelik, és munkagépekkel feldúlják a fél Pilist. Siralmas. Stílusosan a Nagy-Szoplák oldalában kezdünk bele a szerpentinig tartó hosszú, gyengén hullámzó szakaszba [Z-]. Az eredetileg monoton, de jól tolható út most meg-megtorpanós, sárkerülgetõs, csúszkálós; zabálja az idõt. A [P+] / [K4] elágnál egy népes társaság posztol és kosztol. Itt le se szoktunk lassítani, de most összezavarodottan vizsgálgatom a táblakarácsonyfát. Tomi még a GPS-ét is elõveszi... Nem sokkal a szerpentin kezdetét beharangozó nagy mezõ elõtt megszûnik a lekvár. Ezen a rövid úton érezhetõen begyorsul a vonatunk, plusz két fõt is húzunk magunkkal. A Szerpentin kõgörgeteges lejtõjén is jól vizsgázik a L!DL-5500-as cipõm. Kevésbé borzolja az idegeimet a botladozós szlalomozás. Sõt egy alkalmas pillanatban a csapat élén anekdotázgató Zolit leváltom, és beállok húzóembernek, hovatovább elhúzó embernek. A László-kúpjánál örömmel nyugtázom magamban, hogy ez volt a szerpentin utolsó hajtûkanyarja. Lejtõ persze van még bõven, és a köveket sem sajnálták az útról. Koncentrált figyelemmel érek a megkerülhetetlen sorompóhoz, ami a hegy felöli oldalán, nagyon keskeny kijárt ösvénykén már mégis megkerülhetõ, úgyhogy ezt, a hosszú éveken át megtartott jelzõjét mára elveszítette. Persze aki ennyi kilométer után is tornázni, vagy erõt fitogtatni akar, az akár át is bújhat alatta. Hosszú, de már jobban siethetõ lejtõ következik, ami a Magas-hegyi elág tábláinál szelídül ideálisra. Egyre gyorsulok, a kajapont lebeg a szemem elõtt. Nem az éhség dominál, ide egy általános rekreációt terveztem, magyarul: evés, közben pihenés és idegkisimítás.

9. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG. Sistergõ egy, az itinerembe pecsételt "1"-essel értékeli az eddigi teljesítményemet, majd önkiszolgálásra buzdít a padokkal is ellátott terülj-terülj asztalkájánál. A kiakasztott konyhai falióra mutatói éppen derékszöget zárnak be. Pontosan 3 óra van. Eszerint van bõven idõnk, de én úgy tervezem, hogy 24 órán mindenképpen belül leszek, mert nincs hó vagy egyéb akadály, ami indokolná a 25 óra szintidõ kihasználását. Természetesen a nyugodt evésre, ivásra rászánom a megfelelõ idõt. Megkenek egy karéj kenyeret; egyik felét körözöttel, másik felét pedig sültzsírral; evés közben kólával öblögetek. A hûvösbõl sunyiban kifejezetten hideg lett. Akkor kezdek igazán fázni, amikor a pontra érkezõ Andrea - látván a felgyûrve felejtett kabátujjamat - rákérdez, hogy nem fázom e. A végén, hogy ne fagyjak meg, meleg teát is küldök az egész ételsor után. Elmenõben megköszönjük Sistergõnek a frenetikus üzemanyag utánpótlást. Desszertnek még felkapok egy hámozott mandarint. (Sistergõ elmondása szerint idáig már 40 kilót pucolt meg.) Dideregve vágunk neki a murvás útnak. Botjaim parafafogantyúi kellemetlenül áthûltek. Bemegyünk az erdõbe, majd kijövünk, hogy megint bemehessünk. "Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok." Á, ne is menjünk fel a hosszú-hegyre, a kód az elõzõkbõl kikövetkeztetve biztosan 2048 lesz. A második bemenetel után valaki kint felejtette magát a murváson, õ most meglátva a lámpáink fényét, a dzsindzsáson tör keresztül a jelzett út felé. Felemelkedünk a Hosszú-hegy gerincére. Szólok a többieknek, hogy figyeljék õk is a kódot tartalmazó plakátot. Alig hogy ezt kimondom, már meg is állnak a fára erõsített kiírás elõtt. Én már túlmentem rajta néhány lépéssel.

HOSSZÚ-HEGY; KÓD: 256. Jó, hogy mégis feljöttünk, mert 2-nek nem az a hatványa a kód, mint ami a logikai sorban következik. Nemsokára hosszadalmas ereszkedésbe kezdünk. Sok a kõ, nagyon oda kell figyelni. A murvást éppen csak keresztezzük, másikoldalán folytatódik a turistaút. Ez is köves, úgyhogy örülök, amikor a Szent-kúti letérõ elõtt valamivel, kitudja hányadszor, kiérünk a murvásra. A letérõnél [K-]-ra vált a jelzés. Hosszas gyaloglás árán érjük el a Csobánkai mûutat; innen már vonzani kezd a Kevély sötét tömege. Belehúzok, mert már túl akarok lenni a síkon. A sarkon álló terebélyes, magányos fától enyhén balra, érdekes módon rövid lejtõ következik. Sarakat kerülgetve, és jobbra figyelve érek a keskeny, srégen kiágazó ösvényhez, amely a nyereg felé menõ kaptatót vezeti be. Egyenletes tempót veszek fel, csak ritkán keresem tekintetemmel a jelzést, így jutok egyre feljebb. A [S-] becsatlakozásánál már tudom, hogy mindjárt nyeregbe pattanok. Patt!

10. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG. Tûz lobog, teavíz melegszik, de én csak egy nullás bélyegzõlenyomatot kérek. Az utolsó kilométereken már biztosan nem fogok kiszáradni. A rét másik végében éppen eltûnik néhány túrázó a fák közt a [P-] jelezte ösvényen. Nem várok Zolira és Gyulára, én is célba veszem a Nagy-Kevélyt, mint az elõttem járók. Nem sietek, de a magamnak kitûzött szintidõ, a max. 24 óra lebeg elõttem. Fölfelé is óvatosan kell lépkedni, mert a párás, fényesre koptatott kövek csúsznak. Minden kibukkanásnál várom a négy csonkot, ami a csúcsjelzõ fatákolmány lábazata volt egykor. Egyszer csak azt is megpillantom. Innen már tényleg "csak" lefelé az irány. Ez még nagyobb odafigyelést követel, mint a feljövetel. Az ezüst-kevély kényelmes ösvényén Papucsekék hátizsák-villogóit veszem észre. Ezek szerint õket láttam eltûnni a fák között a nyeregben. Leülök egy rönkre, hogy kidobhassam a cipõmbõl azt a sziklát, ami szöges ellentétben áll a sarkammal. Nem hiányzik egy vízhólyag a kilencven-valahányadik kilométer tájékán sem. Zoliék még mindig sehol. Tovább loholok az elõzõeknél kevésbé meredek, gyökérlépcsõs erdei úton. Már jól láthatóan pirkad. Az erdõbõl kiérve a köves, meredek kimosott úton már el is lehetne oltani a lámpát, de biztonsági játékosként ezt a lejtõ utáni kevésbé terepes szakaszra halasztom. Botladozva, dülöngélve érem utol Papucsekéket. Marcsi azt hiszi, hogy velük versenyzek, pedig csak az önmagamnak kiszabott szintidõvel teszem ezt. A sorompó után már nyugodt sietésre lehet váltani, egyre fogynak a kövek, és az ürömi mûút után pedig jól járható út vezet a fennsík telkei és a [P+] jelezte Kõbánya utca felé. Nemsokára hamisítatlan békásmegyeri aszfalt kerül a cipõtalpam alá, most ezen fékezgetve sietek a cél felé. A KINIZSIN úgy érzi az ember, mintha semmi perc alatt ért volna fel idáig; visszafelé ez egyáltalán nem igaz. Finiselés közben gyakran nézek az órámra, latolgatom, hogy mennyivel lesz kevesebb a menetidõm 24 óránál, mert az már biztos, hogy kevesebb lesz. A szélesebb Dózsa György utcát keresztezve ráfordulok a célegyenesre, vagyis a célgörbére, mert a Víziorgona utca kanyarog. Ebbõl az irányból jõve elbizonytalanodom, és a biztonság kedvéért egy kutyáját sétáltató hölgytõl megkérdezem, hogy merre van az iskola. Jól sejtettem, hogy a hátsó bejáratnál lesz a cél, ISZINIK 100 feliratú molinó feszül az ajtó felett. Bemegyek. Elõttem éppen Zsuzska veszi át a díjazást. Én is átadom az itineremet, és megkapom rá az utolsó nullát. A bélyegzéseket összeolvasva a dadogós ISZIINIK 100 szöveg alakul ki. Asciimo a tõle megszokott különleges figyelmességgel adja át a harmadik teljesítésért járó, zöld hátterû, ammonites kövületet ábrázoló kitûzõt és az arany színû oklevelet. 23:40 a menetidõm; még erõsen havajozós stílusban is sikerült bõven szintidõn belül maradni. Az elsõ pohár tea elkortyolgatása alatt kissé lenyugszom, és gusztust kapok az ellátmány virsli elfogyasztására. Ebola hosszú pár roppanós virslit tesz egy papírtálcára. Falatozgatás közben újfent elgondolkodom az itiner útvonalleírása után feltett kérdésen, miszerint: "Na melyik irányból jobb?" Ez a második téma, amivel úgy vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Ám, ha az idei két eseményt állítom szembe egymással, akkor ebbõl az irányból volt jobb, kedvezõbb. Ez a vélemény azért hangsúlyosan szubjektív, mert a KINIZSIN vízhólyagokkal küszködtem. A meleg is nagy volt, bár az engem különösebben nem viselt meg. A mostani ISZINIKEN számomra az volt a legnagyobb "trauma", hogy a Hegyes-kõtõl a Katlant kikerülve kellett lemenni Tokodra. A Pilis-nyereg környéki sarat nem róhatom fel negatívumként, mert az bárhol, bármikor elõfordulhat. A végtelenségig lehetne sorolni az érveket és ellenérveket mindkét túrával kapcsolatban. Egy szó, mint száz: fenntartom magamnak a jogot arra, hogy akár évente megváltoztassam a véleményemet afelõl, hogy a két túra közül melyik a nehezebb, melyik a jobb... Á, már Zoliék is itt vannak; õk is belefértek még a 24 órába. Mielõtt a HÉV-hez indulnánk, felkérésre Papucsekék csipet csapatáról készítek egy képet az iskolabejáraton díszlõ ISZINIK 100-as molinó alatt. Ez is megvan, még sincs este, sõt...

Ottorino



 

 PIROS 85 TÚRABESZÁMOLÓ 2014.11.01-01.

NaHát! Inverz 95?



Fekete-sárga, foltos szalamandra

Átúszol te könnyen, át a másik partra.

Köveken billeg a kiaszott túrázó,

kirepedt bakancsa patakban beázó.



Átfolyás, ér, csermely, sár, keréknyom doszt.

Szorgos pontõr leány meleg gulyást oszt.

Fel kék menni mármost bércre, magas hegyre.

Nem alhatja álmát sok leharcolt kecske.



Bambul a vén Hold; cipóképe csálé.

Repül az idõ, siess már te málé!

Salgóvárig lábam összevissza töröm.

Ujjaimon holnap nem lesz egy ép köröm.

(((Az egész vircsafttal tele van a - batyum.)))



Tagjaimban zsibong Sóhegy, Csóvi, Mána,

Elég lenne ennyi hullámvasút mára.

Juli ánuszt hágni nem tudok már keményen.

Vigasztal a tudat, hogy má' mingyá' beérek.



Ottorino - 2014

METEOR 50 TÚRABESZÁMOLÓ 2014.09.13.

Táv: 51.2 km; Szint 1370 m.



Na, most mi legyen? Minden elõ van készítve, kaja be van tárazva, de nem az ébresztõ csipogására, hanem a szakadó esõ kopogására ébredek. Van még fél óra a tervezett felkelésig, addig el lehet mélázni azon, hogy indulni vagy nem indulni. Az eddigi hat M50-embõl kettõ volt ronggyá ázásos. A kérdés, hogy rontsam e az arányt 7:3-ra. A lassan csendesülõ, majd elálló esõ eldönti a kérdést.

Két hete a PILISI TRAPP-ra igyekezve, a HÉV-en én botlottam bele U96-ba, most ez fordítva történik a 61-es villamoson. Olsennel, túratársnõjével és egy ötödik túrázóval kiegészülve együtt megyünk a Gyermekvasút (lánykori nevén Úttörõvasút) hûvösvölgyi végállomásának a lépcsõházába. Rajtunk kívül még csak a rendezõség van a rajthelyen. 06:30-ig bõven van idõ, ezért az egyik asztalnál kényelmesen megreggelizek. A nevezésnél megdicsérem az adminisztráló hölgy sapkáját díszítõ 25 különféle színkombinációjú zománcjelvényt. Igen, ez lesz a huszonötödik, jubileumi rendezés. Idõközben a következõ villamossal megérkezik Szabó Marika, Gyõri Péter és Reni, de a velük érkezõ többi túrázó sem okoz tumultust a rajtban.

Olsenék már köddé váltak, mire elindulunk U96-tal. Nem ám a szélrózsa minden irányából lehet rátérni a [S-] jelzésre, szalagozás tesz rá a helyes útra, a megfelelõ irányba, nekünk már csak a Nagy HH-ig tartó szakaszon kell végigmennünk elõször gondolatban, aztán a gyakorlatban is. Az üzletközpont szomszédságában feltoljuk magunkat a Nagykovácsi út szélére. Gyér a forgalom, rögtön át tudunk sietni a túloldalra. Belekezdünk a Kishárshegy vm. platójáig tartó emelkedõbe. Kiváló kirándulóidõ van, csak az esõ ne essen! A vasút keresztezése után, a vasforgóajtót követõ lépcsõkön már kezdem túllépni az üzemi hõmérsékletemet, ezért egy fatönkre téve a hátizsákomat, pólóra vetkõzök. A kõgörgeteges, fagyökeres mezõre érve, úgy tûnik, hogy a vastag felhõk és a köd miatt alig akaródzik reggel lenni. A mezõ végén újabb emelkedõre kanyarodik utunk. Ezen már feltekergõzünk a Bátori-barlang bejáratáig. A nyálkás, csúszós sziklák miatt nem merem lekispistázni a rövid fahidat. Apró szerpentinen érünk fel a kilátó tövébe.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó. Továbbmegyünk a köreinkben újabban Büdös Banyának becézett Szépjuhászné felé, elõször sétaút jellegû, majd egyre meredekebb csúszós, köves lejtõn. Az alján mellõzzük a kis épületet, melynek falát "õsidõk" óta egy idegen lény ábrája díszíti, majd átkelünk a síneken, azután a Budakeszi úton. Újabb tetemes szintemelkedést kell ledolgoznunk, amikor rátérünk a [P-] jelezte, kanyargós turistaútra. Le is dolgozzuk. Hamar látjuk meg az Erzsébet kilátó lombok mögül kibontakozó alsórészét. Hát, igen a túra elején még gyorsabban múlik az idõ, jobban fogynak a kilométerek.

2. ellenõrzõpont, János-hegy. A kilátó elõtti placcról sokan fordulnak vissza a gumijárdás lejtõre, mi a "hátsólépcsõn" megyünk le, ahogy az illik. A Libegõ elõtti játszótér építkezési területét kikerülve tovább lejtünk a Jánoshegy vm. irányába, majd azon is túl a Virágvölgy felé. Útközben Szemán Zoli húz el mellettünk, akivel futtában váltunk néhány kedélyes mondatot. Pár másodperc múlva utolérjük, mert egy odúból kikandikáló jópofa csiperkecsoportot fényképez. Ezután már nem látjuk többet a túrán. Ahol feljön a [S-], ott áll két túratárs az itinerét vizsgálva. - Valóban a [S-]-ra kell rátérni, de nem jobbra le, hanem tovább az út vonalvezetését követve - mondom nekik. A Virágvölgyben bal kanyarral érjük el az ösvényt, amely kiemel egy árok mellé. Vadregényes úton nyomakodunk fölfelé. A kidõlt, de már felszeletelt fák helyén egy újabb elfáradt fa pihen, ezt sikerül egy elkerülõ ösvényen kicselezni. Csúszós jobbkanyarral megyünk át a felül elvékonyodó árkon, majd növényalagúton jutunk fel a következõ pontra.

3. ellenõrzõpont, Csacsi-rét. Szalagozás könnyíti a bokrosban folytatódó [S-] megtalálását. A szûk, sáros ösvényen hiányérzetem támad: Nem kell félreállni, hogy elfuthasson valaki. Még hátra is nézek..., de tényleg senki. Na, mindegy, nyugodtan tempózunk tovább. Friss, párás erdei levegõ mossa át tüdõnket. A kõfejtõ kitérõje utáni szélesebb úton Boldizsárt üdvözölhetjük, aki a tõle megszokott öles léptekkel halad. Nemsokára elérjük azt a pontot, ahol a Végvári-sziklától felköt a [P-]. Innen már ezt a jelzést követjük. Néhány perc múlva búcsú nélkül jobbra lemegy a [S-] majd újabb percek elteltével egy sorompón átgázolva keresztezzük a KFKI-tól jövõ mûutat. Egy nem túl hosszú emelkedõ következik a Budaörsi-hegy oldalában. Táblakarácsonyfa jelzi, hogy felértünk, ahová fel kellett, és hogy innen jobbra a [P-] / [SC] jelzéseket kell követnünk. Útközben lefelé ismét ellenõrzõpontra bukkanunk.

4. ellenõrzõpont, Piktortégla üregek. Begyûjtve a bélyegzéseket és a jókívánságokat tovább ereszkedünk. A [P-] elkanyarodásánál Szabó Marika vizsgálja a térképét, mert a fán megadta magát egy felszögezett [P+] jelzés, ami minket lett volna hivatott útbaigazítani. - Tovább, egyenesen - mondom Marikának, miközben mi is baktatunk lefelé a köves úton. Lent, egy sorompós keresztezõdés után egy nemszeretem kiálló köves szekérúton megyünk tovább. A törött szárnyú repülési emlékmû elõtt hirtelen kellemes murvásba csap át az út. Leérünk egy T keresztezõdésbe, ahol pár évvel ezelõtt még balra kellett fordulni, hogy aztán egy kõbánya melletti kalandos ösvényen másszunk át a Szekrényesen. Most jobbra irányít egy A4-es, hogy egy szintén murvás úton, nagyívben kerüljük meg a Szekrényest. Eközben Vincze Zolival és túratársnõjével találkozunk, akik halmazelméleti mûveleteket hajtanak végre az itinerbeli távokkal, és néhány kilométert nem tudnak hova tenni. U96 évõdik Zolival a PALÓC EXPEDÍCIÓN Zolit ért lódarázscsípésekkel kapcsolatban. Késõbb az elõttünk járók a murvásról jobbra fordulnak. Követjük õket, mert itt kapjuk vissza a [S-] jelzést, ami felvisz a következõ pontra.

5. ellenõrzõpont, Sorrentó. Meglátogatjuk a pontõr irodáját, azaz egy sziklakúpot, ahol megkapjuk a soron következõ igazolást. A gyorsabb túrázókat elõre engedjük a keskeny, sziklás, késõbb csúszóssá váló ösvényen. Amikor jobbra le kell menni a sziklás-gyökeresrõl, egy szélesebb, de rettentõen csúszós úton kell ezt véghezvinni, fától fáig araszolva. U96 azt mondja, hogy megnézné azt, aki itt lefut. Sajnos nem jön senki, elmarad a show. A lejtõ álján folytatódik a keskeny oldalazó ösvény. Egy bedõlt fát csak alulról rácsimpaszkodva tudunk leküzdeni. Egy keskeny völgybe jutunk le, ahonnan viszont megint ki kell kapaszkodni. Amikor felérünk egy többes elágazáshoz, a piros M betûvel jelzett, U alakú utat vagy inkább árkot választjuk. Ha jól sejtem, akkor ez a Kavics-árok. Körülbelül a felénél van egy jobbra kiágazó, jelzetlen út, ahonnan lelátni a Végvári-sziklára. Úgy döntök, hogy ennyi kilengés megengedhetõ, és leindulok a szikla felé, mondván, hogy ott jobb minõségû az út. Mielõtt rátérhetnénk a VV-szikla melletti [P-] jelezte murvásra, pár lépést képlékeny anyagban kell megtennünk. U96 cipõjét törölgetve zsörtölõdik: - Frankó út, persze!... Hiába mondom neki, hogy 20-nál sem vagyunk, korai még a cipõápolás. Leérve egy keresztezõdéshez balra leválunk a [P-] jelrõl. Pár méter múlva éppen jön ki valaki az árokból. Na, tessék, már le is buktunk. Visszavesszük a Meteor jelzését és ezen érjük el néhány perc múlva Budapest határát, és a [Z+] jelzést. Nem jobbra megyünk rajta, Makkosmária felé, hanem egyenesen. Az utca autóroncsok díszítette telek mellett vezet, mielõtt a túra és a rendezõ egyesület névadó szurdokába torkollna. Kúszónövények lepik a sziklákat, haragoszöld leveleik párától csillognak. Számos csúszós sziklalépcsõn lépkedünk lefelé, mire megérkezünk a következõ pontra.

6. ellenõrzõpont, Meteor-szurdok. A szurdok kiszélesedett részén, kimondottan szép helyen van a pontõr viaszosvászonnal leterített asztala. Vele szemben, a fák lelógó lombja mögött látható a Mária-szikla. Az érkezõ Szabó Elemért, Vincze Zoliékat és a többi gyorsabb túrázót most is elõre engedjük. U96 könnyelmûen Heineken sörre hívja meg Zoliékat, gondolván, hogy úgyse várnak meg minket Budakeszin. Lassan kiérünk a szurdokból és jobbra egy mûúton vándorlunk be Keszire. A buszvégállomás kútjánál vizet töltök a poharamba, és Iso Sport pezsgõtablettát dobok bele. Amíg itt idõzünk, Borikával beszélgetünk, aki Gyõri Pétert várja, hogy csatlakozzon hozzá a 21/B-n. A régi útvonalhoz képest van itt egy apró változás, amit csak késõbb vettem észre. A [Z+] eddig a kis hídon át, az Ady Endre utcában vezetett tovább. Most is van ott egy régi jel, és csak azért nem kiabálok egy csoport után, akik az eggyel feljebb lévõ utcát vették célba, mert nem vagyok biztos benne, hogy a túrán vannak. Késõbb a Fenyõ utcán leereszkedve látom, hogy a keresztutcán, jobbról érkeznek ugyanezek az emberek, és egy új [Z+] jelzést is látok az illetõ utca egyik villanyoszlopán. Mindegy, legközelebb, ha erre jövök egy túrán, akkor majd megvizsgálom az új vonalvezetést. Most, a Fenyõ utca végén balra fordulunk, és ismét balra egy új, tetszetõs kis patakhídra. Innen már látszik a két egymás mellett álló, magas növésû, mamutfenyõnek csúfolt Sequoia fenyõ. Jó, rendben. Ha a Balaton lehet "a magyar tenger", akkor ezek lehetnek "a magyar mamutfenyõk"... A ponttól (21/A cél) szembe jönnek Zoliék, a hölgy tag egyeztet U96-tal, hogy mikor hajthatja be rajta a beígért Heinekent. Szívás.

7. ellenõrzõpont, Mamutfenyõk. A pecsételõ ifjúsági tag mindenkitõl megkérdezi, hogy abbahagyja, vagy folytatja e a túrát. Továbbmegyünk! Vágjuk rá a választ, és továbbmegyünk. Itt megint van egy kis változás, ezt kifejezetten jónak tartom. A Pászti pihenõtõl nem a kis bokros erdõrészletben kell jobbra-balra kóvályogni, hullámozni, hanem szalagozás mentén vissza kell kanyarodni Keszi szélére (megint Fenyõ utca, csak ellenkezõleg), és egy fatelephez érve, azt megkerülve rátérni a megszokott Meteor útra. Ennek bejáratát szintén szalagozás jelzi. Egy árokszerû útból felérünk egy olyan terepre, ahol eddig fák szegélyezte út vezetett tovább, de most tarvágás és gazzal benõtt ösvény fogad. Alig lehet követni a vonalvezetést. Jelzésrõl fák hiányában nem beszélhetünk. Néhányan nézegetik is az itinerüket. Két átmászás után kerülünk a "megszokott", iskolás rendben álló fák melletti hosszú, egyenes útra. Félreállok egy technikai szünetre, amit U96 nem vesz észre. Egy jó kilométeren át üldöz, és az elhaladókat kérdezi, hogy nem láttak é egem. Késõbb eszébe jut, hogy hátra kellene néznie... Megvár. Közben felpróbálja az esõ elleni sapkának kinevezett zöld zacskót, hogy ezzel riassza el a csapadékot. Megérkezünk Katona Gabi pontjára. Azt mondja, hogy a fél erdõ engem keres. Nem baj, jobb, mintha csõrepedést kaptam volna.

8. ellenõrzõpont, Hosszúhajtási kõbánya. Lefelé kerüljük a bányát, majd amikor elhagytuk, visszakapaszkodunk az elõzõ szintre. Egy irtásra mászunk át egy újabb létrán. Az itt megszokott traktornyomos, sáros út helyett kulturált murvás út a meglepetés. Kisüt a Nap, a kék égen csak fehér felhõk úsznak, hirtelen kitavaszodott. Kontrasztnak és ijesztésnek jobbra ott van a szomorú szürkéskékbe burkolózott, hegyek látványa. Sajnos a szellõ arról fúj. A területrõl való kimászás után elérjük a [Z3] jelzést, amin jobbra fordulunk, hogy elérjük a Budakeszirõl Telkibe menõ mûutat. De még mielõtt elérnénk átmászhatunk egy utolsó kerítésen. Ennyit a szertornáról! Keresztezve a mûutat, rövidebb murvás után, egy rét balsarkában megkezdjük hosszú emelkedõnket a Nagy-kopasz felé. Az út egy csúszkálósabb szakasszal kezdõdik. Az emelkedõn kanyarogva ismét utolérjük Szabó Marikát, aki a túrán már többször szöktette magát. Ahogy emelkedünk egyre feljebb, úgy lehet mind jobban érezni az esõszagot, amit felénk hoz a szél. Világosabb részre érünk fel, elfogytak a fák.

9. ellenõrzõpont, Fekete-hegyek, Tarnai pihenõ. Elõször csak szemerkél az esõ, de aztán nincs pardon, be kell öltözni. Bekapjuk a pontõrtõl kapott jutalomfalatot, és még magasabbra indulunk. Egy túratársnak, hogy ne kelljen eláztatnia az itinerét, elmondom, hogy az 50-esek mennek tovább fölfelé a [Z3]-ön, a többiek pedig lefelé a [P3]-ön, a 10/A. ellenõrzõpontjuk, a Vöröspocsolyás-hát felé. Amikor felérünk e kettõ elágazásához, egyúttal el is köszönünk egymástól. U96-tal tovább veretjük magunkat az esõvel a következõ kilátóig.

10/B. ellenõrzõpont, Nagy-kopasz, Csergezán kilátó. Cserkészfoglalkozás van a kilátónál. Amikor lányok is jönnek, akkor elsütöm a cserkészköszönéssel kapcsolatos, szakállas viccet. (Egy újszülöttnek minden vicc új.) Megkérdezek egy lányt, hogy mi a cserkészköszöntés. Erre azt mondja, hogy: "Légy résen!" Mire én azt mondom, hogy igen, a fiúké, de hogy szól a lányoké? Rövid csodálkozó csend után megmondom: "Résem mindig készen." Ekkor piruló kacagás helyett úgy csinálnak, mintha nem értenék a poént. Ha tényleg nem értik, akkor viszont már tudom, hogy miért fogy a magyar... Amíg U96 felveszi a vízlepergetõ nadrágját, addig én megeszem az utolsó szendvicsemet, és még egy Mars szeletet is utána küldök, és az egészet egy félliteres energiaitallal öblítem le, kimerítve ezzel a kaja- és piakészletemet. Marika érkezik és pecsételtetés után, pihenés, restaurálás nélkül továbbrongyol. A szélben lobog a mackónadrágja. Mire U96 lejön a kilátóból már nem is esik. Jó, hogy felvette a vízlepergetõ nadrágját. Lefelé indulunk, továbbra is a [Z3]-ön. Egy nagyobb adag cserkész jön velünk szemben, fölfelé, valszeg a kilátónál van randijuk a többivel. Öket már azzal az "igazi" cserkészköszönéssel üdvözöljük, hogy: "Jó munkát!", bár tudvalevõ, hogy jó munka és szép öregasszony nincs.

Amikor lejjebb kibukkanunk az erdõbõl, elteszem az esõkabátomat, és elõveszem az itinert, mert régebben itt le kellett válni a [Z3]-rõl, és jobbra az erdõhatáron kellett menni egy kellemes, piros M-mel jelzett ösvényen, majd lassan ereszkedve becsatlakozni a Nagykovácsi felé menõ [Z-] jelzésbe. Az itiner térképét vizsgálva látom, hogy ez a bónusz megszûnt, tovább kell menni a [Z3]-ön ütközésig, és derékszögben jobbra fordulni a [Z-] jelzésû murvásra, jelentõs kerülõvel a régebbi útvonalhoz képest. Jó, legyen! Nem is olyan sáros, mint amilyen lenni szokott, de azért meg-megcsúszunk, míg leérünk. Szépen begyalogolunk Nagykovácsiba, és bemegyünk egy kisbótba, mert a következõ újítás miatt nem fogunk elmenni a megszokott kékkút mellett, és már mindketten majd' szomjan halunk. Literes kólát halászok ki a hûtõbõl, U96 pedig egy nagy icce teát, melynek kísérõje egy dobozos sörital lesz. (Mi lenne, ha melegidõ volna?) Új erõre kapva megyünk a központ felé, majd az újítás okán a [Z-] helyett a [P-] jelzés nyomán gyûrjük magunk alá az egyre jobban keményedõ és emelkedõ flasztert. Amikor végre bemehetünk az erdõbe, Nagy Imrével találkozunk, aki megpakolt hátizsákkal tartja karban az erõnlétét. Még a megmaradt hét deci kólával is nehezen tempózok a nem semmi kaptatón. A Nagy-szénás alá érve látjuk, hogy odafönt a tetõn egy háromfõs csapat nézegeti az itinert. Fák, s így jelzés híján én is hezitálok tizenöt másodpercig, hogy melyik leágazást válasszuk, de a végén sikerül beletrafálni a jóba. A pontõrség elõrelátó volt, sátrat állítottak.

10/C. ellenõrzõpont, egykori Nagy-szénási th. (Emlékfal) Az õrök nem a sátorban vannak, mert nem esik az esõ; a pihenõbútoroknál várják az érkezõket. Amíg U96 fotózza az emlékfalat (zsargonunkban siratófal), addig én egy újabb kólacsökkentést hajtok végre. Lájtosban megyünk tovább, innen már végig az OKT jelzése az irányadó. Egy fenyvesnél meredeken lejteni kezd az út, majd egy adótorony mellett megyünk el. Amikor balra le kell térni egy lombsátras útra, az imént a Szénás tetején látott háromfõs futócsapat keresi a jelzést. Mutatom a helyes irányt, amit egy kutyasétáltató "civil" is megerõsít. Az egyik futó azt mondja a többinek, hogy teljesítménytúrára többé nem jön. Micsoda veszteség! Kiérünk a szintén egykori Zsíros-hegyi th. felé vezetõ mûútra, amelyen balra fordulunk. Egy utcakeresztezõdésben a három futó megint az itinert nézi. Elõre mutatok az úton, mire azt mondják, hogy csak [Z-] jelzés van arra, kéket nem látnak. - Nem baj - mondom, az egyik villanyoszlopra nézve, amelyen tényleg csak egy [Z-] árválkodik. Sorompón túl egy földúton érjük el a turistaház maradványait. Pont sehol, lemegyünk a Muflonitatóhoz.

10. ellenõrzõpont, Zsíros-hegyi th. romjai. A Muflon kerthelyiségében pecsételnek. Amíg U96 bekávézik, addig én elszörnyülködök a csont sovány leírhatatlanul rossz állapotban levõ, zsömleszínû kutya látványán. Alig vonszolja magát, minden lépésnél megáll, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A fejét már fel sem tudja emelni, orra két centire van a talajtól. Ha valaki egy nagyobbat ráfújna, akkor simán felborulna. A vendégek jönnek-mennek, bármikor fellökheti valaki. Vizes a pad, nem tudok leülni, ezért türelmetlen vagyok. - Na mi van? Mikor megyünk már tovább? Hé, csak egy kávéról volt szó! Még néhány korty, és végre kékezhetünk tovább. Bõdületesen hosszú utat járunk be erdõn, mezõn, amíg a nagy távvezeték alá érünk. Ez már jelzi nekem, hogy mindjárt kezdhetünk ereszkedni a szurdokba, csak elõbb túl kell jutni ezen a csúszós, agyagos ösvényen, amelyrõl tavaly kidõltem és bedõltem a tüskés dzsindzsába. Kiérünk a meredek sziklás lejtõhöz. Rettentõen csúsznak a kövek, meg kell fontolni minden lépést. Ahogy túlvagyok a sziklákon jön az agyagos lejtõ. Elõttem egy túratárs két bottal, de lécek nélkül síel vagy öt métert. Ügyes, mert sikerül talpon maradnia. Én sem esek el, de én inkább a fától fáig módszert alkalmazom. Csak ott van gáz, ahol nincs az út mentén fa. Na, ez is megvan. Megkönnyebbülten állok félre, hogy még jobban megkönnyebbülhessek. U96 még az életéért küzd. - Nézd már, ez a patak hogy megáradt! Alig lehet rajta átkelni. Egy túratárs, aki már odaát van, Õ mondja meg, hogy melyik kõre lehet lépni, amelyik nem mozog. Az érkezõ Gombinak és U96-nak én adom tovább ezt az értékes információt. Innen egy levezetõ séta a patak mentén a következõ pontig.

11. ellenõrzõpont, Remete-szurdok, dr. Pápa Miklós emléktábla. Ahogy kisétálunk a szurdokból a pataknak van egy esése, ez a magas vízállás miatt nagyobb hanghatással jár. Niagara helyett, Ördög-árok falls. Innen már 90% aszfalt. Felkapaszkodunk a bazilika rangra emelt templomhoz. Jelentem, most nincs esküvõ. Egy padhoz lépünk igazolásért.

12. ellenõrzõpont, Máriaremete, Kisboldogasszony kegytemplom. És íme, elértük az utolsó ellenõrzõpontunkat, de egyáltalán nem lazíthatunk, mert a Nagyrétig végeláthatatlan flaszter vár még ránk. Két másik túratárssal megyünk tovább, így beszélgetve hamarabb hátramaradnak a családi házak. Felmutatok a Nagy-Hárs-hegyi kilátóra, ami valószerûtlenül távolinak tûnik. - Reggel ott jártunk - mondom a többieknek. Néhány perc a nap eseményeire való visszaemlékezéssel telik. Ott a kék busz! - kiáltunk fel szinte egyszerre. A Zsíroshegyi út utolsó hajlata után már ellátni a Nagyrét utcáig, ahol a busz jár. Erre együttes erõvel ráfókuszálunk. Lassan leérünk a hobbi sportpályákig, ahol a kosárpályán egy srác próbál beletalálni a gyûrûbe, a focipályán pedig ketten rugdalják a bõrt. A Náncsi néni kerthelyisége pang. Átmegyünk a Nagy-rét oldalára. A virágboltos több dísztököt rakott ki az üzlet elé, a járdára, mint a sokévi átlag. Befordulunk a Nagy-rétre vezetõ kikövezett útra. A kör alakú betonszínpad alatti helyiség már nem hajléktalan menedék. Hangulatvilágítás van odalent, külsejét pedig különbözõ nemzetek zászlói díszítik. Rákanyarodunk a volt Munkásmozgalmi sétányra. Mindig megnézem, hogy a "Bunkócska te drága" kõbevésett elsõ néhány taktusa meg van e még. Aki a szobrokat és emlékmûveket elszállítatta innen, szerencsére nem ismerte a kottát, ezért úszhatta meg ez a "mûalkotás". Nekem kedves színfolt, maradjon is itt az idõk végezetéig. Már lefelé görbül az út, átmegyünk a vasúti híd alatt, és jobbra kanyarodunk az állomás irányába. Itt a cél. Hoztam a hat meglévõ jelvényemet, hogy véletlenül se kapjak olyan színvariációt, amilyen már van. Elszívom a jutalmul kapott kis doboz gyümlét, és egy kicsit leülök Gyõri Péterékhez a teraszra. Péternek 22, azaz huszonkettõ variációja van már. A kávézó U96-ot sikerül a jelvénymustrával odacsalogatni az asztalhoz. - Mi az? Esik az esõ? Zuhog! Ma nagy mázlink volt az esõvel. A túra alatt csupán egy kilométeren keresztül áztatott minket. A villamoshoz menet már túrán kívül ázunk. Egész más ez az érzés...

Ottorino

KINIZSI SZÁZAS 2014.05.24 - 2014.05.25. (100 km; 2930 m; 24 ó)



A HETEDIK



Budapestrõl járj Tatára,

hétszer készülj SZÁZAS távra!

Egyszer derûs vándorlásra,

egyszer gyötrõ vánszorgásra,

egyszer sárban gázolásra,

egyszer Katlan-lángolásra,

egyszer égi háborgásra,

egyszer éji tántorgásra.

Hat KINIZSI még nem elég, -

a hetedik te magad légy!



A világ legzseniálisabb költõjétõl kölcsönözve a címet és a formát, pötyögtem ezt a kis mondókát a hetedszer teljesítõk mottójául. Szárligetrõl 2008-ban került ismét Tatára a cél, s így valóban most lesz zsinórban hetedszer a tatai Esély Alapítvány Ifjúsági Táborban a túra utolsó lépése. Az odavezetõ úton történt érdekesebb mozzanatokat szeretném láttatni az alábbiakban.

Jól felmálháztam a túrára; szinte megtántorodok, amikor reggel lendületbõl felveszem a hátizsákot. Innivaló kell bõven, mert igen meleg lesz, és kaját is kell vinni rendesen, mert azzal sem leszünk elkényeztetve, pláne, ha a Tokodi Pincérek bemondják az unalmast. Früstök: - amit a nevezésre várakozva fogok elfogyasztani - fél liter saját keverésû mézes kakaó egy túrósbatyuval és egy kakaós tekerccsel. (Utóbbi Dolák Sali Boborján szerint a Jeti fõ tápláléka, és a nagymamája viszi ki neki minden nap az erdõbe.)

Induló folyadékkészlet: 1 liter kóla két széles szájú flakonba töltve; három dobozos energiaital (utóbbiak lefagyasztva jégakkuként is funkcionálnak). Italkészítéshez 5 db. Iso Sport hidratáló pezsgõtabletta, ami fõleg meleg idõben egyszerûen nagyszerû.

Kaja: kis gírosz tál háromfelé porciózva, ez szolgál majd ebédre és ozsonnyára. Ha ezek után megéheznék: Négy szendvics-zsemle kockasajttal, felvágottal és hegyes erõssel; kis zacskó ropi; kis zacsi mogyi; 1 Mars szelet; 5 db. zsebkávé. (A stelázsi marad.) Lehet, hogy egy kicsit túlméreteztem az üzemanyag utánpótlást, de nem akarok semmit a véletlenre bízni, úgyis éppen elég sz4r kerül általában a palacsintába. Nem béreltem serpát, ezért a fentieket én viszem. ("Péniszem én viszem." Írta: LaárAndrás verse.)

Belenyom a latba még a kettõ fejlámpa, pótelemek, napszemüveg, telefon (feltöltve!), pohár, púder, vazelin, fájdalomcsillapító gél, varrótûk fehér cérnával szerelve, leukoplaszt, köteg vastag spárga, bicska, konyhasó. Ruhának csak egy legvékonyabb dzseki és egy gyenge esõ elleni kiskabát, tarkótakarós sapka és pót zokni. Ami nélkül pedig mozdulni sem lehet: Személyi, TAJ-kártya, pénztárca. Leírva egy kicsit soknak tûnhet, de ha bármelyikre szükség van, akkor nem biztos, hogy tudok, de biztos, hogy nem szeretnék kölcsönkérni. Nem emlékszem tavaly hogy oldottam meg, de a cucc tokkal, vonóval belefért a kisebb hátizsákomba.

"Mind, ami szép, mind, ami jó nálam kapható. / Végeladás, nincs maradás, itt a házaló." A fenti népszerû operarészletet dünnyögve indulok a trolimegálló felé, miközben azzal vigasztalom magam, hogy reggeli után majd kb. 65 dekával karcsúbb lesz a pakkom. Idõben érkezik a menetrendszerinti elsõ troli, és a csatlakozó 1-es villamos is jön másfél perc várakozás után. (Már végigmegy az Árpád hídon). A HÉV megállóban kedves meglepetésként Ferlán Ildikóval futok össze. Sajna nem a KINIZSIRE jön, hanem Szentendrére megy dolgozni. A HÉV-en Charlie és Suzy (úszócsapat-társak) integetnek. Hamar átdumáljuk magunkat Békásmegyerre.

A Csobánka téri gimnázium elõtt páran már várakoznak a nevezésre, õk feltehetõen itt aludtak a küszöbön. Öt itteni K100 rajt után már mondhatom, hogy <<szokásomhoz híven>> leülök a bejárat elõtti avétos lécpadra és elkezdek könnyíteni a puttonyomon. Evés közben jön meg az étvágy, és kartondobozokat cipelve a narancssárga pólós rendezõség, köztük Tom barátom, akivel reménybélileg a holnapi nap elsõ óráiban, Koldusszálláson fogok legközelebb találkozni. Õ lesz ott a lord pecsétõr. A fõrendezõ megmutatja, hogy melyik ajtónál álljanak sorba a százasok. Erre mindenki betódul az iskolába, hogy aztán mindenkit tempóból kizavarjanak. Hiába játszódott le ilyen epizód már a múltban is, a reggelimmel együtt sajnos ezt is megint megkajálom. Amikor visszaülök a padra, Bell Sanyi azt mondja, hogy én minden rajtban eszek. Szerintem Õ sem fényevõ, másfelõl pedig hülyeségnek tartanám háton felcipelni a reggelimet a Kevélyekre, nem is szólva a túrán való reggelizés okozta idõveszteségrõl.

Amikor tényleg be- és felmehetünk, már minden flottul mûködik. Semmi perc alatt benevezek a kettes asztalnál, majd a feljárattal szemben, egy félreesõ padon foglalok helyet. Készülõdés közben az érkezõket figyelem; dunántúli barátaimat várom felbukkanni. - Szia! - köszöntöm a teljesítménytúrázók égboltján üstökösként hasító és ragyogó Csornai Edinát, aki mutat egy önellenõrzõ itinert. - Hát ez meg mi a lófar? Nagyon durva! Tegnap reggel egyedül elindult Tatáról és végigjárta a K100 ellentett útvonalát, most meg itt tollászkodik, hogy elinduljon az igazin, és még csak nem is látszik csoffadtnak.

Mire megkötöm a cipõfûzõmet és beállítom a túrabotokat, megérkezik a várt négy fõs Darabos divízió. Nemsokára mehetünk is kifelé az iskolából a Víziorgona utcában felállított idõrajthoz. Itt is folyamatosan halad a sor, alig tudunk pár szót váltani Frinyóval - aki ezúttal a lányát kísérte el a rajtba -, máris lecsippantják az ellenõrzõlap vonalkódját, és innentõl kezdve már nem kell emilezni, szervezkedni, intézkedni, vásárolni, csomagolni, egerészni, hanem csak rakosgatni kell az egyik bal lábat a másik után. 7:05-öt pecsételnek a lapomra, de már 7:08 is elmúlt; remélem ez az ellengett "néma kék idõ" a végén nem fog senkinek sem hiányozni. Már ilyen korai órán is melegen süt a nap. Nem baj, inkább legyen meleg, csak a túra alatt ne kelljen hozzáérni az esõkabáthoz! Bíztatásképpen éppen az útvonalunkra ígértek záporokat, zivatarokat a szakemberek.

[P+] A felfokozott hangulatban csak a Kõbánya utca végi meredeken veszem észre, hogy túrán vagyunk. [P-] A fennsíkot követõ Üröm-Budakalász mûúton talán még most is ott ülnek autójukban azok az udvarias gépkocsivezetõk akik a túrázók áthaladására várnak. Sokan nyomulunk fölfelé az erodált köves úton; a szövegkörnyezetbõl azt veszem ki, hogy már a rövidebb távokon indulókat is eleresztették. Az Ezüst-Kevély kellemes ösvényén találkozok Kiscsibésszel, akivel évek óta mindig összefutunk a K100-on. A találkozás örömén túl kimondatlanul annak örülünk, hogy még itt vagyunk a szeren, és nyomjuk a KINIZSIT. Feljebb, az "Egri Vár" panorámájánál reggelizõk ücsörögnek, és fényképezõk ácsorognak a sziklákon. Lendületbõl megyünk fel a néhány lépésre levõ Nagy-Kevély csúcsára.

Most még csak amolyan alig felhõk vannak az égen, de ebbõl még bármi lehet. A köveken megfontoltan ereszkedünk, nem durvul senki. A Kevély-Nyeregben, a rövidebb távok pontját jelzõ lepedõt én is kiolvasom, nehogy valami nem várt újítás hasba akasszon. [K-] Kocogós ereszkedést hajtok végre. Egy hangyányit bejelez a jobb térdem, de simán leérek a hegyrõl. A félbehagyott Sumica kemping elõtti murváson CsSt és Popeye érnek utol, majd a kölcsönös üdvözléseket követõen csak az általuk felvert porfelhõt látom. E = 2(K100) még 110 kilométerrel a lábában is bírja tartani velük az iramot. - Csak így tovább Edina!... Én viszont kicsit belassultam, mert a bal zoknim cseszteti a talpamat, fõleg amikor vízszintben kell tolni. Talán a helyére rázódik, de ha nem akkor a Pilis-nyeregben szokásos pihenésem alkalmával majd csinálok vele valamit. (Leginkább kidobom.) Egy Fácsebukkos ismerõs szólít meg, akivel elbeszélgetek egy darabon, a duma egy kicsit eltereli a figyelmemet a kényelmetlenségrõl. A Csobánka-Pilisvörösvár mûút elõtt, s után - mint mindig - a depós autók kavarják a fehér kõport. Néhány száz méter után elhaladok a Szent-kúti letérõ mellett, ahonnan [Z-] lesz a jel és nemsokára kezdhetjük mászni a Hosszú-hegyet. Az emelkedõn Spottal találkozok, aki más irányú elfoglaltsága miatti hosszú kihagyás után jött el, ezért tudtam csak utolérni.

1. ellenõrzõpont: Hosszú-hegy. A megfelelõszámú rendszerbeállított pecsétosztó jóvoltából gyorsan végzek, és lesietek a murvásra, ahonnan megint bemutat a [Z-] az erdõbe. Valaki még rá is kérdez, hogy arra kell e menni. Nem tudom, miért kérdezte, mert igenlõ válaszom ellenére a murváson özönlõ tömeggel tart. Néhányan azért bejönnek utánam, és elöl is látok két-három embert; az egyik éppen könnyít a hólyagján, lehet, hogy õ csak ezért tért be. A Szántói-nyerget átszelõ mûút után sokan össze vannak zavarodva a távok szétválása miatt. A rövidebb távosok között van aki nem vette észre a jobbra kiágazó [S+] jelzést és fentebbrõl jön vissza; van aki nem törõdik az útvonal változtatással vagy nem tud róla, és jön tovább a 100-asokkal a régi útvonalon. (Utóbbiak pontkihagyás miatt ráfáztak.) A László-kúpjáig szép egyenletesen felcsûrök, aztán a Szerpentinen már gyönyörködhetnék a kilátásban - amint azt sokan teszik -, de én inkább az eget fürkészem, ott is az ártatlannak mutatkozó tornyos habfehér felhõket, amelyek gigantikus szivacsokként, sunyi módon, folyamatosan szívják magukba a párát, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban, facsarodjanak az alattuk kolbászolók nyakába. Kanyarlevágási tilalomról szóló kiírásokat most nem látok. Egy testes kiránduló nõ nagyon sasol fölfelé az útitársai után az egyik ilyen átvágó vályúnál. Hiába mondom neki, hogy nem kéne arra felmennie, mert a teljesítménytúrázókat baltázzák le miatta, csak azért is ott megy föl. A fent cirkuláló narancssárga pólós rendezõ nem tud mit csinálni vele, nem írhat be egy intõt az ellenõrzõjébe. Megjegyzést azért biztos tett, mert amikor fölérek a következõ szintre hallom, hogy a kiránduló társaság tagjai idegesen röhögcsélve, gunyoros hanglejtéssel ismételgetik egymás közt azt a mondatot, hogy: - Mi nem ismerjük a túrakultúrát, hahaha.

Nemsokára a fenti mezõ mellé bukkan az út. A hátam mögül Átol Csaba hangját hallom, amint elõzés közben így üdvözöl: "Már megint eltorlaszolják az utat a lassúak." Ahogy a túloldalon bemegyünk az erdõbe, az enyhe hullámvasúton megint érzem, hogy dörzsöli a talpamat a zokni, de most már mindkét lábamon. Az már biztos, hogy le kell cserélni a rosszul megválasztott fuszeklikat, de a nyeregig - legyen bár még hosszú az út - nem állok meg. (Óriási hiba!) A bütykös fatörzsre festett mosolygós arc után Priger Pisti az Iron Man ér utol meghökkentõen közel ahhoz a ponthoz, ahol tavaly tette ugyanezt. Eddig Darabos Zoliékkal jött, de innen rákapcsol. Nem tudom hol maradtak le Zoliék, de abba' a hitbe' voltam, hogy én üldözöm õket. Két katonának öltözött srác ül az útszélen. Amint meglátnak, az egyik azt mondja a másiknak: - Ennyire le vagyunk maradva?! - Neked se mellé kishuszár! - gondolom magamban. Elérem azt a keresztezõdést, ahol a [P+]-en az egyéb távosoknak kell érkezniük jobbról, de nem látok senkit arról jönni. Még egy megnyúlt kilométer, aztán ereszkedhetek lefelé a nyeregbe.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg. Nagy a zsúfoltság. Ülõhelyet keresgélek. A picúr esõház melletti bútorzatnál találok egy fél csányi ülõhelyet, ez megfelelõ a lábszerviz elvégzéséhez és az ebéd elfogyasztásához. Talpaimon még nem látni hólyagokat, de nyomásra érzékenyek. Vazelint kenek rájuk, és friss zoknit húzok. Bosszankodok, mert még nagyon az elején tartok a távnak és már zoknit kell cserélnem, pedig legtöbb esetben ki szoktam húzni abban a zokniban, amit reggel felveszek. Charlie már jóval elõttem ideérkezett, most elköszön. Egy dobozka gírosz, egy kis darab pitával és egy szál mûanyagvilla kerül terítékre. Hova tettem a szalvétát? Áh! Jó lesz egy papír zsebkendõ is. Evés közben folyamatosan lökdösnek. Hányattatott ebédemhez a magammal hozott kólát iszom, mert hallottam, hogy panaszkodnak, elfogyott az ásványvíz a büfésátorban. Már a második dobozka gírosznál tartok, amikor megjönnek Zoliék. Nem szándékoznak nagyobb szünetet tartani, ezért hamarosan tovább indulunk, csak elõbb még letöltök egy konzerv energiaitalt is a garatomon. (Böff!) Szokásával ellentétben nem települt ki a sportszerforgalmazó cég, nem osztogatnak reklámbónt, amely megõrzésével a Bika-völgyben lehetett ballonos szódán kívül egy kis bort és sóssüteményt kóstolgatni az elmúlt pár évben. A "táborból" kifelé menet a fûben pihengetõ és csipegetõ Nagy Krisztával évõdünk egy kicsit. Örömmel látom, hogy Zsuzskának - igaz, hosszadalmas kardozás árán, de - sikerült elintéznie a regisztrációt, mert itt ül Õ is az út szélén és egy jókora falatot forgat a szájában... (Közbevetõleg: Szerintem, ha megmarad ez a regisztrációs hercehurca, a "régi motorosok" részére a teljesítések számával súlyozott prioritásos rendszert illenék kialakítani. [Új próbázók kórusa felhördül.])

Zokni váltás után sokkal jobb a járás, bár az elõzõ tré zokni már meggyötörte a talpaimat. A kivezetõ út most elég jó, de késõbb sajnos megkapjuk a kiszórt, majd hengereletlenül hagyott ökölnyi köveket is. Meglátok egy kiírást amely szerint a 40-esek felmennek a Sasfészek turistaházhoz. Ezért nem irigylem õket, bár szép kilátás nyílik onnan. Késõbb a Kétágú-hegyrõl leereszkedvén a tömeg balra lefordul. Zolival és Gyulával a bejáratott [Z-] jelzésen maradunk, ami levezet a [S+] mélyútba, ahol félrevonulunk frissíteni. Elõveszem a nyaktakarós sapkámat és a napszemüvegemet, mert rögvest kiérünk a nyílt terepre. Egy magányos, feltehetõen 40-es, futva érkezik fentrõl. Elindulunk a nyomán, tovább a szokásos vályúban, és amikor balkanyarral kivisz az út az erdõbõl, látjuk, hogy velünk párhuzamosan sorjáznak az emberek a Kétágú-hegy oldalában. Nem vettem észre erre vonatkozó utalást a TTT honlapján közzétett kiírásban, ezért csak gyanítom, hogy nem a derékhad kispistázik, hanem mi megyünk zsigerbõl a régi úton. Földbeszúrt karón táblát veszünk észre, amely balra térít és tájékoztat az OKT megváltozott vonalvezetésérõl. Még két ilyen tábla terel a mezõn egy fûbetaposott keresztezõdéshez, ahol összefutunk a hegyoldalról lejövõkkel. Az elsõ jelzés, amit ezután meglátunk, az egy fára festett, friss [K-]. Ez bizony jó nagy kerülõ lesz a régi útvonalhoz képest. Nem dobáljuk a sapkánkat a levegõbe, és nem is ugrálunk függõlegesen hallelújázva. Ez barátok közt is plusz negyedóra. Hotdogman akácfák árnyékában méri a portékáját. Ki vannak írva az árak; Zoli falból megkérdezi, hogy Tatabánya kártyára mennyit enged egy dog árának a felébõl. A tulaj csak szótlanul mosolyog a provokatív kérdésen, miközben szorgalmasan jár a keze a népes vásárlóközönség igényeinek kielégítése érdekében. Számomra ismeretlen lankákon hullámzunk fel s alá, és csak jóval messzebbrõl csatlakoznunk rá a Kesztölcre vezetõ keskeny mûútra, mint ahogy ezt az elõzõ K100-akon tettük. A kitelepült kocsmánál Árpi már vár a fagyasztóládába fejelve, és úgy kérdezi meg, hogy mit iszok. (A többieknek már kikérte.) Köszönve a kínálást inkább továbbmegyek a következõ utcába, a kerítésen át kilógatott slaghoz, ahol már csinos kis sort alkotnak a vízre várók. Félliteres flakonomba és a bicikliskulacsból átalakított nagy poharamba tankolok, majd kilötykölöm a sapkámat abban vödörben, amibe a fel nem használt víz csurog. Feloldok egy Iso Sport tablettát a pohárban és a flakonban is. Ez kiválóan hidratál. A mûvelet nagy részével végzek, mire érkeznek a többiek. Az utcán továbbmenve, a következõ (rövidebb) sornál veszem észre, hogy az elõbbi nem is a megszokott csõkilógatós ház volt. Ennél - az "eredetinél" - két gyereklány kezeli a tankoló pisztolyt. Egy hokedlin felfelé fordított sapka hever diszkréten... A 117-es szalagkorlátját legtöbben az aszfaltba fúródó, alacsonyabb részénél lépik át, én izomnyújtásként és erõfitogtatásból nagy ívû lábdobással veszem az akadályt. Reccs! A mûúton való átkelés után igen mély homok fogad az akácos úton, ahol "végigmegyek raaajtad ééén". Lehet, hogy gyorsan kihasználták az Unió akác elleni kirohanását, mert egy nagy területet tarra vágtak. Hirtelen nem is látjuk, hogy hol kell balra kanyarodni. Gyula megjegyzi: - Látszik, hogy nem a buckalakók akciójáról van szó, mert nem vandál módon derékban, hanem szakszerûen, egészen a tövüknél vágták ki a fákat. Kiérünk a kis homokos sikátorból, majd a kutyakiképzõ és a lõtér kerítései közé terelt turistaúton szorongunk, aztán átmegyünk a patak kis kazánlemez hídján: dobb, dobb, dobb. Zoli meséli valakinek, hogy régebben a Homokvasút töltése mentén, Dorogot (és minden boltot) elkerülve kellett továbbmenni a 100-asoknak. Most - mint a 40-esek - mi is Dorog belvárosa felé vesszük az irányt. A harcos költõrõl elnevezett téren a jeles mûalkotást, a nagy Petõfi fejet lekenték fehérrel. Már csak lukat kéne rá fúrni, és beállíthatnák egy szökõkútba vízköpõnek. Egy parkolónál elhagyva a [K-] jelzést ráfordulunk a sorompó utcájára a Máriára (hilfer nélkül). Zoliék megcélozzák a retro kocsma lépcsõjét, én pedig továbbmegyek a boltomiglan, ahol mélyen benyúlok a hüttõbe egy liter "igaziért". A bolt elõtt menten kettéosztom; fél litert az eredeti flakonjában kéznél tartok, így indulok tovább.

Dorog fõútján átkelve a vonuló sereg látványosan két oszlopra bomlik. Az egyik nyomul a Molnár sörözõ bejárata félé (40-es cél), a másik pedig az épület túloldalán tör elõre az emelkedõs Csolnoki utcában. Magam természetesen az utóbbit erõsítem. A kólát iszogatva utolérek egy futóruhás hölgyet, aki megkérdezi, hogy messze van e még a következõ pont. - Nem igazán az a gond vele, hogy messze van - válaszolom -, hanem az, hogy jó magasra rakták. Kérdõ tekintete azt üzeni, hogy nem tudja, a Nagy-Gete teteje a következõ pontunk. Megmondom. Csak áll, és néz ki a fejébõl. Nem várom meg, míg feldolgozza a hallottakat, minél elõbb túl akarok lenni a forróságot nyomó aszfalton. Késõbb kapcsolok: Lehet, hogy nem is a százas távon volt, hanem csak túllõtt a 40-es célkocsmán. A csomópont után a kiürült kólás PET palackot egy joviális úr gondjaira bízom, aki a kocsija nyitott hátuljánál állva várja a hozzátartozó versenyzõt. Emiatt az apróság miatt sajnos idén sem mondhatom, hogy depózás nélkül csináltam a KINIZSIT (ti. tavaly is hasonlóan cselekedtem a kólás flakont illetõen). Na, majd legközelebb jól behajítom az üres pitlit a bozótba. Mielõtt bárki hirtelen felindulásból billentyûzetet ragadna, ez vicc volt. Kac-kac és bruhaha!

(Megint [K-].) Kapcsolom a terepfokozatot, és mint aki ráér, nekifogok az emelkedõnek. Az útmentén, az árnyékosabb részeken gyakori látvány a pihenõ (vagy inkább pihegõ) túrázó. Messzirõl cross-motorok tompítatlan kipufogóhangját lehet hallani; idén nem örvendeztetnek meg bennünket közvetlen közelrõl az éles zajjal és benzinszaggal. Ismét robajt hallok, de ez mélyebb, vészjóslóbb, mint a kipufogóhang, ez bizony égzengés. Van rá remény, hogy elkerül az égi áldás, mert elég távolinak tûnik a dörgés. Néhány éve épp a Tokodi pincéknél kapott el a zápor, és Mogyorósbányáig meg sem állt. Mi sem, mert az óra akkor is ketyegett... A villanyvezeték felsõ rozsdás vastornyát elhagyva, de még bõven a Kis-Gete emelkedõje elõtt találkozok E = 2(K100)-zal, aki a jegyzeteit rendezgeti. Azt mondja, hogy tegnap 17 óra körül járt a Katlan térségében, lágy szellõ lengedezett, egyáltalán nem volt meleg. - Attól tartok Edina, hogy ma viszont remegni fog a levegõ, ördögszekeret hajt a forró szél, és keselyûk köröznek majd a fejünk fölött... Jön a <<tisztás váltakozik köves ösvénnyel>> címû sorozat egyre meredekebb kiadásban. Jó sok van belõlük, de egyszer mégiscsak meglátom a nagy keresztet.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete. Árnyékot keresve menekülök le a csúcsról, mert egy percre azért le akarok ülni, hogy egy kis kólát benyomjak. Minden zsebkendõnyi árnyék foglalt, egyre lejjebb ereszkedek. Szárazon is baromira csúszik ez a vészesen meredek, sziklás ösvény. Végül a fenyõfás foltnál találok egy félig korhadt fatörzset, ami úgy ahogy takarásban fekszik. Leülök, még elõ se vettem az italt, de már megcsíp egy szúnyog. Nem hozom fel a mentségére, hogy továbbhaladásra akar sarkallni. CSATT!!! Hamarosan kiérek a vörös kõgörgeteges lejtõre. Óvatosan veszem az akadályokat, itt szó szerint kínos lenne elesni. Leérek a Gete és a löszfal közötti turistaútra. Mint legtöbbször, az úton most is keskeny sávban folydogál a horgásztó vize. Balra fordulok. Néhány méternyire két srác habozik, hogy bekanyarodjon e az alig észrevehetõ jobbos ösvényre. Befelé mutatva kérdõen néznek rám, ezért igent bólintok, és az "Igen, arra." mondattal nyugtázom, hogy jó felé akarnak menni. ([K+] bent, egy kis fácskán.) Mire magam is a löszfal alá érek, már csak a felvert finom por lebeg a levegõben. A falról kis híján lemállok, mint a vakolat, mert lépéseim lefolynak a löszpúderrel együtt. Meredek is, meg keskeny vályús is, de azért csak feltolom magam. Most sem értem, hogy aki elfáradt a Gete akadálypályáin, az miért nem lent az árnyas út mentén pihen, miért itt fekszik a porban a cserjék alig-árnyékában. Néhány hullámhegy leküzdése után felérek a Katlan szélére, végre levegõhöz jutok. A kalászos, ami itt nõ, elég magas ahhoz, hogy akadályozza a túrabotok használatát. Egyelõre csak egy (vad) túrázók kijárta csapás, amin gyalogolok. A Hegyes-kõ egy jobbos átló végén szembe kerül velem, és itt már van kerék koptatta, gazos közepû földút. A most bal-elölrõl tûzõ Nap ellen igazítom a sapka simléderét. Nõi hangot hallok a hátam mögül, amint tulajdonosa helyzetjelentést ad magáról telefonon: - Nemrég jöttem le valamilyen hegyrõl - mondja. - Most éppen egy gabonatábla mellett megyek; nagy a hõség. (-...) - Nem, ne sajnálj! Önszántamból vagyok itt, és nincs semmi bajom, jól vagyok... Amint lassan elhalad mellettem megállapítom magamban, hogy nem füllentett, határozottan jó bõrben van. Ha a túra végéig hozzá hasonlók elõznek lassan, akkor motivációval el leszek látva. ([K-] visszatér.) A Hegyes-kõ melletti rövid meredeken való átbukás után elnézek jobb-hátra, a bazilika felé. Randa, sötét felhõzet tornyosul Esztergom felett. Maradjon is ott!

Engem is utolér a telefónia: Egy kedves barátom van a vonal másik végén (nevét fedje homály), aki a Getérõl lejõve sajnos a tokodi buszmegállót vette célba - nem pedig a Katlant -, és ezt a tényt nekem kéne jelentenem a következõ ponton. Két éwel ezelõtt volt már ilyen megbízatásom, de akkor sem érdekelte a pontõrséget a feladás, úgyhogy most már meg se kísérlek információt szolgáltatni nekik. A mostani rosszban az a jó, hogy sérülés nem történt. Telefonálás közben mellém érnek Árpiék és Joeyline, majd amikor visszaállok a sorba, és azon a nagyon meredek, meg-meggördülõs lejtõn ereszkedünk lefelé, folytatódik a színes magazinmûsor, melynek szereplõi a túrázók maguk. Máris meghallgatjuk a következõ számot, amibõl ötletet meríthetünk, hogy mivel frissüljünk a nyári nagy melegben: - Végy három citromot, 26 deka cukrot és három nagy bodzavirágot! (-...) - Igen, ásványvízbe, és tedd be a hûtõbe!... Jelen hõségben ez a telefonba mondott recept merénylet a hallgatóság ellen. Nem tudom, hogy a mögöttünk jövõ diktáló a Tokodi Pincék megálló vészes közelsége miatt adta é le a rendelést, mint aki abbahagyni készül a túrát, vagy holnap reggel, a célból hazatérvén szeretné az italt jó hidegen, közvetlenül a frigóból kiszlopálni. Szájpadlásra tapadt nyelwel ereszkedek le az olvadozó országútra. A Dorog felé menõ busz megállójában a sötétbarnára pácolt bódé dugig van túrázókkal. Nem bámulok be, diszkréten, földre szegezett tekintettel megyek tovább a pincék felé. Zoliék már ott "fizetõvendégeskednek" az egyik pincés gazdánál. E helyt mérik a messze földön híres, igen ütõs Tokodi Sörrebort.

A szaletli körül rengeteg ember gyûlt össze, a legtöbben vízért állnak sorban. Az újonnan érkezõket a vendégszeretõ tokodi asszonyságok tálcán körbehordott csemegeuborkás zsíros kenyérrel kínálják. A nyálelválasztás és a gyomornedvek várt beindulása helyett hányingerem támad a zsíros kenyerek láttán. A langyi ballonos vízért napon várakozók hosszú sorának látványa pedig arra az elhatározásra juttat, hogy kihagyom a vízivást is, és inkább egy csenevész facsemete "árnyékában" leheveredve elfogyasztok egy Mars szeletet energiaitallal, miközben elbeszélgetek Krisztával, akivel már a Pilis-nyeregben találkoztunk, és aki hál' Istennek a körülmények ellenére még mindig vidám, és jól is néz ki. Persze neki egy dúslevélzetû, nagyobbacska diófa árnyéka jutott.

Nem várok senkire, a feljebb sorakozó pincék felé indulok. A gyümölcsöst követõ, kitett keskeny ösvényhez érve jól mellbe süt a Nap. Az elsõ emelkedõs szakasza után, amint mód nyílik rá, félreállok egy árnyékos helyen, mert balga módon zavartatom magam a mögöttem feltörekvõkkel. Egy hosszabb csoportot követõen beállok a sorba, utánam csak egy férfi jön, nyakában kislány szamaragol. Nem biztos, hogy akkor is mókás lesz a kislánynak, amikor felérnek a fák alá. Kényszerítem magam, hogy megállás nélkül másszak a szûk vályúban addig a nagy kõtömbig, amelyik ott fekszik, ahol az ösvény felcsatlakozik a másfél ember széles utacskába, és ami már semmi percre van a tetõtõl. Leülök a kõre. A hûtõvíz hõmérõjének mutatója a piros sávba dõlt. Csak egyetlen percet kérek magamtól, hogy összeszedjem a darabjaimat és fel tudjak menni a Kõszikla néhány méterre levõ fennsíkjára, ahonnan már "csak" bobpálya Mogyorósra. Lefelé menet orron keresztül lélegzek, de késõbb, amikor ki akarom nyitni a számat, nem tudom, mert az ajkaim össze vannak ragadva. Hidegvizû közkút jelenik meg lelki szemeim elõtt.

Újabb telefonbeszélgetést hallgatok ki kutyafuttában. Egy férfi mobilál az út közepén állva: - De hát a zsíros deszkázótól egy óra gyalog Mogyorósbánya! - mondja. - Szólj Anti bácsinak, hogy dobja át õket, mert soha nem fogják behozni a lemaradásukat!... Fejlõdünk. Ez a jelenet nem játszódhatott volna a 80-as évek és a KINIZSI hajnalán, amikor az otthoni telefon bevezetésére is éveket kellett várni, most meg bárki mobiltelefonnal koordinálhat egy motorizált kispistázást. Errõl az az anekdota jut eszembe, amikor az egyik K100-on, a Bajról Tatára vezetõ végeláthatatlan úton stoppolt egy elgyötört teljesítõ. Sikerült is egy autót lemeszelnie; a bibi csak az volt, hogy egy rendezõ tekerte le az ablakot, és kérdezte meg, hogy miben segíthet... Na, már itt a temetõ rövid síkja. Egy kis kunkor, és lent is vagyok a vágyott kékkútnál. Megvárom, míg mindenki lezuhanyozik, feltölti a púpját, a hordozható jakuzziját, aztán a bevált recept szerint a flakonba és a nagy bögrébe sporttablettát dobok, és kevesebb, mint tíz másodperc alatt felengedem vízzel. A bögre tartalmát rövid pezsgés után lehajtom, a flakont eltárolom. Irány a depós kocsik utcáján át a kocsma. Bocsánat, vendéglõ.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ. A kerthelyiség felõl, hátulról kukkantok be a Kakukkba. Amíg a csekkolók sorát szagolom, megjön Zoli, Árpi és Gyula. Együtt a csapat. (Ferike már az egész buli elején elinalt.) Sörözgetnek, míg én megeszem az utolsó adag gíroszomat, és megiszom hozzá az imént kevert Iso sportitalt. Úgy tûnik mákunk van, a mélykék felhõk a Duna vonalánál maradtak, fölénk a fátyolnál csak egy kicsit vastagabb felhõk úsznak be, a napszemüveg és a sapka súlyba tehetõ. Felszedem a vasmacskát, és visszaindulok a helyi buszmegálló felé. Egyre csak jönnek szembe a megfáradt, és a kevésbé megfáradt túrázók. A kútnál változatlanul sokan pancsolnak. Innék még egy pohárral, de még egyszer nem állok sorba, hanem jobbra fordulok, és a fõúton feljebb található kutat veszem célba. Már az útról is látszik a nedves folt körülötte, és momentán egy lélek sem használja, csak egy bácsi üldögél - kezét botján pihentetve - a szomszédos ház elõtti kispadon. Iszom néhány kortyot, miközben egy újabb szomjas ember érkezik, aki azzal kedveskedik a bácsinak, hogy a Kakukk közeli új divatú játszóteret dicséri. Hát igen, más sem kell a magyarnak, mint sok-sok EU konform játszótér. Különben az öreg szerintem már évtizedek óta nem ment le a felvégrõl az alvégre, úgyhogy valószínûleg azt se tudja, hogy mirõl van szó. Az emelkedõs, szekérút durva kövein majd' megpukkadnak a vízhólyagjaim; azt mondanom sem kell, hogy nem a röhögéstõl. Fent, a lombsátras, enyhén sáros allén már valamivel jobb a helyzet. Az erdõt kétszer növénykultúra szakítja meg; repcérõl árulkodik az erõs karalábészag. Az Öreg-kõ felé, jobbra bemutató [K-] jelzésnél elõre engedek két túrázót. Kár volt, mert lassabbak a vártnál.

Az emberes emelkedõ végén, a pihenõnél nem ellenõrzõpont van, hanem sziklamászók majálisa. A kis esõház felöl csattogást hallok. Két gyerek nekifutásból ugrik neki a zsindelyeknek, néhány lépést felfutnak az alpesi tetõn, aztán vissza. Fáradhatatlanul ismételik ezt a produkciót. Egy nõ áll ott, nem szól semmit, csak átszellemült mosollyal az arcán nézi õket. Nem tudom megszokni, hogy már semmin sem szabad meglepõdni. Balra fordulok a leszálló ágba, és ahol lehet belekocogok. Érdekes, hogy így lefelé szaladva nem feszít annyira a vízhólyag, mint amikor síkon talpalok. A bekerített nagy birtok mellé sikerül pofára esés nélkül lejutnom a mindössze három méteres, de irdatlanul meredek és csúszós "lejárón". Innentõl viszont a füves mezei út kellemesen lejt, jól lehet rajta sietni, miközben a kitárulkozott látóhatár szépségein legeltethetem a szemeimet. A mezõny már igen széthúzódott, de a hosszú egyenes úton - nagyobb térközökkel ugyan -, de még szép számmal látok túrázókat. Lekanyarodok a Szentkúthoz, és meglepetésemre pecsételõ asztal van felállítva a közelében.

5. ellenõrzõpont, Péliföldszentkereszt, Szent-kút. Rögtön nekilátok italt készíteni a két utolsó pezsgõtablettámból. Természetesen a felsõ kútból veszem az italhoz szükséges vizet, mert aki a lenti kifolyócsõnél iszik, az a fent mosakodók szennyvizét issza. Ezt sokan nem hiszik el, de régebben még tábla is figyelmeztetett erre, hogy aszongya: <<NEM IVÓVÍZ!>>, most meg a pontõr irányítja oda a feltorlódott inni vágyókat... Mivel nem volt standja a sportszerkereskedõnek a Pilis-nyeregben, valószínû, hogy ballonos szóda sem lesz a Bika-völgyben, ezért tankolok fél litert az útra a harapni valóan testes forrásvízbõl, még ha ez a málha súlyát növeli is. Továbbindulok. A birtok karámjában idilli békében, mit sem sejtve heverésznek a különféle jószágok. Remélem a célban valamelyikük sorstársából késszült sûrû, tartalmas babgulyás vár. Az életnagyságú Domenico Savio szobor által megfigyelt büfébõl jön ki egy túrázó, és konkrétan azt kérdezi, hogy a templom felé kell e menni. - Természetesen - válaszolom készségesen, és meg vagyok lepve, hogy kérdez, és nem a többséggel szlalomozik a Szaléziak magánterületén lefelé. Egy kiránduló közli, hogy rossz felé megyünk, mert senki sem arra megy, és különben is a [K-] jelzés sem arra van, amerre mi megyünk - mutat az OKT bélyegzõ alá felfestett, amatõröket valóban megtévesztõ [K-] jelre. Ezen cseppet sem csodálkozok, mert itt legtöbbször merõ jóindulatból próbálnak félrevezetni. A templom elõtt építési anyagok vannak felrakásolva, azokat kerülgetve térünk rá az idõsek otthona felé vezetõ betonlapos lejtõre. Lenn, az országúton jobbra fordulva alkalmi túratársammal a sportpálya elé érünk. Felmutatok a kitárt kapujára erõsített táblára: <<MAGÁNTERÜLET>>. A kapun sétál ki a "Steve Small 100" alulteljesítõ túra résztvevõinek hada.

Az aszfaltot minél elõbb le akarom tudni, ezért rádobok egy lapáttal; a rövid ideig velem tartó túratárs kosztolás okán lemarad. Az Öreg-kõ szembeötlõ tömbje eltûnik a látóterembõl, amint balra kanyarodok egy szántóföld melletti útra, jobban mondva a szántóföld szélébe nyomódott keréknyomba, mert az utat magát ökölnyi hengereletlen kövek borítják. Két, restaurálással éppen végzõ túrázó mellé érek, akik kb. akkor rajtoltak, mint amikor én. Azt kérdezik, hogy jól állunk e még az idõvel. Bár sötétebb van, mint eddig bármikor, amikor ideértem, de úgy 23 órás menetidõt saccolok, a vége felé egy kis nyugi belassulással számolva, persze csak, ha nem döf közbe valami. A Kökényes-hegyen való átmászás közben elbeszélgetünk a hátralevõ útvonal sajátosságairól, kellemetlenségeirõl. Lefelé erõsen kell figyelni a lábunk elé, mert már rohamosan sötétedik. A Bika-völgyben, az idõközben áttelepült hotdogos stand világításánál elõvesszük a lámpáinkat. Nem dogozunk és nem is drogozunk, hanem csak néhány korty itallal frissülünk, majd a parkoló után jobbra keményen felmegyünk a meredeken. A táwezeték alatti elnyújtott emelkedõn már nem kergetem az iménti túratársakat, visszaállok a saját tempómra. Az utolsó, kissé meredekebb szakaszon jól feltorlódunk, de sebaj, legalább menet közben pihenhetek egy kicsit. A Domoszló-völgy hajtûkanyarjában már látni a szembeni ág elemlámpák alkotta fénycsíkját. A lámpagyújtás kényszere általában Pusztamaróton szokott utolérni, ezért ez a látvány, ezen a helyen új. Örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi években létesített kerítések kapui tárva-nyitva vannak, nem kell átmászkálni, végül is nem a kalandparkban vagyunk.

Eddig a túra minden szakaszán akadt olyan, aki kérdezés nélkül, fennhangon kinyilatkoztatta, hogy hány kilométernél járunk. Most is. Ez akkor fölöttébb idegesítõ, amikor még több tíz kilométerre van a cél. Ebbõl a szempontból nálam a bányahegyi pont a vízválasztó. Érzésem szerint, ha azon túl vagyok, akkor már mehet a számháború, már lehet vérmesebb reményeket táplálni a célba érést illetõen. Most még hosszú utat kell bejárnom, és idõm sem tengernyi, de valahogy nem idegesítem magam. Pusztamaróton leülök az esõház külsõ padjára, hogy egy kis kaját kotorjak elõ. Mind a négy sonkaszalámis zsömlém megvan még, de ezekre nincs gusztusom, pedig direkt finomakat fõztem. Feltúrom az egész motyót, de a keresett cikkeket nem lelem. Otthon egy lavórba dobáltam azokat a dolgokat, amelyeknek a bepakolását szükségesnek ítéltem, és ennek ellenére a zsebkávé és a kis zacskó mogyoró is kimaradt. Bazilika!!! A Bányahegyen elpusztítani szánt ropit juszt sem eszem meg. Majd a sportitallal kihúzom valahogy BH-ig. Pólóban sem fázom, ezért nem is veszek fel egyebet. Ez is ritkán fordul elõ a KINIZSI éjszakai szakaszán.

Talpgyötrõ újra elindulni a murváson, de túlteszem magam az újrakezdés nehézségén. Megint megpróbálok pozitívan gondolkodni, végül is az ízületeim és egyéb alkatrészeim nem kellemetlenkednek... Hátulról kiabál valaki, hogy látok e jelzést. Valójában nem látok, mert fel sem nézek a széles murvás útról, nehogy egy nagyobb, éles kõre lépjek. - Látok - hazudom, mert semmi kedvem magyarázkodásba kezdeni, hogy: nem látok, de tudom, hogy erre kell menni. Már itt is van a kanyarban a Rancs fogadó haloványrózsaszínre mázolt, repedezett kapuja, a facégérével.

A Vízválasztó után, a sziklás ösvényen elõreengedek egy kisebb csoportot. Agyilag helyre kell tennem magam, mert már kezd zavarni, ha a hátam mögött hangosan beszélnek; egyáltalán, ha hallom, hogy mögöttem zizeg valaki egy staniclival. Poénra a Serédi egyházi üdülõ felõl hullámokban felerõsödõ ordítást hallok. Ahogy egyre feljebb érek az odavezetõ meredeken, úgy veszem ki mind tisztábban, hogy idõnként gyerekek csoportja morajlik fel hajrát kiáltva. Elõször úgy vélem, hogy az üdülõnél valamilyen rendezvény van, de az egyenesbe érve döbbenek rá, hogy a K100 elhaladó résztvevõinek hajráznak. Kocogó lépésre váltok, mintha az õ buzdításuk hatna rám serkentõleg. Amikor melléjük érek, odaszúrom nekik: - Há' mé' nem gyöttök ti is? Zsírkirály a buli. A válasz pingvinezés, azaz a félig oldalra emelt karoknak a combok külsõ oldalára való ejtegetése. Az üdülõ kerítésének sarkánál két túrázó ül mezítláb; mindketten talpvarráshoz készülõdnek. Egyikük éppen azt mutogatja a másiknak, hogy mekkora hólyagokat kell ledöfnie. Nekem is közibük kéne ülnöm, de úgy érzem, hogy ennyi kilométer után már nem vagyok olyan rugalmas, hogy ezt a mutatványt derékilag és térdileg meg tudnám csinálni. Inkább tovább senyvedek. Így tehát az elkövetkezõ nyúlós, bealvós, úton egyáltalán nem vagyok álmos, a cipõmbe' levõ parázs - zsebkávé nélkül is - gondoskodik az éberségemrõl.

Örülök, amikor lassan lejtõsbe megy át az út és nagyon figyelek, mert a GERECSE 50-en új kerítést láttam a környéken és nem tudom, hogy ez mennyiben befolyásolja a balos letérést. Volt idõ, amikor az ominózus letérõt a sûrû bokrok miatt, és a szalagozás teljes hiánya miatt alig lehetett észrevenni. Most csutkára le van vágva az aljnövényzet, és a munka során keletkezett faforgács kiválóan álcázza az ösvényt. Én is csak onnan tudom, hogy be kell fordulni, mert az út jobb oldalán húzódó kerítés következõ oszlopán [K-] helyett [K+] látható. Ketten, vagy hárman már túl is mentek Tardos irányába, és úgy tûnik, hogy nem hallják az elcsukló üvöltésemet, ami ezúttal nem sikeredett (a tõlem megszokott) tarzanira. Nagy dráma nem bontakozik ki, mert nemsokára látom, hogy a dzsindzsáson át tör a kis csapat a frankó út felé. Kiszúrva a lámpafényemet messzirõl kiabálnak, hogy van e erre [K-] jelzés. (Úgy látszik ezen az éjszakán ez már így fog menni.) - Vahaaaan! - kiabálok vissza, pedig nincs is itt semmiféle jel, csak kedvem szottyant egy kis gombavadászatra, azért kóricálok éjszakának évadján a "ringó, rengõ rengetegben". A fakitermelésen túljutva, túl a [K3] rövid társulásán, éppen a nagy bekerített irtásnál egy ifjú titán megkérdezi, hogy: - Mennyi van még BÁNYATELEPIG? Elõször nem értem, hogy merre, meddig, hány talicska, de aztán lefut néhány keresõ- és hibajavító rutin, és azt válaszolom, hogy: - Ebben a tempóban BÁNYAHEGY kb. 10 perc. Nem tudom, hogy jó hírrel szolgáltam e a kérdezõnek, de hallom, amint továbbadja azt a túratársának. Rendkívül bosszantó, hogy most én is figyelni kezdek a 10 perc múlására, ami miatt ez bõdületesen megnyúlik. De aztán borúra derû, lassan kibontakoznak a sötétbõl a sátortábor fényei.

6. ellenõrzõpont, Banyahúgy. Rögtön a mûanyaghordós ivóvízhez megyek a poharammal, mert most egy rendezõ hölgy meregeti a létet jelentõ lét, nem pedig egyénileg mossa bele mindenki a mocsi mancsát. Egy gluttyra lemegy a hûs víz, most már stresszmentesen állok be a pecsételés és a teaosztás sorába. A teával és a már fentebb emlegetett zacskó ropival lehervadok a fékezetten harmatos fûre. Widiék érkeznek Zsuzskával, õk is tartanak egy kis rekreációt. Darabos Zolinak integetek, aki most állt be stempliztetni. Azt mondja, hogy túl közel telepedtem le a hullasátorhoz. - Bizony, megfordult a fejemben, hogy be is költözök, csak túl sokan horpasztanak már odabent - válaszolom neki. Elmondása szerint Gyula és Árpi felhívták, hogy kicsit késõbb jönnek, mert a Bika-völgyi emelkedõ után, a távvezeték elõtti cikkcakkból a cakkot kiegyenesítették. (Tipikus elkavarási pont.) Mire elszívom az utolsó szál ropimat már érkeznek is, de még mielõtt ellépnének a kantinhoz, megkérem Zolit, hogy csörlõzzön fel. Vége a pihinek; sok van még elõttem a kilométerekbõl, de jó érzés, hogy sokkal több van már mögöttem, és az is, hogy nem gyarapítom a HS lakóinak a számát. Mielõtt elindulnék, egy óvatlan pillanatban kérek egy kis tartalék teát az egyik széles szájú flakonomba.

A rétrõl belebújok a sötétbe; nem nézek semerre, csak az út durvaságának a változásait érzékelem, ami a bányabejárat hátrahagyásával egyre kõtörmelék-mentesebb lesz. Innentõl hû barátom és éjszakai túratársam Mono Tónika tart velem. Amikor néha felpillantok, a hivatalos [K-] jelzéseken kívül a GERECSE 50 saját jelét a fehér korongot világítja meg a lámpám. Sokkal késõbb, a fiatalosba - ami már messze túlnõtt az embermagasságon, és pár éve még létrán kellett bemászni a területére - minden átmenet nélkül érkezek meg, csak az ösvényen és a mellette megjelenõ nagyobb mészkövekrõl veszem észre, hogy hol is járok. Gyorsan le lehet tudni, mert a hajdani négy (!) átmászás már nem lassít. Ám amikor arra a részre érek, ahol sûrûsödnek az ösvénybõl kiálló kövek, sajnos nem úszom meg kõberúgások nélkül. Az pedig maga a kéjmámor, amikor egy ferdén kiálló kõre lépek; oldalra megcsúszik a cipõm, és bemozdul a bõr a talpamon. Oááá! Kiérve a szélesebb földútra már nem kell a talajra koncentrálni, lelátok a mûútra, ahol az érkezõ, ill. távozó depós kocsik fényszórói vonják magukra a figyelmet. Nagyra értékelem, hogy az elõttem járók nem a földúton sietnek le a mûútra, hanem szabályosan bejárják a [K-] kijelölte kacskaringós, keskeny ösvényt. A Vértestolnára vezetõ mûút szélén parkoló autók közül némelyik lefüggönyözve várakozik, hogy a benne szunyókálókat ne zavarja a túrázók cikázó lámpafénye. Más autók lakói filmnézéssel vagy számítógépes játékkal ütik agyon az idõt. Mi pedig - akiket nem kapott még fel a keselyû vagy nem ütött le a bumeráng - Szuper Márióként teljesítjük pontról pontra a szinteket.

A flaszterrõl balra kanyarodva, a sorompó utáni baloson is túl, az útba mélyült sármedencék majdnem tele vannak vízzel. Itt bõséges esõ eshetett, méghozzá nem is olyan régen. Pozitívum, hogy a trutyi nem ér az út menti kötekedõ cserjékig, jól kikerülhetõ. A több teherautónyi sittnek, amit hézagpótlónak hordtak ide pár éve, már alig lehet felfedezni a darabjait. A kráteres szakasz után sem lehet szenderegni, mert fakitermelés okozta csapdákat kell kerülgetni. Hosszú kerítés után balról, Tarján felõl utunkba köt a [K+]. Ez nem inzultus, hanem inkább annak a jele, hogy - ha lassan is - de közeledek Koldusszállás felé. Türelmes baktatásom jutalmaként átmehetek a Tarjáni-Malom-patak hídján, aztán nemsokára a betaposott vad-lábrácson. - Negyedóra - mondom magamban, és tolom tovább. A monotóniából a zúzalékkövek egyre nagyobb számú megjelenése zökkent ki. Nem bánom, mert a nagyívben kanyarodó út végén mindjárt ott lesz egy gyenge fényfolt. (Nem is telt el negyed óra.)

7. ellenõrzõpont, Koldusszállás. Beállok a pecsételésre várók rövid sorába. - A következõt! - mondja a pontõr, amint visszaad egy ellenõrzõlapot a gazdájának. - Itt a következõ. - mondom én, amikor Tom barátom elé lépek pecsételtetni. A lépéssel majdnem rálépek egy nagydarab németjuhászra, aki az asztal elõtt hever. Lehet, hogy rá is léptem vagy legalábbis gyöngéden belerúgtam, mert kelletlenül arrébb vonszolja magát. - Hogy s mint? - kérdezi Tom. - Tulajdonképpen semmi bajom - válaszolom -, csak a hólyagjaimtól szenvedek nem kicsit... Vágytam már az itt megszokott sós géplevesre, de csak tea van. Egy nagy pohár teával lassan leereszkedek az imént érkezett Árpiék mellé egy bokor tövébe. Zolinak van még egy kevés a másfél literes ásványvizes palackja alján a Tokodi Pincéknél vásárolt borocskából. Megkínál. Egy apró kortyot húzok belõle, éppen csak az íze miatt. Elég jónak tûnik, csak mintha egy egész pici élesztõs utóíze volna. Hrrr-tüff! A pohár tea is elfogy, cihelõdünk. Ezúttal Árpival húzatom fel magam.

A [S-] jelzésen folytatjuk egy majdnem hátraarccal. Alattomban kezd emelkedni az út a hajtûkanyar elõtt, ami messze van még, de amelyen a legtöbbünk szeretne mielõbb túllenni. Én fel se tekintek, kínosan ügyelek a nagyobb kiálló kövekre, de Zoli állandóan jelenti, hogy még nem látja a felsõ ágon kígyózó lámpafényeket. Kígyózásról egyébként sem nagyon beszélhetünk, mert a mezõny már teljesen széthullott, másképpen szólva már mélyen belelógunk a zombik sávjába. Végre bedõlhetünk az éles kanyarba, amit idén már oda-vissza többször megjártam, pedig még az év felénél sem tartunk. Az emelkedõ utolsó méterein az a boldog tudat visz föl, hogy a Kisréten álló padtól egy pihentetõ szakasz következik. A rövid, viszonylag szintben haladó úton mindenki magába zuhantan lépdel, csak Zoli csacsog valakivel, aki mostanában ért utol minket. Fel is veszi az illetõ tempóját, hogy tovább beszélgethessen vele. Én csak a lámpám fénykörébe esõ, a szekérutat szegélyezõ keskeny avarcsíkra meredek, és csak Zoli távolodó hangját hallom, nem tudom kit talált magának. Azon filozofálok, hogy mi is az a fájdalom, és hogyan lehetne kizárni a tudatomból. "A fájdalom te magad vagy." Nem emlékszem, hogy kinek tulajdonítják ezt az elmés mondást, de az átgondolása és ismételgetése már nem egyszer segített. Egyfelõl az arcodba vágja, hogy a te talpad a világon senki másnak nem fáj. Másfelõl pedig értelmezhetõ úgy is, hogy az Univerzum egy gigantikus történése - például egy kóbor feketelyuk bekebelez egy komplett naprendszert, párszázezer fényévnyire innen -, abszolúte semmi a te fájdalmadhoz képest.

Galaktikus kiruccanásomból az ránt vissza, hogy egy sötét alak imbolyog elõttem jobbra, balra, az út teljes szélességében. Erõt veszek magamon, és felemelem a fejemet. Nem a hegy szelleme kísért, hanem Zoli zombul elõttem, mellére ejtett fejével. Az átmenet nélküli bealvása láttán hangtalanul kacagok. Végül Gyula szól rá rezignáltan: - Ébredj Zoli! Nagy a kilengésed, nehogy kiüss valakit a pályáról! A néhány másodperces filmszakadás után Zoli megint a régi.

Ismét emelkedünk egy jó darabon, ez mindenkit felébreszt. Figyelem, hogy mikor térhetünk le egy idõre a gyötrõ szekérútról. A hosszú emelkedõ után - a jelzést követve - balra lekocogunk a talpkímélõbb földúton. A nagy kiszáradt fát, ami az ISZKIRI 100 idején eltorlaszolta az utat, már eltüntették, nem kell az azt kikerülõ úton menni, mégis van aki ezt teszi. Végül is jogosnak mondható, mert amúgy hülyén veszi ki magát, hogy hivatalosan derékszögben kell a lejtõ alján befordulni, úgy mint egy utcasarkon. A fiatalos melletti, nyílegyenes, enyhe emelkedõ sokkal hosszabbnak tûnik, mint máskor. Mire visszakapaszkodunk a szekérútra, alig észrevehetõen, de már pirkadni kezd. Szapora lihegést hallok a hátam mögül. Ki fulladt ki ennyire? Az öreg németjuhász jön utánunk. Azt hittem, hogy a koldusszálláson székelõ pontõrséghez tartozik, de Árpi elmondja, hogy imént beszélt egy hölggyel, aki mellé DOROGON szegõdött oda a kutya. - Micsoda? És nem zavarta vissza? Szegény pára soha nem fog visszatalálni Dorogra. (Lassie a skótjuhász története csak dajkamese.) Amíg a szekérúton végezzük a lábápolást az utolsó ellenõrzõpontunkig, lassan kivilágosodik, de a Nap még a hegyek mögött bujkál.

8. ellenõrzõpont, Szent Péter pusztatemplom. Egy percre leülünk az egyik padra. A többiek érdeklõdnek, hogy idõben vagyunk e még. Ez idáig mindig sötétben értem ide, most biztos nem fogok egyéni csúcsot felállítani. Ránézek az órámra - miközben a Bányahegyen betárazott tea utolsó cseppjeit iszogatom -, és megállapítom, hogy bõ két óránk van a maradék kb. 7 km-re. Több éves tapasztalat által jól megalapozott véleményem, hogy ezt a pár kilométert akár a fenekünkbe dugott hüvelykujjunkkal is bõven két órán belül letudjuk. A viszonylag kései ideérkezésben az a jó, hogy nem lámpafénynél kell lebukdácsolni, és a köveket rugdalni a szurdok mellett. A magukat még fittnek tettetõket magunk elé engedjük a szakadék melletti keskeny ösvényen. Most már mindenképp meg kell úsznunk a dolgot esemény nélkül.

Az örökmécseses kegyhely után Zoli megjegyzi, hogy most másszuk meg a túra utolsó emelkedõjét, azt az öt méterest, amelyik felvisz a baji szõlõskertekhez. A hosszú flaszteres ereszkedés után ez az állítás megdõl, mert Bajon a járdán megyek, és emiatt a templommal szemben öt lépcsõn még fel kell mászni, majd ami még rosszabb, le is kell jönni a másik oldalon. Ezeken a járdának csúfolt, átabotában lerakott betonlapokon nem jó botladozni, kimegyek a többiek után az úttestre. Szembe jön biciklijét tova egy bácsi. Megörül nekünk, és vidáman azt mondja: - Biz' én is mehetnék magukkal, mert körülbelül egy korosztályban vagyunk, én 82 vagyok. - Legközelebb meg lehet próbálni - válaszolom neki nyersen, mosolytalan arccal fogadva a kinézetünkrõl alkotott, hízelgõnek semmiképpen nem mondható, sõt inkább sokkoló véleményt. Ennyire sz4rul nem nézhetünk ki, vazze! Vagy mégis?... Zoliék Kinizsire kialakított szertartásrendszeréhez hozzátartozik, hogy Bajon, a direkt a kedvükért korán kinyitó Jóbarátba még bemennek egy pofa sörre. Becsülöm a kötél idegzetüket, de én csak üdvözlöm az ott várakozó Attilát, (Árpi öccsét) és tovább húzom a bélésemet a vasúti átjáró felé. Kísértetiesen ugyanazon a ponton kérdezi meg valaki, hogy mennyi van még hátra, mint tavalyelõtt. Ugyanazt válaszolom, mint két éve, vagyis 1500 m, és a kérdezõ ugyanúgy felnyög a válasz hallatán, mint múltbéli kollégája.

Lassan elmegy mellettem egy kisebb társaság. Az egyik tag hátizsákján mûanyagborítóba bújtatott A4-esen az a felirat áll, hogy: <<Elsõ Kinizsi Százasom.>> Tele vagyok jóindulattal, és ez - a szöveg hatására - spontán fel is tör belõlem: Hangosan felolvasom a közleményt, és megtoldom azzal, hogy: - ...és az utolsó. - AZ MÉG NINCS ODAÍRVA!!! - szól vissza komoran az érintett. - Adjak egy tollat? - kérdezem, de ezt már olyan halkan, hogy ne hallhassa az újonc. A Tóvároskert vasútállomás mellett elmenve a már több mint 100 kilométert lenyomott túrázók csendéletében gyönyörködök. A pénztár-váróterem épületének lépcsõin ücsörögve, könyökölve, eldõlve várják a vonat érkezését. Van aki a peronon hanyatt fekve lazul, akár körül is lehetne rajzolni krétával. Én is már szívesen kilapogatnám a hátamat, de inkább otthon az ágyban, vagy súlyosabb esetben a parketten. Balra: Diófa utca, jobbra: Szegfû utca, otthonosan kanyargok Tata utcáin. A Fenyves átlójánál visszahívom a túlment "Elsõ Kinizsi Százasom"-at, hogy legalább az elsõ KINIZSI SZÁZASÁN az elõírt útvonalat kövesse. Futásban jön vissza. Ez dicséretes!

Már a Vértesszõlõsi úton botozgatok, amikor egy hirtelen felbukkanó túratárs sürgetõ hangsúllyal csak annyit kérdez: - Merre??? - Annál a fehér táblánál jobbra - mutatok az útszéli, még aprónak látszó táblára. Pár perc, és már én is közelrõl olvasom az "ESÉLY" tábla szövegét. A kapu elõtt a járdán ülnek néhányan, feltehetõen a fuvarozójukra várnak. Ismeretlenül is gratulálunk egymásnak. Már diadalittasan bent járok a táborban - a lecsüngõ szalagokat követve -, amikor szembe jön Kiscsibész, majd Papucsekék. Marcsi megnyugtat, hogy hagyott nekem egy kis gulyást a kondér alján, de tunkolni még biztosan tudok. Gratulációk után célra török. A célhelyiség bejáratánál türelmesen megvárom, amíg a nagy, régi típusú bélyegzõt ábrázoló lepedõ alatt egy vidám csoport tagjai fényképeket készítenek egymásról, különbözõ felállásban. Nem mondom, hogy a hatodik beállítás után még ugyanannyi a türelmem, mint az elsõnél, de nyugalmat erõltetve magamra arra a pillanatra várok, amikor VÉGRE ELKOTRÓDNAK AZ AJTÓBÓL. A türelem rózsát terem. A fotózkodás után az egyik figura váratlanul oldalra lép, egyenesen rá a rüsztömre. - Kösz, de ezt már végképp nem kellett volna - sziszegem -, és bebicegek a célba. Lapomat elveszik, és éppen csak lecuccolok, már szólítanak is. Hadd lássam, mit alakítottam az elmúlt csaknem 24 órában! Szuper! 27 percet hagytam benn a szintidõbõl; bõven lehet még javítani az idõkihasználáson. A jelvényt és az oklevelet már ÜLVE pakolom el.

Csodálkozok Zoliék korai érkezésén, csak kb. 20 perc múlva kezdtem volna türelmetlenül várni õket. Szerintem fejenként egynél több sört nem tudtak meginni, bár biztos csak abban lehetek, hogy sör-virsli meccshez már tényleg kevés volt az idõ... ASCIImo érkezik. - Éppen az ISZINIKET kritizáltuk - mondja neki Zoli nevetve, ami nem vicc, mert mostani túránk alatt is szóba került, hogy az ISZINIK 2008-ban egyszeri rendezésnek volt meghirdetve, de azóta már többször is megrendezték. Zoli elnézést kér az észrevételért, de ASCIImo azzal a nyugodt megjegyzéssel fogadja a bírálatot, hogy: - Aki nem bírja a kritikát, az ne rendezzen teljesítménytúrát! -, majd Zolinak adja a kajajegyét.

Ahogy nekifogunk a levesnek Árpi morog, hogy az övében csak egy nyeszlett kis darab hús úszkál. - Ha ez megnyugtat, az enyémben is - válaszolom. - Az etetés vége felé értünk ide, a gyorsak már kizabálták a leves sûrûjét, mi már tényleg csak tunkolni tudunk. Én úgy sûrítem - állva a fintorgó pillantásokat -, hogy beleaprítok egy szelet kenyeret, és az egészet megsózom. - Most mit nézel? Nem voltál katona?... Azt javasolom, hogy osszuk szét a plusz jegyért kapott levest. A többiek a sörözés után már nem kívánnak több lét; megint jól jártam.

A szomszéd asztalra borulva szunyál E = 2(K100). Zoli megindul felé, hiába mondom neki, hogy hagyja aludni, mégis felébreszti. Edina mosolyogva kél, és udvariasan fogadja a gratulációkat a nem mindennapi teljesítményéért. Bõven 2x24 órán belül nyomta a duplát. Fogalmam sincs, hogy milyen címen, de büszke vagyok rá. Úgy tudom, hogy eddig csak férfiak tették meg oda-vissza egy füst alatt a KINIZSI SZÁZAS távját... A többiek felugrálnak, elfogyott a cérnájuk, hazavágynak. Én is hazavágyok, de már nem tudok ugrálni. Hazaindulás elõtt lazítani kell még a szerelvényen, ezért a könnymentes búcsúzkodás után kiülök a teraszra zoknizni. Itt pihen a csóró kutya, aki Dorogról jött el a dinkák falkájával.

Egy száz kilométeres távot- és majd' háromezer méteres szintet lenyomott ember az udvaron kezdi kanalazni a levesét. Kijön a konyhás néni és rászól, hogy nem szabad kivinni az edényeket az ebédlõbõl. Az illetõ ezt a legcsekélyebb ellenvetés nélkül tudomásul veszi, egy laza csuklómozdulattal a fekete szemeteszsákba borítja az ételt, visszaszolgáltatja a tálcát az eszcájgokkal, majd sztoikus nyugalommal a hátizsákjából kezd eszegetni valamit. Hiába, szabály az szabály!

Minden elõzetes bejelentés nélkül, a reggeli napsütéssel mit sem törõdve, zuhogni kezd az esõ. Az udvari padokon fekvõk kelletlenül esõkabátjukkal takaróznak be. Három perc sem telik el, és elvonul a zápor. Én is el akarok vonulni, ezért óvatosan felállok. Jól van, ez a vártnál könnyebben ment, de hogyan indulok el? Eddig teljesítménytúra, innentõl tortúra. Az egyik padon keni lábát Reni és túratársnõje. Valahogy összedrótozom magam, amíg elhaladok elõttük és gratulálok nekik. Az állomás felé menet összesen három túrázóval találkozok szembe, akik az idõ elõrehaladta miatt már csak a tisztesség kedvéért nyomulnak a cél felé.

Fél óráig tart, míg elérem az állomást. Most a MÁV menetrendje határozza meg a szintidõt. Jegyet veszek, és a lépcsõn várakozó emberek között lemanõverezve, a peronon csücsülõ Toplak Józsihoz lépek - akivel néhányszor kerülgettük egymást a túrán -, és hallgatom amint a 18 KINIZSIJE emlékezetesebb pillanatairól mesél. Érkezik a vonat. Elõre "sietek", mert sokan tömörülnek hátul, és állva már nem igazán bírnám ki az egyórás utat. Izgulok, hogy Kelenföldön le tudjak szállni, de elég jól megy a felállás, és ha lassan lépkedek, akkor nem látszik (annyira) zombisnak a járásom. Viszont sokan szállnak le olyanok, akik már kicsit se tudják palástolni alkalmi sántaságukat.

Két csipsz-tápon tartott fickó jön szembe, és azzal szórakoztatják egymást - pukkadozva a röhögéstõl -, hogy micsoda fasza egy túra lehetett az, amirõl ilyen lerobbant állapotban érkeznek meg a népek. Valóban, aki csak a plazák szintjeit és magaslatait ismeri, az soha nem fog ráérezni egy hosszú távú túra hangulatára. Én még a sarkaimon lépdelve le tudok döcögni a metróba, de egy srác csak hátrafelé, a rozsdamentes korlátra borulva, és átölelve azt, tud lassan leereszkedni a lépcsõn...

Utóhang: Mindenkit üdvözlök, aki vállalkozott az idei KINIZSI SZÁZASRA. Külön köszöntöm a nagyszámú elõször teljesítõt, mert Ti cefetül nagy meleget fogtatok ki elsõre. Akik pedig feladtátok a próbát vagy szintidõn túl érkeztetek be, ne keseredjetek el, mert már holnap elkezdhetitek a felkészülést 2015 május 30-ra...

Ottorino

Velencei-tavi Túra Triatlon; hosszútáv - 2014.08.02. (3000 m úszás + 13 km kerékpározás + 6,8 km túra + 15 km kerékpározás)

A tavalyi rendezvényen irigykedtem néhány csapattársamra, amikor a táv leúszása után még biciklire pattantak, hogy Pákozdra hajtsanak egy Velencei-hegységbeli rövid túrára, majd folytatva a tó körbetekerését érjenek vissza a versenyközpontba.

Ezért, és mert nem szeretek a strandon sokáig punnyadni, ma reggel nem tömegközlekedve megyek a délibe, hanem biciklin. Felpakolom a parasztbiciklibõl ideiglenesen sporteszközzé elõléptetett cangát a vonatra. Kevesebb, mint háromnegyed óra múlva már szedhetem is le róla, mert Gárdonynál fékez a vonat. A tumultus elkerülése végett egy órával elõbb jöttem a kelleténél, de addig sem unatkozok, szétnézek a környéken, majd a tóparti sétányon leülök egy padra, hogy nyugodtan elfogyasszam a reggelimet. A víztükör tényleg tükör simaságú, szellõ sem rezdíti. Pár perccel múlt hét, a reggeli kocogókon kívül alig mozog valaki a parton. Evés után elhajtok a Sport Beach nevû strand félreesõ részén - külön a triatlonosoknak - nyitott kiskapuhoz. Beengednek, bár még nincs nevezés. Közben érkeznek a barátok és ismerõsök, hozzákezdünk az éppen kitett nevlapok kitöltéséhez. A távokat csak az úszás hossza határozza meg (500-, 1500- és 3000 m), ezért a megfelelõ rovatba azt írom, hogy "hosszú". Eljön a 8 óra, ki lehet köhögni a nevezési díjat (jaj, fulladok). Vonalkódos csuklópánt az úszás- és a cangaszámhoz, itiner és használható (!) térkép a túrához, kis rajtszám a sisakra, nagy rajtszám a kormányra, középkék póló <<mozdulj! velencei tóúszás>> felirattal és a szponzor bank lógójával, ami nagyobb betûkkel szerepel, mint a lényeg. Valahogy megküzdök ezekkel a holmikkal, majd lekötöm a biciklit a kordonokból kialakított depóba, és megyek öltözni, illetve vetkõzni. Az öltözõsátor elõtt készülõdök, mert eleve fürdõgatyában jöttem. A sátor árnyékában állok, mert már most derekasan tûz a Nap. Gondosan bekenem a kitett részeimet magas faktorszámú napkrémmel. Az üdvözlések miatt az arcomon többször pótolni kell a mékápot. Tötyörgés közben nagyon hamar elmúlik az idõ, alig marad valami a barátokkal való beszélgetésre. A megafonba beszélõ szervezõ felemeli a hangját, félrehúzzák a rajthelyhez vezetõ mezsgyét lezáró korlátot. Igyekszek az elsõk között csobbanni, mert az úszást úgy kell befejezni, hogy legkésõbb 11-kor már a biciklin kell ülni. Normális körülmények között ez nem lenne gond, de májusban a FEKETE HEGYEK 40 túrán, a Fekete-fejrõl lejövet hanyatt estem az agyagoson, aminek következtében meghúzódott a vállam. Amikor felálltam, még nem érzékeltem a sérülés mértékét, de tudtam, hogy hosszú ideig fog ez még kellemetlenkedni. A Balaton-átúszást is elég tré idõeredménnyel sikerült megcsinálnom emiatt. Szerencse, hogy mióta a BÁ is elüzletiesedett, eltörölték az eredetileg 3 órában meghatározott szintidõt, mert abból már kicsúsztam volna. Visszakanyarodva a Velencei-tavi Túra Triatlon úszás számához: Megkezdik a rajtoltatást. Nagy mák, hogy nem várták meg vele a meghirdetett 9 órát, nálam 8:47 van. Ez a 13 perc megnyugtató laufot jelent a számomra. Lecsippantják a csuklópánt vonalkódját, és máris lehet vízbeereszkedni. A megmártózás enyhe sokkja után már nagyon jól érzem magam a vízben, hõmérséklete ideális az úszáshoz. Célba veszem az elsõ nagy sárga bóját. Körpályán úszunk, amit nagy, felfújható bójákkal tûztek ki, és amit csónakos rendezõk is biztosítanak. Az irány mint az órajárásé. A bója után egy vízinövények alkotta sziget mögé kell jobbra bekanyarodni. A vállam ugyan nem fáj, de, hogy ez így is maradjon, nem akarom nagyobb teljesítményre sarkallni. Sikerül megfelelõ, egyenletes tempót felvennem. Nem kell gyakran mellúszásra váltani a tájékozódás végett, mert a bóják megfelelõ közönként követik egymást. Amikor elfogynak a sárga színûek, az 1500-asok visszafordulnak, a továbbiakban a gömb alakú fehérekre kell fókuszálnom, de erre azért rákérdezek az egyik csónakban ülõ rendezõnél. Egy kis lagúnán kell kiúszni a növénysziget elé. Úszás közben is el lehet ám tévedni; egy versenyzõ a nagy igyekezetében a sziget mögött akar továbbtempózni, de a csónakból utána kiabálnak. Szerencséjére a füle nincs bedugulva. Érzésem szerint hamar érek a visszafordító bójához, amelyet megkerülve már látszanak a parti épületek. Ez nagyon becsapós; azt hinné az ember, hogy már csak egy pár medencehossz van hátra. Lazábbra veszem a tempót, de amikor azt tapasztalom, hogy a part egyáltalán nem akar közeledni, akkor visszaállok a gyorsabb ütemre. Benzinszag és enyhe hullámzás hatására nézek fel. Egy csónakból filmeznek. Hál' Istennek a füstszínû úszószemüveg és a (politikamentes!) narancssárga úszósapka jó álca. Mindjárt itt az utolsó bója, utána pedig már csak pár méter gázolás, és kinn vagyok a vízbõl. Célfotó készül minden beérkezõrõl, és megmondják az idõeredményt, 01:40. Átlagsebességet számolva ez valamivel azért jobb, mint a Balaton-átúszásos eredményem. Ha pont 9-kor rajtoltattak volna, akkor is bõven lett volna idõm átöltözni, de így dúskálok az idõben. Kis hölgytõl átveszem az úszás célcsomagját, (egy icce tea, kis zacsi ropi, és valamilyen csokiszelet) és az öltözõsátornak nevezett szaunába megyek. Az öltözés hamar meglenne, ha csak a vizes rongyot kéne szárazra cserélni a fenekemen, de a túrazoknikat nehezen tudom a megszáríthatatlan lábaimra gyûrni, és beigazítani, miközben ömlik rólam a víz. A depóban összefutok néhány úszótárssal, és közülük kettõvel - Sikával és Charlie-val - együtt mozgunk a további távokon. Kifogástalan bicikliúton indulunk a tó nyugati csücske felé. Az út néha partközeli szakaszokon vezet, ahol a strandolók már biztos észrevették, hogy verseny van, mert nem ugrálnak be a pályára. Amikor vége az osztott sávos, európai minõségû (nem szeretem ezt a kifejezést) bicikliútnak, akkor a haladási irányunkat mutató nyíl jobbra térít egy szintén jó minõségû aszfalt útra, amin észak felé folytatjuk a hajszát. Némely fán vagy oszlopon [P+] jelzést látok. Átmegyünk a Császár-víz rövid hídján, majd késõbb az M7 fölött. A kies Pákozdot a dalba foglalt ágyúöntõrõl elnevezett utcán át érjük el. Itt már minden irányba és irányból rajtszámmal ellátott biciklik cikáznak, de mi szigorúan a nyilakat követve érünk el egy szép, zöldfüves sportpálya mellé, ahol lerakjuk a bicikliket (13 km), majd az itiner lepecsételtetése után a fõút keresztezésével, a Damjanich utcában kezdünk neki a 6,8 km-es, 180 m szintemelkedésû gyalogtúránknak a Velencei-hegységben. Még reggel, amikor megkaptuk az indulócsomaggal a térképet, megnéztem, hogy a [S-] jelzést kell követni addig, amíg egy keresztezõdésben meglátjuk a [S3]-et, mert az vezet fel az ingókövekhez. A jelzéseket csak annak kell figyelni, akit érdekel a festészet, mert az útvonal széles szalagokkal eltévedhetetlenül ki van jelölve. Fülledt meleg van itt a hegyoldalban. Fokozottan igaz ez az erdõben is, de legalább nem tûz a Nap. Engem különösebben nem zavar a meleg, de a biciklin felforrt az agyvizem ettõl a tetves sisaktól, amit önszántamból fel nem vennék, de a versenykiírásban az áll, hogy nélküle nem engednek útnak. Ezzel szemben a kerékpáron ülõk háromnegyede nem visel sisakot. Ezt jól beszoptam. Na szóval: Az erdõben kirándulósra vesszük a figurát, és örülünk, hogy beleolvadhatunk ebbe a csodálatos természeti környezetbe. Sokan nem így gondolkoznak, gyakran állunk félre a futóknak szabad utat biztosítva. Nagy esõ eshetett errefelé is, mert még ebben a nagy melegben sem tudtak kiszáradni a pocsolyák. Sokáig andalgunk az erdõben, míg meg nem látjuk a [S3] jelzést. Innen már kezdõdik <<AZ>> emelkedõ, ahol megmutatkozik, hogy sokféle edzettségi fokon levõ ember adta a fejét a triatlonra, és hogy egyáltalán nem szabad lebecsülni egy ilyen - a teljesítménytúrázói zsargonban babatávnak becézett - rövid túrát sem. A túra elõtti biciklidepóban volt olyan, aki azzal riogatott, hogy van egy szakasz, ahol négykézláb kell felmenni. Az elsõ ingókõhöz tényleg meredek emelkedõ vezet, de gyökér- és sziklalépcsõfokokon, túrabot nélkül is simán felmegyünk két lábon, egy szuszra. Arra gondolok, hogy mit szólt volna az illetõ egy meredek oldali Gete támadáshoz, és akkor még nem is hoztam fel durva példát, mert hisz' az része az OKT-nak. A nagy kõtõl gyönyörû panoráma nyílik a Velencei-tóra és környékére. Rövid túra ide, babatáv oda, marha messzire eljöttünk a tótól. Hiányolok innen valamit, ami a véleményem szerint csorbítja a rendezvény komolyságát. NINCS IDEFENT ELLENÕRZÕPONT. Teszem azt: Megérkezik valaki a pákozdi biciklidepóba, pecsételtet, aztán beül a <<Piedone kocsmájába>>. Ilyen módon kijöhet a túrája egy, vagy két hosszúlépésbõl. Jó, tudom, hogy mindenki önmagáért, meg hogy öntudat, meg minden, de akkor is böki a csõrömet a dolog. Fényképezkedés után megyünk a következõ kõhöz. Ez olyan, mintha egy nagy kõ-dobókockát raktak volna két másik nagy kõre. Ennek a képe volt a három hete általam is teljesített VELENCE 100 kerékpáros teljesítménytúra emléklapján. Most úgy fényképez le minket Sika, mintha le akarnánk lökni a sziklakockát a talapzatáról. (Tényleg le akartuk, de még csak meg sem ingott.) A következõ ingókõ árnyékában egy biciklis társaság "hûsöl". Ez a kõ a néhány évvel ezelõtti PÁZMÁNDI TOPORGÓ 45 útvonalán volt ellenõrzõpont. (A célban egy zseniális gulyásleves volt a jutalomfalat. Muszáj volt repetáznom.) A helyi összes nagyobb kõ- és a panoráma megtekintése után lefelé vesszük az irányt [Z-]. A zöld környezetbõl sajnos hamar leérünk a lakott területre. Egy posványos, algás medenceszerû slötyi mellett megyünk el. Létezik, hogy ez lenne a Bella-tó? Neve jelentésével ellentétben egyáltalán nem szép, sõt... Rákanyarodunk a kiindulási utcánkra a Damjanichra, és alig várjuk, hogy a depóban frissíthessünk. Pecsételtetés után: Forró nyeregbe magyar! Hogy lenyomjuk a maradék 15 km-t. Túra után jólesik ülni, még ha közben tekerni is kell. Nemsokára átmegyünk az M7 alatt és a katonai emlékmû parkolójába hajtunk. Itt a nyíl egy olyan emelkedõre irányít, amelyen kapcsolni kell a hegymászó fokozatot. Sika már elõre majrézott ettõl az emelkedõtõl, de neki sem kell szégyenszemre feltolni a gépét. Minden emelkedõ egyszer lejtõbe megy át, ez is. Zuhogunk lefelé, kiállok a nyeregbõl, a légellenállás segítségével csökkentem a sebességet és egyben hûtõzködök is. A lejtõ alján azok miatt a jobbról jövõ kispistázók miatt kell lefékezni, akik (nagyszámban) kikerülték az iménti dombot. Továbbra is jó minõségû úton hajthatunk. Kellemes, árnyékos erdei szakasz is van benne. Egy jobbkanyar után elérjük a tó keleti csücskét. A bicikliútról látni az Északi Strand bejáratát. Jó pár éve az ismert fagyicég a strandon állította fel a róla elnevezett Velencei-tó-átúszás versenyközpontját. Az elsõ ilyen alkalomkor jutalomfalatként annyi jégkrémet ehettél, amennyi beléd fért, de a következõ rendezvényeken már csak egyet. Késõbb már az úszást sem rendezték meg. Még késõbb pedig megszûntek vagy nevet változtattak. Charlie megmutatja a népszerû énekes-házaspár vízparti rezidenciáját. Mit mondjak? Kitûnõ ízléssel választottak lakhelyet... Egy elágazásban két nyíl van felfestve: Jobbra narancssárga, ez lemegy a partra, a szabad strandra; balra piros - erre megyünk mi -, ez fent megy a gyér forgalomban. Jólláthatósági mellényes rendezõk segítik a bekapcsolódást. Már egy jó ideje kitett részeken hajtunk, nagyon hiányzik a fejemrõl a simléderes sapka, de ezt a nyamvadt sisakot kell elviselni. Mielõtt megint rátérnénk a bicikliútra, egy rövid szakaszon gyalogosokkal kell megosztani a járdát. Egy kis csoport megy arra gyerekekkel. Lassítok, mert a gyerekek kiszámíthatatlanok. Hatodik érzékem jól mûködött, egy kislány az eddigi menetirányához képest hirtelen kitör jobbra. Fényévnyi távolság van kettõnk között, de az õt felügyelõ asszonyság - nekem is addreszálva a mondandóját - ráordít: "Vigyázz, mert elüt a biciklis!" Ha nem jönnének mögöttem a többiek, akkor megállnék, és megnyugtatnám a kiscsillagot, hogy: "Ne félj! Vigyáz rád a biciklis, nem úgy, mint a (...) nagymamád"... Nyíl egyenes bicikliút következik, aztán egy kocsiút keresztezésével közelebb kerülünk a tóhoz, ami miatt kanyargással színesedik az utunk. Ezt a hídon vagy mólón megközelíthetõ, árnyas, cangásoknak kialakított pihenõszigetet sem láttam még. Nagyon megszépült az utóbbi években a tó környéke. Hiába, ha idegenforgalmat akarnak idecsábítani, akkor elõször bele kell feccölni a témába nem is keveset. Mindig azt hiszem, hogy már a célegyenesben vagyunk, de megint kanyarogni kell. Végre aztán meglátjuk a felfújt, kék diadalívet. Nekünk egy lukkal feljebb kell bemennünk a "mûvészbejárón". Csekkolás, emléklap, megint egy flaska iccetea, ami most fölöttébb jól jön. Rögtön a szabadtéri, hideg vizes zuhany alá tartom a fejemet; gõzfelhõ csap ki a füleimen... A még a strandon tartózkodó úszótársakkal leülünk beszélgetni. Megbeszéljük, hogy az elkövetkezõ hétvégeken ki, hova megy, mert a rendezvények tologatása miatt úszóesemények kerültek fedésbe egymással. Remélem, hogy a jövõ héten megtartják a már háromszor-, vagy talán négyszer elhalasztott balatoni oda-visszát. Szerencsém van, mert Andiék kocsijába befér plusz egy bicikli és én is, és ráadásul el is visznek. Tetszett a mai nap, holnap már lehet kezdeni az elõkészületeket a következõ hasonlóra...

Ottorino



 

ISZKIRI SZÁZADOS 2014.03.22-23.

"... a boszorkányokról - mivel ilyenek nincsenek - ne tétessék említés!" Hirdette ki a maga korában példátlanul felvilágosult Könyves Kálmán király.

A túra elõtti napokban az Iszkirire linkeltem, és a GYIK között egy olyan kérdésre bukkantam, aminek az a lényege, hogy tekinthetõ e az ISZKIRI 100 egy könnyû túrának? Amikor ezt olvastam, akkor a király törvény erejû kinyilatkoztatásának stílusában rádörrentem a monitorra: - Könnyû százas - mivel ilyen nemlétezik - ne is említtessék! Ennek a gondolatnak a realitása késõbb, a túrán be is bizonyosodott, de haladjunk csak sorjában.

Megfázásos, köhögõs állapotom ellenére jelenek meg Zsolt társaságában a túra reggelén valamivel 6 elõtt a szárligeti vasútállomáson. Nem bírtam otthon maradni, mert elõnevezéssel jeleztem, hogy jövök, és akkor rosszul venné ki magát, ha mégse' lennék itt. Másrészt már nagyon készültem az ISZKIRI õsbemutatójára, harmadrészt már rég nem ígértek olyan szép idõt az idõjósok, mint amilyet erre a hétvégére prognosztizáltak, és különben is...

Az elõzõ szombat-vasárnapi túrák (Pásztó 50 és Pilis-Vörös-Vár 40) voltak a felkészülésem záróakkordjai. Az ezeken a túrákon dúló idõjárási szélsõségek (vízszintes esõ, szembeszélvihar) babráltak ki velem, de cefetül. A tervem így már csak annyi, hogy elindulok, és ameddig nem köpöm ki a pejslimet, addig taposok.

Piros vonat érkezik. Egy percen belül kihasasodik a felüljáró a rengeteg ember súlya alatt. Diszkrét tülekedés kezdõdik a nevezéshez felállított kempingasztalok elõtt; visszafogott megjegyzések kerülnek elõ a bajszok és az ajakpihék alól.

1. EP. és egyben rajt, Szárliget vasútállomás. Nekünk szerencsénk van, mert már negyed hétkor el tudunk sajtolni. Darabos Zoliékra nem várunk, mert reménytelenül hátul állnak a sorban. Az állomás mellett kimegyünk a fõútra. Már az elején észnél kell lenni, mert olyanok járnak elõttünk, akik keresztezve a fõutat, rögtön a Gerecsét veszik célba, de nekünk elõbb még itt van a vértesi kör. Tehát nem birkázás egyenesen, hanem: jobb [K3], hosszan az utcán. Kiss Pisti (Nomen est omen.) ér utol, és azért zsörtölõdik, hogy miért nem vártuk meg. Ez kb. olyan, mintha a vágányok mentén haladnánk, és távoli csattogást hallva hátra-, majd az óránkra néznénk, és azt mondanánk: - Igen, ez a 6:20-as Wiener Walzer; bevárjuk, aztán együtt megyünk tovább... De hát aztán mégis együtt megyünk tovább. Majdnem végigmegyünk Szárligeten hosszában, amikor egy ballal kezdõ cikkcakk bevisz az erdõbe. Rögvest emelkedni kezdünk. Most van a fõpróba: Lesz e elég luftom, vagy már az elsõ emelkedõnél köhögésbe fullad a próbálkozásom? Metszõen hideg levegõ vág a légcsövembe, amit kizárólagos orrlégzéssel próbálok elõmelegíteni. Ez a gyakorlat gõzpöfögészeti hanghatással jár, de így nem köhögök. Remélem ez így is marad. Futó pár érkezik szembõl, és (nekünk) jobbra letérnek a szélesebb földútról. Jó, hogy jöttek, mert valszeg mi is elbaltáztuk volna az irányt. Gyorsan hozzáteszem, hogy a sor végén bandukolok!!! A Zuppa-tetõt kezdjük kerülni a vasúthoz közelebb esõ oldalon. Nagyon kevesen kirándulhatnak erre, mert több helyütt zöld, süppedõs szõnyegen lépkedhetünk. A reggeli barátságos fények, és a kék ég egy nagyságrenddel megemelik a hangulatomat. Pisti minden elõzetes bejelentés nélkül csinál egy balraátot, és mászni kezd egy jelzetlen, köves ösvényen a csúcs felé. - Nem kell fölmenni - mondom röviden, hogy ne kelljen változtatni a légzésritmusomon, és mintha mise' történt volna, kerüljük tovább a dombot. Még egy darabig elnézhetünk a napsütötte Szár felé, de aztán hamar megérkezünk (a rajtot is beleszámítva) a

2. EP-ra, a [K3] / [P-] elághoz, ahol egy filctollhoz a legnagyobb rosszindulattal sem hasonlítható fiatalember fogad. Andrew - merthogy Õ az említett pecsételészeti menedzser - megdicsér minket, hogy jó irányból jövünk. Elõször tréfának vélem a megjegyzést, de amikor elmondja, hogy még a nagyérdemû XY is a nem várt irányból érkezett, akkor növök két centit. A [P-]-on jobbra, lefelé intünk búcsút Andrewnak és a Zuppának. Elkönyvelem magamban a jó nyitást. Széles, poros földúton csavarodunk le a hegyrõl, hogy aztán átiszkoljunk az 1-esen, majd Szár vasútmegállótól nem messze átkeljünk a vágányokon. Príma a klíma, de még nem merek egy réteget levetni, mert néha meglendül a szellõ. Hosszú flaszterezés következik. - Az ISZKIRI túrán vannak? - kérdezi egy gyerekkerekezõk által kísért férfi a drótszamara nyergébõl. Mivel barátságosan mosolyog, ezért beismerjük a tényálladékot. Erre elárulja, hogy õk meg a túra rajtjába tartanak. Vidáman konstatáljuk, hogy a hírünk megelõzött minket; a faluban még a kutyák is két lábra állva ugatnak. Végigjárjuk Szár látványosságait; a kályhaezüsttel lefújt korpusz szépen csillog a napfényben. Lassan elfogy a flaszter és az autóforgalom, végre jöhet a nagybetûs természet. Zsoltot is hívja a természet, egy vörössel tovasietve hagy faképnél. Megállapítom, hogy tud Õ sietni, ha van motivációja. Mivel Pisti is köddé vált már, nincs aki hajcsárkodjon. Egy combos emelkedõ derekán megállok, hogy egy réteg felsõ ruházatot súlyba tegyek. A foglalatosság közben Dani köszön rám, és suhan el mellettem. Ez teljesen szokványos kép a túráimon. Kanyar után Zsolt vár. Idáig bírta szuflával a hölgyfutár tempóját. Egy keskeny, dzsindzsás szakaszon vágjuk át magunkat. A felvetést, miszerint a Low Alpinnak volt ez része lehetségesnek tartom, de már olyan rég volt, hogy nem mernék rá mérget venni. Olsenék érnek utol. A [D. Zoli, T. Feri, V. Gyula] trió után érdeklõdök. - Nincsenek messze - mondja Olsen, de Õ siet, mert el akarja érni az utolsó vonatot. (?!?) Mivel a százason indult, ezt matekolás nélkül is enyhe túlzásnak tartom a részérõl, de sok sikert kívánok a tervéhez. Folytatjuk sétánkat a Vértesben. Nem véletlenül mondok sétát, a kellemes út-, terep- és idõjárási viszonyok most ezt sugallják. Mindezek ellenére nem ragadtatjuk magunkat olyan szorgalmi feladatra, mint pl. a Körtvélyes mérõtornyának a felkeresése. Amikor szintidõ van, és nagy a távolság, akkor elõvesszük azt az idevágó jelmondatot, hogy: "A [sípolás]-mat érdekli a panoráma"!... Hosszú, egyenes szakasz végén társaság áll egy fánál, és egy ráerõsített A4-est silabizál.

3. EP. [P-] / [K+] elág. Én is kiolvasom az A4-est. Szint-, és távadatokat látok, de kód egy szál se, ezért a három kiakasztott, különbözõ színû, zsírkrétának látszó filctoll egyikével beírom a helyi idõt (9:15). Mióta szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, a kódnak úgysincs semmi jelentõsége. Még be se fordulunk vinklibe, jobbra, a [K+]-ra, amikor megjelenik a várt trió. Fél órával késõbb tudtak elindulni, mint mi, pedig még láttuk egymást a rajtban. Vagy nagyon belehúztak, vagy mi vagyunk papírkutyábbak a megszokottnál. Nagy valószínûséggel mindkettõ igaz. Együtt folytatjuk madárfüttyel kísért utunkat, különösebb emelkedõrõl nem tudok beszámolni. Zsuzska ér utol; Zolinak kifúrja az oldalát a kíváncsiság, mert a hölgy babonából még fülbe súgva sem hajlandó elárulni, hogy újabban melyik világhírû hegy megmászására készül. A keze megkérésére még mindig nem vagyunk jogosultak, mert az elsõ számú feltétele, hogy jövendõbelije gyorsabban falja a kilométereket teljesítménytúrázás közben, mint Õ. Sajnos szemmel láthatóan nõ a lemaradásunk; úgyhogy még gyúrhatunk rá. - Szia! Találkozunk a Kinizsin - kiabálok utána. Kanyargunk egy kicsit, majd még egy hosszúra nyúlt egyenes és egy semmi kis erdészeti aszfalt után jobbra rátérünk a [K+] és [K-] közös szakaszára. Innen már nagyobb változatosságot mutat a táj. Az ódon temetõt ízléstelen, magasfényû lakkal lekent léckerítéssel kerítették be. Nem jósolok neki hosszú életet. Egy fába faragott Mária portrénál ágazik el a két jelzés, mi természetesen a jobb ágat, a Mária-szakadék felé vezetõ [K-]-t választjuk. A szép idõ rengeteg kirándulót vonzott ki a szabadba. Egy nagy csoport láttán eszembe jut a szakadék melletti keskeny, egyemberes ösvény, de a hektikus helyen már csak a csoporttól lemaradozott néhány kirándulóval kerülgetjük egymást a kölcsönös udvariasság szabályai szerint. A Tatabánya 30 többszörös teljesítõjének, Zsoltnak bemutatom a Mária-szakadékot, mert amikor a túra elõtt az útvonalról beszélgettünk, nem ugrott be neki. - Ja, ez az? Így már rémlik... Az alján levõ, zöld mohával lepett gigantikus kocka még mindig várja az óriásokat, hogy pontokat véssenek az oldalaira, és kezdõdjék a Giga hazárdjáték. A szakadék végén, ahol megint találkozik a [K-] és a [K+], ácsorog egy térképnézegetõ társaság. - Hova lesz a séta? - kérdezem. - Erre kell menni az erdei temetõhöz? - kérdez vissza az egyik hölgy tag, és a [K+] irányába mutat. - Arra kényelmes, erre érdekes válaszolom neki, mire gondolkodás nélkül a kényelmes felé indulnak. Lehet, hogy szidnak majd egy kicsit, mert arra sem éppen sík a terep, sõt... A Csákányospusztai Turistaháznál üres a kutyaház, lehet, hogy cigi szünetre ment a derék csahos. Az altábor után majdnem ráfordulunk a [K4]-re, mintha a TB 30-on lennénk, de aztán a romtemplom dombja alatt jobbra fordulunk, továbbra is a [K-]-t követve. Tanya mellet kiérünk egy erdei bekötõútra, és a tiszafákkal takart, saját tóval rendelkezõ birtok mellett haladunk el. Két nagy bundás kutya próbál ijesztgetni a kerítés mögül. Az 1-eshez érve felnézek a Birka csárdára. Még mindig kint van az ELADÓ tábla. A kutyának sem kell. Zoli elmeséli, hogy amíg nem volt autópálya, mindig tele volt a csárda parkolója, most meg pangás van a köbön. Átmegyünk a földeket átszelõ útra, és nemsokára megérkezünk Szárliget határába. A cukrászda elé érve a fiúknak nosztalgiázni támad kedvük, mert tavaly a Forrástúrán itt volt a rajt-cél. Bemennek, hogy szemügyre vegyék a belsõ architektúrát (is). T. Ferivel tovább megyünk, mert momentán nem érdekel minket az építészet. Felkapaszkodunk a felüljáróra. A túloldalon, az alsó lépcsõfokokon jámboran kosztol egy társaság. - Na, kinek a nyakába zuhanjak? Inkább bemegyek a váróba, hogy FM lebélyegezze a lapomat.

4. EP. Szárlizsé, vasútállomás másodszor (10:30). Rögtön kimegyek az állomás elé, mert láttam, hogy egy rekeszben van még a nagy alakú mandarinból, amibõl nem vételeztem az indulás körüli kavarodásban. Ezért most kettõt is meghámozok. Mást nem is kívánok, csak még felhajtok egy doboz energiakólát. A köhögésem úgy áll, hogy ha nem röhögök, akkor nem köhögök. Ezért úgy döntök, hogy tovább döcögök, és legfeljebb csak kacagok. Már jönnek is a fiúk a hídon. Megvárom õket, mert (minõ fájdalom) Zsoltnak búcsút kell intenünk, mivel halaszthatatlan teendõi miatt le kell pattannia, de elõbb lemosom a mandarin ragacsát a kezeimrõl a mosdóban. Megint elrajtolunk, mint reggel, csak most nem fordulunk jobbra a fõutcán, hanem egyenesen, felfelé a [K-]-on Iszinikelünk egy jó darabon. Az egyik háznál - mintegy seregszemlét tartva - szelíd cirmos gubbaszt az út mellett. Az erdõben már jönnek szembe az itineres fazonok, fazonák és fazoninók. Ha nincs rakétaruhájuk, akkor ezek csak a 10-es távról jöhetnek a most kicsit sem cuppogós Zuppáról. Most még egyáltalán nem tûnik fel, hogy egy vidámparknak is a becsületére váló hullámvasúton utazunk, de erre majd a végjátéknál még visszatérek. A hosszú bekötõutat hamar letudjuk, átmegyünk az M1 alatt, és Nagyegyháza határában egy alig érzékelhetõ dombot mászunk. Apró patanyomok látszanak a kötött sárban, birkákat szoktak erre terelni. Az úttól sövénnyel elválasztott kis tó mellett megyünk el. Remélem nem hallucinálok, amikor unkák halk hangját hallom a víz felõl. Korainak tûnik még a békák násza, de hát a természet két-három hetet siet a szokásoshoz képest. Egy székesfehérvári sporttárs tart velünk, aki váratlanul leveszi az egyik cipõjét és fél lábon ugrálva zoknit cserél. Ez is korainak tûnik így huszonvalahány kilométer tájékán, de hát Õ tudja. Napsütötte mezõ szélérõl egy vadetetõnél jobbra kanyarít a jelzés, és kissé emberesebb emelkedõvel számolhatunk egy mélyútban. Óvatosan kell átlényegülni egy szétszaggatott drótkerítésen, nehogy véletlenül fennakadás legyen. Egy enyhén jobbra ívelõ szekérúton szünetel az emelkedõ, majd egy irtás utáni keresztezõdésbõl kezdjük támadni a Somlyót. Türelmetlenül várom a fenyõfák sorozatát, mert ezek vezetnek el a tisztáshoz, ahol a kalyiba áll. Ezerrel bográcsozik egy társaság, füst lepi az egész környéket.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékezõ bélyegzõt használjuk filctollnak, meglepetésre még látszik is a lenyomata az ellenõrzõlapon. Húzzunk egyet flaskáinkból, aztán húzzunk innen tovább, mielõtt megfulladnánk a füstben! A [K-] / [P-] jelzéspáron még néhány lépést felfelé megyünk, de aztán elkezdünk lefelé trappolni. A vértesi részben említett okok miatt az itteni kilátópontot is mellõzzük. A lenti keresztezõdésben, ahol leválik a [P-] áll egy gyönyörû, vastag fa. Nem tudom, hogy milyen faj, de ez nem is szükséges ahhoz, hogy megtiszteljem. A percnyi pauza elég ahhoz, hogy a túratársaim elszeleljenek, így egyedül baktathatok a Tornyópuszta felé vezetõ flaszteren illetve a padkáján. Csak ritkán elõz meg egy futó, vagy jön szembe egy kóbor kékezõ. A baromfitelep most sem jelzi elõ magát a fénykorabeli tyúk5zarszagával. Hosszúnak tûnik az út az elágazásban felállított keresztig.

6. EP. Tornyópuszta (13:45). Hotdogman - ahogy Sándor nevezi a gyorsetetészeti menedzsert - állította fel itt a mobil standját. Egy hölgy rafinálja, locsolássza a virsliket mindenféle öntettel, szórattal, emberünk csak figyeli a serénykedést. Lehuppanunk egy kicsit a zsákmányunkkal a kereszt elõtti pihenõben. Zoli még nagyon jó erõben van, már a holnapi Bia 25 jár a fejében. Árpiékkal akar tartani az említett túrán, és a teljesítésért járó, valóban igényes kivitelû jelvény is kell neki. Kérdezi, hogy én is megyek e a Biára. Én már most tudom, hogy a kis malájbarna legjobb barátomnak sem lesz kedve holnap botorkálni plusz 25 kilométert, amikor még az is necces, hogy ide eljöttem. T. Feri felugrik, elõre siet, de már mi is cihelõdünk. Hosszú még a nap, no meg az éjszaka, a többirõl már nem is szólva. Köszönjük az ellátást és továbbcsattogunk. Áron elõre siet, és fényképet készít a maradvány csapatról. Rögvest címet adok a fotónak, nemes egyszerûséggel: "Jönnek az Ászok" (Di észiz ár káming) A bal fenti vadászház után párszáz méterrel balra lekanyarodunk az aszfaltról, hogy egy rövid erdei lejtõvel átvágjunk (hivatalosan) a tarjáni mûútra. Egy beláthatatlan, erõs jobb kanyart kell még túlélnünk, és jobbra betérhetünk az erdõbe. Nemsokára egy, az M1 melletti mezõre érünk, ahol a forgalom színes kavalkádjával szórakoztathatnánk magunkat, ha nem a lábunk elé kéne figyelnünk. Székesfehérvári útitársunk már fájlalja a lábát, de azért még tolja a talicskát. Több cikkcakkal, de végre megérkezünk Koldusszállásra. A vadászlak elõtt korrekt módon rövid csõ van egy kerti csapra húzva, vizet vételezhet aki akar. Villába ágazik az út, most kell leakadnunk az Iszinikrõl, hogy a 2008-óta érvényes Kinizsi 100 végjátékába kezdjünk. Tehát a balos [S-]-ra váltunk. Egy darabon jön velünk a [K4], de mi ezzel mit se' törõdünk. Alattomos módon, egyre jobban kezd emelkedni alattunk az út, és a hajtûkanyar még sehol. Aztán nagy sokára elérjük a könyököt, ahonnan a [SO] jelzés indul a muris nevû Bundschuh-kút felé. (Ahány felirat, annyiféle írásmód.) Mi viszont egy éles balkanyarral majdnem teljesen visszafordulunk, és egy nagyot erõlködünk a Kisréti vadászház szelleme elõtt álló faragott pad irányába. Egyikünk rezesbandát megszégyenítõ dinamikával érzékelteti heroikus küzdelmét a gravitációval. (Nem én voltam!) A padnál Zoli fellélegzik azzal, hogy végre fent vagyunk már. Kicsit korai az öröm, de tény, hogy egy rövid pihentetõ szakasz következik, ám utána megint emelkedünk néhány emeletet egy szekérúton. Be is lassulok kissé; a többiek eltûnnek egy kanyarban. Idõtartalékot gyûjtenek, mert útközben konferenciát szerveztek tatai barátainkkal a baji Jóbarát kongresszusi központba. Én még elmegyek addig az elágazásig, ahol a [S-] több, mint egy kilométer erejéig letér a szekérútról. Itt leülök a jelzést hordozó kõre. Lábaim takarják a jelet, ezért egy elhaladó túratársat útba kell igazítanom: - Balra, le!... Nagyon szomjas vagyok, elõveszem a kék italomat, és két-három slukkra benyelem. Az lehet, hogy jól hidratál, de az biztos, hogy a szomjamat nem igazán oltja. Van még egy energiaitalom, de azt vésztartalékolom. Bezárom a hátizsákot, és ahogy feltápászkodok a kõrõl, a zsebembõl kiálló golyóstoll felhasítja az alkaromat. Bravo! Most már csak az hiányzik, hogy ez a nagy dög németjuhász, amit erre vezet egy kiránduló pár, megérezze a vérszagot és jól belémharapjon. Ez a gondolat ösztönzõleg hat, és gyorstempóban én is eltûnök a balfenéken, miközben a sebemet nyalogatom. Rohadtul sós és poros, vályogot köpök tõle. A lejtõs út elvisz egy rét mellet, majd tovább lejt az erdõben. Nem lehet egészen lemenni a derékszögû jobbosig, mert a keresztezõdésben állt vastag, kiszáradt fa pont az útra dõlt, vagy döntötték. Komoly elkerülõ út alakult ki miatta. Egy társaság itt restaurálja magát a kanyarban. A hosszú egyenesen a vártnál hamarabb sikerül visszatolnom magam a szekérútra. Így, nappal sokkal vidámabb ez a környék, de ezt már ismerem a Gerecse 50-rõl, és 2008-ban világosban bejártuk a K100 akkor új éjszakai szakaszát. Elvétve már jönnek futók szembõl. A traktornyomos, pocsolyakerülgetés után jön a full kiálló köves rész, amit a Kinizsin agyhalálnak neveztünk el dnvZolival. Most még nem olyan halálos, de mi lesz visszafelé? Az emelkedõ egy elnyújtott kanyarral lejtõbe csap át, egy kis könnyebbséget ígérve. Kb. azon a ponton, ahol régen a Baji vadászházhoz kellett felmenni a K100-on, találkozok szembe Danival. Õ már túl van kétszer Bajon, egyszer Tatán, de így is sokat kell még taposnia. Bele sem gondolok, hogy nekem mennyit kell még. Inkább azt a pozitívumot veszem magam elé, hogy mindjárt ott vagyok a következõ ponton.

7. EP. Pusztatemplom (16:44). Lányos zavaromban a fán lévõ A4-est olvasgatom, mert az ellenõrzõlapi ceruza szimbólum miatt elkerülte a figyelmemet, hogy ez egy emberes- pontosabban asszonyos pont. Amikor rájövök köszönök a hölgynek, és lapomra meg is kapom az oda illõ lenyomatot. Úgy döntök, hogy vészhelyzet van, és leülök a pihenõbe, hogy megigyam az ucsó energiaitalomat. Abban reménykedek, hogy Bajon, vagy Tatán csak lesz nyitva egy szatócs bót, ahol vehetek egy akó kólát. Tovább indulok az egyre lejtõsebb úton. Jönnek a Kálvária stációi, és jönnek a városban végzett fürgébb sporttársak is. A szakadék melletti ösvényen többek között Bandrással, majd Moiwával kerüljük ki egymást. A stációk végeztével, a Kinizsin el szokott fogni egy jó érzés; annak tudata, hogy kollekcióm nemsokára egy újabb ovális jelvénnyel lesz gazdagabb. Most azonban az az érzés fog el, hogy mocskosul szomjas vagyok, és térdig le kell még járnom a lábomat a flaszteren. A Baj központja felé vezetõ keskeny aszfaltút után aztán elkezdenek özönleni szembe az ismerõsök. Nem sorolom õket, nehogy kihagyjak valakit. Bajon nyitott boltot ugyan nem találok, de életemben elõször, éppen zárás elõtt bemegyek egy echte ungarische Nemzeti Dohányboltba. Nem a bevételt követelem túrabotomat az eladó hölgy melle alá (a köldökének) szegezve, hanem a különféle mérgek között kutakodok, mígnem rátalálok a nekem valóra. "Igazi" kólából csak lájtos van, ezért inkább egy 2,5 literes, gazdagon cukrozott nagyágyút választok. Még a bolt elõtt megtöltöm belõle a két kiürült félliteres flakonomat, aztán rácuppanok a nagyágyú csövére, és horpadásig szívom belõle a szénsavas, koffeines szív- és érrendszeri gyógyszert. Na, most már sokkal jobban érzem magam. A másik oldalon levõ Jóbarátból éppen most jön ki T. Feri, de olyan gyorsan szedi a lábát, hogy nem is próbálom utolérni. A vasúti átkelõig türelmesen elbattyogok, de onnan még iszonytatóan messze van az a nyomi Ady Endre utca. Két kedves leányzó jön szembe. Csoffadtságom láttán köszönésképpen azzal bíztatnak, hogy nincs már sok hátra. (Kösz!) Valszeg azt gondolják, hogy a 35-ön vagy max. a 45-ön vagyok. Olyan kedvesek, hogy nem akarok döbbenetet látni a szemükben, ezért nem mondom meg nekik, hogy több, mint 40 kilométert tévedtek a hátralevõ távval kapcsolatban... Szembetalálkozok Kiss Pistivel, akit lebökök, hogy miért csak most jön szembe. Talán bizony túl sokat havajozott Tatán? Pistit 100 méteren belül Átol Csaba üldözi. Az Ady Endre utcában, a zebránál ácsorgó fiatalok csoportja azt röhögi, hogy mindenki a mozit keresi. Persze, mert nem tudják, hogy most van a Bíbor Tyúxem díjkiosztó gála, legalábbis azoknak, akik Tatán fejezik be, vagy hagyják abba az Iszkirit. Egy fiatal lány nem várt hozzáértésrõl tesz tanúbizonyságot. Azt kérdezi tõlem, hogy milyen teljesítménytúra (!) zajlik? Hoppá! Általában "versenyt" szoktak kérdezni. Azt válaszolom hogy ISZKIRI 100, a többi távot nem is említem. Szembe jön Elemér, akitõl a biztonság kedvéért megkérdezem, hogy jó irányba megyek e a felé a (...) (...) mozi felé. Megnyugtat, hogy mindjárt ott leszek.

8. EP. Tata, Est mozi (18:21). Agyilag már káposztalé közeli állapotban vagyok, mert alig fogom fel, hogy most csak idõt írnak az ellenõrzõlapra, és a tókör után vissza kell jönni pecsételtetni. Nem akarok sokat kukoricázni, de azért a pultszervizelészeti menedzserkisasszonytól kikérem az ellátmány popkornomat, kifelé menet pedig a pontõr kínál meg egy jóképû, nagy sóspereccel. A filmszínházban begyûjtött takarmánnyal kiülök a bejárat elõtti padra falatozni. Gyakran öblítek kólával. Mellém ül egy srác és csak annyit kérdez: - Vége? - Még nem - válaszolom -, gyalog megyek vissza is, mert úgy olcsóbb. - A vasútállomásra? - kérdezi elbizonytalanodva. - Igen, a szárligetire - válaszolom. Többet nem kérdez. Erõt veszek magamon, és nekifogok a tókörnek. Boa és brr, meg minden! A szembejövõ két Mezei éppen most végzett a tóval; mint mindig, most is van néhány jó (khmm!) szavunk egymáshoz. Kiérek a tó partjára. Nahát! Még ez a mûpocsolya is tudja úgy csapdosni, a medence szélét, mint a haragos Balaton. Olyan szél fú, hogy a derekamra kötött dzsekimet kénytelen vagyok felölteni, és még a cipp is jobb felhúzva. Mit is ír a hogyishívják? Az óra járásával ellenkezõleg kell megkerülni ezt a - hmm - tavat. Ránézek az órámra. 18:31. Aú! Digitális órát csatoltam fel otthon analóg helyett. Most mit csináljak? Megvan. Elõhúzom a telefonomat. 18:32. Ez nyert. Akkor tehát a fizikai pozitív irányban fogok tókerülni. Majdnem a csücskénél kezdek, ezért hamar átérek a túloldalára. A sétány gyér lámpafényénél még mindig sokan sétafikálnak a parkban. Surd elõz. Éppen most fejezett be egy telefonos helyzetjelentést. Ebbõl tudom, hogy kb. 40 km vár még ránk. Ez egy kicsivel több információ, mint amirõl tudni szeretnék. Surd vakrepülésben hasít bele az éjszakába, de elõreszólok neki, hogy gyújtson világot, mert öngyilkosjelölt békák sora üldögél az út közepén, mint megannyi világosabb- és sötétbarna kutyagumi. Tájékozatlanságot árulok el, de nem igazán tudom, hogy melyik a lovarda, amivel egy magasságban lesz a pont, ezért kinézzük a szemünket, nehogy elmenjünk mellette. Egy lovas szobor elõtt már minden esetre elmentünk, és semmi. Megörülök, amikor késõbb megpillantjuk a piros-fehér bóját.

9. EP. Öreg-tó I. (18:55). Szerencsénkre nem lopták el. A zöld krétával beírom az idõt, hogy ne csak firkálmány legyen a lapon. A következõ pontot még véletlenül sem lehet elbökni, mert az Által-ér hídján mindenképp által kell majd mennünk. Ott csak a kréta elcsenésének veszélye forog fenn. Addig azonban még rettentõ hosszú és unalmas utat kell bejárnunk a tó körül. Surd jó bulinak tartja a tókört. Ennek igazán örülök, és akkor én is megpróbálok pozitívan hozzáállni a dologhoz, de most már egy ideje eltûnt a tó, és a kihalt sétányon zakatolunk, csak néha jön szembe egy kivilágítatlan bicikli. (Csóri békák.) Fel vagyok háborodva, mert a leírásban az áll, hogy a tó körül nincs emelkedõ. Tessék csak kijönni ide egy pótbejárásra! Sorompókat kerülünk, majd egy hídhoz érünk, ami még nem az igazi. Az igazinál tábla tájékoztat arról, hogy az Által-ér felett "ível" át a híd, és egy piros-fehér lampion is ki van téve.

10. EP. Öreg-tó II. (19:27) Az itt lógó kék krétával megint írok egy idõt. Hohó! Túl gyorsan múlik. Nemsokára megint látszik a tó, de az is látszik, hogy milyen messze vannak a tókör végét jelentõ városi fények. Nagyon jó, hogy errefelé füves a tópart, ezt talpkímélésre ki is használom. Csoportot érünk utol, késõbb minket is utolérnek néhányan, úgyhogy többedmagammal fejezem be a Wasser Walzert. - Te vagy az Ottó? - kérdezi egy szembejövõ fejlámpa Varnyú Gyuri hangján. (Én már közben eloltottam az enyémet.) Kérdésére elmondom, hogy órajárással ellenkezõleg..., meg, hogy két jól jelzett pont. És pont. Remélem nem digitális órája van... Visszamegyek a moziba! (Ehelyütt okvetetlenkedek és értetlenkedek, hogy miért kell két ellenõrzõpont a tó körül, és a 100-asoknak miért kell kétszer moziba menniük? A "Csak!" választ is elfogadom.)

11. EP. Est mozi másodszor.

Ezt nem hiszem el! Az ajtón kilóg a sor, és a többségnek emléklapot ír az egy szál pontõr. Várakozás közben mint egy ló a bokszában, úgy emelgetem a hátsó lábaimat. Nagyra értékelem, hogy egy túratárs látván a 100-as papíromat elõre enged. Innen is kösz. Az ajtóban V. Gyulával találkozok. Õ is a 100-ra jött volna, de halaszthatatlan ügy miatt "csak" a 65-öt csinálta, ezért most gratulálok neki. Az utcán még F. Ildikóéknak gratulálhatok, de aztán ISZKIRI tovább; fertelmesen hosszú flaszter vár még rám. Visszatalálok a Baji útra, és irány: arccal a vasút felé. Nem számítottam rá, hogy még ilyen sokan mennek moziba, alig gyõzök hellózni. A vasútállomásnál félrenavigálok, ezért az állomás lépcsõjén kell lemennem a vonatra várakozó, heverészõ túrázók között. Néznek, hogy miért megyek vissza az átkelõhöz. A Jóbarát vendéglõbõl (ez a fõhadiszállás) Zoli jön ki elém, akinek V. Gyula adta le a drótot, hogy érkezésem hamarosan várható. Bemegyek Zolival egy kis idõre az illendõség kedvéért, de sört nem iszok, inkább pofátlanul a nagyágyú maradékát fogyasztom el az asztalnál. Úgy is vannak itt olyanok, akik már mosolygósra itták magukat. Zoli kérdezi, hogy hol van a székesfehérvári túratársunk? Hû, tényleg! Szégyen, de már totálisan megfelejtkeztem róla, és fogalmam sincs, hogy hol veszthettük el. Szuggerálom Zolit, hogy kortyolja már a sörét, ami nem akar magától elpárologni. Surd csinálta jól, aki betért egy pikolóra, legurította, és már itt sincs. Végül mi is nekilátunk a maradék nyúlós távnak. A templom mellett Zoli vizet (!) vételez, nekem elégnek kell lennie a betárazott egy liter kólának. Végigmegyünk a szõlõk felé vezetõ keskeny úton. Csodálkozunk, hogy még mindig akadnak olyanok, akik szembe jönnek. Akik pedig szembe jönnek, azok ugyanígy csodálkoznak. Ebben jól egyetértünk. A meredeken emelkedõ utca vége felé, az egyik telken világosság van; az elõttünk haladó pár férfi tagja azt hiszi, hogy az már a pont. Helyismerete zérus, mert még elõttünk van a szakadék is, ami nem rövid, de hosszú. Elhaladunk a világos ablakú ház mellett, és hol van még a szõlõskertek felsõ széle? Tolózkodásunk eredményeképpen lassan azt is elérjük. Vízszintben elmegyünk az örökmécseses kegyhely elõtt, és belekezdünk a szakadék peremén húzódó keskeny, sziklás ösvénybe. Kettõvel többször jöttem már itt le, mint a Kinizsi teljesítéseim száma (1 maszek bejárás volt), de fölfelé - az Iszkiri jóvoltából - most megyek erre elõször. A stációkra szokás szerint ki van írva, hogy hányadik, mit ábrázol, és hogy melyik család finanszírozta az állíttatását. Az egyik olyan helyen áll, amit az útról nem lehet kiolvasni, mert egészen lent van az árokban. Hogyha egyszer sok pénzem lesz, akkor hasonlóan szerény helyre állíttatok én is egy stációt - monnyuk VIII/B sorszámmal -, ezzel a felirattal: "Ottorino lúdtalpa másodszor gágintja el magát az Iszkiri 100 pusztatemplom felé emelkedõ útján. Feszülõ vízhólyagjai felsírnak"... Felváltva húzzuk egymást a sziklákat kerülgetve, de amikor elfogy a szakadék, akkor már inkább Zoli a húzóegyéniség.

12. EP. Pusztatemplom másodszor.

Különösebb gond nélkül megérkezünk a pontra; az ott pihengetõ emberek rámutatnak az asztalon álló bélyegzõre, és azt mondják: önkiszolgáló. A padon ülve csattintok a bélyegzõvel, aztán már csak néhány korty erejéig pihenünk, és megyünk is tovább. Aki a felfelé vezetõ utcában azt hitte, hogy a pont fényeit látja, most megkérdezi, hogy hol lesz legközelebb víz. (Jesszusom! Most jöttünk fel Bajról!!!) - Ha még nem szerelték le a kerti csapot, akkor Koldusszálláson - mondom neki. Egy rövid szakaszon még talpkímélõ az erdei út, de azután már kezdõdik a kiálló köves szekérút, ami visszafelé már nem is olyan vicces, ráadásul sokáig felfelé kell menni rajta. Amikor aztán az ide-oda cikázó traktornyomos rész után letérünk az Arany-lyuk felé menõ, hosszú, egyenes, lejtõs útra, akkor enyhe kocogással próbálok változtatni a tagjaim egyoldalú igénybevételén. A vastag, kidõlt fa elõtt megkezdjük a visszakapaszkodást a szekérútra. Elhatározom, hogy a volt Kisréti vadászház elõtt felállított padnál kérek Zolitól egy perc pihenõt, hogy igyak egyet, és agyilag is összeszedjem magam. Alighogy ezt elgondolom Zoli megszólal, hogy pihenni kéne az illetõ padnál. Mosolygok magamban, de nem árulom el neki, hogy én is ugyanerre vágyok. Ez a szép faragott pad a felállítása óta eltelt pár év alatt elvesztette a lakkrétegét és most elég ramatyul néz ki, de azért jól lehet rajta pihenni. Egy harmadik túrázóval osztjuk meg. Zoli azzal a történettel szórakoztatja, hogy decemberben egy igazi kiránduláson Zsolttal milyen vidáman sütögették itt a szalonnát... A hûvös levegõ nem hagy sokáig ejtõzni, tovább indulunk a nemszeretem könyök felé. Az elsõ kanyar után pihenõ csoportot veszünk észre. Balra fekszik egy nõ, jobbra fekszik egy, és az út szélén áll egy figura. Az álló alak fejlámpája mögül Olsen köszönt. - Pihengettek? - kérdezem lendületbõl, ahogy elhaladunk mellettük. Az egyik heverõ nõ, aki a hangjából ítélve Zsuzska, reagál csak, a másik hallgat, mint a csuka. Olsen gratulál, hogy utolértük, de azt mondom neki, hogy szívja vissza, mert babonás vagyok. (Késõbb megtudtuk, hogy az itt heverõ alkalmi túratársnõjükre vártak, amíg egy kicsit összeszedi magát. Az történhetett, hogy a leányzó az elején elfutotta magát, erre rájött egy kis napszúrás, aztán gyomorilag is rosszul lett. Szerencsére húzódása, repedése nem volt, úgyhogy össze tudta kaparni magát annyira, hogy Olsenék elkísérhessék addig a pontig, ahova az autós mentést kérte.) Rongyolunk tovább. Elmondhatom, hogy ez az út lefelé is marha hosszú. Végre leérünk Koldusszállásra [K-]. A vadászháznál már nagy kortyokban issza a vizet túratársnõjével az a spori, aki a körtemplomnál érdeklõdött, hogy mikor lesz legközelebb vízvételi lehetõség. A pihenõbútorzatnál felvágunk balra, hogy az erdõben kolbászoljunk nem kicsit. Egy idõ múlva lejutunk egy helyre, ahol hosszan farakások sorakoznak egymás után. Erre valahogy nem emlékszem. Úgy tûnik sikerült eltévedni. Szívás! Vége a jól belefásult tempónak, már éppen kezdtem megszokni a fájdalmakat. Egy kiszáradt szántóföld buckáin bukdácsolunk fölfelé abba az irányba, amerrõl egy fejlámpa fénykévéjét láttuk rövid ideig. Most már biztos, hogy bemozdult a talpbõröm, ebbõl tuti vízhólyag lesz. Sok totyogás és anyázás után visszatalálunk a [K-] jelzésre. Nagy eltévedéstõl persze nem tartottam, mert végig közelrõl hallottuk az M1 motorzaját, csak bosszantó, hogy a kellõ sûrûséggel jelzett útról is letévedtünk. De hát mindannyian tudjuk, hogy éjszaka mennyire másképp fest minden, pláne ellenkezõ irányból. Felkapaszkodunk a Tarjáni mûútra és Árgus szemekkel vizslatjuk a jobb oldalát, nehogy elbökjük a kiágazó turistautat is. Egy sorompónál meg is találjuk a keresett letérési pontot. Íves jobb kanyar után, az emelkedõ tetején bámul ránk a pufók Hold fénylõ pofával, de hiába mászunk lélekszakadva, mielõtt odaérnénk felröppen, nem várja meg, hogy belegyalogoljunk a képébe. A Tornyópuszta felé vezetõ aszfalton Zoli már alig várja, hogy találkozzék Egonnal és Évával az etetõponton. A túra elõtt válaszoltam a fészbukon feltett kérdésre, miszerint gépleves, avagy virsli legyen e az illetõ ponton, ezért annak a véleményemnek adok hangot, hogy ezt a választékot sehogy sem lehet összekapcsolni Egonékkal, tehát szerintem nem is õk lesznek ott. Ezzel a gondolatmenettel sikerül Zolit lelombozni, de éppen ezért dupla az öröm, amikor meglátjuk az ismerõs autót az út szélén, és az út fölötti kereszttõl meghalljuk az üdvözlést.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Egy cseppet sem lepõdök meg azon, hogy a géplevesen és virslin messze túlmutató étkek vannak itt felsorakoztatva. Kicsit irigy is vagyok azokra, akiknek van étvágya lakmározni. Én csak egy pohár levest kérek, aztán még egyet, és orcátlanul még egyet. Ez fenséges. Egy napon nem említhetõ a forró sós lében úszkáló sárgarépa karikával, pedig nehéz túra vége felé az is jól szokott esni. Évától még a dorgálás is jólesik; közli, hogy betegen mégse' kellett volna ide tolni a képemet éjszakának évadján, kockáztatva egy komolyabb lerobbanást. Ránézek Zolira, akinek bezzeg van étvágya; már a második pár virsli második szálja áll ki az arcából. Rövid ujjú pólós látványára összerezzenek, aztán a feje búbjáig melegen felöltözött Éva láttán kezdek folyamatosan reszketni. Bekapok egyet az Ervin készítette kis linzercsillagból, felkapok egy almát, és jelzem Zolinak, hogy csak falatozzék tovább nyugodtan, de nekem mennem kell, mert mindjárt lefagy a rendszer. Köszönök mindent mindenkinek, és elindulok egyenesen a rossz irányba, Tornyópuszta házai felé. Egonnak még erre is kiterjed a figyelme, mert utánam kiabál. Hát, itt kajából és kedvességbõl annyit kaptam, hogy most már parázsokon is végigjárom ezt a kvázi tizennégy kilométert. Zoli hamarabb utolér, mint sejtettem. Persze, most még az újrabejáratós stílusban tipegek. Lehet, hogy a pihenés és a restaurálás miatt, de a hosszú aszfalt út nem is tûnik annyira hosszadalmasnak. Minden esetre furcsa, épp az ellenkezõjére számítottam. Egy balra nyúlfarknyi kunkor még aszfaltból, aztán jobbra a tiszteletreméltó öreg fa elõtt megindulunk felfelé a Somlyóra [K-] / [P-]. Lihegtetõ, de más inakat, izmokat vesz igénybe az emelkedõ, és ez felfrissít. A Somlyó tetõt [K3], akárcsak idefelé, most is kihagyjuk.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A bejáratnál lógó kékezõ bélyegzõhöz lépünk. Odabent sötét van, de a késõ éjszakai (majdnem hajnali) óra ellenére beszélgetés hangjai szûrõdnek ki. Megnyugodhatunk, hogy fejlámpáink fénye nem ébresztett fel senkit. A fenyõfás sétányon még nincs semmi gáz, de amikor leérünk az íves szekérútra, akkor már nagyon megviselik a talpaimat a kiálló kövek, amelyek idefelé nem is álltak ki ennyire. Ez a soha végetérni nem akaró szekérút. Amikor egy túra valami miatt már nagyon kellemetlenkedik, akkor mindig arra gondolok, hogy csak lépegetni kell szakadatlanul, és egyszer csak már a megszépítõ múlt idõben gondolhatok rá. Ez a módszer most nem válik be, úgy érzem ennek sose' lesz vége. Már az sem segít, amikor végre letérünk a szekérútról. Most a végetérni nem akaró lejtõ kínoz, meg az egyik keréknyomból a másikba való ugrálás. A sûrû szitkozódásra Zoli megkérdezi, hogy mim fáj. - Most már a hajam is fáj - válaszolom és vonyítani kezdem az eddig csak bennem verklizõ nótát: "Nevör ending sztóó-rííí, áá-á, áá-á, áá-áú-áú-ááá." A kisegyházi vagy nagyegyházi vagy senkiházi tóról most nem a békák kórusa felel, hanem kacsák hápognak vissza röhögõ hangon. Remélem kizabálták az összes békát a tóból, és jól elcsapják a hasukat. Zoli sem annyira fitt már. Tagadja, hogy fáradt lenne, de a ma reggeli Bia 25 iránti lelkesedése már a nulla felé konvergál. Gonoszul kuncogok magamban a lelohadt tettvágyán, és ráteszek egy lapáttal: - Menj csak nyugodtan a Biára, majd Árpiék felráznak, ha bealudnál a friss levegõtõl a sóskúti kocsma teraszán. Hiába minden, már Zoli is csak egy kád melegvízrõl és vetett ágyról ábrándozik... Egy sarki tanyánál kutyák acsarognak. Amíg rossz irányban keresgéljük a jelzést, addig egy nagyobb csoport elmegy a jó irányba. Olyan is ritkán van nálam, hogy vágyok az aszfaltútra. Most ilyenem van, mert az legalább egyenletesen nyomja a talpaimat. A hosszú, birkanyomos lejtõ után ezt meg is kapom. Az egyre távolodó Zoli lámpafényét nézem a bekötõúton, hogy mikor tûnik már el balra az erdõben. Nevör ending túúraaa aa-a aa-a a-a-a-a-a-a. Valahára eltûnik, és nem sokára én is utána. Most már csak át kell mászni ezen a dombon. Egy nagy túrósbatyut! Felmászni, lerobogni, kerítés mellett mászni, kerítés nélkül hullámozni. Szevasz Olsen! Megint föl és megint le. Ennyi hullámvasút itt nem is volt, ezt most hordták ide, direkt az én bosszantásomra. Egy bal kanyarban Zoli vár. Lámpáinkat eloltjuk és megindulunk a falu felé. A telkekhez érve ugyanaz a cirmos fogad, mint aki tegnap figyelte az útnak indulókat. Zolinak sikerül becserkésznie. (A macskák 90%-a hagyja neki, hogy megsimogassa õket.) Az állomás felé közeledünk. Az éppen kijövõ srácok fényképeznek. Erõfitogtatásból Zolival kézen fogva, indiánszökdeléssel tesszük meg az utolsó métereket, mint a konkrét csávók, akiknek meg se kottyant ez a kis levegõzés.

15. EP. Cél, Szárliget harmadszor, de remélem nem utoljára (5:15) A váróteremben elõször zsonglõrmutatvánnyal próbálom elkápráztatni Edinát, de miután a labdák hamar földre hullanak a fõrendezõúrhoz lépek, kicsekkolás céljából. Õ gratulál nekem, válaszképpen én is gratulálok neki. Nem akármilyen kezdés volt a részérõl a teljesítménytúrázás másik oldalán. Ugye?...

Ottorino

ISZINIK 100 [2013.11.23-24] Táv: 99 km; Szint: 3027 m; Szintidõ:25 ó.



Tegnap az Internet és az ötféle rádióállomás tízféle idõjárást jelzett elõre a hétvégére. Mindegyik esõt prognosztizált, "csak" a területben és a kezdés idejében nem egyeztek. Kiválasztottam a nekem legjobban tetszõt, amely szerint nyugat-délnyugat felõl jön fel a csapadékzóna, és szombat éjszaka-, vasárnap hajnalban ér el minket.

Az ébresztõ lenyomása után, az ágy szélén akklimatizálódva még mindig van esély arra, hogy eldõljek, mint egy krumpliszsák, és a fejemre húzzam a takarót. A 2008-as, elsõ (és nekem idáig az utolsó) hivatalos ISZINIKre gondolok, amikor hóviharban üvöltött a szél a fülünkbe, majd a lefagyott talajon estünk, keltünk, spárgáztunk. Ha most a legkedvezõtlenebb verzió jön be, akkor pedig féltávtól ázhatunk, mint a rongy, és dagaszthatjuk a sarat nem napestig, hanem még azon is túl. Másfelõl, ha nem megyek el, és tûrhetõ lesz az idõ, akkor sokáig bánni fogom, hogy kihagytam egy jó hosszú levegõzést kiváló társaságban. Teljesen leegyszerûsítené a helyzetet, ha már most esne az esõ. Végül azzal serkentem magam felkelésre, hogy legrosszabb esetben kicsekkolok Mogyinál, bár onnan eléggé fárasztó és macerás hazabumlizni közösségi közlekedve.

A túrahangulat már Kelenföldön, a vonatra várakozva elkap. Annyi túrabubus van a peronon, hogy egy pillanatra elszégyellem magam azért, hogy haboztam elindulni. Moiwa optimizmussal tölt el. Azt mondja, hogy csak holnap hajnali 4-kor kezd majd esni az esõ. Én már éjféllel is kiegyeznék. Befut a piros csõvonat; egyik ablakában Gyõri Péter és Olsen cifferblattját látom; a hozzájuk legközelebbi ajtóhoz futok; még sikerül egy helyet megcsípnem mellettük. A kis asztalkán ISZINIK 100-as füzetet látok, felsõ harmadában a túra kabalaállata, a millió évekkel ezelõtt kihalt Ammonites megkövült lenyomatának grafikája díszlik. - Ti elõneveztetek? - kérdezem a füzetre mutatva. - Nem, itt a vonaton lehet megvenni az indulókészletet (ti: nevlap és itiner). - Zseniális! - mondom én, és a mutatott irányba megyek beszerezni a cuccot. Odafelé a jobboldalnak köszöngetek, visszafelé pedig a balnak. A túrázók ma nem várt, búsás bevételhez juttatták a MÁV-ot. Helyemre visszaülve van még annyi idõm, hogy kényelmesen megreggelizzek. "A következõ megálló Szárliget", olvasom a piros LED-es eredményjelzõn. Az utasok mintegy vezényszóra kiállnak a folyósóra, és várják a vonat lefékezését. A peronról a rendesebbje a felüljáró felé indul, de mivel ez még nem a túra része, mi inkább végzünk egy kis vágánybejárást. Az állomásépületnél már várnak minket és a félnyolcat a teljesítménytúrázó társadalom további - Olsen kifejezésével élve - ikonjai. A kis nevezõcédulát leadjuk Sárgasapkánál, és beszélgetve mi is a félnyolcat várjuk. A dunántúli barátainkat most egyedül Tóth Feri képviseli, amin kissé csodálkozok, mert a múlthéten a HEROBERTO túrán Darabos Zoli már nagyon ki volt hegyezve az ISZINIK-re. Hiába, a derékfájással nem lehet viccelni, tudom a tavalyi Tanúhegyek Nyomában (jubileumi) 50 utáni állapotomból. Nos! Fõrendezõ felmegy a kapitányi hídra, és eligazítást tart. Poénra elkezd hápogni a telefonom. Kiss Pisti az; nem tudott eljönni, de a fílingbõl akart meríteni, ezért hívott. Az eligazításból így csak annyit tudok leszedni, hogy máshol lesznek az etetések. Nem baj, majd kérdezõsködök, ha szükséges. Visszaszámlálás, és tessék! [K-]. Megvárom, míg mindenki elindul, és beállok sereghajtónak. A következõ sarkon kiállok, mert orvul egy csomóan indultak utánam is. Melindáék meg is kérdezik, hogy ennyi volt? Egy mûutat keresztez az emberáradat a faluban. Egy Suzukis türelmesen megvárja, míg mindenki áthalad. Pesti kollegája már biztos dudálva nyomult volna elõre a tömegben. Felérünk egy kis erdõs részre, nagyon lassan húzódik szét a mezõny, sétatempónál nem lehet gyorsabban menni. Kerítés mellé ér az út. Mindkettõ derékszögben balra kanyarodik. Az átló irányába nézve látom, hogy Olsen és Péter már befordultak. Integetek a rég nem látott túratársaknak. A menet kiér a mûútra. Megnézem az órámat; több, mint tizenöt perc a rajttól. Nincs ütemtervem, ezért nem is idegesítem magam a kis lemaradás miatt. Jobbra fordulok, és felveszem az utazósebességemet. A korareggeli kifejezetten hideg után most remek túraidõ van. Póló, és nagyon vékony pulcsi van rajtam. Elvétve rövidnadrágos tagokat is látni. Gyér a forgalom ezen az úton, kimegyek a közepére, hogy elõre lássak. Bizony, jó hosszú flaszter lesz ez, alig látom a végét. Késõbb az emberek balra kanyarodnak, és ez már a szilárd burkolat végét jelenti, mert átmegyünk az M1 alatt, és mezõk mellé érünk. Egy lanka oldalában birkák legelnek. Valami miatt hirtelen meglódul a nyáj lefelé. A puli, mint fekete villám a megfelelõ helyre rohan, és ugatásával egy pillanat alatt visszatereli a megriadt állatokat. Egy murvás útra érve csatlakozom Olsenékhez. A nem túl érdekes táj szemlélésénél jobb a dumaparti. Eldönthetetlen vitatéma - mert túlnyomórészt ízlés dolga -, hogy melyik Kinizsi végjáték a jobb. Nekem egyértelmûen a Tatára érkezõs szimpatikusabb. Sokkal változatosabb, és érdekesebb, még sötétben is. Balra kanyarodunk az úttól egy fasorral elválasztott tó mellé. Késõbb, a kanyargós földúton gyakran kell sarakat kerülgetni, de mindegyiket leküzdjük beázás nélkül. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz ebbõl, ha elered az esõ. Emelkedõk jönnek, és az utolsó egy fenyõfás sétányra visz fel, amely ívének a végén egy kis réten kis ház-, és sok éhes ember idillje bontakozik ki.

1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR (10,9 km)

Amíg a tûzrakó helynél a cipõpertlimmel bíbelõdök, addig Olsen az itinerekkel sorbaáll a pecsételésnél. Nagy "I" betût látok a megfelelõ rubrikába. A fûzõk után húzok egyet a kék italomból, és már mehetünk is tovább a [K-], és az idefelé becsatlakozott [P-] jeleken. - Hát õk meg hova mennek? Ja, jó! Csak a szép panoráma miatt mennek ki a kilátópontra. Hamar leereszkedünk a Somlyóról, ami nem is volt valami hû de magas. Egy murvás utat elérve, jobbra elhagy a [P-], mi pedig felmegyünk a Tornyói útra, és késõbb fordulunk jobbra. Megint aszfalt. Idõközben csatlakozott Andi, akivel már Kelenföldön összefutottam a pénztár elõtt, és aki úgy látszik jól viseli Olsen túlfûtött, sikamlós humorát. Minden esetre nem menekül (el). Szimatolni kezdek. Azt próbálom kiszagolni, hogy vajon milyen messze lehet a tornyópusztai állattelep. Ennyire messze lenne még? Nem érzek büdösséget. Amikor látótávolságba kerül, és még mindig nem érezni a penetráns trágyaszagot, akkor lesz gyanús, hogy valami gáz van a teleppel. Vagyis, hogy nincs gáz, mert nincs benne állat; az ablakai üveg nélkül tátongnak. Volt egyszer egy Tornyópuszta... A fátyolfelhõzeten keresztül átdereng, mit átdereng, átsüt a nap. Reggel nem hittem volna, hogy ma még felgyûrt ruhaujjal szambázok a túrán. Felkötünk egy valamivel szélesebb útra, és jobbra fordulunk rajta. Itt már elmegy néhány autó, de nem vészes. Párszáz méter után balra bevisz a [K-] az erdõbe. Nem tart sokáig az öröm, mert nemsokára leérünk a Tarján-Tatabánya mûútra, ahol megint balra fordulunk. Itt már az avaros padkán kell gázolnunk, mert komoly forgalom van, és a kanyarból jönnek az autók, mint a szélvész. Jó, hogy ez nem tart sokáig, mert a kanyar után jobbra ismét bemegyünk az erdõbe, és egy csomó ideig nem találkozunk autóforgalommal. Zsuzska ér utol, akivel a Kinizsin találkoztam utoljára. Akkor éppen mérges volt, hogy lemaradt egy Kilimandzsáró expedícióról, most a helyette lenyomott Mont Blancról mesél sok érdekességet. A hallottak alapján nem tudom eldönteni, hogy irigyeljem e... Gábor és Dia megint beérnek; Olsen õket sem kíméli. A téma semmit sem változott. Tényleg! Beszélt már valaki Olsennel, hogy ne az ivarcsata lett volna terítéken, azaz lepedõn? (Az legyen szíves jelezze a Tina- vagy a Töcs magazin szerkesztõségének!) Közben jobbra befordulunk az autópálya mellé, és a lassan távolodó, majd elhaló motorzaj után ma elõször keresztezzük a Tarjáni-Malom-patakot. Ereszkedni kezdünk, és lentebb, egy útkeresztezõdésben embereket látunk, amint egy fáról írnak be valamit az itinerükbe.

KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 225

Nemrég reggeliztem, de most jólesik egy mûzli szelet, kékkel leöblítve. Derékszögben jobbra fordulunk, és megindulunk a tetszetõs Koldus szálló épülete felé. Van itt egy kis tavacska, amire egyáltalán nem emlékeztem. Nekem itt, a [K-] / [S-] ipszilon elágban kezdõdik az "igazi" Kinizsi útvonal inverze, mert 2008-ban kezdtem Kinizsizni, éppen amikor Tatára tették át a célt. Maradva a [K-] jelzésen jobbra hajlunk el, és emelkedünk a most már tûrhetõen betaposott zúzalékköves úton. A túra nevének megfelelõen fordított sorrendben jönnek a jellegzetes objektumok, amelyek jól jelzik a Kinizsin, hogy milyen messze van még Koldusszállás. Jön a már földbetiport vad lábrács, majd nem sokra rá a Tarjáni-Malom-patak rövid fahídja. (...) - Nem arra! Nem megyünk le Tarjánba a [K+]-on, maradunk a [K-]-on balra tartva, majd bemegyünk a Pes-kõ alá. A kopár fák közt felnézve már látni a mészkõalakzatokat. A most következõ sarakból próbálok a túra további sárosságára következtetni. Vannak pocsolyamedencék, de mind kikerülhetõ. A tavaly, vagy két éve kiszórt néhány teherautónyi sitt nem szép látvány, de egy pár feneketlen dagonyát kitölt az úton. Gyér motorzajt hallunk, majd leérünk egy keresztezõdésbe, ahol élesen jobbra fordulva kiérünk a következõ pontra.

2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. (25,0 km)

"S" bélyegzés kerül az itinerbe, S jobbra megyünk tovább a "sárrázón". Hamar elérjük a Tarján-Tardos mûutat, amin csak egy kicsit kell balra menni, mert a jelzés egy keskeny ösvényen jobbra betér a fák közé. Olsennek magyarázom, hogy milyen nagy szerencséje van, az elsõ Iszinikjével, mert nem is oly rég itt négy azaz 4 db. rozogábbnál rozogább létrán kellett átmászni, majd a lebontásuk után a szétszedett kerítésbõl itt maradt drótakadályokat kerülgetni. Mára ennek már nyoma sincs. Szántóföldön betaposott ösvényen megyünk átlós irányban, majd egy embermagasságon túlnõtt fiatalosban útvesztõzünk, mígnem elérjük az erdõ szélét, ahol az utolsó létra terpesztett át a kerítésen hajdanán. Itt besétálunk az erdõbe, egy kényelmesebb útra. A most következõ szakasz világosban sem mutat sokkal változatosabb képet, mint éjszaka. Jóval késõbb, amikor az út szélén már látszik a bányából származó barnásvörös mészkõtörmelék, Olsen egy anekdotával rövidíti utunkat. Egy ismerõsének sikerült jókora követ találnia, amelyiken ott volt az Ammonites lenyomata. Teljesítménytúrán volt éppen, de beletette a több kilós követ a hátizsákjába, és vele küzdötte végig a távot. Remélem otthon nem próbált belõle kitûzõt csinálni... - Figyi! Itt jön fel a [Z-] Héregrõl, azon a baromi meredeken. Élelmes emberek sört árulnak itt a Gerecse 50-en. Mingyá' ott vagyunk.

3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. (30,5 km)

A pecsétek már kiadják az "ISZ" szókezdetet, ezért vizet tankolok a kitett mûanyag kannából, pezsgõtablettát dobok bele, és miközben ezt ISZogatom, az ellátmányként kapott Balaton szeletet hozzá eszegetem. Na, de most már álljunk tovább innen, mert már eleget tartósítottuk magunkat a tábortûz füstjével. A villámsújtotta, odvas fától visszanézek a KRESZ tábla felé. Próbálom elhelyezni a térben a Kinizsi teaosztó sátrát, szemben a "hullasátorral". - Erre kell menni - mondja Olsen az ellenkezõ irányba mutatva. - Tudom, csak egy kicsit nosztalgiáztam - mondom, és már indulok is. A vadász- vagy nemtommilyen házat a rét mellett Olsen szerint 70 millából helyre lehetne pofozni. Szerintem 70 millából egy újat is lehetne építeni. Gyorsan elhaladunk a nagy, bekerített tarvágás mellett. Emberek bóklásznak odabent, valamit gyûjtögetnek. Az egyik odakiabál valamit egy érthetetlen tájnyelven. Valami olyasmit, hogy: "Állnál tétova pergola hová pandúr jól perkál a teplinc." Nem baj, majd begyógyul, mi pedig nyomjuk tovább... Balról feljön a [K3], hogy százegynéhány méter után tovább menjen fel a Gerecse-tetõre. Mi persze maradunk a [K-] nyomában. Kiérünk egy szélesebb útra, ahol jó darabon lekvárban megyünk a szorgos favágók jóvoltából, akik még hétvégén is motoros fûrésszel szeletelik a fát, és rakodják be egy (nem városi) terepjáróba. Érdekes véletlen, hogy a Schandl-hárs felé hullámozva éppen plujóval találkozunk, aki a Gerecse-tetõn szokott volt pontõrködni a kislányával a Lábatlan 35-ön. Meg is kérdezem tõle, hogy nem szaladt e fel az imént a [K3]-ön megnézni, hogy ott vannak e. - Nem, mert idén elõször más társaság rendezte a túrát, és már nem mi adtuk a pontõrséget a tetõn - válaszolja. (Ezt augusztusban észre is vettem.) Elbeszélgetünk a Gerecse üdülõ vonaláig, aztán leereszkedünk egy árokba, majd a Kis-Gerecse mészköves ösvényén ügyeskedünk. A párás levegõ miatt csúszik minden. Szerencsésen leérünk a Vízválasztó útkeresztezõdéséhez, ahol a [P-] jelzésen mehetnénk le Héregre, ha a G50-en lennénk, de belepillantva az itinerbe észreveszem, hogy az Iszinik 100-on vagyunk, ezért maradunk a [K-]-on, és egy sorompón túl jobbra fordulunk. Pusztamaróton, az esõháznál szólok Olsennek, hogy megállok, illetve leülök egy alsó zsírzásra, de Õ csak menjen tovább, majd lenn megvár az amerikai kimúlt eb-osztásnál. Nem hagy ott, megvárja, míg vazelint kenek a tappancsaimra. Hosszabb túrákon újabban így teszek, és ez nagyon jól bevált vízhólyag ellen. Közben akik elhaladnak, különféle instrukciókat adnak, hogy mit hova kenjek. Andi is leül egy narancshámozásra; az evésre nem fecsérel idõt, mert a nagyját elosztogatja. - Menjünk mi is virslit enni! - mondom Olsennek, és mindketten kissé lerozsdásodva indulunk neki a továbbiaknak. A murvásról felmegyünk a fûre, és balra kiemelkedünk a rétrõl. [K-] / [P-]. Nagy örömömre nyitva van a kapu, nincs szertorna. Balra elmegy a Közép-dunántúli [P-], és mi bizakodón folytatjuk utunkat a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. (Van aki Vaskapu néven ismeri.) Ez egy teljesen jól járható, viszonylag rövid könyök, mégis a Kinizsin volt aki lemászott a mély völgykatlanba, hogy a másik oldalon kimászva rövidítsen, aránytalanul nagyobb erõkifejtés árán is. Vannak érthetetlen dolgok, fura emberek. Olsennel végigjárjuk a látványnak se' kutya szakaszt. A másik oldalról átjódlizok az elõzõre. Nincs válasz. Egy irtáshoz érünk, ahol jobb átlón beérünk egy magasfeszültségû távvezeték alatti lejtõre. A hosszú egyenes szakaszon végre embereket látunk; Olsennek már hiányérzete volt. A lejtõn lesietve hideg vízcsepp hullik az arcomra. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy követi e másik is. Sajnos igen. - Na, vége a havajozásnak, esik az esõ - állapítom meg szomorúan. Elõttünk már cihelõdnek, esõköpenyért kotorásznak. Mire a lejtõ átmegy egy rövidebb emelkedõbe, megszûnik a csepegés. Nagyon remélem, hogy ez a pár csepp csak ijesztés volt. Jobbra kanyarodik az út, majd a kóbor apácák megtévesztésére hirtelen, hegyes szögben balra kell fordulni. Itt majdnem mindig valakit vissza kell hívni, aki egyenesen folytatva, baromi kerülõvel "akar" lemenni a Bajót-Bajna mûútra. Most is így van ez. Az éles balos után pár méterrel jobbra betérünk az erdõbe, és meredeken zuhogunk lefelé a Bika-völgybe, az említett mûútra. A flaszteren balra fordulva már látni a wimpy árust, akinek a standja elõtt hosszú sor nyáladzik az ellátmányra várva. Mi is közibük állunk. Jól néz ki a kaja. Amikor sorra kerülök, és az árus megkérdezi, hogy mi mehet bele, akkor azt mondom, hogy minden. Megy rá mustár, kecsöp, majonéz, uborkaszeletek, és a végén rászór valami morzsát, majd jó étvágyat kíván. Azzal nincs hiba, már egy ideje korog a gyomrom. Körülnézek. Minden valamirevaló kõ, fatuskó foglalt. Hoppá! Most álltak fel egy szétlapított kartondobozról, ez éppen megfelel. Körülményesen tudok csak leereszkedni a földszintre. Nagyon finom a menázsi; a morzsa, amit rászórt, az pirított hagyma. Hamar eltûnik a kompozíció a gallér mögött; jó lesz, ha mi is mihamarabb eltûnünk innen. Még át kell másznunk a Kökényes-, vagy ha úgy tetszik a Domonkos-hegyen (határeset). Olsen stresszeli magát, hogy felérünk e a Getére a háromnegyed tízes pontzárásig. - Ne viccelj! Háromnegyed tízkor már mínium Dorogon leszünk, ha nem Kesztölcön. Felfelé kissé elcsendesülünk. Nem csak a kezdõdõ szürkület-, hanem az egyre ritkuló levegõ miatt is. Ez a hullámokban jövõ ködszitálás az esõ fenyegetésével borzolja az idegeimet. Egy marha nagy vadetetõre azt mondja Olsen, hogy kajapont. - Már megint? Jól van, álljunk meg, egy kis szénával lefojtjuk az amerikai virsli felböfögõ hagyma ízét. Látszólag felérünk a helyi maximumra, de van benne még egy hullám, amit meg kell lovagolni, aztán mehetünk le meredeken egy nagy mezõ szélére, ami mellett az út feltehetõen jó szándékkal van nem cipõtalp alá való kövekkel felszórva. Elbukdácsolunk az országútig, és jobbra felmegyünk rá. Hosszúnak tûnik a szilárdon való baktatás Péliföldszentkereszt felé. A Szent-kút finom vizébõl akartam tankolni, de most jut eszembe, hogy ez nem egészen a Kinizsi inverze, nem a [K-]-on megyünk tovább, hanem egy kerítés mellett a [K+] jelzésen, ami nem érinti a forrást. Az idõsek otthona környékén találkozunk Melindával és Istvánnal; õk is az elemlámpájukat szándékozzák beüzemelni, mint ahogy mi is emiatt állunk félre. Az elsõ lépéseknél szokatlan, hogy a mesterséges fény nem jól láttatja az alattomos sarakat; belegyalogolok néhány lekibe, mire megszokja a szemem a világítást. Hosszasan megyünk a kerítés mellett, majd átmegyünk egy kis erdõrészleten, és balra-jobbrával belekezdünk egy emelkedõbe, amelyik visszaköt a [K-]-ra. Felérve visszanézek, és egy fejlámpa fényét látom közeledni a [K-] irányából. Ha nem ment fel a sporttárs az Öreg-kõi pihenõhöz, akkor talán nem is került nagyot. Lehet, hogy õ belekombinálta az útvonalba a Szent-kutat. (Nem is rossz ötlet.) Itt van az az igazi, patkó alá való szekérút lefelé Mogyira. Ezt már nem igazán szereti a talpam, de nemsokára leérünk a sima aszfaltra, és ereszkedünk tovább a buszmegálló bódéja felé. Utólag hallottam, hogy a környéken gondja támadt olyan túrázóknak, akik sem a Kinizsit, sem az Isziniket még nem csinálták. Egyikük jóval a temetõ után kérdezte meg valakitõl, hogy messze van e a Kakukk. Azt válaszolták neki, hogy most már igen. Hogy mi ne essünk ebbe a hibába, elhagyjuk a [K-] jelet, és a megállónál balra fordulunk, majd a kocsma felé tartva szalutálunk a már onnan jövõ túratársaknak.

4. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA. (48,1 km)

A bélyegzések sora már kiadja az "ISZI" betûcsoportot. Nálunk ez egy túra résztávjának a fantázianeve, de frankofon helyeken értelmes szó, (persze, nem ezzel a helyesírással) ami azt jelenti: itt. Van aki ITT befejezi, mások - mint például mi - felveszünk a tálcáról egy zsírosdeszkát, és egy nagy Borsodi feliratú mûanyag pohár teát (!), és kimegyünk az ellátmánnyal a teraszra, mert a benti langymeleg nagyon elbágyasztana, és akkor még nehezebb lenne a továbbindulás. Látom, hogy Olsen rúgkapál, és fúj az orra lika, ezért - és különben is - ITT hagyjuk Mogyit. Ez egy nagyon kies helység, de ezt az alkalmat is beleszámítva, ebben az évben már négyszer voltam itt, ezért idén már nem igazán akarok még egyszer jönni. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és mielõtt még továbbmennénk, a nyomós kútnál feltöltjük a flakonjainkat friss vízzel. Nem viszek sok ballasztot a magashegyi szakaszra; van nálam két félliteres palack víz, benne hidratáló pezsgõtabletta, meg egy közönséges dobozos energiaital. A kékeket már megittam. A buszmegálló mögött visszatérünk a [K-] jelzésre, és emelkedünk a temetõ felé. Utána még hosszan tovább liftezünk. Mivel pontosan tudom, hogy mi vár ránk, nem latolgatom, hogy mennyi van még, hanem egyenletes léptekkel tolom magam fölfelé. Ez a módszer azt eredményezi, hogy egyszer csak arra ocsúdok, vízszintes már az emelkedõ, és a füves kis fennsíkon balra az emlékkõre vetül a fejlámpám fénye. Fenn vagyunk a Mogyorósi-Kõsziklán. Második felvonás, elsõ szívatás kipipálva, bár lejutni is elég kellemetlen innen. Kis ösvény kanyarog le, figyelni kell az elágazásoknál. Igen, itt ez a kis trükkös balos kilépés, ami szembõl teljesen egyértelmû, észre se veszed, de ha most sem veszed észre... Itt a keskeny vályús ösvény, ahol fél lábbal a vályúban, fél lábbal a peremen sántikálunk lefelé. A gyümölcsös füves lejtõjén megint rákezd a csöpörészés. Próbálom nem idegesíteni magam miatta. Murvás út, Tokodi pincék, szaletli. (Itt eggyel többször voltam, mint Mogyin a Szuperkatlan okán.) Kimegyünk a Tokodi mûútra. Most is bõséges az autóforgalom. Nem a macskaszemes hátizsák van rajtam, de ellenkezõleg megyünk a forgalommal, és elõre világítunk. Már megismerem azt a fát, ahol jobbra neki kell vágni a hegynek. Húzom a rövid vonatunkat, elágazásokban felszegem a fejem jelzést keresni. Egy keresztezõdésben jobban tetszik a szélesebb út, de Olsen figyelmeztet, hogy: - Nem oda Buda! Feljebb, egy nagyon meredek emelkedõ után lámpák cikázását látjuk. Itt már nincsenek fák, de még bokrok is gyéren. Jobbra keresik a jelzést, vagy legalább egy ösvényt. Egy percre én is hagyom magam megdumálni, hogy amit jobbra akarnak kikerülni az már a Hegyes-kõ, de rövid kutatás után rájövök, hogy ez még nem az, és balra rátalálok a [K-] jelre. Erre meg azt mondják, hogy ez levisz Tokodra. Errõl már nem nyitok vitát, hanem elõre megyek. Aki akar az jön, aki nem, az keresse meg a tegnapot. Nemsokára felérünk az "igazi" Hegyes-kõ mellé. Innen egy meredek visz le egy facsoporthoz, az egyetlen árnyékot adó ponthoz a környéken, aminek nagy szerepe volt a Szuperkatlan 30-on, és most is a tájékozódás miatt. A lejtõ után egy lány már balra akar fordulni a [K-]-on. - Az viszont már tényleg Tokodra visz le - figyelmeztetem. - De hát itt a [K-] - így õ. - Igen, de nekünk már a (láthatatlan) [K+] a frankó - mondom, és folytatom a hosszú, egyenes úton két szántóföld között. Egy népes csapat verõdött össze az iménti útkeresõkbõl, és az idõközben minket utolérõ sporttársakból. Olsen diskurálni kezd velük és elõre siet. - Te Feri! (alias Olsen) majd azért figyelj oda elöl, mert balra lesz egy nagyobb bokorcsoport, ahol átvág az út a szántóföldön. Megy a csapat vidáman beszélgetve a síkon; még egy szivatós rész kipipálva, mindenki a Getére izgul ("h" nélkül!). Felkapom a fejem, és balra belenézek a sötétbe. Mintha egy még sötétebb rész rajzolódna ki benne. Tüzetesebben megbámulom, és felcsillan egy fényvisszaverõ szalag. - Helló! - mondom a távvezeték felé menõ csoportnak, és már megyek is az ültetvénytõl alig megkülönböztethetõ átlós úton. Az újból utolérõk közül dörmög valaki, hogy ráértünk volna közvetlenül a távvezeték elõtt bekanyarodni. - Persze, a dzsungelba! - gondolom magamban; hangosan csak annyit mondok az újra élre törõ Olsennek, hogy: - Majd figyelj Feri, mert jobbra lesz egy ösvény, ami lemegy Csolnokra! Kis idõ múlva azon veszem észre magam - a többiek után baktatva -, hogy lefelé megyek. Hát ezek mégis rátértek a csolnoki ösvényre. Visszakapaszkodok a szántóföld szélére, és tovább megyek rajta. Húsz méter múlva, takarásban látom meg a fényvisszaverõ szalagot. Visszaszólok két dilemmázónak, akik nem mentek a többiek után, de megvárták, hogy én mire jutok. Õk trombitálják vissza a Csolnokra lemenõ félbe levõ csoportot. Most már nem várok senkire, megindulok a löszfal felé vezetõ, elõször hullámvasutas, majd nagyon lejtõs úton. A párás idõ ellenére a homok nem eléggé kötött, vigyázok, hogy ne menjen bele a cipõmbe. Leereszkedek a löszfalon és egy vékony fán megnézek egy [K+] jelzést. Balra fordulok a horgásztótól jövõ kis ér mellé, és megyek húsz métert a Gete "feljáratáig". Itt félre állok, mert energiaital nélkül nem megyek tovább egy tapodtat sem. Az érkezõknek a Gete felé mutatok, és azt mondom: - Arra! De senki nem indul el, hanem össznépi öblögetés veszi kezdetét. Mindenkit magam elé engedek, hogy nyugodt tempóban, de egyvégtében fel tudjak kapaszkodni a csúcsra. Elindulok a vörös kõgörgeteges vályúban. Valaki, akinek mégis sikerült mögöttem maradnia, azt mondja a túratársának: - Most keményen fölmegyünk, aztán a másikoldalon már csak lefelé kell menni. Magvas elgondolás, már csak meg kell valósítani. Hosszadalmas a kõágyas emelkedõ a fenyõhatárig, de azzal vígasztalom magam, hogy lefelé még undorítóbb itt jönni. A fenyõfák árnyékában általában meg szoktam pihenni, van aki most is ezt teszi, és most még a legárnyékosabb követ sem kell sokáig keresgélnie. Tartom magam a tervhez, hogy pihenés nélkül megyek fel. Nemsokára felérek az itteni Öreg-kõre; egy rövid lejtõ jelzi ezt. Az újabb fenyõfás környezet után drámaian sûrûsödni kezdenek a szintvonalak. Amikor a sziklák is sûrûsödnek az ösvényen, mégis félreállok, mert sûrû botcsattogást hallok hátulról, és ebbõl arra következtetek, hogy elõzni akar valaki. Dia megy el mellettem, de egy kicsit feljebb õ is félreáll egyet szusszanni. Ennyi pihenõ elég. A további, néhol félméteres sziklalépcsõket lassan, de bizonytalanul leküzdjük. A "célegyenes" után egy utolsó lépcsõ, és már fenn is vagyunk.

5. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE (56,6 km)

Olsen azzal fogad, hogy azt hitte le kell táboroznia rám várva idefent, és lám, majdnem választékot fújtam a hajába. (Ma az a fõ téma, hogy ki kinek fúj választékot a frizurájába; persze csak a szex téma után.) A pontõrtõl kiszámíthatóan egy "N" bélyegzést kap, aki itinerével jelentkezik nála. - Mehetünk? - Mehetünk! Szégyen, de picit sem gyönyörködünk az éjszakai villanyfényes panorámában, hanem lefelé csattogunk. Hosszú szótlanság után megint beindul a viccelõdés. A fáradtságot mindenkinél felülírja valamiféle felszabadult érzés. Észrevétlenül lejutunk a hajdan magasfeszültségû vezetéket tartó, rozsdás vastraverzhez, ami elõtt jobbra térünk egy szélesebb földútra, hogy néhány lépés után balra megint bemehessünk az erdõbe. Tempósan fogy a lejtõ. A nagy irtásnál nézek csak fel megint, mert azt egy rövidebb emelkedõ jelzi. Hogy már a Belányi-telepet is elhagytuk, azt Gábortól tudom meg. Mindjárt itt a szilárd burkolat, ipartelep, és az útcsomópont, ahol elhagyjuk a [K-] jelzést, és a Csolnoki utcában lejtõzünk a temetõt jobbkéz felõl mellõzve, a 10-es út mellett levõ Molnár sörözõ felé.

6. ELLENÕRZÕPONT: Dorog. (61,9 km)

Amikor megkapjuk az immár harmadik "I" betûs bélyegzést rögtön kifordulunk az ajtón, mert ugyan a rendelkezések miatt most már nincs bagószag a kocsmában, de a friss levegõ után mellbevágó a benti nyúlós, fülledt borgõz, ezért inkább kabátot veszünk, és az ajtó elõtti padokon pihenünk. Zseniális, hogy a kocsma tõszomszédságában van egy nonstop bót. Átgangolok egy literes kóláért. Az már kevésbé zseniális, hogy a pénztáros éppen szalagot cserél a pénztárgépben, de hát semmi sem tökéletes. Nem várt mértékben ki vagyok száradva; a kocsmaudvarba visszatérve a kóla háromnegyedét benyelem. Néhány darab sós keksz is megeteti magát. Olsen szerint beállítottuk a pH értékünket; mehetünk. Andi társaságában el is indulunk, Gábor és Dia még ejtõznek egy kicsit. Átmegyünk a Bécsi úton, és balra bemegyünk az elsõ keresztutcába. A Mária utca az utolsó jelzetlen szakaszunk. Fiatalok, nem rég még gyerekek jönnek szembe. Kérdezik, hogy mennyi van még. A bemondott resztli hallatán az egyik rávágja, hogy õ biz' annyit egyszerre soha... Valahol, az épülõ vasút után jobbra "visszatalálunk" a [K-] jelzésre. Megnézem hogy állunk az idõvel. Úgy kalkulálom, ha nem jön közbe semmi különös, akkor a Sistergõ etetõpontján eltöltendõ idõt is beleszámítva, még a 24 órán is bõven belül maradunk. Persze toljuk tovább tempósan, mert mindig kell idõtartalék elõre nem látható eseményekre. Például Olsen fejérõl lepattan a lámpa, és szétesik az aszfalton. Sikerül megreparálnia, nem kell elõvennem a tartalék lámpámat. Egy elsõ bálozó a Fészbukon feltette azt a kérdést, hogy mit vigyen az Iszinikre. Nagyon jó tanácsot adott az a válaszoló, aki a legfontosabb dolgok között említette a két lámpát. El lehet képzelni: Éjszaka, esetleges fagyban, az erdõ közepén világítás nélkül... Elérünk Dorog szélére, dübörgünk a keskeny vashídon, majd a lõtér után két kerítés közé szorítva a várost magunk mögött hagyjuk. Szélesebb homokos úton megyünk, balkéz felõl akácos. Szólok Olsennek, hogy balra figyelje a beugrót. Ezúttal észre is veszi. Libasorban férünk csak el a Nyársas nevû akácos szintén homokos ösvényén. Hosszasan menetelünk így, amíg ki nem jutunk egy szélesebb útra, amin jobbra fordulva kimegyünk a 117-esre. Ezen csak rövidet kell menni balra, de világítunk elõre, hátra szorgalmasan, nehogy elcsapjanak. A túloldalon átlépünk a szalagkorláton, és ezzel belépünk Kesztölcre, hogy megkezdjük az itteni kanyargós városnézést báj nájt. Egyre agresszívebben szemerkél az esõ. Olsen meg akarja szavaztatni, hogy öltsünk esõkabátot. Nem tudja, hogy akkora a demokrácia, hogy mindenki szavazás nélkül öltözhet, vetkõzhet kedve szerint, tehát nem engedjük meg neki, hogy felvegye az esõkabátját. A bezárt sarki kocsmánál nincs a pont, de egy utolért sporttárs azt mondja, hogy följebb lesz. Automatikusan balra fordulunk, és távolodunk a családi házas övezettõl. Párszáz méter után megint balra fordulunk egy susnyás ösvényre, és feljebb, egy újabb aszfaltút keresztezése után meglátjuk a kivilágított pontot.

7. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC (68,3 km)

Joggal lehetünk büszkék, hogy a bélyegzés már kiadja az "ISZINIK" szót, és már csak a táv három számjegye hiányzik a maradék rubrikákból. Olsen azt mondja a pontõrségnek, hogy kísérjenek el minket, mert nem ismerjük a járást. Veszik a lapot, és azt válaszolják, hogy nyugodtan induljunk el, és ha eltévednénk jöjjünk vissza a pontra, és õk készséggel elmagyarázzák, hogy hol néztük be az útvonalat. Megcsodáljuk egy kupamozgalom az asztalon kiállított csillogó díjazásait, aztán továbblépünk az éjszakába. Az esõfelhõt sikerült elhessegetni, s ez optimizmusra ad okot. Egy akácos után jobban kezd emelkedni az út, megkezdõdik a Kétágú-hegy támadása. Zsigerbõl kanyarodok rá a köves mélyútra, csak Olsen figyelmeztetése zökkent ki a mélázásból, miszerint már a [Z-] jelzésen nyomulunk. Ez jó nekünk, csak arra kell figyelni, hogy a bejövõ [S+] nehogy továbbvigyen minket a mélyúttal. A dorogi és kesztölci sík után kifejezetten jólesik a hegymászás. Odafent kedvezõ útviszonyok fogadnak, kiválóan alkalmas a talaj egy jó Nordic Walkingra. Felveszek egy megfelelõ ritmust, és egyenletesen gyalogolok a fennsíkon. Ami egyáltalán nem jellemzõ, elhúzok egy kicsit a többiektõl. Balra fent a fák között világosságot látok. Elõször arra gondolok, hogy a Sasfészek kulcsosházban buli van, de amikor a jelenség késõbb sem kerül közelebb, akkor csodálkozok rá, hogy Holdunk párás levegõn átszûrõdõ fényét látom. Pompás hangulatomnak és mozgásomnak az vet véget, hogy egy férfiökölnyi kövekkel felszórt szakaszhoz érek. Ez már a Kinizsin is így volt, de szerintem azóta rászórtak még egy réteget. Nem csak a cipõtalp csúszik meg a kövön, hanem a kõ is az alatta levõ kövön, ez kiveri nálam a biztosítékot. Egyszerûen nem tudok merre menekülni; az út jobb szélérõl átmegyek a balra, és vissza, de egyik szélen sincs tizenöt centi kõtelen sáv. Andit és Olsent ez láthatóan nem zavarja, mert mikor (pillanatok alatt) utolérnek, el is hagynak. Elképesztõen hosszan tart ez a förmedvény. Sokkal hosszabbnak tûnik, mint tavasszal, pedig akkor sem volt rövid. Valahogy utána bukdácsolok a többieknek, megváltásnak tûnik amikor az elõttem járók lámpáinak fényében meglátom a Pilis-nyereg szerény kis emlékoszlopát.

PILIS-NYEREG; KÓD: 045

A pihenõnél megállunk egy pár falatra és kortyra. Közben meghúzom a cipõfûzõket, mert ezen a köves marhaságon bemozdult a lábam a cipõben, és ha eddig nem lett vízhólyag a talpamon, akkor most már ne is legyen. Érkezésünkhöz képest ellenkezõ irányban hagyjuk el ezt a jeles csomópontot a [Z-] / [Z+] jelzéseken. Arra számítottam, hogy az emelkedõ kisimítja majd az idegeimet, de a fa- és kõtörmelékes út az elõzõ szívatást idézi. Amikor felérünk a jobbos szimpla [Z-]-re, már nem is akarok lépést tartani a többiekkel. Nincs szó holtpontról, vagy ilyesmirõl, hanem egyszerûen bele akarok fásulni egy a hangulatomhoz illõ ritmusba. Hátulról közelít egy társaság; jó kedéllyel társalognak, nevetgélnek. Lassítok, hadd menjenek el mielõbb; most már minden és mindenki zavar. Azt tervezem, hogy a kajaponton fizikailag és agyilag is rekreálom magam. Az igen igen hosszú, több enyhe emelkedõvel és lejtõvel hullámzó út egy nagy mezõvel ér véget. Kezdõdik a Panoráma szerpentin. Elõször laza lejtõvel, aztán minden hajtûkanyar után egyre meredekebb köves ösvénnyel. A köveket valahogy most jobban tûröm, mert lefelé könnyebben szlalomozok rajtuk, köztük. Az eggyel feljebb levõ ágon magányos lámpafényt látok. Gyorsabban megyek, mint szeretnék, de nem akarom, hogy utolérjen, mert a keskeny, szakadékos ösvényen körülményes lenne félreállni. Egy kanyar után Olsen és Andi várnak, és viccesen még le is böknek, hogy hol voltam. Tiszta dili vagyok már; érdesebb hangon szólalok meg, mint szerettem volna, és én bököm le õket, hogy rám ne várjanak, úgyis a kajaponton össznépi dzsembori lesz. Csendben megindulunk a szerpentin maradékán. Hogy oldjam a hülyeségem miatti feszültséget a László-kúpjánál azt mondom, hogy ez a László-kúpja (per anum). Szántó éjszakai fényeibõl Andi arra következtet, hogy még magasan vagyunk. A megkerülhetetlen sorompónál megnyugtató, hogy nem csak nekem kellemetlen az átbújás, de azért van még, aki 80 km után is le tud guggolni. Már már kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, de ehelyett egy olyan kerékvágásba térek, ami térdig ér, és sár van benne. Ez viszont még nem volt itt a Kinizsin, és nem is tudom hirtelen, hogy ez a gép honnan jöhetett. Jó, hogy nem ment fel a szerpentinre, biztos diszkvalifikálták volna. Az út egyik oldaláról a másikra kell csúszkálni, ahogy a géppel kanyarogtak jobbra-balra. Utolérjük azt a csoportot, akik minket elõztek a szerpentin elõtt. Úgy látszik a sár nekik is csúszik. Itt már végképp lepattogzott rólam a kultúrmáz. (Utólag "valaki" azt mondta, hogy nem hallott még engem ennyit kurv4nyázni.) Valahogy elvergõdünk az országútig, ahonnan már látni a fényárban úszó etetõpontot.

8. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG (81,1 km)

Sistergõtõl elõször az "1"-es bélyegzést gyûjtöm be, aztán megnézem, mi a felhozatal. A hámozott mandarin jobb, mint a legfinomabb rostos gyümlé. Van forralt bor, de kiszúrom, hogy van kóla is, amit "civilben" keveset fogyasztok, de amit hosszú túrákon rettentõen kívánok. A Dorogon vett liter kóla már rég visszakerült a természetbe, ezért rávetem magam az ittenire. Egy nagy zsömlét kettétépek és vastagon megkenem sültzsírral, amiben húsdarabkák is vannak. Telt ház van az asztal körüli hordókból és deszkákból kialakított padokon, a vendégek kiválóan érzik magukat, ezért a zsákmánnyal leereszkedek egy vékony, a földre dõlt farönkre. Vinatti, aki egy kényelmes deszkán ül az aszalnál, odaveti, hogy jövõre majd felszed innen a Kinizsin. - Rendben van - mondom, de elõtte a Csobánka téren nevezz be engem is! Aztán mégse' lesz az egészbõl semmi, mert kaja után fel tudok tápászkodni, és köszönve Sistergõnek a szabadtéri H1lton ellátást hármas csapatunk új erõre kapva megindul, hogy ki-ki minél elõbb mellére tûzhessen egy õskövületet ábrázoló kitûzõt. Úgy érzem valamelyest megjavult a hangulatom, és helyreállt a pH értékem. A murvás útról be kell menni az erdõbe, hogy aztán megint a murvás útra lukadjunk ki, és aztán megint be kelljen menni az erdõbe. Ezt is érdekes lenne megtudni, hogy miért alakult ez így annak idején... Olsen elõttünk jár, már csak a lámpafényét látjuk. Egyszer csak ordítást hallunk. - Mi az, beleesett egy gödörbe? - mondom Andinak, és meggyorsítjuk lépteinket, hogy mielõbb kihúzhassuk. Olsent már nem találjuk, de egy olyan figurát érünk utol, aki világítás nélkül botorkál, és amikor belerúg egy kõbe, vagy éppen megbotlik egy keresztbe fekvõ ágban, akkor felordít. A farkasember üvöltése tõle távolodva is felhangzik néhányszor az éji erdõn. Lényeg, hogy Olsent nem kell a vállunkon visszavinni a Sistergõ pontra. Elnyújtott emelkedõn érünk fel lassan a Hosszú-hegy fennsíkjára. Az ellenõrzõkód sehol. Már azt hiszem, hogy elmentünk mellette, amikor végre, a "lejárattól" pár méterre megpillantok egy fára tûzött A4-es lapot.

HOSSZÚ-HEGY; KÓD: R17

Balra lekanyarodunk, de a lejtõ ma nem az én mûfajom, szép nyugodtan lebaktatok a távolodó Andi után, és odalent, keresztezve a szekérutat, majdnem azzal párhuzamosan megyek az erdei turistaúton. A Szent-kuti letérõ elõtt visszavezet a jelzés a szekérútra. A letérõnél [Z-]-ról [K-]-ra váltok, vagyis megyek tovább egyenesen. Egyre erõsebben csepeg-, majd esik az esõ. Nem akarok teljesen szétázni, és úgy gondolom, hogy már esni fog végig, ezért felveszem az esõkabátom. A Csobánkai mûút után a sûrû csöpögés visszatér a ködszitálás szintjére, de nem vetkõzök, hanem úgy döntök, hogy ha nem kezd rá megint, akkor majd a Kevély megmászása elõtt teszem súlyba a kabátot. A háttérbõl feketén kirajzolódó Kevély sziluettje vonzza a tekintetet. A Sumica kemping után, az útelágazásban álló magányos fánál majdnem a kõbányába megyek be, de a semmibõl Vinatti hangja figyelmeztet. Mindig ott téved el az ember, ahol azt hiszi, hogy ott aztán soha. Persze a kõbányában úgyse jutottam volna messzire. Visszalépve a fához, a tõle balra ágazó utat választom, ami bosszantóan lejt. Ennyivel magasabbra kell majd másznom. Jól látható helyen van a [K-] jelzés, és még fényvisszaverõ ponttal is meg van támogatva. Itt jegyzem meg, hogy az éjszakai szakaszon rengeteg ilyen pöttyöt és szalagot láttam, ami igen megkönnyítette a tájékozódást (persze csak akkor, ha valaki odafigyel). Iszonyat nagy meló lehetett ezeket kihelyezni, és nem kisebb leszedni. Késõbb a széles útról jobbra ágazik a jelzés egy keskenyebb ösvényen. - Nem arra kell menni! - hallom megint Vinatti hangját, aki egy sziklán trónol. Frász kapok az ijedtségtõl, és háromszor nézek rá a jelzésre, mire rájövök, hogy ugrat. Lehet, hogy Vinatti Puck szerepét gyakorolja a Szentiván éji álomból, ezért bukkan fel váratlan helyeken, és ijesztget, de engem már hanyagolhatna. Elteszem a kabátom, és belekezdek a hosszú, erõs emelkedõbe, ami megizzaszt, de kifejezetten jólesik. Amikor jobbról csatlakozik a [S-], már tudom, hogy mindjárt fenn vagyok.

9. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG (91,5 km)

A tetõvel ellátott pihenõben ül a pontõr tetõtõl talpig beöltözve. Több órát ülni éjszaka a hidegben, még ez a ruha is kevésnek tûnik, de azt mondja, hogy nem fázik. "ISZINIK 10" - pillantok az itinerre. Na, a kardomba is dõlnék, ha még a Somlyóvár elõtt járnék. Fel az utolsó nulláért! Csak még megvárom a most felérkezett Andit, hogy pecsételtessen és fújjon egyet. Utolsó emelkedõnk a nyálkás faleveles, sziklás [P-] ösvény a Nagy-Kevélyre vezet. Nem mondanám, hogy ezt is annyira élvezem, de nyugi tempóban gond nélkül megvan ez is. Lefelé megint óvatosra veszem a figurát, és nem csak a csúszós út miatt, hanem a jelzéseket is fokozottan kell figyelni, mert egész más a baba fekvése fordított irányban éjszaka. A bokros részt elhagyva egy spori keresgéli a jelzést. Nekem is rá kell világítanom egy pár fára, míg rátalálok. Egy keskenyebb résznél valaki megszólal a hátam mögött: - Elengednél? - Persze! - vágom rá, és a következõ beugróban félreállok. - ...mert különben ledózerollak - veti oda elmentében Vinatti. - Jaj, de édi vagy. Gyere máskor is! - kiabálok utána, de közben remélem, hogy ma már nem bukkan fel többször. De mint tudjuk a remény hal meg utoljára. (Ha pedig nem, akkor a sejtszintû enzimmûködés.) Leérünk az Ezüst-Kevély alatti pihentetõ útra, ami most már nem is annyira pihentetõ. Na, még egy sziklás- aztán egy hosszabb, gyökérlépcsõs lejtõ, aztán jobbra rátérhetünk egy vízszintesnél kicsit lejtõsebb útra, ami kivisz a kõbányához. Ebbe a kõbányába már nem akarok bemenni, hanem ellenkezõleg, balra mennék a szétmosott köves lejtõre. Azért csak mennék, mert már szakad az esõ, és megint elõ kell bányásznom a kabátomat. Andi már elõbb megtette ezt, ezért megint lemaradok. Egyáltalán nem vagyok mérges az esõ miatt, mert méltányosságból csak a túra vége felé eredt el igazán. Amennyire tudok sietek lefelé, de már nem érek utol senkit, csak a sorompón esek át lendületbõl majdnem. Az Ürömi mûút után már csupa sár az út. A telkek mellett tökölõdök, mert a lovaknak újabb területet kerítettek le, és a sötétben hirtelen nem látom, hogy hol csatlakozik vissza az út. Amikor rátalálok, arra leszek figyelmes, hogy a fennsík szélén, ahol be kéne menni valahol a fenyvesbe kóvályog egy lámpás. A bükkzsérci Laci nem találja a "kijáratot". Nekem is egy, a Piros túrákról itt maradt, kõre festett, rózsaszín nyíl segít. Elõre megyek, ellenkezõleg a nyíl által mutatott iránnyal, és egy vékony fán megtalálom a [P-] jelzést. Kiabálok Lacinak, hogy jöjjön, de alig akarja elhinni, hogy ez a jó út. Most már csak a balos beugrót kell megtalálni a bokrok között, és már sínen vagyunk. Amikor ez is megvan, akkor már csak egy kis kanyargás a Róka-hegy oldalában, és már mehetünk is le a foghíjas falépcsõn a Csillaghegy lakott területének határán álló kékkúthoz. Innen már a sikeres teljesítés biztos tudata röpít le az Ürömi útra, vagyis az alvégéhez közeli Sarok presszóba. Odabent már ott ül (Andin kívül) Gábor és Dia is és azt kérdezik, hogy hol voltunk. Tényleg, hol is voltunk? Még jó, hogy asciimo-tól egy oklevél és egy kitûzõ kíséretében visszakapom az itinert, mert összeolvasva a bélyegzéseket válaszolni tudok a kérdésre: "ISZINIK100". Virsli evés közben belibben Tóth Feri is, akivel együtt megyünk ki a csillaghegyi HÉV megállóba. A kedves Vinatti már ott adomázik Droid és Repkény társaságában. Egy érdeklõdõ hölgyet kápráztat el a túra hosszával. Amikor engem meglát, azt mondja a hölgynek, miközben rám mutat: - ... az semmi, még ilyen öregek is megcsinálták. - Miért, hány éves? - kérdezi a hölgy. Mielõtt válaszolhatnék Vinatti rávágja: - Nyolcvan. - Tényleg? - kérdez vissza a hölgy, bosszantóan gyenge kételkedõ hangsúllyal a hangjában...



Utószóként az itiner által feltett kérdésre, miszerint: "Na melyik irányból jobb?"

Nehéz az összehasonlítás. Mintha egy tojást kéne összehasonlítani egy citrommal. A Kinizsin is elõfordult már mindenféle idõjárás, egy kivételével, és ez a havazás. Ha 2008-ban, az elsõ hivatalos Iszinik után kapom ezt a kérdést, akkor habozás nélkül azt mondom, hogy az akkori ideális idõjárási körülmények között lezajlott Kinizsi egy tangó-boleró volt a hófúvásos, éjszakai fagyos Iszinikhez képest. Ma viszont a célban olyan megszólalót is hallottam, akit idén jobban megviselt a Kinizsi. Ebben a kérdésben bárki bármit mond, mindenkinek igaza van a saját cipõjébõl kitekintve.

Két érvet szoktak felhozni az Iszinik nehezebb mivolta mellett. Az egyik az, hogy majdnem öt órával elõbb sötétedik, és hogy fél táv után vannak az igazi szivatós szakaszok. Én még ide húznám azt a strigulát, ami a zordabb idõjárás lehetõségét jelenti, és azt, hogy amikor Mogyorósbányára érek, akkor olyan érzés fog el, mint a Kinizsin, vagyis, hogy már túl vagyok a nehezebben leküzdhetõ akadályokon...

Egyben biztos vagyok. Nem azért indulunk bármely verzión, mert az könnyebb, vagy nehezebb a másiknál...

Ottorino



 

NaHát 90 - 2013.10.12-13. Táv: 90,24 km; szintk: 3773 m; szintidõ: 24 óra.



Nahát! Ezt egyszer minden teljesítménytúrázónak ki kéne próbálnia. Magam már régebben el akartam jönni újra, hogy a 2010-es teljesítésem apró szépséghibáját (magyarázat lejjebb) kijavítsam, csak mindig máshová "kellett" menni, akár egy még ismeretlen, távolabbi országrészben rendezett túrára, akár valamelyik kupamozgalomhoz tartozóra. A hangulata miatt 2011-ben is eljöttem a NaHát-ra, de csak a 35-re vállalkoztam, mert másnap, hajnali kettes indulással többedmagammal a távoli Pécset vettük célba egy bizonyos érem-túra miatt. Magyarázom a bizonyítványomat, vagyis a 2010-es NaHát (akkor még) 95-ön nyújtott produkciómat. Kiss Pisti barátommal éjszaka, zuhogó esõben, majd tejfölszerû ködben bolyongtunk a sármedencékkel tarkított börzsönyi (úttalan) utakon jelzések után kutatva. Nevetségesnek tûnhet, de még olyan helyen is eltévedtünk, mint a Békás-rét; a köd miatt alig találtuk a kijáratot, vagy ha úgy tetszik, az erdõbe vezetõ bejáratot. A távot kb. 100 km-re egészítettük ki, és még túlóráztunk is majdnem egy órát a terepen. Az nem igazán vígasztalt, hogy akadtak olyanok is, (nem vicc!) akik a túra végén Zebegényben keresték Nagymarost...



Na, mindegy! Ma reggel, itt a rajtban, azaz a nagymarosi rk. plébánia udvarán csodálatosan tiszta kirándulóidõnek örvendhetünk; kiváló alkalom ez a csorba kiköszörülésére. Nem beszéltem meg senkivel találkozót, de afelõl semmi kétségem nincs, hogy kellemes és változatos társaságom lesz az egész túra alatt. 7.00-kor Bével és Gyöngyivel vágódunk ki a kapun, és várjuk, hogy az egyre emelkedõsebb utcából mikor lesz erdõ. [K-]. Mielõtt ez megtörténne pólóra kell vetkezni, ami hihetetlen a múlt heti talaj menti fagyok után. A Templom-völgyben a nagy, évekkel ezelõtt útra dõlt fát még mindig nem tudták elhordani a hangyák. Már annyira hozzátartozik a tájhoz, hogy rögtön feltûnne a hiánya. A meredek, oldalazó ösvényt most még, a túra elején fitten, fürgén másszuk, úgyhogy hamarosan feltûnik a pecaszéken posztoló pontõr.

1. EP: SZT. MIHÁLY-HEGY NYERGE.

A hetes rajtszámú versenyzõ már áthaladt, én egy másodhegedûs hetes vagyok, mondjuk 7/B. Éles kanyarral jobbra fordulunk, és a gerincen megyünk tovább. Az adótornyos Ürmös-rétet átszeljük, és nemsokára elérünk a renovált Julianus kilátóhoz. Elsõ ránézésre látni lehet, hogy új, széles csigalépcsõt és rozsdamentes korlátot kapott. Megbízunk a felújítókban, és bátran átmegyünk a bástya alkotta diadalív alatt. Durva meredek következik. Felidézzük azokat a perceket, amikor már boldogan megyünk itt lefelé a TELEKI 50-en és a lila fejû, feltörekvõ sporttársainkat azzal bíztatjuk, hogy már nincs sok hátra a pontig, vagy a gutaütésig. A Világos-tér után balra fordulunk, [S-] és rövid, enyhe emelkedõ után ereszkedni kezdünk remélhetõleg Zebegény felé. A Dunakanyar panorámája felé közeledve a szárazság ellenére is csúszik az ösvény. Betudom ezt a reggeli párának. A homály miatt nem is fotózzák a látványt. Egy jobb kanyarnál a dumálás miatt majdnem tovább megyek, de szemfüles túratársaim észreveszik a turpisságot. Arra viszont kifejezetten koncentrálok, hogy a T elágban nehogy balra lemenjünk az eddig frankó [S-] jelzésen, hanem egy jobbra-balrával a [S3]-ön besétáljunk a pontra.

2. EP: ZEBEGÉNY, TRIANONI EMLÉK.

A "Hangyások" felkaphatnak egy almát, oszt mehetünk lefelé a macskaköves szerpentinen. Pár éve, amikor még szeptember végén rendezték ezt a túrát, a reggeli fényben nagyon jól érvényesült innen fentrõl a kisváros látványa a toronnyal, a házakkal és a különbözõ árnyalatú zöldháttérrel. Most se csúnya, csak a pára miatt kissé fakónak tûnik. A lépcsõ alján megkeressük a [Z-] jelzést, és a két lehetõség közül nem azt választjuk, ami a Duna partra vinne. Még az utcán el fog kanyarodni a Hangya 15 útvonala, így Bé és Gyöngyi nemsokára elbúcsúznak. Nem kell azonban antiszocban továbbmennem, mert Csetneki Sanyi lesz a következõ útitársam és dumapartnerem. A hétvégi házakat is hamar magunk mögött hagyjuk, és ismét a természet lágy ölén folytathatjuk utunkat. Az elsõ nagy réten, amit átszelünk, mutatóban van néhány állhatatos lila virág, ami még nem konyult le. Jönnek a patakátkelések, és a [Z-] "60 m-re" elõjelzõ segítségével sikerül megtalálni a széles útról letérõ, balos, susnyás ösvényt. Kidõlt fás akadálypálya után egy erdei jurta lakás portája elõtt visz el utunk. Nemsokára balról bejön a [K-]. Megemlítem, hogy holnap reggel ezen fogunk leereszkedni. Bell Sanyi megjegyzi, hogy Õ még ma estefelé tesz így. Ezen cukkolódva érünk el a következõ pontra.

3. EP: TÖRÖKMEZÕI-TÓ

Jólesik a meleg tea, még repetázok is belõle. A zsíros kenyérbõl magamba diktálok egy fél karéjjal. Hiába nem vagyok éhes a bõséges reggeli után, de tudom, hogy nincs lift a magas Börzsönyben, és kell majd a tüzelõanyag. Bubu a pontra érkezõ Samu Piroskát, mint "elsõ generációs teljesítménytúrázót" ajánlja Sándornak interjúalanyként. Piroska hárít, szerinte Õ nem a megfelelõ alany. Egyedül indulok el a tó partján, a fehér szalagozást követve. A tó mellõl ösvényen emelkedek ki a fák közé, majd meredeken araszolok le egy patak mellé; a lombozat teljesen eltakarja az égboltot. Kanyargok a majdnem száraz meder mentén, többször át is kelek rajta. Az az érzésem, mintha öncélúak lennének ezek az átkelések. Amikor kiérek a szabad ég alá, utolér egy túratárs; elmentében felteszi azt a kérdést, hogy: - Azok a vaddisznók vajon kerítésen belül vannak e, vagy sem? Távolabb tényleg vaddisznók szaladnak egy kerítés mentén, de azt már nem tudom kivenni, hogy elõtte, vagy mögötte vannak e. - Azt hiszem õk jobban félnek tõlünk, mint mi õtõlük - válaszolom a kérdezõnek. - Én is azt remélem - mondja a túratárs -, de az én vezetéknevem Zrínyi... - Hát akkor: "Sors bona nihil aliud." - köszönök el mosolyogva a távolodó Zrínyitõl. Egy szekérútra bukkanva jobbra megyek rajta néhány métert, hogy balra nekivágjak egy domboldalnak. Fent a [P-] jelzésû út vár, amin balra fordulok. Hamarosan elérem a Kis-Hanta-patakot, ami szerencsére szintén alacsony vízállású, így amikor át kell kelni rajta, ez nem okoz gondot. A pataktól egy, az ágaival az ösvényre borult fával megküzdve búcsúzok. Régebben kerítés mentén kellet kimenni egy szekérúthoz, most már nincs meg ez a "kályha", a szekérút melletti fán virító [P-] jelzést kell célba venni, és irányába átvágni a magas fûben. Már jól benne járunk a délelõttben, de még mindig nedves a fû. Egy rövid technikai szünet alatt utolér Bubu és Sanyi, együtt megyünk ki a kóspallagi mûútra, majd lépünk át (a jelzett helyen) a szalagkorláton. Az elhanyagolt Torony forrás mellõzése után nekilátunk a Pusztatorony megmászásának. Régebben valaki hevenyészett lépcsõfokokat kapált bele a domboldalba, mostanra ennek már nyoma sincs. Úttalan úton araszolunk fölfelé, nehezítésnek még egy bedõlt fa is kellemetlenkedik. A Biber vár megtekintésétõl ezúttal eltekintünk, inkább leereszkedünk a horgásztó mellé. Pecások kocsijai sorakoznak a bejárat elõtt. Innen sima, beszélgetõs út a következõ pontig.

4. EP: KIS-HANTA-PATAK

A réten a napsütést élvezõ pontõréknek megint magyarázkodok a rajtszámommal kapcsolatban. Jó lenne utolérni és lehagyni az elõttem járó 7-est, és akkor magyarázkodhatna õ, de erre nem sok esélyem van. Lemegyünk a mederhez, és egy nagyobb lépéssel átkelünk a patakon. Amikor észrevehetõen balra kanyarodik az út, akkor jobbról bejön a [S-] jelzés. Hosszú, egyenes szakasz következik. A végén majdnem mindig totojázni kell, hogy hol a fenébe keljünk át a vízen, de most, bár egy kicsit nedvesebb itt a talaj, mint másutt, de pocsolyának nyoma sincs. Kóspallag Váci utcáján megyünk végig. Itt nincsenek kirakatok luxusholmikkal, de a traktorforgalom mindenképpen nagyobb, mint a pesti azonos nevû utcában. A keresztezõdésben balra elhagy a [P-]. Félhangosan megjegyzem, hogy a boldog 35-ösök balra elmennek. Egy ifjú hölgy hallván a kiszólásomat megkérdezi: - Melyiket teccik csinálni? Megmondom neki, de el van rontva a napom. Még jó, hogy nem bácsizott le. Bubuék bemennek a rikítószínûre festett élelmiszerboltba, én pedig megyek tovább egyenesen a [K-] jelen, amit két, vagy három éve felvittek a kálváriára, és ahova nekem is fel kell vinnem az egyre nehezülõ alfelemet. Odafönt, mielõtt a pontõrökhöz érnék, a távozó félben levõ Bell Sanyi még odavet valami cukkot útravalónak, de azt már nem értem.

5. EP: KÓSPALLAG, KÁLVÁRIA

A pontõrség összekötötte a kellemest a hasznossal; felhozták a két kis lurkójukat legeltetni. Nagyon elemükben vannak, azaz új elemek vannak bennük, vagy mi... Itt is úgy kell lemenni a Kisinóci turistaházhoz, mint Makkaosmáriáról Budaörsre, vagyis fölfelé. Persze csak kezdetben, mert a Ló-hegyi-patakhoz már igen erõsen fékezgetve jutok le. Átkelés után ismét elmegy egy boldog táv, az 50-eseké. Õk balra mennek a [S4]-en, én jobbra. Dzsindzsa, susnya és hullámvasút, mielõtt kiérek a Kisinóci turistaházhoz vezetõ rövid flaszterre. A háztól kõhajításnyira van a Kisinóci-rét az õ pihenõjével, aminek nagyon örülök, mert a bal talpamon, a nagyujjhoz közeli részen vízhólyag akar lenni, és egy padon ülve fogom ennek elejét venni egy kis vazelines kenegetéssel. Amint így kenyegetek jámboran, elhalad az a vidám társaság, amelyiket a Börzsöny szíve teraszán láttam habos folyadékot pótolni. Hiába próbálok a nyomukba szegõdni, [S+] már csak a hangjukat hallom egy darabig, aztán már azt se. Rövid erdei séta után az út nekimegy egy gerinces meredek emelkedõnek. Nyugodt tempót választok, hogy szépen, egyenletesen fel tudjak rá kapaszkodni. Felérve egy vízszintbe haladó-, sõt néha lejtõs útra, tudom, hogy még nincs kihúzva a dolog méregfoga, lesznek még emelkedõk a következõ pontig. Meglepõ, hogy viszonylag milyen sokan kirándulnak a magas Börzsöny nem éppen könnyen leküzdhetõ meredekein. Persze nyilván a gyönyörû idõ hozott ki sokakat a szabadba. Abba az emelkedõbe kezdek bele, amelyik tetején már kékség látszik a fák törzsei között; ez bíztató. Odafent megfigyelhetõ a valóban nyereg alakú domborzat, amely végében egy rét terül el.

6. EP: INÓCI-NYEREG

A pontõr abba az irányba mutat, amerre a réten át kell vágni, hogy az erdõben ismét elérhessem a [S+] jelzést. A lejtõ egy nagy árok mellé szegõdik; a hatalmas szürke törzsû fák összefüggõ lombsátort alkotva keltik azt az érzést, hogy már késõ délután van, pedig hol van az még. Már vagy a negyedik átfolyásra fogom rá, hogy ez az Oldaltmászó-forrástól jön, de még mindig [S+] van a fákon, és nem szalag. Megint utolérek egy kiránduló csoportot. Ezek, ennek a csodának a közepén sem tudnak elszakadni a sóhivataluktól, itt is "dolgoznak", valami munkahelyi konfliktus a beszédtéma. Már csak egy politizáló csoport hiányzik, és akkor rögtön haza megyek. Kiegyenesedik az út, és egy meder mellett lejt tovább. Igen, odalent már látok egy fehér letérítõ szalagot lengedezni. Kezdõdik a kanyargós, igencsak hullámvasutas, hosszú szalagos rész. Ezek az erdei utak nincsenek rajta a térképemen. Ha mondjuk szélsõséges esetben minden szalagot leordítana egy orkán, arra az esetre azt találtam ki, hogy a fõ irány mindig észak legyen, mert így van a legnagyobb esély arra, hogy elérjem az Aklok-rétjét, ahol már folytatódik a festett turistajelzés. Megérkezek egy dombocska alá, amire felvezetnek a szalagok. Erre emlékszem, ez nagyon bevésõdött. Még az is megvan, hogy félúton van rajta egy mini sziklaalakzat, amire le lehet ülni, és nézni, hogyan küszködnek fölfelé a sporttársak. Én azonban nem ülök le, hanem apró, de biztos lépésekkel tolom fölfelé magam rajta. Erre pontosan ráillik Zsolt kifejezése, amelyet meredek emelkedõre szokott alkalmazni: "Állva lehet legelni a füvet." Egy elõttem haladó spori hátra is tántorodik, de szerencsére visszanyeri egyensúlyát. Nem kell a domb legtetejére felmenni, mert az oldalában van egy bevájt út, amin jobbra követem a szalagozást. Lenézve látom, hogy Bubu és Sanyi törekszenek felfelé. - Kár, hogy oda már nem kell felmenni - mutatok a domb maradék kúpjára, ami kevéssel kisebb csak, mint amin már felküzdöttük magunkat. A szalagot követve egy kis lufthoz jutok, de nemsokára erdei akadálypályán kell átküzdeni magamat a derék fuckitermelõk jóvoltából, akik az útra gallyazták a kivágott fákat. (Gally alatt értsd a karvastagságú ágakból álló fakoronát.) El is hagyom az utat, és a süppedõs avaron araszolok tovább, közben hátra sandítok, hogy Bubu nem reflektál e az útvonalnemkövetésemre, de Sanyival Õ is kénytelen letérni az útról. Hullámvasút felszálló ága következik. Egy, a túrákon már rég nem látott páros ereszkedik lefelé. Üdvözlésemre visszaköszönnek, de annyira lendületbe' vannak, hogy csak a mögöttem jövõktõl kérdezik meg, hogy milyen túrán vagyunk. A Nahát 90 szavakat veszem ki a beszélgetésbõl... Nem tudom, hogy hol tértünk rá a [K4]-re, de tény, hogy már a jelzett turistaúton kaptatunk fölfelé. Valamivel elõbb érek fel egy fennsíkra a többiekhez képest. A fakitermelés ama fázisának lehetek tanúja, amikor a legallyazott fatörzseket lóval huzigáltatják. Elég nagy a felfordulás. Faforgács lepi a terepet, nem látom, hogy merre van az út. Elõ kell vennem az otthon készített itiner kivonatot. Amikor felpillantok belõle, látom, hogy az egyik favágó mutatja az irányt. Valszeg látta, hogy az elõttem járók merre mentek. Közben utolér egy túratárs és látván a habozásomat megjegyzi, hogy a jelzett fákat vágták ki. Végül balra fordulva - amerre a favágó mutatta - hagyjuk el a területet. Közben Bubuék is felértek, és együtt folytatjuk a kalandos utat ismét szalagozott szakaszra térve. Emlékeimben ez nem volt ilyen hosszú és fõleg nem ilyen szintes. - Ottorino sporttárs, te nem erre jössz? - kérdezi Bubu, amikor a dumálás miatt elvétek egy beugrót, ahol beljebb lengedeznek a fehér szalagok. Sasoljuk, hogy mikor tûnik fel már a [P+], ami nem sokkal az Aklok-rétje elõtt meg is történik. A rét után már nem a megszokott szekérúton van a jelzés. Az új jelzés tulajdonképpen nem is igazi utat jelez, csak az elõttünk járók rugdosták fel rajta kissé az avart. Kifejezetten szopatós, mert elõször jól levisz a pokolba, aztán visszahoz a szekérút szintjére. Amikor kibukkanunk a régi út közelében, egy kiránduló csoport megkérdezi, hogy merre kell menni Bányapusszta felé. Bubu elmondja nekik, hogy mehetnek arra is amerrõl mi jövünk, de sok értelme nincs, jobb, ha a szekérúton maradnak, mert idefelé láttuk, hogy a letérést jelzõ, régi táblakarácsonyfa nem esett áldozatul, s így nem fognak eltévedni. Nekünk is jó lesz annak a segítségével tájékozódni, amikor éjjel arra kell majd lemenni. Többször is megállapítjuk, hogy ez az új [P+] nyomvonal nagyon erõltetett és nehezen fog ebbõl igazi út kialakulni, ha egyáltalán. Egy apró elõnye tán mégis van, az ugyanis, hogy most már nem kell figyelni, hogy hol van a [P3] átkötés a [P-]-ra, mert egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy a széles [P-] mellett halad, aztán be is csatlakozik. Innen már az ismert emelkedõn nyomjuk felfelé magunkat. A vár tetejére továbbra is csak kõszáli kecske technikával lehet feljutni.

7. EP: SALGÓVÁR

Az itt kapott Balaton szelettel leülök egy sziklára a csúcs közelében, és bontok egy dobozos energia italt is, mert rettentõ szomjas vagyok. Rush Dani érkezik, aki - kicsi a világ - ismerõsökre talál, akik véletlenül éppen erre kirándulnak. Dani elmondja nekik, hogy milyen túrát nyomunk, és tovább suhan. Ismerõse odamegy a kirándulótársához és azt mondja neki: - Hallottad? Kilencven kilométert túráznak, és még a Csóványosra is felmennek... Hirtelen szûk lesz a várorom, mert egy osztály érkezik, és a tanár pont ezt a zsebkendõnyi helyet nevezi ki katedrának. Lekászálódok a vár alá és a nagydarab, vulkáni köves [P-] ösvényen ereszkedni kezdek. A várnyeregben Perõcsény felé elhagy a [P+]. Megint mászni kell, most a helyi Holló-kõre. Odafent a gyönyörû idõben gyönyörû a kilátás, de csak egy másodpercet szentelek neki. Ismét ereszkedés, aztán át a Jancsi-hegyre. Innen egy hosszas lejtõvel szabadulok meg az ökölnyi köves vidéktõl. Idõsebb kirándulók mellett megyek el. Jól széthúzódott a mezõnyük; mindegyik megkérdezi, hogy jön e már a többi. Sorban megnyugtatom õket, hogy senkit nem kapott el a rézf4szú bagoly. Egy útelágazásban csoport várja a lemaradottakat, és miután tájékoztatom õket a csapattagok helyzetérõl jobbra fordulok a [P4] jelzésen, amelyen moderato letrappolok a (leánykori nevén) Vilati házhoz.

8. EP: FEKETE-VÖLGYI PANZIÓ

Bubu azzal fogad a ponton, hogy azt hitték, elõre siettem a Salgóvártól. - Aha, szóval engem üldöztetek... Virsli, tea és nagy formátumú Sport szelet az ellátmány a panzió elõtti tisztáson. A csokit elteszem ínségesebb idõkre, és csak a virslit fogyasztom el kenyérrel és bõ mustárzattal. Mindezt a Bea által kínált házi sütivel fojtom le, és a végén két pohár teával csapatom szét. Az ellátást pont jó helyen iktatták be, mert ebbõl a völgykatlanból valahogy ki kell majd mászni, méghozzá igen durva emelkedõn, tehát kell a kalória. Egy lépcsõn ülve kosztolok a többiekkel, amikor a keskeny nyomtávú sínen robbanómotorral hajtott járgány érkezik. Úgy néz ki, mint a (néhai) vidámpark szellemvasútjának egy kocsija; még úgy is feszít benne a két fazon. Igen szomjas vagyok, mert a két pohár tea után még egy pohár vizet is iszok a ház számlájára (sõt még kezet is mosok). A vízhólyagot elkerülendõ a vasútmegálló egyik padján ülve megint kenek egy kis vazelint a talpam sajgó pontjára, majd újult erõvel nekivágok a következõ (vissza)húzós szakasznak. Átkelek a Csarna patakon, ami most csak annyi, mint mikor az utcán átlépek egy pocsolyát. (A Vulkán túrák alkalmával ez egy kicsit nehezebb szokott lenni.) A [Z4]-en belekezdek az imént emlegetett emelkedõbe, és kicsiket lépve taposok fölfelé a fák közt beszûrõdõ délutáni fényben. Felülrõl gyermekvinnyogást hallok, de csak egy hölgy ereszkedik lefelé. - Egy kis délutáni séta? - kérdezi a köszönésemre válaszolva. - Igen, egy kis 90 km-es sétát teszek néhányadmagammal a környéken - válaszolom. Én nem tudtam, hogy akkora durranás ez a Csóványos, mert a hölgy is azt firtatja, hogy oda is felmegyünk é. Õk a családdal oda indultak, de útközben meggondolták magukat és visszafordultak. Tény, hogy ez nem egy kisgyereknek való sétagalopp; egy életre megutáltathatják vele a kirándulást. Közben leér az apa a picsogó gyerekkel. Megnyugtatom õket, hogy nemsokára leérnek a civilizációt jelentõ panzióhoz. Én türelmesen csûrök tovább, amíg balra nem kanyarodik a [Z4]. Vele kanyarodok én is. Az út gyenge lejtõbe megy át. Ezen kissé bosszankodok, mert ezt megint le kell majd dolgozni. Elérem a várt [Z-] jelzést, amin élesen jobbra fordulok. Megkezdõdik az iménti lejtõ többszörös ledolgozása. Egy lájtosabb résznél, az útról lehúzódva két hölgy beszélget. Cigi szünetet tartanak. Ha a Csóvit vették célba, akkor ez nagyon is érthetõ (mármint a pihenés). Hosszan megyek egyedül, úgy látszik a többieknek nem akaródzik abbahagyni a sziesztázást. Egy éles jobb kanyar után egy völgyet kezdek megkerülni elnyújtott balos íven. Az a rossz érzésem támad, mintha körbejárnék. A jelzések rendre jönnek egymás után, de most meg az jut az eszembe, hogy hátha elmentem a pontõr mellett. Egyetlen ember jön szembe, de az láthatóan nem a túrán van. Hosszadalmasnak tûnõ talpalás után végre egy fûben fekvõ embert veszek észre.

9. EP: SZÍVFÁJÓ-BÉRC

- Te vagy a pontõr? - kérdezem tõle. Az egyik fülébõl kihúzza a dugót és kérdõen néz. - Te vagy a pontõr? - kérdezem újra. - Igen - mondja és maga elé veszi az eszközeit. Van egy jó ötlete a dupla 7-es rajtszám problematikájának feloldására: a továbbiakban legyek én a 6-os. Pecsétel, átírja a 7-est 6-osra és már mehetek is tovább az egy szál szalaggal kezdõdõ, nagyjából vízszintben haladó, pihentetõ úton. A még mindig sûrû lombozaton keresztül alattomban beszüremkedik az este. Sokáig tolom magam elõre, míg végre megelõz valaki. A jelzetlen út végül belefut a [Z+] által jelezettbe. Itt még megnézhetem az egyre sötétebb színekben játszó égboltot. Érdekes, hogy a szárazság ellenére tetemes sarakat kell kerülgetni. Megpillantom a gémeskútra emlékeztetõ etetõt, amivel kapcsolatban olvastam valamit az itinerben. Nézzük csak! Ja, igen. Semmi különös, csak kissé jobbra fel kell menni egy süppedõsen füves útra, ami most jól láthatóan ki van jelezve, ám néhány évvel ezelõtt pörögtünk egy kicsit, míg rátaláltunk a takarásban sunyító jelre. Késõbb jobbra figyelek, mert volt itt egy omladozó átmászó, de úgy látszik teljesen szétmállott, mert nélküle találom meg a lejáratot, amit a tákolmány jelzett elõ hajdanán. Elõször kanyarokkal tarkított, jól járható lejtõn megyek lefelé, de késõbb annyira bedurvul, hogy a fékezésbe is úgy belefáradok és beleizzadok, mintha felfelé kellene jönnöm. Megkönnyebbülve veszem észre, hogy már nincs sok a patakig. Régebben itt köddé vált egy darabon a jelzés, de most félsötétben is látom a jelet a patak túlpartján, egy fán. Átgázolok a gázlón, és egy balra tartó úton megyek - a változatosság kedvéért - fölfelé. Ez egyelõre jólesik a brutál lejtõ után. Egy szekérútra bukkanok, amit elég trükkösen kell majd keresztezni, de az egyre erõsödõ alkony miatt elõször elõkotrom a fejlámpámat. Megiszok egy doboz energiaitalt, mert egyrészt szomjas vagyok, másrészt felsandítok arra az emelkedõre, ami rám vár. A tovább vezetõ ösvény is viszonylag új lehet, mert még nincs kijárva a szekérútból való kiemelkedés, ezért ez egy négykézlábas produkcióóó. A jól kijelzett útvonalért azzal fizetek, hogy az eddigi Királyházára besétálós út helyett egy extra bércre mászóst kapok. A lent megjelenõ fejlámpafényekrõl látom, hogy igen magasra másztam már a szekérútról. Az emelkedõ után nem sokkal belefut a jelzés a [P4]-be, amely után már lejtmenet következik. Lehet, hogy az új útvonal rövidebb, de, hogy jócskán felpluszolta a szintet az biztos. Kanyargok jobbra, balra, rét mellé érek, és hirtelen nem is tudom, hogy merre kéne átvágni rajta, de egy Börzsöny vándortúráról úgy emlékszem, hogy ellenkezõ irányba, átlóba, és ez be is jön. Néhány kanyar és irányváltás után már fogalmam sincs, hogy merre az arra, csak azt tudom, hogy Királyháza biztosan lefelé van. Szerencse, hogy a jelzések megfelelõ távolságban vannak egymástól, és jól láthatók. Igazán akkor kerülök képbe, amikor két egymás utáni hídfunkciót ellátó pallón megyek át, mert itt már felpillantás nélkül tudom, hogy a [P-] jelzésre értem ki, amelyen menten jobbra fordulok. Szembe jön három lámpás alak, de nem a mi túránkon vannak, mert erõsen spangliznak, és úgy tudom, hogy az efféle szenvedéllyel terhelt túrázók ma nem jöttek el... Változik a füst szaga, ez már a tábortûzé.

10. EP: TÛZKÖVES-FORRÁS

A Tûzköves forrásban bízhat az ember, mert mindig termel, legalábbis eddig még nem sztrájkolt. Igaz, hogy csak úgy lehet megmeríteni benne a poharat, mint amikor a zsiráf iszik széttett lábakkal meghajolva, mert magasabban állsz, mint a víz szintje. Aki pedig finnyás, és nem akar a kiömlõnyílás alatti mini medencébõl meríteni, annak fokozottan türelmesnek kell lennie, amíg a kívánt vízmennyiség kicsurog. Merítek, és a pohárba egy sport hidratáló tablettát dobok, majd egy kevésbé füstös pihenõasztalhoz ülök. Bubut - aki idõközben befutott Sanyival - nem zavarja a tábortûz füstje, a hátát szárogatja, melengeti a tûzhöz legközelebbi padon. Jól jön a Vilatinál kapott nagy sportszelet. Ez fog felrepíteni a Mánára, majd a Csóvira. Régebben itt mérték a babgulyást; majd most meglátom, hogy a csokiban van e annyi hajtóanyag, mint a levesben. (Gáz biztos nincs benne annyi.) Még egy pohár vizet iszok, de nem tankolok az útra, hogy minél kisebb súlyt kelljen felcipelnem az elõbb említett dudorokra. Aki bújt, aki nem, megyek! A sorozatos patakátkelések semmi gondot nem okoznak, ezért hálás is vagyok a természetfelelõsnek. Elérkezik a pont, ahol bizony balra bele kell kezdeni a hegybe. Hátra nézek, hogy jön e már valaki, de úgy látszik egyedül kell nekivágnom. Lassan araszolok felfelé, de a dr. Tóth Péter emlékmûvet elég hamar elérem. Itt nemigen mozog a szél, ezért - szokás szerint - én lendítek egyet a harangjátékon a doktor, és az erre járók tiszteletére. Tovább megyek annak tudatában, hogy a Mánáig még a fele emelkedõ hátra van, és a szintvonalak egyre sûrûsödnek. A [P-] jelzések megfelelõ távolságra vannak egymástól, ezért a fatörmelékes, gyökeres, köves ösvénynek lehet több figyelmet szentelni. A rozsdás drótmaradványok még mindig itt éktelenkednek az "út" mentén, de legalább arra jók, hogy jelzik nekem az utolsó erõs emelkedõt a Nagy-Mána elõtt. Idefönt már elég szépen jár a lég, állva nem is lenne elég a pólóviselet. Ni csak! Egy sátor van felverve ezen a kicsi füves tisztáson. Nagyon szeretheti a szélzúgást, aki itt ütött tanyát. Egy kis "séta" a gerincen pihentetõ, de óriásit téved aki azt hiszi, hogy ezennel végzett a mászással. Aki innen a Csóványosra akar elérni, annak még két számottevõ emelkedõvel kell kalkulálnia, igaz, jól el vannak osztva. A következõ ilyen alatt elõször egy-, majd két lámpát látok szembe jönni. Átfut az agyamon, hogy a "hivatalos" túra csak a Tûzkövesig tartott, és most jönnek az erdészet emberei, és (Hofi után szabadon) mindenkit kizavarnak az erdõbõl. Elvvégre most már szabad országban élünk! Vagy mi? Egyszer csak eltûnnek a fénypontok. Most vagy lesnek rám, vagy õk ijedtek meg tõlem. Jól van na! Valamivel nekem is el kell szórakoztatnom magam egyedül a sötét erdõben; egy kicsit fantáziálok. Kanyarog az emelkedõ, és elég meredek is. Néha egy fába kapaszkodva taszajtom tovább magam. Megint egy kis pihentetõ szakasz, de ez most rövidebb. Az utolsó emelkedõ se piskóta, de ennek tetején az ember már joggal várhatja a jól végzett munka jutalmát, a Magosfa felõl, jobbról becsatlakozó [Z-] jelzést. Most már - enyhe túlzással - azt lehet állítani, hogy innen csak át kell sétálni a Csóvi geodéziai tornyához a magyar trikolor színei nyomán. Közben persze figyelni kell, hogy különféle forrás- meg nemtommilyen jelzések nehogy félrevezessenek. Hoppá! A beton torony körbe van kerítve. A kerítés és a NIX közti keskeny mezsgyén araszolok a Béke emlékmûig, melynek tövében hálózsák-gubójában hasal a pontõr.

11. EP: CSÓVÁNYOS

Kérdezi, hogy jön e utánam valaki, mert akkor nem szenderül el édesdeden. Nem javasolok szendergést, mert tuti, hogy Bubu és Sanyi a sarkamban vannak, és jó, ha a pont LED-es viharlámpája is égve marad, hogy könnyen idetaláljanak az elgyötört túrázók. Egy csoport eppen az ideérkezésemkor indult le, de már nem tudtam megállapítani, hogy kikbõl áll. Nyomban utánuk eredek a meredek [K-] / [P-] jelzésen. Porzok lefelé, de poroztak az elõttem járók is, jól látom ezt a fejlámpám fénykévéjében. Elegendõ fékezgetés után balra meglátom a [PX] síelõ jelzést és egyvonalban vele, jobboldalt ott lóg a fehér szalag, ahol derékszögben le kell törnöm, és a mély avarban lefelé csúszkálnom. De jó lenne, ha nem esne semmi szemét a cipõmbe. Hamar leérek a hegyoldalba vájt [P3] ösvényre. Megint jobbra fordulok és néhány perc múlva áthaladok a fölém hajló Oltár-kõ alatt. Alant látom a szerpentinen lefelé kanyargó, általam üldözött csapat fénykígyóját. Becsatlakozok a [K3] jelezte útba, amelyen balra, lefelé folytatom. Száraz az út, de az apró köveken meg-megcsúszok. A hosszú szerpentinen kellõen gyakoriak a nagyméretû [K3] jelzések. Hirtelen egy éjjeli pillangóról verõdik vissza élesen a lámpám fénye, aztán megjelennek a társai is. Persze nem az ötven kilós sétálósakról, hanem a könnyû, ide-oda cikázókról van szó. Zavaró, ahogy a szemem elõtt kavarognak. Nagyon ügyesek, csak egyet sikerül elkapni, azt, amelyik az orromon akart szolizni. (RIP) Halkan csörgedezõ patakhoz érek; itt már átfolyásokat kell kerülgetni, átugrálni. Egy patakátkelés után megjelenik a [K+] jelzés; ez a Lósóskás-rét. Ezt onnan tudom, hogy tavaly a Királyháza 30-on jöttem a Hamuháztól idáig a [K+] jelen. Itt láthatók az elsõ leszürkített [K3] jelzések; az a jó, hogy világosszürkével vannak lefestve. 2010-ben, a szakadó esõben haboztunk itt egy darabig, mert nem tudtuk, hogy egyenesen be kell menni a bokrosba. Kb. 50 méteren nincs jelzés, mivelhogy bokorra nem lehet felfesteni. Most határozottan bemegyek, és a bokorsor túloldalán megpillantok egy fára festett, leszürkített jelet. Az elõttem járók is tudhatták ezt a stiklit, vagy GPS-ük van, mert egy szikrányi fényt sem látok a saját fejlámpámén kívül. A kanyargós ösvény egy száraz, mély patakmederbe visz le, ahol nem igazán tudom, hogy merre kéne kimászni; abba sem vagyok biztos, hogy a másik oldal a nyerõ. Kimászok a túloldalon, és rövid keresgélés után rátalálok egy szürkére. A nem járt, semmi kis ösvényt ágak és avar takarják. Mély árok mellett kanyarog, aminek nem látni az alját. Tiszta szerencse, hogy friss a szürkítés, mert jövõre szerintem már nem lesz látható belõle semmi. A lábnyomnyi ösvény végül rákanyarog egy normálisabb, szélesebb útra. Kissé aggaszt, hogy még NEM találkoztam az itiner által beígért

12. MOBIL, "HIDEGHEGY GÁTLÓ" ellenõrzõponttal, aki az itiner szerint a Fekete-patak és az Aklok-rétje között cirkulál. Remélem nem mentem el mellette. Az úton hátrafordulva fényeket látok. Amíg bevárom a lámpatulajdonosokat kibontok egy zsebkávét. Bubuék érkeznek. Õk sem találkoztak a mobil ponttal, azt hitték, hogy én vagyok az... Nem akarom elhinni, hogy apró esõcseppeket, látok a lámpám fényében. Abba az illúzióba próbálom ringatni magamat, hogy ezek is csak porszemcsék, de a sûrûsödõ koppanások a lombozaton a nyers valóságról árulkodnak. Nagyon elkeserítõ. Egy kellemes túrát fog elrontani az idáig oly kegyes idõjárás. Még dacolok egy darabig, még nem veszem fel az esõkabátnak elhozott széldzsekimet, de amikor már a falevelekrõl is csöpög, akkor megadom magam, és én is púposnak öltözök a ma éjszakai jelmezbálon. Egy füves résznél azt hiszem, hogy mindjárt itt az Aklok-rétje, de Bubu kiábrándít, mert azt mondja, hogy messze van az még. Sajnos neki van igaza. A talaj hihetetlenül gyorsan vizesedik, különösen azokon a helyeken, ahol agyagos a talaj, és - mint tudjuk - a Börzsöny legnagyobb részében sajna ez dominál. Beletörõdõen baktatok az alkalmi csapattal, mígnem mégis elérjük az Aklok-rétjét. A délelõtti [P+] jelzés mentén megyünk a [K-] balos letérésig, ahol mindenkit magam elé engedek, mert nem akarom zavartatni magam a síkossá vált, meredek lejtõn. Nehezen, de sikerül megoldani hanyattesés nélkül, olykor a szegélyezõ csemeték segítségét véve igénybe.

13. EP: BÁNYAPUSZTA

A pecsételõ hölgynél rákérdezek a "HIDEGHEGY GÁTLÓ" mobil pontra, de hirtelen nem is tudja, hogy mirõl van szó, ezért nem firtatom tovább a dolgot. Éppen távozik egy másik maroknyi csapat, s így nekem is lesz helyem a vadászház teraszán álló asztalnál. Levetem a vizes széldzsekit és a hátizsákot, de még így, pólóban sem fázok. Én is kérek egy tányér bablevest, de nem adnak, mert nincs, ugyanis babgulyás van. Ebben az esõ által lehangolt, leeresztett kedélyállapotomban valahogy nem tudok kacagni ezen a tréfán. Jobban leszek, amikor mégis megkönyörülnek rajtam egy nagy adag levessel. Ez olyan finom, hogy rég nem ettem ilyen jót, és a mennyiségére az a jellemzõ, hogy nem repetázok, pedig nálam ez nagy szó. A tartalmas leves után jólesik kortyolni az asztalra tett ásványvízbõl... Dörög az ég. Bubu azt mondja, hogy ez annak a jele, hogy elvonul a fejünk felõl az esõfelhõ. Legyen igaza, de nekem nincs türelmem -, és gondolom idõm se - ezt kivárni; köszönök mindent, és egyedül nekivágok az õszi, mennydörgõs, villámlós, esõs börzsönyi éjszakának. Lemegyek a ház elõtti néhány lépcsõfokon és balra indulok a bakhátas, csúszós úton; az út mentén csermelyt táplál az esõvíz. Jó párszáz méter, és balra ki kell mászni a [K-] / [m] jelezte útból, és ösvényen kell kanyarogni a [K+] / [m] nyomán. A köd miatt keresgélni kell a jelzést viselõ fákat, mert a vadcsapás szerû ösvények behálózzák a terepet. Emelkedések, ereszkedések váltogatják egymást. A fokozott figyelem ellenére hirtelen a [K4]-en találom magam, amirõl tudom, hogy csak kereszteznem kellett volna. Visszafordulok, és úgy ötven méterre lámpákat látok, amint éppen letérnek ott, ahol nekem is le kellett volna térnem. Belehúzok, és Gézáék csapatához csapódok. Egy patakátkelésnél elhagy a [K+], és hirtelen nem tudom, hogy hol is másszak ki a mederbõl. Egy túratárs azonban - akit már tegnap óta többször láttam - megvár a túlparton, és kihúz a csávából. Jólesik a szinte zavarba ejtõ gesztus. Egy rövid ideig csak a [m] marad, de én még errõl is letérek, mert ki nem hagynám, hogy igyak a Vasedény kulcsosház elõtti János-forrásból. Egy szempillantás alatt megtelik a poharam a hideg vízzel. Az egészet meg sem tudom inni, éppen a "Fagyos" mivolta miatt. Már nem térek vissza a jelzésre, hanem közvetlenül a forrás mögötti meredeknek vágok neki, amin egy hangyányival a többiek elõtt érek fel a [S4] / [m] szekérútra, amirõl majd a megfelelõ pillanatban balra le kell térni. Beállok a vonatba, és jó tempóban csattogunk lefelé, látványosan fogyasztva a távot. Idõközben elállni látszik az esõ, amit azért nem lehet rögtön észrevenni, mert a fákról mindig jön egy jó adag a nyakunkba, amikor egy-egy fuvallat megrázza az ágakat. A Kollár-völgynél becsatlakozunk a [S+] jelezte útba, méghozzá jobbra. Leérünk egy patakátkeléshez, ami azért emlékezetes számomra, mert 2010-ben itt egy sármedence várt minket, és nem lehetett semerre kikerülni. A patt helyzetet Pisti oldotta meg, aki egyszerûen átgázolt az egész ótvaron, aztán - most már minden mindegy alapon - mi, többiek is követtük a példáját. Érzésem szerint nincs már messze Kisirtáspuszta. Néhány perc múlva igazol a kisvasúti sín és mellette a KISIRTÁS feliratú megállótábla. Valaki felveti, hogy meg kéne várni a vonatot, de nem díjazzuk az ötletét, mert a menetrend ismeretének híján lehet, hogy jövõ tavaszig itt ülhetnénk az indulására várva. Ehelyett inkább átvágunk a réten, majd hidat keresünk. Elsõre a vasút hídját találjuk, de semmi vész, mert pár méterre mellette megtaláljuk a gyalogosok számára építettet. Nincs korlátja a keskeny fahídnak, ezért szólok a többieknek, hogy most ne aludjanak. Különösen Géza a címzett, akit eddig Miki "ébresztgetett" útközben. A könnyû menetelést biztosító lejtõt most kezdjük megfizetni; alattomos emelkedõn törtetünk Nagyirtáspuszta felé a beton villanyoszlopok mentén. A derekamra kötött széldzseki vagy lecsúszkál, vagy nyomja a hasamat, ezért gyorsan belegyömöszölöm a hátizsákba. A pólóm már majdnem száraz a belsõ fûtés miatt. Hamarosan jobbra elhagy a [P+] és a [m], marad a [S+]. 2010-ben ez az út még nem volt része a túrának, ezért nincs emlékem a hosszáról; úgy tûnik tovább tart, mint ahogy azt saccoltam. Kétszer is keresztezzük a vasúti síneket, de vonatot még egyszer sem láttunk, hallottunk. Jó, hogy nem vártunk rá Kisirtáspusztán. Távolabb neon fényeket látunk, és kiérünk egy mûútra. Jobbra, a kerítésen belül egy kivilágított sétány vezet a Szent Orbán erdei hotel felé, valószínûleg ennek a fényeit láttuk az imént. Elhaladunk a kerítés mellett, és egy keresztezõdésben jó érzékkel megtaláljuk a [Z+] jelzést, amin balra fordulunk. Most már csak azt a két épületet kell megkeresni, amelyek között fel kell vágni. A jól látható jelzésnek köszönhetõen ez is megvan. Felszívjuk magunkat, és belekezdünk a túra utolsó számottevõ emelkedõjébe. Persze, lesznek még huplik bõven, de ez a legnagyobb köztük. Figyelni kell, mert véget ér a [Z+], és nekünk a jobbra felmenõ [Z-] jelzést kell választani, mert az egyenes levinne Érsek-tisztásra, ami fölöttébb bosszantó lenne. Tehát lankadatlanul emelkedünk a további magaslatok felé. Egy jobbra-, és nem sokkal utána egy balra menõ [Z3] mellett megyünk el, majd kiérünk egy nagy tisztásra, ahol pár métert lefelé siethetünk, hogy aztán meredeken felmásszunk a Só-hegyre. Útközben már érezni a füstszagot. - Rakják a tüzet a forralt bor alatt - mondom a többieknek. És tényleg, a csúcsról megpillantjuk a nagy tábortüzet, amit nem tudom, hogyan tartott életben a pontõr, amikor zuhogott az esõ. Leereszkedünk a hegyoldalba a tûzhöz.

14. EP: SÓ-HEGY DÉLI NYÚLVÁNYA

Miki rákérdez a forralt borra. A pontõr termoszt húz elõ. Én is kérek másfél ujjnyit, tényleg "csák ázs ízse miátt", hogy az utánunk jövõknek is maradjon. Lent, távolabb városi fényeket látok, Márianosztrára tippelek. Leülök egy korhadt fára, amíg a többiek szerelvényt igazítanak; nincs kedvem egyedül továbbmenni. Na de most már búcsúzni kell a pontõrtõl - köszönve a forraltborkóstolót -, és lemászni a Só-hegy lábához. Ez is egy jó kis mutatvány, a felázás nélkül is hanyattesõs ösvényen lefelé. Géza azt mondja, hogy szaladni kell, nem szabad megkapaszkodni, mert akkor esel el. Biztos igaza van, de én inkább a fától fáig módszert alkalmazom, és így éppen, hogy megúszom zakózás nélkül (amiben egyszer itt már volt részem). A [Z-] levisz egy szekérúthoz (fölötte távvezeték), amit keresztezünk, és egyenesen a Lengyel-rétek felé vesszük az irányt. A második rét után balra jól látható fehér szalagozás veszi át a vezetést. Megint jól siethetõ lejtõn masírozunk. Olyan ázott agyagos a talaj, hogy minden lépés után érzem, amint a vádlimhoz ütõdik egy, a cipõsarkam által felkapott rög. Ha ilyen tempóban tudunk végigmenni, akkor ez már nem is zavar. Hosszan tart ez a szalagozott szakasz, de több irányváltás után aztán belecsatlakozunk a [P-] jelzésbe. Ez a jelzésátfestések túrája. A kifogástalan jelzéseket átixelték, és az út másik oldalán álló fákra festették fel, de nem közvetlenül az út mentén, hanem egy-két sor fával beljebb. Elsõre ez megtévesztõ; egy beugrónál meg is állunk tanakodni azt hívén, hogy balra bevezet a [P-] a dzsindzsásba. Ezt leszámítva hamar elérjük az átugrandó patakot, amit át is ugrunk, és késõbb jobbra meglátjuk az újabb szalagozást, ami levisz a mûúthoz.

15. EP: KÓSPALLAG, ÚTELÁGAZÁS

Egy percre lezuttyanok a padra a többiek mellé, és almát rágcsálok. A pontõr azt mondja, hogy a [K-] jelzést is megvariálták, de menjünk nyugodtan a régin. Na, nézzük csak, hogy eltalálunk e a Törökmezõre! Az országúton minden a régi, és jobbra az erdõbe is a megszokott helyen mehetünk be. Egy darabig nincs semmi probléma, de egyszer csak kerítés mögé vinne be a [K-]. Géza átmászást javasol, de a kerítés így néz ki: ###, tehát hosszan állnak ki a tetején a hegyes vasdrótok. Nem szeretném, ha bárki zacsija (de fõleg az enyém) bánná az átmászást, ezért egy lentebbi útra térek, ahol szintén van [K-]. A többiekben sem buzog annyira a vállalkozó szellem, ezért Õk is jönnek. Az igazi meglepetés a Békás-réten ér, amit teljesen felszántottak. Már nem lehet átlóban átvágni a magányos fa mellett, hanem ki kell négyszögelni a rétet. A magányos fát nem is látom; remélem nem esett áldozatul az intenzív agrikultúrának. A szántás végén mégis átvágunk a réten. A vizes fû letörli a sarat a cipõnkrõl, de hiába, mert amikor a tanyát mellõzve visszatérünk az erdõbe, akkor a lejtõs út annyira sáros, hogy csak üggyel-bajjal lehet rajta közlekedni, örülünk, ha megússzuk esés nélkül. Lecsúszkálunk a [Z-] jelig, amin tegnap reggel begyalogoltunk a pontra; most is ezt tesszük.

16. EP: TÖRÖKMEZÕI-TÓ

A tea az, amire vágyom, zsíros kenyeret nem kérek. Amikor vissza akarok menni az útra, a pontõr megmutatja, hogy merre a legpraktikusabb visszatalálni a [Z-] jelzésre. Egy rövid, de kajak emelkedõ vezet a kútjelzésekig, ahol egy kicsit keresgélnem kell a nem várt köd miatt. Közben utolérnek a többiek, és együtt megyünk tovább a [P-] / [Z4]-en a Törökmezõ turistaházig, hogy ott váltsunk a [K-] / [P-] jelzéskombinációra. Valami borfesztivál vagy mi a szösz (szesz) lehet, lehetett itt, mert az út mentén molinók hirdetik a nemtommilyen borokat. Valahogy bekeveredünk egy bokrokkal körülültetett játszótérre, ahonnan csak alapos kutatómunka után találunk kiutat. Hiába, késõ van már, vagy korán van már, vagy amit akartok... Egy szélesebb, sáros útra jutunk ki, ami már nem annyira lejtõs, hogy eséstõl kellene tartani, ezért nekieresztjük. A [P-] egy kis balos letérõ ösvényen elhagy, mi pedig célba vesszük a pár éve letermelt irtást. Egy pihenõnél nagyon meredekké válik a lejtõ, és agyagos jellegû sár fedi. Mindenkit elõreengedek, a finis elõtt már végképp nem akarok elcsúszni, és a vonatra is elegánsan akarok felszállni. Egy technikai kiállás után mindenki eltûnik a látókörömbõl, csak a Körtvélyes brutál emelkedõje elõtt érek be egy túratársat, aki egy leszürkített (!) [K-] jelzést vizsgál. Hát, én már nem is csodálkozom, csak azt a tagot sajnálom, aki nem járt még erre, és éppen teljesítménytúrázik. Nekivágok a sáros emelkedõnek. Valaki kiritkította a tüskés bozótot, mert most nem akarják szúrós ágak leszedni rólam a ruhát. Ez az emelkedõ is kétszer olyan hosszú, mint amilyenre emlékeztem, de zokszó nélkül legyûröm. A mûútra kivezetõ sétány jelzései is mind egy szálig le vannak szürkítve. A flaszteren elnézek a balra kiágazó turistaútra, és - vessetek meg érte -, de úgy döntök, hogy a ködös, sáros úton botorkáljon az, akinek Imre az anyja. Különben is, szürkék a jelek, nem láttam, és kész! A Köves-mezõ még a szilárdon baktatva is nehezen jön el. Már a parkolójában járok, amikor lentrõl fejlámpák közelednek. - Hát ti merre jártatok? - kérdezem. - A szalagozást kerestük, és a [K+] jött helyette - mondja az egyik elõresietett túratárs. A parkolóban picit balra kell menni, és onnan vezet a fák közé a megszokott fehér szalagozás. Nekiindulunk a meredek lejtõnek, ami nem túl hosszú, de utána van még rengeteg méter a lejtõs utcából. A végén jobbra fordulunk, és erõsen vonzani kezdjük a távoli templomtornyot. Ha nem látnék egy-két embert lézengeni az utcán, akkor azt hinném, hogy amíg távol voltunk evakuálták a települést. A lejtõn is magam elé engedtem mindenkit, a plébániára is utolsóként lépek be. Elégedetten nézek az órámra, 37 percet sikerült bennhagyni a szintidõbõl. Leadom az itinert, és egy asztalhoz ülök, hogy lazítsak a szerelvényen, és igyak egy jó pohár málnaszörpöt. Nemsokára a másik kis csapat is beérkezik; a fõrendezõ személyesen gratulál mindenkinek, ami nagyon jól esik. Az is megtisztelõ, hogy búcsúvirslivel kínálnak. Szívesen élvezném tovább a sikeres teljesítés eufóriáját, de a menetrend ezt nem engedi. A második félpár virslit már az utcán eszem meg. A pénztár elõtt nyugalmat erõltetek magamra; azért sem hagyom elromlani a jó hangulatomat, és nem idegesítem fel magam egy nõ ötpercig tartó jegyvásárlásán. A vonaton nem tudok szenderegni, átgondolom a túrán történteket. A Nyugatiban, a leszállás után Sándor szólít meg. Meglep, mert nem láttam felszállni. Elmondja, hogy Bubuval kivárták a bányapusztai vadászházban, míg alábbhagy az esõ, és így igencsak bele kellett húzniuk a végén. Otthon ellazít a melegvizes zuhany, de a rég vágyott ágyikóban másfél órai félálom után felpattan a szemhéjam, s utána én is. Kibiciklizek a napsütötte Városligetbe, és még látom a Maratont teljesítõk befutását. Egy túrákról ismert arc, amikor meglát a nézõk között, az "A teljesítménytúra erõt ad!" kiáltással üdvözöl engem, és a saját célba érkezését. Igaza van...

Ottorino



 

SZUPERKATLAN 30 ~ 2013.07.07. Táv: 30 km; Szint: 1200 m; Szintidõ (eredeti): 7 óra; Szintidõ (megemelt): 8 óra.



SzoKATLAN, hogy nem hajnalban kell felkelni egy nappali teljesítménytúrához. Persze idõ kell hozzá, hogy SZUPERul fel tudják fûteni a KATLANt, hogy mire odaérünk kellõen forró legyen.

Majd' egy órával a rajtnyitás elõtt állunk be Zsolttal a dorogi Mária utca árnyas parkolójába. A Molnár sörözõ udvarában Ágotáék már várják a túrázókat. Örömmel értesülök róla, hogy a 7 órás szintidõt egy órával megemelték. A 7 órát húzósnak tartottam ilyen terep- és idõjárási viszonyok mellett. A Dunántúlról is idõben megérkeznek barátaink, s így a legkorábbi rajttal 11:00-kor el tudunk indulni. Csupán a temetõ Csolnoki utcai bejáratáig megyünk együtt, mert a többieknek ugyan nem szóltam róla, de mialatt ideértünk a fejembe vettem, hogy megcsinálom a túrát az eredetileg meghirdetett szintidõn belül. Szilveszterrel robbantjuk a mezõnyt; intenzíven nyomulunk a Gete felé. Derék túratársamnak még arra is van levegõje, hogy egy fiatal versenyzõnek meséljen a magashegyi túrázás rejtelmeirõl. Ahogy mindjobban emelkedünk, annál inkább támadnak a szúnyogok. Otthon vacilláltam a rövid- és a hosszúnadrág között, most örülök, hogy a meleg ellenére a hosszút húztam fel. Egy rövid technikai kiállást leszámítva egybõl, és úgyszólván könnyen megvan a Gete "elölrõl".

1. EP. Nagy-Gete.

Pecsételtetés után lefelé menekülök a szúnyogok elõl. Még a tûzõ napon is támadnak. A vészesen meredek lejtõn lemarad Szilveszter, aki lábadozó keze miatt kénytelen tartózkodni a bothasználattól. A KINIZSIN tapasztaltak beidegzõdése után furcsa, hogy gyorsan kipipálhatom a durva lejtõt. Egészen más érzés forgalmi dugó nélkül ereszkedni. Már a vörös kõgörgeteges vályú vége felé járok, amikor a hátam mögül cipõtalp csusszanást hallok. Hátrafordulok: Ifjú hölgy tanyázik a földön. Partnerrel van, ezért nem kérdezõsködök a hogyléte felõl. Elmentemben hallom, amint szomorúan azt mondja, hogy: - De hát éppen most gyógyult be...

A löszfal és a Gete közötti útra több éren keresztül folydogál a horgásztó vize. A közelben tenyészik a gyötrõ szúnyogok hada. Hol vagytok békák, fecskék? Tempósabban falhatnátok a vérszívókat, mert így õk falnak fel engem, s én ettõl (lösz)falnak megyek. Az iménti vakolatmállást szenvedett hölgy hál' Istennek jól van, mert a nyomomban törekszik fölfelé a falon. A gabonatábla szélére különösebb megerõltetés nélkül feljutok, de azért érzem, hogy a Gete egyszer ma már megvolt. Igen meleg az idõ, zavartalanul süt a Nap, de semmi vész, mert a KATLAN gyenge szellõvel lélegzik, száraz a levegõ, s az ember kellõen tud párologtatni. A térdig érõ kalászosban egyértelmû a kitaposott út, de a megfelelõ helyeken szalagok is lógnak, hogy - fõleg visszafelé - nehogy valaki lelátogasson a szomszédos Csolnokra. Bejön elém a Hegyeskõ, és csak nagyon lassan növekszik, mialatt én a port rugdosom a domború gazos út jobb-, vagy baloldali keréknyomában.

2. EP. Hegyeskõ.

Sándor, mint pontõr szívélyesen üdvözöl az egyetlen, a környéken fellelhetõ árnyékban. Mentolos cukorral kínál, amit nem merek elfogadni, mert tavaly a 90 ÉVE VÁROS SALGÓTARJÁN 45-ön egy Snehulki cukorkától majdnem megfulladtam, és még jól ki is röhögtek a kedvenc túratársaim. A pontról még néhány métert felfelé kell kapaszkodni, hogy átbukhassak a tokodi országút felé vezetõ, váltakozó meredekségû turistaútra. Elsõ pillantásom a mélyben, az útkeresztezõdés közelében elhelyezett buszmegálló barna bódéjára esik, ami most még egy kockacukornál is kisebb. Egy másodpercbe se' telik, hogy a pincéktõl Tokodig végigfuttassam tekintetemet a színes terepasztalon. Melós lesz a leereszkedés. Van egy olyan meredek, kitaposott rész, hogy még szárazon is meg-megcsúszik a terepes cipõtalp. Elõre vetül verítékes közeljövõm, amikor ugyanitt majd fölfelé kell taposni. Árnyas, kevésbé meredek, oldalazó ösvényhez érek. Itt sincs hûvösebb, mint a nyílt terepen, mert a lombalagútban nem mozog a levegõ. Szomjas vagyok, de most már várok az ivással a hegy lábáig. Menet közben kényelmesebb vízszintben iszogatni. Egy utolsó, elnyújtott lejtõvel leérek a mûúthoz. Mielõtt kilépnék a flaszterre, a fák árnyékában elõhalászom a tegnap lefagyasztott izo italomat. Még mindig jó hûvös. Balra megyek az országúton a pincék felé, miközben bele-belekortyolok az italba. Elérek a fentrõl már látott buszmegálló bódéhoz. Hirtelen akkora autóforgalom támad, hogy várni kell a pincék oldalára való átkeléssel. Útjavítás nehezíti a közlekedést. Felfelé, a pincék irányába tartok. A nyári pavilonban - ahol a KINIZSI alkalmával szoktak etetni, itatni a jó tokodi honpolgárok -, mozgást látok. Éppen egy túrázó lép ki onnan. Most Ágota és BATIK-os rendezõtársa üzemelteti az etetõpontot. Leülök arra a másfél percre, amíg megeszek egy csoki szeletet, egy nápolyit, és két gerezd almát. Ásványvizet nem kérek, most ittam meg a saját katyvaszomat. Nem ülöm kockásra az ülepem, indulok tovább a felsõbb pincék, majd a kertek felé. Már akadnak olyanok, akik visszafelé jönnek, de még nincsenek annyian, hogy torlódás keletkezne a hosszan emelkedõ, lábnyomnyi széles ösvényen. Fellélegzek, amikor a fák közé érek, és jobbra fordulok a Kõszikla tetején levõ kis tisztás felé, aminek a másik oldalán már érezni Mogyi vonzását. Nem dobom a gyeplõt a lovak közé, de elnyújtott lépésekkel, néha belekocogva sietek lefelé a mélyútban. Egyre többen jönnek szembe azok, akik a hosszú távot fogyasztják. Pont jó volt az idõzítés; nem a legkeskenyebb helyeken kellett találkozni a sok emberrel. A temetõ síkja után, egy lejtõs kunkor végén a buszmegálló mögötti kútnál fékezek. Egy pohár hûs víz rögtön legurul, majd a kiürült izós flakonomba tablettát dobok, és újabb adagot készítek a sportitalból. Törölközõmet friss vízzel itatom át, s elõször a fejemre terítem, majd az agyhûtés után gyengén kicsavarva a nyakamba akasztom. Nyaktakarós sapkámat is átáztatom a közkút vizével. Két srác is itt keresi a felüdülést: Fejüket, meztelen felsõtestüket csapatják a vízzel. Egyikük szerint ez a túra fénypontja. Újabb sporttárs érkezik. - Merre van az a híres Kakukk? - kérdezi. - Azon az úton egyenesen - bökök a megállóval szembeni utca felé, és aztán nekem is irány a "híres" Kakukk. Hiányérzetem van az odavezetõ úton. Nem várakoznak végig sûrû egymásutánban depós kocsik; nem fekszenek a füves árokparton kiterült mezítlábasok. Ha nem jönnének-mennének a túrázók, bárki azt hihetné, hogy kihalt a település. Egy papagáj felismerhetetlenségig kifakult, egészalakos óriásportréjával díszített falú ház elé érkezek.

3. EP. Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

A teraszon kedves pontõr lányok dolgoznak. Az egyik adminisztrál, a másik egy nagy zöldalmát nyom a kezembe, amivel menten sarkon is fordulok, hogy ne kísértsen meg a henyeség és egyéb gyarlóság szelleme. Isteni finom a lédús, ropogós gyümölcs. A kútnál megint iszok egy pofa vizet, hogy az almából rostos gyümlé legyen a gyomromban. Most kezdõdik a második, az igazi felvonás a Kõsziklára való újbóli felvonulással. Szuszogva rágcsálom az alma utolsó falatjait az egyre erõsödõ emelkedõn. Szembejönnek a dunántúli barátok és Zsolt a Hortobágyi Villám(csapás). Kérdezik, hogy hova sietek. Kikacagnak, amikor elárulom, hogy tartani akarom az eredeti szintidõt. Tovább csûrök. Az alma elfogyasztása érezhetõen javított a közérzetemen. Sûrûsödnek a szembejövõk, köztük van a Getén hagyott Szilveszter, akit egyedül még nem láttam túrázni. Most is kampózott magának egy csinos hölgytúrázót. - Maga is megõrült, hogy már szembe jön - mondja bíztatásképpen. Õ ráér lazán cseverészve Mogyi felé ereszkedni; neki mindjárt ott a "happy ending": Hawaii; dizsi; Kakukk; napernyõs cocktail-ok; lányok... Aloha! - köszönök el tõlük, és reménykedek, hogy nem a Kõszikláról lefelé menet, a keskeny ösvényen lesz a legnagyobb a népsûrûség. Elõbb azonban még fel kell jutni a mini fennsíkra. Kis idõ elteltével kiegyenesedik a felfelé kanyarodó út, és balra magam elõtt látom a tetõn felállított emlékkövet, amit többször már nem olvasok ki, mert úgyis mindig elfelejtem, hogy kinek, vagy minek az emlékére, tiszteletére állították. Lefelé indulok a két ember széles úton. Amikor balra rá kell fordulni a keskenyre, megvárom, amíg egy kisebb csoport feljön, és csak utána kezdek lefelé sietni. Minél elõbb el akarom hagyni ezt a szûkös helyet. Lejtmenetben könnyebb "felugrani" a mély, keskeny ösvény peremére, ezért amikor szembe jön valaki, akkor ezt meg is teszem. Viszont van, aki megelõz az udvariasság terén, és õ áll félre. Ezt minden alkalommal hangosan megköszönöm. Már másodszor kérdezik meg, hogy messze van e még Mogyorósbánya. Elsõ alkalommal azt mondtam, hogy: - Nem akarlak kecsegtetni. Most, a kertek magasságában azt mondom, hogy: - Kitett helyen kell még mászni egy jó darabon, de aztán ott lesz a jutalomlejtõ. A kérdésekbõl arra következtetek, hogy sokan jöttek el olyanok is, akik még nem csinálták a KINIZSI SZÁZAST. Érdekes lenne megtudni, hogy õket mi motiválta. Talán megtapasztalni a K100 negyven utáni, legtechnikásabb szakaszát? Vagy idejében elkezdeni a felkészülést a 2014.05.24-es NAGY ESEMÉNYRE? Vagy tán az elsõ rendezés volt vonzó? Meglehet. De az is lehet, hogy egyszerûen csak túrázni volt kedvük. Azt mondta a fiú a lánynak: - Te Rózsi! Vasárnap úgysincs semmi sorozat a TV-ben. Ne másszuk meg az összes hegyet tûzõ napon Dorogtól Mogyorósbányáig? Mire a lány: - De másszuk Józsi! Sõt! Olvastad? Még visszafelé is megmászhatjuk. Egyszerre felkiáltva: - HURRÁ! Irány: Dorog! Kézen fogva, szökdécselve balra el.

Végre elhagyom a vályús, keskeny ösvényt, és széles, füves terepen lejtek a pincék felé. Ha szembe jön valaki, boldogan, nagyívben kikerülöm. A szaletlinél nem ülök le, és nem is fogyasztok semmit, csak kérem, hogy töltsék meg a flaskámat. Máris folytatom utam az országút felé. A keresztezõdésben türelmesen megvárom, amíg az összes autó elmegy, aztán átkelek a Tokod felé vezetõ mûútra. A buszmegállóban egy pár várakozik. A férfinél túrabotokat látok. Vajon Józsi és Rózsi a KATLAN után besokalltak? Már nem is érdekli õket a Kakukk kínálata?... Botjaimat a nyakamba veszem, így masszírozom a tarkóm, egyengetem a hátam a 300 méter flaszterezés közben. Jobbra rátérek a kezdetben némi árnyékot nyújtó turistaútra, és felszívom magam a hosszú, meredek emelkedõ elõtt. Inkább lassabban megyek, de megállás nélkül akarok feljutni. Hárman-négyen meg is elõznek. A szárazon morzsalékos, nagyon meredek szakasz után már látom azt a párost, amely elõször hagyott le. Már a sötétszürke úton araszolnak felfelé a Hegyeskõ oldalában. Itt már abszolút nincs árnyék, és a szellõ is leállt, egyszóval rohadt meleg van. Szeretnék már én is a szürke úton mászni, a HK mellett átbukni, és lesietni a pontra. Hirtelen bevillan egy kép: Bõvizû zuhany alatt frissülök. Jobb az ilyen gondolatokat elhessenteni, mert csak rontanak a helyzeten. Inkább a következõ méterekre koncentrálok, mert a csúcs irányába is van egy letaposott fûsáv, és már három lépést meg is tettem a rossz irányba. Most valahogy nem vonz a csúcson feltáruló panoráma. Huh! Végre lefelé trappolhatok a pontra.

4. EP. Hegyeskõ.

Mintha egy sivatagi oázishoz érkeztem volna, úgy lépek a pont fáinak árnyékába. Sándor ugyanolyan kedvesen, mosolygósan fogad, mint elsõ alkalommal. Lapomra felírja: HK 15:00. (Nálam a HK egyenlõ a harckocsival, mert ezerkilencszáztrallalallában harckocsizó alakulatnál szolgáltam az annak idején még dolgozó népet.) A szignó szerint van még 3 órám a tervem megvalósítására; és van még elõttem 9 km. Ez csalóka. Nem bízom el magam, mert ebben benne van egy SZUPER forró KATLAN és az azt követõ, meredek oldali Gete mászás is, nem éppen üde, hamvas állapotban. A KATLAN felé tartva még mindig vannak, akik szembe jönnek. Minden bizonnyal a 15-ön vannak, mert a hosszún már nem érnének be célzárásig. A löszfalon lefelé porozva, hátulról hangos beszélgetést, nevetgélést hallok. Hallatlan, hogy némelyeknek még erre is futja az erejébõl. Megesz a sárga irigység. A horgásztó vize változatlanul az útra folyik. Beleállok egy átlátszó pocsolyába, hogy legalább a cipõtalpam frissüljön föl kissé. Következik a kõrengeteg fölfelé. Még a negyed részénél sem vagyok, amikor megállapítom, hogy nekem a Gete naponta kétszer, kánikulában bizony már SOK. Lassított felvételként araszolok fölfelé, de nem állhatok meg, mert odakozmálnék egy kõre. A srácok, akiknek a hangját hallottam a löszfalnál, megelõznek. Hallom, hogy Õk is pihenést terveznek, és a fenyõfás felé igyekeznek, ahol némi árnyékra számítanak. Emelkedõn õk sem igazán bõbeszédûek. Amikor elfogynak az öklömnyi kövek, és én is felérek a fenyvesbe, bosszúsan látom, hogy az egyik srác a helyemen ül. Az egyetlen kövön, amihez nem kell leguggolni, és ami nagyobbrészt árnyékban van. Utolsó erõmmel feljebb vánszorgok és egy fának támaszkodva elõkotrok a hátizsák aljából egy dobozos energiaitalt. Ez is le volt fagyasztva, és mostanra is csak kellemesen hûvösre tudott felmelegedni. Türtõztetnem kell magam, hogy ne egy slukkra igyam meg az egészet. (Hanem kettõre.) Ahogy továbbmegyek érzem, hogy a várt hatás nem következett be. Úgy tûnik mintha minden erõm elszállt volna. A két srác megint megelõz, aztán többen is. Amikor újra meg kell állnom szusszanni, egy másik túrázó is megáll, leül a földre, és gyümölcsöt vesz elõ. Azt mondja, hogy még nem fordult elõ, hogy egy emelkedõt ne tudott volna egyben lenyomni. Kicsit megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, de ez mit sem változtat azon, hogy minél elõbb muszáj tovább húzni innen a belemet. Most már az az elsõdleges cél, hogy egyáltalán fel tudjak jutni a hegyre; a hétórán belüli teljesítés igénye teljesen háttérbe szorult. Elõttem a mészköves szakasz, aminek nem azért örülök, mert még állatabbul meredek, hanem azért, mert innen már nincs messze a pont, csak éppen marha magasra rakták. Két megállás között már csak tíz-tizenöt lépéseket tudok megtenni. Az utolsó utáni pillanatban érek fel ahhoz a fához, aminek ülõkét formázva görbül a törzse. Lekapom a hátizsákot, és azonnal lehuppanok a fotelba. Mese nincs! Ez így nem mehet tovább! Erõre kell kapnom! Szisszen a második energiaital doboza. Ezt most már lassan, apró kortyokban iszogatom, miközben a szúnyogokat folyamatosan hessegetem. Levonom a tanulságot: Visszafelé a pincéknél nem lett volna szabad kihagyni az etetést. Nyugodtan be kellett volna nyomni egy csokit, egy kis nápolyit, stb. Jó pap is ájulásig tanul. Az idei ÁRPÁD VEZÉR 130 jut eszembe, aminek a SZK-éhoz hasonló volt a végjátéka. Akkor is lassan, de korántsem ilyen erõtlenül mentem fel a Getére. Jóllehet azt a mászást megelõzte egy bõ tizenöt perces lazítás a Kakukkban, és akkor a szintidõ miatt sem kellett megpusztulni... Sorra mennek el mellettem. Mindenki köszön, és én vissza. Olyan vagyok, mint egy portás, csak nem fülkében ülök, hanem egy fán. Amikor valaki úgy köszön, hogy: "Kitartás!", akkor majdnem a rosszemlékû "nemzetvezetõ testvér" éltetésével válaszolok. Na, innen azonnal tovább kell állni! Legközelebb már a részvétét fogja nyilvánítani valaki. A második ital, és a három perc pihenés megtették a hatásukat, mert a meredek, sziklás rész maradékát egyvégtében legyûröm. Fent egy lány várja lemaradt társát. Látott engem az útszélén kornyadozni, és amikor felérek, akkor engem is tapssal fogad. Nagyon aranyos. Innen még van egy minimális emelkedõ, de ez erõlködés nélkül megvan, felléphetek az utolsó nagy mészkõtömbre, ami már a tetõvel van egy szintben. A kereszt tövében táborozó pontõrhöz lépek.

5. EP. Brutálisan Nagy-Gete.

- Most már csak lefelé kell menned, de olyan tempóban, hogy a szúnyogok ne érjenek utol - bocsát utamra jó tanácsával a pontõr. - Olyan gyors leszek, hogy a menetszél majd lesodorja rólam a bestiákat - válaszolom búcsúzásképpen. Hatalmas megkönnyebbülés lefelé baktatni, még az se zavar, hogy kezdetben kõgörgeteges az ösvény. A szúnyogok azonban nem kímélnek. Ügyesen kiválasztják a könyök tájékát, amit a legkevésbé lehet szemmel tartani. Azzal az undorító szúnyogriasztóval nem érdemes összekennem magam, mert azt úgyis csak étvágygerjesztõnek nézik a vérszívók. Egyet úgy csapok agyon az alkaromon, hogy utána nem pöckölöm le a véres hulláját, majd ez elriasztja a többi próbálkozót. Elvagyok a szúnyogirtással így lefelé mentemben. Rozsdamarta, vezeték nélküli vastorony mellé érkezek, ahol az út jobbra bekanyarodik az erdõbe, hogy aztán egy lejjebb álló, másik ilyen toronynál bukkanjon ki. Egy erõsebb lejtõvel megyek el a nagy irtás mellett, ami már elég zöld ahhoz, hogy ne bántsa a szépérzékemet. Van még egy öt-hatméteres emelkedõ, de ez már csak színesítés. Balkéz felõl elhagyatott üdülõtelep épületei látszanak. Azt tippelem, hogy ez lehet a Belányi telep. Nemsokára ipari terület mellett kezdõdik a szilárd burkolatú út. Túrabotjaimat a magasba tartva megint a hátamat nyújtóztatom. Király! Bõven idõben vagyok. Még arra is futja, hogy a Csolnoki utcáról bemenjek a temetõbe vizet inni. Vizes törölközõvel letörlöm az arcom, hogy üdén, frissen jelentkezhessek a célban.

Büszkén nyújtom át az ellenõrzõlapot Katának, mert még az eredetileg meghirdetett szintidõbõl is sikerült bõ félórát bent hagyni. Oklevélen és a (szerintem) napkorongot ábrázoló kitûzõn kívül egy fagyiutalványt is kapok, amit fölöttébb jó ötletnek tartok a rendezõség részérõl. Voltak igen nehéz pillanataim a túrán, de most már direkt jó rájuk visszagondolni. Nincs más dolgom, mint kényelembe helyezkedni a kerthelyiség bejáratával szemben, és beszélgetve várni a többiek megjelenését. Nem idegeskedek, tudom, hogy nekik egyáltalán nem sietõs. Félóra elteltével végre feltûnnek a kapuban. Csekkolás után elsõ dolguk természetesen a kellõ folyadékpótlás...

Amikor délelõtt ideérkeztünk megkérdeztem Ágotától, milyen volt a tavalyi, "nem hivatalos" KATLAN túrájuk. Elmondta, hogy 37 fokban olvadozott az aszfalt. Most, az elköszönésnél visszakérdez, hogy nekem jó volt e a túra. - Köszönöm, SZUPER. Imádom a halál közeli élményeket - válaszolom. - Akkor itt a helyed a jövõ évi SZK-n is, mert kitaláltunk egy kis nehezítést - mondja búcsúzóul a kedves fõrendezõ. Na, sejtem: Kötelezõ lesz a füles sapka, mohair sál, síkesztyû, jégeralsó, és a pincéknél forró teát osztanak majd frissítés gyanánt...

Ottorino



 

KINIZSI SZÁZAS 2013.05.25 - 2013.05.26; Táv: 100 km; Szintem: 2775 m; Szintidõ: 24 óra.



Tom nem indulhat a túrán, de idén sem bírja ki a KINIZSI nélkül. Reggel a rajtban, estétõl vasárnap reggelig a Szt. Péter puszta templomnál pontõrködik a kedvesével Tücsivel. Ez azt jelenti, hogy Pisti és csekélységem ülepét kényelmes, bõrüléses, skandináv szerkezet szállítja Békásra, a Csobánka téri parkolóba. Nagyon korán érkezünk. - Ha most nem mi leszünk az elsõk az iskola bejáratánál, akkor soha - mondom a többieknek. Mivel már vagy tízen éktelenkednek a bejáratnál, az utóbbi verzió valósul meg. Míg a többiek jótállnak magukért én félseggel leülök a nedves, pudvás fapadra, és legyûrök két parizeres zsömlét kakaóval. Ez megteszi indulási hajtóanyagnak. Kartondobozokat cipelve jönnek a narancssárga pólós rendezõk. Sorra lepattannak az ajtóról. Józsi bácsi a kulcsos ember leverte a protkós poharát a nachtkaszliról, és ahogy bemászott érte az ágy alá, rászorult a fejére az éjjeli edény, ezért a fennakadás. A rendezõség improvizál: Épületen kívül nevezünk. Így is hamar túljutunk a procedúrán. A nevezésre várók végeláthatatlan sora mellett megyünk a Víziorgona utcai idõrajt felé. Talán az aluljáróból már mindenki fel tudott jönni, de nem biztos. A két indító sorban is sokan állnak, de a kódolvasós csekkolás pár perc múlva már történelem. Lapomra a legkorábbi idõ 6:45 kerül, bár már 48 is elmúlt. Jó, hát nálam uccse az a cél, hogy néhány percet lefaragjak a legjobb menetidõmbõl, hanem inkább az elnyújtott élvezetre törekszek. (Ezt mondják a nem kifejezetten gyorsak.) A Kõbánya utcában Kiss Pisti már elõrehúzott. Hátranézve int a fejével: "Gyere!". Én mosolyogva ingatom az enyémet, és megyek tovább kényelmes tempóban, mert még nincsenek bemelegedve a tagjaim, és különben is... A buszforduló közelében levõ kútnál általában szoktam egy pofa vizet inni, de most a friss idõ miatt nem vagyok szomjas. [P+] A megállóban derekamra kötöm vékony dzsekimet, és pólóban folytatom. Sokan még hosszú ujjú polárban kapaszkodnak egyre feljebb a meredek utcán. Fennsík: már [P-]. Jóformán csak a tömeget látom magam körül, és majdhogynem meglepõdök, hogy már az Üröm-Budakalász mûút átkeléséhez értem. A most következõ köves úton sokszor kell a jobb oldaláról átmenni a bal oldalára, és vissza, mert a rajta kanyargó mély vályú miatt hol az egyik, hol a másik oldala járható csak. Elég széles az út, de az elmondottak miatt nehézkesen tudnak elõzni a gyorsabbak. Viszonylag hamar elérem az út felsõ végét, és jobbra befordulok az erdõbe. Itt van néhány méter lazaság, aztán balra rákanyarodok egy újabb emelkedõre. Egy darabon ráhajthatnak az elõzõk, mert csak késõbb szûkül egy emberesre a járás. Már az Ezüst-Kevély felé tartok, mikor ismerõs hangokat hallok a hátam mögül. Charlie (úszócsapat) és F. Zsolt elõznek. Charlie komoly elõzményekkel most vág neki elõször a hosszúnak, F. Zsoltnak ez lesz a második, de már úgy közlekednek, mintha mindig ezt csinálták volna. Jó tempóban érek fel a Nagy-Kevélyre is. Néhányan kiállnak a szikla szélére, de kifeküdt embert nem látok. Az ösvénnyel visszamegyek a bokrok közé és pár méter emelkedõ után megkezdem az ereszkedést. Jótékonyan takaró, vékony felhõk vannak az égen. Idáig ideális kirándulóidõben volt részünk. Maradjon is így. Érdekes, hogy a páradús levegõ ellenére szárazak a mészkövek, nem csúszik le róluk minduntalan a cipõm talpa. A Kevély-nyeregben egy társaság ül a fedett pihenõbútorban, kaját pakolnak ki. Jó étvágyat! Rögtön jobbra rátérek a [K-] jelzésre és tovább ereszkedek. Enyhe sárra számítottam, de semmilyen sincs. A [S-] elágazásánál egy ember letér. Csak direkt teheti ezt, mert a tömeg tovább zúdul a [K-]-on. Tulajdonképpen a sárgán is le lehet jutni, csak az nem a Kinizsi útvonala. Már odalent, a Sumica kemping környékén járok, amikor két túratárs kizökkent az antiszoc üzemmódból. Elsõ teljesítõk, és azt kérdezik, hogy van e valami jó tanácsom. Mit mondjak? Mielõtt annak idején elõször elindultam a K100-on, sok mindent elolvastam a témával kapcsolatban (, de mindenek elõtt a 40-et csináltam meg). Sok hasznos infót felcsippentettem a különféle írásokból, de például az ideális kaja szempontjából nagyon eltérõ véleményekkel találkoztam. Aztán a másik ilyen témakör a lábbeli. Mindenki másra esküszik. Végül azt szûrtem le az egészbõl, hogy mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia, hogy neki mi a jó, és ez bizony idõbe kerül, azaz sok, sok teljesítménytúrába. Azért, hogy mégis mondjak nekik valami okosságot, azt a - fõleg hosszú távra érvényes - szabályt mondom, hogy mindenki a saját tempójában létezzen a túrán. Csapatban ezt nagyon nehéz összehozni, s egy csapat teljesítménye 10-15%-al gyengébb, mint az azt alkotó egyéneké külön-külön. Itt van még az erõbeosztás kérdése is. Van aki úgy képzeli, hogy a táv végéig olyan erõben lesz, mint az elsõ 20-40 km-en. Ezért fekszenek ki annyian Tokodon, Mogyorósbányán, valamint a Bányahegyen felállított "hullasátor" vendégeinek a zöme is ezek közül kerül ki. Biztosra sajnos nem lehet menni; a legkörültekintõbb felkészülés ellenére is bármikor közbejöhet valami, ami miatt fel kell adni a próbát.

Amint így osztom az észt, elérünk a Szent-kúti leágazáshoz, ahol [Z-]-ra vált a jelzés. Rush Dani elõz jó utat kívánva. - Látjátok, ez az ember tudna mesélni... Egészséges szemléletû túratársaim két elõttünk haladó, Nordic Walking-os botokkal suhanó hölgy tomporát pontozzák. Így kell ezt csinálni kérem szépen! A panorámát is kell nézni, nem csak a métereket, perceket kalkulálni. Nemsokára jobbra letérünk a szekérútról, hogy néhány száz méter után keresztezzük azt, és a másik oldalán menjünk be az erdõbe, majd lassan, de biztosan emelkedni kezdjünk az elsõ pontunk felé. A hõsies óriás hangyák most nem jelentkeznek. Úgy látszik rájöttek, hogy ilyenkor semmi keresnivalójuk az ösvényen, ha nem akarják az agyagba taposva végezni. - Na, ez után az emelkedõ után derékszögben jobbra fordulunk és besétálunk a pontra - közlöm alkalmi túratársaimmal.

1. EP: Hosszú-hegy.

Gyors pecsételtetés, és uccu tovább, de "egyedül", mert a túratársak egyike három perc szünetet kért a másiktól. (A túrán már nem láttam õket, remélem sikerült nekik.) A kellemes lejtõn lazítva valaki megkérdezi Szabó Marikától: - Melyik távot teccik csinálni? - A százast - válaszolja kurtán Marika és azon nyomban kocogósra veszi a figurát. - Nem volt jó a kérdés - szólalok meg kéretlenül. Azt kellett volna kérdezni, hogy hányadszor csinálja zsinórban a százast a hölgy... Rudi és Anna üdvözölnek, de már csak a hátukat látom. Amikor kiérek a Hosszú-hegyi EP miatt elhagyott szekérútra, kisvártatva megint bemutat a jel az erdõbe. Csak ketten-hárman megyünk vissza, a zöm a szekérútról bámul ránk, mint borjú az újkapura. A Szántói-nyerget átszelõ országúton rendezõk ügyelnek a biztonságos átkelésre. A túloldalon Borika jön elém, és gyümölccsel kínál. Pétert várja, de engem sem enged tovább egy finom falat nélkül. Jólesik az alma, de még jobban a bíztatás. Mielõtt elkezdeném a Szerpentint bevezetõ, igen meredek szakaszt kidobom a sárga ballasztot. Az emelkedõn kényszerítem magam, hogy csak az orromon lélegezzek. Fújtatok, mint egy gõzmozdony, de nagyon jó, energizáló hatása van, és minimalizálja a páravesztést. (Próbáljátok ki!) Végre felérek oda, ahol már kanyarog az út. Szigorú hangvételû kiírások hirdetik az átvágási tilalmat. Éles kanyar után egy "emelettel" lejjebb nézek. Éppen egy átvágó vályúhoz ér Zsuzska. - Itt gyere fel - kiabálok le neki. Nem szól semmit, csak bazsalyogva jön tovább a szabályos úton. Másfél kanyar után utolér és elmondja, hogy mérges, mert lemaradt a Kilimandzsáró expedícióról, és ezért dühibe 20 órán belül lenyomja a KINIZSIT. Hát, ez jó ösztönzõ; jövõre én is jelentkezek a Kilire, sík ideg leszek, és 20 alatt teljesítem a 100-at. De mi lesz, ha elfogadják a jelentkezésemet?!?...

Zsuzska el. Következõ szín: fennsík. A szereplõk átvágnak a réten, majd betérnek az erdõbe... Melankolikus hangulat. Nincsenek a lombok között átszûrõdõ fények. Mégse tudok belefásulni a monotóniába, mert rengetegen vagyunk. Nem lepne meg, ha csúcs dõlne meg a résztvevõk számát tekintve. Minden esetre nagyon elhúzódik ez a pilisi séta, és mintha a bal talpamon hólyag kezdõdne. Ilyet legkorábban a Getén "szoktam" érezni. Ez van. Majd a nyeregben ellenõrzöm. A balos letérõ elõtt Priger Pisti lep meg hátulról. Együtt ereszkedünk le a meredek, rögös mélyútban.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

Egy sátor mögött találok egy nyugodt asztalt, csak Imre ül mellette. Megrekedt itt a hûvös levegõ, szinte fázok, de õ a tõle megszokott felül semmi öltözetében feszít. Gyorsan ledobom a csukát, zoknit, nézem, tapogatom a talpam, de semmi, amit meg kellene varrni. Hát akkor visszaöltözni, ebédelni. Tegnap a töröknél vettem egy "kis" gírosz tálat rizzsel, (elvitelre) majd otthon három felé porcióztam és majonézt nyomtam rá gazdagon. Ezt kapjátok ki dietetikus guruk! Adjunk a tudományos táplálkozásnak! Hosszú távra olyan kaját kell hozni, ami ízletes, mert a túra alatt nincs étvágya az embernek, és ha nem eszik megfelelõ idõben, akkor késõbb már nem is tud. Tavaly a nagy melegben engem is egy hajszál választott el az eléhezéstõl... Gyõri Péter még éppen idejében érkezik, hogy megörökíthesse, ahogy tömöm a majmot. Olyan friss az idõ, hogy nem fogyott el az italom, így nem kényszerülök rá az itteni, éttermi árú ásványvíz megvásárlására. Szelektíven szemetelek egy kicsit , majd tovább indulok, hogy megtegyem a még rám váró 99900 lépést, ahogy az egy fán olvasható. De alig párszáz megtétele után görcs kezdi húzni a bal vádlimat. Ettõl egy kissé megijedek, mert ilyet, ilyen mértékben még nem tapasztaltam. Megállok egy tuskónál, Persk1nd0l gélt veszek elõ a mentõládából, és jól bedörzsölöm vele a vádlim, majd óvatosan továbblépek. Az ökölnyi kövekkel felszórt részhez érve már elég jó a lábam, de lehet, hogy csak a kövek okozta kellemetlenség vonja el a figyelmemet a fájdalomról. A Kétágú-hegyrõl nagyon óvatosan ereszkedek le, ha másért nem, akkor azért, mert beszorulok egy nálam is óvatosabb tag mögé. Itt elõzni? Még csak az kéne! Jóval az akácos elõtt, ahol [Z-] jelzésrõl visszaváltunk a [K-]-ra, mindenki fellélegezhet. Vége a meredek lejtõnek, ki-ki mehet a saját ízlése szerint. Egy tanya elõtt két kiccsákó áll a homokos út mellett, és minden túrázóval összecsap tenyérileg. Nem semmi, mert itt még két táv minden résztvevõjével pacsizhatnak. Kesztölcön, a kocsmával szembeni pihenõben ül Péter és Reni. Péter rögtön odainvitál. Borika kérdezi, hogy hozzon e nekem sört a kocsmából. - Jaj, nagyon köszönöm, de ne, mert nem szeretem a sört (!). A pihenõ asztalnál viszont nem tudok visszautasítani egy szelet Emil cukis sütit, és egy kis gyümölcsöt. Ha lúd, akkor legyen dõltbetûs, orcátlanul kérek egy pohár ásványvizet, és feloldok benne egy saját izotóniás tablettát. Szabó Laciék közelegnek. Köszönöm a szíveslátást, és átadom az ülõhelyet az újonnan érkezõknek. A zavarba ejtõ kedvességtõl, és a frissítéstõl feldobva szökellek tovább. A szokott helyen most is kilógatták a slagot a jó kesztölci emberek. Még ki is írták, hogy IVÓVÍZ. Most tényleg olyan ideális a klíma, hogy nem kell vizes borogatás a fejre, ezért nem is állok meg tankolni. Úgy látszik, hogy a leülést nem szereti a vádlim, mert megint húzza a görcs. Most nem kenegetem, hanem mielõtt átollóznék a 117-es út szalagkorlátján, felteszem rá a lábam, és nyújtom egy percig az izmokat. Úgy tûnik ez segít. Átkelve a mûúton jobbra fordulok a Nyársas nevû akácosba. Homokos útja porzik a léptek nyomán. Kisüt a Nap; varázsütésre meleg lesz. Hát ez jó! Mire kiérek az erdõ védelmébõl, akkorra mennek el a felhõk. Balra fordulok egy keskeny, ösvényre. Hosszas menetelés után a dorogi kutyakiképzõ és lõtér közelében likadok ki. Éppen egy németjuhász szerû kutya apportíroz egy szõke nõt. Átmegyek a kis vashídon. Szemben a volt Homokvasút töltése piroslik a milliónyi pipacstól. Támad egy ötletem, ami megmarad ötlet szinten, mert sok idõ kellene a megvalósításához. Úgy kéne a pipacsot kiritkítani, hogy utána zöld alapon virítson egy piros K100 felirat. A pipacsok megússzák az irtást, én pedig Dorog belvár felé veszem az irányt. A sorompónál letérek a [K-]-ról és a Mária utcán megyek fölfelé. Egy kocsi letekert ablakából azt kérdezi egy asszony, hogy merre van a Molnár sörözõ. - Sajnos nem tudom, nem vagyok idevalósi - válaszolom. Amikor tovább megy ellenkezõ irányba az autó, akkor döbbenek rá, hogy mekkora címeres ökör vagyok, hisz a Molnár sörözõ a 40-esek célkocsmája... Lányos zavaromba' még a megszokott kólavásárló helyemen is túlmegyek. Mindegy, most már nem megyek vissza, kerüljön inkább valamivel többe, a Molnár melletti bótba megyek be, ahol a kasszás hölgyön kívül csak a két traccspartnere tartózkodik. Kiveszek egy literest a hüttõbõl és a pénztárhoz fáradok (!). A hölgy kérdezi, hogy meg vagyok é elégedve az idõjárással. Mondom neki, hogy nagyon is, csak éjjel se essen. Tetszik, hogy Dorogon számon tartják a KINIZSI átvonulását. Mielõtt továbblépnék beszagolok a Molnár udvarára, ahol ejtõznek a boldog 40-esek. Csalódva távozok, mert nem látok ismerõst. Senkit sem tudok lepapírkutyázni. A Csolnoki utcában fölfelé megállok egy kõkerítés párkányánál, és a kóla felét átöntöm a kiürült sportitalos flakonomba, a másik felét majd út közben elöblögetem. Éppen jönnek Péterék, meg az esõ. Lehet, hogy tényleg Béla bácsinak van igaza, hogy túra alatt nem szabad az idõjárásról beszélni, mert meghallja az Ördög, és abból semmi jó nem származik. Az imént csevegtem a pénztárossal az esõrõl, és tessék, most itt van és egyre nagyobb cseppekben hullik. Gyengébb idegzetûek esõkabátot rántanak. Már-már én is így teszek, amikor felfigyelek rá, hogy Péter a narancssárga pólójában nyomja tovább rendületlenül. Hát akkor én se öltözök! A kanyarban kiürül a kólás flaska. Tavaly átszaladtam a buszmegállóhoz, annak a szemetesébe dobtam. Most nem szaladgálok, hanem odapofátlankodok egy depós kocsihoz, és megkérem az ott posztoló hölgyet, hogy venné át a szemetemet. Nem küld a francba, hanem mosolyog, és készséggel átveszi. A Belányi telep felé már ritkulnak az esõcseppek, kicsivel feljebb pedig meg is szûnnek. Ez a drága kóla túl gyorsan akar visszakerülni az anyag körforgásába, de ha nem szívesen jön fel velem a Getére, akkor elengedem, jobban mondva kiengedem. Amikor egy távvezeték alá érünk, három cross motoros érkezik lentrõl, egy úttalan úton. Megállnak, és sorozatlövés szerû gázfröccsözés közben nézik a túrázók szinte egybefüggõ sorát. Az egyik túlordítva a robajt mondja a másik kettõnek: - A f...om belevágom! - Neked se mellé - mondom bátran; a motorzajtól úgyse hallják. Az egyik túratársnak a hangzavar ellenére sikerül a tudtukra adnia, hogy "ezer" ember fog itt áthaladni. Erre visszafordulnak, és eltûnnek arra, amerrõl jöttek. Ismét szóba kerül Béla bácsi, aki a 25-szörös teljesítésével elválaszthatatlan a Kinizsi történelmétõl, és aki most vallási okok miatt nem jött el. Sokan állnak értetlenül a dolog elõtt, de tudomásul kell venni, hogy a kedves színfolt, amit Õ jelentett, ezentúl hiányozni fog a szombati (!) túrákról. (Így magunk között megsúgom, hogy egészségi okok is közrejátszottak abban, hogy Béla bá visszavett az iramból.)... A tavalyihoz képest sokkal könnyebben érjük el a csúcsot. A növényalagút végén már ott magasodik a több, mint egy emelet magas kereszt.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Megszokott a látvány itt is: Fûben ücsörgõ emberek lábat szellõztetnek, zoknit cserélnek, pihennek. Péterrel kihasználjuk egy leszálló buborék keletkezését, és nyugiban ereszkedni kezdünk. Péter azt mondja, hogy Õ nem erre hozta volna az OKT-t mert ez túl veszélyes. Nekem a Getével való elsõ találkozásomkor ugyanez volt az érzésem... Amikor két kõ közé szorul az ösvény, és majd' 70 centi a szintkülönbség két lépés között, akkor a harmadik kezemmel a szegélyezõ fácskákat gyötröm. A legmeredekebb rész után jön néhány méter emelkedõ, aztán már viszonylag lazábban lejthetünk a fenyõfák melletti lankán. A vörös kõrengeteges útnak kevés volt a néhány perces esõ, mert ugyanúgy porzik, mintha mi se történt volna. Na, még egy pár lépés a homokossá váló meredeken, és leérünk a Horgásztó felé vezetõ útra. Balra fordulunk, és 20-25 m után jobbra nekivágunk a löszfalnak. Elvileg ez lesz a [K+] jelezte szakaszunk, de a feljárat után már ne keressen senki jelzést. A fal leküzdése utáni részen most nem fekszik senki az ösvény mellett, mivelhogy a Napot kellõen takarja az ide rendelt felhõtakaró. Gyenge kis széljárás is van, úgyhogy a Katlan full komfort ezen a délutánon. Idén valami alacsonyabb növényt telepítettek a táblába, aminek a bal oldalán egyensúlyozok a szélét kissé letaposva. A Hegyes-kõ jobbkéz felõl mutatkozik, amíg egy bokorcsoportnál jobbra nem fordulunk. Innen már szembe jön. Arányait a mellette poroszkáló emberkék szemléltetik. Amikor én is elhaladok mellette, már lelátok a Tokodi pincék környékére. Kétségbeejtõen pici minden. A hosszadalmas lejtõn megint csípni kezdi valami a talpam. Most már biztos, hogy vízhólyag van rajta. Elhatározom, hogy ha leérek, lekezelem. A lejtõn való fékezgetés a komfortos idõ ellenére is megizzaszt. Lenn vagyok; balra 300 m országút következik. A keresztezõdésben a buszmegálló bódéja kong az ürességtõl. Tavalyelõtt itt akartam zoknit váltani, de már nem volt ülõhely, tavaly pedig be se lehetett volna állni a sok feladótól. Átmegyek a túloldalra, és a pincék utcáján megindulok fölfelé. A kerekes kutat most nem tekergeti senki, a nyári pavilonban és környékén viszont nagy a nyüzsgés. A ballonos víz a legnagyobb sláger. A pár éve ideállított színpad lépcsõjére ülök, és megteszem az elõkészületeket a mûtéthez. Zokni le. Bizony, csinos kis vízhólyag fejlõdött a tappancsomon. Varrótûbe fûzött fehér cérna elõ. Kihímzem a hólyagot. Nem terveztem zoknicserét, de csak nem veszem vissza a piszkosat. Elsõsegély után jöhet a restaurálás. Keríteni kéne a gíroszomhoz egy-két uborkát. Olyan asztalhoz ülök, ahol még van a tányéron a csemegébõl. Le is csapok rá, és a kajás dobozkám tetejére szedem. Mázlim van az ubival, mert többet már nem is villantanak a derék tokodiak. Vizet nem kérek, a Dorogon eltárolt kólám lesz az ital a kajához. Közben kellemesen kisüt a nap; kerthelyiség hangulat van, csak épp a bazsevások nem húzzák. (Hál' Istennek!) Pakolok, és a felsõbb pincék felé indulok. Mikor a kertek után a Kõszikla felé kanyarodik, és szûkül félembernyire az ösvény, egy hármas vonatnak leszek az utolsó kocsija. Elöl egy férfi és egy fiú, feltehetõen apa és fia. Nem beszélgetnek az emelkedõn, de lejátszódik egy székely viccbe illõ jelenet: Megszólal a fiú: Kancsendzönga. Mély levegõvétel után az apa a hangos kilégzéssel egy idõben ezt mondja: Kancsendzönga. Én csak hangtalanul röhögök hátul: Ka-han-cse-hen-dzö-hön-ga-ha. Felérünk a valamivel szélesebb útra, ami már nem olyan vad emelkedõvel visz tovább a Kõszikla kicsiny fennsíkja felé. A tetõn átbukva egyre gyorsabban zúdulok Mogyi irányába, mint a hullámvasút a hullámhegy után. Valaki bemegy a kis balos ösvényen, ami régen volt csak a [K-] jelezte út, most csak a sárga gyöngyök mutatnak be. Szólok, hogy már a mélyútban visz végig a [K-], mégis arra megy tovább az illetõ. Végül is mindegy, úgyis mindjárt visszavezet az ösvény a mélyútba. Trappolok tovább. A temetõ mellett átmenetileg vízszintes lesz az út, majd egy utolsó lejtõvel landolhatok a buszmegálló mögötti kútnál. Csak egy ember áll elõttem a víznél, sikerül megtöltenem a flakont, amiben a kék ital, majd a kóla volt. Húzok belõle, és a depózó kocsik sora mellett elcsattogok a Kakukk felé. Rutinosan nem a söntés felõl, hanem a hátsó udvarról közelítek.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Már tavaly is feltûnt, hogy a nyitott ajtó ellenére is milyen büdös van a pecsételõ helyiségben. A kín, a szenvedés szagát lehet érezni. Mivel a pincéknél éppen eleget idõztem, most sarkon fordulok, és visszamegyek a depós kocsik mellett, majd jobbra fordulok az emelkedõs utcára. Flaszteros emelkedõ után szekérutas emelkedõ, aztán a [K+] felcsatlakozásától pihentetõ erdei "séta" a lombsátor alatt. A sétának a mászás az Öreg-kõre címû mutatvány vet véget. Egyre erõsödõ emelkedõvel számoljon, aki ideér. Én is egyre nehezebben bírom a zártszájú légzéstechnikát. Várom a keresztezõ földutat, ahonnan már látni lehet, hogy vannak e a pihenõnél.

5. (feltételes) ellenõrzõpont, Öreg-kõ pihenõ.

Bizony vannak, méghozzá sokan vannak itt az elmúlt évek átlagát tekintve. Ez 2009-óta idén elõször ellenõrzõpont. Nem rejtem véka alá a véleményemet, elmondom a pontõröknek, hogy ritka madár jár erre, amikor nincs itt pontozás. Ezt fix ellenõrzõponttá kellene alakítani, mert hatalmasat rövidít, aki nem jön fel ide. Mosolyognak rám, mint pék kutyája a meleg kiflire. Bizony, mióta a szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, azóta nincs váratlan ellenõrzõpont. Ezen túllépett az élet. Egy bal kanyarral ráfordulok a leszálló ágra. Hamar elérek a jobbos leágazáshoz, amivel viszont Péliföldszentkeresztet lehetne kiejteni az útvonalból... Odalent, az Öreg-kõ lába elõtt elterülõ magánbirtokról már tavaly kerítésen kívülre vezették a [K-] útvonalát. A mezõn, ebben az év- és napszakban megcsodálható varázslatos koraesti fényeket napsütés hiányában most nélkülöznöm kell. Mélyút vezet le közvetlenül a Szent-kút mellé. Lemosom arcomról a sót és az út porát, majd a harapnivaló vízbõl és a magammal hozott pezsgõtablettából izo italt készítek. Az útra is betárazok belõle. A kegyhelynél jólláthatósági mellényes egészségügyiek figyelik, hogy nem áll e félre valakinek a szája. Továbbmegyek a szalézi központ felé. A murvás menti karámban most alig látni állatokat; remélem nem ették meg a többit. Esztétikus vonalakkal megáldott hölgyet érek utol. Megkérdezi, hogy hol járunk. Megmondom, majd a templom felé kanyarodok. Nem követ, hanem utánam szól, és a tömegre mutat, amely a szaléziak magánterületén kispistázik a sportpálya mellett. Elmondom neki, hogy én megyek az elõírt, a jelzett úton, nem õk. Nem vagyok elég meggyõzõ, mert Õ a többség és a levágás mellett dönt. Én elmegyek a templomig, és ott fordulok jobbra, hogy az idõsek otthonával szemben érjek le az országútra, amin majd szintén jobbra fordulok. Felnézek a lankára, de senki sem jött utánam. Szerintem a 90% csak özönlik, nem is tudja, hogy mi a pálya. (Megjegyzem, elsõ alkalommal én se tudtam.) Nem ártana, ha a szaléziak a KINIZSI idejére betennék a kaput, ami egyben az itteni rövidítésnek is betenné a kaput. Flaszterezés közben jobbra feltekintek, és jól megállapítom, hogy igen magas ez az Öreg-kõ. Elöl már sorolnak balra az emberek, hogy a mezõt átszelõ borzadályosan gurulóköves úton bejussanak az erdõbe, ahonnan a Kökényes-hegyet lehet támadni. Az esztétikus hölgyet még csak itt érem újra utol, és hagyom le; ilyen sokat számít egy "kis" rövidítés... Kaledit szólít meg. Végre egy ismerõs arc a tömegbõl. Õ már a holnapban gondolkodik; családi szülinapra utazik, és nagy valószínûséggel a rokon gyerekek kirándulni (!) viszik. Elmondása szerint Pünkösdkor se aludta csáléra a frizuráját... Már bukó félbe' van a Nap, de még igen jó a kilátás a Kökényes-hegyrõl, fõleg mióta a fél oldaláról letarolták az erdõt. Még egy hullám, és már porzunk is lefelé. A Bika-völgy mûútján balra fordulunk. Kiállt a sportszer kereskedõ a szódásballonokkal. Ma valahogy nem kaptam kupont a Pilis-nyeregben, ami feljogosítana egy fröccs, egy süti elfogyasztására, de nem is kívánom. Megelégszek egy jó pohár szódával, amit kupon nélkül is szívesen adnak. A parkolóban Borika kínál meg egy pár finom falattal. Roppan a Dianás cukor a szájpadlásomon. Orron át kifújva a sósborszeszes levegõt igen jó dopping a következõ meredek emelkedõ legyõzéséhez. Halima - akit ma már vagy harmadszor látok - nem tudom mivel doppingol, de azt mondja, hogy Õ még csak most kezdi élvezni. Titkolom elõtte, hogy nekem már a Tokodi pincéknél eldurrant a ... vízhólyagom. Most szép lassan feltolom magam a távvezeték alá, hogy az ottani enyhébb emelkedõn is hasonlót csináljak. Három fõs, harmincas túrázókból álló társaság egyik tagja szólít meg. Azt kérdezi, hogy hányadik teljesítésem a mostani. Megmondom. Ezek után a társaság hölgy tagját az érdekli, hogy ha egyszer már megcsináltam, akkor mi a bánatnak jöttem el többedszer is. Bevallom neki, hogy úgy voltam vele, mint az egyszeri ember a kábítószerrel: Csak ki akartam próbálni, de rákaptam és nem tudok lejönni róla. - Akkor magának ez már biztos nem is fáj - folytatja a hölgy. (Combján hosszanti irányban 25 centis tapaszok.) - Ezt felejtsd el! - válaszolom neki. A hosszú távú teljesítménytúra és a fájdalommentesség az kettõ. Ha nem itt fáj, akkor ott fog elõjönni valamilyen fájdalom. A lényeg az, hogy miként tudsz úrrá lenni rajta. Francba! Azon kapom magam, hogy már megint osztom itt az észt. Valszeg a kérdezõk azt pécézik ki, hogy már régebben vagyok fiatal, mint õk és ezt a tényt a tapasztaltsággal kötik össze... Felérek arra a pontra, ahonnan már látszik, hogy még koránt sincs vége az emelkedõnek, sõt egy pici lefelé koccanás után jön az igazi meredek. Szerencsére a távvezeték miatt kicsupálták innen a dzsindzsát, így legalább azzal nem kell megküzdeni. Amikor ennek a tetejére is felérek, tempósabban tolhatom magam a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. Megállapítom, hogy itt egy természetes szélcsatorna van, mert tavaly a szinte álló, meleg levegõ után ehelyütt kellemesen hûtõ szellõ fogadott. Most is így van ez, csak egy kicsit erõteljesebb a hûtés. Négy újabb mászóka van rendszerbe állítva. Kettõn kell csak átmászni, mert egynél ki van vágva a kerítés, egynél pedig nyitva a kapu. Az estébe hajló fényt még jobban letompítja a sûrû erdõ, amibe bemegyek. Aki még nem tudja, hogy nemsokára megint a szabad ég alá jutunk, az lámpát gyújt. Egy túrázó telefonon tájékoztatja a vonal másik végén levõt a pozíciónkról. Azt mondja, hogy 70-nél vagyunk. Egyszerre többen nyerítünk fel azzal, hogy: "Csak szeretnéd!" Pusztamarótra bukkanunk ki az erdõbõl. A fedett pihenõnél nincs feltételes pont, de leülök, hogy elõkotorjam a fejlámpámat, és bedobjam az elsõ zsebkávét. A kis dzsekimet is felveszem, mert ez az éjszaka hûs lesz ahhoz, hogy pólóban kóboroljak az erdõben. A murvás úton baktatva kiszúrok magamnak egy takaros farakást és felé indulok. Az elõttem járó észre veszi, hogy megszûnt mögötte a zúzott kõ csikorgása, és hátrafordulva megkérdezi: - Megpróbálsz arra átvágni? - Nem, csak a férfi WC-t keresem - válaszolom. Visszatérve az útra a murva még világít, de a Héregre menõ [P-] keresztezésénél már be kell kapcsolni a fejlámpát. Felérek a kõrugdosó részhez. Innen még sokáig emelkedik az oldalra lejtõs, keskeny, mészköves ösvény. Éppen a kis kegyhelynél emelem a tekintetemet, és vele a lámpámat a sziklafalra. Van még bõven a mészkövesbõl - mondom magamnak. Egy rövid lejtõvel ér véget a fokozott figyelmet igénylõ szakasz, hogy aztán meredeken emelkedjék az egyházi üdülõ elé. Innen már viszonylag kisimul, és a sötétben monotonná válik az út. Többször elhúz a fejem valamelyik oldalra. Jönnek a bealvás közeli pillanatok. Fontolgatom, hogy eszek még egy kávét, de inkább veszek két mély levegõt, és a kávézást Bányahegyre halasztom. Annyira a földet pásztázom, hogy az öreg Schandl-hársnál se pillantok fel, pedig kusza gyökérzetének földbõl kiálló részét mindig szívesen látom. Eseménytelenül fogynak a méterek százai, amíg lejteni nem kezd az út. Már bejött jobbról a vadkerítés is, nem lehet messze a balos kis letérõ ösvény. Túlmegyek rajta egy lépéssel, hogy ne legyek útba az utánam jövõknek, és kortyolok egy párat a Szent-kút vizébõl készített izo italomból. Kellemesen hûvös. Ez a fél perces megállás is jólesett. Az ösvény rávezet egy szélesebb útra, amirõl megint csak nem lehet letévedni. A [K3] megpillantásakor tudom, hogy már nincs túl messze a pont, de azért még szükség lesz egy kis monotónia tûrésre. Az elõzõ évekhez hasonlóan, a megfelelõ helyen motorzajt hallok; jobbra, lejjebb egy autó fényszórója hasít az éjszakába: depós kocsi megy a pont felé. Jobbról bejön a hatalmas irtást körülvevõ kerítés. Most már tényleg perceken belül ott vagyok. De miért nem látom a reflektorokkal megvilágított placcot?

6. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Valami baj van az elektromos rendszerrel, mert csak félárbocon van a világítás. Bekapcsolt fejlámpával megyek a sátrak felé. Aztán hirtelen kivilágosodik a rét, és az ilyenkor itt elvárható látványt világítják meg a reflektorok: A nedves fûben ejtõzõ, többnyire mezítlábas embereket; az igazolásra várókat, a teáért sorban állókat, a kosztolókat. Magam beállok a pecsételéshez. Gali másodmagával pontõrködik. Amikor meglát a sorban, azt mondja, hogy már kezdett aggódni. Jólesik az aggódás, de nincs miért; jöttem én feltartóztathatatlanul, mint az augusztusi lavina. Sõt tavalyi önmagamhoz képest még elõnyben is vagyok. Állva iszogatom a meleg teát, és elropogtatok hozzá egy kis zacskó ropit, miközben felváltva emelgetem a lábaimat mint egy ló. A szélesszájú flakonomba is kérek teát. Még csak félig van, amikor megremeg a kitöltõ keze. Eddig, s ne tovább! Ez van, ezt kell beosztani. Szedelõzködök, elbúcsúzok a pontõr lányoktól, és kisétálok a bányahegyi idillbõl. Már út közben jut eszembe, hogy nem ettem zsebkávét. Nem baj, menet közben is meg tudom találni a zsebemet, aztán a számat. A kivezetõ út még egy darabon a bánya törmelékével van felszórva, és ez jelzi nekem, hogy a jobb talpamon is hízik egy vízhólyag, ami egyre kellemetlenebb. Úgy döntök, hogy a túra alatt ehhez már akkor sem nyúlok, ha a fene fenét eszik is. Lassan elfogy a szórat, komfortosabbá válik a járás. Mi az? Ott maradt mindenki Bányahegyen? A délelõtti tömegdemonstrációnak pont az ellentéte tapasztalható. Csak amikor kiállok a bokszutcába, akkor látok fényeket közeledni. A négy néhai átmászó közül az elsõt olyan szépen eltakarították, hogy csak akkor veszem észre, hogy a volt kerítésen belüli területen vagyok, amikor nagyobb mészkövek jelennek meg az út szélén, és magán az úton is. Nemsokára kiérek egy, évekkel ezelõtt felszántott, nagyjából négyzet alakú földre, ahol átlósan vezet a kitaposott, hepehupás ösvény. Kinizsizésem kezdete óta törekszem arra, hogy az elõírt útvonalat mindig méterrõl méterre bejárjam. Tavalyig lelkiismeret furdalásom volt, mert a turistatérkép szerint nem átlóban, hanem a négyzet oldalai mentén kéne haladni, és én még egyszer sem próbáltam az átlóról letérni, hogy az oldalak felé kalandozzak. A múlt évi LÁBATLAN túrán, napsütéses idõben aztán felmértem a helyzetet. Nemhogy járhatatlan arra az út, hanem egyáltalán nincs is, vagyis csak a mélyszántás barázdái vannak ott a térdig érõ gaz alatt. Nem hiszem, hogy bárki is elvárhatná, hogy arra bukdácsoljon a K100 mezõnye éjszaka, de még nappal sem. Ezzel a magam részérõl lezártnak tekintem az útvonal kérdést, és az átlón maradok. Az ösvény megbüntet, mert nem mutatja meg, hogy hol kell letérni róla ahhoz, hogy az ikszedik volt mászókánál mehessek be a dzsindzsásba, ahol a jelzés folytatódik. Nem fecsérlek idõt a keresgélésre, inkább kerülök egyet a szintén néhai kétszárnyú kapu felé. Amikor újra feltûnik a jelzés, az utánam jövõk közül kiabál valaki, hogy: "Itt a kék" és visszafelé akar menni rajta. Már majdnem szólok neki, hogy jöjjön csak, amikor más felvilágosítja a helyzetrõl. Elégedetten látom, hogy senki sem vágtat le a földúton a mûút felé, hanem a [K-] nyomán mindenki bejön a sûrûbe, és együtt koslatunk le a vértestolnai mûútra. Balra-jobbra kanyarodok a szilárd burkolaton, és a depós autók sora mellett felmegyek a balos letérõhöz. Majdnem egybefüggõ a kocsisor; valaki meg is kérdezi, hogy hol kell befordulni. Mondom neki, hogy éppen itt, és egy pár méter múlva ne felejtsen el még egyszer balra kanyarodni. A kanyar után néhány teherautónyi sitt vezeti be ezt az utat. A tégla, cserép és csempedarabokon nagyon kellemetlen a járás. Lehet, hogy a sármedencéket töltötték fel a törmelékkel, de ez így csúnya is és csak botladozni lehet rajta. Azért látszik, hogy volt erre esõ rendesen. Hatalmas tócsák szakítják meg az útfelületet, de mindegyik kikerülhetõ. Ezen a szakaszon összeverõdik néhány ember, akiknek nagyjából azonos a tempója, így a fénykévék kiegészítik egymást, az elõbb haladók jóvoltából valamivel messzebbre lehet látni. Tarján felõl felköt a [K+]. A sötét erdõben ezeknek a kitüntetett helyeknek a segítségével tudom magam elhelyezni a térben. Ilyen a Tarjáni-Malom-patak hídja is, amit már nagyon várok. Lehet zúzni tempósan, de nagyon monoton így a sötétben kutyagolni. Végre itt a nyúlfarknyi híd, és nemsokára az enyészetnek átadott vadlábrács. Egyre nagyobb zúzalékkövekbe botlok és lépek ilyenekre. Ezt a vízhólyagjaim megkönnyezik. Folyamatosan szitkozódok. Közben kanyarodik a zúzalékköves mélyút, és hosszú idõ és táv után ismét ellenõrzõpontra érek.

7. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Nem ülök le a zöldséglevessel, mert darut kéne hívni a felállásnál. Nem túl forró a lé, hamar el tudom kortyolgatni. Hátra arc! Gyerünk tovább a [S-] jelzésen. Az elején még kellõen be vannak taposva a kövek, de amikor emelkedõsbe megy át, akkor már nagyon csípnek a lépések. Összeszorítom a blendémet, és nem hagyom, hogy lassuljon a tempó. Direkt nem figyelek az éles balkanyar eljövetelére, így elõbb pillantom meg a hajtû után felfelé igyekvõ fénypontokat. A Kis-rétnél enyhül az emelkedõ, de még mindig hegynek fölfelé megyek. Amikor már a szekérúttal masszíroztatom a talpam, Gyuri szólít meg, akivel tavaly nyáron tévelyegtünk egy kicsit (nagyon) a TURUL 130-on, éppen a tatabányai Turultól nem messze. Egy másik "kollégával" azt kérdezik, hogy milyen messze van a következõ pont. Na most, én távolságokat sosem számszerûsítek egy túrán, hanem érzésekként vannak a fejemben. Ez is abban segít, hogy ne roskadjak össze a táv közepén, és ezért szoktam imádni, amikor valaki megszólal a Nagy-Kevélyen, hogy van még 92 km... Ennek szellemében azt mondom a többieknek, hogy: - Balra lesz egy letérés a szekérútról, figyelni kell a [S-] jelzést. Ezen sajnos majd jól le kell menni, de nem annyira, hogy leérjünk Tatabányára, hanem megint csak sasolni kell a ..., de ha velem jöttök, én majd figyelek. - Aha, balra már itt is a [S-] letérése; akkor most ezen lerongyolunk. Ez baromi csúszós szokott lenni, mázlira most nem az... - Itt kell majd figyelni, mert a [S-] alattomban hirtelen jobbra fordul, és aki ezt nem veszi észre az csúnyán lemehet bétába. - Igen, ez is itt van - folytatom az utikalalúzkodást: Most ezen a hosszú egyenes úton lassan visszamászunk a szekérút szintjére, de ha voltál már a GERECSE 50-en, akkor ennek ismerõsnek kell lennie. Balról egy fiatalos van. Ha onnan is erdõ fogja takarni a kilátást, akkor már reális közelségben lesz a szekérút... Lassan nyomjuk a gumi emelkedõt, és amikor a talpunk ismét megérzi a "vágyott" szekérút köveit, akkor hátra nézek, hogy látom e annak a világítását, aki ezt a "kis" kitérõt megspórolta. Nyugtázom, hogy tök sötét van. Kis idõ múlva megint jön a kérdés: - És most mennyi van még? Most se számszerûsítem a dolgot, hanem azt mondom: - Jócskán kijut még a talpmasszázsból, de ha lejteni, és kanyarogni kezd az út, akkor már lehet arra gondolni, hogy nemsokára elérjük az utolsó ellenõrzõpontunkat. - Miért, még nem lejt az út? - így Gyuri... - Elõször élvezzük a balról sziporkázó, távoli városi fények látványát, aztán csak szedjük a lábunkat, amíg még van mit!... Amikor eljõ a lejtõ a kanyargással, a kövek ellenére is csökken a talpfájásom, sõt már olyan érzés fog el, mintha a cél következne. Most kell igazán óvatosnak lenni. (Utólag hallottam, hogy többen az utolsó ponton mondták be az unalmast.) A lekerített útnál - ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz -, azt mondom a többieknek, hogy: - ÖRÜLÜNK! Pár perc múlva megtudják, hogy miért. Jobbra egy rövid lépcsõsor tetején gyönge fény pislákol.

8. ellenõrzõpont, Szt. Péter körtemplom (puszta templom) romja.

Tom és Tücsi pontõrködnek. A megkülönböztetett üdvözlésen kívül még egy stampedli tüzes vizet is kapok, amit kivételesen örömmel elfogadok a fájdalomcsillapítás végett. Egy percnél tovább nem merek ülni a padon, nem lenne jó lerozsdásodni. Elköszönök és balra alákanyarodok annak az útnak, amelyiken idejöttem. Hosszú lejtõzés következik. Már a célbaérkezésrõl fantáziálok; milyen lesz a gulyás, lesz e fánk, lesz e a közelben vegetáriánus, aki felajánlja a levesét... Most azonban visszafelé fogom szemrevételezni a Kálvária stációit, már amennyi a LED fényben látható belõlük. Az út egy szurdok mellé visz és kisebb-nagyobb szikláktól lesz változatos. Idõm, mint a tenger. Óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb kõbe rúgjak bele, és a szurdokba csúszni sem lenne egészséges. Az elõzõ évek finisével szemben, most úgy érzem, hogy hamar elértem az elsõ (nekem utolsó) stációt. Rá se világítok, Tudom, hogy Jézus felveszi a keresztet. - Hát, ha nem haragszol Uram, akkor én nemsokára lerakom az enyémet egy idõre. Egy túratársnak szólok, hogy most következik a túra utolsó emelkedõje. - Igen, az az öt méteres szintkülönbség, amivel feljutunk a szõlõkhöz - válaszolja a tapasztalt Kinizsizõ. A Baji-szõlõktõl aztán megint lejtõzhetünk, de innen már végig szilárd burkolaton. Itt már minden bajom szokott lenni, és nem a szójáték miatt. Általában többször cipõfûzõt lazítok; plusz talpbetétet rakok a cipõmbe, majd kiveszem; mégis szorosabbra kötöm a fûzõt. Jaj!... Most azonban különösebb kín nélkül megyek a baji templom felé, csak a vízhólyagjaim parázslanak. A templomtól még nem látni át Tatára, mert laza könyökbe hajlik a fõút. Amikor viszont már látszik a vasúti átkelõ villogó fehér fénye, az nagy húzóerõvel bír. Még csak alig észrevehetõen pirkad, csupán a közvilágítás jóvoltából olthatom el a lámpámat. Az átkelõnél szabad az út, elmegyek a Kis Füttyös (Fütyi) kocsma mellett, ami ilyen korán még nincs nyitva. Diófa utca, Szegfû utca, fenyvesen át, Vértesszõlõsi útra ki; megy ez már füzet nélkül is. A tábor bejárata felé tartva szembetalálkozok Zsuzskával, akinek sikerült az általa kitûzött menetidõn belül beérnie. Gratulálunk egymásnak, bár az én sikeremet még keresztülhúzhatja egy nem várt fordulat, mert matematikai esélye még van annak, hogy pl. egy forgószél által felkapott tehén pont az én fejemre essék, és akkor hiába vagyok a céltól pár méterre, kilapítva már nem tudok bearaszolni. Szerencsémre tehén nem hullik, bemegyek a bélyegzõvel díszített lepedõ alatti ajtón, és beállok a rövid sorba. Ellenõrzõlap lead; rendezõség érvényesít; nyomtat; oklevél+jelvény+kajajegy átad; gratulál. 04:45 van az ellenõrzõlapomon. Ez kerek 22 óra. A nagyágyúk idejéhez képest ez pipafüst, de a hólyagok ellenére 20 perccel megdöntöttem az egyéni csúcsomat, pedig nem is akartam. Ilyen sokat számít a kedvezõ idõjárás. Ideális kirándulóidõ volt, ami ritkaság a szélsõségek korában. Leülök Halima mellé, elpakolom a kegytárgyakat, majd jó pihenést kívánva az ebédlõbe vonulok. Raguleves, fánk. Csámm! Eltûnik. A vegák már elmentek; nem émelyeg senki; nincs extra leves. Úgy 35-40 perc múlva megy a vonat, elindulok, hogy ne kelljen "rohanni". Az ebédlõajtóban majdnem nekimegyek Charlie-nak, aki már régóta itt szendergett, és elmondása szerint pont mellette kiáltotta el magát egy hölgy, hogy két személyt el tudna vinni Budapest irányába. A vezetõ hölgy és két fiatal osztja meg velünk a gépkocsi kényelmét a hazaúton. A kocsiban a két fiatallal elevenítjük fel a túrán történteket. A Kelenföldi pályaudvar másik oldalán raknak ki minket. Innen is kösz, nagy segítség volt. A pályaudvar aluljárójában megyünk át a 7-es végállomásához. A sok ülés után nagy erõfeszítésembe kerül, hogy normálisnak hasson a mozgásom. Poénra szembe is zombik szambáznak. Mosolyogva gratulálunk egymásnak...

Ottorino



 

MÁTRAI CSILLAGOK 40 - 2012.05.19-20 - Táv: 42.75 km; Szint: 1600 m; Szintidõ: 11 óra.



A tegnapi rendkívül kimerítõ "Tata 10" és after party-ja után kell még egy kis edzés a Kinizsi Százas elõtt. Nem vagyok híve a "rápihenek" módszernek.

Késõ délután, verõfényes napsütésben érkezek Gyöngyösre, az elsõ MÁTRAI CSILLAGOK 40-emre. A fokok közelítenek a 30-hoz. Némi segítséggel megtalálom a Kolping házat a Török Ignác utcában. Sötét van még odabent, de ahogy bekukkantok, látom, hogy egy túratárs már cihelõdik az elõtérben. Benyitok. Innen már kivehetõ a félhomályban, hogy a bespalettázott ablakú nagyteremben már javában tartanak az elõkészületek. Bemegyek, hátha nem zavarnak ki. OK. Maradhatok. Nem vagyok éhes, de belekezdek egy szendvicsbe, hogy túra alatt ne kelljen túl sokat evéssel foglalkozni. Egyre többen jönnek, erõsödik a beszélgetés szünetmentes moraja. Látom már, többen mászkálnak sárga keménylappal; én is megveszem az itinert a kis indító cetlivel. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyik távon indulok. Amikor megmondom, hogy a hosszún megjegyzi, hogy bátor vagyok. Ettõl egy kicsit elbátortalanodok. A kérlelhetetlen számítógépek bevetésre készen állnak egy összetolt asztalsoron. Most is az lesz, mint a többi mátrai túrán: Indulásnál rögzítik a rajtszámot; túra alatt ráérnek a számhoz tartozó adatokat bedolgozni, majd a delikvens érkeztekor megint elég a rajtszám, a program ótomatikussan kiszámíjja a menetidõt. Nincs mellébeszélés, hogy egy keskeny, dzsindzsás szakaszon belém kötött egy mérges szömörce, meg, hogy egy sötét beugróban az életemre tört egy gyilkos galóca. Úgyhogy jó lesz igyekezni. Sz. Marika érkezik. Azt mondja, hogy neki ez a kedvenc túrája. No, ez nagyon bíztató, majd meglátjuk. Hopp! Már felállt két, hosszú, tömött sor a számítógépek elõtt. Beállok az egyik végére, mit számít az, hogy másodikként érkeztem? Egy illusztris túrapáros az imént érkezett; a kardos természetû asszony már kivívta maguknak az elsõ helyek egyikét az indításnál... Ahogy nõ a túrázók száma, úgy fogy a levegõ a zártablakú, kristálycsilláros bálteremben. Kámforos sportkrémek illata keveredik izzadtságszaggal. Jó lenne már sorra kerülni, mert menten feljön a félórája elfogyasztott estebédem. Böcsülettel megvárják a 19:00-át az indítással. Szerencsére nincs fennakadás a számítógépes rendszerrel, pár perc múlva már mehetek is kifele az udvarra nyíló oldalajtón át. Kint még mindig süt a Nap, nem úgy néz ki, mint aki lebukni készül. A Török Ignác utcából balra térek a fõútra (ami valójában a 24-es út bevezetõje), és a kisvasút felé igyekszek. Közlekedési lámpa fog meg egy percre. Szuggerálom az egérkamionban ülõ nõnek, hogy húzzon már tovább a bús magányba, mert szeretnék továbbmenni. Ahol már látom a vágányokat, ott kezdõdik a [S-]. Jobbra fordulok egy földútra. Elõttem egy bazi nagy hegy terpeszkedik, alighanem erre kell felmenni. Sokan nyomulnak a Sár-hegy felé, sokan meg is elõznek. Ennyi emberre nem számítottam. Amikor elmaradnak a telkek, erõsödik az emelkedõ, kövesedik az ösvény. Ahol jól be vannak ágyazódva a kövek, lépcsõként lehet használni õket, de a legtöbb helyen labilisak, és kigurulnak az ember talpa alól. A meredeken már kevesebben elõznek, de nagyon nem is lehet, mert a tanösvény a nevének megfelelõen tényleg csak egy szûk ösvény. Egy kiszélesedésnél Rush Dani és Rudi üdvözölnek, és húznak el a csúcs irányába. Jó meredeken kezdõdik a túra, még nem vagyok bemelegedve, de azért pihenés nélkül felcsûrök a hegy tetejére. Várakozásommal ellentétben nem itt van a pont. Szalagozás mutatja, hogy merre van a [S-] leszálló ága. Lefelé, ha lehet még keskenyebb, és még kövesebb a tanösvény. Feszülten figyelem, hogy hova lépek. Itt már alig lehet megtenni néhány métert, hogy ne hangozna fel a "Balról jövök!" kiáltás. Egy ilyen alkalommal éppen egy kisebb fajta sziklán állok, és nem tudom, hogy hirtelen merre ugorjak; be a dzsindzsásba, vagy át egy másik sziklára. Vén kecske vagyok, de nem kõszáli, ezért lassan lekászálódok. Elõttem dugó alakult ki, de nem merek elõzni, nem kockáztatok egy bokaficamot, pláne a szent K100 elõtt. Nagy sokára szelídülni kezd a lejtõ, és füves úttá alakul. Egy kápolna bontakozik ki a bokros terepbõl.

1. EP: Szent Anna kápolna.

Sokan ücsörögnek körülötte. Remélem nem futók, mert akkor megint el fognak csörtetni mellettem. A pecsét begyûjtése után rögtön továbbállok, amíg lehet nyomom neki, mert a Kékes úgyis lelassít majd. Egy mini tó mellett megyek el, ahol "...békahadak fuvoláznak...", de még inkább az unkák unkognak, mégpedig torkuk szakadtából. - Hallod milyen hangosan brekegnek a békák? - kérdezem egy túrázótól. - Nem hallom, mert nagyon hangosan brekegnek a békák - válaszolja õ. A társalgás itt megreked, s ki ki megy a maga dógára. Viszonylag kényelmes erdei úton folytathatom, csak a sáros pocsolyákat kell gyakran kerülgetni. Kicsit meg is lepõdök azon, hogy egy ilyen meleg nap után milyen sok és nagy pocsolya maradt. Persze, azt nem tudom, hogy mikor volt itt esõ, és mekkora. Jó hosszan megyek az erdõben, van aki már meggyújtja a lámpáját. Egy vadkerítés mögött, a távolban már neonfényeket látok. Azt mondom magamnak, hogy a Mátra szakképzõ iskola lehet arra. Nagyot nem tévedhetek, mert alig tíz perc múlva kisvasúti átkelõn megyek át. Leérkeztem Mátrafüredre. Átmegyek a 24-es másik oldalára, és egy padnál elõveszem a fejlámpámat húzok egyet a cipõpertlin, és megindulok arra, amerre a magaslatok vannak. Mintha hirtelen mindenki elbújt volna, a futók elfutottak, a túrázók eltúródtak, csak egy kisebb társaságból kérdezi egy hölgy, hogy hol kell bemenni az erdõbe. Rákérdezek a távjukra, és mivel nem a 40-en vannak sajna nem tudok nekik segíteni, a rövidebb távokból nem készültem tantónéni. Megjegyzem, ha otthon nem tanulmányoztam volna az útvonalat, akkor most én is zavarban lennék; az itiner csak címszavakkal tájékoztat. De hát: "Ne jöjjön zavarba! Menjen az Avarba!" Meg is indulok a mondott hotel felé. Nem megyek el odáig, mert a Benevár étteremnél megint átmegyek a 24-esen, és rátérek a [K+] jelzésre. Ez vezet fel majd egészen a Kékesig. Egyelõre egy zajos patakhoz megyek le, és elkísérem egy darabon. Szilárd burkolat után a jel behív egy újabb köves, meredek emelkedõre. Egy férfi és két fiú nyomán törekszek egyre feljebb, míg lámpáik fénye bele nem vész az éjszakai erdõbe. Nem is olyan sokára balra fel kell menni vagy öt métert a következõ pontra.

2. EP: Benevár.

No, ez a Benevár - vagy legalábbis, ami a falaiból megmaradt - nem nagyobb, mint egy modern garzonlakás teakonyhával. Akik nemrég megelõztek, azok itt ejtõznek a falak mellett, én felcsippentek néhány tabletta szõlõcukrot, és elköszönök. Folyamatosan felfelé megyek az ökölnyi kövekkel bõven megszórt úton, és szorgalmasan rávilágítok minden [K+] jelzésre. Teszem ezt azért is, mert sem elõttem, sem mögöttem nem látok imbolygó lámpafényeket. Kellemesen jár a szellõ; jól is esik ez így hegynek fölfelé. Hátra nézek, de még mindig senki. Még egyszer megnézem az itinert, de minden rendben, valami miatt leragadtak a gyors emberek az elõzõ pontnál. Megpillantom a Kékesen álló adótorony piros fénypontjait. Közelinek tûnnek, de nem dõlök be a csalóka látványnak. Tudom, hogy jó, ha már a csúcshoz vezetõ út felénél járok. Keskeny mûutat keresztezek. Egy kopárabb rész után azt veszem észre, hogy egy átfolyásban tocsogok, ami a vályúszerû köves ösvényt bitorolja. Kimegyek a szélére és ott folytatom. Több kõbe rúgok menet közben, mint szeretnék. Az út elágazik, és a jel jobbra mutat egy még emelkedõsebb útra. Ez felvisz egy új keletû, hatalmas irtásra, ahol faforgács keveredik a kövekkel. A torony most valamivel közelebbinek látszik, de érdekes módon csak a csücskét látom. Az irtás után valamivel elérem az "igazi" országutat. Idegnyugtató, hogy mehetek néhány métert bukdácsolás nélkül. Megint behív a jel az erdõbe, de a következõ kibukkanásnál már valahogy nem találom a [K+] jelet. Nem is nagyon kutatom; megyek egy darabon a [P-] / [Z-] pároson, amirõl tudom, hogy a csúcskõig biztosan elvezet. Így is lesz. Egy lépcsõn fel, egy neonfénnyel kivilágított sétányon keresztül, és már itt is vagyok a nemzetiszínûre pingált kõ elõtt. Rajta pirossal 1014. Pontot még nem látok, de már jön visszafelé két tag. Feléjük megyek, és már látom is, hogy a sípálya tetejénél álló étterem elõtt többen mozognak.

3. EP: Kékestetõ, Tetõ étterem.

Kezembe nyomnak egy apró almát. Mivel ülõalkalmatosság nincs a teraszon, leülök az ablakpárkányra, a többiek mellé, amíg megeszem az almát, és megiszom a Gyöngyösön vett kólám maradékát. Miután feltápászkodtam, megkeresem a [K-] jelzést, és megindulok lefelé. Egy párt látok a füves pályán menni, jó ötletnek tartom, a sok kõ után én is pályára állok. Úgy szaladok lefelé a két túrabotommal, mint aki alól kib...ták a léceket. A lejtõ a hegy alatti síkságra néz. A távolban idõnként lecsap egy villám. Messze van a csapkodás, mert dörgést még nem hallok. Abba' reménykedek, hogy a vihar elkerüli térségünket. Hát igen. Mocsok egy dolog a remény. Nem irigylem a Kékesen posztoló pontõrt sem (bruhaha). Az rendben van, hogy kellemesen síelek itt lefele, de aggódok, hogy meglátok valahol egy "POKOL" feliratot, mert már olyan sokat kocogtam lefelé. Itt van az alja a felvonónak. Ebbõl arra következtetek, hogy már mindjárt lent leszek. Frászt! Innen még majdnem annyi van a lejtõbõl, mint amennyit már eddig ereszkedtem. Nem baj. Míg leérek élvezem az elektromos kisülések látványát. Egy fakerítés után már tényleg kisimul a lejtõ, és egy info tábla oszlopára festett [S-] nyomán bemegyek az erdõbe. Egy rövid szakaszon végre nem kell se hegyet másznom se lefelé fékeznem. Mûútra bukkanok, és a szélén nemsokára feltûnik egy MÁTRAHÁZA feliratú tábla. Nem látom, hogy a jel bevinne az erdõbe, ezért nyakamba vett botokkal baktatok lefelé az út vonalvezetését követve. Egy keresztezõdésben körülnézek, és balra meglátom a már ismert bazárokat, utánuk a parkolóval.

4. EP: Mátraháza, parkoló.

Leülök az ingatag pihenõbútorra, amíg az itt kapott Mg pezsgõtabletta feloldódik a szintén itt kimért falmellékiben. Az utója már a gyomromban pezseg tovább. Közben figyelem, hogy a pontról távozók merre mennek. Igen, a fejemben levõ térkép szerint is át kell menni a mûút túloldalára. Amikor továbbindulok, egy darabig még segítenek a retro neon világítótestek, aztán az utat elnyeli a sötétség. Lámpát gyújtok, és [S-] jelzést keresek. Rövid szakasz után az út elágazik: Jobbra a mûút, balra megint egy neonlámpás allé. Kutatni kell a jelzést; a neonos lesz a frankó. Köhögést hallok. Azt gondolom, hogy a tüdõ szanatórium mellett visz az utam, de jobbra feltekintve az erdõben LED fényeket látok irányommal ellenkezõleg imbolyogni, onnan hallik a köhögés is. Elõveszem az itinert, de megállapítom, hogy én jó irányba megyek. Valószínûleg a lámpások gazdái az elágban a mûutat választották, és most az erdõben csörtetve próbálnak visszatalálni a jelzésre. Hamarosan jobbra le kell menni a kivilágított útról, és a civilizációból ismét betérhetek az erdõbe. Még nem jártam ezen az úton, nem tudom, hogy mikor lesz a [SL] kitérõ, ezért már most figyelek. Mint majd kiderül nagyon korai várakozás ez. Csalódottan érzékelem, hogy a még mindig nagy magasságot nem egyvégtében veszítem el, hanem jó pár hullámvasút is benne van az útvonalban. Ismét kivilágított helyre bukkan utam. Egy trianoni emlékoszlopot mellõzök, majd az Ózon hotel modern épülete mellet megyek el térköveken lejtõzve. Egy reflektorokkal kivilágított reklámtáblánál kitévedek a mûútra, ahol is a buszmegálló környékén keresem a tovább vezetõ [S-] jelet. Két spori szól utánam. Ott folytatódik az út, ahol a reflektorok elvakítottak. Egy darabon követem a segítõ túratársakat, de aztán látok egy szimpatikus tuskót, ami kapóra jön egy jó kis cipõfûzõ meghúzásra, ezért megállok. Egyedül folytatom, de nemsokára, az egyik lejtõs szakasz végén fényt látok. Az iménti sporttársak egy keskeny erdészeti mûúton várakozó autó elõtt állnak, másik két ember társaságában.

5. EP: Hanák Kolos kilátó helyett valahol Európában.

A pontõrök csokiparánnyal kínálnak és elmondják, hogy 2009-ben lemosta õket az özönvíz a kilátóról, ezért most itt osztják a pecsétet a GK megnyugtató közelségében. Ez nem valami bíztató a közeljövõt tekintve, de felcsippentek két parányt, és az út másik oldalán visszamegyek az erdõbe. A két spori már elszelelt. A kilátó felé kihegyezett fatáblát csak jó sokára pillantom meg egy kanyarban. Csak 100 m kitérõt kellett volna megtenni odáig, ha nem fenyegetne a zivatar. De fenyeget, mert egyre gyakrabban villámlik, és már gyenge hanghatás is kíséri a fényjelenséget. Köves szakaszok váltják a kényelmesebb erdei ösvényeket, a kövesek vannak többen. A Rákóczi-forráshoz leérve ismét találkozok a már többször látott két sráccal. Most éppen a forrást szegélyezõ kõpárkányon ülnek, és tengeri halásznak öltöznek. Tisztes távolban én is megállok egy technikai szünetre, de még nem öltözök, csak felülre teszem az esõkabátnak használt széldzsekit a hátizsákban. Amikor ismét útnak indulok egy pillanatra az egész látóteret megvilágító kékes fény villan. - Ha miattam csinálod, akkor abbahagyhatod; bõven elég a fejlámpám fénye, még ha gyakran rúgok is kõbe - mormolom magam elé. Ismerõs fatákolmány közeledik.

6. EP: Muzsla-tetõ.

Az iménti megállásnál kotont húztam az itineremre, most onnan bányászom elõ a doksit. A pontõrök is mindent elmentettek a vihar elõl. Lefelé kanyargok a kilátótól. Már egy ideje csepereg, de aztán egyszerre piszkosul rákezd. Nincs mese, egy fánál megállok és hátizsákra terítve felhúzom a sárga egyesületi széldzsekit. A múltkor a BUDAI 50-en is ebben áztam. Akkor többen röhögve megjegyezték, hogy éppen aktuális az úszóklubos dzseki. Egy gyökérlépcsõrõl félméterest lépve leérek a füredi Muzsla utcára. Innen már hamar lecsattogok a biztos támpontot jelentõ 24-esre. A különbözõ pizzázók és falatozók sötétben áznak; egy túrázó esõköpenyt vesz ki egy autó hátuljából. Jobbra fordulok a bazársorra; egy beton villanyoszlopon [S3] jelzés. Ez kell nekem. Ez az utca keresztben átszeli szinte az egész Mátrafüredet. Egy T keresztezõdésben balra fordulok, és még mindig az utcán kirándulok. Egy fán, mintha jobbra nyilazott jel lenne. Közel megyek hozzá, és tényleg az. Ja, hogy meg kéne gyújtani a fejlámpámat, és akkor nem kell odamenni minden jelhez? Jó. Ez az emelkedõs utca elvezet egy lépcsõ alá, amin semmi perc alatt felhágok a következõ pontra,

7. EP: Kozmáry kilátó.

Egy nagy napernyõt állítottak fel a pontõrök. Ha nem jön egy szélvihar az esõvel, akkor a semminél többet ér. Táblás csoki van kockákra tördelve, azzal kínálnak. Miközben eszegetem a csokit kihallgatom a pontõr telefonbeszélgetését. A hosszú távon kb. csak 120-an vannak. Most már értem, hogy hova tûnt az a rengeteg ember, amikor elõször leértem Mátrafüredre. Abban a hitben megyek tovább a [S3]-ön, hogy innen már csak lefelé kell menni. Frászt. Keskeny, dzsindzsás ösvényen kaptatok erõsen felfelé. A bokrokról az összes víz a gatyámra folyik. Egy nagy böszme békára vetül a lámpám fénye. Ott csücsül az ösvény kellõs közepén mozdulatlanul. Mindkettõnknek mázlija van, hogy egy elnyújtott lépéssel még éppen át tudom lépni. Egy kõrakáson fehér alapon piros pöttyöket látok. Az jut eszembe, milyen jó, hogy ezen a túrán nem kell mindenféle hülye kódokat feljegyezni. Ebben az esõben már saláta lenne az itiner. Amikor egy platószerûségre érek, akkor padok követik egymást. Minõ figyelmesség: az ide felkapaszkodó kiránduló lepihenhet. Én viszont caplatok tovább az egyre dagadó sárban. Még tovább emelkedek, ezt nem akarom elhinni. Lassan felérek a tó mellé. Itt már megint szilárd burkolat van, és közvilágítás. Túlmegyek egy parkoló autón, amibõl aztán kiszáll valaki és hallózik. Visszamegyek vagy 50 métert, de kiderül, hogy depós kocsi, és a túrázójának hallózott. Hát persze! Ezt a kocsit láttam Füreden a pizzázó elõtt. Megint irányba állok. A tó kis szigetére vezetõ hídnak csak a cölöpjei állnak ki a vízbõl. Vízi bicikliket és egyéb vízi alkalmatosságokat látok kikötve. Lassan kibontakozik egy étterem kivilágított, fedett terasza.

8. EP. Sástó étterem.

Zsíros, lekváros kenyérrel kínálnak, de csak egy meleg teát kérek. Közben az átázott széldzsekimet száraz dzsekire cserélem, mert már elállt az esõ. A villámok távolodva cikáznak. Az étterembõl kijõve, jobbra egy ideiglenes vidámparkon kell keresztülvágni, hogy a [S+] jelzést követhessem. Ez az útvonal ismerõs a MÁTRAHEGY túráról. Egy nagy mezõn kell végigmenni. Itt már sejtem, hogy sárilag még bajok lesznek. Viszonylag gyorsan érek el a Farkas-kúthoz, ahol a [SO]-ra váltok. Még ez is egy, a körülményeket tekintve kellemes erdei "séta", de amikor elérem a [S4] jelzést, és balra fordulok a lejtõjére, akkor iszonyúan csúszós, mély, agyagos sárral kell megküzdenem. Télen, a jeges havon nagyságrenddel könnyebben lehetett itt lejönni. Új, terepes cipõben, két bottal csúszkálok fától fáig. Többször egy hajszál választ el a hanyatt eséstõl. Sz. Marcsi és az õ kedvenc túrája jut eszembe... A Kékes oldalán kõrengeteg, ezen az oldalon sártenger és az elõbbi kombinációja... És megint valószerûtlen mélységekbe kell leereszkedni. Az út szélén próbálkozok, hátha ott nem olyan csúszós. Észrevétlenül beljebb kerülök az erdõbe. El is veszítem a jelzést. A zúgó patak mentén visszafelé találok rá ismét. Végre nem kell már lejjebb mennem.

9. EP: Lajosháza.

Kocsiban ülve pontoz a pontõr. Megtudom tõle, hogy a vasút mellett egy jól járható szakasz következik, de az Õrlõmû után megint bõven lesz sár. Megint [S3] lesz a jel. Igaza volt a pontõrnek, mert egy apró zúzalékkõvel felszórt úton tolhatom a botokat. Hol a vasutat keresztezem, hol a patak fölött megyek át hídon, egészen addig, míg egy utolsó vasútkeresztezés után megint kezdõdik a dagonyázás. Egy zsombékos résznél felülrõl jól befolyik a víz a bal cipõmbe. Ez sokat segít a komfortérzetemen. A [S3]-rõl korrekt, fényvisszaverõs szalagozás vezet át a [Z-] jelzésre. Egy kõbánya mellett vezet az út. Ez is ismerõs: Mintha a TÉLI MÁTRA túra kezdeti szakaszán járnék, csak ellenkezõ irányban. Egy fénypont és mulatós zene felé közeledek.

10. EP: Haluskás.

A pontõr múlatja az idõt a telefonhang minõségû felvétellel. Egy elágazásnál a [Z+]-ra térek, és egy peremen vezetõ erdei ösvényen kanyarodok nagyívben Gyöngyössolymos felé. Itt már nincs olyan eszméletlen sár, csak néha kell pocsolyát kerülni. Egy sziklás résznél érek ki az erdõbõl, odalent látszik a település. Védõkerítés betonoszlopain még látok jeleket, de mire leérek az elsõ utcára, valahogy elveszítem a fonalat. Temetõnek még nem örültem ennyire, mert emlékszem az otthoni térképnézésbõl, hogy valahol a környékén kell lennie a buszvárónak. Nem akarok térkép után kotorászni, de egy teremtett lélek sincs még a hajnali utcákon. Szerencsére túrázók csoportja jön a templom felõl. Tõlük tudom meg, hogy arra kell lemenni, és rögtön balra ott a buszváró.

11. EP: Gyöngyössolymos, központ.

Itt egy autógrammot kapok, mert nyomi lett a pecsétnyomi. Innen gyakorlatilag már nem nézek semmilyen jelzést, mert a templom utcája a 24-es bekötõútja, és azon kell végigmenni. Nyakamba veszem a botokat, így próbálom kiegyenesíteni a derekamat. Szembe jönnek túrázók, akik szintén a pont hollétérõl érdeklõdnek. Megnyugtató, hogy nem csak nekem támadt pici gondom a megtalálásával. Már a kültelkeknél járok, mikor egy MCSÉT feliratú papír jobbra beküld a szõlõbe. Szólok az elõttem járó kis csapatnak, de õk azt mondják, hogy õk inkább a flaszteren mennek, csak késõbb kanyarodnak be. Én minden esetre bekanyarodok, nehogy itt a végén hagyjak ki egy pontot. Pár perc múlva megtudom, hogy miért választották a szilárd burkolatot az elõttem járók. Itt ugyan nincs sár, de a zsíros, agyagos föld úgy rátapad a cipõmre, hogy darabonként öt kilós lesz. Lépteim nyomán földdarabok ütõdnek a vádlimhoz. Ilyen kellemes sétával érek el egy fatáblához, ami bemutat egy ösvényre. Földbeszúrt fáklyák vezetnek be a pontra.

12. EP: Bába-kõ.

Nem sok ügyet vetek a kõre, követ ma már nem is akarok látni, inkább kifelé tiplizek a 24-es bicikliútjára, ami itt a cipõkrõl levert sárdarabokkal van belepve. Ahol lehet, ott a füves szegélyen próbálom koptatni a sarat a cipõmrõl. Rohadtul hosszú ez a flaszterezés, de valahogy most egészen jól tûri a talpam. Lehet, hogy már teljesen felpuhult. Miközben fogyasztom a távot, és harapom a frissss, füstmentes levegõt, alkalmam van oldalról hosszasan szemrevételezni a hegyet, amit tegnap este kezdésnek megmásztunk. Nem igaz! Itt a kisvasút vége, nemsokára beérek. Egy lassabb sporttársat érek utol, aki rám köszön és érdeklõdik, hogy a 40-en vagyok e. - Ó, a 25-ösök már rég otthon alszanak - válaszolom. - Sajnos nem, mert én is a 25-ön vagyok - mondja õ, és még hozzáteszi, hogy egy pár kilót bizony le kéne adnia. A depós túrázókkal együtt érek be a Kolping házba. Rögtön lehet csekkolni. A gép által dobott dokumentum szerint jó félórát hagytam bent a szintidõbõl... Finom, zöldborsós ragulevest kanalazok, mikor Sz. Marcsi érkezik futva. Nagy mákja van, mert még pár másodperc, és bemutat neki a számítógépes program. Nem bírok elmenni úgy, hogy ne repetáznék egyet ebbõl a fíínom levesbõl. Szívesen adnak még egy nagy merõkanállal. Amikor ezzel is végzek, akkor tüstént a buszpályaudvarra megyek, ahonnan öt perc múlva már indul is velem a busz hazafelé. Egy jó embereset szenvedtem ezen a túrán, és gyakran jutott eszembe közben, hogy mi a francnak jöttem én ide, de most, hogy a busz ablakán át a harsogóan zöld, verõfényes tájat bámulom, kifejezetten örülök, hogy így tettem.

Ottorino



 

Piros 85 - 2012.11.03-04; Táv: 88,66 km; Szintem: 3205 m; Szintidõ: 22 óra



Kiss Pistivel és Jámborral szerencsésen elérjük a 05:26-os HÉV-et a Szentlélek téri megállóban. Nyolc perc múlva már nagyot köszönünk a Rómaifürdõ megállóban serénykedõ rendezõknek. - Korán jöttetek - köszön vissza Geri. - Inkább ti jöttetek késõn, de ez csak nézõpont kérdése. Ha egy HÉV-vel késõbb jövünk, nem tudunk elindulni a legkorábbi idõpontban. Ez nem létfontosságú, de szeretünk minél korábban rajtolni. Különben is kell egy kis idõ reggelizni és néhány szót szólni a túratársakhoz a Nagy Menet elõtt. Amíg Pisti megveszi a nevlapokat, addig én ezt mûvelem. Itt van Gyöngyi Bélával, és Olsen is felbukkan. 06:00-kor az utolsó korty kakaóval leöblítem a reggeli utolsó falatját, és Pistivel elindítjuk magunkat. Gyöngyiék még várnak egy HÉV-et, hátha rajta lesz Gali. Pisti jó tempót diktál; túl jót. Az Õ szempontjából ez érthetõ, mert minél hamarabb ér célba, annál többet tud aludni, ugyanis vasárnap dolgozni (!) megy. Ja, azt nem is mondtam, hogy mindketten a 85-öt tûztük a zászlónkra. Olyan gyors a tempó, hogy a vacogás semmi perc alatt elmúlik, és Csillaghegyen, a Rókamászó utcában meg kell álljunk vetkõzni. Megtömjük ruhával a hátizsákokat, és irány a Róka-hegy. A kék nyomóskút utáni korhadt lépcsõkön fölfelé megpróbálom kitalálni, hogy mekkora sárra számíthatunk a túra alatt. Tegnap ugyan nem esett, de a levegõ magas páratartalma miatt semmit nem tudott száradni a talaj. A fennsíkon még jól járható az út, de amikor a telkek mellé kéne kimenni, akkor ott autók által kijárt sármedencét látok, és visszafordulok, hogy a lókarámok mellett folytassam az utat az Üröm-Budakalász mûút felé. Többen követnek, de van aki a sárosabb megoldást választja. A lovak egykedvûen állnak a villanypásztor kijelölte területükön. Az egyik paci mellett fél pár gumicsizma hever. Lehet, hogy úgy felrúgott valakit a patás, hogy az kiröpült valamelyik csizmájából. A mûutat keresztezve nem csak körülnézünk, hanem körülfülelünk, nehogy a ködbõl hirtelen ott teremjen egy géperejû jármû. A sorompó utáni, vályús, durva köves emelkedõ vidáman megvan, annak ellenére, hogy Pisti egy csepp lazaságot sem enged. Az Ezüst-Kevély után beszorulunk egy család mögé. Pistinek ekkor fogy el a cérnája; visszakapcsol, elõz, és ettõl kezdve már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Én szándékosan nem elõzök; elhatároztam, hogy nem szaggatom szét az istrángot, hanem afféle régebben fiatal, de még fürge ürge tempóban próbálok végigmenni. Nini, kisütött a nap - örülök meg a sárguló falevelekrõl visszaverõdõ, gyenge napsugárnak, és azt gondolom, hogy ez már így is marad késõ délutánig. Amikor sziklalépcsõvé szélesedik az ösvény, akkor azért én is elhúzok a család mellett. Odafönt menet közben lenézek a mélybe. Pilisborosjenõre tejfölt öntöttek, csak a távolabbi csúcsokat lehet látni. Pár lépés még, és a ponton vagyok.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.

A pontõrök a néhai fatákolmány csonkjain ülve fogadnak. Nem idõzök többet, mint amennyit az adminisztráció megkövetel. Fokozott óvatossággal indulok lefelé, mert a kopott mészkövek nagyon csúszósak ebben a párás idõben. Ahol megoldható, ott nem lépek rájuk. A nyeregben egy gyors cipõfûzést tartok, mert a lábfejemet dörzsöli valami. Itt már sejtem, hogy a másik lábammal, lesz kellemetlenségem, mert - hülye módon - este egy régebbi vízhólyagból visszamaradt bõrkeményedést vágtam le ollóval a talpamról, és ennek a pereme kezd most nyomni. Ez van, gyerünk tovább! Éles jobbos, és megkezdem a kanyargós úton az ereszkedést. Nagyobb sárra számítottam ezen a szakaszon, ezzel szemben néhol bele is tudok kocogni anélkül, hogy elcsúszástól kéne tartani. Még így egyedül is hamar leérek Csobánka magasabban fekvõ részére, ahol jobbra térek egy mûútra. Súlyba viszem a botokat, amikor hátulról csattogást hallok. Mezeiék elõznek és üdvözölnek. Laci kérdezi, hogy melyiken vagyok. - Ne sértegessé'! - válaszolom. (Aquila non captat muscas.) - Akkor mi ez a lassúság? - tromfol Klári. - Hajnalban, a rajtban 22 óra hosszára köhögtem ki a nevezési díjat - kiabálom utánuk, mialatt ezek ketten rohamosan parányi ponttá zsugorodnak. A Berda-pihenõnél megint fûzõt kell kötögetnem. Cudar világ jön, ha ezt ilyen gyakran kell ismételni. A hely szellemének megfelelõen egy pillanatra a természetjáró Berda Józsefre gondolok. (...) Az alábbi - róla szóló - cikkrészletet a Villanynarancsból ollóztam:

Idézet: ...legnagyobb képessége ahhoz volt, hogy a szemétbõl, és a szó szoros ételmében a sz@rból is költészetet varázsoljon, és mindezt megspékelje valami furcsa, szociális érzékenységgel, a gyomor osztályharcával. Talán ezért egyik legkomolyabb verse a Különös idill. Indulása egyszerû: a költõ kénytelen lekuporodni az erdõben, ám egy elegáns szánban arra sikló társaság kiröhögi, mikor meglátják feltápászkodása közben. Idáig csak egy féltrágár jelenet, de a fordulat drámai: Vidám csiripeléssel a "fagyban oly sokat koplaló árva verebek" lepik el a még frissen gõzölgõ emberlepényt. "Örvendeztek és verekedtek e komoly bõség láttán!" Az ürülék körül így jár körtáncot gazdag és szegény, kivert költõ és vagyonos társaság, ember és állat, a rakás sz@r a teljes élet metaforájává tisztul. Idézet vége.

Hátrahagyva a pihenõt, nemsokára jobbra rövid erdõrészlet következik. Na mi van az örökzöld témával, a fedetlen aknával? Megvan. Most néhány rõzseszál fekszik a nyíláson keresztbe. Egy balra nyíló ösvényen lelátok a mûútra, erre vezet a régi [P-]. Volt aki le is ment erre, mert amikor a frankón megyek le a mûútra, a Margitliget megálló közelében, akkor hátulról már jönnek páran. Nincs fagy, nem kellett csúszkálni a becsatlakozásnál. Egyik túratárs rövidnadrágban nyomja. - Ennyire optimista vagy az idõjárást tekintve? - szólítom meg köszönésképpen. Kimegyünk a Pomáz-Dobogókõ mûútra, és balra fordulunk. Hamar elérünk egy a túloldalon levõ buszmegálló magasságába. Átmegyünk, és jobbra fordulunk. Tudom, hogy itt lesz egy frissítõpont, pavlovi reflexként bõ nyálelválasztás indul meg a nyelvem alatt.

I. ellenõrzõ- és frissítõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.

A kis hölgy - mialatt lebélyegzi az itinerem elõlapját - közli pontõrtársával, hogy bizony õ is enne már. Elsütöm az éppen idepasszoló mondást, hogy aszongya: "Nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját." Zavartan mosolyog, nem hiszem, hogy ismerné a szólást. Pecsét az itiner elõlapjára, majd falatozás az aszalt gyümölcsbõl, nápolyiból, almagerezdbõl. Hartmann Misi érkezik, és reklamál a pontõrségnél, hogy nem fogadják kitörõ ovációval. - Majd ha a négyszeresét fizeted a mostani nevezési díjadnak - reflektálok a felvetésére. (50/A-t csinálja.) Gyöngyi, Béla és Olsen érkeznek, majd Gali is ideér. Hamar végeznek a frissítéssel, nem úgy én. Hosszú az út Dömösig, kell a kalória és a folyadék. Végül én is beállok az elhúzott túratársak nyomába, balra tér a jelzés a bekötõútról. Hullámvasutazás a fák között, majd jön a Holdvilág-árok info táblája. Itt megtévesztõ módon van felfestve a jel; azt sugallja, mintha jobbra, az árok felé kéne továbbmenni. Nekem nem lenne szabad megtévedni, mert hatszázszor jártam már erre, de három lépés erejéig mégis megtévedek. Már fordulnék is vissza, amikor utánam szólnak. Blamázs. Az így megelõzõ társaság után folytatom. Erõsödõ emelkedõn érünk fel egy szélesebb útra. Pár száz méter múlva gyönyörû kilátás tárul. A favágók gondoskodtak a látókör kiszélesítésérõl. Tényleg messze ellátni a távolabbi hegyek felé. Van aki meg is áll fényképezni. Jobbra a Salabasina-forrást kihámozták a dzsindzsa álcájából. Ez legalább egy pozitívum.

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.

Ernõ pecsételi le az itineremet. Amikor körülnézek, látom, hogy Gyöngyiék éppen cihelõdnek az induláshoz. Itt úgyse szoktam megállni, velük tartok. Késõbb Misi is utolér, úgyhogy most már vidámabban megyünk tovább. Leérünk a Sikárosi-rétre. Elõtte voltak sarak az úton, így azt hittem, hogy itt majd bokáig fogunk gázolni a belvízben, de nem. Száraz lábbal megyünk át rajta. Nem úgy a Király-kút felé vezetõ- és az utána levõ szakaszon. Azért túl nagy gyalázat nincs, kis trükközéssel minden sarat ki lehet kerülni. Gyöngyivel és Bélával távolról követjük "túravezetõnket" Misit. Olsen bõdül utánunk, hogy balra kellett volna tartanunk egy útvillában. Nagy riadalom támad, mert követõink is voltak, ezek röpgyûlést követõen vissza is szaladnak. Nem kell a pánik, most már kimegyünk addig a keskeny erdészeti mûútig, és balra elsétálunk a Szõke-forrás-völgyéhez vezetõ letérésig. Aha, már látom is jobbra a [P-] jelzést. Meredeken leszaladunk az erdei ösvényre. Az avarral takart csapás egyre lejjebb visz a völgybe. Elkezdenek zuhogni a futók. Igyekszünk a bal oldalon maradni, de van, aki oda is kiabálja, hogy "Balra húzódj!" Oké, oké, el van intézve. Egy darabon szélesebb szekérúton andalgunk, most alig jön egy-egy futó. Amikor balra leszaladok a kényelmes útról az árok felé, RushBoy üdvözöl elfuttában. - Szia Dani, rég láttalak... Felkerülünk egy borotvaéles peremre; balra a völgy felé szakad a part, jobb felé a tényleg mélyút tátong. Hátra szólok a bot nélküli Gyöngyiéknek, hogy nagyon koncentráljanak. Szerencsésen leérünk a kis kõhídhoz, ahol Jámbor és Nagyondinnye várakoznak. ND ül, a térdét fájdítja. Remélem pihenés után tovább tud majd jönni. Rövid darabon megint élvezhetjük a kényelmes szekérutat, de nemsokára le kell mennünk a patakmederbe, hogy balról jobbra, majd jobbról balra, és így tovább átugráljuk. Bemutatjuk a dömösi patakugrós néptáncot. Így érünk el a Rám-szakadékhoz vezetõ [Z-] jelzéshez. Innen már nyugisabb az út. Megjön a Lukács-árok felé vezetõ [S-] is, és jobbra látok egy budi sort, amit igénybe is veszek, mert mindjárt lakott területre érünk. Egy perc alatt ezek annyira elhúztak, hogy csak a következõ állomásnál érem utol õket.

II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.

- A ringlispílt is fényképezd le! - szólok oda Olsennek, a kör alapterületû, faragásokkal díszített szaletlire célozva. Nagyon kikupálták a környéket, még amerikai virsli árus is van. Egy kirándulócsoport nagy fába vágta a fejszéjét, a [P3] jelzésen indulnak fölfelé a Prédikálószék irányába. Ha felérnek garantáltan gyönyörû látványban lesz részük. - Nem, Olsen! Nem megyünk ki a mûútra; szépen felmegyünk a Szentfa kápolna oldalába, és ott megyünk az ösvényen, egészen a hídig. Amikor elfogy a lábunk alól a talaj, akkor megyünk csak ki a mûútra. Egy társaság egyik férfi tagja - látván a sietségünket - mosolyogva megkérdezi Gyöngyitõl, hogy milyen hosszú lesz a túra. Már a 65 hallatára is lefagy a mosoly az arcáról, nekem már nem is kell rálicitálnom.

3. ellenõrzõpont, Dömös.

Jó idõben vagyunk, háromnegyed dél van, nyugodtan lehet ebédelni. Van is mit. Ideér Spot is, a kocsma elõtti padra ülünk. Egy most összelapátolt szendvics után megnézem a talpamat, mert végig csípett egy ponton. Nem látok rajta vízhólyag kezdeményt, ezért nem bíbelõdök a leragasztásával. Megyek még néhány falatért. L. Szilvike az olajbogyót keresi. - Éppen most fogyott el - tájékoztatom a szomorú tényrõl. - Persze, mert megették a túrázók, pedig mi (futók) többet fizetünk - így a futó hölgy. (Nahát, fránya túrázók, hogy ott jöjjön ki nekik, ahol bement! [Engem kivéve.]) Az érkezõ futóknak folyamatos "hajrá, hajrá" kiabálás is jár egy rendezõ hölgy torkából. Az egyik futó térdérõl a nadrággal együtt a klazúr is lejött, õ elsõsegélynyújtásban részesül. Jól megpakolt parizeres szendót készítek és visszaülök a padra. Nagyondinnye - aki közben szerencsésen ideért - meg is jegyzi, hogy milyen jól tartom magam. Igazából nem is vagyok éhes, de tapasztalatból tudom, hogy Dobogókõig kiég minden fûtõanyag. A kólaöntõ pontõrhöz megyek. Szegény Vinatti hiába kínálja a meleg teáját, a zöm a kólára bukik. A dög túrázók ezt is elisszák a szegény futók elõl. A többiek már elindultak, de én még benyomok egy pár Nutellás kekszet, és néhány gerezd almát. Búcsúzok Spottól, aki még a zoknijával vacakol, és átfagyva, dideregve indulok tovább. Csak a temetõbõl való sikeres kimászás után kezd alábbhagyni a vacogás. A kanyarodó, meredeken emelkedõ mélyútban Galit pillantom meg. Egyedül van, és úgy vélem, hogy kissé bizonytalan a járása. Mellé érve megkérdezem, hogy jól van e. Azt mondja, hogy nincs semmi baj, csak túl sok információt kapott a rá váró emelkedõkrõl. Jól van, akkor én fújtatok tovább a saját tempómban. A néhai Lajos híd árka elõtt kicsit enyhül az emelkedõ. Itt megelõz egy szikár, nálam idõsebb ember, és útközben megjegyzi, hogy kemény volt ez az emelkedõ, majd leereszkedik az imént említett árokba. Én is ezt teszem, majd kimászok a másik oldalon. Elengedek egy futó hölgyet, majd a másik néhai híd, a Károly árkába ereszkedek le. Kimászva döbbenek rá, hogy milyen sokat idõztem Dömösön, mert megint Jámborral és Nagyondinnyével találkozok. Sajnos nem maradunk együtt sokáig, mert ND-nek megint pihennie kell a térde miatt. Körtvélyespusztán alkalom nyílik egy kis menet közbeni pihenésre. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy miért fenyeget az itiner egy itteni feltételes ellenõrzõhellyel, de az egyik túratárs - akivel most találkoztam - elmondja, hogy a Lukács-árok felé lehetne rövidíteni. Hát, jó, hogy ezt megtudtam, mert egyedül sose jöttem volna rá. A kényelmes, széles útról balra letérünk, majd egy mezõ szélérõl bemegyünk az erdõbe. Közvetlenül, mielõtt kiérnénk a keskeny, aszfaltos útra, és kereszteznénk azt, balra pillantok a druszám kopjafájára. Ahányszor erre járok ez mindig odavonzza a tekintetemet. Combos emelkedõ kezdõdik a néhány éve leirtott hegyoldalban. Fontolva haladó stílusban taposom egyre feljebb magam. Elém kerül egy villanypásztor mászókával. Határeset. Talán még át lehetne terpeszteni fölötte, de nem merem megkockáztatni, hogy esetleg pörkölt mogyorókkal kelljen továbbmenjek, ezért inkább kelletlenül átmászok a létrán. A következõ mûútkeresztezés után már a Szakó-nyereg felé vezetõ meredek emelkedõ következik. Egy biciklis tolja fölfelé gépét apró léptekkel. Egy szintén a nyereg felé tartó túratárssal megállapítjuk, hogy ez ideális terep a bringázásra, csak azt nem értjük, hogy miért nem pattan nyeregbe emberünk. Dalra fakadok, és buzdításul jó hangosan elénekelek néhány taktust az "Áj vant tú rájd máj bájszikól" kezdetû nótából. (Freddy forog a sírjában.) Balról bejön a [Z-], és nemsokára már fent lihegek a pecsétért.

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.

A Dömösrõl elõre sietettek éppen itt tollászkodnak; együtt mászunk tovább az Ilona pihenõ felé, ami más néven valami Szent Izé lett. Még feljebb mászunk. A Tost-szikla pihenõjében egy fiatalember terített meg magának, és most jóízûen falatozik. Olsen jó étvágyat kíván, utána sorban mi is. Szegénynek éppen elege lehet, ha csak minden harmadik ember kíván jó étvágyat. Olsen húzza a vonatot az alig emelkedõn a Dobogókõ irányába. A friss levegõn úgy látszik mindenki éhes, mert a Hegedûs Lajos obeliszk közeli pihenõben is esz egy vidám társaság. Olsen - baromi udvarias ember lévén - ezeknek is nagyon jó étvágyat kíván, amit hangosan meg is köszönnek: Mmh-nyamm-nyamm-böff. Egyre több kirándulót kell kicselezni; a Rezsõ kilátót lekispistázzuk, annyian sertepertélnek a környékén. Víztorony, adótorony, teniszpálya, turistamúzeum, Pinkert Laci banánnal.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.

Itt is sokan vannak, és itt is mindenki mohón esz. Olsen NEM megy oda mindenkihez jó étvágyat kívánni. Amíg a többiek restaurálnak, technikáznak, addig én leülök egy félreesõ padra és leragasztom a fájó pontot a talpamon. Továbbra is fáj, de úgy vélem, hogy legalább le van rögzítve a bõr, nem lesz megint vízhólyag. Amikor végzek a szerelvényigazítással, akkor a banánt csócsálva várok a többiekre. Hamarosan elõ is kerülnek, és megindulunk lefelé. Azt már nem írom le, hogy mit csinálnak az emberek a Matyi büfé környékén, úgy is kitaláljátok. Jó tempóban sietünk az egyre meredekebb lejtõn, hova tovább - kevésbé köves szakaszokon - futunk is. Az ám! A Fagyos katona elõtt azonban óvatosan megyünk le az "aszfaltra kiesõs" meredeken. Jó, hogy Dobogókõn nem vettem kabátot, mert most már megint melegem van. Tovább futunk, egészen Pilisszentkereszt lejtõs utcájáig, ahol hogyha nem vigyáz az ember, könnyen bekanyarodik a Lépcsõs kocsmába. Mi vigyázunk. Ma már másodszor keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat. Kortyintok fél pohár vizet a kékkútból, és vidáman csujogatva megyünk tovább a temetõ irányába. A cukrászdából sorba jönnek kifele a testes helybéliek; mindenki nagyméretû, selyempapírral fedett pakkot hordoz a tenyerén. A buszmegálló után balra kanyarodunk temetõ elõtt, az út vonalvezetését követve, majd késõbb a kõkerítése mellett, jobbra felvágunk a Vörös-földek felé. Odafent a Magas-hegyi-nyereg útcsomópontjában tûvé tesszük a környéket, ellenõrzõhely után kutatva, még a bokrok mögé is benézünk. Sehol semmi. - Olsen, léci fényképezz! - Nem aktot akarok állni, hanem alibi fotót szeretnék. Nagy a tét. Lefelé kocogunk a kanyargós mélyútban. Jaj, de hosszú, semmi kedvem már fékezve futni. Az aljában kiderül, hogy mégse tûnt el a pont.

III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg helyett Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûút mellett.

Kólát kérek az egyik pontõrtõl. Önt fél pohárral, de megjegyzi, hogy az a futóknak van. Szerintem amelyik futó még nem futott át itt, az inkább egy sötét gyalog. Kikanyarodunk jobbra a mûútra, és párszáz métert megyünk Szántó irányába. Nem megyünk le a településre, hanem egy szekérúton jobbra fordulunk. A kõbányánál belenézek a kerekes kútba, de még mindig csak a poshadt esõvíz és kövek láthatók benne. Sunyi emelkedõn megyünk egy sárga gázjelzõ oszlopig, ahol is balra, meredeken lemegyünk. Amikor már látjuk Szántó házainak tetejét, akkor jobbra fordulunk. Én már zsigerbõl megyek ezen a vidéken, újaknak nagyon kell figyelni, mert semmi kis ösvények között kell itt váltogatni. Tehát a jobbrafordulás után szintben haladunk egy másik sárga oszlopig ahol balra ereszkedünk megint, aztán jobbra beállunk egy földútra, ami pocsolyákkal tarkítva elkanyarog velünk a következõ pontig.

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.

Ez egy biztos pont. Évek óta mindig Andrew posztol itt. Most kiegészült Emeséékkel. A kicsi lány fontossága tudatában, precízen nyomja a bélyegzõlenyomatot az itinerekre. Némi kis rágcsát itt is kicsippentünk a dobozkából, majd továbbállunk. A táloki-erdõ nem okoz semmi meglepetést, esemény nélkül megyünk végig az útján, ami hirtelen jobbos meredekkel ér véget. Balra kimegyünk egy gázpásztára. A többieknek mutatom, hogy néhány éve még ott kellett menni a kerítés melletti dzsindzsásba, de áthatolhatatlan dzsungel lett belõle (hál' Istennek), és most már a pásztán vezet a hivatalos útvonal. Szalag mutatja, hogy hol kell jobbra letérni a sorompó felé. Köves szekérúton emelkedünk szótlanul. A Klotild-barlanghoz vezetõ letérésnél a Piliscsabai Negyvenesek Extráról mesélek a többieknek, ahol az "Extra" barlangok és sziklaalakzatok felkeresését jelentette, kiváló fotótémákat biztosítva. Jobbkéz felõl mellõzzük az Iluska-forrást, majd nemsokára balra fordulunk. A kerítésnél - ahol jobbra kéne felvágni - egy tag hezitál. - Arra kell menni? - kérdezi. - Igen, itt fel a kerítés mentén. - De a többiek továbbmentek - mondja válaszképpen. - Há, monnyuk akkó híd vissza õköt! (...) A kerítés felsõ sarkánál balra, majd jobbra be a sötét erdõbe. Következik a hírhedt Fehér-hegy megmászása. Most én húzom egy kicsit a többieket. Mindenki zokszó nélkül jön fölfele. A csúcskõ láttára lehet csak igazán fellélegezni. Nagyon katonás, egy menetben megoldottuk. Átmegyünk a Vörös-hegyre, ami most egyre feketébb. Olvasom a fára tûzött A4-eseket, hogy Magyar Vándor, meg, hogy Piros XX, és már megyek is lefelé a [S-] jelzésen Pilisvörösvár irányába. - Na jó, azért nem kell annyira hörögni - mondom a többieknek, két lépés után már észrevettem én is. Átszaladunk egy újabb gázpászta vályúján, és kanyargunk a fenyõfák között, miközben a Bunkócskát énekeljük. A refrén "Segíts most!" részénél mindig lehullik néhány rászáradt toboz. Egyéb régi mozgalmi és kevésbé mozgalmi dal is elõkerül Olsen interpretációjában. Õ egy HAMIS(ítatlan) nótafa. Már meg kéne gyújtani a lámpákat, de még halogatjuk. Na, jó, most már nem érdemes kockáztatni egy kõbe rúgást, vagy földre hullást, elõ a lámpákkal. A meglepetés erejével hat - amikor bekapcsolom a fejlámpámat -, hogy világítás mellett rosszabbul látni, mint anélkül, köszönhetõen a sûrû ködnek. Hozzá kell szokni, hogy nem pont arra kell világítani, mint amerre nézek. Gyöngyit is megvicceli a 10-es motorzaja - mint ahogy régebben engem is -, ami azt sugallja, hogy közel a következõ pont. Még hosszú percekig forgolódunk a rengeteg kanyarban, mire a 10-es mellé érünk, és a kis fahídon átmenve látjuk, hogy milyen nagy és sivár a Kopár parkolója, és a másik végében van a pont.

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETTI pihenõ).

Jávor Zoli a dohos katonai sátor parancsnoka hamar végez a tranzitosok igazolásával. Bell Sanyi a sátor vendége irigykedve mondja nekem, hogy nem enged tovább. Nem baj, mi akkor is feltartóztathatatlanul nyomulunk a gulyáságyú felé. A legtöbben kevesebbet kérnek, mint a fejadag. Én élbõl egy emberes adagot kérek, hogy ne kelljen repetáért jönni. Nagyon rendesek a túratársak, mert nem akarják itt fecsérelni a drága idõt; evés után hamar felkerekedünk és kiállunk a 10-es szélére. Elég sokáig kell itt strichelnünk, mire át tudunk szaladni a túlpartra. A buszmegálló elõtt megtaláljuk a balos beugrót. Ez a mutatvány nem lenne olyan egyszerû, ha nem ismernénk a járást, ugyanis a sötétség és a köd keveréke itt is rontja a tájékozódást. Feszülten figyeljük a jelzéseket, meg azt, hogy mikor kell balra felmenni a meredek domboldalon. Rendben! Ott lógnak a szalagok. Nekigyürkõzünk a rövid, de húzós emelkedõnek. A dõlésszöget is jól kell megválasztani, nehogy visszahullva letaroljuk a többieket. Na, ez is megvan, megyünk egy pár lépést a rövid gerincen.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

Geriék fogadnak vidáman. Én is vidám vagyok, de nem szeretnék a nagy ködben ellenkezõleg elindulni. Itt már akkora a köd, hogy minden fát megy kell vizsgálni, jelzés után kutatva. Végül a domb is elfogy, lejövünk róla, és Pilisszentiván-külsõ egyik utcáján jobbra megindulunk a lakottabb régió felé. Késõbb szilárdburkolatú lesz az utca, és nagyobbak lesznek a házak. A cuki amerikai divatnak megfelelõen a legtöbb kertes ház tornácán ott figyel egy kivájt sárga tökfej. Nem vétjük el a jobbos utcát, amely végérõl már látszik a focipálya, onnan meg a Villa Negra. Ketten állnak is a teraszán, és kérdezés nélkül mutatják az irányt a parkoló átellenes sarkába. Fényvisszaverõ szalagok is csillognak a mutatott irányban. Egy jobbra ágazó villába vezetem a csapatot, mert a nagy köd miatt (magyarázom a bizonyítványom) úgy vélem, hogy a szalagok azt az irányt mutatják. További jelzések hiányában hamar rájövünk, hogy Nutella helyett gyalázat van a palacsintában. Olsen átvágást javasol a GPS-ét nézegetve, de mi megriadunk a dzsindzsától és inkább visszafordulunk. Egyáltalán nem nagy a gáz, összevissza ha nyolc percet veszítettünk. A pecatónál a köd ellenére is jól eltájékozódok, megtalálom a peremre vezetõ lépcsõt, és Olsen folyamatos kételkedése ellenére gyorsan elvezetem a társaságot a várva várt kerítéshez, ahol balra fordulunk merõlegesen. A nedvesség hatására most nem olyan mély a lovak felkapálta homok. Olsen telefont kap. Elújságolja a hívó félnek, hogy (szerinte) a csapat megvonta tõlem a bizalmat. A kerítés következõ bal kanyarjánál megkérdezi, hogy jó irányban haladunk é. - Én nem válaszolhatok, mert éppen most vontad meg tõlem a bizalmat. A hétvégi házak elõtt elhaladva balra kanyarodik az út, de nekünk egy bokros résznél egyenesen be kell mennünk az erdõbe a kerítéssel együtt. Bár megvonták tõlem a bizalmat, szólok a bokorbejárat elõtt habozó Olsennek, hogy nyugodtan menjen be a sürejébe. Nemsokára megpillantjuk a két szélén teamécsesekkel szegélyezett ösvényt. A látványtól dalra fakadok, és lalalázva elõadom az Aidából a bevonulást.

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt.

Nagy sikert aratok vele a két díszletezõnél, Egonnál és Évánál. Itt azért megállunk néhány másodperc rágcsálásra, majd a következõ KFT nótával búcsúzunk: "Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, majd utazgatok, mert utazni élvezet." Kimegyünk a forgóajtón, és a fonódó [P-] / [S-] jelzéssel elmegyünk egy info tábláig, ahol jobbra kanyarodunk a Hosszú-árok felé vezetõ útra. Az igazi élvezet akkor jön el, amikor az árok mellé érünk, mert akkor kezd durvulni az emelkedõ. Olsen igazán jól oldja meg a vonat húzását, lihegve bár, de törve nem, érkezünk meg a [K+] csomóponthoz. Itt azzal a kellemes tudattal fordulunk élesen balra, hogy az emelkedõ kb. fele már alattunk van. Pár méteres szintbeli pihenõ után megint elõredõlünk. Elénk horgad Dömötör és Amanda a két poénpóló. Nem ijedünk meg tõlük, de tudjuk, hogy a pontig az utolsó, igen kajakos emelkedõt jelzik elõre. Amikor végre balra fordulhatunk a keskeny, szintben haladó ösvényre, megkönnyebbülten fújunk nagyot, és nézünk le a most felkapaszkodó lámpásokra. Becélozzuk a piros-kéken villogó biciklilámpát.

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ.

- Itt vagyunk! - kiabál a pihenõbõl Péter és Borika akikre évek óta lehet számítani ezen a ponton. Ledobom a seggem a padra, de ugyanazzal a tempóval fel is ugrok, mert a ködtõl nyirkos, korhadó rönk nem tetszik az alfelemnek. Nagyon nem is lehet idõzni, mert boldog túratársaim már nagyon célbaérõs hangulatban vannak, éppen, hogy csak nem ugrálnak függõlegesen. Péter azonban nem enged el falat nélkül. Azt mondja, hogy a mazsolába merített mûanyag kanalat még nem nyalta le senki, azért van ott, hogy segítségével merjünk mazsolát a tenyerünkbe, és már adagolja is az aszalt gyümölcsöt a kinyújtott mancsokba. Köszönve a szíveslátást elindulunk a négy lépcsõ felé. - Oké, köszi - veszem Borika figyelmeztetését, és NEM esek át a feketén tátongó tûzrakó helyen. - Van képetek szóvá tenni ezt a kis emelkedõt itt a Nagy-Szénás oldalában? Ti nemsokára végeztek. Mit szóljak én? Tudom, tudom: semmit... Még a falnál csatlakozott hozzánk egy túratárs Laci, aki kora nyáron a Bükkben segített ki minket a gyéren felfestett [P-] jelzések okán. Azt mondta, hogy õ már negyven éve járja a Bükköt, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Mit ad Isten? Most azt mondja, hogy kiszáll Nagykovácsiban, mert nem annyira ismerõs neki ez a terep, és fél hogy a nagy köd miatt éjszaka eltéved. Ezen ne múljon a világbéke! Felajánlom neki, ha megfelel a tempóm, akkor tartson velem, mert én meg ezen a kies tájékon cirkulálok ezerkilencszáz csinnadratta óta, és befogott orral is rátalálok a helyes útra. Közben azt veszem észre, hogy már le is értünk a temetõ mellé. De mi az a biciklivillogó ott a sarkon?

IV ellenõrzõhely, Nagykovácsi, temetõ sarka.

Áh! Elrontották ezt a jó kis játékot. Tavaly ugyanis ez az ellenõrzõhely a sarkon túl, az Antónia utcában volt. Aki nem kerülte meg elõírásszerûen a tömböt, hanem lefalcolt a kis sikátoron, azt szépen visszaküldték a plébániáról. Lehetett kárörvendezni. Most meg nyílt sisakkal itt pecsétel a pontõr, hogy mindenki lássa. A lenyomat begyûjtése után Gyöngyi azért bedobja a tagnak, hogy akkor már nem is kell megkerülni a tömböt. Persze megkerüljük, és úgy megyünk ki a fõútra. Még itt is akkora köd van, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mennyire vagyunk még a plébániától. Lévén hétvége nagy élet folyik a szórakozóhelyek környékén. Az egyik presszó ajtaja elõtt, kint spangliznak a helyi kiválóságok, laza félkörben állva el az utat. A keskeny járdán kerülgetjük õket. Letérünk a [P-] jelrõl, és a kivilágított templom felé irányulunk. Az azt követõ földszintes házba irányít be a bója.

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia.

Nem szoktam itt kávézni, de most megkérem "Lacit a Bükkbõl", hogy kérjen nekem is egy tejeskávét Katától. Kelleni fog az újraindítózásnál. Nincs gusztusom a parizeres kenyérre, inkább banánt és almaszeleteket eszek. Jólesik a meleg tejeskávé. Cihelõdni kéne, nehogy lemacskásodjunk a hosszú pihenõ alatt. A buszvégállomásnál búcsúzunk Gyöngyitõl, Bélától és Olsentól. Demoralizál a tudat, hogy õk hazamennek, hátat mosnak, én pedig megmászhatom a Vörös-pocsolyás-hátat. Ha innen kéne tovább nevezni, akkor azt hiszem ez nem menne. Visszatérve a [P-] jelzésre az erdõ felé emelkedõ meredek utcán kaptatunk. Teljesen spontán módon Lacival Halimához és kétfõs csapatához csapódunk. János húzza most a vonatot, a nyálkás, mészköves úton gyakran döccennek a kocsik. Felelevenítjük nyári emlékeinket, amikor ugyancsak egy teljesítménytúra alkalmával, dettó ezen a szakaszon, Halima erejét nem kímélve hajolt le, és dobott félre minden öngyilkosjelölt cincért az útról. Bántotta a hiúságomat, hogy még cincértakarítással is gyorsabban haladt, mint én, de legalábbis nehezen tudtam követni. A meleg napfény és a cincérek már történelem, most a nagy udvarral körülkerített Hold dereng balról a fák közül. Szépen haladunk a Petneházi-rét felé, mert éppen most mentünk el a [P+] leágazása mellett. Ezúttal nem kapunk Sport szeletet, mint a Budai 50-en, ugyanitt. Valaki megkérdezi, hogy hol a vörös pocsolya. - Azt (azokat) még nappal is nehéz észrevenni, mert ki vannak száradva, de már úgyis túlvagyunk rajtuk. Két oldalról közelítenek a cserjék, és az ösvény is megint kövesedik. Nem baj, nemsokára lejövünk róla és balra becsatlakozunk egy kevésbé köves útba. Elhagyjuk a rom vadkerítést és mászókája maradványait. Halima rosszul lép egy oldalra lejtõs, agyagos ösvényrészleten, és balfelére esik. Még valami elnézés félét is mond, de én rögtön azt nézem, hogy nem tiporta e maga alá a bokáját. Jól van, rögtön felugrik, nincs baj. Nem vígasztalom azzal, hogy lejjebb, a [P3] becsatlakozásánál én is jól elestem (hanyatt) egy esõs, tavaszi túra alkalmával. A lényeg, hogy megtaláljuk a jobbra kiágazó útvillát, amit a hivatalos jelzés - fa hiányában - nem mutat. Ó, remek, ki van szalagozva tisztességesen. Most már csak azért drukkolok, hogy Sistergõ ne túrázzon, hanem a most következõ etetõponton biztosítsa a magas színvonalú ellátást. Leereszkedünk a mûútra.

V. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.

Nem Sistergõ van a ponton, de majdnem olyan, mintha õ lenne. A pontõrök fogyasztásra ösztönöznek, hogy minél kevesebbet kelljen visszacuccolni. Csipegetünk egy kicsit, aztán folytatjuk a mûútról balra letérve, vissza az átvágós mezõ felé. Egy helyütt kettéválik az út. Két lány áll tanácstalanul a villánál, és kérdezik, hogy melyik a jó ág. - Amelyik tetszik, mert ezek pár méter múlva megint összefutnak. Amikor elérjük azt a szintet, amirõl lementünk az ellenõrzõhely miatt, a keresztezõdésben - szokás szerint - balra, az átvágós mezõ irányába nézek. Nincs onnan jövõ kispistázót jelzõ fényforrás. Már biztos mindenki betéve tudja, hogy odalent pecsételés van. Jobbra fordulunk a lovas tanya irányába. A lókarám üres. Keresztezzük a Feketefej utcát, és támadjuk magát a Fekete-fejet. Halima készséggel maga elé engedne, de nekem sem áll szándékomban itt megszakadni, úgyhogy marad az eredeti felállás. Szépen, tapasztalt teljesítménytúrázóhoz illõen gyûrjük le ezt a samponról elnevezett hegyecskét.

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Vinatti fogad a bélyegzõjével. Toplak Józsi már behúzódott a csúcs közelében felállított sátorba. - Mi van Józsikám, te már elvermelted magad? - Csak most jöttem be a sátorba - válaszol Józsi. - Persze, én is azt mondanám - évõdök vele tovább, tudva, hogy mindketten sorompóban álltak egész nap. Brr! Következik az a rész, amitõl már Nagykovácsi óta majrézok: Lefelé botorkálni a nyúlnyálas, mészköves meredeken. Két bottal is gáz itt lejönni. A Vörös-pocsolyás-hát óta csodálom "Lacit a Bükkbõl", hogy a legtechnikásabb részeket is megússza, pedig egy szál bot sincs nála, és valljuk be férfiasan, hogy már õ sem egészen fiatal (...). Baj nélkül lecsúszkálunk egy kevésbé meredek útra, és célba vesszük a Halál utat (alias Szépjuhászné út). Halima bekapcsolja a hátizsákján figyelõ, fényvisszaverõ szmájlit. Pirosan villog a szeme. Mármint a szmájlinak. Alakzatba tömörülve sietünk végig a még mindig forgalmas úton. A balos letérésnél szoktak ipszilonban megfordulni az autók, ezért ott mindig bokáig érõ sár van. Szólok a többieknek, nehogy belelépjenek. Na, akkor mos menjünk (másszunk) fel a Hárs-hegyi körútra. Ez se sokkal alacsonyabb, mint a Fekete-fej, de türelemmel és kitartással megcsináljuk.

VI. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.

Itt is megjátszom azt, amit a Siratófal pihenõjében. Leülök a nyirkos padra, majd rögtön felugrok. Halimát nem érdekli a diszkomfort érzés, leül arra a huszonhárom másodpercre, ameddig itt tartózkodunk. Jó hangulatban megyünk a körúton a Szépjuhászné felé. Kérdezem Halimát, hogy volt e a Monoton Maratonon. Azt mondja, hogy õt nem érdekli az ilyen jellegû buli, amit kissé furcsállok, mert azt hallottam, hogy õ szeretne rendezni egy hasonlót a perbáli gombagyár körül. Az ötlet az idei nyári Turulon pattant ki Halima fejébõl. Az ihletet a gyár kerítése mellett felhalmozott penetráns szagú trágyahalom adta. Nem tudom, hogy egyáltalán találna e balekokat a pontõrök szerepére. Lassan le is érünk a Szépjuhásznéhoz. A vasútátkelésnél nem nézünk körül. Rég elment az utolsó járat, a "Szökevény vonat" pedig nem erre jár. Miután a kékkútnál ittak a szomjasak, átmegyünk a neonfényes Budakeszi úton, és a János-hegyi kilátó meglátogatásra indulunk. Valahogy ingerem támad egy kis húzásra, és a csapat elejére állok. Felkanyargunk a mûút elsõ keresztezéséig, majd a Pozsonyi-hegy platóján baktatva pihenünk egy kicsit. "Gyors" egymásutánban még kétszer keresztezzük a mûutat, és rátérünk a kilátó lábáig vezetõ szerpentinre. Elég volt abból, hogy sose tudom, hány fordulója van ennek az útkígyónak, most veszem a fáradságot és megszámolom. Kérem szépen 8, azaz nyolc falépcsõs fordulóval kell annak számolnia, aki itt jön fel. Magasabb lépcsõfokra már csak rugaszkodva tudok fellépni.

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.

A pontõrség édesdeden alszik a kocsiban. Megvárom, míg közelebb érnek a túratársak, és csak akkor koccintom finoman az itiner sarkát az oldalablakhoz. Rohadtul metszõ szél fú idefent, de legalább a pad száraz. Alig tudunk csipegetni a csemegékbõl, a szél leordít a pontról. A kilátó mögé indulok az egyenetlen lépcsõsor felé. Laci elbámészkodhatott egy kicsit, mert nem tudja merre mentem; utánam kiabál. - Gyere csak erre, lecsattogunk ezen a lépcsõn. Nagyon kellemetlenül érint a lefelé menés, mert a ragasztás ellenére valószínûleg mégis nõtt egy vízhólyag a talpamon, ami minden lépésnél csíp. Nem baj, csak ennél nagyobb gond ne legyen hazáig. A lépcsõzés után van még pár méter a gumijárdán, ezt ki is használom. A parkolóban áll egy kocsi. Oda nézek, ami azt jelenti, hogy automatikusan oda is világítok. Bocs!... - Most igyon, aki szomjas, mert ezután már nem lesz több közkút az utunkban! Lejtõzünk a kisvasút Jánoshegy állomása felé. Iszonyat hosszú ez a lejtõ, és még mennyi van belõle az állomás után is; a Pokol kapujához nem kell ennyire lemenni. Felháborító, de Lacinak tetszik a lefelé lazázás. A talpamnak kevésbé. Valószerûtlenül hosszas csattogás után érkezünk meg a Virág-völgybe. Elõször még jólesik, amikor kifelé kapaszkodunk belõle a rövid szerpentinen, aztán már ez a kis emelkedési szög is megerõltetõnek tûnik. Lehet, hogy az utolsó ellenõrzõpont közelsége okozza azt az érzést, hogy mára már elég a jóból. Innen úgy tûnik, hogy Makkosmáriára lemenni is fölfelé kell, csak a rétet korlátozó sorompó elõtt kevéssel gyorsul be az út.

14. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Az esõházban székelõ pontõrök is az ágynyugalmat áhítják már. Az apa az asztalra borulva, horpaszt, a fiú pecsétel. Hajnalig nekik még egy örökkévalóság fog eltelni. Átvágunk a réten a nagyméretû KRESZ tábla felé. Keresés nélkül rátalálunk a Végvári-szikla felé vezetõ útra. Ez jó tempóban visz az említett természeti képzõdmény felé. Balra fordulva haladunk el elõtte, és rögvest visszakapcsolunk egyesbe. János - a húzóember - elnevezi ezt a hátralevõ szívások közül az egyes számúnak. Késõbb már minden kis buckára rámondjuk, hogy szívás, ezért már felhagyunk a számozással, és megállapítjuk, hogy "Totál szívás" az egész. Lényegében, ami szintet veszítettünk a szikla felé menet, azt most vissza kell nyerni a [S-] becsatlakozásához visszakapaszkodva. Itt egy pici könnyebbség adódik, amíg keresztezzük a KFKI felé vezetõ mûutat. Újabb szívás, amíg felérünk a [SC] táblához. Na, innentõl már nem lesz több emelkedõ, de szívás az még lesz homlokhorpadásig. A köves lejtõn ápoljuk tovább a talpainkat, és térdeinket, valamint egész önmagunkat, ami esetemben egy nyílt idegvégzõdéssel egyenlõ. Elhagy a [SC], nemsokára balra fordulhatunk, mert a mélyút mint [P+] megy tovább. A keskeny, köves ösvény kivisz egy szélesebb útra egy távvezeték alá. Néhány méternél többet ezen nem mehetünk, mert jobbra be kell menni a fák közé egy olyan ösvényre, ami így, ahogy van akadálypályaként is megállná a helyét. A bevezetõ szakaszán van egy kabalám. Egy kihajított mosógép, amit az évek alatt egyre jobban esz a rozsda. (Tempus fugit.) Ereszkedni kezdünk a vályúban, ügyelve a gördülõ kövekre. Néhol kõ nélkül is jól meg lehet csúszni. Megint csak azon csodálkozok, hogy Laci bot nélkül meg tudja oldani, anélkül, hogy zakózna. Néha az egyes megcsúszások- és vízhólyagos talpamat ért atrocitások miatt önkéntelenül is felnyekkenek. A különféle hanghatásokkal sikerem van Halimánál. Majdnem egy kilométer ez a szenvedõs förmedvény. Keresztezünk egy keskeny mûutat, és kezdetét veszi a szívás numero x. Ez már egy fokkal enyhébb, mert "csak" a nyálkás mészkövek között kell leszlalomozni úgy, hogy lehetõleg állva maradj. Jó, hogy nem akar rohanni senki, így szépen lejutunk az akadálypálya végét jelentõ igazi utcalámpáig. Fáj az aszfalt? Kit érdekel. Most már a belünket magunk után húzva is simán besétálunk a célba, ha mégoly messze van is. A fõút felé haladtunkban egy szórakozóhely elõtt megyünk el. Az elõtte álló fát egy hullasápadt fiatalember öleli szorosan; láthatóan nem bírja elengedni, mert akkor megfordulna vele a világ. Szórakozás. Tág fogalom. Egyesek csapágyasra hajtják-, mások pedig agyilag zoknira tudatmódosítják magukat. Lényeg, hogy mindenki jól érezze magát. Fõ út, körforgalom, mindjárt itt az iskola. A mécsesekkel szegélyezett beton szalagon megyünk fel (!) a suli bejáratához. Semmi nyüzsgés, az "árhullám" már levonult. Az órámra nézek. Majdnem hatvan percet rontottam a tavalyihoz képest. Nem mintha számítana bármit is, de ennyi a különbség a száraz, illetve nedves idõben megtett azonos túra között. A virsliztetõben sincs igazán klub hangulat. Az a szándékom, hogy a tornateremben vészelem át az idõt a BKV éledéséig. Éjszakai járattal nem akarok menni, mert ott már láttam néhány durva dolgot. A folyósón egy magas, szõke sráctól érdeklõdök a mosdó felõl, de csak néz. Késõbb egy másik sráccal beszél - lengyelül. Felmegyek a tornaterembe, de amikor benyitok hidegebb van odabent, mint a folyósón. Vissza megyek, és a folyósón ülök le egy székre. Jó, hogy ülök, mert Gali lép be az ajtón. - Hát, te hogy kerültél ide? - kérdezem meglepetten. Úgy, hogy tovább neveztem - válaszolja. - Hatalmasan gratulálok! Õszintén szólva a Dömös utáni tempódat látva még azért sem adtam volna egy lyukas kétfillérest, hogy az eredeti távodat teljesíted... Megint szerencsém van a Pirosból való hazafelé logisztikával. Dia érkezik, aztán kisvártatva Gábor, aki négyünket elszállít. (Dia, Gali, Sistergõ, Csekélységem.) Sistergõ, aki nem etetett, hanem teljesített, nemrég hanyattfeküdt a folyósón felállított tornapadon. Most nem tudja, hogyan keljen fel. Felülni nem tud, pedig Gábor indulna már. Nincs más választása, lehengeredik a padról, majd négykézláb állásból lassan erektálja magát álló helyzetbe. Felejthetetlen produkció. Zolinak, Máténak, és a jelen levõ rendezõknek megköszönjük a rendezést, és Gábor jóvoltából megindulunk a meleg zuhany és a paplanos ágy felé.

Ottorino



 

ÍROTTKÕ 50 - 2012.10.20; Táv: 50,1 km; szintem: 2000 m; szintidõ 12 óra.



Zsolt félkettõkor jött értem, és indultunk el nyomban Pestrõl a nyugati végek felé. Félháromkor már Tatabányáról is továbbálltunk, ahol Darabos Zolit csíptük fel a Turul által szemmel tartott út szélérõl. Gyõrig pálya, utána 85-ös, majd Fertõszentmiklóstól a vicces nevû településeket összekötõ fõút sûrû ködfoltokon át. Kõszegen - bár kinyomtattam a térképét - egy kicsit forgolódtunk, de még így is ötre odaértünk a Jurisics Miklós gimnázium elé. Kellett a biztonsági idõtartalék, mert tömegrajtot hirdettek meg, nem késõbbre, mint 06:00. Elölrõl nem látszott mozgolódás, de amíg pakolásztunk, az épület mögül elõjött egy fejlámpás alak. Tõle megtudtuk, hogy a hátsó udvarban lesz a nevezés. Odamentünk. Megvettük a nevlapot, és bementünk a folyosóra kitölteni, mert a sûrû ködpára, sõt ködszitálás teljesen eláztatta a nevezés céljára kitett keskeny asztalt. Amikor kijöttünk, már eltûnt az asztal; rájöttek, hogy mégiscsak barátságosabb, ha az álomittas tornateremben folytatódik a nevezés.

Nem emlékszem olyan túrára, ahol - legalább a rajtban - ne találkoztunk volna ismerõssel. Most is többeket üdvözlünk. A dunántúliak ittlétén nem csodálkozok, de a Nagy Falunak is akad képviselete, pedig ma több pestkörnyéki teljesítménytúra közül is lehetett válogatni. Na, ne tökmékeljünk már annyit, két perc múlva hat, gyerünk ki a kapu elé! Idekint nagy a nyüzsgés. Kisebb-nagyobb csoportok már sietve távoznak a kapura belülrõl kiragasztott A4-esen látható, nyomtatott nyilak irányába. Körülnézek, de nem látom, hogy bárki is gyülekezne a tömegrajthoz. - Most mi van? Már elmúlt hat. Szerintem menjünk! - Hova mentek? Tömegrajt lesz - szól közbe egy rendezõ. - Éppen kérni akartam, mert már 6:02 van - válaszolom. - Még nincs annyi - így a rendezõ, és fut még két hosszt a gimi elõtt parkoló autók mellett. A tömeg meg csak tömegrajt nélkül hömpölyög egy irányba. Mi se' várjuk tovább a startpisztoly dörrenését, megyünk a többiek után. Muszáj így tennünk, mert a városban nem ismerjük ki magunkat, jelzést még nem láttam, és tök sötét van. Egy parkon átvágva ügetünk a többiek után, majd egy szélesebb utcára érünk ki. Ezen, a 70-re nevezettek továbbmennek, de nekünk a sziklával kombinált Szénsavas-kút után enyhén jobbra be kell fordulni egy családi házas utcába; a sarkon rávilágítok egy [Z-] jelzésre. Eredetileg mi is a 70-re készültünk, de a Don Bosco-n megemlítettük ezt Tonnakilométernek, aki elmondta, hogy amit érdemes megnézni, az benne van az 50-ben, a fennmaradó 20 háromnegyede pedig csak falvak közötti flaszterkoptatás; arról már nem is szólva, hogy mindez sötétben. Most azonban megkezdõdik az elsõ emelkedõ. Megint közvilágítás segít a fejlámpáknak, mert egy szerpentinben kanyargó mûúthoz érünk, amit többször keresztez az ösvénnyé szûkült utunk. Az erdõben ráerõsít az emelkedõ. Egy padnál félreállunk a mögöttünk feltörekvõk elõl. Dehogy ülünk le! Csak szerelvényt igazítunk. Én például pólóra vetkõzök, mert bár még hûvös van, és a köd is szitál, de az emelkedõ elég fûtést biztosít. Már láthatóan pitymallik. Mire enyhül az emelkedõ el lehet oltani a lámpákat, és mire a kilátó tisztására érkezünk, borongós reggeli fényben mehetünk az esõházhoz pecsételtetni.

1. ellenõrzõpont: Óház tetõ.

Hiába magyarázom két túratársamnak, hogy az 50 km-t és a 2000 m szintet tekintve szûkös a 12 óra szintidõ, hogy az Írottkõrõl többet fogunk látni a sûrû ködnél, és, hogy a túra végén még egyszer erre jövünk, a konkrét csávók mégis felmennek a kilátóba. Nem idegeskedek egy percig sem, megyek tovább a saját tempómban a [K-] jelzésen. Egy nagyon jól siethetõ, kellemes felületû úton haladok. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt nem láttam munkagépekkel feldúlt turistautat. Hosszan megyek egyenletesen. Hátranézve nem látom jönni az "elmaradottakat". Nem baj. Az iménti ponton hallottam, hogy Velemben (-en) lesz a kajapont, majd ott megvárom õket, és jól nem engedem, hogy sokáig nyamnyogjanak. Közben nézem a papíromat; egy Vöröskereszt nevû hely következik. Kiérek az erdõbõl. Ez egy útcsomópont. Magamban mosolygok, mert a közepén egy tûzpirosra mázolt kereszt áll, rajta aranyszínû korpusz. Itt nincs EP. Stílusosan a [P+]-en kell tovább menni. Szembe' látok jeleket egy fán. Közelebb megyek [P+] is van köztük. Remek. Tovább, hasítok az iméntihez hasonlóan jó minõségû úton. Ahogy egyre meredekebben megyek lefelé, mindjobban érezni, hogy a völgyben megült a hideg levegõ. Egy forrás pihenõje mellett elmenve már kifejezetten hideg van. Mûút kanyarára bukkanok, ahonnan Í-50 stb. felirat terel balra, be az erdõbe, ahol is belefutok a [P-] jelzésbe, amelyen jobbra fordulok. Megint itt a mûút, amin most egy kicsit hosszabban megyek, és amirõl egy zártszelvényre festett jelzés térít le balra. Ez egyúttal kapaszkodóul is szolgál, mert egy hevenyészett, meredek deszkalépcsõ felsõ fokára kell ráereszkedni. Amikor vége az erdõ-szerpentin-erdõ sorozatnak, már a Velemet határoló utcán jövök lefelé. A helyi Avar szálló lepukkant látványt nyújt. A koszos ablakok mögött hullámzó függönyök még azt bizonygatják, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, de a farészeket belepõ moha és az ásító üresség másról árulkodik. A szemben álló, magányos fagylaltos-süteményes kioszkot is csak a fénykorabeli emlékei tartják egyben. Vízszintes, lõrésszerû ablakait betörték. Azt gondoltam, hogy ilyen lakatlan szállók, és üdülõtáborok csak a Balaton mellett vannak... A [P-] egy keresztezõdésben jobbra elmegy. Egy másodpercre megtorpanok, de lentrõl, egy jelzetlen utcából érkezik egy túrázó, akitõl megtudom, hogy amerrõl õ jön, arra kell menni néhány métert, és egy kis hídon át balra bemenni egy ház kertjébe.

2. ellenõrzõpont: Velemi Népmûvészeti Stúdió Alkotóháza.

Hartmann Misinek valami sötétzöld van rákenve a zsíros kenyerére. Én is olyat szeretnék, de zöldet csak a szaletli penészes zsindelyén látok. Már majdnem az asztalon levõ piros kenõcsbõl kenek a kenyérre, amikor Misi is a zöldet javasolja. - Jó, jó, de hol van? Kiderül, hogy azt eltették a prominensebb túrázók részére, de Misire való tekintettel nekem elõhozzák egy kenet erejéig. Nagyon finom medvehagyma krém, nagyságrendekkel megnöveli a zsíros kenyér élvezeti értékét, jóllehet maga a kenyér is különlegesen ízletes. Eszek is még kettõt összecsapva, de ezt már pirosra mázolva. Az utca felõl egyre erõsödõ, folyamatos beszédhangot hallok. Zsolt közeledik hallgatóságával, Zolival. A sövényen keresztül kikiabálok, hogy ne a szája járjon, hanem a lába. Amíg a fiúk pecsételtetnek, és táplálkoznak, addig iszok még egy herbateát. Olyan kényelmesek, hogy fázni kezdek. Kimegyek az utcára, és felderítem, hogy merre tovább. Az 50-eseknek egy picit vissza kell menni a keresztezõdés felé, és felmászni az élesen balra tartó [K+] jelzésû dûlõútra. Két tuja között visszanézek az alkotóház udvarára, de a két jámbor fajta még mindig nyugodtan kérõdzik. Mielõtt átfáznék, öltözés helyett inkább továbbmegyek az éppen induló két rövidnadrágos túrázó után. Kb. egy km szintbeli haladást követõen a jelzés balra letér, de ezt már csak akkor veszem észre, amikor a két elõttem járó megáll, és a papírját nézegeti. Ebben a pillanatban kiabál utánam Zsolt, aki Zolival egy kisebb társasághoz csapódva indult tovább a kajapontról. Nagyon büszke magára, hogy õ figyelmeztetett engem a helyes útirányra. Könnyû erdei séta után kiérünk egy tisztásra, majd egy útelágazásban, egy furgonból megkapjuk a következõ pecsétet.

3. ellenõrzõpont: Bozsok északi csücske.

Rögvest jobbra fordulunk a [K3]-ön, és aki a jelzésbõl nem találta ki, hogy mi vár rá, az most mélyeket lélegezve, gyök kettes sebességgel megtapasztalja. Ahogy emelkedünk, úgy kerülünk egyre kijjebb a hûvös, párás levegõbõl. Mire az 560-as szintvonal magasságában balra kanyarodunk egy rövid, pihentetõ platóra, a napfény már kristálytiszta levegõn át, hegyesszögben süt be a fák közé. Utunk egy kellemesen füves, nem gyakran járt ösvény. Azonnal szimpatikus lesz a hely. Az út bal oldalán egy óriási, megolvadt fagyira emlékeztetõ követ látok. Ráfogom, hogy ez a Kalapos-kõ és innentõl kezdve figyelem, hogy hol van az az ellenõrzõszám, amit majd fel kell írni. Egy rövidebb emelkedõ után egy, az elõzõ stílusú kõhöz érünk, csak ez százszor nagyobb. Alig lehet elslisszolni mellette; az ösvény másik oldalán a nix tátong. A kõtõl lefelé jövet egy bekarikázott sötétpiros szám van egy fára festve. (Ezt erdészeti jelölésnek véltem, de mint késõbb megtudtam, ez volt az ellenõrzõszám. Egyébként semmi nem utalt erre.)

4. ellenõrzõpont: Kalapos-kõ. Ellenõrzõszám.

Enyhe lejtmenetben érünk el egy pihenõbútorzatot, majd egy keresztezõdést. Papírnézés. Az itiner szerint a [K-]-n kéne jobbra menni, de arra [Z-] jelzés van. Utolérnek olyan túrázók, akik már voltak a túrán, és azok mondják, hogy nyugodtan mehetek jobbra, mert egy jó darabon a [K-] fonódik a Vasfüggöny túra [Z-] jelzésével. Csodálatos erdei úton kaptatunk egyre meredekebben. Csak a magasban, a hatalmas fák lombjain táncol a napsugár, hozzánk már csak a szórt fény jut le. Elgondolom, hogy nyáron, a rekkenõ hõséget könnyedén zárja ki a sûrû erdõ. Az út mentén csörgedezõ patak segít a komfortos klíma kialakításában. A [Z-] balra elmegy tõlünk; innentõl közvetlenül az osztrák határt követi. Várom már, hogy mikor látok kék eget a feljebb álló fák törzsei között, mert ez azt jelentené, hogy elérhetõ közelségbe került a csúcs. Amikor eljön ez a pillanat, akkor csúcs nélkül jön el, mert az út egy nagy tisztásra kanyarog fel, ahol csak röviden mehetünk vízszintben. A napos oldalamon a fülem lángol, az árnyékoson pedig fagy. Szembe jönnek a csúcson végzett túratársak, a fonódó [P-]-on trappolnak lefelé. Nekimegyünk a csúcs elõtti utolsó emelkedõnek. Elõször egy esõházhoz érünk fel, a kilátó még odébb, és feljebb van egy pár méterrel.

5. ellenõrzõpont: Írottkõ.

A pontõrök Dianás cukorral kínálnak. Felmegyünk a többemeletes kilátó csigalépcsõjén. Idefent szikrázó napsütés van. Odalent csak a szétterülõ ködfátyolból kiemelkedõ hegyek csúcsait lehet látni. - Melyik hegy lehet az a nagy kopár? - kérdezek bele a panorámába. A Schneeberg - olvassa fel egy túrázó a mellvéden elhelyezett táblácskáról. - Ja, most már tudom, ott gitározik a Schnétberger Ferenc. Fent túl friss a levegõ, lemegyünk a torony aljába. A lépcsõházban egy nagy, kocka alakú kõ van elhelyezve. Egyik oldalán az Ö, a másikon az M betû olvasható. Bepótolom, azt hogy viszonylag kevés alkalommal jártam Nyugaton. Átruccanok Ausztriába, honvágyam lesz, és hazajövök. Egy perc alatt ezt vagy ötször megismétlem. Innen nézve nem látszik, hogy melyik oldalon rothad gyorsabban a kapitalizmus... Kint egy röpke percre leülünk. A pihenõpad napos és árnyékos oldala között tetemes hõmérsékletkülönbség érzékelhetõ. Lefelé indulunk. Egyelõre azon az úton megyünk, amelyiken feljöttünk. Az esõháznál Zoli bepecsétel a kéktúrás füzetébe. A meredeket késõbb egy kellemes lejtõ váltja fel. Itt elengedjük a [K-] jelzést, a [P-]-on megyünk lefelé Velemet célba véve. Olyan kellemes ez az út, de miért nem látok jelzést már vagy tíz perce? Elõttünk két tag halad, mögöttünk pedig a két lány jön, akiktõl fölfelé jövet megtudtuk, hogy csepregiek, és már negyedszer csinálják a túrát. Elmegyünk egy kunyhó mellett, ami alig nagyobb, mint a Hungaroring mellett, a Forma 1 verseny alkalmával felállított, hírhedt bódék egyike. Még el is viccelõdünk ezen. Egy mûút hajtûkanyarához érünk, amikor bizonysággá válik, hogy eltévedtünk. A lányok még mondják is, hogy a bódé már nagyon gyanús volt nekik. Õk vissza is sietnek arra, amerrõl jöttünk. (Egyébként ez a legbiztosabb módszer a tévedés kijavítására.) Hátranézve látom, hogy MAGÁNTERÜLET tábla van kitéve az útra amelyiken eddig jöttünk. Pár méterrel lejjebb, jobbra is nyílik egy út hasonló felirattal. Valószínûleg egy jobbos kanyart néztünk be, ezért most jobbra megyünk lefelé, miután megnéztük Zoli térképét, amitõl nem igazán lettünk okosabbak. A fiúk lejjebb látják újonnan választott utunk kanyarodó folytatását és arra akarnak lemenni. Én nem vagyok hajlandó a törmelékes avaron lerongyolni, a többiek is az úton maradnak. Amikor egy "emelettel" lejjebb látjuk a két lányt szembe jönni, a fiúk mégis leszaladnak tökön, babon át. Én nyugiban lemegyek a kanyarig és úgy csatlakozok a [P-]-ba. Kocogva megelõzöm a túratársaimat, majd utolérem a lányokat. Õk - amikor észrevettük a tévedést - százegynéhány métert visszamentek a [P-] jobbos leágazásáig, és meredekebben jöttek le, mint mi ezen a jelzetlen szerpentinen. Innen már nincs semmi kiágazás, nyugodtan sétálhatunk le a nem rég látogatott kajapontra.

6. ellenõrzõpont: Velem, Alkotóház.

Velem még mindig ködbe-, a kenyérkenegetõk pedig anorákba vannak burkolózva. Az egyik pontra érkezõ arc a fentebbi, napsütötte régiókról mesél; a rendezõk irigykednek. Ismét belefér az etetõnkbe egy-két szelet zsíros kenyér teával. Nekiindulunk egy újabb magaslatnak. Azon a [P-] jelzésen megyünk egy darabon fölfelé, amelyiken elsõ alkalommal értünk le Velemre (-be). Amint balra meglátjuk a [KL] jelzést, bekanyarodunk. Combos emelkedõ vár ránk. A két csepregi lány jó húzóerõ. Megint becsap a fák törzse között látható kék ég. Még nem vagyunk fent, mert a lányok élesen jobbra fordulnak, és mire mi odaérünk, õk már jó tíz méterrel magasabban vannak. Egy nemzetiszínû melegítõs srác bal támadóállásban, térdére támaszkodva várakozik az újabb emelkedõt jelentõ lépcsõsor elõtt. - Görcs? - kérdezem. - Nem, csak valahogy ma nem mennek az emelkedõk - válaszolja. Egy templomnak látszó épülethez érkezünk fel. Valszeg ez a Szent-Vid kápolna. Az oldalában folytatjuk a [KO] jelzésen. Az épület másik végénél egy teret alakítottak ki, amelynek a velünk szembelévõ oldalán egy több méter széles, sötétszürke sziklát markol egy nagy fa a gyökereivel. Lenyûgözõ látvány. Zoli lefényképezi. Frissen vasalt, komótosan sétáló embereket érünk utol. Egészen addig csodálkozok rajta, hogy miként tudtak ide feljönni anélkül, hogy egy izzadságcsepp lenne a sminkjükön, vagy egy gyûrõdés a ruhájukon, amíg el nem érünk egy szerpentin kanyara melletti parkolóhoz. Átvágunk a mûúton, hogy tovább emelkedjünk. Na, de meddig? Úgy érzem mintha fél napja csak fölfelé jönnénk. Végre megint egy kanyarbeli parkolóhoz érünk. Itt már kevesebben vannak. A mûúttal együtt ívelünk. Egy info táblánál jobbra lenézünk a Hörmann-forrásra. Semmi különös. Nem megyünk le, mert nem ellenõrzõpont. Tovább kanyarodunk jobbra a mûúttal, most már [K-] a jelzés. Kis idõ múlva alulról nézünk fel a forrásra. Ha ezt elõbb tudom... Balra lefordulunk a mûútról, magas fák alkotta erdõben lejtõzünk egy erdészeti útig. A [K-] balra irányít. Egy könyök után vesszük észre, hogy ezt is le lehet vágni egy jelzetlen úton. A két lány minden bizonnyal meg is tette, mert eltûntek a látókörünkbõl. A flaszteren csattogva takaros házakhoz érünk. Az út másik oldalán, a velük szemben levõ esõházba kell felmenni.

7. ellenõrzõpont: Stájerházak.

A bejárattal szemben ülnek a lányok levett cipõvel. - Hja, kérem, akinek van helyismerete - köszöntöm õket. Bazsalygás a válasz. Én is megnézem, hogy mi a retek van a cipõmben, majd elveszek egy almát a kitett ládából. Ennyi volt a pihenõ, visszatérünk az erdészeti mûútra, és a "fehér pötty" jelzést követjük, ami feltehetõen a túra saját jelzése. Segítségével levágjuk az erdészeti út kanyarait, és csodaszép erdei környezetben ismét mászni kezdünk. Az elõzõekhez hasonlóan ez sem egyben legyûrhetõ emelkedõ. Elõször egy nyeregbe érünk fel, ahol többedszer találkozunk a Vasfüggöny túraút [Z-] jelzésével. Itt ismét felfújjuk a pofazacskóinkat a további hegymászáshoz. Valóban meredek, mert a két lány kiáll elõlünk egy szusszanásnyira.

8. ellenõrzõpont: Tábor-hegy. Ellenõrzõszám. Csúcskõ.

Hogy mit kell felírni, azt megint a már itt jártas túratársaktól tudjuk meg. A csúcskõ oldalán látható 5-ös szám az. Zöld fûszõnyeggel takart platón gyalogolva megyünk tovább. Abban reménykedek, hogy ez lassan kellemes lejtõbe megy át, de csalódnom kell, mert a szép füves út hirtelen egy oldalazva leereszkedõs, útnélküli lejtõre vált. Így, meredeken csúszkálva érkezünk le a következõ pontra.

9. ellenõrzõpont: Paradicsomos.

Jobbra indulunk az itt található turistaúton. Egy útvillában a bal, a lefelé tartó ágat választja az újra a csapat élére állt két lány. A nyáj bambán baktat utánuk. A többszörös Írottkõ teljesítõ dnvzoli szól, hogy a felsõ ágra kéne áttérni. A lányok felszaladnak, mi pedig inkább felkapaszkodunk. Zsolt évõdik a lányokkal. Azt mondja, hogy a fürge gazellákat üldözik a kiéhezett farkasok. A turistaút valahol, tán egy kanyarban mûúttá változik. Hosszan caplatunk ezen, ami egyre kellemetlenebb. Egy ponton szép kilátás nyílik hegyekre, völgyekre. Valaki felmutat a magasba. Az Óház-tetõ kilátóját mutatja, ahová ma még egyszer fel kell jutnunk valahogy. Messze is van, magasan is van, miközben egyre csak lefelé tartunk. Volt határõr õrs mellett megyünk el. Jó állapotban levõ épületnek néz ki, csak éppen túl alaposan pucolták meg az ablakait. Egy másik csapatban a szintidõrõl beszélnek, ezért jobban belehúzok. Már arra gondolok, hogy soha nem ér véget ez a mûút, amikor azt látom, hogy távolabb az út bal szélérõl másznak valahova lefelé. A "fehér pötty" megint egy úttalan meredekre irányít. Lemászunk, és egy kis patakot is átugrunk.

10. ellenõrzõpont: Hét Vezér-forrás.

Visszamászunk a hivatalos [K-] jelzésen. Egy fán ott az OKT bélyegzõ, Zoli pecsétel. Meredeken visz fel a jelzés egy szintben haladó szakaszra, ahol lehet fújni párat. A kilátó még jóval feljebb van. Fojtogató füstben tesszük meg az utolsó métereket; a ponton nyirkos fával rakják a tüzet serényen.

11. ellenõrzõpont: Óház-tetõ.

Most sem áll szándékomban felmenni a kilátóba, de Zsolt még nem ért ide, ezért Hartmann Misi után megyek. Egy körülnézés: mindenütt köd. Na, itt is voltunk. Odalent mindenki összejött, lemehetünk a városba. Amerrõl reggel feljöttünk a [Z-] jelzésen, arra lemegyünk. Sokáig tart. Tovább, mint gondoltam volna. Misivel elõresietünk egy kicsit. A házak között nehezebb a tájékozódás; ritkás a jelzés. Egy saroknál elbizonytalanodunk, meg kell kérdezni valakit, de aztán simán beérünk az iskolába. A lányok nem idõztek a kilátónál, ezért már kifelé jönnek. - Megjöttek a farkasok - mondják kacagva. Gratulálunk egymásnak, és egyúttal búcsút is intünk. Az órámra nézek. Szûk negyedórát hagytunk bent a szintidõbõl. Ez bizony szoros menet volt. Plusz egy óra szintidõvel jobban körülnézhettünk volna e messzi tájékon. Míg a tornateremben szalámis zsömlével és üdítõvel restauráljuk magunkat, odakint rohamosan sötétedik.

Ottorino



 

Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra.

Korán érkezek a Metró Déli pályaudvari végállomására. Olyan korán, hogy még van idõm átmenni a szomszédos Vérmezõre, hogy egy padon ülve elfogyasszam a reggelimet. Ahogy nekifogok, egy szemközti épület széles üvegtábláiról visszatükrözõdve kezd szemembe sütni a nap. Szép idõnk lesz ma. Harmincegynéhány fokot jósolt a meteorológia, és holnap még melegebb lesz. A hajnali Vérmezõnek rigókon és verebeken kívül más lakói is vannak: Rongykupacok alján hobók alszanak békésen. Ráérnek felkelni. Én azonban nem érek rá, felkelek a padról, és átsétálok az aluljáróba, a nádoldalú vendéglátó egységhez. Még mindig korán van, de számos túraarc ácsorog már a helyszínen. A rendezõk kezdik behordani a dobozokat, fokozódik a hangulat, sokasodnak a túrázók. Kerülöm a táv megválasztásával kapcsolatos témát, de mégis többször megtalál a kérdés: - Te melyik távra mész? Csak egy szót mondok a kérdezõknek: - Hosszú. Erre a varázsszóra kiszabadul a szellem a palackból. A héten még azzal kábítottam magam, hogy ha fáj a derekam, akkor "csak" a 75-re megyek. Rosszabb napjaimban még Nagykovácsi is felködlött elõttem, mint cél. Most már viszont nincs mese, kimondtam a bûvös szót, be kell állni a távnak megfelelõ sorba. Amikor én következek, halkan elõadom, hogy a 130-ra mennék, de nem neveztem elõ. Baksa Józsi fél perc alatt összeállítja a kellõ papírokat, és azzal kíván jó utat, hogy majd várja a beszámolómat. Ajaj! Ez egy kõ lesz a hátizsákomban. Kiódalgok a helyiségbõl. A botjaimat csavargatom, amikor Bubu orvul rajtfotót készít rólam. Szépen gyûlnek a kövek. Lehet, hogy már a Svábhegyen kifekszek. Ezt nem szabad kihagyni alapon elveszek egyet az Éva által kínált sütibõl. Béla és Gyöngyi érkeznek. Õk a racionális 45-öt választották. Spotnak kintrõl mutogatom, hogy melyik a 130-as asztal. Félhét. Felmerülünk. Elõször periszkópmélységig, aztán flaszterszintig. Túl nagy kerülõ lenne a zebráig. Gyér még a forgalom, átfutok az út közepén levõ senkiföldjére, majd tovább a túloldalra. Spot fényképekkel dokumentálja a cselekményt. Gyöngyiék követik a rossz példámat. Együtt megyünk fel a Nagyenyed utcán a tatabányai nagymadár (földrajzilag) távoli, kiskorú rokonához.

1. ellenõrzõpont, XII. kerületi Turul szobor. Kicsi lány stempliz, mi folytatjuk fölfelé a kies Istenhegyi úton. A Szent Orbán térnél ügyes manõverrel kiejtünk az útvonalból egy hosszú periódusú rendõrlámpát. Megizzaszt a Diana utcai reggeli torna. Mindenki annyira belefelejtkezik a gyakorlatba, hogy Selátsehall Dömötörként megy tovább, egyenesen. Spottal a [Z-] által mutatott irányba, balra kanyarodunk a Gyöngyvirág utcába, és serényen bejárjuk a jelzés elõírta, EKG leletre emlékeztetõ útvonalat. A Fogas svábhegyi megállója után, a Karthauzi utcán felfelé látjuk, hogy ketten nem fordultak be balra az Evetke utcába. Spot füttyent egy nagyot, de nem hallják. Kellemetlen lesz nekik visszajönni a Normafától. Mi lemegyünk egy kicsit az Evetke utcán, hogy a foghíjas lépcsõ aljától feltoljuk magunkat az emlékmûhöz.

2. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék. EduShow mosolyog a padon, Bubu meg fotóz a kõkorlátnál. - Kihez menjek? Ki itt a pontõr? - merül fel a kardinális kérdés. Végül Edu nyom billogot az itinerekre. Kiderül, hogy Gyöngyiék bökték el az Evetke utcát, mert a Széchenyi emlék utca felõl jönnek. Bubu lecsapja a magaslabdát: - Ellenkezõ irányból érkeztek, ez kizárást von maga után. - Talán elég lesz huszonöt fekvõtámasz per koponya - próbálom menteni a túratársaimat. Nem tudom, hogy csak idén hányadszor indulok el a Széchenyi emléktõl a Széchenyi emlék utcán. Elsétálunk a Svájci lépcsõ aljához és fellépkedünk rajta. - Mindjárt ugatni fognak a kuvaszok - mondom a lépcsõ tetejére érve. A kutyák meghallhatták, amit mondtam, és - hogy ne legyen igazam, - hallgatnak, mint a bárányok. Kiérünk a Rege útra, majd a Fogas Széchenyi-hegyi végállomásához, ahol balra fordulunk a még néptelen Kõ büfé elé. Innen a Gyermekvasút Széchenyi-hegyi végállomása elõtt álló "Hódpár" szoborcsoport felé tartunk. Szegényeket annyira megrágta az idõ vasfoga, hogy legtöbben nonfiguratív alkotásnak vélik. Jobbra ráfordulunk a vágány menti Hegyhát útra. Végigmegyünk a sínpár és a sövény közötti murváson. A parkolónál átkelünk a Normafa felé vezetõ mûúton. A járdán gyalogolunk egy keresztezõdésig, ahol átmenve elérjük a turistautat. Csak röviden megyünk rajta, mert a síházat elölrõl kerüljük, gondolván, hogy a parkolóban lesz a pont, mint a Téli Turulon. Végül leírunk egy épületkört, mert most a rétesezõ elõtti padon õrködnek.

3. ellenõrzõpont, Normafa. - Õ volt az, õ! - mutat rám Spot, mint bûnbakra, aki miatt szabálytalanul letért a társaság a [Z-] jelzésrõl. A pontõr mosollyal a szája sarkában osztja az igazolást és a csoki szeletet. Azt gondolja magában, hogy még pihentek vagyunk, de jön még kutyára kánikula. - Mi a következõ pont? - kérdezi Spot. - Makk Mari - válaszolom. Csak a másodszori ismétlés után esik le nála a tantusz, hogy hova is tartunk. Átmegyünk a székely kapuhoz. - Aztán, nem ám a kapu mellett elmenni! - évõdök Spottal, aki éppen kikerüli a kaput. A [Z+] lejtõjén megyünk, hogy keresztezzük a kisvasutat, és rátérjünk a Csacsi-rét fölött kanyarodó útra. Benn, az erdõben, enyhe lejtõn elviselhetõ a klíma. Amikor ereszkedõsebbé válik az út, Spot búcsút int, és elkocog. A réten, az esõháznál keressük a pontot, de oda már beköltözött valaki.

4. ellenõrzõpont, Makkosmária. Egon és Éva kényszerûségbõl a napsütötte pihenõnél pontoznak. Egy jó pohár bubis víz igen jólesik. Tartalékban van még kólám, és a másik flakonom alján van egy adag izotóniás por, amit majd csak fel kell ereszteni friss, hidegvízzel. Kiemelkedünk a rétrõl a [P-] jelzésen, hogy kanyargós utakon lemenjünk a Virág-völgybe. Innen a [S-] balos leágazásáig megint kaptatós az út. A leágazás kezdetétõl hirtelen süllyedünk egy völgy aljára. Amikor innen is ki kell mászni, Gyöngyi jelzi, hogy neki már nem smakkol a sok föl-le, föl-le. Ajaj! Mi lesz késõbb? Újra lefelé szaporázzuk a kis fahídhoz, aztán megint fölfelé fújtatunk a Korányi szürke kerítése mellett. A kerítést és a szalagozást követve még a kisvasút elõtt balra fordulunk. Végezve a hullámvasutazással besétálunk a pontra.

5. ellenõrzõpont, Budakeszi mûút elõtt. A pontõr hölgy kérdezi, hogy meleg van e már a napon. Bizony, már Makkosmárián is lehetett érezni az erejét. De jó, hogy itt is ihatunk ásványvizet. Ilyen melegben sokkal hamarabb lesz szomjas az ember. A [S+] jelzésen különösebb szintezés nélkül, szépen elsétálunk a vadaspark vakítóan fehér murvás parkolójáig, ahol jobbra fordulunk. Nem is olyan régen ez jelzetlen út volt, most pedig friss [P+] csillog a fákon. Egy határkõhöz érve az erdei út kettéválik. A [P+] marad az árnyékban, de a szalagozás kivinne a mezõ mellé. Tudva, hogy az útvilla két ágát csak egy keskeny növénysáv, késõbb meg egy ház választja el, én amondó vagyok, hogy maradjunk inkább az árnyékban. A Buda határát jelzõ árkot, és az új jelet követve, szerintem nem kispistázunk. Somogyi Gábor habozik, de aztán mégsem enged a csábításnak, és másodmagával a kitett utat választja. Mi még élvezzük egy kicsit az árnyékot, de amikor a két út összefut egy aszfaltosban, akkor menet közben elõveszem a napszemüvegem és a nyaktakarós sapkám. A lovas tanyához érve megpróbálunk a kerítés hézagos árnyékában maradni. A lovak karámjánál balra fordulunk.

6. ellenõrzõpont, Petneházy lovas tanya. Felvesszük az ellátmány szeletet. Vizet nem kérek, Nagykovácsiig kitart már a langyos kólám. Gábor megpróbálja komoly arckifejezéssel elõvezetni, hogy most jut eszébe, de a szalagozott letérésnél zsírkrétás ellenõrzõpont volt. - Mutasd! Mi szépet rajzoltál az itineredbe? - kajánkodok én is. Elõttem indul tovább néhány túratárs. Meg vagyok elégedve, mert a keresztülvágós mezõn nem akar senki keresztülvágni, hanem automatikusan lefordulnak balra, követve a [P-] jelzést. Leérünk a mûútra, hogy húsz méter után, a távvezeték mellett visszakapaszkodjunk a keresztülvágós mezõ szintjére. Ahogy így kapaszkodunk, észreveszem, hogy valahol kiesett az egyik botom alsó szekciója. Lefelé sietek, de egy túratárs utánam kiabál, hogy megtalálta. Mutatja az õ botját, amit maga csinált egy szál alumíniumból. Az biztos nem fog szétesni. Igaz, hogy kissé körülményes jármûvön szállítani, de sokkal megbízhatóbb. Jóval a Vörös-pocsolya után, a CrossKovácsi canga verseny rendezõi éppen táblákat helyeznek el az úton. A rajtban eligazításként megkaptuk, hogy itt és a Fehér úton bicikliversenyzõkkel fogjuk megosztani a pályát. Az egyik biciklis rendezõ nekünk címezve a mondanivalóját emelt hangon beszél a társához: - Szólni kéne a túrázóknak, hogy nehogy baj legyen. Nem reagálok a célzásra, de szerintem inkább a cangások figyelmét kéne felhívniuk, hogy ne centizzenek ki majd minket. Ismerõs túrázók jönnek szembe. Az egyiktõl megkérdezem, hogy mi ez az ellentúra. - A BUDA BÉRCEIN - válaszolja. Hát persze! Hisz Zsolt is mondta, hogy azon fog indulni. Lehet, hogy még vele is összefutunk. Egy népes, idõsebb túrázókból álló csoport is szembe jön. Na, szépen összejöttünk: Teljesítménytúrázók, montisok, nyuggerek. Buli van! Sietünk, hogy még a verseny kitörése elõtt leérjünk Nagykovácsiba. Az erdõ szélétõl a betonos, nagyon meredek lejtõn ereszkedünk a centrum felé. Sapka, sál, kesztyû! Odalent a Gyopár mellett megyünk el. - Hátha a Zsolt már bent issza a jéghideg sört - mondja Gyöngyi. - Nem lennék meglepve - erõsítem a feltételezést. A fõúton balra fordulunk. Össznépi fûnyírás van a településen. Amíg a templomhoz érünk, árokparton, kertes házak körül mindenki berregteti. A templom mellett rutinosan hátramegyünk az árnyas udvarra.

7. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, a templom mögött. Az asztalnál Gyõri Péter osztja a bélyegzést, Borika pedig a rétest. Én is kapok egy nagy túróst. Béla nem kér a finomságból. Az esetek 99%-ában lecsapnék rá, de most a tartalmas reggeli és a meleg miatt megelégszek a részemmel. Ebola vizslája sorra odamegy minden jámbor kosztolóhoz, és a kezükben lévõ sütit szuggerálja, de egyik sem esik le. Öntök bubis vizet a flakonomba, amibe már be van készítve az izotóniás por. Pár korttyal lemosom a rétest. Mielõtt elindulnánk, egy bögöly könyöknél jól belecsíp az alkaromba. - Táguljunk innen, mert mindjárt a vérmókusok támadása következik! Visszamegyünk a templom elé, és jobbra fordulunk a [S-] jelzésre. Néhányan itinerrel a kezükben, bizonytalankodva jönnek szembe, a plébánián keresték a pontot. Pillanatok alatt útbaigazítjuk õket, és irány a kitett helyen vezetõ, hosszú Fehér út. Viszket a megcsípett alkarom, de a lábszáramat is marja valami. Francba! Az ellenõrzõponton mászhattak fel a hangyák. Jól megdörzsölöm a nadrágszáramat. Na, ezt kapd ki Atom Anti! Az egy autónyi széles útról minduntalan félre kell állni, olyan nagy lett hirtelen a forgalom. Mindenhol kõpor száll. Jön egy egész autókaraván is; az út szélén aszalódva várjuk, míg elhaladnak. Az utolsó egy nyitott platójú furgon, rajta egy rakás gyerek. Láthatóan élvezik az utazást. Egy balos bekötõútról aztán elkezdenek záporozni a biciklisek. Libasorba megyünk, hogy mindenki elférjen. Párszáz méter után hátraszólok Gyöngyiéknek: - Az elõbb még olyan gyorsan jöttek a bicajosok, vajon most miért lassultak be? - Na, miért, miért? - válaszol egy bringás lihegve, miközben szakad róla a víz, és a nyeregbõl kiállva tapossa a pedált. Gyalog persze nem lehet annyira észrevenni, hogy kissé erõsödött az emelkedõ. Egyszer csak szembõl is kezdenek jönni a biciklisek. Most már alig van egy talpalatnyi helyünk. A jobboldalra szorulunk, ahol természetesen kövesebb, egyenetlenebb az út. Sejtem már, hogy mi az útvonaluk: Egy info táblánál ketté fog ágazni az út, és õk jobbra tartanak majd - mint mi is -, aztán egy hurkot leírva még a Malom-földek elõtt visszafordulnak. Valamivel javul a helyzet, amikor elérjük az említett útvillát, mert ettõl kezdve megszûnik a szembeforgalom. Késõbb lejteni kezd az út, és ezerrel száguldanak el mellettünk, azt kiabálva, hogy pálya. Ezzel nem mondanak semmi újat. Mi is tudjuk, mégse visítunk tõle. Némelyiket megtréfálta a technika ördöge, de még inkább az éles kövek miatt veszélyes útszakasz. Ezek félreállva gumit szerelnek. Ez se egy vágyott elfoglaltság, fõleg nem a tûzõ napon. Közben azért vessünk egy pillantást a kilátásra is, ne csak a biciklisek rajzását figyeljük! Egy ritkásabb résznél megpillantjuk Perbál távoli látképét, háttérben a kétkéményes gombagyárral. Piszok messze van. Az út balra, nagyívben kanyarodni kezd. Egy mélyútba torkollunk. Elvétve jön még egy-egy drótszamaras a futottak még kategóriából. Most már mindjárt elérjük a keresztezõdést, ahol a bringások balra visszafordulnak, mi pedig jobbra megyünk a Malom-földek felé. Kiérünk egy nagy mezõre. Hiába vizsgálom a kerítéskapu zárját, sajnos ebbõl mászás lesz. A síkságon is alig van valami légmozgás. Napraforgótábla mellé érünk. Gyöngyi megjegyzi, hogy milyen más most a tájék, mint télen. Bizony, most huszonvalahány fokkal melegebb van, mint a TÉLI TURULON volt, és a színek is kissé mások. Meredeken tipegünk lefele az alig folydogáló patakhoz. Kimászni könnyebb a mederbõl, mint lemászni volt. Már látszik a facsoport, elõtte a pontõr kocsija áll.

8. ellenõrzõpont, Perbál-Malomföldek, négy fa. Eszek egy pár kígyóubi karikát, de a feltálalt zsíros kenyérhez nincs gusztusom. A fûre terített ponyván elnyúlva Gyöngyi végez egy jó kis gerincnyújtást. A Malomföldeket elhagyva jobbra térünk egy murvás bekötõútra, ami kivisz Perbál fõútjára, ahol balra fordulunk. A templom mellett kollektív fejmosást és tankolást tartunk a közkútnál. Már nagyon vártam, hogy arcomról lemoshassam a poros, sós izzadtságot. Zsebemben kotorászva kezembe akad az egyik ponton kapott csoki szelet. Lágy, mint a friss gyereksz@r. Elején bontom meg a csomagolását, és úgy nyomom ki, mint tubusból a fogpasztát. Tovább megyünk a fõúton. Személy szerint örülök, hogy letérünk a [S-] jelzésrõl, mert így, a gombagyár felé sokkal egyszerûbb, és nem olyan hullámzó az útvonal. A túloldalon, egy ház falán feltûnik a 64-es szám. Átkelünk. Végig felmegyünk a Széchenyi utcán, és az elsõ lehetõségnél balra fordulunk. Ez az út szépen felvisz a gombagyár alá. Friss trágyadombok vannak felhalmozva, közel a kerítéshez. Penetráns, karbamidos illatfelhõbe fejelünk. - Kér valaki egy kis gombalevest? Feljebb, a gyár oldalában, a szembõl lengedezõ, gyönge szellõ kedvezõ irányba tereli a büdösséget. Felmegyünk egy flaszteres úton, majd balra, és közvetlenül utána élesen jobbra fordulunk. Amikor a szintén aszfaltos út balra kezd kanyarodni, két kerítés közé térünk, és ott csikorgatjuk a murvát. A kerítés után jobbra kanyarodunk. Balról szõlõk, jobbról keskeny erdõsáv. Egy utolért túrázó pár a 75-ös távon van. A páros férfitagja azt mondja, hogy ez egy hatalmas, új telepítés. Minden tõke tövét mûanyag borítás védi rágás ellen. Felmegyünk a Töki-tetõre, és megkeressük a balra levezetõ földutat. Lent, a keresztezõdésben jobbra fordulunk a [S4] jelzésre. Elnyújtottan balra ívelünk, és amikor egyenesbe jövünk, akkor balról erdõt, jobbról földeket látunk. Gyöngyiék firtatják, hogy mikor jön már a pont. Keverem a túrákat, és azt mondom nekik, hogy nemsokára elérünk egy romkastélyhoz, és ott lesz a pont, pedig az a KITÖRÉS utolsóelõtti ellenõrzõpontja volt. Nagy trauma, amikor az említett helyen - a romon kívül - nincs semmi, és tovább kell menni még párszáz métert. Egy keresztezõdés után autó áll, körülötte kisebb csoportosulás.

9. ellenõrzõpont, Anyácsa-puszta, egy terebélyes fa alatt. Jön egy vékony, magas fickó, és jó adag idegen akcentussal azt magyarázza a pontõrnek, hogy végig a [S-] jelzést követte, de nem látott senkit arra jönni. A pontõr Dave-nek szólítja, és elmagyarázza, hogy ez logikus, mert a hivatalos útvonal Perbálon letért a [S-]-ról. Dave azzal vigasztalja magát, hogy õ szebb útvonalon jött, mint mi, és nem szagolta a trágyá(ra)t, majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszaszalad a közeli keresztezõdéshez, és a Somodorpuszta felé vezetõ mûúton akarja folytatni. - Hahó Dave! Gyere csak vissza! Nem arra kell menni! - kiabál a pontõr. - De hát tavaly arra kellett menni - kontrázik Dave. - Nem tavaly, hanem 2010-ben, amikor kiöntött az Anyácsa-tó - pontosít a pontõr, és mutatja a helyes utat. Dave visszajön, és a mutatott irányba iramodik. Egy kis ásványvizes frissítéssel mi is újraindítózunk. Tovább, egyenesen, majd egy nagy ívû jobbossal egy domb alá kanyarodunk, így megyünk el az Anyácsa-tó egyik végéhez. Átkelünk egy kis ér három raklapból álló hídján, majd út híján kalászosban gázolunk, míg el nem érjük a letérõt a tóhoz, ahol is lemegyünk a sóderos partjára. Néhány elszánt pecás most is lógatja. A parton elmegyünk a téglalap alakú tó másik végébe, majd az itteni rövid oldalát is bejárva búcsúzunk a víztükörtõl. Egy hepehupás ösvényen érünk el a Kakukk-hegy alá. Szólok a többieknek, hogy lesz egy rejtett, balos beugró, de olyan jólesik az árnyékban menni, hogy én nézem be. Béla szól utánam. A hegy elsõ emelkedõje egyre csak nyúlik, két túratársam el is párolog. A második - a legmeredekebb - közepén meg kell álljak pár másodpercre, mert elfogy a luftom. A harmadik - egy fiataloson átvezetõ - gyök kettõvel, de egyben megvan. A negyedik, egy rövid emelkedõ a csúcskõig. Huh!

10. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy teteje. Bélyegzõ és párnája spárgán. Lepecsételem az itinert és elkezdek lefelé porozni a fák között. A kálváriánál szólítana a természet, de itt nem illik hallgatni a hívó szóra, a házak között pedig már képtelenség lesz, ezért közvetlenül az utcára érés elõtt húzódok félre (egy tüskésbe). Gyöngyiék egy ház kerítéskapujának alig árnyékában kuporogva várnak rám. Nahát, erre nem számítottam! Azt gondoltam, hogy már útban vannak a gulyáságyú felé. A lejtõs utca tetejérõl látni a Gyermely felé vezetõ országutat. Mutatok rajta két emberi hangyát, amint gyúrják a forró aszfaltot. Gyöngyi megrémül, mert azt hiszi, hogy az még benne van az õ útvonalukban. Lemegyünk a fõútra, és balra fordulunk, majd átkelünk az árnyékosabb túloldalra. A templomnál nem a lépcsõn megyünk le, hanem letúrázunk a dísznövényekkel körülvett dombon. Várom, hogy rejtekébõl ránk förmedjen egy lesben álló öregasszony, de ez nem következik be. Gyöngyi, Béla idegenvezetõje lesz. Egy mondatban bemutatja a települést: Balra a buszmegálló, srégen szembe a kocsma, jobbra a kultúr. Bejárata elõtti füvön Dave fekszik hanyatt, kiterülve az árnyékban.

11. ellenõrzõpont, Szomor, kultúrház. Belépve a Minimal Art stílusban berendezett helyiségbe, rögtön az adminisztrációhoz lépek. Hátam mögül Vándor Csillag szólít meg, akit észre se vettem, mert a pontõrséggel szemben, egy nagy fazék fedezékében várja az érkezõket. Azt kérdezi, hogy eszünk e gulyást. Ez a fölöslegesnek tûnõ kérdés mégsem az. Sokan a nagy meleg miatt nem tudnak enni; mások vegetáriánusok; megint mások meg vallási megfontolásból hagyják ki. Ami engem illet, a népszámlálásnál gulyástudatúnak vallottam magam, és egy ideje már csak annak a tudata visz elõre, hogy majd e helyen kedvencem ehetem. - Kedves! Merj nekem rendesen! Szed emberesen, elveszem, s letelepedek. Egy hegyesnek fele bele lesz szeletelve, melynek ereje, meg eme eledel melege fejemen levet kelt. - Kenyeret! Lehelem hevesen, s telhetetlen nyelem feledhetetlen levesem. Közben a díjazás átvételével végzett Gyöngyiék is elhelyezkednek. Béla az étvágytalanok szomorú táborát gyarapítja. Fényevõ lehet a fiú, hisz a rétest is passzolta Nagykovácsiban. Minden kanál leves után egyre jobban érzem, hogy visszatér belém az élet. Szívesen elücsörögnék még egy kicsit, de nem klubdélután van. Átülök egy távolabbi, üres asztalhoz, és rendbe teszem a futómûvemet, majd gratulálok Gyöngyinek és Bélának, aztán köszönve mindent a rendezõknek kilépek az utcára. A kinti árnyas padokon boldog emberek várják a buszt. Nekem irány: Gyermely. Szomor határában tábla búcsúztat. Most én vagyok hangya annak a nézõpontjából, aki a Kakukk-hegyi Kálváriától kijõve, a lejtõs utcán erre néz. Gyermely nincs túl messze, és a balra kezdõdõ, kaptatós Tabán utca szinte felkínálkozik. Néhány, az utcán beszélgetõ asszonyságon kívül nem nagyon mozognak errefelé. Az utca végén megint balra fordulok a jobbra ívelõ Tatai útra. A kanyart szalagozás erõsíti. Felbaktatok a negyed dióhéjat formázó buszváróhoz, ahol egy tag aszalódik egymagában. Én a változatosság kedvéért megint balra fordulok. Néhány kertvárosi jellegû ház után enyhén jobbra rátérek egy emelkedõre. Jobbra mezõ, balra elõször kert, majd erdõsáv. Arra emlékszem, hogy fent, a Szõlõ-hegyen valami szõlõvel kezdõdõ nevû utcán kell jobbra fordulni. Ez még nem az. (...) Igen, ez lesz az, a második keresztutca, a Szõlõsor-dûlõ. Alig szélesebb, mint egy autó, ezért, ha jön egy, akkor fel kell tapadni valamelyik oldal kerítésére. A következõ lejtõs részen beton talpfákat süllyesztettek az út talajába, télen ez nagyon hasznos, de a sok flaszterkoptatás után a talpamnak elég káros. Ez egy présházas, nyaralós utca, több telken ott is tartózkodnak. Némelyeknek éppen most támad kedve autóba pattanni, és tiszteletemre a port felverni. Jobb oldalt a telkeket erdõrészlet váltja fel. Legalább innen nem jön ki autó. Egy újabb lejtõ végre levisz egy T elágazáshoz, ahol balra fordulok. A buszmegállóban nincs senki, de átellenben, egy kis pihenõvel ellátott réten embereket látok.

12. ellenõrzõpont, Gyarmatpuszta, a buszmegállóval szemben. A kétfõs pontõrség férfitagja pálinkával kínál. Háromféle nedûbõl lehet választani. Megköszönöm a lehetõséget, de visszautasítom, mert már úgyis forr az agyvizem. Leülök, amíg feltöltöm két flakonomat ásványvízzel. A szilárd burkolatú úton kell folytassam, ami jobbra kanyarodik. Nem sokkal továbbindulásom után a rüsztömet kezdi nyomni a cipõ, úgy látszik Szomoron túlhúztam a fûzõt, vagy dagad a lábam, vagy mindkettõ. Szerencsére, egy kertes ház mellett, fûzfák árnyékában találok egy újabb pihenõt. Le is ülök szerelvényt igazítani, aztán elcsattogok Gyarmatpuszta másik végébe. Balra meglátom a gesztenyefasort, amin végig kell mennem. Fú! Ez egy borzalom hosszú és unalmas szakasz. Késõbb, nem várt, hatalmas, sáros pocsolyák kényszerítenek kanyargásra. Van, amelyiket alig lehet kikerülni. A következõ bukkanó után hullámossá válik a terep. Mindig azt hiszem, hogy a soros lejtõ már a tó közelébe visz le, de nem. Megint kezd kiesegetni az egyik túrabotom alsó része. Ahol egy nagyobb követ találok, ott nekiütögetem, de húsz perc, félóra múlva váratlanul megint kiesik. Kezd az agyamra menni. A nem tudom hányadik emelkedõ-lejtõ után az út lassan jobbra kanyarodik. A Nap most majdnem szembõl süt. Nem a legjobb kifejezés erre, hogy szívmelengetõ érzés. A parton egy furgon áll.

13. ellenõrzõpont, Tarjáni halastó. Itt is vételezek ásványvizet, és rázúmolok egy kókuszrúdra, amibe izibe bele is kezdek. Tovább megyek Tarján felé, és már elõre örülök, hogy balkéz felõl lesz egy erdõsáv, tehát sokáig árnyékban mehetek, és kiszellõztethetem a fejemet. Lelohad az örömöm, amikor két szalag letérít a murvás útról, és a patak mellé irányít. Az erdõsáv így jobb kézre esik, a Nap meg mellre nyomja a sugarait, telibe. Még szerencse, hogy a mocsár most száraz. (Nem úgy, mint 2010 nyarán.) Teljes a csend, még a békák is sziesztáznak. A földút egyre csak távolodik az erdõsávtól. Hosszabb utat járok így be, mintha a murváson maradtam volna. Ezen a jó pár kilométeren nincs se elõttem, se mögöttem senki. Ez elgondolkodtató. Ha ezen a szakaszon túljutok, már lemenõben lesz a Nap, és talán egy kicsit enyhülni fog a hõség. Ezzel tartom magamba' a lelket. Jobbra, fent kulipintyók sorakoznak, de még nem itt kell felmenni. Elõször egy dombot kerül az út, és a végén, a távolban ott lesz majd a tarjáni templom. Két cross motoros húz el mellettem. Ezek aztán nagyon hiányoztak, túl jó volt a levegõ. Amikor kibukkan a domb mögül a templom, akkor sem lesz jobb a helyzet, mert hosszú ideig meg se moccan. Úgy tûnik, mintha egy métert sem akarna közelebb jönni. Sokáig leszegett fejjel baktatok, hátha közelebb lesz, amikor újra felnézek. A bot alsó harmada már megint leesik. Még ez is. Azon tûnõdök, hogy a következõ ponton leadom, ha el tudják juttatni a célba. Végre, valahára házak elõtti, fehér murvásra kanyarodhatok fel. Ahol késõbb kettéválik, ott a baloldali, Bicskei utcai ágat választom. (Van utcanévtábla!) A település fõutcáját elérve, a sarki étterem elõtt egy rózsaszín kosztümbe öltözött, abroncsos szoknyás nõ áll. Hirtelen a jelmezbál ugrik be, de a Farsang már õs régen, fájdalom nélkül elmúlt. Akkor esküvõ. De miért van rózsaszínben? Koszorúslány? Bár még bõven a feszes bõrû korban van, de koszorúslánynak már kissé öregecske. Amikor egy másik, ugyanilyen jelmezû nõ is felbukkan, akkor már biztosra veszem, hogy mindketten koszorúslányok. Anyányi koszorúslányok. Nekik sem lehet könnyû. Röntgen szemeimmel látom, amint bokáig érõ jelmezük füllesztette hajlataikban gyöngyözik a veríték. (...) A fõutca árnyékos oldalán lépdelek, amikor megszólal a telefonom. Darabos Zoli van a vonalban, aki a legnagyobb sajnálatára, egy temetés miatt nem tudott eljönni a túrára. Kicsi a világ; a gyászmisét éppen most mondják a helyi templomban, de ide Zoli már nem jött el. Az étteremben lakodalom, a templomban gyászmise, közte pár méter és néhány röpke perc. Szívás az élet. A templom elõtti padokon békésen ücsörögnek az emberek. Tovább megyek, mert a TÉLI TURULON (mindig ez a Téli Turul) a templom oldalában volt a pont, egy autónál bélyegeztek. Nyújtogatom a nyakamat, egy busz mögé is benézek, de nem tudom felfedezni, hogy hol vannak. Egy perc is lepereg, mire észreveszem, hogy egy, a templom elõtti padon ülõ srác integet. Nagy puszit dobok neki, amivel azt fejezem ki, hogy: "Kösz, hogy végre felfedted a hollétedet!" Amikor felé indulok, az integetõ egy másik padra mutogat, hogy ott ül a pontõr, õ csak egy ártatlan túrázó.

14. ellenõrzõpont, Tarján, templom. Emeséék egy olyan padon ülnek, amelyik a támláját mutatja az útnak, ezért nem látják, ha túrázó jön. Amikor elmentem mögöttük, akkor nekem egy késõdélutáni, vidéki idillnek tûntek, hátulnézetbõl. Magam is lehuppanok egy padra, és bubis vizet vételezek, miközben a templomból feketeruhás népek tódulnak ki a kis placcra. Szerintem a víz a legfontosabb ellátmány, ezt lenne a legnehezebb cipelni. Úgy döntök, hogy mégsem adom le a meghibásodott botomat, mert éjjel, és a terepesebb részeken még ilyen állapotában is a segítségemre lehet. A templom mögött átvágok egy hepehupás, füves területen, és a következõ keresztutcán balra fordulok a [K+] jelzésre, ami itt még enyhén szólva hiányos. Egy biciklijét toló, fehér atlétatrikós érdeklõdik, hogy vajon miért megy erre ennyi hátizsákos. Elmondom neki, hogy egy 130 km-es teljesítménytúrán feszegetjük a határainkat. Kérdi, hogy honnan, hová. - Budapestrõl Tatabánya érintésével Dorogra - válaszolom, és reménykedek, hogy nem áll elõ azzal, hogy tud egy rövidebb útvonalat. - De, ugye nem egy nap alatt kell végigjárni? - kérdezi végül. - Nem. 33 óra a szintidõ - válaszolom. - Jaaaaa?! - mondja megnyújtott arccal, és lefelé görbített szájzuggal; éppen, hogy csak nem legyint. Az imént ideérkezett túratárssal jót somolygunk a közjátékon. A település méretéhez képest túl nagy az autóforgalom. Az úttesten természetesen nem lehet menni, még az átkelésre is sokat kell várakozni. A falu végén mégis fel kell mennem az emelkedõs mûútra, hogy az ovális természetvédelmi táblánál jobbra bemenjek az erdõbe. Az ösvény bejárata szépen ki van tisztítva, rögtön látszik a [K+] jelzés. Végre eltehetem a sapkát, napszemüveget. A fák tetejét még vörösbe borítja a Nap, de a sugarai ide már nem hatolnak le. Az emelkedõs ösvény egy számmal szélesebb útra köt fel. Jól lehet haladni, nem porzik az út, sõt néhol még pocsolya is van. Egy tisztáshoz érek. A TÉLI TURULON a sötétségben, és a sûrû hóesésben nem láttuk, hogy egyenesen kell továbbmenni, és jobbra beletettünk egy kis kerülõt. Most azonban tisztán látszik elõttem egy alacsonyépítésû magasles. A jel azt mutatja, hogy mögötte kell jobbra fordulni. Utolér, majd lassan elhagy egy hármas vonat. Megnyugtató néha találkozni valakivel, aki a túrán van. Egy nagyon kellemes, füves úton torkollok bele a [K-]-ba. Jól megfigyelem ezt a szakaszt, mert többnyire csak éjszaka látom. Érdekes, de itt is vannak sarak. Némelyiket csak a lekvár-puha szélén lehet kikerülni. A Malom-patak hídját csak az veszi észre, aki tudja, hogy a sár alatt mi van. Az összetiport vad-lábrácson is átvergõdök. A sûrûsödõ zúzalékkövet nehezen tûröm, de vígasztal, hogy nincs már messze Koldusszállás. Valaki szembe kaptat fölfelé egy jelzetlen úton. Biztos végzett már a kempingben és tudott egy rövidebb utat. Lelke rajta. A köveken legördülök Koldusszállásra, és mivelhogy most nincs itt pont, borotva élesen jobbra fordulok a [S-] / [K4] jelzéseken. Amikor a [K4] balra elmegy, jól utánanézek, mert visszafelé onnan kell majd érkeznem. Csodálkozok is, amikor késõbb, a [S-]-on jön szembe két futó, egy srác, meg egy lány. Megkérdezem tõlük, hogy nem találkoztak e velem, amint már visszafelé jövök. Veszik a lapot, és azt mondják, hogy jó úton haladok afelé, hogy szembe jöjjek magammal. Gyûröm tovább a lassan erõsödõ emelkedõt. Már-már hülyét kapok ettõl a szétesõs botomtól, amikor szikra gyúl az agyamban: Van nálam leukoplaszt, majd a nem létezõ Kisréti vadászház elõtt álló padon elintézem. (A Kinizsin cipõkitakarítás miatt vártam ezt a padot, de akkor elpuskáztam. Most nem fogom.) A Nap már lement, de még világos van. Végre itt a hajtûkanyar. A felsõ ágáról lenézve nem látok senkit. A sûrû lombok között nem is nagyon lehet már átlátni. Felérek a kis fészerhez. Nem tudom miért tette emlékezetem a faragott padot baloldalra, mikor a jobboldalon áll. Mindegy. Leülök, és betekerem ragszalaggal a bot alsó ízülését. - Nem fogsz te nekem állandóan szétesni! Szedtevette! A fejlámpát is a nyakamba akasztom, hogy ne kelljen majd a sötétben kotorászni érte. A jól elvégzett munka után felvidulva megyek tovább a balra kiágazó [P+] jelzésen. A hangulatos erdei út végére érve már erõsen alkonyodik. Mióta ezt a jelet követem, már kétszer kereszteztem egy itt kanyargó, keskeny mûutat. Mielõtt harmadszor is megtenném, elõveszem az itinert, mert amikor Nagykovácsiban átfutottam a szöveget, akkor láttam, hogy itt rossz irányba is el lehet menni a [P-] jelzésen. Lássuk csak! Aszongya: "... a [P+] / [P-] találkozásánál NEM megyünk jobbra a két jelzés együttesén, hanem a [P-] jelzésre váltunk." Jó! Átmegyek a mûút túloldalára. Egy fára szimpla [P-] jelzést festettek, tehát nincs szó a két jelzés együttesérõl, ez lesz a frankó. Egy magas gesztenyefákból álló fasoron megyek tovább. A [P-] jelzések rendre követik egymást, bár egy kicsit haloványak ([P+] még véletlenül sincs sehol). Egy házhoz érek, ahonnan már messzirõl dühös kutyaugatást hallottam. Ebbõl arra következtetek, hogy már az elõttem járó túratársakat is végigugatta a derék eb. Egy kerítés mentén sokáig nincs jelzés, de utána egy fa mindkét oldalán ott virít egy friss [P-]. Pár méter után jön egy leágazás, és persze, hogy egyik irányban sincs jelzés. Miért pont ott lenne, ahol tényleg kell? Meggyújtom a lámpámat, és a balra kanyarodó ágban teszek meg vagy 40 métert. Jelzést nem látok, csak nagy csörtetést hallok a bozót felõl. Visszaindulok az egyenes ág felé. A csörtetés néhány, az utamat sietve keresztezõ vaddisznó képében ölt alakot. Erre biztos nem jöttek túrázók, mert akkor már régebben elmenekültek volna a vadak. Az egyenes ágban csak percek múlva látok egy halvány jelzést egy düledezõ mászóka korhadt fáján. Gyanús, hogy nem hallom a pálya motorzaját. A következõ elágazáshoz majdnem tíz perc alatt jutok el. Kis híján megfagy a vér az ereimben:

A rendszer nem engedi egyszerre bevinni az egész beszámolót. A folytatás lejjebb olvasható. Ottorino.

Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra. FOLYTATÁS.

A rendszer sajátsága miatt csak két részletben tudtam feltenni a beszámolómat, íme a második rész:

A jobbra felkanyarodó [P-] jelzés alatt nagy fehér betûkkel ez virít: GERECSE 50 ->. Hogy az a leborult kubai szivarvég...! Visszafordulok, és inam szakadtából sietek a mûút felé, de még mindig nem akarom elhinni, hogy eltévedtem. Az ugatós kutyás ház elõtt megállok, és jó estét kiabálok. A helyiek csak tudják, hogy merre kell menni a Turul emlékmûhöz. A kutya most - az elõzõekkel ellentétben - csendben figyel. A ház is síri csendes és sötét. Hideg fut végig a gerincemen. Nem kiabálok még egyszer. Nem szeretném, ha valamelyik Adams jönne ki a házból. Továbbsietek, vissza a mûút irányába. Egyszer csak két imbolygó fénypont bukkan fel távolabb. Lehet, hogy mégse vagyok eltévedve? Bevárom a lámpák tulajdonosait, és megkérdem, hogy ismerik e az utat. Gyuri azt mondja, hogy Andi elég biztosan eltájékozódik. Elmondom a környékbeli tapasztalataimat. Andi megnézi a térképet, és azt mondja, hogy mégis jó lesz ez az egyenes. Velük is túlmegyek a vaddisznós elágazáson, és amikor percekig nem jön jel, akkor Andi is elbizonytalanodik, és leül, hogy tüzetesebben megvizsgálja a térképet. Én közben megteszem, amit már negyven perce meg kellett volna tennem: Szégyen ide, szégyen oda, telefonos segítséget kérek. Baksa Józsi néhány szóval elmondja, hogy a mûút utolsó érintésénél balra kellett volna fordulni rajta, és kb. száz méter múlva jobbra bemenni az erdõbe. Ennyi! Jaj, de jó lett volna, ha ezt az itinerben olvashatom ilyen egyszerûen! Persze, az lett volna a legjobb, hogy ha a tévútra lépésem elõtt megvizsgálom a másik lehetõséget is, de hát utólag hiába okos az ember. Visszafordulunk. A mûúthoz érve visszanézek a jelzésekre. Két [P-] két oldalról a tévutat jelzi, [P+] - a térkép és az itiner útmutatásával ellentétben - ide már NINCS felfestve. De óh, jaj! Egy balra nyilazott [P-] is van a kerítés sarokoszlopán. Akik eltévedtünk az alkonyzónában, valószínûleg a rosszirányba vezetõ [P-] jelet vettük észre elõször, és azzal meg is elégedtünk. Pont most ér ide valaki a [P+] végérõl. Automatikusan jön utánunk. Mázlija van. Út közben azon pufogok, hogy milyen sok idõ ment el fölösleges kóválygásra. Ez mind a holnapi forró pillanatok számát fogja növelni. Nemsokára megjelenik a motorzaj, amit a tévúton hiányoltam. Elérjük az Aknatorony kilátótól jövõ [P3] jelzést, a Kõzetek utcájára térünk, majd a végén, jobbra nézve meglátjuk az elölrõl kivilágított Turul nagy, fekete seggét. Bocsánat! Püspökfalatját.

15. ellenõrzõpont, Tatabánya, Turul pihenõ. A Makkosmáriáról ideköltözött Egonnak és Évának úgy köszönök, hogy: - Joccakát! Itten van a Turul 140 ellenõrzõpontja? Pont van elég hely a hangulatosan megvilágított, és kajával megrakott pihenõasztalnál. Igazán rám fér a restaurálás. Éva sorolja az étlap tételeit, én pedig végigkóstolom azokat. A kajától - és nem utolsó sorban Éváék elõzékenységétõl - a bosszúságom már történelem. A távolból tuc-tuc zene hallik. Zajlik a nájtlájf a városban és környékén. Az éji erdõ fura figurákkal népesül be: Tonnakilométer, Halima, Lestat és mások érkeznek. Mindenkinek van mondanivalója, alakul a piknikhangulat, mely létrejöttében nélkülözhetetlen szerepet játszik a pontõrség. Jó lenne maradni még, de tudom, hogy a rám váró flaszteren be fogok lassulni, ezért búcsúzok, és elindulok lefelé a Panoráma úton. Amikor elfogynak az ostorlámpák, bekapcsolom a saját világítást. Óvatosnak kell lenni, mert a kései óra dacára gyakran jön autó a sötétben. Lent, jobbra kanyarodok az autópálya fölött átvezetõ hídra, és tovább csattogok lefelé. A hosszú keményburkolaton lehervad a kajaponton szerzett frissességem. A szalagok egyre lejjebb vezetnek, míg a baloldalon, egy higanygõzlámpánál lekanyarodhatok a táborba.

16. ellenõrzõpont, Tatabánya, Nomád kemping, 75-ös cél. Elõttem, a pontõrnek diktálják a távokat és a rajtszámokat. Ketten 130-at mondanak távnak, én szintén. Az utánam következõ Halima azt mondja, hogy: "Csak rövid 75". Ez általános derültséget vált ki. Egy percre tönkreülök, de aztán felkerekedek, mert minél elõbb túl akarok jutni a számomra mumus flaszteren. Visszamegyek az útra, és amerre lejöttem, arra vissza is mászok. Akik szembe jönnek, azoknak elmondom, hogy hol kell lekanyarodniuk. Megint átmegyek az autópálya fölött, majd a kanyarban - ahonnan már a Turul felé emelkedne az út - megkeresem az erdõbe vezetõ [K4] / [S4] jeleket. Pár méter normál turistaút után dzsungelharcba keveredek, amin nem lepõdök meg, mert a GERECSE 50-rõl már ismerem ezt a részt, csak éppen ellenkezõ irányból. Egy helyen kiesek a dzsindzsásból. Egy lámpás alak áll elõttem, és kérdezi, hogy tudom e az utat. - Természetesen! - válaszolom magabiztosan, és egy fán levõ jelpár nyomán ismét bemegyek a dzsindzsába. Innen aztán sehová. Még egy nyúlcsapást sem látok. Emberünk - nevezzük Útitársnak - elmondja, hogy már õ is volt idebent, de õ sem találta a továbbvezetõ utat, és már egy órája itt kóricál a környéken. Egy kicsit elbizonytalanodok, de visszamegyek a szélesebb útra. A G50-rõl emlékszem, hogyha ellenkezõ irányból jövök, akkor feljebb, ebbõl a szélesebb útból ágazik ki a sûrûbe vezetõ jelpár, tehát bízvást mehetünk rajta. Igen meredeken nyomulunk fölfelé. Nyugtatom Útitársat (nem kevésbé magamat), hogy nagyot nem tévedhetünk, mert párhuzamosan megyünk az autópályával, elõbb, utóbb jelzést kell kapnunk. Így is lesz. Egy jobbról jövõ ösvénnyel becsatlakozik a [K4] / [S4]. Kopp! Leesett a kõ a szívemrõl. Másodszorra már nem kellett az eltévedés megalázó érzését átélnem. Útitárs felhívja Baksa Józsit, hogyha valaki még belekeveredne a sûrûjébe, akkor pontosan ki lehessen kalauzolni. A [S4] hamarosan elmegy balra. Útitárs elõttem halad, és akkurátusan rávilágít minden [K4] jelre. Egy nagy mezõt balkéz felõl mellõzünk, egyet pedig jobbkéz felõl. Türelmetlenül várjuk, hogy rálukadjunk a Koldusszállás felé vezetõ, a [S-] jelzéssel fonódó rövid útszakaszra. Ez minden elõjel nélkül be is következik. Most már sínen vagyunk. Kisvártatva elkezdünk fölfelé kapaszkodni a [K-] jelzésen, arra, amerrõl lejöttünk. Szólok Útitársnak, hogy nyugodtan menjen a saját tempójában, mert én felveszem az éjszakai utazósebességemet. Nem akar egyedül továbbmenni, ezért inkább lassít. Hogy ne kelljen mindig bevárnia, egy kicsit gyorsabban megyek a kényelmesnél; ez reggel vízhólyagok formájában nyújtja be majd a számlát. A Tarjáni-Malom-patak hídjánál hárman szembe jönnek. Útitárs számítása szerint még lazán nyitva találnak minden pontot. Elhagyjuk a [K+] becsatlakozását, és tovább megyünk a [K-] jelezte úton. Aki volt a Kinizsin, az tudhatja, hogyha nincs sártenger, akkor milyen monoton ez a szakasz. Mindketten várjuk már a következõ pontot, de jócskán odébb van az még. Az itt megszokott sármedencéket simán ki lehet kerülni, bõven a befogadóképességük alatt van bennük sár. Hiába van öreg éjszaka, még sincs hûvös. Persze, nincs az a döglesztõ meleg se, de igazi felüdülésrõl nem lehet szó. Sokára érjük el azt a rövid, füves "sétányt", ami után már belátható távolságra van a pont. Egy kóbor autónak már meg is halljuk a zaját, amint Vértestolna felõl elhúz. Jobbra ráfordulunk az útra, ahonnan nappal már látni a pár méterre húzódó országutat. Most csak egy fekete hátteret látunk. Szembe velünk hirtelen felgyújtják egy autó fényszóróit.

17. ellenõrzõpont, Vértestolnai mûút. Nád Béla szívélyesen üdvözöl, majd kempingasztal elé tett kempingszékekre ültet, és kajával kínál minket. Én a kockasajtot pusztítom egy darab kígyóubival, amit minden harapás után megsózok. Itt is van bubis víz. Tökéletes. Béla felhívja a figyelmünket, hogy a négy néhai mászóka környékén vigyázzunk a ledöntött kerítések kiálló drótjaira. A K100-on már láttuk ezt a "munkát", de azért köszönjük az infót, és a szíveslátást. Kimegyünk a mûútra, és jobbra fordulunk. Lent, a T elágban, balra még lesz egy kis szilárd, aztán jobbra bemehetünk a fák közé. Feljebb már keresgéljük az utat, ami a volt mászókákhoz visz. A K100-on, ellenkezõ irányból, éjszaka szinte becsukott szemmel eltájékozódok, de érdekes, hogy ebbõl az irányból mennyire bizonytalanok vagyunk. Két, sehova sem vezetõ helyen is próbálkozunk, mire megtaláljuk az - innen nézve - elsõ mászóka romjait. Megdöbbentõ a helyzet. A K100-óta vandáltámadás érte a környéket. Ráhúzgálták a kerítésoszlopokat az ösvényre, és vastag, tüskés ágakat úgy törtek meg, hogy mellmagasságban belógjanak. Amíg figyeled, hogy alulról ne nyársaljon fel egy rozsdás drót, addig felül elkap egy tûhegyes tüskékkel sûrûn benõtt, zöld szörnyeteg. Az egyiknél hirtelen megtorpanok, mert több tüskéjével belém akaszkodott. Alig bírom kioperálni a vállamból. A Kinizsin, ehhez képest még patikarend volt itt. Most értem meg, hogy miért figyelmeztetett Béla oly nyomatékosan. Felsóhajtunk, amikor elhagyjuk ezt a területet. A következõkben elég jól járható úton haladunk. A LED-ek fényében feketének látszó spanyol meztelen csigák gyakran zökkentenek ki a ritmusból. Utálnék rálépni egyre. Néhánynak, valamelyik elõttünk járó már rátiport a tyúkszemére. A távolból sramlizene hangjait hallani. Nem tudom eldönteni, hogy Vértestolnán, vagy Tardoson van e a buli. Az a zavaró, hogy már félórája egyformán hangos a zene, azt az érzetet keltve, mintha egyhelyben toporognánk. Aztán, mintha hirtelen kihúzták volna a villásdugót a konnektorból, már csak az éjszakai erdõ halk neszei hallatszanak. Lassan lemaradok. Fáradtságot érzek a tagjaimban. A Nagykovácsiban elszenvedett bögölycsípés is újult erõvel kezd viszketni. Megállok egyet nyújtózkodni. Az út szélei a tardosi majdnem-márvány darabjaival vannak felszórva. Nem lehet messze a pont. Elmegyek a Héregrõl feljövõ [Z-] és a kõbányához vezetõ út mellett. Nemsokára egy kisebb, vörösen izzó tábortûzhöz érek.

18. ellenõrzõpont, Bányahegy. Útitárs kedélyesen cseveg Molnár Gáborral, aki a tûz mellett, pipaszóval múlatja az idõt. Amikor indulnánk, Gábor abba az irányba mutat, amerrõl jöttünk, és azt mondja: - Nehogy arra menjetek! - célozva ezzel a Kinizsin kialakult beidegzõdésre. Valóban. Furcsa, hogy nincsenek itt a megszokott alakzatban felállított sátrak, reflektorok. Nincs az a nyüzsgés. Jól megnézzük, hogy merre indulunk. A nemrég körbekerített irtás mellett lépdelünk kissé elhalkulva. Tardos felõl felcsatlakozik a [K3] jelzés. Amikor Útitárs rávilágít a tetõ felé menõ azonos jelzésre, akkor azt mondom, hogy: - Javasolni fogom, hogy a Gerecse-tetõn iktassanak be egy önellenõrzõ pontot. -??? - Na jól van, csak vicceltem. A szélesebb út sunyin továbbmegy, de nekünk egy balos ösvényen át kell vágnunk a Tardosról felkötõ [K+] folytatására. (Jelzésünk továbbra is [K-]). Latolgatjuk, hogy mikor fog már hasadni a hajnalka. Elõször végigmegyünk a hosszú, hegyoldalba vájt úton, ami nappal oly hangulatos a Schandl hárssal, a beszûrõdõ fényekkel és a völgy látványával. Most azonban csak véget érni nem akaró menetelés. Az egyházi üdülõ épülete már tisztán kivehetõ a pirkadatban, de a lámpát még nem oltom el, mert mindjárt jön egy durva lejtõ, utána pedig a mészköves akadálypálya az oldalra lejtõ ösvényével. A sziklába vájt kegyhelynél már nincs a látóteremben Útitárs. Nagyon belassultam, és dülöngélek. Érzem, hogy nem bírom ki frissítés nélkül az EP-ig, hiába van karnyújtásnyira. Innen még levergõdök, de a sorompónál leülök egy kõre, és rágyújtok egy banánra. Minden falat után egyre inkább érzem, hogy az erõ ismét velem van. Majdnem olyan erõs leszek, mint Popeye (a rajzfilm figura) a konzervspenót benyelése után, csak nem állok neki verekedni, hanem elsietek az esõházhoz.

19. ellenõrzõpont, Pusztamarót. - Szia Máté! Te vagy a pontõr? - kérdezem Moiwát. Csilla a fõnök - válaszolja, midõn az asztal megõl, hálózsákgubójából Vándor Csillag emelkedik pecsételésre. - Bocs, de már megint nem vettelek észre - mondom neki. Csilla - miközben visszahanyatlik a padra - remélhetõleg megbocsát. Máté mindenfélével megkínál, de én csak egy Bohóc szeletet kérek, meg egy PET palack ízesített ásványvíz maradékát. A piros vizet iszogatom a tegnapi reggelibõl megmaradt szendvicsemhez. Kvrvára fájnak a sarokcsontjaim. Úgy látszik, én nem talpalok, hanem sarkalok. Mielõtt elindulnék, a fájó pontokat leápolom a sárga tubusos géllel, ami Per-rel kezdõdik, és skindol-lal végzõdik. Amikor indulok, Máté azt mondja, hogy adjam át üdvözletét Bubunak. Rég nem látta már egymást a két atyafi, ezért megígérem, hogy átadom az üzenetet. Még fáj a sarkam, és nem tudok egy normális hosszúságút lépni, ezért inkább apró futólépésekben tipegek, mint egy elfuserált, borostás gésa két bottal. Azért vannak még örömök: nyitva van a viszonylag új kerítésnek mind a két kapuja. Megmenekülök a mászástól. Laposan tûz be az erdõbe a hajnali vörös napfény. A giccsfestmény szabályainak megfelelõen megjelenik egy szarvasbika ellenfényben. Megállok, hangtalanul lélegezve figyelem. Ideális az lenne, ha elbõdülné magát, de csak a talajszinten keresgél egykedvûen. Amikor megérzi, hogy valami nem stimmel, felveti a fejét, majd ugyanabban a másodpercben megugrik, és egy másik pillanat múlva eltûnik a közeli domb mögött. Sehol senki. Egyedül voltam tanúja a hajnali erdõ eme lélekemelõ mozzanatának. Ki fogja nekem ezt elhinni? Hartmann Misi pár éve azt mondta, hogy szerinte otthon, csíkos házikabátban, a fotel mélyén ülve, a kandalló elõtt teázgatva találom ki ezt a töméntelen marhaságot. Fájdalmaimat feledve sietek a Domoszló-völgy felé. A vaskapu hajtûkanyarában egyik ágon se látok embert. A távvezeték alatt lesietek, amilyen gyorsan csak bírok. A cikk-cakk utáni még meredekebb lejtõn letipegek a Bajót-Bajna országútra, ahol balra fordulok. A parkolóban rögtön szembetûnik a Bubumobil.

20. ellenõrzõpont, Bika-völgy. Itt fagyoskodik (!) Bubu és Edu. Az én fejem még éjszaka sem tudott normálisra visszahûlni. Edu bélyegzés után gratulál az idáig megtett 100 km-hez, én pedig - ígéretemhez híven - átadom Máté üdvözletét. Ez kód egy mákos réteshez. Amíg ezt nyamnyogom egy kempingszékben ülve, terhelõ fényképek készülnek rólam. Tele van már a fészbuk olyan fotókkal, amelyeken falok valamit. Tény, hogy aki fogyókúrázni akar, az ne jöjjön teljesítménytúrázni, mert könnyen feldobhatja a bakancsot. Indulok. El kell jutnom legalább Péliföldszentkeresztre, mert Szöcske megígérte, hogy ott adja át az ötödik SÁRGA 70-ért járó jelvényt. Ha otthon felejtette, az súlyos irgumburgumot von maga után, mert csak emiatt neveztem a hosszúra. Induláskor Edu azt mondja, hogy melegebb is lehetne már. - Hát persze! Kösz szépen! Miért nem raktok tüzet? Vagy van egy õsi módszer a hideg ellen: Aki fázik, az kiáll (ül, fekszik) a napra. Fõleg nyáron, amikor napok óta egyetlen felhõ sincs az égen. Egy darabka mûút tovább, aztán jobbra az emelkedõ, amit úgy kinyújtottak, mint az imént evett rétes tésztáját. A Kökényes-hegy valóban megérdemli a hegy nevet, mert most úgy érzem, hogy sose fogok felérni a tetejére. Nem nézek elõre, nem várom a csúcsát, hátha így könnyebben adja meg magát. Végül megállás nélkül felérek, de sejtem, hogy a továbbiakban már semmi nem lesz zökkenõmentes. A lefelé menet sem egy leányálom, a jobb lábam kisujját csípi egy vízhólyag, és a nagyujjam meg a szomszédja között is hízik egy. Az erdõbõl öklömnyi kövekkel felszórt, hengereletlen útra érek le. Rajta talpalva megkönnyezem az Öreg-kõ kúpjának látványát. A mezõrõl jobbra fordulok a mûútra. Sajnos megint fel kell vennem a sapkát és a napszemüveget. A szembejövõ hölgynek túl erõs az emelkedõ, tolja a biciklijét. A szaléziakhoz vezetõ útról éppen kikanyarodik egy lófarokba fogott hajú, nem kifejezetten légies járású srác, és az idõsek otthona felé tart. Magam felmegyek a nagy, nyitott oldalú faépítményhez. Rest vagyok a kõház felõli bejárathoz menni, a közelebb esõ, és egyben legmeredekebb oldalról támadok. Kis híja, hogy nem hullok vissza.

21. ellenõrzõpont, Péliföldszentkereszt, Szalézi rendház. Egy hangszóróból az Urat dicsõítõ dal szól gitárkísérettel. Egy földre terített hálózsákban fekvõ emberbõl csak a hosszú, barna haja látszik. Szöcske zenére alussza az igazak álmát. Hallelúja! Egy jelvényért még egy túra. De most már valami babatávot fogok egyeztetni a jelvény átvételére. Körülnézek. Kaja, pia, és ami a legfontosabb, ki van téve a bélyegzõ. Bepecsételek az itinerembe. "Don Bosco túrák CÉL." Nem baj! Zsebre vágom az itinert és valami harapnivalót választok. Kistálkában aszalt gyümölcsnek látszó kockák vannak. Bekapok egyet. Semmihez nem hasonlítható, borzalmas íze van. Szerencse, hogy nincs oldala a háznak, mert rögtön ki tudom köpni. Nem akarom tudni, hogy mi volt ez. A bõven sózott mogyoró már ízlik. Pástétommal kenek meg egy szelet kenyeret. Jó csípõs. Kígyóubit eszek hozzá, azt is sózva. Ásványvizet töltök. Ki vannak rakva Lottó szeletek, de ahhoz most nem fûlik a fogam, vinni meg nem akarok, mert elolvad. Futva érkezik egy srác a téglaépület felõl. Liliomhímzés a nadrágján. Elnézést kér. Nincs miért. Elmondom, hogy bélyegeztem, ettem, ittam, jól mulattam. Pontosítjuk a távozás útvonalát, és már indulok is. Lemegyek az országútra, és balra fordulok. Fiatal fák ágain szalagozás. Egy táblacsokornál ismét balra kanyarodok, és Péli tavacskája után, egy kerítés mellett, a [K+] hatalmas, elnyújtott hullámain tartok Mogyi felé. A [K-] jelzésre való felcsatlakozásnál már igen barátságos árnyékok vannak, de itt van ez a széles kövekbõl megépített szekérút is, ami egyre kínosabb. Mire aszfaltborításúba megy át, már látom a távoli buszmegállót. Üres. A településen nincs igazán mozgás, csak az egyik udvarból állnak ki éppen egy munkagéppel. Már majdnem a Kakukknál vagyok, amikor szembe jön Útitárs. Elnézést kér, hogy otthagyott Pusztamaróton. - Szó se essék róla, hisz én mondtam, hogy nyugodtan menj a saját tempódban, mert én is így teszek.

22. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk. Wehner Géza kínál enni-, innivalóval. Köszönöm, de nem kérek semmit. Sietek, mert olyan csalóka érzésem van, mintha hamar lezavarhatnám a hátralevõ távot, pedig tudom, hogy lesz még az útvonalban egy-két magos buci. Megyek a buszmegállóhoz, és a mögöttes közkútból friss vizet tankolok. A közvetlen mellette nyíló utcán kezdek kaptatni. A temetõ után erdei mélyút következik. Ez az emelkedõ is olyan, mint a Bika-völgy utáni. Ez sem akar véget érni. Nem kis megkönnyebbülés, amikor felérek a Kõsziklára. Tenyérnyi platója után rögtön lefelé kell ereszkedni. Pont, amikor a tizenöt centi széles, vályús ösvényen óvakodok lefelé, akkor jön szembe egy egyéni turista. Az oldalnövényzet miatt nehezen kerüljük ki egymást. Lám, lám! Ilyen melegben is van, aki strandolás helyett túrázik. (Ilyen a víziszony.) Fura néptelennek látni a Tokodi pincéket. A szaletli, ami a K100-on oly fontos frissítõpont, most üres. A kerekes kutat sem tekergeti senki. A telkek kerítése mögül csak halk beszédhang szûrõdik ki. Az országút felé tartva két matróna mellett megyek el. A nyelvem feltapadt a szájpadlásomra, szokásommal ellentétben nem köszönök. Az "Úgy néz ki, mint..." mondatfoszlányt hallom a hátam mögül. Óriási asszociációs készségre utal, hogy a nyaktakarós sapkáról, és a sötét napszemüvegrõl az emberek 99%-ának egy arab jut eszébe; leggyakrabban a néhai Arafat, akit hajdan a pesti szleng egyszerûen csak konyharuhásnak nevezett. A mûúton balra fordulok. Sacc per kábé 300 m múlva kell meglátnom a jobbra behívó [K-] jelet. Elég egyértelmûen adja is magát. Elõször lombos részletek váltják egymást lankás rétekkel. Most még nem látni a Hegyes-kõt. Késõbb, amikor kibukkan a bokrok mögül, kétségbeejtõ látványt nyújt. A Katlan felõl jõve egy jelentéktelen sziklának látszik, de innen magas, meredek hegyoldalnak mutatja magát. Tegnap délutántól, napszállatig szembõl kaptam a napsütést, a túra útvonalvezetése ezt most is biztosítja. Egy bokorcsoport fedezékében megállok, és visszanézek a lent hullámzó, apró házakkal megszórt, zöld szõnyegre. Ennyi elég a pihenésre, ismét a magaslatok felé fordulok. Tekintetemmel kutatom, hogy hol táborozhat az EP. Csak egy kis fenyõfás folt van, ahol árnyékot látok, de ott nincs senki. Már majdnem fent vagyok az átbukásnál, amikor egy oldalnélküli sátorpavilont veszek észre az út mellett. Alatta húzódik meg a pontõr.

23. ellenõrzõpont, Hegyes-kõ. Leiszok a vizembõl, majd pótolom az itteni ásványvízbõl. Ez az utolsó pont, ahol folyadékot lehet vételezni. A pontõr megkérdezi, hogy mennyire vagyok ismerõs a környéken. - Leginkább ellenkezõ irányból, a Kinizsirõl - válaszolom. Elmondja, hogy amikor majd kiérek a napraforgótábla szélére, ott gyakorlatilag nincs út, de szalagok fognak segíteni. Elindulok a kétsávosra koptatott földúton. Szintben gyalogolva pihenem ki a mászást. Hátranézek a Hegyes-kõre, innen tényleg semmitmondó. Egy erdõsáv mögé, balra kanyarodik le az út. ÁLLJ! A Kinizsin mindig a sáv elõtt jövünk, és a földek szintjétõl már nem emelkedünk, csak közvetlenül a Hegyes-kõ elõtt. Rengeteg lefelé irányuló lábnyomot látok a porban, ezek tulajdonosai mind lementek alfába, de még inkább Csolnokra. Visszafordulok. Nem nagyon jöttem túl, csak ide az erdõsáv elé kell visszamennem. Igen, az útnak, amin eredetileg balra kellett volna fordulnom, a közepén is napraforgók nõnek, s ez tévesztett meg. És tényleg, a tábla szélén már nyoma sincs útnak. Egy jobbra, lefelé menõ ösvény után, bokorról lóg egy szalag, ami azt susogja, hogy: - Le ne menj!... Innen már könnyen megtalálom a löszfalhoz vezetõ ösvényt. Ereszkedés közben a horgásztó békáinak kórusát hallgatom. Könnyû nekik! Egésznap itt brüggölnek a langyos vízben. Odalent, vékony fácskákon találok két [K+] jelzést. Arra gondolok, hogy aki nem ismerõs erre, és nincs GPS-e, vagy komoly térképe tájolóval, az elveszett ember. A gyér növényzet árnyékából kilépek a tó felöl jövõ útra, és balra fordulva, Tokod felé teszek pár lépést. Máris fordulhatok jobbra, a [K-]-ra, vagyis a Getét bevezetõ kõrengeteges emelkedõre. Nem kapkodok, tetemes idõtartalékom van a tatabányai tévelygésem ellenére is. Meg aztán minek tagadjam, nem vagyok a legfrissebb állapotban. Egyre gyakrabban kell elhessegetnem magamtól azt a képet, amikor zuhanyrózsa záporozza arcomra a hûvös vizet. A fenyõfák alkotta határnál leülök az árnyékba, egy nagy kõre, és a panorámára meredve mentolos rágódrazséval hûtõzködök. Sehol senki széles e vidéken. Elücsörögnék itt vagy száz évig, de nyomja a kõ az ülõgumómat, ezért fel- és továbbállok. Kúszási sebességgel megy a Gete meredekoldali támadása. Elérem azt a részt, amikor egy picit lejtõsbe megy át az út. Ezen leszaladok, és arra gondolok, hogy a java kapaszkodó még csak most következik. A gravitáció mellett a tolakodó cserjék is nehezítik a felfelé jutást. Sokszor akar egy-egy ág visszalökni. Meglepetésemre Lestat csörtet fölfelé. Egy asztalnál ültünk a Turul ponton, és fogadni mertem volna, hogy ha idáig nem ért utol, akkor biztos a Nomádban volt neki a cél. Néhány szó után úgy megy tovább, mint aki a lépcsõházban kettesével veszi a fokokat. Ettõl a látványtól maradék erõm elhágy, és beleülök egy vastag faág alkotta "hintába", ami praktikusan az ösvény mellett van. Sokan pihenhettek már itt, mert fényesre van polírozva az "ülõkéje". Fölfelé törekszik egy páros is, de õket nem várom be. Azon igyekszek, hogy elérjek egy jellegzetes szikla-fagyökér kombinációt, aminél még lejönni is nehéz lábbeszorulás nélkül. Ez jelzi majd számomra, hogy túl sok már nincs a tetõig. Na, már itt is van. Alighogy sikerül túlmászni rajta, a sarkamba ér az imént említett páros. Félreállok. Van még néhány fába kapaszkodva felhúzódzkodós szûkület, de aztán érezhetõen kezd enyhülni az emelkedõ. Egy magas kõtömbre éppen, hogy fel tudok rugaszkodni, de innen néhány méter, és már látszik a monumentális, áttört kereszt, amirõl a mai napig azt hittem, hogy vasból van.

24. ellenõrzõpont, Nagy-Gete. Nagy pillanat: Itt vagyok fenn, az utolsó ellenõrzõponton. Most diadalittasan körül kéne néznem, esetleg mellet döngetnem, Tarzanüvöltést hallatnom, de fáradtan a túrázó pár felé indulok, akik a keresztnél szöszmötölnek. Barna zsírkréta a pontõr. Nincs semmi utasítás, így a kis rubrikába egy nagy, barna Getét rajzolok. Ki is szõrözöm. A vonások rajta a fák. Így ni! A lefele út kõzúzalékos ösvénye állat módon megviseli a talpam. Meg kéne varrnom a vízhólyagokat az ujjaim között, de nincs hozzá se lelki-, se fizikai erõm. Kirándulók vidám hangját hallom egy bokorcsoport mögül. Annak örülnek, hogy milyen sok csipkebogyót fognak itt szüretelni az õsszel. Nem hittem volna, hogy ennyien jönnek kirándulni ilyenkor a Getére. Az az érzésem, hogy ilyen sokat még soha nem mentem lefelé. Pillanatnyi megítélésem szerint, az egész túrának ez a leghosszabbra nyúlt szakasza, pedig innen már az eufóriának kéne röpítenie. Hát, ez most elmarad. Már sok kilométerrel ezelõtt kezdtem azt tapasztalni, hogy egy távolabbi kõ-, vagy egy úton heverõ fadarab helyett valamilyen állatot látok. Sõt, volt, hogy egy nagyobb tuskó emberi alakot öltött. (Ez utóbbi fordítva, a "civil" életben is napi szinten elõfordul.) Áh! Ne már! Dehogy hallucinálok! Csak a képzeletem játszik velem... - Hallottátok? Már beért Dorogra, amikor feladta. Bizony! Se szó, se beszéd felszállt az elsõ buszra, és hazament... Ha sürgõsen nem szedem össze magam, akkor ezt rólam fogják mesélni (röhögve) a kedves ismerõs túratársak. Hát, sose érek már le? (...) Jól van, ez már a Belányi telep lesz, ezután nemsokára kiérek a bekötõútra. Az útmenti fákon szalagok lengedezik az irányt a messzi Homokvasút töltése felé. A padka murváján óvakodok, amikor hátulról csikorgó lépések zaját hallom. Hátranézek. Meglepetésemre Útitárs az. Róla azt gondoltam, hogy már édesdeden alszik otthon a baldachinos, pihe puha nyoszolyájában. - Hát te? - kérdezem megütközve. - A Gete környékén kolbászoltam egy órát. - Az nem semmi! - motyogom a fölöttébb értelmes választ, miközben a túra során sokadszorra megelõz. A nagy forgalmú 10-es T keresztezõdéséhez érkezünk. Míg az átkelésre várunk, egy tartálykocsi kanyarodik be arra az útra, amin eddig mi jöttünk. Leugrok a padkáról, mert nem hiányzik egy pedikûr, ha a pótkocsi letalálná vágni a kanyart. Átfutunk a Homokvasút töltéséhez. A szalagok felvisznek rá. Jutalomjátékként megkapjuk a rajta kialakított motocross pályát. Olyan hullámos, hogy menet közben tengeribetegséget lehet kapni; a plusz lábfájásról már nem is beszélve. Okosabbak a töltés mellett jönnek. Megfordul a fejemben, hogy én is lemegyek, de már olyan magasra emelkedtem, és olyan meredek az oldala, hogy nem merem kockáztatni a letiplizést. Hirtelen többen érkeznek hátulról, és nagyon sietnek valahova. - Tessék, csak tessék! Csak hasra ne essék! - engedem el õket félreállva. Híd vezeti át a töltést az igazi vasút fölött. Nemsokára le lehet oldalazni a túra utolsó tortúrájának kínzóeszközérõl. Elõttem, a patak kis vashídján finiselõk dobognak át az önmaguk felett aratott gyõzelem felé.

CÉL, Dorog, lõtér.

Oldalnélküli sátorpavilon a cél. Egy hátizsákot megkérek, hogy álljon fel az egyik félárnyékos kempingszékrõl. A tartóhevederét sem mozdítja, ezért odébb teszem, és leroskadok. Az érkeztetõ hölgyek átlátják a helyzetet, és helybe hozzák a díjazást, majd a tejfölös, sajtos csuszát. Baksa Józsi is gratulál, miközben átnyújt egy Árpád vezéres pólót. Az eddigi leghosszabb teljesítménytúrám céljában ülök, és csak úgy nézek kifelé a fejembõl. Elképesztõ. A Bubu mobil érkezik, és vele - többek között - Szöcske, akitõl mégis megkapom az S70-es jelvényt. Bubu ad két kis csomag kakaós kekszet, úgyhogy a végére pozitív lesz az egyenlegem. Következik az after party: vagyis haza kell utazni, ami nem is olyan egyszerû, mert nem jár a vonat. Akármilyen nehéz is, de fájdalmas (!) búcsút veszek a célban tartózkodó, FANTASZTIKUSAN KEDVES MINDENKITÕL, és elhordom a viseltes irhám a 10-es úthoz, hogy buszra szálljak. Már majdnem ott vagyok, amikor a keresztezõdés elõtt Bubu szól ki a mobiljából, amiben már hatan szoronganak. - Ottorino sporttárs, elvigyünk? Válasz helyett egy nemzetközi intéssel kívánok nekik zökkenõ- és rendõrmentes haza utat...

Ottorino

 

LÁBATLAN 35 - 2012.08.26 Táv: ~33 km; szint: ~1000 m.

Ötfõs csapattal rajtolunk el Lábatlanból a [P-] jelzésen. Emelkedõvel kezdünk, hiszen a Duna szintjérõl kell felküzdenünk magunkat a Gerecsébe. A bevezetõ szakasz telkek-, késõbb mezõk mellet vezet. Visszanézve a nagy folyóra ellenõrizhetjük, hogy milyen magasra jutottunk az uborkafán. Egy keresztezõdésben jobbról jönnek visszafelé az elõresietett túrázók. - Megnéztétek a méhészetet? - kérdezem tõlünk kajánul. - Igen, minden dolgozó megvan hiánytalanul - válaszolja az egyik hölgytúrázó. Amikor elõször voltam ezen a túrán, akkor én is megfizettem a tanulópénzt a hiányos jelzés miatt. Tehát itt egy balra indított cikk-cakkot kell leírni, hogy aztán bekerüljünk az erdõ oltalmába. A tegnapi ötven fokkal ellentétben most kifejezetten kirándulóidõ van, és a levegõ is megmozdult. A Közép-dunántúli Piros dumálós emelkedõvel visz egyre feljebb. Ezt ki is használjuk; cserélõdnek a csevegõ partnerek a hosszúra nyúló úton . Egy keresztezõdéshez Zolival és Irénkével érkezek. Átvágunk egy csalánoson. A kezelés után könnyebben visz a lábunk, mert enyhe lejtõn sietünk. Eltûntek elõlünk a túratársak, és mögöttünk se jön senki. Már az is felmerül, hogy eltévedtünk, de hat méter hátrálás- és a jelzés ellenõrzése után ezt kizárjuk. Akkor õk tévedtek el, vagy a medvének tetszettek meg. Leérünk a kerítéskapuhoz, ahol balról becsatlakozik a [K-]. A kapu nyitva, besétálunk, és az új jelzéssel elballagunk a következõ nyitott kapuhoz, majd Pusztamarót rétjéhez. Az esõházhoz közeledve látjuk, hogy az emlékmû felöl érkezõ, elbitangolt túratársaink, már mennek is a bélyegzésért. Indul az ilyenkor szokásos cukk.

1. ellenõrzõpont, Pusztamarót, esõház.

Amíg Zsolt és Zoli sör után kajtatnak, belekezdek egy szendvicsbe. Irénkével már azon vagyunk, hogy elõre megyünk, de a fiúk - dolguk végezetlenül - már jönnek is visszafelé a táborból, és Gali is elõjött a takarásból. Murvás úton megyünk hosszan a [P-] és [K-] szétválásáig. Egy család már továbbment Héreg felé, de még idõben észrevették, hogy váltani kell a [K-] jelzésre. Örülök, hogy nappal, és lentrõl jövünk erre, mert így jobban szemügyre lehet venni a sziklaalakzatokat a pofára esés különösebb veszélye nélkül. A családnak (anya, nagyfiú, nagykislány) nagyon tetszik, amit látnak, õk most vannak itt elõször. A sziklás, oldalra lejtõs ösvény végeztével egy meredek emelkedõn kapaszkodunk fölfelé. Amikor enyhül az emelkedõ, Zolival elõresietünk, hogy balra rátérjünk a kiágazó [K3] jelzésre. A bokrok mögül figyeljük, hogy a többiek továbbmennek e a [K-] mentén. Irénke megy az élen, úgyhogy megmenekülnek. Felkanyargunk egy málladozó, "szilárdburkolatú" útra, ami a tetõ felé vezet. A feltámadó szél ellenére is nyomottnak érzem a levegõt, cefetül meg is fájdul a fejem. Elhúzok a többiektõl; mélylevegõkkel, és fejkörzéssel próbálok szabadulni a fejfájástól, de a front erõsebbnek bizonyul. Egyedül érek fel a pontra. Az elõnyt technikai szünetre használom fel.

2. ellenõrzõpont, Gerecse-tetõ, geodéziai torony.

Van, aki a tiltó felirat ellenére is felmegy a csõbe, én felirat nélkül se tenném. Ahogy ideérnek a többiek, már indulunk is tovább. Egy viszonylag nagy plató ez a G.-tetõ, semmi változatosság nincs. Fák aljnövényzet nélkül, kövek és törmelék. Egy kerítés mentén kezdõdik a lejtõ, ami késõbb megcsúszósan meredekbe vált. Zsolt és Gali lemaradnak, hiába mondja nekik Irénke, hogy engedjék már ki a kéziféket. Lassan leérünk a Bányahegy felé vezetõ, balos [K-] útra. Jobbra, a fák között látszik a szekérút, ami Tardost köti össze Bányaheggyel. A Kinizsin csak az autók fénykévéit látom rajta. Éjjel úgy tûnik, mintha a mélyben húzódna, most látni, hogy alig van lejjebb valamivel a mi utunk szintjénél. Aki tudja, hogy mit kell keresni a tekintetével, az balra, az erdõben meglátja a hajdan volt vasút töltését. Egyik régebbi Lábatlan túra alkalmával felmentem rá, és majdnem Bányahegyig eljutottam rajta. Egy hiányzó híd miatt kellett elhagyni.

3. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Azt reméltem, hogy az ellátmányként kapott három kocka nápolyitól, és az üdítõtõl enyhül a fejfájásom, de csalódnom kell. Megvárjuk, míg mindenki megeszi a cókmókját, és tovább "Kinizsizünk". Ez az út nappal se sokkal érdekfeszítõbb, mint éjszaka. Egy nagyméretû vaddisznó-jakuzzi az egyetlen érdekesség, amire Irénke hívja fel a figyelmemet. A jól siethetõ úton is hosszúnak tûnik, amíg elérjük a 4 volt mászóka övezetét. Így, nappal, a mészköves, facsonkos szakaszt sikerül egy darab kõberúgással megúszni. Jó hír, hogy a lebontott kerítés romjait - ami a Turulon komoly gondot okozott - nagyjából elhordták. Amikor elhagyjuk az utolsó volt mászókát is, egy szélesebb füves útra térünk. Késõbb a jel balra bevinne a kerítés mellé, de én úgy teszek, mintha nem venném észre. Irénke figyelmeztet, hogy be kéne menni. - Ezt most kihagyom - reagálom le az észrevételt. - De hát te nem szoktál kispistázni - mondja õ. - Most se fogok rászokni, de baromian fáj a fejem, annyira, hogy legszívesebben levágatnám. A második beugrónál már szó nélkül megyünk tovább a szélesebb füvesen, egészen a mûútig, ahol balra fordulunk. Pár méter után jobbra felkanyarodunk Vértestolna felé. A [K-] balra elmegy a Kinizsi útvonalával együtt, mi pedig megyünk tovább a mûúton a falu felé a [K+] jelzésen. Semmi forgalom; a szaggatott vonallal elválasztott, úton, mégis dudál egy nagyfejû, mert kettõnk mellett már nem fér el százas tempóval. A faluban Zolival nevetünk egy KRESZ-táblán. Egyéb veszély, alatta - a kiegészítõ táblán - két autó ütközik, köztük egy felhõcske, ami a puffanást jelképezi. Ezt a táblát valószínûleg azért tették ki, mert a település kilenc autója felváltva, ebben a keresztezõdésben szokott összeütközni. A faluhoz vezetõ út is hosszú volt, de a falu sem rövid, a kocsmával sem ér véget.

4. ellenõrzõpont, Vértestolna, presszó.

Gethe úrtól begyûjtöm a bélyegzést, és magánakcióba kezdek. Elválok a többiektõl, és a magam számára, önhatalmúlag teljesen átrajzolom a túra hátralevõ útvonalát. Akik az útvonalleírás miatt olvassák a beszámolót, azok most hunyják be a szemüket. Magyarázom a bizonyítványom: Az ÁRPÁD VEZÉREN rossz irányba mentem a kettéágazó [P-] jelzésen, a Turul ellenõrzõpont felé igyekezve, és most nappali fénynél akarom megnézni az inkriminált környéket. Az biztos, hogy külön ezért nem utaznék ide; éppen kapóra jött a Lábatlan túra. Ezer bocs, és egy anyamedve! Ennek megfelelõen visszafordulok a kocsmából, és új irányomhoz képest jobbra fogok fordulni azon az utcán, ahol a [KO] jelzés vezet a Bundschu-kút felé. Elõtte azonban még összefutok Zsolttal és Galival, akik kicsit le voltak maradva tõlünk. Egy pillanatra hasba akasztom õket azzal, hogy menjenek vissza, mert most a Lenti kocsmában van az EP. Gali már kezd magába rogyni, ezért nem kínozom sokáig õket, hamar elárulom, hogy itt nincs is Lenti kocsma. Azzal válunk el, hogy a célban bevárjuk egymást. Az utcát egy törmelékkel felszórt, poros út váltja fel. Árnyék semmi, úgyhogy napvédõ felszerelések fel! Erõs nyugati szél fúj; felkapja az út porát. Traktor is jön, az is porzik. Kegyetlenül hosszú ez a csempe- és téglatörmelékes, pocsék út. Hátranézek, a falu, mintha nem is távolodott volna semmit. Kezdem megbánni, hogy erre jöttem, de, most már véghezviszem a "projektet". Kutyakaja szagára emlékeztetõ bûzt hoz felém a szél. A fejfájásomhoz éppen illik a hányinger. Egy kis patakot keresztezek, majd egy kukoricaföld mellett, az úttal balra kanyarodok; kukoricát NEM LOPOK. Baloldalt, egy árnyas beugróban ülõ emberre kétszer nézek rá, de másodszor is Fehérvári Máté néz vissza rám. Hirtelen azt hiszem, hogy maszek túrán van, de rámutat egy molinóra. Õ a pontõr a rövid táv elsõ ellenõrzõpontján. Arra aztán nem gondoltam, hogy itt a Lábatlan babatáv ellenõrzõpontjába fogok ütközni. Elmondom Máténak, hogy mi járatban vagyok erre, õ pedig elmondja, hogy jó esélyem van arra, hogy a Bubuékkal is találkozok, akik a Lábatlan túrák valamilyen variációját teljesítik. Frissítést javasol a Bundschu-kút kétcsövû forrásából. Iszok is egy fél liter hûvös forrásvizet, majd búcsúzok. Innen már jön velem a [SO] is. Elmegyek egy kis tó mellett, átmászok egy oldalirányba kilengõ átmászón, és végre beérek a fák árnyékába. Nem sokkal azután, hogy élesen jobbra kanyarodok a forrás jelzéseken, szembe jön EduShow, Bubu és Lestat. Én számítottam rájuk, õk valószínûleg meglepõdtek. Elregélem nekik is, hogy miért vagyok itt, és hogy már Mátéval is találkoztam. - Akkor gyakorlatilag lebuktál a TTT fél vezérkara elõtt. Ne is írd be a túrát a TTMR listádba - mondja ki a határozatot Bubu. Lestatnak fülig ér a szája. - De hát én hosszabb útvonalat járok be, mint az eredeti, és, és, ... ez inkább nagypista, mint kispista - ásom egyre mélyebbre magam. - Pista az Pista, - mondja elmenõben, a válla fölött Edu. Hát, ez van. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik, ha egy irinyó-pirinyót is letérnek a szabályos útról, rögtön lebuknak. Most mégse állhatok itt megsemmisülten; továbbmegyek a két forrásjelen. Erre még úgyse jártam, legalább új helyeket ismerek meg. Hamar vége az ismerkedésnek, mert elém kerül a Koldusszállás felõl feljövõ [S-] könyöke, aminek folytatása a Kisréti (nincs) vadászház felé emelkedik. Gyorstempóban felnyomakodok, és a rét után balra elágazok a [P+] jelzéssel. Erdei út; keskeny mûút keresztezése; lejtõs erdõrészlet; mûút ismételt keresztezése; még egy kis erdõ, és már itt is vagyok a helyszínen, ahol a rosszirányba menõ [P-] jelzésre tévedtem a Turulon. Nem is jobbra van a tévút - mint ahogy az írva vagyon, - hanem egyenesen. Akkor balra kellett volna menni, és az egyenesre tévedtem. Most meg kifejezetten az egyenes a jó. Nézzük csak, hogy néz ki ez nappal? Gesztenyefa allé egy bekerített rét mellett. A réten karácsonyfákat nevelnek. Szimpla [P-] a jelzés, SEMMI [P+] ÖSSZEFONÓDÁS, mint, ahogy azt a Turul itinere írta, és a Gerecse térkép jelöli. Jön egy motoros, félreállok, MEGKÖSZÖNI! A rét után balra fordulok egy jelzetlen úton, megnézem, hogy beljebb van e jelzés, mert ilyet a tévelygésem alatt sem találtam ebben az ágban. Forrásjelet várok, de nincs semmi. Nem baj! Végig lemegyek a kerítés oldalában kanyarodó úton. Egy domb alá hozott. Gyanítom, hogy a dombon van a kilátó, és jobbra indulva keresek egy vadcsapásnál szélesebb utat. Rábukkanok a régi [P3] jelzésre. Nosza, felkapaszkodok rajta. Ez nem az Aknatorony kilátóhoz visz, hanem egy kicsit messzebb tõle köt fel a murvás útra, amin jobbra felsétálok a kilátó tövébe.

5. ellenõrzõpont, Ranzinger Vince kilátó.

A pontõr hölgy rögtön megjegyzi, hogy alternatív útvonalon érkeztem. Ha tudná, hogy mennyire alternatív volt ez az útvonal... Csak annyit árulok el neki, hogy a régi [P3]-ön jöttem fel, ami igaz is. Betekintést nyerek az ikszelõ lapba; az utánam következõ négy sorszám még nincs kiikszelve, tehát a túratársaim még úton vannak. Egy kicsit még várok rájuk, a pontõrséggel cseverészve, de aztán inkább leballagok a célba.

Cél: Tatabánya, Turul.

Kitûzõnek megint a napszemüveges, izzadó csigát kapom, de kicserélik egy másik csúszómászóra. Éhes vagyok. Megeszem a maradék szendvicsemet, miközben Rudi és Anna a Palóc túráról mesélnek. Amikor elmennek, még mindig nincs itt senki a bandából. A célasztalnál feliratkozok a Dunazug listára, mert kiderül, hogy nekem megvan minden ott felsorolt túra. Végre megjön Zoli és Irénke. Nem tudják, hogy hol vesztették el Zsoltékat. Zoli elõvesz egy vagon Lábatlanos kitûzõt. Nem akarja, hogy megint egyformát kapjon. Egyet kicserélnek neki, és megkapja a tizenegynéhányadik lábatlan állatot ábrázoló kitûzõjét. Nem is tudtam, hogy ilyen sok rendezés volt már ebbõl. Tíz perccel a szintidõnk lejárta elõtt befut Zsolt és Gali. Amikor a [P-] szekérútra tértek, tovább maradtak rajta a kelleténél, ezzel okozva maguknak egy kis pluszmunkát: Zsolt itiner olvasásra kényszerült. Megyünk fotózkodni a csókához. Oldalról; elölrõl; nagycsoport; kettesével; menjünk már! Feltámadt a szél, és csúnya, szürke fellegek gyülekeznek. Ciki lenne túrán kívül megázni. Lebattyogunk a nagy fokokkal ellátott lépcsõn a citybe. Minden jó, ha a vége jó. Se mi, se az esõ nem esett le (szerencsére). Máris tervezgethetjük a következõ túránkat...

Ottorino.

KINIZSI SZÁZAS 2012.05.19 - 2012.05.20; Táv: 100 km; Szintem: 2775 m; Szintidõ: 24 óra.

Mottó: Tiszteld apádat és anyádat meg a KINIZSIT, ha a rajtjához állsz! Utóbbi még így is tartogathat kellemetlen meglepetéseket.

Négyen, öten várakoznak a békásmegyeri iskola bejárata elõtt, amikor Kiss Pistivel és Andersennel odaérkezünk. Hátizsákomra bízom a sorállást, és kiülök oldalra, a padként szolgáló, kiaszott lécekre reggelizni. Se íze, se bûze ezeknek a nagynevû pékségláncnál kapható süteményeknek. Mintha fûrészport forgatnék a számban. Saját kavarású, mézes kakaóval öblítem le. Kakaófogyasztásom láttán legtöbben mosolyognak. Nem tudom miért. Ha az aztékoknál bevált, mint serkentõ, energizáló élelmiszer... Itt is érvényesül az a szabály, hogy: Ne törõdj azzal, mit beszélnek a népek, tégy úgy, ahogy te a legjobbnak látod. Plutty, plutty: mondja a mobilom. Sprint S. jelez, hogy már a HÉV-en szardíniáskodik. Nagyon üdvös, mert nálam van az itinere, meg az ellenõrzõlapja, és szeretném átadni neki azokat a kapunyitási pánik kitörése elõtt. Beállok a sorba, és bekapcsolódok a dumába. Most valahogy nem tapasztalom magamban azt a felfokozott érzést, ami ilyenkor el szokott fogni. Nem, a K100 soha sem lehet rutin, csak most még nem sikerült felpörögnöm. Megkopogtatják a vállamat. Suzy és öccse, F. Zsolt leptek meg. Suzynak idén Dorogon lesz a díjkiosztó, míg F. Zsolt elõször próbálkozik a 100-on. Sprint S. érkezik. Nagy az öröm, fémflaskák járnak körbe. Én nem kérek, mert két Kinizsivel ez elõtt egyetlen korty kerítésszaggató a Pilis-nyeregig büfögtetett, és mint Merza Józsi bácsitól tudjuk, a pálinka bágyaszt. Most pedig bágyadtságra van a legkevésbé szükségem. Egy ideje már kartondobozokat hord befelé a narancsszínû pólóba öltözött rendezõség. Idekint K100-as pólókat árulnak. Andersen arrafelé ódalog, de lebeszélem a vásárlásról, mert neki most lesz az elsõ K100-asa, és rossz ómen elõre megvenni a pólót, ráér sikeres teljesítés után, a célban. Nemsokára kinyílik az iskola kapuja, mehetünk nevezni. Egész sor rendezõ fogadja az indulanduszokat. Befizetjük a 3000 kemény, magyar forintokat, és alig több, mint egy perc alatt mindegyikünk kezében ott az igényes kivitelû itiner, és az igazolólap, hátulján vonalkóddal. (Apró szépséghiba, hogy a 2010-es teljesítõk névsora van az itinerben, de a 2011-est külön ideadják.) Egy félreesõ helyen menetkész állapotba hozzuk magunkat, és a kijáratnak kinevezett ajtón elhagyjuk az iskolát. A hûvöskés levegõ ellenére pólóban nyitok, úgyis emelkedõvel kezdünk. Átmegyünk a Víziorgona utcába rajtolni. Sztálingrád ostrománál nem voltak ennyien. Elindulunk a sor vége felé. Útközben üdvözlök néhány embert. Úgy, mint: "Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, valahány név a naptárba'...". Éppen beállunk a végére, amikor Sprint S. mobilál, hogy azonnal menjünk elõre. Kiderül, hogy két sor van, és az egyikben - ki tudja miért - alig áll valaki. Hát, ha így állunk, akkor átállunk. Remélem, nem tekinti senki tolakodásnak. A kódolvasó töredékmásodperc alatt beszopja a vonalkódot. A lapomra 6:50 üttetik, ami két perccel ezelõtt volt, de hát a kicsire nem adunk; remélem a célban is így vélekednek majd. Hárman nekiindulunk azt gondolva, hogy Pisti már elhúzott, mert újrapróbálkozik azzal, hogy (nem futva!) még a rajt napján célba ér. Tavaly is így tervezte, csakhogy amikor beért, akkor pár perce már vasárnap volt. A Kõbánya utcában kaptatunk, amikor Pisti megelõz. Pufog, hogy hova tûntünk hirtelen. - Fene tudja ebben a nagy kavarodásban - válaszolom mosolyogva a kirohanására. Tán nem is hallotta a választ, mert egy szempillantás alatt elinal, és feloldódik a tömegben. Igen bõdületes mennyiségû emberanyag nyomul a magaslatok felé. A buszfordulóhoz érünk. A busz szinte ugyanebben a másodpercben kanyarodik meg a hurokban. Tavaly ez kísértetiesen ugyanígy történt. Hoppá! Igencsak domborítani kezdi a hátát ez az utca. Vissza kell kapcsolni. Az elején vagyunk még a történetnek, könnyebben fogynak a méterek, hamar fenn vagyunk a fennsíkon. A tarka had fürgébb egyénei már másznak fölfelé a hegyoldalban, a Kevélyek irányába. Az Ürömi mûút átkelésénél egy hölgy áll az autója mellett. Odaszólok az útitársaimnak: - Mi az, ilyen korán munkába állt az elõadónõ a kielégítõ parancsnokságról? Nem telik bele három másodperc, egy túrázó lép az autóhoz és átvesz valamit a hölgytõl. Aú! Súlyosan melléfogtam. Nem számítottam arra, hogy egy ilyen korai fázisban már depózik valaki. Remélem, illetéktelen fülek nem hallották illetlen megjegyzésemet. Úgy látszik mégis sikerült valamelyest felpörögnöm, mert a durva köves emelkedõn jó tempóban, különösebb lihegés nélkül sikerül felhágnom. Még az Ezüst-Kevély felé menet is belefér az adomázás, és egymás ugratása. A vágtázókat általában elengedjük, de ahol szûkös az ösvény, ott egy kicsit liheghetnek a nyakunkba. Senki sem veszélyezteti a másik testi épségét, erõszakos elõzést nem tapasztalok. A [P4], Kevély-elkerülõ úthoz érkezünk. Teljesen kihalt. "Régi motorosoktól" tudom, hogy vannak, akik 90-bõl ki tudják hozni a 100-at. Ezek itt kezdik a rövidítést. Egyre feljebb mászunk. A kiszélesedõ, mészköves emelkedõn a gyorsabbak zergeként szökellnek egyik szikláról a másikra. Én úgy szándékozok gyorsnak lenni, hogy fönt, a sziklaszirten nem döglök ki negyed órára az "Egri vár" panorámáját bámulva. Idén a most említett helyre rakták a rendezõk az elsõ bélyegzõt ábrázoló lepedõt. Az egyik pontõr hölgy a 25-40-eseket invitálja a pontra, a 100-asok mehetnek a dógukra. Még egy picit feljebb kell menni. Valaki meg is jegyzi, hogy hogyan lehet feljebb menni a csúcsnál. Úgy, hogy ez még nem az volt. Valószínûleg itt jobban elfért a pont, mit a pár négyzetcentiméteres csúcson. Néhány lépés, és már túl is vagyunk rajta. Nem volt valami csúcs érzés, inkább arra koncentrálok, hogy épségben lejussak a meredek, sziklás ösvényen. Jó ritmusban érünk le a Kevély-nyeregbe. Egy kis menet közbeni fellélegzés megengedett, aztán porzunk lefelé a tömeggel a [K-] jelezte, kivételesen nem sáros úton. Amikor leérünk a Csobánka fölött vezetõ, szintbeli turistaútra, akkor képzeletben kipipálhatjuk a túra elsõ említésre méltó domborulatát. Az erdõbõl kiérve örömömet lelem a kék égen úszó habfehér felhõalakzatok nézegetésében. A hervatag állapotú Sumica kemping látványában kevésbé. Vakít a murváról visszaverõdõ napfény, de úgy döntök, hogy még nem veszem elõ a napszemcsit, mert a mûutat keresztezve, nemsokára visszatérünk az erdõbe, csak elõbb megnézzük a depós kocsik alkotta autópiacot. Akinek áthaladt a hozzátartozója, az maga is továbbindul autójával. Húzódjunk csak félre! - Ci-cicc! - mondja valaki. Nem a házi kedvencét szólongatja; most haladtunk el a Macska-barlanghoz vezetõ letérés elõtt. Az erdõben megint nagyobb a komfort érzet. Sorompó és minimális emelkedõ után elhagyjuk a Szentkúthoz lekanyarodó ösvényt. Útirányunkat megtartva, hirtelen a [Z-] jelzésre váltunk. A jelzés nyomán néhányan jobbra bemegyünk az erdõbe, hogy aztán a két éve odarakott rõzsetorlasz miatt visszatérjünk a szekérútra. A második jobbos letérés már szélesebb, konszolidált utat biztosít, ide kivétel nélkül mindenki letér. Ez az út késõbb keresztezi a szekérutat, és a másik oldalon fut be az erdõbe. Enyhe, hosszan tartó emelkedõvel kezdünk, ami késõbb egy balkanyarral ráerõsít, így aztán jobban örül az ember fia / lánya, amikor végre felér a Hosszú-hegy gerincére. Innen aztán sutty, és már ott is vagyunk az elsõ pontunkon - gondolom én naivan - és már nyúlkálok is az oldalzsebem felé, ahol az ellenõrzõlapom lapul. Lendületünknek túrázókból álló dugó parancsol álljt. Remélem, nem kezdik el szedni a dugódíjat. Elõször csak kisebb torlódásra gondolunk, de öt perc múlva már kezdünk idegesek lenni. Könnyítenék magamon, kihasználandó az állásidõt, de nem merek kiállni a sorból, mert félek, hogy közbe' megindul, és nem találok vissza a helyemre. Az ösvényrõl meg mégse locsolhatok ki nagyívben, bár erre már láttam nem egy példát. Olyan rémhírek futnak végig a soron, hogy nem állt ki idõben a pontõr. Negyed óra. Ennyi telt el pecsételésre várva. Egy ilyen kaliberû teljesítménytúránál, mint a KNIZSI SZÁZAS ezt nem tartom megengedhetõnek. Fõleg nem, mert a célban egy perc késés miatt is érvénytelennek tekintik a teljesítést.

1. ellenõrzõpont, Hosszúhegy.

Nem vagyok valami rózsás hangulatban, amikor elhagyjuk a Hosszúhegy gerincét. A finoman kocogható lejtõn azon gondolkodok, hogyan faragom majd le ezt a késést. Bõ idõtartalékra van szükségem ahhoz, hogy ne ideges kapkodás legyen a túrából. Visszatérve a szekérútra, néhány méter után ismét bevisz a jel az erdõbe. Ide - rajtunk kívül - csak egy ember jön be. Párhuzamosan haladunk a szekérúttal. Az ott menõk néznek, hogy mi mit nézünk. Végül keresztezzük a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûutat, ahol az út szélén parkolnak a favoritjukat váró depósok. Borikának nem én vagyok a favoritja, de jól esik az a néhány szelet gyümölcs, amivel megkínál. A gesztus még jobban esik. Pozitív energiákkal feltöltõdve készülhetek fel az elõttünk álló, nem csekély emelkedõre. Hamarosan keresztezzük a [P-] útvonalát, és belekezdhetünk a Panoráma-szerpentint bevezetõ emelkedõbe. Itt már nemigen elõzgetnek. Mindenki megpróbál a legoptimálisabban bánni az erejével, és a levegõjével. Felérünk egy kis rét elé. Van, aki kiáll egyet fújni. Mi balra továbbmegyünk a "kedvenc", megkerülhetetlen sorompóhoz, hogy a földtõl legtávolabbi része alatt bújjunk át. Még mindig emelkedünk, de a szerpentin elsõ kanyarja csak az erdõbõl való kibukkanás után következik. Az egyre magasabban járó Napot jótékonyan takarja el egy vékony, világosszürke felhõréteg. A szerpentinezés elõtt utolérem Béla bácsit. Tavaly szintén ezen a szent helyen értem utol. - Mi van kiírva? - kérdezi a két fa közé kifeszített papír felé bökve az állával. A szöveget nem látom, de 99%, hogy a kanyarlevágási tilalomra hívja fel a túrázók figyelmét. - Az, hogy ne vágjuk le a kanyarokat - válaszolom. - És ki írta ki? - kérdez megint. Egy másodperc gondolkodási idõ után válaszolok csak, mert tisztelettudó ember létemre mégse mondhatom azt neki, hogy: - Tudja az a kis malájbarna, legjobb barátom. Egy szinttel feljebb narancssárga pólós figurákat látok õdöngeni, ebbõl arra következtetek, hogy a rendezõség vigyázza a levágásokat. Ezt a megfigyelésemet közlöm is Béla bával. - Nem! Nem a rendezõség volt az, hanem a Csanya - nyilatkoztatja ki kategorikusan a sokat megélt orákulum. Jó, hát akkor ebben maradunk, én megpróbálom minél elõbb magam alá gyûrni ezt a szerpentines történetet, elõre menekülök. Az egyik kanyar után lenézek az egy szinttel lejjebb igyekvõkre. Sprint S. jön szembe éppen. - Itt gyere fel! - mutatok rá egy rövidítõ ösvényre kajánul. Az öntudatos túrázó mosolyogva megy tovább a hajtûkanyar könyöke felé. A következõ forduló után meglepetés ér. Nem is tudtam, hogy a Béla bácsinak van egy ikertestvére. Igen. Képzeljétek el, Itt megy elõttem. És - mint az ikrek általában - ugyan úgy van öltözve, mint a tesvérje, akit egy kanyarral elõbb elõztem meg. És még engem is ismer. Hát, ez fantasztikus. Nem fogy a csodám. Ezek után már nem meglepõ, hogy a testvér is rajong a teljesítménytúráért, és õ is éppen a szerpentint GYÖTRI (!)... Sose tudom, hogy hány kanyar van még a fennsíkon elterülõ rétig, de már nem lehet sok. Közlöm Andersennel, hogy délre mindenképpen a Pilis-nyeregben kell lennünk, mert a K100-on én mindig akkor és ott "szoktam" ebédelni. Erre olyan gyorsan eltûz, mint a Gyalogkakukk, csak nem mondja azt, hogy "bip-bip". Tavaly itt egy olyan buborékba kerültem, amiben jó tempójú gyaloglással ki lehetett pihenni a fáradalmakat, és egy kicsit egyedül lehetett maradni a gondolatokkal. Most csak folyvást özönlik a nép. A hátam mögötti beszélgetésbõl azt veszem ki, hogy már nagyon várják a letérést a Pilis-nyeregbe, pedig az még nagyon odébb van. Elõbb még jönnie kell egy táblás oszlopnak - nemtommilyen jelzésekkel - és csak jóval azután lesz a letérés. Néha szembe is jönnek emberek. Mosolyogva kívánnak jó utat. Lehet, hogy tudják, mi folyik itt; lehet, hogy amúgy depóznak valakinek, csak most egy kicsit kirándulósra vették a figurát. Lassan elérem a leágazást a nyereg felé. Szembõl - a Kétbükkfa-nyereg felõl - nem jön senki. Ezt azért jegyzem meg, mert ez is egy kispistázási lehetõség annak, aki ki akarja hagyni a szerpentint. Lemegyek balra. Most egyáltalán nem csúszik, és a levezetõ mélyút sincs tele törmelékkel. A nyüzsgõ sátortábort meglátva, a leérkezõben felerõsödik egy bizsergõ érzés. Igen, ez a KINIZSI érzés. (Magyarul: fíling.)

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

Megint kitelepült egy sportszert forgalmazó cég. Egy reklám cetlit nyomnak a kezembe. - Á, itt a kajajegy - mondom az átadójának. Õ nevet, mert tudja, hgy én tudom, hogy az a játszma, hogy aki ugyanazzal a lendülettel nem dobja el a cetlit, az majdan a Bika-völgyben felmutatva azt, a ballonos szódán kívül bort (!) is ihat, és csemegézhet a kirakott szárazsüteményekbõl. Ezt persze elõre nem propagálják. Andersen jelzi, hogy túlteljesítettük a "12-re ide kell érni" tervet, ugyanis még csak háromnegyed van. Õ már biztos itt van egy ideje, mert sarkon fordul, és folytatja a túrát. Gyorsan begyûjtöm a bélyegzést, és a büfésátorhoz megyek. Veszek két félliteres, bubis vizet. Így mulat egy magyar úr. Amikor közlik az árát, valami elszáguld mellettem, csak a felvert port látni utána. A vágtató infláció volt az. Hiába, aki rest cipekedni, az nyúljon a zsebébe! Van két hely az egyik asztalnál, Sprint S-sel leülünk. A már itt ülõ két tag a talpát pátyolgatja csendesen. Leiszok a vizekbõl, és izo-port szórok a palackokba. Elõkerül egy doboz kínai tészta két keménytojással. Jól megsózom, és falatozni kezdek. Rambo ül az asztalhoz. A kis nyári kosztümjében van: Felül semmi, alul rövid sportgatya, sportcipõ. Dia érkezik. Jó étvágyat kíván, és õ is beáll a büfé megnövekedett sorába. Rajtunk a sor, hogy besoroljunk a továbbmenõk közé. Eltakarítjuk a szemetet az asztalról, és lépegetni kezdünk arccal a cél felé. Az egyik fán olvashatjuk, hogy még 100000 lépést kell megtenni. Az igazi gáz az lenne, ha meg is kéne számolni a lépéseket. Megbotlasz, kimegy a fejedbõl, hol tartottál, és jöhetsz vissza a Pilis-nyeregbe újra kezdeni a számolást. A tavaly kiszórt öklömnyi köveket még nem sikerült igazán betaposni, ez most is hosszú, kellemetlen perceket okoz. Várjuk már, hogy balra elkanyarodjon a köves út, de még inkább azt várjuk, hogy a Kétágú-hegynek vége legyen. A köves szakasz után egész kellemes erdei úton megyünk a legközelebbi retro-bélyegzõs lepedõig. Csak a 40-eseknek kell balra felmenniük igazolásért. Elsõ Kinizsim 40-es volt, de már nem emlékszem, hogy mennyire kellett az úttól eltávolodni, de mintha egy dombra kellett volna felmenni. A lepedõ nekünk azt jelzi, hogy nemsokára ereszkedhetünk lefelé a Kétágú-hegyrõl. Meredek a lejtõ, nagy hasznát veszem a túrabotjaimnak, még akkor is, ha nem olyan csúszda a talaj, mint a tavalyi K100 alkalmával volt. Jobbra elhajlik az ösvény, és egyben enyhül a lejtése. Beleereszkedünk a [S+] jelezte mélyútba, ami kivisz az erdõbõl. Most már nincsenek jótékonyan takaró bárányfelhõk az égen. Nem spórol üzemanyagával kedvenc központi égitestünk, számolatlanul szórja sziporkáit az elgyötört turista fejére. Menten nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek föl, és reménykedek abban, hogy a jó kesztölci lakosok megint kilógatják slagjukat a melegtõl eltikkadt vándorok frissülésére. Mint a szentkúti leágazásnál, itt is irányváltoztatás nélkül cseréljük a [Z-] jelzésünket [K-]-ra. Egy darabig még itt rúgjuk a homokot ebben a ritkás akácosban. Az inkább bokrok, mint fák gyér árnyékot nyújtanak, de azért megpróbálunk mindig az árnyékosabb oldalon menni. Keresztezünk egy mûutat, majd késõbb jobbra rátérünk arra az aszfaltos útra, ami egy domb elõtt elvezet a kocsmához. Itt aztán már semmi árnyék. A kocsma - jó üzleti érzékkel - most is kitelepült az utcára, a szomjúhozók gyorsabb kiszolgálása végett. Jó húzás, mert aki eredetileg nem akart bemenni, az így nagyobb eséllyel csábul el. Sprint S. mégis bemegy. Nem fogyasztani akar elsõsorban, hanem az illemhelyet akarja felkeresni. Elõttem a kilógatott slag képe lebeg, jobbra fordulva tovább megyek. Nem ül senki a buszmegállóban, mert már nincs is meg a megálló bódéja. Kanyargok még egy kicsit Kesztölc kies, családi házas utcáin, mire meglátok az egyik ház elõtt egy kisebb csoportosulást. Rendben. Idén is kilógatták a locsolócsövet. Szemet szúr a vízre várók környékén egy vietnami papucsos tag. Talán lábat akar mosni, de nem akarja, hogy sáros legyen a talpa. - Milyen körültekintõ - gondolom magamban és továbblépek a locsolócsõ felé. A jelenet kb. 20 km múlva lesz érdekes. Rövid sorállás után átitatom a törölközõmet, majd magam is iszok a hideg vízbõl. A törölközõt elõrehajolva a fejemre tekerem és így maradok egy kicsit. Nagyon jólesik. Két végét picit kinyomva, sálként a nyakamba akasztom, a végek pólón belül lógnak. Végig csorog rajtam a hûs víz. A gatyám is átázik, de nem törõdök vele. Az sem érdekel, ha valaki félreértelmezi a látványt. Már majdnem kiérek Kesztölcrõl, amikor eszembe jut, hogy nem köszöntem meg a frissítést. Majd jövõre bepótolom. Szalagkorláton kell átlépni ahhoz, hogy a többsávos mûúton balra tehessek néhány lépést, hogy aztán a túloldalon betérhessek a Nyársasnak nevezett akácosba. Az akác a homokos talajt szereti, ez most is nyilvánvaló. Lassan lépkedek a mély homokban, nem szeretnék megállni, cipõt üríteni. Balra nyílik egy keskenyebb ösvény, arra kell követni a [K-] jelzést. Dög unalom a hosszú növényfolyosó. Egy kiszélesedésnél váratlanul elcsörtet mellettem valaki, ez megtöri kicsit a monotóniát. Az unalomnak az vet véget, hogy kiérek a kutyakiképzõ telep felé vezetõ, szélesebb útra. Nem véd semmi árnyék, a törölközõt kendõként a fejemre rakom. Egy kiforgatott, hatalmas fagyökér képezte akadályt kell leküzdeni. Ezután a számomra Dorog kezdetét jelentõ kis vashídon megyek át. Elnézek balra, a homokvasút töltése felé. Két hátizsákost látok arra bandukolni. Ezek biztos megkapták a drótot, hogy nem lesz feltételes EP. a sorompónál. Jobbra megyek Dorog elsõ szilárdburkolatú utcáján. Jól láthatók a [K-] jelzések, de egy balkanyarban elbizonytalanodok. Az épület, ami felé tartok kocsma volt terasszal. Mostanra a teraszt elbontották, ez okozta a megtorpanást. Nem gyõzõdök meg róla, hogy az egész kocsma is bezárt e. A kis téren a nagy kõ Petõfi fej azt hiheti, hogy az õ felhívására (ti: "Talpra magyar!") van itt ekkora jövés-menés, de nem. Egy másik tér - vagy parkoló - után itt a vasúti átkelõ. Miközben kikerülöm a korlátokat figyelem, hogy nem jön e a vonat, és, hogy van e csekkolás. Kinizsizésem kezdete óta itt még nem ellenõriztek. Most se. Hivatalosan letérek a [K-] jelzésrõl. Már érzem, amint a hideg Coke folyik lefelé a garatomon, csak még egy kicsit talpalnom kell érte a Mária utcában. Ez a bolt zárva. Egynek biztosan nyitva kell lennie, mert ahogy a hajdani, örökbecsû reklám kinyilatkoztatta, hogy: - "Nincs Karácsony Corvin nélkül." - úgy szerintem pedig nincs Getemászás koksz nélkül. Na, itt van egy nyitott bót. Bemegyek. Elsõre egy cseri kókra nyúlok. Ez is jó, de jobb az igazi; a hûtõszekrény mélyérõl húzok ki egy félliterest. A pénztárnál egy túratárs éppen a tárcájában kotorász. Kosarába üdítõ harmatot, fagylaltot, nyam-nyamot, balzsamot rakhatott. Elõre kiszámolt pénzemmel, és a kóla felmutatásával próbálkozok. A kedves kasszás hölgy készséggel át is veszi tõlem a vételárat. (Csak kevéssel drágább egy félliteres kóla, mint a nyeregben egy félliteres ásványvíz.) Ez megvolna. Visszatérek a túrára, azaz kimegyek a forróságba. Lecsavarom a kupakot, és nagyot kortyolok Mr. Pemberton régi, jó találmányából. Így már mindjárt más. A Bécsi úthoz érve nem tökölõdök a bonyolult forgalomirányító lámparendszernél, hanem egy óvatlan pillanatban átmegyek a járdaszigetre, és ott várom meg. amíg a másik irányból is elfogynak az autók. Akinek ez nem tetszik, az nem néz ide. Még nem ért utol Sprint S, akit bekísértem volna egy kávéra a 40-es célkocsmába, de egyedül nem megyek be üdvözölni az itt ejtõzõ ismerõsöket. A kocsma fölötti, emelkedõs Csolnoki utcában folytatom. Ráférne egy kis vizezés a törölközõmre, ezért bemegyek a temetõbe. Ünneplõbe ölözött emberek csoportját, és egy napszemüveges szekust látok. Valójában nem tudom, hol van a csap, és nem akarok zavarogni, inkább kihátrálok. Majd legközelebb, nyugodtabb körülmények között felderítem a terepet. Egyre gyakrabban enyhítem a forró, flaszteres emelkedõ okozta kínt egy-egy korty kólával. Az utca elfogytával elfogy az ital is. Itt egy depós kocsi, de nincs képem megkérni az elõtte állókat, hogy tegyék a flakonomat a saját hulladékaik közé, ezért átmegyek a keresztezõdés túloldalára, hogy a buszmegálló szemetesébe dobjam azt. Hirtelen akkora forgalom támad, hogy alig tudom kicselezni az autókat. Visszatér a [K-], megindulok az Uradalmi-erdõ felé. Tudom, hogy még sokáig nem számíthatok árnyékra, ezért a gyorsan száradó törülközõvel a fejemen türelmesen baktatok az úton. Némelyek a bokrok alá behúzódva falatoznak, hogy erõt gyûjtsenek a nyúlós mászáshoz. Türelmesen megyek fölfelé. Megígérem magamnak, hogy úgy fogok felérni, hogy nem kell kiterülnöm egy percre sem. Jön egy kis árnyékos szakasz. Törölközõlengetésre használom. Itt ez a hatalmas irtás. A mellette vezetõ emelkedõnk talaja sokkal lazább, mint a védettebb helyeken. Nyelem is a port rendületlenül. Elõbb-utóbb felérek az erdõhöz. Nem az a haj de sûrû erdõ, de egy picivel jobb idebent a klíma, és a Nap se vakít annyira. Kanyargás az erdõben, majd jön az a szakasz, hogy: egy kis erdei út, egy kis tisztás, és elölrõl az egész. Most sem tudom kiszámolni, hogy hányadik tisztás után jön az az ösvény, amelyik már felvisz a nagy kereszthez, de úgy tûnik, hogy minden évben egyre több van belõlük.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Mindig elcsodálkozok azokon, akik itt a napon ülnek, fekszenek. Hogyan bírják? Bevált szokás szerint most ennem kéne az árnyékba húzódva, de a meleg miatt nincs étvágyam, de még gusztusom sincs egy szendvicsre. Úgy döntök, hogy a Tokodi pincékig elhalasztom az étkezést. Megyek a lefelé vezetõ, keskeny, meredek ösvény felé. Négyen tartanak még arra. Elõre engedem a csapatot, hogy nyugodtan tudjak ereszkedni a csúszdás ösvényen. A legmeredekebb résznél feltorlódik a sor. Egyik lábam fél méterrel lejjebb van, mint a másik, így várakozok. Mögöttem is állnak már, lõttek a nyugodt ereszkedésnek. Fogy a türelmem, kíváncsi vagyok, hogy mi történt, és átnézek az elõttem álló válla fölött. Nem akarok hinni a szememnek: Az elõre engedett csapat hölgy tagja lent áll, és visszafelé fordulva pózol a feljebb álló fényképezõgépes társa felé. Általában nem szoktam kifejezni a túratársak viselkedésével kapcsolatos nemtetszésemet, de most elõre szólok: - Ezt most komolyan gondoljátok? Hatszáz ember torlódik mögöttetek!... Nagyon lezserre vették a figurát. Nyugodtan kattintanak még egyet, és szó nélkül hagyva a megjegyzést, továbbmennek. Amikor már vége a durva lejtõnek, de még nem vagyunk kint a takarásból, félreállok egy kis idegkisimításra. Visszatértemkor éppen jön lefelé Gyõri Péter. - Minden rendben? - kérdezi. - OK! Csak egy kis szerviz volt - válaszolom. Olyan sokan jönnek, hogy alig bírok besorolni. A kõsivatagos lejtõn rettentõ port rúgnak elõttem a túratársak. Gondolom a mögöttem jövõk hasonlóan éreznek. Aki rövidnadrágban van, annak vastagon lepi izzadt lábát a retek. A fehér zoknik sötétszürke és bordó színbe játszanak. Végre leérek errõl az árkok szabdalta, szétmosott, köves lejtõrõl. A horgásztó irányából víz folyik végig az úton. Van, aki pacsmagol valamilyen textilt a vízben. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy megint át kéne áztatni a türcsimet, de ugyanebben a pillanatban el is vetem az ötletet. Homokos törülközõvel a nyakamban mégse lenne valami komfortos érzés továbbmenni. Balra tartok, a folyás irányába. Alig húsz méter után jobbra fordulok. Bokrok között, egy vékony fán, mutatóban egy [K+] látható. Itt van a löszfal. Púder finomságú por lebeg a levegõben. Mindjárt falra mászok. Löszfalra. Mászás közben úgy érzem, hogy meg kell állnom pihenni, de végül sikerül egyben legyûrni a legmeredekebb részt. Fent, néhány csoffadt cserje csekély árnyékában kucorog egy pár nem kevésbé csoffadt ember. Andersen is itt van kiterülve. Az a hiú elképzelésem, hogy engem várt. Menet közben vetem oda neki: - Te is a legnagyobb porba tudtál kifeküdni?! Gyere! Csak annyit hallok a válaszából, hogy: "...torinó...". Szorosan mögöttem jönnek az emberek, nem állok meg. Úgyis seperc alatt utolér, akkor majd elmondja, amit akar. Még vár rám egy adag hullámvasutazás, mielõtt kiérnék a szántóföldek mellé, és jobbról meglátnám a Hegyes-kõt. Felhõ nem száll egy szál se. A törölközõvel bebugyolálom a fejemet, mint egy tuareg. Oldalra csak annyit látok, mint egy szemellenzõs ló. A jobb kanyar után - amikor már elölrõl látszik a Hegyes-kõ - utolér valaki, és megkérdezi, hogy vizes törölközõ van e a fejemen, mert jó ötletnek tartja. Elárulom neki, hogy már nagyon szárad. Átbukva a Hegyes-kõ melletti magaslaton úgy találom, hogy rohadtul mélyen, lenn vannak a Tokodi pincék épületei. Mészkõre festett jelzés képében tér vissza a [K-]. Ahol nagyon meredekbe vált a lejtõ, ott erõsen fékezgetve, meg-megcsúszva tudok csak leereszkedni. Van, aki megáll, körülnéz, gyönyörködik a panorámában. Most még a szél se fúj, hogy lehetne egy kicsit légfürdõzni. Tovább ereszkedek. Már majdnem lent vagyok, amikor egy elõttem haladó srác félreáll a bokrokhoz. Hangtalanul okádik, majd tovább megy. Csöng a telefonom. Ki a ...?! Andersen az. Arra kér, jelentsem a következõ ponton, hogy feladta. - Mi történt? - kérdezem. - Valószínû napszúrás, mint a S70-en. (Hétfõn felhívtam. Egy térdreccsenés is játékban volt, a Kétágúról lefelé jövet.) Lent balra fordulok az országúton. Ez a kb. 300 m is rengetegnek tûnik a vibráló aszfalton. Az iménti srác betájolja a kanyar elõtti buszmegállót, és belép a bódéba, ahol már néhány sorstársa várja. Magam jobbra kanyarodok a pincék felé. Csak egy kis darabon van árnyék, utána megint nyom az a jó délutáni napsütés.

I. feltételes ellenõrzõpont, Tokodi pincék.

Egy asszony és egy lány kerekes kútból húzzák a vizet és egy lavórszerû edénybe öntik. Aki abba' mosakszik, arról visszacsurog a víz a lavórba, nincs gusztusom beleáztatni a törölközõmet. Ahogy közelebb megyek a szaletlihez, veszem észre a piros-fehér bóját. Be is pecsételnek az ellenõrzõmbe. Ilyen tudtommal itt még nem volt. A pontõrök a pecsét mellé még egy sárga bögrét is adnak, amin a felirat: 100 km; 24 óra; 1 bögre. A bögréhez utasítás is tartozik: Meg kell õrizni a túra végéig. Naná, majd elhagyintok egy ilyen értékes relikviát. Fõ helye lesz a (nem létezõ) vitrinemben. Bemondom Andersen feladását. Nem érdekli a rendezõket, mert ahol utoljára regisztrálták, az odáig megtett távból és a személyes adataiból készül a statisztika, és viszonlátásra. Hú, de sokat kell sorba' állni a napon egy bögre vízé'. Megint elhalasztom a kajálást. Még ahhoz sincs türelmem, hogy becserkésszek néhány csemegeuborkát, pedig az ilyenkor nagyon üdítõ tud lenni. Mindent a Mogyorósbánya lapra teszek fel, a víz benyelése után továbbmegyek, jó emlékeim között megtartva az igenkedves tokodi népeket, akik itt osztották a frissítést. A "sárga bögre, görbe bögre" nyelvtörõt darálom, amíg kiemelkedek a pincék közül. Utána meg már örülök, hogy élek, olyan meredeken kell felmenni. Egy ultra keskeny, fél lábnyomnyi ösvényen török fölfelé. Mögöttem lihegnek, de nem tudok félreállni a sûrû bozót miatt. Minden erõmet össze kell szedni, hogy tempósan tovább tudjak kaptatni. Valahára egy szélesebb útra érek fel. Nagy kövön ülve ott ejtõzik Spot egy hölgy társaságában. Azt mondja, hogy neki is be kéne szereznie egy olyan napszemüveget, mint amilyen rajtam van. Válaszként lehelek két meleget, és továbbtántorgok. Úgy érzem a Nap és a Kõszikla kizsarolta minden erõmet. A kis fennsíkra érve gyorsan beveszem magam az erdõbe. Várom, hogy mikor kezd gravitálni Mogyorósbánya. Megint meggyõzõdök róla, hogy a [K-] már végig a mélyútban vezet. Meg se próbálom felfedezni a baloldali, kis dzsindzsás ösvényt. Vesszen a múlt homályába! Trapp-trapp, temetõ mellett el, trapp-trapp nyomóskút és buszmegálló. A nyomóskútnál tumultus. Megyek elõször csekkolni. Az utcán végig, szorosan egymás mögött a depós kocsik. Aki ellátta a turistáját, az izzít, tolat, kiáll. Ha ezen az oldalon megyek, akkor errõl, ha azon az oldalon, akkor arról. Jobbra, balra dülöngélek. A vendéglõ melletti füves részrõl hallom a nevem. Priger Pisti szólít. Odamegyek, üdvözölni. Azt mondja félórával késõbb indult, mint én, és már másfél órája itt fetreng a fûben. - Jó neked.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Hátulról megyek be, de tök mindegy, mert hosszú sor áll a bélyegzésért. A nyitott ajtó ellenére levegõtlenség van. Amint itt végeztem, megyek vissza a nyomós kúthoz. Most csak egy ember van elõttem. Gyorsan legurítok fél lityi hideg kútvizet, és a törölközõmet is csurgósra itatom. Lemegyek a buszmegálló bódéjába. Van egy zsebkendõnyi ülõhely, ahova nem süt a nap. Leülök, elõre hajolok, és a fejemre kanyarítom a vizes törölközõt. Leírhatatlan érzés. Egy sporttárs látva az aktust megkérdi, hogy jól vagyok e. A jólléttõl messze vagyok ugyan, de megnyugtatom, hogy nincs baj. Elgondolkozok azon, hogy a kérdezõ jobban odafigyelt rám, mint én tettem volna mással hasonló esetben. Amint felemelem a fejem, egy fura jelenetnek leszek tanúja. Egy túrázó a Kakukk felé mentében átlósan megy át a keresztezõdésben. Egy Ladás emberkedõnek nem tetszik ez, és padlógázzal, csikorgó gumikkal kanyarodik be néhány centire a túrázótól. Az ijedt ember a "Nem látsz marha?" kiáltással reagál. Úgy látszik a nagy meleg, és a Kinizsisek generálta szokatlan forgalom frusztrálta az alkalmi rallyst. Kicsit nyomok a türcsin, hogy a nyakamba tehessem teljes átázás nélkül, és visszamegyek a kúthoz még egy fél literre. A hasam már futball-labda nagyságú és keménységû, de a szomjam nem csillapodott. Étvágyam viszont semmi. Megdumálom magam, hogy majd Pélin, az árnyas szentkútnál nagy lakomát csapok. Belevágom botom hegyét az emelkedõs fõút aszfaltjába, és indulok. Az a nóta ugrik be, hogy "Megy a takács az utcában, lötyög a víz a hasában". Sajnos nem tudom tovább a szöveget, ezért le is áll a lemez. Ebben az utcában momentán nincs egy szál autó sem. Ez egy újabb autós incidens miatt lényeges. Hátam mögül, a fõúton közelít egy kocsi. Egy mackósajt táblás mellékutcából balra nagyívben kikanyarodik elé egy másik. Még éppen le tudnak fékezni, de egyik sem tud továbbmenni, ha nem tolat valamelyikük. Úgy látszik, nem engednek a 48-ból, mert nem mozdulnak. Két másodperc múlva az a sofõr kezd üvölteni, aki nem adta meg az elsõbbséget. Gyanítom, hogy nem egyszerûen meleg van, hanem egy napkitörés szele érte el a Földet. Az is lehetséges, hogy Mogyorósbányát összetévesztették Mogyoróddal. Felérek a második nyomóskút magasságába. Ezt nem használja senki. Én se mertem megreszkírozni, hogy itt frissítsek, mert mi van, ha nem mûködik? Az utca felér az erdõbe, és szabályos szekérútburkolat váltja fel a flasztert. Ez is jó ideig emelkedik. Konkrétan addig, amíg fel nem köt a [K+]. Két túrázó éppen arra megy lefelé, Pélire. Az elõttem haladó kiabál nekik, de amazok a fülük botját se mozdítják. Valszeg jól informált kispistázókról van szó. Nagy szám volna, ha az Öreg-kõ pihenõnél mégis lenne ellenõrzés. De jó árnyékban menni egy kicsit, mialatt még mászni sem kell. Veteményes szakítja meg az árnyas utat, de aztán visszakerülök kis idõre a lombsátor alá. Egy keresztezõdésben balra kell fordulni. Aki nem tudja, az keresgélhet, mert csak beljebb, enyhe takarásban látható a [K-] jel. Az Öreg-kõhöz felvivõ ösvény bejáratát viszont egyértelmûvé tették. Nem kell kutatni a letérést. A dzsindzsát kiritkították, és jelzésként nagy kék-fehér nyíl mutat jobbra. Lássunk neki a hegyoldalnak! Se elõttem nincs, aki lassítana, se mögöttem nincs, aki lihegne a nyakamba. Mehetek a saját tempómban. A vége felé mégis utolér valaki, de elõle már félre tudok állni a keresztezõ erdei útra. Innen már csak pár lépés a pihenõbútorzat. Szokás szerint pang. Sajna megint nincs itt EP. Olyan sûrû a növényzet, hogy az az érzésem mintha alkonyodna. Nem szoktam itt megállni. Egyszer ellenõrzõpont miatt, egyszer pedig lábbeli igazítás okán volt rá példa. Most viszont úgy érzem, hogy fél percre le KELL ülnöm. Hosszasan törlöm az arcom a nedves törölközõ végével. Valami nincs rendben a gyomrommal, enyhe hányingerem van. Pont jókor érkezik Spot, hogy kirántson a gyengélkedõbõl. Együtt megyünk le az Öreg-kõrõl. Odalent csodálkozunk, mert a nagy mezõre nyíló kapu zárva van. Kerítésen kívül kell kerülni, és ezt új [K-] jelzések erõsítik. Laposan süt már a Nap, de még érezhetõen melegít. Egyre erõsödik a hányingerem. Emiatt nem tudok gyönyörködni a késõ délutáni fények által elvarázsolt tájban. Engem ez a látvány kap meg leginkább az egész túra alatt. Az elterelt [K-] kikerüli a kis patakot, és oldalról érkezik le Péliföldszentkeresztre, közvetlenül a Szent-kút mellé. Spot nem lassít. Utána szólok, hogy ha nem találna maga mellett, akkor megálltam generálozni. Félek, hogyha kitaccsolok, akkor szétfoszlik minden erõm, és nem tudok továbbmenni. Leülök a kegyhely lépcsõjére. Most már hallucinálok is, mert bagószagot érzek. Rossebet! Nem képzelgés, itt spanglizik mellettem egy figura. Ez hiányzik még a hányinger mellé. Nagy nehezen összekaparom magam, és áthurcolkodok a másik oldalra. Mindig csodálkoztam azokon, akik túra közben eléheztek. Ha nincs étvágyad, akkor is enni kell, mert ha eléheztél, akkor már NEM BÍRSZ. Hát, most meg velem fordult elõ ez a hülyeség. Ha csak rágondolok a finom falatokkal megpakolt szendvicsemre, rögtön a torkomig emelkedik a gyomrom. Szerencsére tegnap megláttam a bót polcán egy kis zacskó kesudiót, amit rövid gondolkodás után megvettem, és ma reggel nem felejtettem el bepakolni. Ez kellemesen sós, könnyen szétmorzsolják a fogak, és gyorsan felszívódik. Felbontom, és lassan eszegetni kezdem. Jól van, úgy látszik, ezt még befogadja a gyomrom. Hogy ne egyem hirtelen, elõveszem az egyik kiürült flakonomat, és PE. zacskóból izotóniás port szórok bele óvatosan. Ebben a pillanatban érkezik a helyszínre dnvzoli és csapata. - Van egy kis ütõs anyagod? - kérdezi Peti, és jót nevetnek Zsuzskával. Összeszedem magam, mosolyt erõltetek a képemre, és azt mondom: - Igen, itt az ideje, hogy betépjek, nem bírom tovább a gyûrõdést, szívok egy késhegynyi fehér port. Nem sejthetik, hogy milyen sz@rul vagyok. De most mintha egy kicsit jobban lennék. Óvatosan eszek még néhány szem kesudiót, és utána dobok egy nagy csipet konyhasót. Oááá, ökölbe szorul az arcom, ez pocsék, de jót tesz. Odamegyek a kúthoz, hogy vizet töltsek a porra. Ekkor ér ide EduShow. Neki is javasolom, hogy kóstolja meg a harapnivalóan finom forrásvizet. Visszamegyek a cuccomhoz, és pakolászni kezdek. Úgy tûnik jót tett a fél acskó kesudió, és a csipet só. Kezembe akad egy kókuszrúd. (Túrót! Felforgattam érte a hátizsákot.) Egy életem, egy halálom; ennek is megeszem a felét. Jól van, ez sem akar visszajönni. Belügyeimmel párhuzamosan egészen megjavul a hangulatom is. A szaléziak központja felé az éppen érkezõ Marcsival megyünk. Elhaladunk a szürke marhák, barna birkák és tarka gidák karámja elõtt, aztán õ bemegy egy szerény, kétajtós épület egyik ajtaján, én pedig a templom felé veszem az irányt. Nem, semmilyen vallási indíttatás vagy kultúrszomj nincs a háttérben. Emberek! EGYSZERÛEN ARRA VEZET a [K-]. Egyetlen követõm sem akad. Mindenki a szaléziak magánterületén, a sportpálya mellett megy le a mûútra. Ezt tájékozatlansági kispistázásnak tudom be. (Én is csak a 3. K100-am után értesültem Spot-tól errõl az apróságról. Ridegen fogalmazott: - Akkor te még nem is jártad végig a K100 útvonalát. - Kösz!) Leérek az idõsek otthona elé, ahol jobbra kanyarodok. Innen látszik a legjobban, hogy mekkorát kerültem, vagyis a többiek mekkorát vágtak le. Már este nyolc múlt, de a Nap még mindig süti az országutat. Türelmesen baktatok a flaszteren a balos letérõig. Úgy tûnik, hogy most már túl magasak a hegyek a Napnak, ezt, a mezõn átvágó utat már nem érik el sugarai. Mielõtt betérnék az erdõbe, búcsúzóul rám villant még egyet. A hirtelenül meredek emelkedõt már dnvzoliékkal gyûrjük. A hegytetõn utolérünk egy párt, akik az általam Kesztölcön látott vietnami papucsos tagról beszélnek. Azt állítják, hogy fogadásból papucsban teljesíti a K100-at. Elsõ reakcióm az, hogy ez képtelenség. De hát, hogyha akad olyan esze ment fickó, aki pufajkában ússza meg a Révfülöp-Boglár 5200 m-es balatoni távot, akkor miért ne mehetne strandpapucsban 100 km-t hegyen, völgyön át egy hasonló gondolkodású arc. (Utólagos, meg nem erõsített értesülésem szerint a papucsos szintidõn belül beért. Minden elismerésem.) Kedélyes beszélgetés közepette érünk le a Bika-völgybe. Most ide települt a wimpy árus. Tavaly a Vértestolnai mûútnál kínálta az amerikai virslijét. Falánk énem jelez, hogy enne egyet. Racionális énem emlékeztet, hogy nem is olyan régen taccs közeli állapotban voltam. Továbbmenve a Bajót-Bajnai mûúton, baloldalt megpillantom a sportszer cég képviselõjét. Szódás ballonok az elõtérben. Ebbõl mindenki csapolhat az új poharába. Aki megtartotta a Pilis-nyeregben kapott cetlit, az csipegethet sós és édes sütit, hova tovább, vörösbort is ihat. Nemigen iszok alkoholt túra közben, de egy korty bor, most direkt jó lesz a gyomromnak. A frissítõpont gazdája tisztán ajánlja fogyasztani a bort, de én most nem a bukéját jöttem elbírálni, belespriccelek egy kis szódát. Pár kocka sóssüteménnyel leülök a stand egyik kempingszékébe. - Gyere Béla bácsi! Frissülj te is! - Hány kilométernél vagyunk? - kérdezi Béla bá, miközben elfoglalja a mellettem levõ széket. - Nem tudom Béla bácsi, de én ugyanúgy utálom, ha a kilométerek számát emlegetik a túra alatt, mint te, amikor mi az idõjárásról beszélünk. - Igazad van - mondja, és - ugyanazzal a levegõvel - mástól kérdezi meg... A kismértékben fogyasztott tudatmódosítótól rózsás hangulatban megyek tovább az országúton, hogy pár lépés múlva jobbra bekanyarodjak az erdõbe egy újabb emelkedõre. Nagyon húzós. A sötét lombok azt susogják, hogy nincs messze már az alkony. Szép lassan meg van ez a kaptató is. Egy irtáson balra megyek, majd rögtön jobbra, egy távvezeték mellé. Ez egy csalós szakasz. Aki nem ismeri, annak kellemetlen perceket okozhat. Látod az emelkedõ tetejét, vagyis azt hiszed, hogy látod. A tetõnek hitt vonalnál lesz egy pici lejtõ, ami az igazi emelkedõt vezeti be. A távvezeték mellett emelkedve a következõ Emeséket kapom: 1.) "Belassultam, amit nem értek, de ez van. Most Pfszt+nél kajálok és pihenek: Sprint S." 2.) "Üdvözöljük az Orange Slovakia hálózatán! ... Jó utat és kellemes idõtöltést kívánunk!" 3.) "Kiszálltam Pfszt+nél :-( Pihentem, de nincs értelme továbbmenni, vsz szintidõn túl érnék be: Sprint S... Komolyan mondom, én sem értem. A SÁRGA 70-en még ennél is melegebb volt, mégis jobban vettük az akadályokat. Most meg itt napszúrást kapunk, rosszul leszünk, belassulunk. Mi a fene van ma? Utolér Priger Pisti. A Kakukknál megvárta a fõdijeit, aztán megint rákapcsolt. Ennél a srácnál minden rendben van. Hja kérem! Ha én is harminc évvel és húsz kilóval kevesebb lennék... A távvezeték alá megyünk, és az emelkedõ utolsó haarmadát együtt tesszük meg. Sõt, még a vaskapu hajtûkanyarában is együtt koptatjuk a cipõtalpunkat és a szánkat. Támad egy halovány kis szellõ, ami éjszakára enyhet ígér. Pisti felveszi a menet közben elõkotort friss pólóját és az utazósebességét, majd lassan belehalványul a szürkületbe. Átmegyek a vadfüggönyön, ami már rég csak díszlet. A nagyon sötét erdõbe érve némelyek meggyújtják lámpáikat. Biztosan tudom, hogy a következõ pihenõig kitart még az alkonyzóna, nem kell világítani. Átmászok a két, tavaly beállított mászókán, és várom, hogy mikor bukkanok ki a sötétbõl Pusztamarótra. A réten célba veszem az esõházat. Az ott levõktõl biztonság kedvéért megkérdezem, hogy van e pont. Nincs. A faépítmény külsõ padjára ülök, és elfogyasztok egy csokit meg egy zsebkávét. Elõbányászom a fejlámpámat, és a nyakamba lógatom. Ennyi volt a pihenés, tovább megyek. Egy jó darabon világít a murva, de a sorompó felé balra kanyarodva beüzemelem a lámpát. Nekivágok az elõször susnyás, késõbb mészköves ösvénynek, ami jobboldalra lejt. Egyedül megyek egy jó darabon. Amikor hátulról beszédhangot hallok, és idegen fények vetülnek fejlámpám fénykévéje mellé, akkor félreállva elengedem a gyorsabb csoportot. Kicsit elvakítottak az erõs lámpák. Akkorát rúgok egy kõbe, hogy a nagyujjam elzsibbad. Az igazi gond akkor keletkezik, amikor - nem sokkal késõbb - ugyanez megismétlõdik. Hullámokban tör rám az iszonyú fájdalom. Hosszú másodpercekig azt hiszem, megzavarodok. Csak percek múlva tudok visszatérni a normál kerékvágásba. Belefejelek egy medvehagyma illatfelhõbe. Jelen állapotomban ezt kellemetlenül penetránsnak érzékelem. A mészköves ösvénynek egy lejtõ vet véget, amit közvetlenül egy erõsebb emelkedõ követ. Az egyházi üdülõt elhagyva egy hosszú, monoton szakasznak nézek elébe. Nem kell mást csinálni, csak lépkedni, és tolni a botokat. Már majdnem bealszok, amikor egy trió utolér. Megmentenek egy apró kispistázástól, mert a széles út továbbmegy, de a jelzés - ki tudja miért - egy ösvényre térít, ami százvalahány méter után visszacsatlakozik az eredeti útba. Túl szorosra köthettem a cipõfûzõimet, mert megfájdultak a sarkaim. Nem merek lazítani a fûzõkön, nehogy kimenjen a bokám. Inkább szenvedek. Jobbról kerítés kerül a látóterembe, majd lejteni kezd az út. Most már csak idõ kérdése, hogy mikor látok meg egy [K+] jelzést az egyik kerítésoszlopon, akkor kell rögvest balra fordulni, hogy ne menjek le Tardosra. Ez is megvan. Megjegyzem, hogy az eddig benõtt, dzsindzsás letérés most szépen le van csupasztva, jól észrevehetõ [K-] hív be. Be is megyek. Beljebb az ösvény ráfut egy szélesebb útra, ami úgy vezet Bányahegy felé, mint egy vágány. A Gerecse-tetõ felé menõ [K3]-et nem is észlelem, csak az utána következõ, Tardosra menõt. Az irtást, ami éjszaka csak egy nagy semminek látszik, körülkerítették. Már nem vagyok messze a ponttól. Várom, hogy az erõs lámpákkal megvilágított rét kibontakozzék a sötétbõl.

5. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Elintézem az adminisztrációt, majd az új K100-as poharamba teát kérek, és félrehúzódok a sodorvonalból. Alig harmatos a fû. Leülök, és szendvics után matatok a hátizsákomban. Nem vagyok éhes, de nem akarom, hogy megint valami gond legyen az üzemanyag-ellátással. Béla bácsi érkezik. Azt mondja, hogy amikor Pusztamarótnál elõvette a lámpáját, az már égett. Tartalék akkunak is a lemerültet pakolta be otthon. Puff neki! Ceruza elemeket kurrentál. Csak AAA elemeim vannak, de felajánlom neki a komplett tartalék lámpámat. Végül mástól sikerül ceruzaelemeket szereznie. dnvzoliék az imént mentek el. Mentem volna velük, de még a lámpa-vircsafttal voltam elfoglalva. Az enyémhez hasonló tempójú túratárs mögött teszem meg a nem rövid (sõt, hosszú) utat a volt vadkerítésekig. Nagyon úri dolog, hogy nem kell négyszer egymásután átmászni, de az örömbe vegyül egy kis üröm: Az oszlopokat csak úgy kidöntögették, és a kerítés drótja több helyütt belóg az ösvényre, így okozva balesetveszélyt. Az akadályoztatott haladás miatt torlódás alakul ki. Az elöl haladó figyelmezteti a többieket a különféle buktatókra. Mintha vandálpusztítás söpört volna végig a környéken. Az utolsó hajdani átmászó helyett inkább a nyitott kapu felé veszem az irányt. Egy párméteres kerülõ, de legalább nincsenek tankcsapdák. Ezután már minden beugrónál arra megyek, amerre a [K-] mutatja. Van egy követõm, aki még a csapatát is figyelmezteti, hogy jöjjenek csak beljebb, mert nem a szélesebb út a K100 útvonala. A vályú alakú ösvényen végül szerencsésen kibukkanok a mûútra, ahol balra fordulok. - Itt az "Ottorió" - hallom Zsuzska hangján a nick nevem legújabb változatát. Igen, így van ez ma este: Hol elhagyjuk, hol utolérjük egymást dnvzolival és társaival. Jobbra, Vértestolna irányába fordulunk az útkeresztezõdésben. Összefüggõ, parkoló kocsisor. A legtöbb autóban alva várják az emberüket. A kocsisor megszakításánál, balra folytatom, majd az elsõ lehetõségnél megint balra. Hosszú, unalmas rész jön. Az itt megszokott sártenger helyett kiaszott agyag fogad. Csak az egyik mélyedésben lépek olyan sárba, mintha habszivacsra léptem volna. A monoton caplatást egy SMS jelzés töri meg. Jézusmáriaszentjózsef! Mi történt már megint? Ezúttal örvendetes hírt kapok: Kiss Pistinek sikerült a terve. Be tudott érni szombaton. Konkrétan 23:50-kor. Az órámra nézek: Alig járunk benne a vasárnapban. Hirtelen nem tudom, hogy hol tarthatok. Egy magasles megjelenésébõl következtetek arra, hogy a [K+] becsatlakozását már elhagyhattam. Néhányan utolérnek, és azt latolgatják, hogy milyen messze lehet még Koldusszállás. Mostanra képbe kerültem, mert éppen az imént mentem át a Tarjáni-Malom-patak sárbevonatú hídján. A patakcsobogás zenéjét most nélkülöznöm kell. Elzárták a csapot. A fekvõ vad-lábrács el van tömõdve, és be van tiporva valami monstrum által, de engem ez a legkevésbé sem érdekel, annál inkább az, hogy a rács Koldusszállás közelségét jelzi. Hamarosan megjelennek a hengereletlen zúzalékkövek, egyre többször bicsaklik meg a bokám, lejteni-, és balra elnyújtottan kanyarodni kezd az út, és az alagút végén meglátom a fényt.

6. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Tea és leves közül lehet választani. A zöm a teát választja, de nekem most jobban esne egy kis sós lé. A levesosztó rendezõ vidáman kínálja portékáját, neki nyújtom poharam. Nem tudom, miért örül annyira, remélem, nem a leves tartalmáról tud valamit, ami nem publikus. Tûz forró a lé. Elhatározom, hogy juszt sem égetem le a nyelvemet, ezért hosszan fújkálom. Már teljesen el vagyok szédülve. Beleszürcsintek. A nyelvem leég. Módosul a hûtéstechnika: Befelé a nyelvemre szívom a hideg levegõt, kifele meg a levesre fújom. Most már türelmesebb vagyok, és sikerül további sérülés nélkül elfogyasztani a levest. Ez jólesett. Az alján volt egy kis káposzta torzsa, vagy valami egyéb gezemice, tehát zöldséglevest ettem. Elpakolom a poharat, és nekimegyek a hátralevõ távnak. Ideérkezésemhez képest egy majdnem hátraarccal indulok a [S-] / [K4] jelpáron. A [K4] hamar kiágazik balra. Elõször alattomban emelkedik az út, aztán egyre jobban. Gyakran pillantok balra fel, hátha meglátok egy lámpát a hajtûkanyar felsõ ágán. Nem látok semmit, a kanyart túl korán vártam. Se elõttem, se mögöttem nem látok lámpát, még a könyök után sem, amikor már a lenti ágat fürkészem. Eszembe jut Árpi, aki tavaly úgy jellemezte ezt a részt, hogy fejbe lõtte volna magát, ha lett volna nála egy pisztoly. Valami néha beleszúr a talpamba. Majd a néhai Kisréti vadászháznál leülök arra a szép, faragott padra, és kitakarítom a cipõmet. Gyûröm az emelkedõt, fejemet lógatva világítom a murvát. Elhagyom a kis budiszerû épületet, a pad még arrébb van. A [P+] kiágazásánál jövök rá, hogy a padról már lemaradtam. Vissza semmiképp nem megyek, egy tuskóra, vagy nagyobb kõre várok, amire leülhetek, mert a szurkálás nem maradt abba. Hopp, ott egy jóképû tuskó! Kicsit korhadt, de megteszi. Kimászok az útból és letelepedek. Jaj, alig bírok lehajolni a fûzõhöz. Amint így bíbelõdök, jönnek páran. Egyikük megkérdezi, hogy: - Futómû szerviz? - Kicsi defekt, de mindjárt elhárítom - válaszolom. Kimegyek az útra, és néhány lépés után megint érzem a szúrást. Akkor ez egy fantom kõ. Együtt kell menni vele. Jobbra rátérek a szekérútra. Egy vonással megint beljebb vagyok. Ismét összetalálkozok dnvzoliékkal, össznépileg várjuk a [S-] balos letérését. Könnyû dolgunk van, mert elõttük ketten már vizsgálják a jelet a fán. Lejjebb felvetõdik az itt szokásos kérdés: - Ilyen sokat kell lefelé menni? - Sajnos igen, és ez itt még nem is a frankó keresztezõdés, ahol élesen jobbra kell majd fordulni. Tovább lejtünk. A padkán megyek, és dumálás közben véletlenül (!) 25 m-rel majdnem letompítom az Arany-lyuki jobbos derékszöget egy jelzetlen átvágáson. dnvzoli rögtön észreveszi a turpisságot, és rám szól. Az a jó, hogy õ a leginformatívabb beszámolót olvasta el indulás elõtt. (Hihi!) Megkezdõdik egy újabb gumiemelkedõ. Zsuzska firtatja, hogy meddig tart még ez. - A GERECSE 50-rõl tudhatod: Elég hosszadalmas. Most jobbról erdõ, balról irtás van. Ha balról is bejön az erdõ, akkor már semmi perc és megint fönt leszünk a szekérúton. A jó társaság miatt ez elég hamar bekövetkezik. A visszacsatlakozáskor szokásomhoz híven hátranézek, hogy látom e kispistázók fényeit a szekérúton. Nix. Senki nem jön arról. Most már sínen vagyunk. Innen "csak" el- és le kell gurulnunk a Baji vadászház helyett a Szt. Péter pusztatemplomhoz. Ahogy múlik az idõ, és fogy a táv, úgy fogy a türelmünk a kövek nyújtotta, kéretlen talpmasszázs miatt. Jobbra indított nagy, lejtõs kanyar jelzi, hogy egyre közeledünk utolsó ellenõrzõpontunkhoz, de ezzel együtt egyre durvább kövek teszik egyre kínosabbá a lépéseket. Gyakran váltok az út jobboldaláról a baloldalára, és vissza, kevésbé köves sávot keresve. Csekély sikerrel. dnvzoli is mindnyûgösebb. Jobbra kutatom a régi utat, ami felment a Baji vadászházhoz. Már tavasszal kerítés zárta le, be is nõhetett, no meg éjszaka is van; nem találom. Mindegy, megyünk tovább egyenesen, aztán majd történik valami. Egy balról, a mélybõl felcsatlakozó úton fejlámpákat észlelünk. - Lementetek a [P-]-on? - kérdezem az elsõ felérõtõl. Igenlõ válaszára nyugtázom magamban, hogy az Arany-lyuknál nem fordultak jobbra, hanem ki tudja meddig lementek a [P-]-on. Lényeg, hogy találtak egy utat, ami felhozta õket. Á! Örülni! Látom egy tábortûz fényét.

7. ellenõrzõpont, Szt. Péter körtemplom romja.

A pihenõpad helyei mind foglaltak, lehervadunk a rendezõk sátra elé. Úgy döntök, hogy nem ûzöm a tatárt, nyugiban megeszem a maradék kesudiót, így, féloldalt fekve, mint az ókori római polgárok. A köves út által felborzolt idegeim is kisimulnak egy kissé. Sokat persze nem idõzök, mert bár hideg nincs, de nem akarom, hogy a tagjaim lerozsdásodjanak. A többiek még pihennek, én balra alákanyarodok annak az útnak, amelyiken idejöttünk. Hosszúnak tûnõ erdei séta után érek a Kálvária legnagyobb számmal ellátott stációjához. Innen kell visszaszámolni. Óvatosan tipegek meredeken lefelé egy szurdok sziklás peremén. Igyekszek nem beleesni, vagy kõbe rúgni. Utóbbi nem sikerül 100%-ig. A szenvedésit! Rengeteg a stáció. Szerintem ez most már az egyes számú lesz. Nem vagyok rest, közel megyek hozzá, és rávilágítok: "Jézus felveszi a keresztet." Jaj, már éppen kérni akartam. Gágog az összes lúdtalpam, fáj a sarokcsontom, meg az egész zoknitöltelék. Elbotorkálok az örökmécses melletti padhoz, és leülök szerelvényt igazítani. Lazítok a cipõfûzõkön, és megeszem az utolsó zsebkávét. Üdén és frissen kell megérkeznem a célba, mintha éppen akkor jöttem volna ki a színházból egy végigkacagott vígjáték után. Megmászom, az utolsó, 5 m-es emelkedõt, ami kiemel a Baji-szõlõkhöz, ahonnan lassan ereszkedek Bajra; mindvégig szilárd burkolaton, ami egyre jobban fáj. A lámpát már eloltom, és homlokomról a nyakamba húzom. A hajnali óra ellenére sincs hideg, pólóban nyomom a métereket Baj központja felé. A templom után még mindig szorosnak érzem a cipõmet, a buszmegállóban megint leülök fûzõt lazítani. Az egész túrán nem vacakolok ennyit, az utolsó flaszteres kilométereken jön elõ minden baj. Az egyik elhaladó túratárs megkérdezi, hogy jól vagyok e. - Igen - válaszolom -, mert mindjárt itt a busz. Elõször nagyot néz, de aztán észreveszi, hogy ironizálok, és mosolyogva továbbmegy. Zsuzska is most ért ide, és van képe futólépésben továbbmenni a vasúti sorompó felé. Hallatlan! Én is kocogok vagy 8 és fél métert, legalább ez másképpen fáj. A Tóvároskert állomás mindkét peronja kihalt, nemrég ment el a vonat. A sorompón túljutva elhaladok a Kis füttyös - helyi szlengben Kis fütyi - kocsma elõtt, hogy a második utcán balra, majd a következõ keresztutcán jobbra forduljak. Utolérek két belassult fiatalt, akik alig akarják elhinni, hogy a fenyvesen átlósan kell átvágni. Igen, ez most nem kispista, így van kisakkozva, hogy a gyalogátkelõnél érjük el a nagy forgalmú Vértesszõlõsi utat. Köztünk maradjon, de nem gyõztük kivárni, míg a gombnyomás után zöldre vált a lámpa. Milyen messze van még? Ez az égetõ-, a talpégetõ kérdés. Mutatok egy nagyobb reklámtáblát az út mellett, a távolban: - Na onnan még egy kicsi, és jobbra. Hogy látható távolságban van a cél, ez megnyugtatja kissé a sajgó lábú fiúkat. Egy hölgy pedig, aki kb. a sorompótól jön velem, õ most futásnak ered a mutatott irányba. Ezek a nõk milyen türelmetlenek!? A két sráccal nyugiban érünk el a kapuhoz. Az egyiknek nagyon fájhat, mert amiatt zsörtölõdik, hogy a táboron belül milyen hosszú a kiszalagozott út a célhelyiségig. Az ajtóban - jó szokás szerint - összeszedik az érkezõk igazolólapjait. Én még arra az egy percre is leülök, amíg kinyomtatják az oklevelemet. Nem rontottam tavaly óta az idõmön, sõt, ha a negyedórás sorbaállást is beleszámítom a Hosszú-hegyi pont elõtt, akkor még javítottam is, így jogosan, és örömmel veszem át (az ötkarikás játékok évében) a zsinórban 5. ovális jelvényemet és oklevelemet. Gondosan elpakolom a becses holmikat, és a kajálda felé indulok. Most már érzem, hogy hûvös van idekint. Az ebédlõben kellemes meglepetés ér: A babgulyás felséges, és még fánkot is kapunk. A repeta úgy jön össze, hogy dnvzoli megosztja velem Zsuzska levesét. (A hölgy önként, bár nem dalolva mondott le az ételrõl. Innen is kösz mindkettõtöknek.) Maradnék még egy kicsit, hogy üdvözöljem a beérkezõ ismerõsöket, barátokat, de úgy számítom, hogy ha most elindulok, akkor még elérem a következõ vonatot. A Vértesszõlõsi úton utolérem Gyõri Pétert és túratársát, így a vonatig is jól szórakozok. Csodák csodája: van pénztár, de a vonat nem megy be a Délibe, Kelenföldön van a végállomás. A valóban kedves pénztáros hölgy tájékoztatása nyomán a Keletiig veszek jegyet, tatabányai átszállással. Az egyik teljesítõ éppen öltözködik, amikor a vonat - mindennemû elõzetes hangosbemondás nélkül - befut a megállóba. Emberünk, gönceit felnyalábolva, mezítláb ugrik fel a vonatra, nem kis derültséget kiváltva a jelenlevõkbõl. Tatabányán néhányan átszállunk a Keleti felé menõ vonatra, ami három perc múlva el is indul. A vonaton eszembe jut, hogy levezetésnek átmegyek a "Gyertek ki a vadas parkba" címû túlélõtúrára, hogy ott feszítsek legújabb jelvényemmel. Aztán az is eszembe jut, hogy ahhoz inkább a Délibe kéne érkeznem, és semmi kedvem a városban tovább bumlizni. A dolog megmarad az ötlet szintjén. A Baross téri pályaudvaron megállapítom, hogy nem csak Kelenföldre érkeznek zombik ma reggel, hanem néhányan érkezünk a Keletibe is...

Ottorino

 

SÁRGA 70 (2012.04.30-2012.05.01) Táv: 70.6 km; Szint: 2285 m; Szintidõ: 17,5 óra.



Szombaton a GERECSE 50-nel kíméltem magam, vasárnap pedig megtartóztattam magam a túrázástól, hogy hétfõn este pihenten állhassak a rajtvonalra Esztergomban. Idén is Spot jóvoltából menekültem meg a vonatozástól. A Dunántúlról érkezett sporttársak már ott üldögéltek a vasútállomás egyik padján, és vidáman cseverésztek, amikor mi beálltunk a parkolóba.

"Ott volt a postás, a rendõr, a villanyszerelõ, / a szomszéd, a gázos és a díjbeszedõ, / a handlé, a szódás és a képkereskedõ, / a házmester, a fia és a kéményseprõ."

A rendezõség kezdi összeállítani a rajt mûanyagasztalait. A klíma ideális, nem kell majd az elsõ emelkedõ elõtt vetkõzni, rögtön pólóval lehet nyitni. Egy vasutas nõ jelenik meg a forgalmi iroda ajtajában: - Ha nem tudok bezárni, ki fogja nekem megfizetni az idõmet? - kiabál a küszöbrõl a rendezõk felé. Válasz nélkül hagyják, de néhány méterrel arrébb viszik a rajtoltató asztalokat. Éppen elõbukkan a kanyarban a Budapest felõl érkezõ vonat reflektor-szempárja, amikor kiadják az elsõ nevezési lapot. Rohanvást jönnek a túrázni vágyók. "Gazda szeme hizlalja a jószágot." Szöcske fõrendezõ elégedetten méregeti a tömeget. Tomnak - aki a vonattal érkezett - mentettem egy nevlapot, így az egész társaság el tud indulni 23.00-kor. Szinte azonnal széthúzódik a mezõny. Kiss Pisti és Spot rögtön elporoznak. Amikor véget ér a szilárd burkolat, akkor már mindenki porzik. Kemény aszály van. A fejlámpa fénykévéjében felém száguldanak a porszemcsék miriádjai. Felérünk egy hatalmas mezõre.

1. ellenõrzõpont, Vörös-kereszt.

A hagyománynak megfelelõen néhányad magammal lazán tovább indulok lefelé. Utánunk kiabálnak, de akkor már érzem, hogy valami nem stimmel. Követõimmel visszamászunk a megfelelõ ösvényre. Normál esetben a cipõk már vizesek a fûrõl rájuk tapadt harmattól, most azonban a port rúgjuk tovább. Elõttem Priger Pisti VÁM-ZOLLKONTROLLE-CUSTOMS feliratú jól láthatósági mellényérõl vakítóan verõdik vissza a fejlámpám fénye. (És ez így lesz egész éjszaka.) Nadrágja vádlirészén is vannak fényvisszaverõ csíkok. Ezek azt az érzést keltik, mintha O lábú lenne a nadrág viselõje. Ezt Árpival egy kicsit kipoentírozzuk. Érdemes hátrapillantani, megéri a látvány: A bányász szakszervezet népes delegációja kígyózó sorban vonul a Május elsejei nagygyûlés helyszíne felé... A mezõn kanyargó utunk egy szántóföld szélén ér véget, amikor is bémegyünk az erdõbe. Hosszú, dumálós szakasz következik. Túránk egyetlen mászókájához érkezünk. Ezen sem akarok átmászni, de hiába próbálkozok a kapunál, zárva van. Hamarosan kiérünk egy erdészeti mûútra, amin jobbra fordulunk, és elhaladunk egy fatelep, vagy valami hasonló mellett. Nem maradunk a szilárd burkolaton, hanem balra felvágunk egy füves úton. Rövid emelkedõ után megint bent vagyunk az erdõben. Most mintha nem lenne annyi fatörmelék az úton, de az biztos, hogy a megkötött talajon könnyebb haladni, mint a tavalyi lekvárban. Nagyobb fényfolt bontakozik ki a sötétbõl, többen cihelõdnek körülötte.

2. ellenõrzõpont, Cserepes-árok, [S-] / [S+] elág.

A pontõrök tenyérnyi tábortûz mellett üldögélve osztják a bélyegzést. Nincs miért idõznünk, lámpáinkkal rést ütve a sötétségen továbbmegyünk. Lássuk csak! Mi is következik? Az erdei séta után meg kell pillantanunk a völgyben Pilisszentlélek éjszakai világítását. A fényeket távoli, folyamatos kutyaugatás vezeti be. Ugathatnak hajnalig, mert nem az volt az utolsó vonat, aminek az érkezését én is láttam Esztergomban. Jobbra lekanyarodunk a falu völgyébe. Odalent, a füves úton beveszünk egy éles balkanyart, aztán rátérünk egy szilárdburkolatú útra, amin besétálunk a faluba. Ezeket a magas hangfekvésû kutyákat betiltanám, mert ha közel ugatnak fel, hirtelen, akkor megrepedhet az ember dobhártyája. Árpinak nem ismerõs a falu, de amikor a sörözõhöz érünk rájön, hogy mégis járt már itt a 2010-es Turul megunása után. Feljebb a Klastrom vendéglõ már emelkedõ mellett áll. Nekem ez jelzi a Pilis-nyeregbe vezetõ út kezdetét. Árpi sóhajtva bök a feketeség közepébe: - Oda kell fölmenni? - kérdezi nem igazán lelkesen. Biz' oda ám - válaszolom. Nem hajtjuk magunkat eszelõs tempóban, hogy ne kelljen kényszerpihenõket tartani. Még ilyen üzemmódban sem telik sok idõbe, hogy felérjünk egy keresztezõ erdészeti mûúthoz. A túloldalán folytatjuk a felmenetelt. A következõ mûúton pár métert teszünk meg balra, és a majdnem 180 fokban kanyarodó könyökkel mi is jobbra fordulunk. Na, ez az a hely, ahol nagyon kell figyelni balra, fel, hogy hol van a jelzés folytatása. Tudva tudom ezt, és mégis mindig távolabbra képzelem ezt az ominózus felvágást. Most Árpi kiabál utánam, mert õ vette észre a belógó, megerõsítõ szalagot. Magyarázatként azt hozom fel, hogy egy lányt követtem, aki határozott léptekkel ment az úton. A többiek után én is felkapaszkodok az erdõbe, hogy nemsokára megint keresztezhessünk egy mûutat. Az emelkedõ nagyját már letudtuk, most már csak fel kell baktatni a Pilis-nyeregbe. Rávilágítok az emlékoszlopra, és megkérdem Árpitól, hogy ismerõs e. Nem csodálom, hogy nem vágja rá a választ. Nappal, a KINIZSIN egész más arcát mutatja a túrázóktól hemzsegõ nyereg. Most kihalt, még az asztaloknál sem pihenget senki. Mi sem állunk meg, hanem a jobbra behívó szalagot követve rátérünk a lefelé vezetõ ösvényre. Egyre kellemetlenebb szögbe áll a lejtõ. Nagyon sokat kell lefelé fékezni. Eszembe jut, hogy itt felmászni se volt semmi a PÁLOS 70-en. Az út peremérõl valahogyan a nagyon törmelékes mélyútba keveredünk, de a következõ felpillantásnál már megint látni a [S-] jelzést. Azért már leérhetnénk a pincébe, mert nagyon fáraszt a helyzeti energia felemésztése. Le is lassulok, megelõzendõ a fájdalmak megjelenését. A zakózás kockázata is kisebb így. A baráti kör tagjai meg is elõznek. Egyedül érek le egy karéjra, amin balra fordulok. Nagy megkönnyebbülés, hogy vége a lejtõnek, de én nem érem be ennyivel, tovább könnyebbülök egy beugróban, majd továbbsétálok a belógó szalagig, ami jobbra térít. Leballagok egy szûk növénysikátoron.

3. ellenõrzõpont, Klastrompuszta.

A többiek már frissülnek. Ki a kútnál, ki a szörpös tankoknál. Én is közibük állok. Csokival bevont desszertet kínál a pontõr, de amikor egy nagyobb társaság érkezik, akkor elteszi, mert pecsételni kell. Béla bácsi vállalná a kínálás feladatát, de a pontõr nem szavaz neki bizalmat. Én még egyet szörpögök, mert Pilisvörösvárig nuku frissítés, és az igencsak odébb van még. Továbbindulunk az emelkedõvel nyitó, jobbra ívelt mûúton. A mûútnak hamar vége, és az emelkedõ is enyhül bár még sokáig kitart. Ez is megnyúlt tavaly óta. Féltem kicsit ettõl a szakasztól, mert a múlt évben mocskosul fel volt dúlva. Most sem egy hengerelt golfpálya, de nagyságrendekkel jobb, mint tavaly. Hosszas menetelés után jobbra kanyarodunk, és nemsokára kiérünk egy távvezeték irtására. Nem követjük sokáig a vezetéket, mert egy jobbos szalagozás bevisz az erdõbe. Egy kis hullámvasutazás után útkeresztezõdés következik. Bejön a [P-], ez a Csévi-nyereg. Az ezt követõ Táloki-erdõ útja is jobban járható, mint a múltkor. Sokáig monoton szurkálom a botokkal az út felszínét. Munkám eredményeként eljön a lejtõs, jobbra kanyarodó mélyút, ami az erdei séta végét jelenti. Balra rátérek a gázpásztára. Csillagos az ég, de hideg nincs, ideális kirándulóidõ van. Lassan eljön a letérés a gázpásztáról, jobbra fordulok. Egy sorompóig pár métert lefelé kell menni. Itt minden átmenet nélkül több fokkal hidegebb levegõbe fejelek. Ez fölöttébb érdekes jelenség. Csak azért nem öltözök fel, mert tudom, hogy hosszan emelkedõ szekérút következik, ami majd biztosítja a fûtést. Az unalmas, nyúlós emelkedõt gondolataim szabadjára engedésével rövidítem. A Klotild-barlanghoz vezetõ letérés magasságában vízszintes lesz az út, és a kövek is elmaradnak róla. Felnézek az égboltra: tök sötét. Idõben vagyok, mert itt már megengedhetõ egy árnyalatnyi pirkadás. Balra tarts! Majd Iluska-forrás mellett el. Lélekben lehet készülni a Fehér-hegyre, ami most még totál fekete. Igen, itt balra-, majd pár méter múlva jobbra fel, a rétet lezáró kerítés mellé. A felsõ sarkától még néhány lépés balra, aztán be a fák közt a hegyre vezetõ ösvényre. Csak semmi kapkodás! Egyhuzamban fel kell csûrni a csúcskõhöz, aztán egy darabig békén hagynak a brutál emelkedõk. Huh, már meg is van. A mûfajra jellemzõen most lejtõ következik. Elõször poros, majd murvás és kanyargós. Lényeg, hogy elvezet egy esõházikóhoz.

4. ellenõrzõpont, Vörös-hegy nyerge, pihenõ.

Kíváncsi vagyok milyen lesz a gázpászta talaja, ezért leereszkedek a szintjére. Sejtettem. Süppedõs homok. A gázvezeték fektetésénél letúrták a turistautat, azóta nem tudott visszamászni a helyére. Lábaimat óvatosan emelgetve lépkedek, nem hiányzik egy adag homok a cipõmbe. Egy kilométer van ezen a kellemetlen terepen. Lejjebb már kicsit kötöttebb a homok. Korán kelõ madarak ébresztik a hajnali erdõt. Az éjszakát átmulatott fülemülék még mindig nem lankadnak. Róluk veszek példát. No, nem a dalolást-, hanem csak a kitartást tekintve. Lassan leérek a fenyõfacsoporthoz, ahol jobbra elhagyom a homokos útpótlékot. Nemsokára itt van Pilisvörösvár hétvégi házas övezete. Jólesik homlokomat megszabadítani a fejlámpától. A vasúti átkelõhöz érve fehéren villog a jelzõlámpa. Inkább körülhallgatózok, mint nézek, mert beláthatatlan kanyarban (Hol másutt lenne az átkelõ?) ez többet ér. A sínpár után már igazi utca van. A nyilazott [S-] balra, a Kálvária emelkedõs utcájába mutat. Aki elõször van itt, annak elég könnyû ezt benézni. Minden alkalommal akadnak is néhányan, akik kihagyják a felmenetelt. Szív, aki továbbmegy egyenesen, mert a tavalyival ellentétben most van pontõrség odafönt.

I. feltételes ellenõrzõhely, Pilisvörösvári kálvária.

A feléréshez viszonyítva jobbra fordulok, és egy murvás utcán, lazán lejtõzve egyre beljebb megyek a városba. Egy kis hídról a kanyarodó vasúti sínpárra nézek le. Az utca végén jobbra fordulok. Befigyelek a Mónika utcájába. Semmi mozgás. Gyanús ez nekem. Ebben a pillanatban szól egy sporttárs, hogy a Mónikát bezárták, arrébb lesz a pont. Jó, hát akkor menjünk egy utcával tovább, és ott forduljunk jobbra. Utcán végig, sikátoron balra, ki a 10-eshez, ott jobbra, arccal a vasút felé, ismét sínek keresztezése, zöldségesnél balra, lépcsõn fel, játszótér mellett el. Szent Szilvamag! Hányszor tettem meg már ezt az utat?! Nem tudom, mert más túrákban is benne van ez a szakasz. A játszótér utáni keresztezõdésben, egy akácfán, félig takarásban egy A4-es papírt látok. Kíváncsiságból oda megyek és elolvasom. A következõ pont neve van rajta, és a lap alján, sormintaként sok kis nyíl körvonala mutat jobbra. Akkor menjünk hát arra! Néhány tíz méter után olvashatjuk a számunkra új cégért.

5. ellenõrzõpont, Pilisvörösvár, Schramli sörözõ.

Egy tetõvel ellátott, de oldalról nyitott helyen van az ellenõrzõ- és etetõpont. Egy kempingszékben foglalok helyet, egy kenyérrel a kezemben. Lassan összeverõdik a csapat. Amíg a többiek átmennek az ivóba, addig én tovább frissítek. Megcsodáljuk Emese felkarra erõsített okos telefonját. A felerõsítés módjáról a vérnyomásmérõ jut eszembe. Meg is kérdezem, hogy tartalmaz e a készülék ilyen mûszert. A hölgy másik oldalán ülõ Gábor visszakérdez: - Miért, tán szükséged lenne rá? - Há', vérnyomásmérõvel nem sokra mennék, de ki tudja, talán egy defibrillátor a telefonomba még jól is jöhetne, csak vigyázni kéne a gombokkal, amikor felveszem... Cihelõdni kezdek. Suzy öccse, F. Zsolt megkérdezi, hogy végig megyek e? Igenlõ válaszomra azt mondja, hogy kemény lesz. Sejtem, mert most ugyan még nagyon komfortos az idõ, de napközben 30 körül lesznek a Celsius fokok az idõjósok szerint. Gratulálok F. Zsoltnak, és lemegyek megnézni, hogy áll a többiek sörszintje. Úgy ülnek a bárpultnál, mint a szépek és gazdagok az álomhajón. Vissza kell zökkenteni õket a rideg valóságba: Indulááás!!! Visszamegyünk az A4-eshez, és jobbra fordulunk abba az utcába, ami elvezet a Szentivánra lemenõ lépcsõ tetejéhez. Spot jön szembe dúlva fúlva. Nem vette észre az amúgy benézhetõ tájékoztatót, és lement Pilisszentivánra. Mázlink van, mert én se olvastam az itinert, és senki nem említette, hogy változás(ok) van(nak)... A lépcsõ tetejéhez érünk. A lépcsõn egy fiúcska ül "Szembe babám, ha szeretsz!" pózban egy lányocskával az ölében. Árpi gonoszkodik egy kicsit: tapsol egyet a pár feje fölött. Rá se bagóznak. Túra után megkérdeztem olyanokat, akik jóval elõttünk jártak, meg olyanokat is, akik sokkal utánunk értek ide, hogy látták e ezt a kedves jelenséget a lépcsõn. A megkérdezettek mindegyike látta. A rossznyelvek szerint összeragadtak. A Sramliban a csapos a "Sex on the beach" mintájára kreál egy új italt "Sex on the stairs" fantázianévvel... Május elsejei felvonulás helyett levonulunk Ivánra. A templomnál balra fordulunk. Megkeresem a bukszus által takart nyomós kutat. Csak a flakonomat tankolom meg, a törölközõt benedvesíteni a Rózsika-forrásnál tervezem. A villanyoszlopok - akárcsak tavaly - most is fel vannak lobogózva. Vajon ki szól a helybélieknek minden évben, hogy jövünk? Átmegyünk a fõút túloldalára, és az elsõ térnél jobbra fordulunk. Nehezítésként látszik a támadandó magaslat. A zsákutca táblával mit sem törõdve, továbbmegyünk egyenesen. A reggeli erdõ komfortos klímával fogad, de már látszanak a jelei, hogy késõbb gondok lesznek a meleggel. A keskeny, homokos, lókapálta ösvény most kordonnal van elkerítve; balra, egy vele párhuzamos mélyútban mehetünk tovább. Ismét szilárd burkolatú útra bukkanunk, de ezen csak röviden megyünk, mert a jel bevisz a bokrok közé, egy forgóajtóhoz. Az ajtó másik oldalán rövid idõre csatlakozik a [P-] jelzés. Kérdezem Árpitól, hogy ismerõs e a környék, mert a PIROS 85-ön jövünk erre egy darabon. Persze, a sötétben egész más a baba fekvése. Itt van már az info tábla, ami elõtt jobbra elmegy a [P-] a Hosszú-árok felé, mi pedig egyenesen az Antónia-árokba kezdünk bele. Finoman nyit az emelkedõ, aztán mind meredekebbé válik. Kell a türelem, mert ez a közepesen emelkedõs rész tart a legtovább. A távvezeték egyik tartó vasszerkezeténél hátra nézek; a többiek nem látszanak az út enyhe kanyarodása miatt. Nem várok, tovább megyek az árok felsõ vége felé. A finisben a legmeredekebb az út. A jelzés nem az árokban vezet végig, hanem a vége elõtt pár méterrel, jobbra kijön a mélyútból. Itt a legtechnikásabb. Ha rosszul választod meg a lendületet és a dõlésszöget, akkor könnyen visszahullhatsz, kuglibábként letarolva az esetleges követõidet. Innen már látni a mûutat, amin balra kell kanyarodni annak, aki a Zsíros-hegy felé igyekszik. Már ezerrel sziporkázik a Nap, de még nem veszek föl napszemüveget, mert úgyis mindjárt beérünk az erdõbe. A többiek is kimásznak az árokból, együtt megyünk a turistaház meghagyott kõmandzsettájához, ahonnan megint a fák takarásába mehetünk következõ pontunkra, egészen véletlenül egy kocsmába.

6. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon Itató.

Priger Pistit Béla bácsi kérte föl idegenvezetõnek; éppen távoznak. Egy öreg kutya totyog elõ üdvözölni. Lesi hátha leesik neki egy-két finom falat. A kávézni vágyók arcra zuhannak, mert még nem nyitott ki az egység. Menjünk is tovább, elég volt a kocsmázásból. Mielõtt ereszkedni kezdenénk Solymár felé, bejárjuk a [S-] bosszantó kitérõjét.

II. feltételes ellenõrzõhely, Kerek-hegy, éles úttörés.

Megmutatom Árpinak azt a kiálló gyökeret, ami azért nevezetes, mert az egyik évben ebben botlottam meg, és omlottam kishíján a pontõr hölgy lába elé. Most máshogy vannak elhelyezkedve az õrök, pozíciójuk szerencsére nem kedvez a gyökérbebotlásnak. Az ezután következõ szakaszt szeretem. Az enyhe lejtõ azt az illúziót táplálja az emberben, mintha kajakból tudna ilyen jó tempóban nyomulni. EduShow ér utol minket. Elmondása szerint non stop túrázik a hosszú hétvégén. A S70-re a Medves 50-rõl jött, de nem nedves a homloka. Sõt, EduShow annyira frisss, hogy fáradtság jelei egyáltalán nem mutatkoznak rajta. Egészen más látszik rajta. Olyas valami, amitõl az ember fia és lánya öt centire a föld fölött jár... A beszélgetés hevében egy ösvénnyel elõbb kanyarodunk le. Attila kiabál utánunk. Csak az útvonalkövetés miatt megyünk vissza, mert ez az út is a keresztezendõ mûútra fut ki. Attila már követeli is a vélt jussát, egy sört. Ha én minden útbaigazításomért egy sört kértem volna, akkor már anonim alkoholista lennék. Edu tovalibben, körülötte tarka lepkék röpködnek, vállán apró madárkák csivitelnek. Függöny! Lassan behozom az elkalandozásom miatti lemaradást, és a vadon burjánzó orgonabokrok mellett már együtt megyek el a többiekkel. Semmi perc alatt érünk le a téglagyári buszmegállóba, hogy aztán átkeljünk a széles fõúton, majd lemenjünk az Alsó-Jegenye-völgybe, a Paprikás-patak hídjait koptatni.

7. ellenõrzõpont, Rózsika-forrást megelõzõ pihenõ.

Azt hiszem a túra során most vagyunk utoljára a komfort zóna közelében. Ha errõl a viszonylag hûvös helyrõl kiemelkedünk, akkor egyre közelebb lesz a forrásponthoz a hûtõvizünk. Ezért amikor a forrás elé érünk, átmegyek a hídján, hogy bevizesítsem a törölközõmet. Gondban vagyok, mert Rózsika nagyon renyhén csöpög. Üsse kavics; a már kifolyt vízbe mártom a türcsit. Az ebihalakat és a szúnyoglárvákat lesöpröm róla, és enyhe csavarintás után a nyakamba lógatom. A többiek közben jól elhúztak, csak a rét után érem utol õket. A réten már majdnem minden készen áll a szokásos május elsejei bulihoz, a solymári rendezõgárda az utolsó simításokat végzi. Egy pillanatig irigylem a majdani részvevõket, de a következõ másodpercben rájövök, hogy mi sokkal szórakoztatóbb dolgot mûvelünk. Ugye? Tehát ennek szellemében nekivágok a hosszan tartó emelkedõnek. Utolérem a többieket. Úgy látszik Zolival egy kicsit gyorsabb tempóban próbálunk túllenni az emelkedõn, mert a társaság többi tagjai el-eltünedeznek a kanyarokban. Már fönt nyomjuk a hegyoldal keskeny ösvényén, amikor Kiss Pisti csörömpöli a telefonomat. Nem akarom elhinni, amikor közli, hogy õ már a Hûvösvölgyben van. Olsennel fûtik egymás agyát, hogy mikorra, kell a következõ pontra érniük. Hirtelen olyan érzés fog el, mintha le lennék maradva. Nem akarok túlzottan sietni, de ösztönösen rádobok egy lapáttal. Zoli inkább lelassul, hogy bevárja a csapatot. Állandóan a Hûvösvölgy jár az eszemben, de az még fényévekre van innen, és így még a következõ pont is lassabban jön el. Nagy sokára kezd hullámzani az ösvény. Jól van, már látom a jellegzetes sziklákat.

III. feltételes ellenõrzõhely, Kötõk padja.

Valaki beszél a pontõrhöz, vagy két pontõr beszélget egymással, nem tudom. Türelmesen kivárom míg befejezik, majd átnyújtom az itinert. Hajrázok tovább, hogy legalább ezen a keskeny, oldalra lejtõs ösvényen legyek túl. Azzal vígasztalom magam, hogy a KITÖRÉSEN a behavazott, éjszakai változata sokkal cudarabb volt. A Nap már egyre többször süt be a levelek közé. Egy távvezeték nyiladékánál pedig fényözönben részesít. Nemsokára számíthatok arra, hogy az ösvény szélesebb útba csatlakozik, (bejön a [K-]) és hamarosan megérkezek a Virágos-nyeregbe. Így is lesz. Itt azonban sokáig kitett helyen fogok kutyagolni, ezért türcsi a fejre, egy slukk ital a flakonból, és irány az Újlaki-hegy. Útközben odafelé találkozok egy másik rendezvény ellenõrzõpontjával. Ipari mennyiségû palackozott ásványvíz van felhalmozva a ponton. Lesz is rá szükségük itt a mezõn, ebben a melegben. Az út agyagos sara alaktalanra gyúrt állapotban kötött meg. Szemem szüntelen pásztázza a járófelületet, a legkevésbé bokafordító helyeket keresve rajta. A megfelelõ ponton balra fordulok, hegynek fölfelé, egy durva köves útra. Késõbb, jobbra bemegy a jelzés az erdõbe. Leveszem a törülközõt, és jó néhányszor meglengetem, hogy hûljön egy kicsit. Nemsokára kibukkanok az erdõbõl, és akkor megint kendõ lesz belõle. Mindjárt látszik a hegy teteje, errõl az oldaláról valamivel könnyebb felmenni rá.

8. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.

Nini! EduShow csattogtatja a gépét. Megfogta õt a reptér panorámája, és tán egy kicsit a hegymászás is. (Mint utólag kiderült, nem tudtam inkognitóban maradni, mert miközben a pecsételtetéssel voltam elfoglalva, orvul készült egy egészalakos fénykép, ami a törülközõbe rejtett fejû önmagamat ábrázolja amint igazolásra várok. A mûalkotást a fészbukon kommentezve láttam viszont. Dec dö véj áhá, áhá, Áj lájk it.) Alant a hangároknál - akárcsak tavaly - a Samsungosok nyomatják a decibelt. Nem érdekel mit mondanak. Le innen! Két mészkõvel távolabb kezdek lebotorkálni, mint ahogy azt a jelzett, poros ösvény diktálná. Oldalról Priger Pista kiabál kispistát. Neki is elmondom a szabályt: Amíg vizuális kapcsolatban vagyok a jelzett úttal, addig nem kispista. Majdnem olyan lassan jutok le a Szépvölgyi úti parkolóhoz, mintha onnan másztam volna fel. Néhány méter üdítõ szintbeli lépés után a dõlõ félben levõ határkõnél jobbra fordulok, és még meredekebben süllyedek a Határ-nyeregig. Eszembe jut a tavalyi túra, amikor e helyrõl imígyen tájékoztatta családját telefonon egy srác: " ... csak még ezen a szemét Vadaskerti-hegyen kell átmásznom..." A nyeregbõl én is a "szemét" Vadaskerti-hegy alá megyek, és elkezdek átmászni rajta. Jó meredek. És amikor felérsz az a jutalmad, hogy fékezhetsz, amíg le nem érsz a Hûvösvölgybe. Ez viszont nem megy olyan gyorsan, mint ahogy azt az ember szeretné. Megpróbálok belekocogni egy kicsit, de aztán belátom, hogy jobb a békesség. Végül gyalog is leérek az Ördög-árok kis kõhídjához. A lángosos elõtti közkútnál vígan frissül néhány túratárs. Én majd a kisvasút végállomása elõtt levõ csapnál fogom átnedvesíteni a törölközõmet. Elõzékeny autósok átengednek a zebrán, folytatom a bûzös aluljáróban, felmegyek a villamos szintjére, onnan pár lépcsõn és rövid murváson a gyermekvasutasok alakuló teréhez. Nincs ott senki. Jó ötlet, hogy az etetõpontot idén egy fa árnyékába telepítették.

IV. feltételes ellenõrzõhely, Hûvösvölgy.

Nagyon nincs kedvem enni. Inni annál inkább. Iszok is két pohár színeset. Bubu feltéttel szerel egy kenyeret. - A 70-en vagy? - kérdem tõle. - Nem - válaszolja, és valamilyen hármas variációt vázol a szervezésben perfekt, kitûzõ halmozó guru. Priger Pistit Béla bá valahol az Újlaki-hegy környékén útjára bocsátotta. Õ most indul tovább. Én is mindjárt megyek, csak még benedvesítem a... Hol a bánatban van a csap? A morva életbe! Idén még fel se szerelték a csapot. Hát, én bizony le nem megyek a lángosos elé. Majd a Szépjuhászné közkútjánál fogok mosdani. Neki vágok a [S-] folytatásának. Lemegyek a villamos árka fölötti útra, ami kivisz a bevásárlóközpont mellé. Rövid várakozás után átszaladok a mûúton és már hozzá is foghatok a Hárshegy állomáshoz vezetõ emelkedõnek. Nagy a jövés, menés: Különféle irányokból szalajtott emberek mászkálnak papírral a kezükben. Nem, nem a hasmenés jött rájuk, hanem a teljesítménytúrázhatnék. "Civilek" is vannak köztük szépszámmal, dacára a hõségnek. Felérek az állomás alatti szintbeli útra, ahol menet közben megszabadulok az oxigénadóságtól. Vas forgókorlát megpörgetve, lépcsõn fel, további emelkedõ. Kétszer nézek a padon ülõkre. Borika ül ott egy fiatalemberrel. - Milyen túrán vagytok? - kérdezem Borikától, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy csakis teljesítménytúrázhatnak. - Csak egy kis maszek kiránduláson vagyunk a - bemutatom - fiammal. Két mondatban beszélek nekik a túráról, és közlöm, ha maradnak még pár percet, akkor nem ússzák meg, az ismerõsök özönével való találkozást. Búcsúzok, megyek tovább a kitett, kiálló sziklás mezõ felé. Törölközõ megint a fejre. Mezõ vége, kanyargós kaptató. Csöng a telefon. Barbi kérdezi, hogy merre járok. - Mindjárt felérek a Bátori-barlang elõtti kis fahídhoz. Alig hagyom el a hidat, a mini szerpentinen jön már Barbi lefelé a párjával és a húgával. Talán nem lesz meglepõ, ha elárulom, hogy õk is valamilyen túra, valamelyik távját morzsolják. Ha megbeszéltük volna ezt a találkozást, akkor nem tudtuk volna így idõzíteni. Kölcsönösen jó túrázást kívánunk egymásnak, és ki-ki járja tovább a saját útját.

9. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly-kilátó.

Miért idõznék itt, a pecsételés után? Megyek a meredek, köves lejtõ irányába, ahol majd óvatosan leereszkedek a Szépjuhásznéhoz. Már út közben a hideg vizet ontó, kékre mázolt, öntöttvas kút lebeg a szemem elõtt. A törölközõ megszáradt már a nyakamban, mostanra inkább melegít. A kút felé menet ismét kedves ismerõsökkel találkozok: Egon és Éva. Ezúttal nem az etetésünkkel és restaurálásunkkal vannak elfoglalva, hanem õk is túráznak. A vizezés után együtt megyünk, amíg a [P-] együtt halad a [S-]-val. Egyedül folytatom tovább, de mosolygok magamban, mert kellemesen feldobott ez a néhány találkozás, és a rövid beszélgetések. Kinézek a lombok között. A Vadaspark megálló peronjára látok. Nemsokára elérem a Kis-kõfejt, amit egy kis emelkedõ követ. A táblacsokor után, jobbra lemegyek a sínekhez, hogy keresztezve azokat, egy darabon a tüdõszanatórium szürke kerítése mellett lejtõzzek, majd fahídon keljek át, hullámozzak az ösvénnyel, és egy völgybõl felmásszak a murvás útra, amit a [P-] is jelez. Na, akkor most gyorstempóban siessünk le a Virág-völgybe, és innen toljuk fel magunkat a Csacsi-rétre. Ez utóbbi kívánság már sokkal lassabban teljesül.

10. ellenõrzõpont, Csacsi-rét.

Itt azért kortyolni kell egy párat. Ahogy rakom vissza a flakont, szemem sarkából már figyelem a lombokkal takart beugrót, amerre az utamat kell folytatni. Pihennék egy kicsit a padon, de inkább indulok, mert egyre fokozódik a hõség, ami majd odalenn, a flaszteren kulminál. Keskeny, vályús ösvény, aztán murvás a KFKI alatt. Rengetegszer koptatott utak. A [S+] fel, én meg le a [S-]-on. Lent, a kanyarban családi frissítõpont babával. A meleg elõl nem tudják elrejteni a dolgokat. A langyos vízbõl nem kérek, az nekem is van. Inkább a megolvadt bevonatú csokis akármibõl veszek be kettõt, majd elköszönök. Nemsokára jobbra bekanyarodok a Sorrentót megelõzõ völgybe, ahonnan laza emelkedõvel felkapaszkodok a mindkét irányból sokszor végigjárt, oldalra lejtõs alig ösvényre. Némely szakaszán száraz idõben is vigyázni kell, mert könnyen megint a völgyben találhatja magát az ember. Elérkezek a túra utolsó említésre méltó emelkedõjéhez. (Jótékony tudatlanság.) Alig gyûröm le, csöng a telefon. Kiss Pisti szórakoztat azzal, hogy õ már beért, és, hogy milyen cefet volt a végén a Törökugrató. Láttam én a pecséthelyek végén ezt a nevet, de nem gondoltam, hogy oda fel is kell menni. Azt hittem, hogy az új célhelyszín miatt iktatták be. Majd meglátjuk... Sziklák kerülnek az utamba, aztán egy pont.

V. feltételes ellenõrzõhely, Sorrento.

Az út menti kõtömb tetején ütött tanyát az ikerpár-gyanús fiú és lány. Eléjük járulok igazolásért. Már majdnem beteltek a pecséthelyek. "Leszaladok" a poros, fenyõtûs ösvényen, keresztezek egy murvás utat, és rátérek egy köves, de jól siethetõ útra. Egy kiágazó ösvényen letérek szervizelni. Amikor hátra nézek látom, hogy valaki nagyon nézi az itinert. - Tovább, egyenesen! Csak felforrt a hûtõvizem - szólok hátra, mielõtt beállna mögém a sorba. Visszatérek az útra, és én is megyek tovább, egyenesen. A sorompónál kezdetét veszi a hosszadalmas hegyoldali gyaloglás. A bevezetõ szakaszt már évek óta az ösvényre dõlt fák nehezítik. Egy idõ után elfogynak a kidõlt fák, és amikor már elhárulnak az akadályok, akkor az út levisz egy szekérútra, amin jobbra kell folytatni. Nem szabad elbambulni, mert akkor eltéveszted a kis, keskeny, jobbos letérést, és idõnek elõtte lenn találod magad Budaörsön. Kezdõdik az a rész, hogy sokáig erdõ, aztán kibukkanás egy tisztásra, aztán megint erdõ. Utoljára ezt néhány hete, a VÁROS PEREMÉN címû sétán jártam végig harmadmagammal. Na, azóta dupla annyi erdõ és tisztás nõtt ide, az fix. Nem igaz, hogy ez még mindig nem a balos letérés a pontra. Ezek olyan egyformák, hogy nem tudok megjegyezni egy jellegzetes objektumot, ami alapján tudnám, hogy ez már az utolsó. A türelmem végsõ határán aztán mégis eljön a várva várt balos. Mi az? Eltévedtem? Hol a pont? Távolabb helyezték, hogy onnan lehessen gyönyörködni a Törökugrató panorámájában.

11. ellenõrzõpont, Huszonnégyökrös-hegy nyerge.

Az egyik pontõr készséggel mutat nekem a túloldalon egy Gellért-hegyet, és elmagyarázza, hogy miként jutok fel oda. Kösz. Elõbb azonban meredeken le kell tipegni, nagyobb részt utcák vídia keménységû burkolatán. A néhai Csíki csárdánál átmegyek a mûút másik oldalára, és a [S3] jelzésen felfelé indulok. Nem megyek gyorsan, de egy ÖTYE tagokból álló csoportot így is utolérek. Frissnek látszanak, persze nem a korukból-, hanem a Hûvösvölgybõl kiindulva. Az emelkedõs utcáról a terepre érek. Kulturáltan meg van csinálva; ahol kell, ott új korlát, ahol kell, ott lépcsõ, ha kell, ha nem kell, ismeretterjesztõ táblák. Egy fölöttem levõ kiszögellésben valaki azt mondja, hogy jönnek az arabok, célozva ezzel a törülközõs fejemre és a sötét napszemüvegemre. - Humor Herold a babatávról nagyon szellemes vagy - gondolom magamban. Egy mászósabb résznél, csoffadt kinézetemet látva egy lány a szikla tetejérõl azzal vígasztal, hogy mindjárt vége. - Hát, nekem biztosan! - kacagtatom meg a hölgyet. Igaza van, mert már látom azt a pontot, ahonnan már csak lefelé van.

12. ellenõrzõpont, Törökugrató teteje.

A pontõr bácsi lelkesen magyaráz valamit egy kisebb társaságnak, már majdnem összerogyok, mire be tudom gyûjteni a pecsétet, és meg tudom kérdezni, hogy merre van a lefele. Valami fémlépcsõt emleget szalaggal. Ha ez lehetséges, lefelé még sz@rabb, mint fölfelé. Elõttem, lejjebb egy hölgy tétovázik, õ is a lépcsõt keresi. Na, most már elfogy a cérnám, nem akarok ebben a pokoli útveszõben bolyongva elpusztulni. Felhívom Kiss Pistit. Legalább egyetlenegyszer õ mondja el nekem, hogy merre kell menni. - Balra tartva? Bányaudvar? OK! Ennyi infoval rögtön rátalálok a lépcsõre, ami olyan cipõtalpszétvágós rácsból van. Ez tényleg levezet a bányaudvarba, ahol vár a túra fénypontja. Fürdõzés egy bõvizû csapnál. A fejemen kicserélem a vizesborogatást, és kortyolom a hideg vizet. Jaaaaaj de jóóóóó! A havajozás után tovább kell menni, mert még koránt sincs vége az operának; a kövér nõ még forte sikít. De én is sikítok ám, mert utcák, lejtõs utcák, forró utcák, talpszétszedõs utcák. Oááááá! Nem igaz! Balra csak nem egy sportpályának látszó tárgy az legott? Deee! Ott lóg egy szalag. Odáig még elkúszok. Odabent egy keskeny folyósón székel a fogadóbizottság. Hátizsákkal a hátamon be se férek. Ahhoz a taghoz lépek, aki elõtt a 70-es számot látom az asztalon. Õ átküld a másikhoz, a másik visszaküld az elõzõhöz, emez felfogja, hogy hozzá tartozik az ügyem, molyol valamit és visszaküldi a papírt a laptoposnak. Kapok egy négytojásos "TOJÁSSÁRGÁJA " kitûzõt, egy oklevelet, és egy ígéretet, hogy az ötödik 70-es teljesítésért járó jelvényt majd elküldik. Kiszédülök a tetõvel fedett "kerthelyiségbe", és egy lekváros kenyérrel lerogyok Diához és Sistergõhöz. Fantasztikus! Sistergõ most sem tudja letagadni gondoskodó természetét, nem a kajapontot üzemelteti, hanem túrázott, mégis kólával kínál. Itt egy másik gondoskodó típus: Olsen. Ide hívta a fiát egy szekérrel, és most közli, hogy van számomra egy üdülõhely rajta. Megment a távoli buszmegállóhoz való zarándoklattól, a betonrengetegen keresztül. Ezekért a pillanatokért érdemes volt Esztergomból Budaörsre gyalogolni...

Ottorino

Magyarországi Forrástúrák a Mátrában Hosszútáv 56 (Lehet öt kilóval több?) 2012.03.31. Táv: Hosszú és rögös; Szint: Színt csal az arcokra; Szintidõ: 14 óra.



Ötödik Téry Ödönöm lett volna, de könnyen csábultam el a Mátrába, mert már nagyon rég jártam erre. (Három hete, a MÁTRAHEGYen.) Már hat óra tájban áthaladunk Mátrafüreden. Azt gondolom, hogy hipp-hopp a rajtban leszünk, de tévedek, mert lassan kell végigautóznunk a Mátrában fel, s alá tekergõzõ 24-es útkígyón, hogy megérkezhessünk a rajtba. Korai vendégek lehetünk a hegyen, mert útközben két ravaszdi is megbámulja az autót prizma szemeivel. (Még Gyöngyös elõtt egy macskát is láttunk, de az nem bámult, hanem csak lapult az országút közepén.) Negyed hét: Parádsasvár, elágazás, parkoló. Szemben a rajt kocsma. Korán van, de már állnak autók a parkolóban. Felismerjük a Bubu-mobilt, kisvártatva a tulaj is elõmászik a szomszédos patakmederbõl egyik útitársával. Felvetõdik a kérdés, hogy nem kéne é felvinni a kocsikat a kb. két kilométerre levõ Fényespusztára, ugyanis ott lesz a cél. Ahogy felvetõdik, úgy el is vetjük az ötletet, mert az idõnkbe ugyan beleférne az akció, de nem ismerjük az ottani parkolási viszonyokat. Valaki bedobja, hogy nem is 56 a táv, hanem GPS-el mérve 60, de volt aki eltérõ típusú kütyüvel 62-t mért. Szoktam imádni, amikor a célszalagot tovább viszik vagy öt kilométerrel, és nem tudod, hogy a végén miért kell köldökig lógatnod a nyelvedet, hogy beérhess szintidõn belül... Fél hét múlt, a rendezõség begördül a parkolóba. A kocsmához megyünk mi is, hogy a lányoknál megvegyük a nevlapot. Andi és Dia oroszlánrészt vállaltak a rendezõi munkából: Szalagoztak, neveztetnek, és majdan söpörnek, de akkor már nem szeretnék találkozni velük. Leteszem a hosszú távnak megfelelõ summát az asztalra. A lányok mellett ülõ hölgy megkérdezi, hogy: - Negyven? Erre csak annyit válaszolok: - Nem!!! - Hosszú - mondja Dia a szemében bujkáló mosollyal. Kitöltöm a lapot, vastagon bekarikázva az 56-os számot. Az itinert még nem adják oda, nehogy szökjenek a vendégek. A tornácról lelógó hosszú sorba kell beállni. Sütit látok az asztalon. Akkor biztosan itt van Egon és Éva, õk szoktak kedvcsináló, finom falatokkal indítani (és folytatni). Igen, Éva neveztet a másik asztalnál. Kóstoljunk meg mi is egy két sütit, amíg el nem kopik. Közben megindul a sor. Amikor az itinerkiadáshoz érek, a hölgy átveszi az akkurátusan, nyomtatott nagybetûkkel kitöltött nevlapomat, és õ is megkérdezi, hogy: - Negyven?... Sic transit gloria Ottorini. Már nem néznek ki belõlem egy hosszabb erdei sétát. Ez rossz ómen. Lehet, hogy télleg ki kell majd szállnom Recsken? A település neve is egy törést hangutánoz, a hozzá tapadt sok balsorsról már nem is szólva. - Nem. Hosszú - válaszolom most már bizonytalanabb hangsúllyal. Pár perccel hét után Zsolt, Zoli és jómagam nekilendülünk. Elõttünk siet Frinyó. Utána loholok, hogy megdumáljam vele a TÉLI MÁTRA óta történteket. A tekintetet magára vonzó Kastélyhotel Sasvár felé tartunk [P+]. A hotel elõtt jobbra fordulunk, majd a Csevice üzem, késõbb a törtablakú üveggyár elõtt dagasztjuk az aszfaltot. Mindig rácsodálkozok a gyár bejáratánál levõ kirakatra. Az ott sorakozó csetreszek háborítatlanul várnak a dózerre. Sasvár felvégén a "tömeg" balra kanyarodik. Meglehetõsen mélyen be kell menni az erdõbe, és igen magasra kell hágni, hogy az elsõ pontunkat elérjük. Számomra ez a letöltött térképrõl nem derült ki. Akik már fent végeztek, azok szembe jönnek a kevéssé járt ösvényen. Ahol tehetjük surranó pályát keresünk, hogy haladni tudjunk.

1. ellenõrzõpont: Remete-forrás.

Beírjuk a kódot (75) a megfelelõ helyre, és visszafordulunk. Lent Zsolt zsörtölõdik, hogy ne akarjak lépést tartani Frinyóval, mert megpusztulunk. Felveszünk egy tempós utazósebességet, Frinyó már úgyis tovacikázott, és amit meg akartam beszélni vele, azt már megbeszéltük. Tehát: Szembe, az út másik oldalán, egy jobbos, enyhén emelkedõ ösvényre térünk. Innen szalagozás veszi át az irányítást. Elõször a település magasabban fekvõ épületeit látogatjuk meg, aztán bemegyünk az erdõbe. Térképen nem található utakon eljutunk egy erdészeti mûúthoz, amin balra (ÉNy felé) fordulunk. Hosszan baktatunk rajta, közben Janival és Julikával beszélgetünk. Majdnem be is nézünk egy élesen jobbra behívó szalagozást. A Széki-patak medre fölött, totál járatlan utakon lábalunk a bokán felül érõ avarban. A háborítatlan erdõ látványa enyhíti a száraz levek alatt rejtõzõ köveken megbicsakló bokák fájdalmát.

2. ellenõrzõpont: Áldozóvár.

A DOBÓ kódot írjuk itinerünkbe a Moiwa által Pedro Almodóvar-ra átkeresztelt ponton. Úttalan utak váltják egymást. Szalagozás nélkül nyugodtan feltehetnénk a kezeinket. Többszöri irányváltás után érkezünk meg a következõ pontra:

3. ellenõrzõpont: Áldozó-kút.

Jó állapotban levõ pihenõnél van az elsõ emberes pont. Balra kis tó. Jól megnézem a helyet, mert este is ide érkezünk, és innen megyünk be a célba, ami most csak itatópont lesz. Jól járható úton indulunk tovább, aztán egyre meredekebben emelkedve egy villanyvezeték alá érünk, ahol - az irtás miatt - lépten, nyomon tizenöt centis csonkokba lehet belerúgni. Ezt kimondottan élvezni fogjuk este. Egyszer csak nagy mennyiségû ember érkezik szembõl. Elõször azt gondolom, hogy egy másik táv teljesítõi, de nem. Pontot hagytak ki, és visszaküldték õket. (Lesz ebbõl 70 is, akárki meglássa.) Lassan felérünk, ahova fel kell, és egy jó minõségû úton bekanyarodunk Fényespusztára, ahol most csak az udvaron frissülünk egy pohár teával, de este bent a turistaházban lesz a cél. Technikai okokból kifolyólag elõre sietek, de rossz irányba. Jani hív vissza és mutatja meg a karácsonyfa ágai közt megbúvó szalagot. Egy tiszafa allén baktatunk, feltehetõen a házhoz tartozó területen. A rendezett környezetet megint egy vadregényes háttér váltja föl, és újfent megérkezünk valahova.

4. ellenõrzõpont: Gyula-forrás

Kód: (x?%). Innen a jobbára száraz Gerlice-patak mentén tartunk a 24-es út és a Fényespusztára felvezetõ mûút keresztezõdése felé. A sok avar, a felhõs égbolt és az egyre gyakrabban feltámadó szél késõõszi idõjárást utánoz. A Túra Kemping mellett érünk ki a mûútra. A most következõ túraszakaszt már jól ismerjük a MÁTRAHEGY 40-rõl. Szembe, a buszmegállónál felmászunk a [S-] jelezte ösvényre, és néhány méter emelkedõ után jobbra fordulunk a hegyoldalba vágott úton. Amikor visszatér a normális légzésszám, akkor balra fordulunk, és egy hosszabb kaptatóba kezdünk. Felérve, az a jutalom, hogy a Köszörû-völgyi-víztároló fölötti úton kanyaroghatunk számottevõ szintkülönbség nélkül, miközben lélekemelõ kilátásban gyönyörködhetünk. Amikor rövid lejtõvel véget ér ez a kedvelt rész, útelágazáshoz érkezünk. A jobboldali ágban megvizsgálunk egy villanyoszlopot, hogy nincs e rajta [SO] jelzés. Nincs, és szalagozást sem látunk. Sejtem, hogy még tovább kell menni egy darabon a [S-] jelzésen. Megerõsít sejtésemben Julika, aki beleolvas az itinerbe, és azt silabizálja ki belõle, hogy egészen be kell menni Parádóhutára, és a kocsmánál kell majd jobbra fordulni. Jaaa, akkor ez még jóval odébb van. Szintén a MÁTRAHEGY-rõl tudjuk, hogy odáig - néhány átfolyást leküzdve - egy patak mellett kell cuppogni. Egy rét közepén tanyázik egy jó öreg és jó hosszú lakókocsi, amit az imént említett túrán már láthattunk. Beérünk Parádóhutára, ott is a kocsmához. Megkerüljük. Két irányba is mutat [SO]. Elõször a jobbikat választjuk. Ez is olyan szembejövõs rész. Az utcán még van bõven hely a szembe forgalomnak. A lakott területtõl egy balra felvezetõ ösvény elõtt búcsúzunk; tõlünk pedig egy kis fehér puli, vagy valami olyasmi búcsúzik szakadatlan ugatással. Egy vadonatújnak látszó rönkház után nem sokkal érjük el a következõ pontot.

5. ellenõrzõpont: Tót-breki-csevice (emberes).

Kissé feltorlódtak az emberek, minél elõbb álljunk tovább! Visszafelé ugyanaz, csak innen még jobban néz ki a rönkház. A pulicska visszafelé is egyfolytában mondja a magáét. egyik túratárs félti õt a berekedéstõl, annyi ember megy el a kerítése elõtt. Visszatérünk a kályhához, vagyis a kocsmához, hogy a másik [SO] jelzésen átsétáljunk a következõ cseh vicéhez.

6. ellenõrzõpont: Klarissza-csevice

Itt fel kéne írni, hogy hány lépcsõfok vezet le a kifolyócsõig, de egy néni már a lejáratnál rávágja, hogy 17. Visszakérdezek, hogy biztos e, nehogy hiába tegyünk meg 56 kilométert. A nénivel szemben silbakoló helyi PHD megjegyzi, hogy nincs is olyan messze Fényespuszta. - Nincs? Hát akkor minket jól átvertek - mondom felháborodást színlelve, és sarkon fordulok. A [S-] jelzésen megyünk egy nyúlfarknyi darabot. Igaz, hogy rövid a darab, de annál meredekebb egy gyökérlépcsõn felmászva. A [P+] keresztezõdést elérve ezúttal a bal ágat kell választanunk. Meg is tesszük. Elõször egy traktor szántotta, kiszáradt sáros, poros úton tipegünk, aztán fájintos flasztert kapunk a talpunk alá, jó hosszan. Amikor egy emberöltõ múlva jobbra fordulunk bejön a [Z-] / [S-] jelzés, és jobb bokámba beleáll egy olyan fájdalom, amitõl - ha nem vigyázok - láthatóan sántítok. Kínomban az útpadkán tolom magam elõre, mert ott jó puha szõnyeget alkot a fákról lehullott finom törmelék. Valójában ez egy gesztenyefasor, hatalmas, öreg, gutaütött fákkal. Bubuék közelednek hátulról. Bubu fényképezi a kiakasztott, papi pontot elõjelzõ, színes grafikákat. Nem tudom mit jelez, de egy ágról sárga similabda lóg gumi szálon. Mindegy. Én már a piros-fehér bóját várom, de nagyon. Lassan az is eljön.

7. ellenõrzõpont: Szt. István-csevice.

Egon és Éva szorgoskodik a pihenõbútorzatnál. Egymás után jönnek le a gyártósorról a kolbászkrémes, a vajas és a nemtommilyenes kenyerek. Kell is a gyorsaság, mert nagy fogyasztók érkeztek, és ezzel nem elsõsorban magunkra célzok. (Hihi.) A fiúk meg vannak döbbenve, hogy még csak 19 km-nél vagyunk. Már legalább 25-öt éreznek. Indokolja ezt az érzést a sok úttalan út és a sok keményburkolat. Kaja után mennünk kell tovább, mert ha tényleg 60 km-rõl van szó, akkor szorít az idõ. Sajnos a bokafájdalmam csak a pihenés idejére hagyott békén. Nem hagyhatom, hogy azoknak legyen igaza, akik a rajtban csak 40-et néztek ki belõlem. Gyorsítok. Egyre több "civil" jön szembe. Az Ilona-völgyi vízeséstõl jönnek, ahova Bubu a mozgó pontot valószínûsítette, amikor kajáltunk. Ez teljesen logikus, mert ha itt balra elmennénk a [P+] jelzéssel, akkor egyenesen eljutnánk a következõ ellenõrzõpontra, levágva azt a tetemes nagyságú hurkot, amit a vízesés miatt kell bejárnunk. Jó hosszú ez az Ilona-völgy. A [ZO] visz el végül a vízeséshez. Csodálkozok, hogy ilyen száraz idõben sem zárták el a csapot. Amikor felnézek, valószerûtlenül magasan látok egy túrázót. Most döbbenek rá, hogy nekünk oda fel kell mászni. Hol is kezdjünk bele? Jól meg kell fontolni minden lépést, mert nagy a zakózási lehetõség. Már majdnem fent vagyunk, amikor szalagokat veszek észre. - Gyertek erre! Szalagozás! Zoli már a következõ sziklán mászik még mindig a [ZO] jelzés nyomán, ami a szalagozással pont ellenkezõ irányba mutat. Van egy pár trükkös fel és lemászás, mire járható útra kerülünk. Valójában csináltunk egy hátraarcot, és visszafelé megyünk. A fák között lelátni az Ilona-völgyi mûútra. Ha volt mozgó pont, akkor az egyben láthatatlan is volt. Kár. Egy éles jobbossal leérünk egy mûútra. Már úgy hiányzott. Nemsokára balról bejön az ominózus [P+], amin a kispistázók (nem láttam ilyet) több kilométert vághattak le. Eccer csak jobbra, pár lépésre a mûúttól A4-est veszünk észre.

8. ellenõrzõpont: Csiklósd-kút.

A pajzán gondolatokat ébresztõ nevû kút után a raboké lesz majd a következõ. Jó párosítás, mindenkinek a fantáziájára bízom. Most egyelõre felírjuk a (LÉPCSÕ) kódot, iszunk néhány kortyot, és tovább koptatjuk az országutat. Balról bejön a [P-], majd nemsokára jobbra el is hagy. Még otthon tanulmányoztam a letöltött térképet, és úgy emlékszem, hogy egy távvezeték mellé szegõdik utunk. Úgy látszik ez nem jó támpont, mert sokkal több ilyen van itt, mint a térképen. Lényeg, hogy késõbb ugyan, mint ahogy számítottam rá, de letérünk a mûútról, és elkezdjük kerülni a kõbánya hegyét az órajárással megegyezõ irányban. Megyünk, mendegélünk, egyszer csak egy jobbos beugróban szalagozást látunk. A tájékoztató A4-es szerint fel kell menni, és ugyanide visszajönni, aztán mintha mise történt volna továbbmenni a [P+] jelzésen. Nosza, jobbra fordulunk egy ösvényre. Idáig olyan kevés embert láttunk, hogy már azt hittük, eltévedtünk. Most pedig, a keskeny, avaros ösvényen szembe jön vagy harminc. Ez egy, még meg nem fogalmazott Murphy törvény. Nem csak keskeny, de rohadtul emelkedik is. Igen csak lóg a nyelvünk, mire felérünk egy apró szemû kõzúzalékkal felszórt útra. Jó messzire el kellett jönni a [P+] utunktól. A kanyar után Gyõri Péter és Borika vigyáznak a rabokéra.

9. ellenõrzõpont: Rabok-kútja.

- De magasra költöztetek! - köszöntöm õket, és begyûjtöm Péter háromszögletû túravezetõi bélyegzõjének lenyomatát. Itt is voltunk, menjünk vissza. Természetesen megint szembe jön ötven ember. Ahogy visszaérünk a szélesebb [P+] útra, eltûnik mindenki. Szép fenyõfák mellett gyalogolunk, amikor egy iker budival a szélén fordul jobbra velünk a recski munkatáborhoz vezetõ út. Annak idején a fenyvesbe csináltak egy téglalap alakú irtást, és itt állították fel a barakkokat, amelyeket most táblákkal helyettesítenek. A hallottak alapján képzeletemben ez nagyobb terület volt, mint amit most látok. Kiérünk a parkolóba, ami mellett egy emlékmû van. Ormótlan beton elemek tetején egy fényesre polírozott, nagyméretû márvány golyó csücsül. Lelki szemeim elõtt Fekete László jelenik meg: A nyakán erõlködéstõl dagadnak az erek, miközben a golyót próbálja feltornázni a betontákolmányra. A többieknek úgy adom elõ a víziómat, mintha az emlékmû létrehozásánál az illetékesek tényleg a nagy erejû sportolót kérték volna fel, hogy rakja fel a pontot az i-re. Ezen - a hely szellemével ellentétben - vidulunk egy kicsit. A [K3] jelzésen kimegyünk a recski mûútra. Egy fatáblán két irányban nyilazták a [K+] jelzést. Elõ kell vennem az itinert. Útmutatása szerint a Domoszlói kapu irányába, vagyis jobbra kell tartani. Mellékinformációként elkeseríthetem a többieket azzal, hogy a leírás szerint túránk legszintesebb 6-7 km-e következik. Egyelõre nem utal erre semmi. Nyugiban sétálunk az enyhén dzsindzsás ösvényen. Késõbb ritkul az oldalnövényzet, de erõsödik az emelkedõ. Felhõsebbé válik az égbolt, és a szél is gyakrabban fúj, de nem akarok beleizzadni a kabátomba, ezért pólóra vetkõzök. A többiek is szerelvényigazításra használják a rövid szünetet. Tovább emelkedünk az egyenetlen, sokhelyütt átugrálásra kényszerítõ, útnak nem nagyon nevezhetõ csapáson. Felérünk egy normálisabb útra, amin balra fordulunk, és ami elvezet egy fakitermelés helyszínére. A favágók éppen pihenõidejüket töltik. Janinak hiányérzete támadhatott, mert megkérdezi, hogy Julika elõresietett e. - Dehogy is! Amikor lekabátoltam, akkor vonult félre - válaszolom. Jani lemarad, hogy megvárja párját, mint késõbb kiderül, szerencsénkre. A favágók után betorkollunk egy erdészeti mûútba. Csak rövidet megyünk rajta, mert egy elõttünk járó túrázó balra letér a [KO] jelzésre. Újabb emelkedõvel érjük el a következõ pontunk pihenõjét.

10. ellenõrzõpont: Szegediek-kútja.

A forrás tábláján látható 1994-es évszámot írjuk be, aztán megkeressük, hogy hol folytatódik a [KO]. Lejtõn pihenhetünk ki valamennyit az eddigi fáradalmakból. Naivan azt gondoljuk, hogy jelentõsebb emelkedõ már nem lesz. Balról csatlakozik az OKT [K-] jelzése. Leérünk egy hihetetlenül huzatos szélcsatornába. Átfúj rajtam a szél, de juszt is pólóban maradok. Látom, hogy balra milyen meredeken másznak fel az emberek, ez is a lenge öltözet mellett szól. Az emelkedõ elõtt, egy kerítésnél jobbra elmegy az OKT. Zoli mozgásából következtetek arra, hogy hol ér véget az emelkedõ. Megint lefelé megyünk. Ezen az oldalon már alig fúj a szél. Lassan lecsurgunk a Csurgó-kúthoz.

11. ellenõrzõpont: Csurgó-kút.

A padok számát kell beírni. Van itt 3 kiaszott, rozoga pad, de az út másik oldalán is van vagy négy. Végül hármat írunk be. A túra egy nyugis szakasza kezdõdik. (Már nagyon ránk fért.) Elnyújtott bal kanyarral sétálunk el a Jóidõ-hegy alatt, és érünk le a Sánc-völgybe. Lassan vége a havajnak, de a [KO] jelzésnek is. Az itiner segítségével a [S-] bal ágát választjuk, és egyenként átkelünk egy rozoga fahídon. A következõ emelkedõ igazán egy romos ház után kezd ráerõsíteni. Komoly emelkedõkön mindig nagyobb a népsûrûség. Most is így van ez. Idõtlen idõk óta meredeken emelkedünk. Egy végtelen kerítés mellé érünk, és az emelkedõ szorgosan végzi a munkáját: emelkedik. Zsolt elcsukló hangon reklamál: - Most már mindig csak fölfelé megyünk?! Bizony! Amikor az imént a [S-] megfelelõ ágát kiválasztandó belenéztem az itinerbe, azt olvastam, hogy ez a túránk "leglihegõsebb" kaptatója. Mi tagadás, tényleg. Megint csak Zoli jár az élen. Amikor felér az emelkedõ tetejére megfordul, rágyújt, mélyen letüdõzi a füstöt, és mosolyogva nézi az erõlködésünket. Mielõtt mi is felérnénk magabiztosan balra fordul, és elindul egy lejtõs úton. Mi még nem igazán ocsúdtunk fel a megpróbáltatásból, birkaként követjük. Ekkor érnek fel Janiék. Ez a szerencse, amire feljebb utaltam, mert Jani utánam kiabál. Most nézek körül, és veszem észre, hogy egy jelzetlen úton megyünk nemtomhová. Jóval elõttünk megy még két ember a rossz irányba. Azok után mi kiabálunk elfúló hangon, de nem hallják, eltûnnek a balfenéken. Visszajövünk pár métert, és jobbra belépünk egy nyitott kerítésen. Lefelé baktatunk kilúgozott aggyal. Egy jobb minõségû, de poros útra érünk. Megint egy darabon velünk van az OKT. Valahol itt kell lennie a Jóidõ-kútnak, de már annyi forrást láttam a mai nap folyamán, hogy õszintén szólva nem igazán töröm magam, hogy felfedezzem. A [K-] jelzést hagyjuk jobbra elmenni, mi maradunk a jó öreg [S-] jelünkön. Nagyra nõtt fák között szállunk alá. A fatörzsekre kötött fehér szalagokba bele beletép a szél. Lassan ereszkedünk, majd balra fordulva elérjük a következõ pontot.

12. ellenõrzõpont: Rusznyák-forrás.

Nem kell semmit felírni. Bélyegzõlenyomatot kapunk itinereinkbe. Továbbra is a [S-] jelzésen megyünk. Szó szerint, és átvitt értelembe is bemegyünk az erdõbe. Olyan érzésünk van, hogy összevissza kanyargunk. Egyszer le is látunk Recsk épületeire, de aztán ellenkezõ irányba terel a jelzés. Máskor meg olyan érzésünk van, hogy egy hosszabb szakasz után majdnem 180 fokot kanyarodunk. Kilátás semmi, ráadásul már hosszú ideje nem láttunk senkit. Többször elõveszem az itinert. El nem tévedtünk. Lehet, hogy a többiek tudnak valamit, amit mi nem? Amikor végre kibukkanunk a Recsk felé vezetõ mûútra, az olyan érzés, mintha kijöttünk volna egy alagútból. A hosszú, nyílegyenes úton még mindig nem látunk túrázót, mindenki fölszívódott. Hosszú talpmasszírozás után jobbra fordulunk és tovább masszíroztatjuk talpainkat, amíg egy nagy mezõre le nem térít a szalagozás. A távolban látunk valakit, aki határozottan tart egy kerekes kút szerû felépítmény felé. Belõjük magunknak az irányt.

13. ellenõrzõpont: Recsk, csevice.

A szél egyre erõsebben fúj, a pihenõnél elõkotrom a kiskabátomat, és elõrelátóan nyakamba akasztom a fejlámpám. Zsolt azt mondja: jó, hogy felöltöztem, mert kirázta a hideg, a pólós látványomtól, ebben a nagy szélben. Fáradtnak látszunk, A pontõrök azt javasolják, hogy pihenjünk egy kicsit, mert nagy utat tettünk meg idáig. Zsolt le is teszi a fenekét, de én továbbmenésre ösztökélem, mondván, hogy a megnõtt távot is szintidõn belül kívánom teljesíteni, nem kell kegyelemkenyér. Arról nem is beszélve, hogy van egy olyan sejtésem, hogy legalább egy kocsmalátogatásról nem tudom lebeszélni a fiúkat. Visszatekintve meglátjuk Janiékat, amint a mezõn közelítenek a pont felé. Integetünk nekik. Sajnos már lemaradtak az öt órakor induló buszról. A vasúti sínek felé tartunk, átkelünk rajtuk, és a - ki hinné - Csevice közön tartunk a 24-es felé. Egy keresztutcában nyomós kutat látunk, odamegyünk tankolni. Amikor visszafelé jövünk, elmegyünk pár métert egy "álszalagozás" nyomán. Bevillan, hogy néhány perce tele pofával röhögõ kamaszok jöttek velünk szembe. Persze, az is lehet, hogy a hosszúra nyúlt, úttalan utakkal tarkított túránk egy kissé megzakkantott, és már ellenség az egész világ. Tovább megyünk eredeti irányunkba, és a 24-es út járdáján balra fordulunk. Nézegetem, hogy mikor jön az OTP, ami után jobbra kell fordulni. A többiek sajnos balra figyelnek, és egy kerek, kivilágítható sörreklám felé tartanak. Még azt sem tudom javasolni, hogy inkább egy bótba menjünk be, mert itt ilyenkor már minden bezárt, kihalt. A kocsma vendégkörét is csak két jeles útitársam alkotja. Zoli sörét elviselhetetlenül hosszú ideig csapolja a pultos tag. Egy pesti, peremkerületi kocsmában már rég a hátába döfték volna a könyökét. Már nem bírom cérnával, kimegyek a buszmegállóba, és megeszek egy szendvicset, majd elsétálok a sportpálya felé, felderíteni a terepet. Már visszaérek a buszmegállóhoz, mire megjelennek. Megállom megjegyzés nélkül. Nehéz. Elmegyünk a sportpálya mellett, átmegyünk egy keskeny hídon, és balra fordulunk. Szeméthalmok vezetnek be egy lepukkant környéket. Vakolatlan viskók, kopár udvarok. Az út mellett teherautó-gumiabroncsokon gyerekek ülnek körül egy tüzet. Kábelekrõl égetik le a szigetelést. Menekülünk az orrfacsaró bûz elõl (meg különben is). A bevezetéshez hasonlóan a teleprõl kivezetõ út is szeméthalmokkal szegélyezett. Nem értem, hogy legalább az éghetõ dolgaikat miért nem tüzelik el. Jobbra, fent, azon a rohadt magas dombon kéményként meredezik egy várrom. Nincs út fölfelé, több kitaposott sáv közül kell választani az iszonyúan meredek várdombon. Jól meg kell nézni, hogy merre indulsz, mert könnyen levágott faágak csapdájába kerülhetsz. Jószerivel csak lábujjhegyen lehet mászni, annyira meredek. Rögtön az jut eszembe, hogy rendben van, de hogy fogok én innen lejönni? Amikor végre felküzdöm magam, meglepve tapasztalom, hogy alig fér el három ember a vár tövében.

14. ellenõrzõpont: Kanázsvár.

MEREDEK a kód. Ez túl egyszerû, az ellenség könnyen megfejtené. Parolázunk az éppen felérkezõ Rafterrel, és megkezdjük az óvatos visszaereszkedést. Többen kapaszkodnak fölfelé. Nagyon rendesek, mert senki sem próbálja kicsikarni belõlünk a jelszót. Mielõtt lépnék egyet, magam elé szúrom mindkét botomat. Az egyik spori nem mer talpon próbálkozni, inkább gatyafékre ereszkedve folytatja a lefelé utat. Zsolt és Zoli tüntetõen leülnek a várdomb tövében, jelezve, hogy milyen sokat kell várni rám. A széles jellegfán kezdõdik a [SL] jelzés. Az itiner azt írja, hogy "besétálunk" Mátraderecskére. A következõ pontról visszatekintve ez nem tûnik holmi sétának, de lehet, hogy egy pirinyót már fáradt vagyok.

15. ellenõrzõpont: Mátraderecske, (nagyon) büdös-víz.

Szerencse, hogy egy túrázó áll a kút mellett, mert ránézésre csak beton mandzsetta egy akna körül. Az a kérdés, hogy mi a forrás jellege. Mittudomén! Kérdezzenek könnyebbet, vagy kettõt. Egy vékony csövön folyik ki a víz, és kész. Beírom, hogy CSÖVES. Még mindig a [SL] jelzésen végigmegyünk egy borzasztó hosszú utcán, a végén balra fordulunk, és a vasútállomás felé tartunk. A talpam már hápogni sem tud, beletörõdött a sorsába. Vasútátkelés után még mindig flaszter, de már emelkedõs, és [S+]. Egy balra indított nagy jobbkanyarral felmegyünk Derecske üdülõtelepére. Zoli azt hiszi, hogy neki kell üdülni, és leül egy padra. - Ücsörögjé' csak, majd stoppolhatsz hazafelé. Szalagozás nyomán megyünk tovább egyenesen egy teljesen forgalmatlan mûúton. A hosszú, egyenes út a végtelenbe vész. Akkora szél van, hogy nem is nagyon beszélgetünk, mert ordítani kéne. Zolinak így is sikerül rágyújtania. Jobbra-balra cikázva keresek egy füstmentes sávot, de valahogy mindig az orromba fújja a szél az égésterméket. Hátul Zsolt roggyant testtartással, apró futólépésekkel küzdi elõre magát az orkán erejû szélben. Jó, hogy elegendõ szalag van kihelyezve, mert nem látok senkit elõttünk, és nem hinném el, hogy tényleg erre kell menni. A végtelen mûútról egy tó elõtt térünk le balra, hogy egy hatalmas nyílt terepet átívelõ, magasfeszültségû távvezeték alá igazodjunk. Egy egy széllökés alkalmával van úgy, hogy a botokat is nehéz elõrevinni. Ez a szakasz se sokkal rövidebb, mint a "végtelen mûút". Már látszik Bodony, de erre a dombra (nomen est omen Szeles-hegy) még fel kell mászni, hogy aztán balra leereszkedhessünk róla, a település irányába. Lejjebb, jobbról hegyoldal enyhíti kissé a szélfúvást. Lassan elérjük a fõutcát, de a templom még nagyon messze van. Ha a függönyök mögül nem derengene a TV készülékek kékes fénye, akkor teljesen kihaltnak látszana a település. Egy elágazásnál azt az utcát választjuk, amelyikbõl közelebb látszik a templomtorony. Nem kellett volna, mert így a templom mögé kerülünk. Egy biciklis embert kérdezünk a Vidróczky Sörözõrõl, aki elõször borozóra korrigálja az intézmény nevét, és visszaterel a fõútra. A sarokra érve odamegyek egy fatáblához. Egészen közel kell menni hozzá és rávilágítani, mert csak vésett szöveg van rajta, festés nélkül. FAZEKAS HÁZ. Ez az, sínen vagyunk. Százegynéhány méter még egyenesen, aztán balra van a keresett kultúrcentrum.

16. ellenõrzõpont: Bodony, Vidróczky Sörözõ (vagy borozó).

Éppen kijönnek a vizslás sporttársak, nem kell tovább keresgélnünk a bejáratot.

A bélyegzõ a pultos kisasszonynál van. Még amikor a templom elõtt odamentem a fatáblához, megelõzött minket két túrázó. Ezek most a pultnál rendelnek orrba, szájba, mi pedig itt állunk itinerrel a kezünkben, bélyegzésre várva. Jaj, csak megálljam szó nélkül! Szorít az idõ, ráadásul elkalkuláltam magam, mert innen 3 km-rel számoltam, és csak az utolsó ellenõrzõpontig annyi, onnan még fel kell mászni Fényespusztára, ami további 1,3 km. Várakozás közben alkalmam nyílik diszkréten szemügyre venni a kocsma publikumát. Jó merítés lenne egy Fellini film szereplõválogatásánál. (Hommage á Fellini.) Végül megkapjuk a kocsma pecsétjének lenyomatát adószámmal, tokkal, vonóval. Kivágódunk az utcára. Keresgélni kell a sötétben a kezdõ szalagot. Amikor megleljük, gyilkos vágtába kezdünk. Az utcáról jó minõségû murvás útra kerülünk. Elõre sietek, húzom a csapatot, közben dühöngök magamban a recski kocsmában elvesztegetett idõ miatt. Hátra se nézek, nyomom az erõltetett menetet. Fák közé érünk. A megerõsítõ szalagok rendre követik egymást. A távolban, elõttem néha lámpafény villan. Vizslásékat üldözzük. Idõnként lelassítanak. Ilyenkor hamarosan én is patakhoz érkezek. Mozgásukból következtetek arra, hogy hol találták meg az átkelõt. Néhol a traktor úgy átgyúrta a patak környéki talajt, hogy az aszály ellenére alig lehet száraz lábbal átkelni. Késõbb, a szürke poros úton sötét kupacokat látok. Elõször kutyagumira gyanakszok, de csak nagy barna békák bambulnak autóra várva. A kétdimenziósoké már megérkezett. Egyre közelebb érek a kutyás sporttársakhoz. A vadászeb fáradhatatlanul szaladgál fel s alá, valamint keresztbe és kasul. Valószínûleg a táv többszörösét teljesítette már. Egy újabb távoli fénypont: Pihenõ tetõvel.

15. ellenõrzõpont: Újra Áldozó-kút.

Megkérdezem a pontõrt, hogy merre tovább. Megmondja, de hozzáteszi, hogy "mint reggel". Valóban. Reggel is ide érkeztünk, de más irányból, másrészt most sötét van, harmadrészt azt sem tudom, hogy fiú vagyok e, vagy lány. Elindulok a mutatott irányba. A szalagozás bevisz a villanyvezeték alá, ahol már reggel megállapítottam, hogy milyen jó lesz este belerúgni ezekbe a cuki kis csonkokba. Meredek emelkedõbe csap át az út. Ez most már nem probléma, a lábam magától visz fölfelé. Egy letérõ szalagkeresésnél utolérnek a többiek. Együtt érünk föl egy jobb minõségû útra, ami egy ház mellett vezet el. Ez még nem a cél. A legutolsó emelkedõ tetején néha felgyullad egy lámpa. Amikor világos van, akkor látni a piros fehér bóját és egy mellette álló alakot. Emberünk mozgása vezérli az automatát, ami le, s föl kapcsolgatja a lámpát. Felérve a kapuban álló alakban Egont ismerjük fel.

Cél: Fényespuszta.

Az órámra nézek. Negyed óra van még a szintidõbõl. Ezt a csatát az idõvel és önmagunkkal megnyertük. Egon a turistaház másik oldalán levõ bejárathoz kísér. Odabent a fûtött helyiségben Évától mindegyikünk megkapja az elismerõ dokumentumot és a terebélyes fát ábrázoló szép jelvényt. Ezzel még nincs vége a díjátadásnak. Zsolt megkapja a három forrástúráért járó jelvényét, Zoli pedig átveszi a Gerecse kupát. Egon életvizet önt bele, és hogy Zolinak ne kelljen egyedül innia, nekem is tölt egy kávéspohárnyit. Zsolt nézheti, ahogy iszunk. Izomlazítóként és idegtompítóként hat rám az elixír. A hatvanegynéhány megtett kilométerünket meg kell fejelnünk még kettõvel; le kell ballagnunk Parádsasvárra, a parkolóba. Ez az after party...

Ottorino

VIII. MÁTRAHEGY 40 TELJESÍTMÉNYTÚRA, 2012.03.10. Táv: 43.42 km; Szintemelkedés: 1922 m; Szintidõ: 11 óra.



Gyöngyivel és Zsolttal úgy gondoltuk, hogy eljövünk megnézni, mennyit változott a hóhelyzet a Kékesen hat hét alatt, a TÉLI MÁTRA XL óta. Jó idõben érkezünk Mátrafüredre, még bõven van hely a Mátra Szakképzõ Iskola parkolójában. Az iskolába lépve nem lepõdök meg, hogy a megszokott arcok már ott készülõdnek indításra várva. Felszerelünk és benevezünk. Lényeges, hogy indítás után már egyikünk se szöszmötöljön a motyójával. Tavaly a túra vége felé - szégyenletes módon - futásra kényszerültünk, most ezt akarjuk elkerülni. Néhány perccel hét elõtt felugranak az emberek, és arccal a folyosóvégi kijárat felé beállnak a sorba. Sokan vagyunk, de a TÉLI MÁTRA túrázói létszámát meg se közelítjük. - Idõ van uraim! - mondom, de nem mozdul a sor. Aztán, amikor mégis, egykettõre a rajtbélyegzéshez, majd az udvarra kerülünk. (07:04) Mintha csak hazai pályán játszanánk, otthonosan megyünk ki az utcára, és fordulunk balra a [Z+] jelzésen. Majdhogynem katonai alakzatban menetelünk a most rajtolt túrázókkal. Az eleje keresztezi a kisvasutat, majd a 24-es utat, és jobbra fordul [S-]. Aki még nem volt ezen a túrán, az egyelõre - amíg szét nem válnak a távok - nyugodtan követheti a tömeget. A kígyó megint átmegy a 24-esen. Én maradok még egy kicsit ezen az oldalon, mert itt füvön mehetek. A szálloda elõtt átkiabálok a többieknek, hogy aszongya: "Ne jöjjön zavarba, jöjjön az AVARBA!" Bámulnak rám, hogy mi a fenét is akarok. Késõbb én is átmegyek a túloldalra, és a többiekkel jobbra fordulok . A következõ utca balos, és már jobban emelkedik. Szép idõ van, hideg sincs, a kiskabátomat a derekamra kötöm. Miközben cihelõdök elmegy mellettem Gyöngyi és Zsolt. Utóbbi megkérdezi, hogy: - Mi van, már most kisavasodtál? - Nem, de ha te nem vetkõzöl le, akkor rajtad a só fog kikristályosodni két percen belül - válaszolom. Jobbra egy gyökérlépcsõn megindulunk a "fiók" Muzsla tetejének irányába. Hamar meglátjuk az elsõ A4-est egy fán. Gyöngyinek magyarázom, mert õ nem volt itt a tavalyi túrán, hogy - nagyon ötletesen - a pontok elõtt kb. 200 méterrel ilyen erõt adó papírok vannak kihelyezve. Már messzirõl érezni a ponton égõ tábortûz füstjét. Eppen felénk száll. Fuldoklási jelenetet adok elõ, köhögési rohammal fokozva a drámai hatást. Senkit se értékelnek a színészi képességeim, ezért váratlanul meggyógyulok.

1. ellenõrzõpont, Muzsla-tetõ, kilátó.

Gyöngyi és Zsolt nekiállnak levetni a kabátjaikat. Persze! Akkor kell vetkõzni amikor már jól megizzadt az ember. Nem várok rájuk, mert a héten minden elõzetes bejelentés nélkül megfájdult a jobb térdem, ezért most folyamatos, és egyenletes tempójú haladással remélem megkímélni. Hoppá! Ennyit a folyamatos haladásról. Letaposott hó jéggé fagyva, csúszkálás. Szépen, hosszan kitart, majdnem amíg le nem érek a Rákóczi-forráshoz. Itt a [S-]-on tovább megy valamelyik résztáv, nekünk balra kell fordulni a [S+] jelen. Hátra nézek, de még nem látom a csapat lemaradt kétharmadát. Abban bízok (?), hogy Zsolt ismeri a járást, mert õ már volt ezen a túrán. A 24-es következõ szelvénye felé tartva hátra sem kell néznem; meghallom Zsolt szövegelését. A késõõszt idézõ, avarral sûrûn borított turistaúton már együtt közelítünk az országúthoz és keresztezzük azt. Innen csak egy ugrás a következõ pont.

2. ellenõrzõpont, Sástó étterem elõtt.

Néhányan bemennek a most is nyitva tartó élelmiszerboltba, de mi nem engedünk meg magunknak efféle léhaságot; tovább megyünk a befagyott tó melletti mezõn. Amikor beérünk az erdõbe, a [S+] jelzés néhány méterrel a szekérút fölé mutat egy keskeny ösvényre. Még a szekérúton is állandóan kerülgetni kell a felfagyásokat, de az ösvényt meg egybefüggõ jégpáncél borítja. Egy, azaz 1 hérosz van, aki vérbeli útvonalkövetõként az ösvényen megy. Bevallom, nem közülünk való az illetõ. A Farkas-kúti keresztezõdésben egy nagyobb lépés jelenti a patakon való átkelést. Balra egy rövid meredeken megyünk fel, és most már a [SO] jelzést figyeljük. Megint egy õszies jellegû úton rugdaljuk az avart. Jó minõségûnek tûnik, de vigyázni kell, mert a megbújó kövek, és egyebek gyakran megpróbálják kifordítani a bokákat. A következõ fatáblás elágazásnál balra fordulunk a [S4] jelzésen, és hosszas ereszkedésbe kezdünk. Lajosháza felé tartunk, a fagyott út helyett a széleken, ahol még van a puha hóból. Itt is az az érzés fog el, mint a börzsönyi túrák lejtõin legtöbbször: "Hát, ennyit nem is jöttünk fölfelé!" Lejjebb a Nagy-patak csendben lapít a jégpáncélja alatt. Még ereszkedünk egy kicsit, aztán jobbra fordulunk a [Z-] jelzésen. Mindjárt itt van Lajosháza. A híd felé igyekszünk az üdülõ mellett. Egy túratárs hosszú faágat fektet átlósan a lefagyott betonjárdára, mert az elõbb dobott rajta valaki egy akkora hátast, hogy csak úgy döngött. Átmegyünk a hídon, és srégen balra tartunk. Meredeken támadjuk a domboldalt, hogy egy karéjra felérve, a lenti kisvasúttal párhuzamosan menjünk néhány tíz métert. Amikor véget ér a baktatós rész, akkor élesen jobbra fordulunk, és most már addig kell gyûrni a nagyon meredeket, amíg csak van belõle. Itt egyáltalán nincs jég, de a száraz avaron is vissza-visszacsúsznak a lábak. Ez a túra legmeredekebb szakasza. Amikor felérünk, egy kicsit még balra kell menni, aztán a [Z-] / [S-] elágazásban pontra lelünk.

3. ellenõrzõpont, Köves-bérc, útkeresztezõdés.

Az ellátmány csoki szilánk eltüntetése után nem várom meg, amíg a többiek kifújják magukat, isznak, ruházkodnak, hanem nyugodt tempóban továbbmenve pihenem ki az emelkedõt. [S-]. Jó pár perc múlva, az Üstökfõnél csatlakozik fel a TÉLI MÁTRA [S4] útvonala. Most látom, hogy hathete miért volt olyan bukdácsolós errefelé: Vaddisznók túrta, semmilyen ösvényen haladok. Akkor ezt hó borította elfedve a buckákat. Most is elég tré, már nagyon várom a dózer utat. Lassan utolérnek a többiek. Zsolt megjegyzést tesz arra, hogy már megint elõrementem. Szomorú, de nem érti, hogy ácsorogni nem tudok a fájós térdemmel. Azt meg pláne nem bírnám, ha utána meg erõltetett menetben kéne loholni. Reggel fájdalomcsillapítót vettem be, és próbálom a terhelést a minimumra csökkenteni. Kész! A dózer úton csak röviden lehet szintben menni, mert a [S-] élesen jobbra letörik. Két spori továbbmegy egyenesen. Már majdnem utánuk kiáltok, amikor észreveszem, hogy egy, a kerítés mellett fekvõ szarvashoz mennek fényképezni. Én befordulok jobbra. Éppen akkor ér halló távolba Gyöngyi, és utánam kiabál, hogy hova megyek. - Szándékom szerint a MÁTRAHEGY 40 elõírt útvonalát teljesítve megyek vissza Mátrafüredre, abba az iskolába, ahol a galéria fala tele van vadak lenyúzott bõrével, és levágott, kitömött fejével, valamint tömérdek kisebb-nagyobb aganccsal. Gyöngyinek is muszáj odamennie, a felborult állathoz. Magam továbbmegyek lefelé, Zsolt - még mindig rám pöfögve - megvárja Gyöngyit. Leérek a kisvasút sínpárjához. Látom, hogy néhányan már keresgélik a lehetõséget a kis patakon való átkelésre. Le se megyek a patakhoz, hanem kölcsönveszem a hidat a kisvasúttól egy átkelés erejéig. Egyenes, szintbeli szakasz kezdõdik. (Karos híd nevû hely.) A végére megint utolérnek kedves túratársaim. Gyöngyi elmondja, hogy a szarvas még él, bár mozdulni nem tud, csak remeg egyfolytában. A szegény pára valszeg megriadt a túrázóktól, nekifutott a dózer út menti kerítésnek, és nyakát szegte. Könnyû dolga van a környékbeli vadászoknak. Nem kell pazarolni a muníciót, mert már a vadak is kezdenek öngyilkosok lenni. Gyöngyi még a helyszínrõl telefonon értesítette az illetékeseket a sajnálatos eseményrõl. A célban virsli helyett - mint jutalomfalat - "falnak zavart szarvas vagdaltat" adnak majd habart vadalma alappal... Balra rátérünk egy szélesebb útra, aztán pár tíz méter után jobbra elhagyjuk azt egy derék emelkedõ kedvéért. Többeknek ez nem tetszik, de hát mit van mit tenni, nekiduráljuk magunkat. Feljebb nagy fakitermelés zajlott tavaly. Alig tudtunk átvergõdni a levágott faágak alkotta úttorlaszokon. Mostanra eltakarították a nagyját, de még mindig eléggé zilált a környék. Késõbb, egy kanyar után feltárul a Galyatetõ napsütötte látképe. Megtapsoljuk, de még nem hallelujázunk, mert látható, hogy igen lihegõs lesz még odáig az élet. Tudom, hogy nem illik hangoskodni az erdõben, de az Üvöltõ-bérc tiszteletére megeresztek egy Tarzan üvöltést. Remélem emiatt nem lesz öngyilkos még egy szarvasünõ, és az elefántok sem csörtetnek árkon bokron át, hívó jelnek vélve az ordítást. Kézenfekvõ, hogy Gyöngyi a Dzsén, Zsolt meg a... Na, hagyjuk! Idén sokkal feljebb van a hóhatár, ezért kevesebbet kell csúszkálni, amíg felérünk az erdészeti mûútra, amelyen jobbra fordulunk. Az úttest csont száraz, csak a két oldalán tartja magát még a félrekotort hó. Vízszintben sétálunk hosszan a következõ balos beugróig. Nemsokára a táv fogyasztása mellett a szintkülönbséget is tovább kell csökkentenünk a Galyatetõ és csekélységünk között. Egy oldal nélküli épületet mellõzünk. Elõször azt gondolom, hogy állatok frissítõpontja, de közelebb érve kiderül, hogy amit kukoricának néztem, az sárga téglatörmelék. Elég jól kilehet cselezni a jégbordákat. Sokszor a megfagyott cipõnyomok jó elrugaszkodási pontot jelentenek. Balra figyelem, hogy mikor látom meg a Nyesettvár kõhalmát; ez is jó tájékoztatást ad arról, hogy hol is tartunk. Feljutunk egy mûútra. Elengedünk néhány autót, és átmegyünk a túloldalra. Jobbra teszünk meg néhány métert, és a buszmegállóval majdnem szemben balra fordulunk. Egy újabb emelkedõ. Töppedt hóban lábalunk. [S-] jelzésünk mellé jobbról feljön a [K-]. Amikor egy kitett részre bukkanunk, csak résnyire nyitott szemhéjakkal lehet közlekedni, annyira vakít a hóról visszaverõdõ napfény. Reggel kinevettem Gyöngyit, amikor azt mondta, hogy hozott napszemüveget, most megkönnyezem. Felérünk egy enyhébben emelkedõ útszakaszra, amin jobbra fordulunk. Innen már megint látjuk a felkanyarodó mûutat. Nemsokára jobbról megint kapunk egy újabb jelzést, ami a [P+]. Ezen a három jelzésen kéne vidáman dalolva felcsûrni a Gályára. Meredek, és csúszik. Akik már végeztek odafönt, azok most betrottyant testtartással óvakodnak lefelé. Mi pedig ennek megfelelõen araszolunk fölfelé. Piszkosul meg kell dolgozni azért az egy szál banánért.

4. ellenõrzõpont, Galyatetõ, parkoló.

Se nem éretlen, se nem lottyadt, mindannyiunknak ízlik az ellátmány. Többen boltért kiáltanak, mi azonban kidobjuk a héjat, és óvatosan visszaereszkedünk a [S-] / [K-] / [P+] keresztezõdéshez. Innen a [P+] lesz a miénk. Arra számítottam, hogy kellemesen fogunk suhanni lefelé, de ahhoz már túl töppedt, néhol pedig lefagyott a hó. Marad az óvatos sietés a fenyõfásban. Leérünk egy mûúthoz, amit keresztezünk. Zsolt szendvicset vesz elõ. - Te is pont jókor akarsz kosztolni - mondok. Mindjárt jön egy majdnem függõleges lejtõ. És tényleg, pár méter múlva egy fatábla balra térít. A tábla felirata: P.SASVÁR. Vagyis a Nagy-Lipót lejtõjén fogunk leereszkedni Parádsasvárra. Kezdetben csak mérsékelten sáros a talaj, de nagyon meredek. Ez elég ahhoz, hogy Zsolt dobjon egy féloldalast a vörös, pirites sárban. Szendvicsét fektében is magasra tartja. Most már úgy látszik, hogy a ZÖLD 40-en átvette tõlem az elesési szériát, ami nálam tavaly késõõsszel a TANÚHEGYEK NYOMÁBAN 40-en kezdõdött egy véres zakóval. Leérünk egy mûúthoz. Messzirõl látom, hogy a versenyzõk vékony fácskákba kapaszkodva küzdenek, hogy a sáros ösvényrõl lemásszanak az útra. Erre nagyon jól emlékszem tavalyról. Még egyszer nem akarok itt csüngeni egy szalmaszálba kapaszkodva. Balra látok egy ösvényt; kipróbálom. Simán levezet a mûúthoz, és csak húsz métert kell visszajönni. A többiek még mindig dzsungelharcolnak. Hehe! Újabb, hosszadalmas lejtõ következik, világosabb, sárgás sárral. Ezen már néhány megbicsaklástól eltekintve gond nélkül lejutunk egy patak mellé. Besétálunk Parádsasvárra. Egy kék kútnál túrázók frissülnek. Mi is tankolunk a hidegvízbõl. Az üveggyár lerobbant, törtablakú épülete lehangoló látványt nyújt. A településen üvegcsiszolók reklámtáblái láthatók. Ha még mûködnek egyáltalán, a megmunkálni való üveget biztos külföldrõl kell behozatniuk... Elhaladunk a Csevice üzem mellet, és hamarosan kiérünk egy T elágazáshoz. Szemben a Kastélyhotel Sasvár tájba illõ épülete határozza meg a környék hangulatát. Balra fordulunk, az etetõpont irányába. A gyorsabbak már jóllaktak, és szembe jönnek. Némelyikükkel ma már harmadszor találkozunk.

5. ellenõrzõ- és kajapont, Parádsasvár, autós büfögõ.

A második zsíros kenyeret, és az azt követõ két lekvárosat már nem a kulináris élvezet miatt eszem, hanem üzemanyag gyanánt. Tapasztalat, hogy itt nem tudsz annyit enni, amennyi ki ne égne belõled a Kékestetõig. A mellékhelyiségben arcot mosok, és mivel itt a csapból is ásványvíz minõségû ivóvíz folyik, töltök belõle a flakonomba. Mire visszamegyek, már mindenki megette, és megitta azt, amit megakart. Indulunk. Visszamegyünk egy darabon a Csevice üzem irányába. A közelében ágazik ki - mostani helyzetünkhöz képest jobbra - a [S-] jelezte emelkedõs ösvény. A nap hétágra süt, melegünk lesz mire felérünk a nem túl jelentõs domb tetejére.

6. ellenõrzõpont, Sós-cseri-tetõ.

Szúróbélyegzõ lóg a bója alatt. Zsolt mûszaki ember létére az egész itinert át akarja lukasztani. Még a szimpla, hátsó keménylapon is nehéz átnyomni a szúróbélyegzõ hat kis tüskéjét. Alighogy elhagyjuk a pontot, máris lejteni kezd az út. Letrappolunk a 24-eshez, és az út túloldalán magasodó dombot támadjuk. Csak egy pár métert megyünk fölfelé, aztán jobbra fordulunk egy, a domboldalba vájt úton. Nem sokáig pihenhetünk így, mert az út balra kanyarodik, és ismét emelkedni kezd. Ez combosabb emelkedõ, mint az elõzõ, de amikor vége van, akkor a hegyoldalban kanyaroghatunk egy napsütötte, szintbeli úton. Én arra szavaznék, hogy ez a túra legkellemesebb része. Felhívom az itt újonc Gyöngyi figyelmét a jobbra alattunk elterülõ, befagyott Köszörû-völgyi-víztároló látványára. Idefönt pólóban, vékony pulcsiban melegem van. Fel is gyûröm a pulcsi ujját. Lejteni kezd az út, lassan vége a feltöltõdésnek. Egy útvillának - jelzés híján az emlékezetemre hagyatkozva - a bal ágát választjuk. Egy patak völgyébe ereszkedünk le, ahol sáros, bokafordító kövekkel tarkított ösvényen kanyargunk, és bukdácsolunk elég hosszan. Egy réten elhagyott, nagyméretû kemping utánfutó éktelenkedik. Házak közé érünk, és egy kerítés mellet elsétálunk a következõ pontig.

7. ellenõrzõpont, Parádóhuta, Hubertus sörözõ.

Most nincs büdös bent, betartják a dohányzási tilalmat, mégis inkább kint ülök le, amíg megnézem, hogy mi bactatja a jobb sarkamat. A rengeteg kilométeren kívül nem találok semmit a cipõmben. Utcán megyünk tovább. A [S-] jelzés jobbra felkanyarodik. Nemsokára meglátom a Klarissza (Clarissa) csevice épületének tetejét. Azt is látom, hogy több kocsi parkol a közelében. A sorban következõ sofõr ipari méretû mûanyagballonba gyûjti az éppen hogy pöcsörgõ forrásvizet. Legnagyobb sajnálatomra ki kell hagynom a kóstolást. Félhangosan megjegyzem, hogy éjszaka kell erre jönnie annak, aki inni akar egy pohár forrásvizet, de még inkább a ballonosoknak kéne éjszaka jönnie. Tavaly mázlim volt, mert fél percig nem lógott senki a csöcsön, tudtam vételezni az ízletes vízbõl. Itt vége is az utcának, gyökerekbõl kialakult, magas lépcsõfokokat kell megmászni, hogy visszajussunk a természetbe. A hátam mögött Mezei Laci hangját vélem felismerni, amint azt firtatja, hogy miért nyög elöl annyira az az õsz hajú jampec. Tény, hogy a gyökérlépcsõn fölfelé szaporábban veszem a levegõt, de nyögni nem nyögtem. - Te nyögtél Zsolt? Vagy te Gyöngyi? - kérdezem. - Nem nyögött közülünk senki. Talán egy barnamaci brummogott a fa mögött - próbálom visszaverni a vádakat. Elõttem két futóruhás túrázó gyûri az emelkedõt. Az egyik naciját fenéktájon okkersárga vakolat díszíti. A Parádsasvár elõtti lejtõn láttam hasonló színû sarat. Legtöbbször futónadrágosok ülepén lehet ilyen árulkodó geológiai lenyomatot megfigyelni. Hogy miért?... Közben egy tavalyi fakitermelési területhez érkezünk. A közelmúltban a favágók itt is a turistaútra gallyazták a fákat, emiatt külön elkerülõ ösvény alakult ki. A túrázók zöme automatikusan azon halad. Minthogy azóta elhordták az ágakat, mi inkább az eredeti úton megyünk. E kettõ késõbb összefut. Jelzésváltásos elághoz érkezünk. Dobjuk a [S-] jelzést, és jobbra (!) fordulunk a [P+] jelre. Itt kezdõdik a Kékesre való felmenetel elsõ felvonása. Vajon milyen magasan találjuk meg majd a hóhatárt? Egy kerítés mellé érünk. Mezeiék valahol - egy óvatlan pillanatban - elénk vágtak. Közvetlenül elõttem kaptatnak, Klári vezetésével. Laci jóindulatúan figyelmeztet, hogy ne menjek Klári ütéstávolságán belülre, mert nem tetszett neki a TÉLI MÁTRA XL beszámolóm. Elmondásuk szerint a jóval elõttünk haladó Józsi is valami rossz fát tett, a tûzre, de õ már reggel megkapta a beosztását Kláritól, jobbról is, meg balról is. - Ajaj, Klári, ilyen komoly a helyzet? Akkor úgy fair, hogy boksz helyett egy beszámolóval veszel elégtételt a vélt sérelmedért. Nyugodtan megírhatod, hogy végignyögtem az egész MÁTRAHEGY 40-et. Sõt, lásd kivel van dolgod, még egy bulvártémát is átpasszolok: Írd meg, hogy a banánellátmány hatásaként néhány békegalambot is eleresztettem Parádóhuta térségében... A kerítés egy hiátusán Klári lazán besétál. - Gyere ki Klári, mert odafönt csak azt engedik ki akinek van szabaduló papírja - mondom neki elõrelátóan. Lassan legyûrjük a kerítés menti emelkedõt. Egy mûútra lépünk fel, amin balra indulunk, méghozzá enyhe lejtmenetben. Szerencsére nem hosszan, mert még látótávolságban kanyarodnak az emberek jobbra, és megint felfelé. Közben a kerítés felsõ oldalán egy kivezetõ falépcsõt látunk. Klári rögtön odakeni, hogy simán ki tudott volna mászni a bekerített területrõl papír nélkül is. Igaz, de lejjebb ezt még nem lehetett tudni. Az emelkedõ újabb szakasza nem annyira havas, mint inkább sáros. Most már szótlanul, a lábunk elé figyelve gyûrjük az ösvényt. Felüdülés, amikor felérünk a [SO] jelzésû forgalmatlan mûútra. Ennek is csak a szélén van már hó. Jobbra fordulunk. Semmi perc alatt egy esõház tûnik fel balra.

8. ellenõrzõpont, Pisztrángos-tó.

A Kékesre való felmenetel második felvonása elõtt le kell ülnöm, mert innentõl jeges-havas a terep, ezért felveszem a kapaszkodókörmös talpakat. Nem mellesleg legurítok egy doboz taurinos, koffeines mérget. Nem gyakran iszok ilyen förmedvényt, de ezt direkt a Kékes megmászásához fejlesztette ki az S. BÚGYET. Orrbefogás, glutty. Ez a hegy hideg oldala, soha nem süt ide a nap, minden fekete-fehér. Amelyik madár túl alacsonyan száll, az már a levegõben megfagy, úgy zuhan le a Pisztrángos-tó partjára. Le is tûröm a pulcsi ujját, mert én is menten megfagyok. Még nem akarok emléktúra lenni. [K+] a következõ jelünk. Az emelkedõ eleje a legrázósabb, jobban mondva legjegesebb. Még kapaszkodókörmökkel is meg kell fontolni, hogy hova lép az ember. Rosszul helyezhettem fel a balt, és ezt a tényt úgy veszem észre, hogy támadóállásban csúszni kezdek lefelé. Egy fának dõlve korrigálom a hibát. A Gabi halála felé tartva megint csak megállapítom magamban, hogy milyen hasznos kis kütyü ez. Hiába van egy ifjú titánon akkora túrabakancs, mint egy pár faszenes vasaló, úgy vergõdik elõttem, mint néger a jégen, én meg dalolva nyomulok fölfelé. Rövid idõre enyhül az emelkedõ, hogy aztán annál jobban ráerõsítsen. Egy éles jobb kanyar után választhatunk: Türelmetlenebbek rátérhetnek egy még meredekebb, rövidítõ ösvényre; megfontoltabbak nyugiban elbaktatnak az utolsó hajtûkanyarig, és lezser arckifejezést erõltetve magukra - a mászó ösvényen küszködõk orra elõtt - felsétálnak a Sötét-lápa nyergére. Még mindig itt fekszenek a vastag farönkök. Aki nagyon elfáradt le is heveredhet az egyikre. Most inkább csak ücsörögnek rajtuk. Megállapítom, hogy ide könnyebben jöttem fel, mint Parádóhutáról a Pisztrángosig. Ennyit használna a gyorsító ital?... Errõl a viszonylag sík tereprõl még egy váltakozó erõsségû emelkedõt kell leküzdeni a Kékesig. Harmadik felvonás. [K-] / [S-]. Ennek is az elejébe nehéz belekezdeni a jegesség és a dõlésszög miatt. Ha nem hullasz vissza az elején, akkor egyenletesen tudsz továbbemelkedni. A gerincjellegû terep vége felé a jégbordákat egyre inkább a töppedt hó váltja fel. Egy olyan dombot kerülök balról, ami úgy néz ki, mint egy hatalmas kõrakás. Miután meglátom az adótornyot, egyre több kirándulóval találkozok. Jó napot kívánok, keszcsókolom. Egy keresztben álló, kutyás, gyerekes, nagymamás, szánkós családot bokáig érõ hóban kerülök. Mire felocsúdnak, csak a kondenzcsíkomat láthatják. A fagyott hó lepereg a zoknimról, nem olvad bele a cipõmbe. A sífelvonó elõtt utolérem Mezeiéket, utánuk kullogok be a pontra.

9. ellenõrzõpont, Kékestetõ, Tetõ étterem.

Pecsételtetés, almavételezés, teacsapolás, asztalhoz ülés. Két harapás után már jön is Gyöngyi, és Zsolt. Majdnem három óránk van még a szintidõbõl, de nem ücsörgünk sokáig a melegben. Kifelé menet a zsûri színe elõtt tipegek el. A kapaszkodókörmök miatt a sarkaimon járok, mint aki csapágyas. Szánakozó, együttérzõ pillantások kísérnek a kijáratig. Jobbra indulunk, egy nagyon rövid darabon a [K-] jelzésen. A csúcskõnél hál' Istennek nem akarnak fényképezkedni a többiek. Ahogy balra fordulunk a sarkon, egy lejtõhöz érkezünk. Száraz idõben talán észre sem lehet venni, de most a sok kiránduló jégpáncéllá taposta rajta a havat. Zsolt rögvest nekivág a közepének. Csak úgy, lécek nélkül, két bottal a kezében kezd lefelé csúszni. Elõször vakmerõ mutatványnak véljük a dolgot, de amikor bevágja a hóeke pózt, és csúszás közben lassan megfordul a hossztengelye körül, meglátjuk kétségbeesett, halálfélelmet tükrözõ, kegyelemért esdeklõ arckifejezését. Vészesen közelít egy fa felé. Végül a kisebb rosszat választva, megadóan elfekszik a jeges lejtõn. Most nekünk kell vigyázni, hogy a röhögéstõl nehogy eldõljünk, mint egy liszteszsák. C'est la guerre, mon ami. A TÉLI MÁTRA XL hómezején (nem messze innen) én estem el, te röhögtél; most te hulltál el, a jégmezõk lovagjaként, és mi kacagunk. (Bruhaha!) Egy szintén felfagyott lépcsõn tipegünk le a [P-] / [Z-] jelzéseken. A mûút szélén csattogva, néha el-elkap a röhögõ görcs, amikor eszembe jut Zsolt irgalomért könyörgõ ábrázata. Gyöngyi diszkréten kuncog. Végre bevezet a jelpár az erdõbe. Kellemesen siethetõ a havas út. A hõmérséklet lassan visszatér a komfortos, kirándulóidõs zónába. Késõbb balra leválik a [P-], és a [Z-] jelen suhanunk tovább. Mivel rengeteg idõnk van, nem iszkolunk, hanem kiélvezzük ezt a kellemes szakaszt. Egy roskatag fakunyhó képében jön el az utolsó ellenõrzõpontunk.

10. ellenõrzõpont, Vályús-kút.

Bélyegeztetés után, elhaladunk a házikó elõtt, majd jobbra folytatjuk lejtõs utunkat. Egyre többször bukkan elõ a hó alól a sötétbarna talaj. Megállok egy fánál és leszedem az eddig jó szolgálatot tevõ kapaszkodókörmöket. Köves, sáros lesz az út. A nagy gamók, és gyökerek között lavírozva ráfutunk Mezeiékre. A rengeteg buktató közepette a túrabotok kapnak nagy szerepet. Hiúbb túrázók - akik semmi pénzért nem vennének botot a kezükbe - jobban megszenvedik ezt a szakaszt; nem utolsó sorban be is lassulnak... Gyöngyi jelzi, hogy "Farkas" éhes. - De jó, hogy eszembe juttattad a korgó gyomromat, most már én is alig várom, hogy hozzájussak a jól megérdemelt jutalomfalatokhoz. Vaúúú!... A járhatatlan köves út csúszós peremére kényszerülünk, hogy itt egyensúlyozzunk. Jobbra, mélyen lent egy patak árka kísér. Nagyon, nagyon hosszú ez a nyaktörõ rész. Itt már szó sincs élvezetrõl. Lassan megint érzékeny lesz a jobb térdem. Örülhetek, hogy a túra legnagyobb része alatt elfelejtett fájni... Már azt hittem, hogy sose fog visszatérni a [P-], de most megint itt van egy jól járható dózer utat jelezve. Jólesik egy kicsit úgy menni, hogy nem kell minden lépésre feszülten figyelni. Végjátékként óriási kövekkel, gyökerekkel nehezített meredek akadálypályán araszolunk le Mátrafüredre. Átkelünk egy patak hídján. Az elöl sietõknek esze ágában sincs átmenni a 24-esen a [S-] jelre, hogy aztán megint vissza kelljen jönni erre az oldalra. Egyedül nekem sincs lelkierõm ehhez a manõverhez, megyek én is a többiekkel a kisvasút mentén. Azon az utcán fordulunk be, amelyiken a kocsival reggel tettük ugyanezt. Innen megyünk át az iskola utcájába. A többieket elõzékenyen magam elé engedve, ráérõsen sétálok be a suliba. Célbélyegzés után leadom a papíromat számítógépes feldolgozásra. Fél perc múlva egy hölgy nyújtja át a kitûzõt és az okmányokat, majd gratulál, és azt mondja, hogy jöjjek legközelebb is. Ez annyira váratlanul ért, hogy komolyan meg vagyok hatódva. Felnézek a galériára. Még nem látom a délelõtt kerítésnek rontott szarvas trófeáját a többi között. Sajna a belõle készült pörköltet se mi kapjuk, mert az asztaloknál falatozó túratársak elõtt csak virslit látok mustárral. Gyöngyi rámutat egy, a plebsz felé fordított monitorra. Az interneten már olvashatók a célba ért túrázók eredményei. Ez profi. Nem úgy mint az egyik legközismertebb túrán, ahol évekig (!) kellett várni az internetes lista frissítésére. 10:05 a felhasznált idõm, ez háromnegyed órával jobb, mint a tavalyi. Úgy tíz perccel még jobb lehetett volna, ha a köves, hepehupás mélyútnál nem szorulunk be a bot nélkül botorkáló túratársaink mögé, de ez már abszolúte érdektelen. Egy pár virsli és egy pohár tea elfogyasztásával mi is lazulunk egy kicsit. Amikor az autóval kigördülünk a parkolóból, e szép napnak az alkonya kezd alig észrevehetõen ráereszkedni a környékre. Egy integetés az éppen célba érkezõk felé, és viszlát Mátra...

Ottorino.



 

KITÖRÉS 60 - 2012.02.11-12. Táv: 58.65 km; Szintemelkedés: 1810 m; Szintidõ: 17 óra.

Amikor szóba kerül a KITÖRÉS túra, a nagyokosok mindig azt mondják, hogy a 2010-es, az volt ám az igazi, mert akkor nagy volt a hó. Ez alattomban bántotta az önérzetemet, mert én 2011-ben csináltam elõször és akkor "csak" beton keményre fagyott sárbarázdák és patanyomok voltak. Idén van hó doszt, és mínusz tíz alatti Celsius fokok röpködnek. Nosza! Itt az alkalom a bizonyításra, hogy a tavalyi sikeres teljesítés nem a hómentességnek volt köszönhetõ. Meg asztán nem tom mé', de megkedveltem ezt a túrát. A közeli, sikamlós emlékek a TÉLI MÁTRA XL-rõl arra sarkaltak, hogy jól felkészüljek a KITÖRÉSre. Frici túratársam cipõjére húzott kapaszkodókörmeivel otthonosan mozgott a Mátrában, amíg mi csetlettünk, botlottunk. Ebbõl okulva elmentem abba a túrafelszerelést is árusító boltba, aminek a nevét megkapjuk, ha a nagy sós vizet és a látószervet egymás után tesszük. Megvan? Rendben. Itt egy kisebb fajta vagyonért vettem egy pár fémhegyekkel szerelt, cipõtalpra húzható eszközt. Azzal a gondolattal vittem haza az új szerzeményt, hogy eme invesztíció miatt, most már mindenképpen indulnom kell a KITÖRÉSen. A szombat a készülõdés jegyében telt. Késõ délután jól beuzsonnáztam, és felkerekedtem, hogy a Széna téri Masztodon Kettõ plazában találkozzak Pistivel.

Korán van még fent fagyoskodni a várban, beszélgetünk egy kicsit itt a langy melegben. Csevegés közben elmegy elõttünk egy túrázónak öltözött hölgy, kezében két piros, összecsukott túrabot, az egyik nyelén árcédula fityeg. A kijárat felé siet. Ránézek az órámra. Tíz perc múlva, negyed ötkor mi is elindulhatunk. A tavalyi tapasztalat alapján a nevezésnél nagy tömegre számítok, ezért kell olyan korán felmenni. Idén sajnos félórával késõbbre, 18 órára tették a rajtot, ezért jó pozíciót kell szereznünk, hogy holnap reggel elérjük a hazafelé tartó buszokat. Pistinek a 07:56-os tatabányait, nekem pedig a 08:49-es Széna térre menõt kell elérni, mert utána már csak dél felé indulnak buszok, akkor meg már az igazak álmát szeretnénk aludni. Otthon! - Na, kászálódjuk! Megnézzük mi újság odafent. Az emelkedõs Ostrom utcán ostromoljuk a várat. Ellenállás nélkül jutunk keresztül a Bécsi kapun. Az elsõ dolog, ami feltûnik, hogy milyen kevés a rendõr. A második - a Kapisztrán térre érve -, hogy milyen kevés a túrázó. Mindezek természetesen a tavalyi évhez viszonyítva értendõk. Kiszúrom a fekete páncélsisakot viselõ Surdot, aki megmutatja, hogy melyik srác osztogatja a nevezési lapokat. Idén a nevezés procedúrája nagyságrendekkel kultúráltabb, mint az elmúlt évben. Amikor végigálltad a választott távhoz tartozó sort, akkor egy gépkocsinál a kitöltött nevezési lap, és a nevezési díj ellenében kézhez kapod az itineredet. Az elõnevezettek külön sorban állnak. - Hát, akkor álljunk be a 60-as sorba. Jó hosszú, de tempósan haladunk. Ó, nagyon jók vagyunk. Még csak háromnegyed hat, és már kezünkben az itiner. Gyorsan átfutom az útvonalleírást, mert érdekel, hogy idén is megvan e a Diós árok avagy [Z-] jelzés alternatíva. Megvan. Ma szívesebben mennék a [Z-]-n, mert tavaly a Diós árok rettentõen benzingõzõs volt. A másik, amit elolvasok, hogy Perbál után az új [S-] jelzésen megyünk e, a gombagyárat messze elkerülve. Igen (sajnos). Gyöngyi a leghosszabb sorban, az elõnevezettek sorában áll, és úgy látszik hatig nem is kerül sorra. A fentebb vázolt foghíjas szomori buszközlekedés miatt nem várunk rá, de Frici gondoskodó oltalmába ajánljuk. Ha a Borókáig utolér, akkor a maradék 35-ön együtt megyünk.

Valaki kiabál egy nagyot, mire az emberek a térrõl a Bécsi kapu irányába kezdenek tódulni. Rápillantok az órámra: Még van két perc. Nem mozdulunk. Amikor a Magdolna torony harangjátéka rákezdi, akkor még mindig van több, mint 30 másodperc, de ezt a jeladást már hivatalosnak tekintjük, és elindulunk. A Várfok utcán lejtünk a Moszkva tér - leánykori nevén Széll Kállmán tér - felé. Beszorulunk egy terepszínû gyakorlóba öltözött, alakzatban haladó szakasz mögé. Valakinél még magnó is van, ami házilag felénekelt dallal zsibbaszt. A Moszkva tér peremén megyünk pár métert, hogy aztán balra beforduljunk a Csaba utcába. Az elõttünk ballagó szakasz átmegy a túloldalra, és jobbra befordul a Városmajorba. Akkor most már biztos, hogy mi a [Z-] opciót választjuk. A lépcsõ elõtt utolér és elhagy Bell Sanyi másik két prominens túrázó társaságában. Megfordult a fejemben, hogy ha majd elfogyasztottuk az ide épített, több szakaszból álló, nem kevés fokú lépcsõt, akkor nem megyünk fel a [Z-] jelzéssel a Martinovics-hegy tetejére, hanem rögtön ráereszkedünk az Istenhegyi útra. Amikor látom, hogy a három elõttünk járó is így gondolkodott, akkor úgy döntök, hogy istenuccse utánuk megyünk. Ezzel mikrokispistázások sorozatát indítom el. (Vallomások lejjebb.) Tehát: Istenhegyi út, Szent Orbán tré, majd Diana utca, az õ véget érni nem akaró lépcsõjével. Amikor mégiscsak véget ér, már majdnem fent vagyunk a Sváb-hegyen. Magunk elõtt látjuk elhaladni azokat, akik a Diós-árok verziót választották. Õk vannak többen. Már annyiszor túráztunk erre, hogy Pisti automatikusan be akar fordulni a - [Z-] jelzést követve - a Tücsök utcába. - Várjá' Pisti! - Nézz má' oda! Senki nem fordult be, egyenesen a Fogas megállója irányába tartanak. Már úgyis bûnbeestünk, menjünk mi is arra. Át kéne kelni az úton. - Most mi van ezzel a kocsival? Jön már, vagy várost néz? Gyere má' tetûkém! Ja, bocsi, ez egy rendõrautó. Nagy szívás lenne, ha visszakocsikáztatnának. A Fogas Sváb-hegyi megállójának régi épületét a vágányok felõl kerüljük. Alulról éppen szerelvény érkezik. - Gyere Pisti! Húzzunk el innen, mert ha meglát valaki, még azt hiheti, hogy Fogassal jöttünk fel... Azért még hátranézek, hogy leszáll e róla túrázó kinézetû fazon. Nem. Az enyhén jobbra görbülõ Karthauzi utcán megyünk tovább. A balra kiágazó Evetke utca sokakat megtréfál. Nem hiszik el, hogy lejtõssége ellenére arra kell menni, ezért tovább kapaszkodnak fölfele. Pedig aki balra fordul - mint például mi is -, az Széchenyi emlékhez felvezetõ lépcsõ aljába kerül. Most is van egy tag aki vidáman emelkedik tovább a Karthauzi utcában. Utána kiabálok: - Halló! A TURULon vagy? - Fáziskésésben vagy öreg - szól közbe Pisti. Az három hete volt. - Miért? Turult mondtam? Jaj, ssza meg! A figura meg már továbbment. Remélem, hogy azért csak odatalál. - Na, kezdjünk bele ebbe a lerobbant, düledezõ lépcsõbe. Itt nagy harcok dúlhattak, mert szinte egy foka sem ép. Felérünk az emlékhez. Lejátszódik egy túrákon gyakori jelenet: Az utolsó három méteren elénk vág négy ember, és az orrunk elõtt nyújtogatják papírjaikat a pontõrnek. - Nem baj - gondolom magamban. Kár a sietségért, jöttök ti még szembe valahol a tundra kellõs közepén...

1. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék.

A sok lépcsõ után egy picit lazítunk a Széchenyi emlék utcán, a Svájci lépcsõ felé tartva. Van itt egy kovácsoltvas kapu, amit mindig megnézek. Egyik oldalfalán körzõ, háromszögû vonalzóval, a másikon festõpaletta ecsettel. Mindkettõ dombormû. Vajon kik lehettek azok, akiknek a hivatását szimbolizálják? Ketten szembe jönnek. Ezek is elbökték az Evetke utcát, de az is lehet, hogy nekik erre szimpatikusabb. A szóló manusszal viszont nem találkozunk. Áh, rég lépcsõztünk, most Svájci lépcsõzhetünk, fel a Rege utcára. A korlátot nem tanácsos megfogni, mert odafagy az ember keze. Felérve körülnézek, de semmi mozgás nincs. A Fogas felé tartunk. Széchenyi-hegyi végállomása kihalt. Balra fordulunk. A Kõ büfé ki van világítva, de egyetlen hangot sem hallok kiszûrõdni. A kisvasút végállomásánál jobbra fordulunk és végigmegyünk a hosszadalmas Hegyhát úton. Így, vízszintben gyalogolva azért érzem a kezemen, hogy nagyon hideg van. Kesztyût húzok, amíg újra felmelegszik a nagyujjam. Nagy szerencse, hogy nem fúj a szél. A Normafa vasútmegállónál átmegyünk a túloldalra, és késõbb, ahol a sípályák kezdõdnek rátérünk a turistaútra. A többség a szilárdburkolaton megy, de mi célzattal jöttünk erre: Az egyik padnál megállunk. Száraz, le van söpörve róla a hó. Itt rakom fel a kapaszkodókörmöket, és Pistinek is van igazítanivalója a szerelvényén. Amíg átkelünk az úton a székely kapuhoz, addig tök rossz menni vele, de aztán biztonságérzetet ad, fõleg a csúszós lejtõkön. Rongyolunk is tempósan a [Z+] mentén. Átkelés a kisvasúton, és egy útkeresztezõdésnél a [S+] jelre váltunk. Már messzirõl észreveszünk egy mécsesekkel borított sírt. Csak távolról, menet közben nézzük, de gondolatban tisztelgünk az elesettek elõtt. Már majdnem a Csacsi-rétnél járunk, amikor két futó jön szembe. - Mi az? Ezek pontot hagytak ki? - kérdezi Pisti. - Dehogyis! - válaszolom. Ezek a vérbeli kispistázók. Nem mennek le a Virágvölgybe, hanem visszamennek a Normafa szintjére, és onnan közelítik meg a következõ pontot, a Libegõ felsõ állomását, óriási szintkülönbséget spórolva meg ezzel. Aztán ezek szokták verni a mellüket különbözõ fórumokon, hogy milyen jó idõt futottak...

2. ellenõrzõpont, a Csacsi-rét.

Most nincs itt a katonai kórház nõvérkéje, mint tavaly. A nagy hidegben biztos lefagyott a fityulája. Csak egy magyar katona van itt, aki igazoltat. Pisti oroszul köszön neki. - Nem jó! Az egy késõbbi pont lesz - figyelmeztetem. A katona veszi a lapot, és valami szláv bükkfanyelven közli, hogy nem beszél oroszul. Jobbra fényvisszaverõ lapkák vannak a növényzeten, ott ahol a [S-] kiágazik a rétrõl. Lazán suhanunk lefelé az enyhe lejtõn. A végén átkelünk egy árok felsõ végén, és a szélén folytatjuk a süllyedést hosszan le a Virágvölgybe. Lent megjegyzem Pistinek, hogy a ponttól idáig tartó lejtmenetet, és utána ugyanezt emelkedõben spórolta meg a két futó. Mi azonban váltunk a [P-]-ra és a völgy alsó szélére, jobbra kanyarodunk, hogy belekezdjünk a János-hegy felé tartó kaptatásunkba. Pistinek néha visszacsúsznak a lépései, irigyli a kapaszkodókörmeimet. Mitagadás, nekem sokkal kevesebb gondom van a csúszkálással. Amennyire lehet egyenletesen haladva próbáljuk leküzdeni a nem kis emelkedõt. Gyéren vannak a túrázók. Talán egy valaki elõz meg minket, és mi se elõzünk meg két-három túrázónál többet. A fehér hó hihetetlenül javítja a látási viszonyokat. A fejlámpámon elég a gyengébb fényerõt beállítani. Egyenesen emelkedõ szakaszhoz érünk. - Nemsokára keresztezzük a kisvasutat a Jánoshegy állomásnál - közlöm Pistivel a helyzetünket. A kivilágított Erzsébet kilátó így, alulnézetben becsapósan közelinek mutatja magát. Tûzoltó barátom mesélte, hogy évekkel ezelõtt, egy éjjel a kilátóhoz riasztották õket. Valamelyik ökörnek meggyulladt a faszesz a gyomrában, felnézett a János-hegyre, és azt hitte, hogy a kilátó ég... Már elég régóta látjuk a bástyát, de nem látszik közeledni. Aztán egyszer csak elfekszik az emelkedõ.

3. ellenõrzõpont, János-hegy, Libegõvel szembeni pihenõ és játszótér.

- Na, ezek az oroszok - súgom oda Pistinek. Az itinereket átvevõ katona elõre köszön: - Zdravsztvujtye. - Zdravsztvujtye tovaris - köszönünk mi is. Piros filctollal egy szempillantás alatt sarló-kalapácsot rajzol a harmadik rubrikába. Átvesszük a papírokat, majd elköszönünk: - Doszvidanyia. Elõttünk csekkoltak a Padödõs lányok, õk azt mondták, hogy: Báj báj Szása. Alighogy elhagyjuk a pontot ránk köszön valaki. A neonvilágítás ellenfényében nehezen ismerem fel azt a két túratársat, akikkel a TÉLI TURULon találkoztunk Szomoron, a mostani célkocsmában. Akkor õk a KITÖRÉSre való gyúrás gyanánt gyalogoltak Szomorra, mi pedig ettük az ellátmány virslinket, majd mentünk tovább Tatabányára. Most, a kölcsönös üdvözlések után elindulnak a lefelé vezetõ [S+] irányába. - Hát ti merre mentek? - kérdezem. Egyikõjük olyan kézmozdulattal válaszol, mint ha azt akarná mutatni, hogy egy hal úgy oldalvást elúszik. - Na, jól van! Gyere Pisti! Mi felmegyünk a kilátó tövébe. De ha már mindenki összevissza kispistázik, akkor mi is megengedhetünk magunknak annyi lazaságot, hogy nem a meredek hátsólépcsõn megyünk fel, hanem itt a mûúton, ahol jól letaposták a havat a gépjármûvek. Szinte élvezet felmenni ezekkel a kapaszkodókörmökkel. Amikor felérünk hátranézek a kilátó irányába. Valaki éppen jön lefelé a pár lépcsõn, a torony placcáról. - Nincs ott rendkívüli ellenõrzõpont? - kérdezem az illetõtõl. - Az ellenõrzõpont lent van, de nem arra van ám a hivatalos útvonal, amerrõl ti jöttetek - szólal meg az alak Hevér Gábor hangján. - Hát, csak azért jöttünk arra Bubu, mert kapaszkodókörmök vannak felerõsítve a cipõmre, és ott a lépcsõn, a sziklás terepen nagyon rossz vele közlekedni - magyarázom szánalmasan a bizonyítványom. - Látod Pisti, ilyen az én formám. Csak egy picit térjek le a hivatalos útvonalról, máris az Útvonalkövetõk Klubjának a fõnöke elõtt bukok le. Nem is lehetett volna tökéletesebb az idõzítés. - Na, most már szlalomozzunk le innen a [P-]-on. Jól kocogható lefelé a havas szerpentinezõ turistaút. Javítunk az átlagsebességünkön. Ilyen gyorsan talán még nem értem le a Szépjuhásznéhoz. A kék kút mellett megyünk el, és rátérünk a Hárs-hegyre vezetõ [S-]-ra. (Ezen maradunk egészen a Zsíros-hegyig.) Nem tudom mi van velem, de túl sokat nyögök ezen az emelkedõn. Elhatározom, hogy nem nézegetek föl, hogy mennyit kell még mászni. Egy idõ után nem tudom megállni, és felnézek. Nem kellett volna. Sok van még, de most már tényleg csak a sétálós résznél emelem fel a fejem. Besétálunk a pontra.

4. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó elõtt.

Fehér álcaruhába öltözött katonák adják itt a szolgálatot. Finom mentolos szõlõcukrot kínál az egyik. Éppen a tüzet élesztgetik. Pisti nagyon megéhezett, és amíg õ megeszi a szendvicsét, addig én repetázok a szõlõcukorból. Miután restauráltuk magunkat, lefelé indulunk. Lejjebb, a kis fahídhoz vezetõ út bob pályává alakult. A barlangbejárat felé nem merek rövidíteni, mert ott sziklás, és onnan rögtön a volt bányabejárathoz lehet ledögleni. Van, aki ennek ellenére arra megy. Mi inkább a fahíd felé próbálkozunk, de nem a csúszdán, hanem mellette, ahol már van mibe kapaszkodni. Mialatt lefelé óvakodunk, ketten - óne zsinór - lecsúsznak seggen. A híd után, felfelé valamivel könnyebb visszajutni az útra. Most már nyugodtan szökellhetünk lefelé a Nagy-Hárs-hegyrõl. A lejtõ alján, a fátlan, kiálló köves mezõ egyenetlenségeit kitölti a hó, itt is gyorsabban haladunk régebbi önmagunkhoz képest. A mezõ után megint lejtõ a kisvasút forgókorlátos átkelõjéig, aztán vízszintes a Hárshegy állomás alatt. Innen megint meredek lejtõ, amíg meg nem pillantjuk a bevásárlóközpont fényeit. Úgy ki van világítva, mint egy leszállópálya. Átkelünk a mûúton, és eloltjuk lámpáinkat. Kis lejtõn leszaladunk a villamos árka fölé, és a peremét követve megyünk tovább. Erõs szénfüst szagot lehet érezni, mintha mindenki most rakott volna rá egy lapáttal a hûvösvölgyi végállomás környékén. Egy újabb mécsesekkel és virágokkal díszített katonasírhoz érkezünk. Valaki menet közben felvételt készít róla. Amikor elfogy az út, lemegyünk a lépcsõn a villamos szintjére, sõt még az alá is, egy aluljáróba. A füstszagon keresztül is átérzõdik az olajban sülõ tészta illata. A mûút túloldalán nyitva van a lángosos bódé. Vevõkörét szemmel láthatóan túrázók alkotják. Nyelünk egy nagyot, és tovább megyünk az Ördög-árok felé, hogy átkeljünk a fölé épített rövid kõhídon. A [K-] és [S-] elágazásánál áll egy kisebb csoport és felfelé néznek, arra amerre a [S-] vezet. Nem mozdulnak, én megyek elõre. Néhány másodperc múlva visszanézek, és látom, hogy a [K-] jelzésen mennek a vitorlázó repülõtér felé. Hát, igen. Meg is lehet kerülni a Vadaskerti-hegyet. Mi viszont sóhajtunk, és belekezdünk az emelkedõs ösvénybe. Késõbb, amikor az ösvény becsatlakozik egy szélesebb turistaútba, akkor jobbra fordulunk. Már elég messze vagyunk a Hûvösvölgytõl, de fõleg toronymagasan fölötte, és még mindig érezni a szénfüstöt. Ha nem magam tapasztalnám, akkor nem is hinném el. Sajna már nem lehet harapni a levegõt még az erdõben sem. Szembe jön egy lámpa. Elfelejtett balra kanyarodni, vagy csak egyszerûen kiállt egy technikai szünetre. Felkanyarodunk a Vadaskerti-hegy felé vezetõ út utolsó emelkedõjére. Szótlanul gyûrjük a métereket. Alighogy felküzdöttük magunkat a hegyre, rögtön le is kell rongyolni róla. A lejtõ aljában jobb helyett balra fordulunk, mert röpke szerelvényigazítás miatt leülünk a Mátyás király vadas parkja emlékmû melletti pihenõnél. Amikor végeztünk tovább megyünk a Határ-nyereg felé. Utunk ismét egy katonasír mellett vezet. A nyeregben még nappal is oda kell figyelni, hogy merre van a [S-] folytatása, most is inkább kétszer körbetekerem a fejem, minthogy kitévedjünk a repülõtérre. Odaérünk a túra talán legpocsékabb emelkedõje alá. Apró lépésekkel tudunk csak haladni, nagyon figyelve, hogy hova lépünk. Kitartásunk jutalma, hogy fent megláthatjuk az erõsen megdõlt határkövet, ami azt jelzi, hogy felértünk a Szépvölgyi út parkolójához. Még mindig van emelkedõ, csak enyhébb kivitelben, ugyanis fel kell még mászni az Újlaki-hegyre. A szélesebb - eredetileg köves - útról tájékoztató fatábla térít le balra. Még az elõzõ meredeken elõzött meg két sporttárs, azok most mennének tovább egyenesen. - Erre! - szólok utánuk, és már megyek is a helyes irányba. Ismét keskeny ösvény, majd sziklalépcsõ. Egy villogó fény irányába tartunk. A lámpa a csúcs vaskályháján, vagy annak közelében villog.

5. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.

Néhány lépéssel lejjebb szignálja egy katona a menleveleinket. Most már nagyon éhes vagyok, de tudva, hogy nemsokára a Borókához érünk, nem veszek elõ kaját. Megint csak lefelé sietünk. Azt már a túra elõtt megállapítottuk, hogy a szint zömét az elsõ 25-ös szakaszba szerkesztették. Idáig a föl-le-föl-le volt a jellemzõ. A büféhez közeledve kiszámítjuk, hogy a nehéz terep ellenére 5-ösnél valamivel jobb átlagot mentünk. A tavalyi KITÖRÉSen, itt, az Újlaki hegy alatt tömött sorokban bukdácsoltunk a fagyott sárral kövezett úton. Pillanatnyilag nem látok senkit sem elõttünk, sem mögöttünk. Már fél tizenegy van. Nem hiszem, hogy még a Borókában lesz Zsolt és a túratársaink Tatabányáról és környékérõl. Õk a 35-ön indultak. Utunk kivisz egy rétre, és már idelátszanak a rajt-cél-ellenõrzõpont épületének fényei.

6. ellenõrzõpont, Virágos-nyereg, Boróka büfé.

Fegyveres õr köszönt az ajtóban, és betessékel. Odabent, amint a mi távunkhoz tartozó pontõrt keresgéljük, Zsolték üdvözölnek. (Késõbb vettem észre, hogy a falon öles számok jelzik a távokat.) Zsolt elmondja, hogy már negyven perce (!) beneveztek. Az emelkedett hangulatukról rögtön észrevettem, hogy nem mostanában érkeztek. Csak azt nem értem, hogy a hangulatfokozás elõtt miért kellett benevezni. A pulthoz megyünk, és kikérjük a fasírtos zsömlénket, és a teánkat. Amikor elénk rakják, a zsömlét, rögtön kimarkoljuk a tányérból. Oldalt méltatlankodik valaki, hogy lenyúltuk az õ fasírtjukat. Nem magyarázkodok. Nem volt ráírva, hogy kié, és kifejezetten elénk rakták a tányérokat. Amikor a teát is ideadják, akkor az asztalokhoz megyünk, és lerakjuk a zsákmányt. Nem akarunk leülni, de nem is tudnánk, mert minden hely foglalt; a túratársak ráérõsen csócsálnak. Tempósan befaljuk a zsömlénket. A két deci teám mennyiségét úgy növelem, hogy belefacsarok a jégkásává fagyott üdítõmbõl. Elõvigyázatosságból még otthon raktam bele fél deci fagyállót, de kevésnek bizonyult. Amint bekebeleztük a hadtápot, nem sokat totojázunk. Kimegyünk a Borókából és az elõtte levõ cserjesáv felé támadunk. Lemegyünk a [K-] [S-] útra, és balra fordulva igyekszünk tovább. Még 35 van elõttünk. Bármennyire is igyekeztünk odabent, most fázunk. Idõ kell a felmelegedéshez. Egy futó kér utat. Félrehúzódunk. A [S-] jobbra ágazik. Követjük. Balra néhányan körülállnak egy kivilágított katonasírt. Hátul megszólal valaki: - Bocsi még egyszer. Ugyan az a futó kér utat, mint két perccel ezelõtt. A keskeny, oldalt csúszós ösvényen teljesen félre kell állnunk, hogy elengedjük. Ez egy hosszú szakasz lesz a keskeny ösvényével, de remélem, hogy nem kell majd unos-untalan félreállni. Különben is egy komplett menetoszlop halad elõttünk. Az utolsó emberen - úgy látom - edzõcipõ van, bot viszont nincs nála. Minduntalan lecsúszik a jobb lába. Egy hirtelen lejtõs résznél seggre is ül. Mögöttünk a tatabányaiak és Zsolt "vidám" hangját hallom. A Kötõk padjáig pihenõ üzemmódban haladunk a torlódás miatt. Az itt lévõ rövid csúszda után kissé kiszélesedik az ösvény, és meglendül a sor. Olyannyira, hogy a végén, amikor van egy sunyi jobbos letérõ, akkor az elõttünk járók tovább mennek egyenesen. Kihasználva a malõrt, mi letérünk, és visszakiabálunk, hogy "Erre!", de már kocogunk is lefelé. Hosszan lejtünk a völgy irányába. Elõttem szalad Pisti. Amikor elkezd jobbra, balra cikázni, akkor sejtem, hogy leértünk az út mélyen erodált részéhez. Nem árt a fokozott óvatosság. - Tavaly a réten az amcsik voltak - mondom Pistinek. Nem telik bele egy perc, és meglátunk egy csillagos-sávos lobogót a tábortûz fényénél.

7. ellenõrzõpont, Alsó-Jegenye-völgy.

- Szõr! - Nyújtom lapom az ellenõrzést végzõ katonának. - Szõr! - Adja vissza lepecsételve. Teamécsesek sorozata jelzi a rétrõl kivezetõ utat. Követjük. A Paprikás-patak totál beállt. Még nem láttam ilyen állapotában. Itt, a völgyében fokokkal hidegebb van, mint fentebb. Csobogás nix. Ez csak fokozza a dermesztõ hangulatot. Rózsika is jéggé fagyott a kombinéjében, de csak önti rendületlenül a vizet a kifogyhatatlan korsójából. Trappolunk át a hidakon, ahogy csak a lábunk bírja. Minél elõbb ki a völgybõl! Jól van. Már látszanak a Hidegkúti út fényei. Csak egy rövid emelkedõ, és fent vagyunk a benzinkúttal szemben. Átmegyünk. Nem látok senkit a kút bótjában ejtõzni. Tovább megyünk a buszmegálló felé, hogy jobbra forduljuk, be az erdõbe. Azt hiszem, mindjárt nem fogunk fázni. Sõt! Hosszú emelkedõre rendezkedünk be. Ezt nem lehet ripsz-ropsz letudni. Örülünk, amikor felérünk az erdõn átvezetõ mûúthoz, mert ez körülbelül félúton van a Zsíros-hegy felé. Megvárjuk, amíg elhúz elõttünk az itt kötelezõ egy darab személygépkocsi, és a túloldalon folytatjuk a kaptatást. Amikor enyhül az emelkedõ, a [S-] jobbra tér. Ketten éppen arra fordulnak. Nekik is szólok, hogy: "Erre!" - és megyek tovább. - De hát a [S-] jel jobbra megy - érkezik a kétkedõ válasz. - Az igen, de nekünk tovább kell menni egyenesen. Olvassátok el az itinert! - mondom menet közben. Egyikük hisz nekem, a másik a [S-] jelzésen megy tovább. Pistit idegesíti, hogy út közben füttyögéssel tartják egymással a kontaktust. Hamarosan elérjük a [K-] jelzést, majd még egy pár perc múlva jobbról visszatér a [S-]. A Kerek-hegy felé menõ, nem kis kitérõt vágtuk le hivatalosan (!). A Muflon felé menet van egy hely, ahol mindig sártenger van. Ez most egy hatalmas, jéggé fagyott pocsolya; átsétálunk rajta. Nagykovácsi "felsõ" közvilágítása bevilágít az erdõbe. Mindjárt itt a pont. A bejárat elõtt álló géppisztolyos katona leküld a pincébe. Nem, nincs légi veszély, hanem odalent van a németek fokozottan védett, titkos nudli leves lerakata.

8. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon itató, pince.

Lent, az ajtótól nem messze, egy padon ücsörögnek Mezeiék. Odalépek hozzájuk és gratulálok nekik az Év Teljesítménytúrázója versenyben elért elõkelõ helyezéseikért. Az egyik asztalon szigorúan titkos recept alapján fõzött, poharas tésztaleves adagok várnak a sorsuk beteljesedésére. Jó lenne egy kis tea is, mert a fagyállós italom már teljesen befagyott. Sajnos idén itt nincs tea. Nem baj, majd Perbál elõtt, a négy gesztenyefánál duplán iszok. A második pohár levesembe öntök egy kis fagyos kólát a Pistiébõl. Hihetetlenül pocsék, sosem ajánlanám senkinek ezt az összeállítást, de megiszom, mert kell a folyadék. Felcihelõdünk, menni kék. Kifelé menet Árpival találkozunk; nem várunk. Felhágunk a pár méterrel magasabban levõ hajdan volt Zsíros-hegyi turistaház platójára. Páran keresgélik a továbbmenõ jelzéseket. Mire odaérünk valaki megmutatja nekik, hogy balra kell menni a [K-] jelzésen. A mûút padkáján araszolok, mert kapaszkodókörmökkel nem lehet hosszan menni a flaszteren. Akik az imént keresték a jelzést, megkérdezik, hogy lesz e még nagyobb emelkedõ a túrán. Valójában már csak a végén lesz durvaság a Kakukk-hegyen, de azért a Szénás felé sem vízszintes az út, és mozgólépcsõ sincs. A kérdezõk csoportjából egy fiatal srác derékszíjáról két darab fél méteres elemlámpa lóg. Az egyik, az újonc lépéseinek ütemére egy pléhbögrét verdes. Jók a figura idegei... - Ez az, Pisti: Itt szoktunk feljönni az Antónia-árokból a SÁRGA 70-en. - Igen, és most pedig itt térünk le jobbra, a mûútról a Szénás felé - mondja fel a leckét Pisti. Megállapításainkat fényvisszaverõ lapkák támasztják alá. Letérésünk után két perccel hátranézek, de az érdeklõdõk nem jönnek, pedig az orruk elõtt fordultunk be. A laza vízszintezést emelkedõ váltja fel. Fenyõfák övezte utat gyûrünk. Amikor pihenõsebb részhez érünk felnézek a fátyolfelhõs égre. A Hold sokkal feljebb jár, és jóval kisebb, mint a tavalyi KITÖRÉSen, pedig idén csak egy nappal jöttünk korábban. Az emlékfal közelébe érünk. A felmenõ rozoga falépcsõ elõtt hárman beszélgetnek. Köszönünk nekik, és felmegyünk, remélve, ha feltételes pontõrök, akkor szólnak. A csúcs felé tartva megelõz néhány gyakorlóba öltözött fiatal. Megyünk utánuk, mert felmennek egészen a Nagy-Szénás tetején levõ négyzet alakú bemélyedésig, amit én csak homokozónak nevezek. Fent érdekes jelenség fogad. Nagy foltokban kilátszik a hó alól a száraz füves talaj. Pisti szerint a szél fújta le a havat. Szerencse, hogy most nem fúj. Pisti lefelé indul a társaság mögött, én baktatok a nyomukba. Az egyik cserjén legalább négy fényvisszaverõ lapocska van; jó irányba megyünk. Nem is nézek semerre, csak a lábam elé. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy már bokán felül ér a hó. Egy hosszúkabátos hölgy majdnem a hóba tapossa kabátja egyik szárnyát. - Itt valami nem stimmel! - gondolom magamban, és amikor jobbra lent meglátom Nagykovácsi fényeit, akkor felkiáltok, hogy: - Visszafelé megyünk!!! A csoport (félre) vezetõje azt mondja erre: - Mindegy, most már menjünk arra. - Háppersze, há, honne, menjetek csak! - Gyere Pisti, visszakapaszkodunk! - mondom, és dúlok, fúlok, hogy egy percnyi figyelmetlenségért ilyen hosszú emelkedõvel kell fizetni. Most kaptuk meg a büntit a mikrokispistázásokért. Legalább letudhatjuk a sors által ránk mért penitenciát. Felérve annyira egyértelmû, hogy hol kellett volna a lejtmenetet megszakítva jobbra fordulnunk. Itt, most balra térünk. Egy hóból kiálló kõre festve meg is látom a [K-] jelzést. Hátra nézek. A többi tévelygõ nem jött utánunk. Vagy éppen lefelé tartanak Nagykovácsiba, vagy megkerülik a dombot - amibe mi is belekezdtünk - és visszajutnak a Nagy-Szénásra. Hegyek között, völgyek között zakatolunk a jelzett fáig, ahol lemegy Piliscsabára a [K-], és ahol átváltunk a [K+] jelre. Irány a Kutya-hegy. Háromszor olyan hosszúnak tûnik ez az út, mint "normál" körülmények között. - De kutya sokat kell fölfele kutyagolni! - fakadok ki a nem túl meredek, de reménytelenül nyúlós emelkedõn. Alig hogy ezt kimondom, lassan lejtmenetbe megyünk át. Hát, igen. Elõbb kellett volna reklamálni. Szépen lekanyargunk a forgóajtóhoz, ami befordít egy újabb katonai táborba.

9. ellenõrzõpont, Fehér-út

Hölgykatona pecsétel. Nem tudom ez mennyire korhû, de mindenesetre rést üt a militáns környezetben megszokott fallokrácián. Árpi szólít meg a háttérbõl: - Hát ti hol voltatok? - kérdezi. Ez az a kérdés, amire csak magyarázkodva lehet válaszolni. - A csordaszellem megtréfált. Majdnem lementünk Nagykovácsiba - válaszolom. Pisti megkínál egy termoszfedõnyi teával. Ez most jól jön, mert eléggé ki vagyok száradva. Talán egy percet sem álltunk, de a kezem már fagy lefele. Árpiékkal megyünk tovább. Még frissek, jó húzóerõnek bizonyulnak. A [S-]-ra váltva tempósan masírozunk a Fehér úton. Info táblánál a jobb villát választjuk; hosszan (!!!), kerítés mellett sietünk; kellemes dõlésszögû lejtõn suhanunk; hatalmas bal kanyarral mélyútba süllyedünk; a végén T elágazásban jobbra kanyarodunk. Itt már vastagabb egy kicsit a hóréteg. Biztos idefútta a szél. Mászóka jön. Nincs nyitva mellette a kapu. Sajnos mászni kell. A túloldalon technikai szünetet tartok. Ezalatt a többiek elszelelnek. Megpróbálok behozni valamit az elõnyükbõl, de amikor egy szántóföld mellé ér az út, akkor olyan magas buckákon kacsázok, hogy oldalirányban bemozdulnak a kapaszkodókörmöket tartó gumik. A befagyott kis patakon még átkelek, és a kerítés sarkánál még kibújok, de utána botomra támaszkodva meg kell igazítani a szereléket. Éppen lehúzom az egyik cipõtalpamról az eszközt, mikor ketten utolérnek. - Megadta magát? - kérdezi sajnálkozva az egyikük. Szemszögükbõl úgy tûnhetett, hogy a cipõm talpa vált le. Megnyugtatom a sporttársakat, hogy nem zokniban kell megtennem a hátralevõ nemtomhány kilométert. Igazítás után nem sokkal már látszik a következõ pont. Az útra kiállt egy katona. A négy fa közé beásott harcálláshoz már nem is kell odamenni.

10. ellenõrzõpont, Malom-földek, négy gesztenyefa.

Alaposan ráfaragtam. Arra számítottam, hogy itt már lesz tea. Itt sincs. Megyek is tovább gyorsan, legalább utolérem Pistiéket. Hamarosan jobbra kanyarodok egy eredetileg murvás útra, ami beleköt a Perbálon átmenõ fõútba. A fõúton balra fordulok. Nincs padka, a flaszterrõl pedig teljesen lekopott a hó. Lehúzom a kapaszkodókörmöket, és praktikusan a csuklómra akasztom. Hirtelen rám tör az éhség. Muszáj lesz megállnom, és egy buszmegálló védettsége alatt elõ kell vennem egy XL-es energia csokit. Nem kockáztathatom az eléhezést, pláne, hogy éppen készülöm elhagyni a lakott területet. Meglepõdök, amikor bele akarok harapni a csokiba. Ez is kõkeményre fagyott. Kicsit melengetni kell, mielõtt ketté tudom harapni a kisebbfajta szájharmonika nagyságú csokit. A megmaradt felet zsebre vágom, de ez is hamar sorra kerül. A [S-] jel jól mutatja, hogy jobbra be kell fordulni a Hunyadi utcába. Itt már van havas útszél; secperc alatt felcsatolom a karmos talpakat. Az utca balra hajlik, majd kivisz a nyílt terepre, dûlõút lesz belõle, és egy völgy méretû árok mellé társul. Leheletnyinél is finomabb fuvallat kél. Ez a minimális légmozgás elég ahhoz, hogy ökölbe szoruljon az arcom. Az orrom rögtön kezd lefagyni. Jól megdörzsölöm. Ez egy kicsit segít. Elgondolom, hogy mi lenne itt, ha tényleg fújna a szél... Messze ellátni, az árok mentén, de fejlámpafényt nem látok. Pistiék vagy iszonyú gyorsak, vagy iszonyúan eltévedtek. A végén minden kiderül. Amíg az árok tart, addig az út is vele tart. Azért figyelem a lábnyomokat is a hóban, különösen egy jellegzetes mintázatút szúrok ki magamnak. Amikor kisimul az árok, az út balra kanyarodik. Egy sövény mindkét oldalán van út, én a lábnyomosat választom. Amíg keresgélek észreveszem, hogy messze mögöttem már jönnek egy páran. Az út most fölfelé visz, és megint balra kanyarodik. A kanyaroknál vannak [S-] jelek, de lévén éjszaka, meg is kell keresni azokat. Innentõl elég gyakori a kanyargás, és mivel én vagyok a "felderítõ" hamar közelednek azok, akiknek egyszerûen csak a lámpafényemet kell követniük. Az egyik jobbos letérõnél - ahol éppen jelzést keresek - utol is érnek. Nem találok jelzést, ezért tovább megyek egyenesen. Gyanús, hogy fele arányban szembejövõ cipõnyomokat is látok. Sz@r van a palacsintában. Egy másodperccel késõbb utánam kiabál egy lány, hogy az elõzõ letérõ volt a frankó. Amint visszatérek, látom, hogy az egyik hüvelykujj vastagságú fán van a [S-] jel. Nem is tudták volna nagyobb fára festeni, mert egy fiatalosba visz be az út. Most én megyek azoknak a lámpafénye után, akik megelõztek. Így sokkal kényelmesebb. Ez az út már felvisz a Nyakas-tetõre. Egy platón haladva észreveszem a turistajelekkel ellátott csúcskövet. Innen már tiszta sor. Egy jobbost figyelek, ami majd levisz egy dózer útra. Megvan. Amikor leérkezek, jobbra fordulok, és átváltok a [S4]-re, ami mellett már a túra végéig kitartok. A gombagyár felõl jövõ út, amelyen a TÉLI TURUL teljesítésekor jöttünk, itt csatlakozik mostani útvonalunkhoz. Megállapítom, hogy az a verzió sokkal rövidebb, és nem olyan kanyargós, mint ez. Nos, ez a dózer út alig észrevehetõen balra kanyarodik, és mintegy az út folytatásaként egy szántó melletti útba csatlakozik. Bocs, de megint a TÉLI TURUL jut eszembe. Alig néhány hete ezen az úton olyan tapadósfajta sár volt, hogy a cipõink egyenként három kilósra híztak. Most úgy lehet suhanni rajta, mintha szõnyegen mennék. Ezt ki is használom, mert a távolban, elõttem lámpafényeket látok, és utol akarom érni a lámpák gazdáit, abban a reményben, hogy Pistiék azok. Még a pont elõtt utolérem azokat, akik a Nyakas-tetõ felé menet megelõztek.

11. ellenõrzõpont, Anyácsapuszta, romkastély.

Romosnak elég romos, de hogy kastély lett volna valaha is, arra nem utal semmi jel. Egy vén kúriának talán elmegy. Az igazolás beszerzése után rögvest tovább megyek. Egy darabig még egyenesen vezet az út, de késõbb kiszélesedik, és nagy ívben jobbra kanyarodik. A kanyar után is lehagyok egy párt. Nem tudom, hogy fogok e még a túrán találkozni Pistiékkel. Egy domb aljában vezet az út az Anyácsai-tó felé. A tó csücskénél egy raklap van átvetve egy pataknak csúfolt éren. Most persze nélküle is száraz lábbal át lehet kelni a másik oldalra, amit egy szántóföld képez. Jó szokás szerint teljesen fel van szántva a turistaút, de a hó kitölti annyira a barázdákat, hogy gond nélkül lehessen bennük egyensúlyozni. Nem sokkal késõbb balra lemegy az "út" a tó partjára. Itt sokkal jobban lehet gyalogolni. A nagyjából téglalap alakú tó hosszabbik oldalának végére érek, és balra kanyarodok a rövidebbre. Ez pár tíz méter, ami után jobbra fordulok, és becélzom a Kakukk-hegyet. Az út itt sem út, hanem szántás; érdemesebb a még nem letaposott, mélyebb hóban gázolni. Már mutatkoznak a jelei a hajnal hasadozásának. Most van a leghidegebb, és itt, a kitettebb helyen, még a szellõ hûtõ hatása is jobban érvényesül, ha mégoly gyenge is az. A hegy mellé érek. Figyelem a bal oldalt, mert két cserje között, alig észrevehetõ ösvény vezet felfelé. A lábnyomokból látszik, hogy sokan továbbmentek. Ez az ösvény olyan keskeny, hogy amikor felkapaszkodok rá, akkor egy bokor le akarja szedni a hátizsákomat. Közben hárman, akik ideértek nézik, hogy mit csinálok, de láthatóan nem hiszik, hogy erre kell jönni. - Ha érdekel valakit itt van a [S4] jelzés - szólok hátra, és válaszra nem várva kapaszkodok felfelé a Kakukk-hegyre. Késõbb hátra nézek. Jönnek a többiek is. Négy menetes emelkedõt kell leküzdeni. Az elsõ se lanka, de az a legkönnyebb. Aki elõször jár erre azt hiheti, hogy végzett a heggyel, de amikor balra fordul, elé horgad a legdurvább helyi emelkedõ. A tetején alig van egy kis szusszanásra alkalmas táv, máris jobbra kell fordulni, és egy faiskolában kell feljebb hágni. Még egyszer jobbra térsz, és az utolsó emelkedõ már a csúcskõhöz vezet. Nincs itt senki, de jelölésre alkalmas eszköz sincs. Közben felért az elõbb említett hármas csoport. Azt javaslom, hogy készítsenek fotót a csúcskõ körül. Közben azért elõveszem az itinert, hátha van benne utalás az utolsó ponttal kapcsolatban. Hát persze! Idén nem is a csúcskõnél van a pont, hanem lejjebb, a romos Kálvária aljában. Elindulunk a meredeken lejtõ ösvényen. Szaporázok lefelé. Alig valamivel könnyebb, mint fölfelé. Nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépsz. Amikor elérem a Kálvária felsõ végét, enyhül a lejtõ. Lesétálok. Itt lesz a kápolna, amit én eddig domboldalba süllyesztett, elhagyott pincének néztem, mert ez sincs jobb állapotban, mint a Kálvária stációi.

12. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy aljában, romos kápolna.

Tûz mellett silbakolnak a katonák a rohadt hidegben. Megköszönöm a bélyegzést, és már csak pár lépést kell megtennem Szomor felsõ széléig. Egy lejtõs utcán jó tempóban gyalogolok a fõút felé. Elfut (elszalad) mellettem valaki. Biztos el akarja érni a 06:49-es Budapest felé menõ buszt. Necces. Van még hét perc az indulásig, ha nem késik a busz. Én nem rohanok, több, mint egy órám van a következõ buszig. A fõút sarkához érve balra fordulok és nosztalgiázok: Tavaly már itt kaptunk egy rocska forralt bort. Most ez is elmaradt. Annyi baj legyen! Mindjárt célba érek, és ez a lényeg. A célkocsma (Poharazó büfé) elõtt balra nézek: A busznak már öt perce el kellett volna mennie, de még ott pöfög a megállóban. Remélem a srác elérte. Bent a kocsmában Pisti melegíti a búbos kemence alakú cserépkályhát. Árpiék is itt vannak; nem tévedt el senki. A fõrendezõ átnyújtja a díjazást, és gratulál. Én megköszönöm a szervezést, és a pulthoz megyek az ellátmány roppanós virsliért, és a pohárka forralt boré'. Gyorsan leülök egy üres székre az asztalnál. Amennyi jeget kitudok facsarni az üdítõs flakonból, annyit belefacsarok a forralt borba. Megbeszélem magammal, hogy jövõre beszerzek egy túratermoszt. Hirtelen rengeteg ember özönlik a helyiségbe. Gyöngyi és Zsolt is érkezik. Szerzek nekik ülõhelyet. Mindenki nyugodtan nyamnyoghat, van idõ a busz indulásáig. Fél nyolc tájban felkerekedünk. Magamra veszek minden ruhanemût, ami a hátizsákban van, és kimegyek a megállóba. Most következik az after túlélõ túra: Fel kell kerülni a buszra. Az elsõ busznak 08:34-kor kellene elindulni, de rengeteg ember vált jegyet. Én csak a következõvel, a 08:49-essel szeretnék menni, de elterjedt az a rémhír, hogy azt már kiritkították. Egy helybéli kislány azt mondja, hogy a múlthéten még azzal utazott. R. B. Dani a biztonság kedvéért megkérdezi a bennálló busz sofõrjét, aki megnyugtat, hogy öt perc múlva itt lesz az a járat is. Nem telik bele öt perc, már kanyarodik az említett busz is. Az éppen induló mögé áll be, és nyitja ki az ajtaját. Elsõbõl utolsó lettem, de nem hagyom annyiban, egyenesen az elsõ ajtóhoz megyek. Még sikerül ülõhelyet szereznem. A következõ megállóban felszálló asszonyok német szavakra lesznek figyelmesek. Amikor az egyik meglátja a két beszélgetõ német katonát, alig akar hinni a szemének. Leplezetlen tekintettel, lassan végigméri õket, majd megszólal: Jesszusom! Mi lesz itt, ha visszajönnek az oroszok?...

Ottorino



 

HÓVAL TELI MÁTRA (X)XL 2012.01.28; Táv: 40.5 km; szintem: 1599 m; szintidõ: 10.5 óra.



Adós voltam magamnak ezzel a túrával, mert 2008-ban, amikor Tom barátommal megcsináltuk az L változatot, akkor megtetszett a túra és elhatároztam, hogy ápgrédelek az XL-re. Úgy tûnhet, hogy sok idõ telt el azóta, de - mint tudjuk - visszatekintve ez nem több, mint egy pillanat.

Eljött hát az alkalom a kísérletre, négyfõs csapatunk nyugodt tempóban megindul Mátrafüred felé. (Fújják fel az autópályát.) Még így is jóval a 7 órai kezdés elõtt érünk a Mátra Szakképzõ Iskolához. Már olyan sokan vannak odabent, hogy alig tudjuk hova lepakolni cuccainkat a nevezés idejére. Egy perc alatt megvesszük az itinert a csatolt nevlappal; egy másik perc alatt gatyába, illetve bugyiba rázzuk magunkat, aztán az ismerõsökkel jópofizva várunk az indításra. A kijárat elõtt, a folyósón már tömött sorokban gyülekeznek a résztvevõk. Leadjuk a nevezési lapjainkat, és mi is beállunk a masszába. Sejtettem, hogy sokan lesznek, de, hogy ennyien... Startpisztoly ugyan nem dörren, de a tömeg elkezd kifelé özönleni. Ránézek az órámra: Pontos indítás. Bizony, nagy szerepe van a pontosságnak, mert a végén egy lelketlen program számítja ki a menetidõdet, és kegyetlenül lehúz, ha túllépted a szintidõt. Mese nincs, Andersen meghalt! Kiérünk az utcára, és a tömeggel a 24-es út felé özönlünk a [Z+] jelzésen. Nem sietünk, hadd menjenek el a gyorsabb emberek, és a futók, akik - nagyon remélem - elõttünk álltak a sorban, vagy legalábbis 7 óra tájban elrajtoltak, hogy ne kelljen unos-untalan kerülgetniük a tempósan gyaloglókat. Átkelünk a kisvasúton és a 24-esen, hogy a szemben levõ fenyõfás parkban folytassuk. Letaposott hó a terep, sokhelyütt jéggé fagyva. Meg-megcsúszok, találgatom, hogy a kevéssé kijárt- és a magasabban fekvõ utak milyen állagúak lehetnek. Közben egy utcára bukkanunk ki, ahol a [Z-] jelzésre váltunk. A magas résztvevõi létszám miatt szinte a túra egész távján megél az, aki rá se hederít a jelzésekre, persze a különbözõ résztávok letérésénél azért nem árt odafigyelni. Emelkedni kezdünk. Itt már nincs annyira letaposva a hó. A rejtett talajegyenetlenségek- és az aláfagyás miatt megkezdõdik a botladozás. Cserjékkel kijelölt ösvényen haladunk. Amikor szelídül az emelkedõ, ismét sûrûsödnek a futók. Itt még nem magas a hó, behúzom a csápjaimat (botok), és simán el tudnak futni. A Cserkõ-bánya pereménél járunk. Ez egy szédületesen mély és nagy gödör, innen termelik ki a cserkövet. Néhányan belefényképeznek. Egy kitettebb helyre érkezünk. Örömmel konstatálom, hogy nem fúj a szél. Hajadonfõtt és kesztyû nélkül sem fázok, pedig most jóval hidegebb van, mint a múlt heti ÁRVA VINCE 75-ön (Téli Turul). Utunk bevezet az erdõbe. Mivel a túra elején mindig gyorsabban múlik az idõ, már itt is van a Kis-Hidas-folyásnak nevezett folt, ami csak egy lepedõn lenne jelentõsnek mondható. Az Ilona-kutat észre sem vettem, de biztosan elhagytuk már, mert már látom az embereket balra kanyarodni egy meredek lejtõn. Valahol itt rúgtam ki a jobb lábammal a balt in Anno Domini 2008, ezért most fokozott óvatossággal fürkészem a jégbordákat, és kezdem az ereszkedést fától fáig stílusban. Na, ez megvolna! Ide látszik a Lajosnak az õ háza. Menjünk oda!

1. ellenõrzõ állomás, Lajosháza.

(Ezen a túrán az ellenõrzõpontnak ellenõrzõ állomás az elnevezése, így különírva.) Nem áll szándékunkban itt berendezkedni, ezért a bélyegzés után átmegyünk a szembe levõ hídon és nekivágunk egy meredek domboldalnak a [S4] jelzés mentén. Nem sokáig meredek, de ez csalóka, mert sunyi módon nyúlik az emelkedõ. Ez talán nem is lenne említésre méltó, ha a hó alatti buktatók nem változtatnák küszködéssé a kaptatást. Becsatlakozunk a [S-] jelzésbe, de még csak sokára jön el a szintben haladó dózer út, amin szinte szárnyalunk az eddigi csetlés-botláshoz képest. A [S-] lemegy jobbra, de mi még egy kicsit élvezhetjük a [P+] jelzésre váltott dózer utat a kerítés mentén. Ám egyszer csak el kell hagyni a frankót: Balra kanyarodunk a magaslatok felé. A hó vastagsága szemmel láthatóan nagyobb, és állagát tekintve porhó, amiben tapodva szanaszéjjel csúsznak a lépések és az energia nagy része az egyensúlytartásra és a csúszkálásra fecsérlõdik, mintha nem is mélyen barázdált, terepes talpú túracipõ volna a lábaimon. Az út szüntelenül emelkedik, és végeláthatatlanul kanyarog. A gyök kettõ expressz sebesség a miénkhez képest. Engem kétely gyötör a szintidõn belül maradással kapcsolatban, de Zsolt jókedve és fõleg mondanivalója az határtalan. Frici felcsatolt a cipõjére valami kapaszkodó bizbaszt, és elõrehúzott. Gyöngyi azt mondja, hogy ha tudja, hogy ilyen gusztustalan mennyiségû hó van, akkor talán el se jön. Bizony, pillanatnyilag számomra is sziszifuszi küzdelemnek tûnik A pontból eljutni B-be, és igen, én sem örülök, hogy eljöttem. Még szerencse, hogy otthon tervezgetve nem kaphat ízelítõt az ember a körülményekbõl, mert akkor szinte soha nem menne túrázni. Néha, amikor három egymást követõ lépésem is botlás, akkor néhány métert futok, hogy kijöjjek a rossz passzból. Persze emelkedõn ezt egyre ritkábban tudom produkálni. Apropó futás. Rengetegen futnak el mellettünk, de eddig még nem volt affér velük. Általában meghallom, hogy jönnek, és akkor magam elé emelem a botjaimat, és amennyire lehet menet közben félrehúzódok, hogy tovafuthassanak. Természetesen meg nem állok, mert az óra nekem is ketyeg, és annyi a futó, hogy ha mindnek félreállnék, akkor ma már le se tudnék menni a hegyrõl. Tehát eddig nem volt semmi gond. Eddig. Megszólal egy nõi hang a hátam mögött: - Bocsi! Automatikusan behúzom a botokat. Most sürgetõbben, és hangosabban ugyanaz: -  Bocsi! A csúszkálástól amúgy is felborzolt idegeim miatt emeltebb hangon reagálok: - Én lépjek ki tán a félméteres hóba? - kérdezem. - Igen - válaszolja olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy ez magától értetõdõ. Mire én eléggé el nem ítélhetõ módon egy csõdör tekintélyes méretû szaporítószervét tárgyesetbe teszem, és határozatlan névelõvel az elején, ezzel utasítom el a hölgy túlzó igényét. Tudom, rettentõ csúnya dolog; utálom is magamat miatta, de nem kérek elnézést, (bocsánatot meg pláne nem) sõt bosszant, hogy valakinek még ezen a szikrázóan napsütéses délelõttön is sikerült ilyesmit kihoznia belõlem...  Na végre, itt egy kunyhó, és már látszik a mûút, amit kereszteznünk kell. Otthoni térképtanulmányozásom jóvoltából tudom, hogy a 24-esen átkelve, a [P-] mentén már belátható idõn belül el fogunk jutni a következõ pontra. (Bocsánat, állomásra.) A reméltnél még így is hosszabb az út a lakott területig, de ott már könnyebben haladunk az autók által tömörített havon. Az esetek 99 százalékában a különféle gépjármûvek sártengert produkálnak és járhatatlanná teszik a földutakat, most kivételesen megkönnyítik a dolgunkat.

2. ellenõrzõ állomás, Mátraszentimre, Vadvirág Turistaház.

A jó idõ miatt szabad téren zajlik a pecsételés és a teaivászat. Négyzetméter számra hordják ki a teát, és még így is pillanatok alatt elfogy, olyan sokan vagyunk. Ma már többször megállapítottuk, hogy nagyon GERECSE 50 hangulata - tájszólással fílingje - van ennek a túrának, csak egy picit megerõltetõbb. Kellemesen iható hõmérséklete van a teának, nem kell önteni hozzá a jeges üdítõbõl. Mindenki átérzi a helyzet komolyságát, senkit nem kell nógatni, nyelünk és megyünk.

Szó nélkül baktatunk fölfele az emelkedõs utcán, hogy aztán bemenjünk az erdõbe és tovább másszunk felfele a Darázs-hegyre. (Még mindig [P-].) Hát, itt ugyan nem sokat üdültünk, mert ahogy felértünk, már gurulunk is lefelé. A porhóban csúsztatott lépésekkel kilehet engedni a gyeplõt. Ahogy lefelé kocogok, a kanyarban meglátom Bihariékat. Bocsánat, Mezeiéket. Együtt indultunk. Ha sikerült utolérni õket, akkor nem is vagyunk annyira lemaradva. Nem, mintha õk lennének a teljesítménytúrázás párizsi etalonja, de azért elég tempósan szokták kapkodni a málnakeverõiket. Darázs-hegy kipipálva. Elvileg ez a Bõgõs-rét, a buszmegálló mellett keresztezünk egy mûutat, és belekezdünk egy újabb emelkedõbe. Aú, hát ez lelombozó látvány: Baromi magasan másznak az elõttünk járó túratársak. Bámészkodással nem jutunk messzire, belekezdünk. Már kb. a kétharmada megvan, amikor mosolyogva rám köszön, és öles léptekkel elmegy mellettem Rush Boy. Az elõttem kaptató Zsolt utána is kiabál Daninak: - Felháborító! Itt maszatolunk fújtatva a hegyoldalban, és akkor egyesek fittyet hányva a gravitációnak elhúznak mellettünk... Nem tudom elhinni, hogy már felértünk a piszkés-tetõi csillagvizsgáló kerítéséhez, pedig itt egy fatábla, ami azt jelzi, hogy jobbra van a Galyatetõ, és csak (vagy nem csak, de) 2 km-re van. Persze tudom, hogy nem dõlhetünk hátra, mert lesz még addig emelkedõ, de legalább levegõhöz juthatunk, és egy kis idõre feledhetjük a csúszkáló lépteket. Jön még velünk a [P-], de most már elég a [K-] jelzést figyelni, mert nagyon hosszan - egészen a levesig - ez lesz a követendõ gyel. Dombra föl, dombról le hullámzunk lécevesztetten. Sok kirándulóval találkozunk, akik a Galyatetõ valamelyik parkolójából tájoltak. Már a kilátó felé átkötõ mûútnál járunk. Egy kocsiból pakolják ki a szerelést egy kisebb, tanulóknak való pálya elõtt. Nekik van lécük is a botjukhoz. Egy túratárs megkérdezi, hogy hol lesz az ellenõrzõ állomás. - A Gertrúdban - válaszolom. - Biztos? - kérdez vissza. - Hát, most nem néztem meg, de a tavalyi leírásban az szerepel. A végén kibújik a szög a zsákból: A spori nem akar feljönni a kilátó tövébe. Lelke rajta. Mi felmegyünk, de amikor megkérdezem Zsoltot, hogy van e kedve a toronyba is felmenni, akkor csúnyán néz. Persze, én se mennék fel - még lifttel sem -, csak cukkból kérdeztem. Lefelé szaladunk a bódésor felé. Alattunk elvileg lépcsõ van, de a hó úgy belepte, hogy nyoma se látszik.

3. ellenõrzõ állomás, Galyatetõ, Gertrúd presszó elõtt.

A Gertrúd elõtt nem ellátmány a tea, ezért itt se tökölünk sokat, hanem csinálunk egy balraátot, és megindulunk a parkoló felé. Mielõtt kitudja hanyadszor keresztezzük a jó öreg 24-est belepillantok az itiner ama rubrikájába, ahol arról olvashatok, hogy - a szerkesztõje szerint - idáig mennyi az elfogyasztható idõ, ha éppen szintidõn belül akarok maradni. Eszerint volna még majdnem két óránk, hogy ideérjünk. Amikor ezt közlöm a többiekkel, akkor azt mondják, hogy: - Sejre-rutyutyu, akkor nagyon ráérünk. - Egy nagy túrósbatyut! - reagálok a könnyelmû kijelentésre. - Nézzetek csak elõre! Milyen messze van, és mégis milyen nagynak látszik. Még egy piros-fehér fogpiszkáló is bele van szúrva. Úgy ám, az a Kékes. És elõször még innen is le kell bumliznunk, majd elzarándokolnunk a lábához, csak aztán kezdhetünk a megmászásához. Tehát csak semmi lazaság. Az meg teljesen szubjektív dolog, hogy a szerzõ mennyire kalkulálta bele a mély porhót, és nem utolsó sorban az egyre növekvõ fáradtságot. Biztos nem a duma hatására, hanem inkább a lejtõ miatt Gyöngyi és Frici felveszik a nyúlcipõt. Amikor eltûnnek a balfenéken rosszmájúan meg is jegyzem Zsoltnak, hogy ezek is csak a lejtõn nagymenõk. Néhol mi is belekocogunk. Nem hordunk kamáslit, a hó betüremkedik a gatyaszárba, és onnan olvad a zoknira. Kiérünk egy erdõirtásra. Elõször itt is kocogunk lefelé, de már látjuk, hogy az elõttünk járók egy kisebb (?) dombra kapaszkodnak fel. Miután felértünk, megint lefelé néz a hullámvasút eleje. Ahol lehet belekocogva sietünk le a Nyírjesi-erdészházhoz. Vége a szaladósnak, kaptatósba kezdünk. Egy autók által jól letaposott dózer úton megyünk egy darabig. Fölnézek: Autók tetejét látom, amint egy mûút karéján kanyarodnak. Sajnos balra el kell hagynunk a dózer utat, hogy egy ösvényen felmásszunk a mûúthoz, és keresztezzük azt, hogy fölötte, egy turistaúton jobbra folytassuk. A turistaút egyszer még lemegy a mûúthoz. Ezért néhányan a szilárd burkolaton kispistáznak. Mi serényen kajtatunk a fák közt, a hóban. Még itt is találkozunk kirándulókkal, akiket nem tudtak elijeszteni a meteorológusok. Még mindig hajadonfõtt, és kesztyû nélkül megyek, bár az egyes megállások után a kezem nehezen melegszik fel. Annyi baj legyen! Füst szagot érzek egy fakitermelési terület közelében. Nem a favágók rakják a tüzet, de nem is az indiánok, ellenõrzõponthoz érkeztünk.

4. ellenõrzõ állomás, Csór-hegy oldala.

Zsoltnak beesik egy hívás. Zoli az, aki a múlt heti túra alkalmával azt mondta, hogy mostanra bárcsak mínusz húsz fok lenne, és térdig érõ hó. Remélem egész nap csuklott, mert többször emlegettem, hogy õ most a PIROSKA zabálós túrán sétál hó nélkül, mi meg itt szívunk bokán felül érõ hóban. Még szerencse, hogy nincs mínusz húsz fok. Nem hinném el, ha nem hallanám. Már a jövõ heti túráról társalognak. Borzasztó! Elõször ezen kéne szerencsésen túllennünk! Neeem? Nemsokára megint ereszkedünk. Én egy lánctalpas nyomában megyek, vállalva a kényelmetlenebb tipegést, mert másutt jégbordás aláfagyás miatt meg megcsúsznak a túratársak. Leérünk egy mûútra, ami becsatlakozik a... na hová? Hát persze, hogy a 24-esbe. Egy másodpercig tekintetemmel keresem a [K-] jelzést. Igen, ott van a túloldalon. Hosszan vezet a 24-essel kvázi párhuzamosan. Megelõz egy három túrázóból álló szerelvény. Amikor a [P+] elágazáshoz érünk, automatikusan balra fordulnak. Ezek szerint nem kell nekik a gépleves, amit a Vörösmarty Fogadónál mérnek. Éppen gondolkodóba esek, hogy érdemes e kitérõt tennünk a sós, meleg léért, amikor - már belevesezve - szembe jönnek Mezeiék. Klárinál érdeklõdök, hogy milyen messze van innen a keresztezõdéstõl a fogadó. Mivel nincs még száz méter sem, rögtön a kitérõ mellett döntünk. Rengetegen ácsorognak a fogadó udvarán, mert ez több távnak a csomópontja. A tömeg ellenére prompt hozzájutunk a léhez. Fagyos üdítõmbõl hozzáöntök, rögtön fogyasztható lesz. Zsolt lepörzsöli vele a szõrt a nyelvérõl. Poharakkal a kézben rögtön továbbindulunk. Visszatérve a [P+] elágazásához megpillantjuk Gyöngyit és Fricit. Elkerültük egymást a levesnél. Azért sikerült utolérnünk õket, mert megpróbáltak venni valamit a kantinban, de rettentõ sokan álltak a sorban. Megkezdjük a csetlés-botlást a [P+] nyomában, hogy eljussunk a befagyott Pisztrángos-tóhoz. Elõttem megy Gyöngyi, az õ lábai is gyakran oldalt csúsznak a porhóval felhintett ösvényen. Néha fut egy pár lépést, hogy utolérje az élen haladó Fricit. Hiába nyújtogatom a nyakamat, hiába fürkészem a távolt, nem akar feltûnni ez a fránya tó, de még a Kõris-mocsarat sem láttam, ami mellett az itiner szerint el kéne mennünk. Még így, mindentõl távol is találkozunk szembe jövõ kirándulókkal. Dühítõ, hogy néha, hosszan lefelé kell menni. Ennyivel is többet kell majd egy huzamban, meredeken fölfelé a Kékesre teljesíteni. Nem akar fogyni a [P+]. Frici azt mondja, hogy még nagyon messze van a tó. Egy perc múlva a fák közt meglátok egy faházikót. Ismerõsnek tûnik.

5. ellenõrzõ állomás, Pisztrángos-tó.

- Sikerült jól átverned Frici, de ennek most örülök. Ahogy pecsételtetek a házikó bejáratára téved a tekintetem. Egy "tört fehér" színû textillel van letakarva, rajta a felirat: "ví. áj. pí." Félreérthetetlenül adja tudtunkra, hogy semmi keresnivalónk nincs ott. A pihenõpadoknál szeletelt fehérkenyér és kisebb bödönökben háztartási zsír vár. Igaz, hogy a zsír kissé bele van fagyva a bödönökbe, de a kitett késsel sikerül valamennyit a kenyérre kaparni. Leülök egy kicsit a padra, kockáztatva, hogy emiatt késõbb köhögni fog a seggem. A második kenyeret már menet közbe eszem, mert a többiek megindultak fölfelé a [K+] jelzésen. A bevezetõ szakasz a legmeredekebb; alig lehet haladni. A rövid kenyerezés alatt lefagyott a kezem, alig akar felengedni. A Gabi halálánál egy kis levegõhöz jutok, és egészen megközelítem a többieket. A nagyja még hátravan. Hosszú, tömött sor alakult ki, ritkán elõz valaki. Az utolsó kanyar után már közel tudhatjuk a Sötét-lápa nyergét, de még van egy jókora emelkedés. Van aki már olyan türelmetlen, hogy egy még meredekebb, "nem hivatalos" ösvényt választ a felmenetelre. Fent néhányan ledobják magukat egy farakásra. Mi iszunk egy kortyot a félig befagyott üdítõinkbõl és nekivágunk egy újabb emelkedõnek. A [K-] jelzés mentén megyünk fölfelé egy gerincen a Kékes irányába. A gerinc úton egyre mélyül a hó és nem akar közeledni az a nyüves adótorony. Már teljesen lepergett rólam a kultúra máza, folyamatosan káromkodok. Enyhén tele van a hócipõm. Egy deszkás gyerek jön szembe, és már látjuk is a sífelvonót.

6. ellenõrzõállomás, Kékes, Sas-síház.

Gyorsan leülök egy éppen felszabaduló székre, és a kapott teával megeszegetek egy Mars szeletet. A két szelet zsíros kenyér már rég kiégett belõlem. Felcihelõdünk és megkezdjük a maradék táv fogyasztását, ami már csupa lejtõs út lesz. Megkockáztatom, hogy talán a magyarországi teljesítménytúrák leghosszabb lejtõs szakasza. Elõbb azonban itt van még ez a fotózkodás a csúcskõnél. Boa! Nehezen verõdünk össze elõtte, és még azt is ki kell böjtölni, hogy egy vidéki társulat egy albumba elegendõ fotót készítsen. Mindegyik figura a hegyibe akar kerülni; azt a szerencsétlen öregasszonyt pedig hárman alig bírják felpasszírozni a tövibe. Amikor ezek végeztek én vállalom a fotós szerepét, csak már minél elõbb húzzunk el innen, mert kezdek lefagyni. A derekamról fel is veszem az oda kötött kabátomat. Klikk. Több fotót nem vállalok, elindulok. Kimegyek a szilárd burkolatú útra, és - továbbra is a [K+] jelzésen - megindulok lefelé. A parkoló lejjebb fekvõ sarkából csak nagyon óvatosan lehet lemászni az erdõben folytatódó útra. A botok mellett még az út menti növényzet segítségét is igénybe veszem. Innen aztán jól lehet kocogni lefelé. Már egyáltalán nem érdekel, hogy a hó felgyûrõdik a gatyám szárába. Két fa között egy rövid, alig két méter hosszú, ék alakú lejtõcske. Arra éppen elég, hogy gyanútlanul rálépve, a láthatatlan aláfagyáson jól hanyatt essen az elgyötört vándor. Mivel én megyek elöl, én esek áldozatul, vagyis az oldalamra, pont a fájós csípõmre. Szerencse, hogy Gyöngyi jött mögöttem és õ zuhant rám. Legalább valami jó is történt velem a mai nap folyamán. Marhára fáj az ódalam, de azzal vígasztalom magam, hogy hál' Istennek nem tört el semmim. Udvariasan magam elé engedem a többieket, találják meg õk a legközelebbi aláfagyást. Zsolt alapjába véve egy jószívû, jóindulatú ember, de most nem bír leszállni az elesésem történetérõl. Különféle verziókban adja elõ, idézi fel a történteket. Tompa puffanást utánzó hangokat hallat, és közben végig röhög. A hócipõmön kívül már a puttonyom is kezd tele lenni vele. A [K+] jelû útból szinte észrevétlenül ágazunk el jobbra a [P+] jelûbe. Soha nem lesz vége ennek a lejtõnek. Megjelennek az elsõ látható felfagyások. A Súlyosabbjánál kötél van kitéve. Hátramenetben próbálunk leereszkedni. Itt sikerül is esés nélkül. A mátraházai szanatórium hátsó kerítéséhez egy hóba taposott rövidítõ ösvényen jutunk le. Magyarázom a bizonyítványomat: Az, hogy erre jöttünk, csak azért fordulhatott elõ, mert az esés miatt kedvetlenül, hátul bandukoltam a többiek mögött, õk pedig gépiesen követték a nyomokat. Csak akkor vettem észre, hogy mi történik, amikor már az ösvény felénél jártunk. Normál körülmények között képes lettem volna visszamenni. Most azonban menjen vissza a Kun Béla! Innen Mátrafüredig a [P-] jelzést követjük. Lejjebb kis csoportosulásra leszek figyelmes. Lelassultak az emberek, mert egy ultra csúszós szakaszokhoz érkeztünk. Itt nincs kötél, csak a környezõ cserjék tépázása árán tudunk leereszkedni. Keresztezünk egy dózer utat, aminek a közepén ül két suhanc és felfelé nézve röhögi a mûsort. - Na, nektek is ez legyen a legnagyobb örömetek! A dózer út után is van egy jó tízméteres csúszós szakasz. Egyszer csak valaki elõkap egy popsitepsit és ráülve azon csúszik le, fittyet hányva az itiner azon intelmének, hogy senki ne csúszkáljon, mert az balesetveszélyes az utánunk jövõkre nézve. Mindenesetre a popsitepsi jó ötlet, nekem is eszembe jutott  az egyik ZÖLD 45-ön, amikor a Hármashatárhegyi úttól sokunk hanyatt homlok csúszott le a Guckler Károly útra. Most viszont úgy tûnik, hogy ezen az akadályon túljutottunk, mert elõttünk egyenletesen haladnak a túrázók, nincs megtorpanás, óvatoskodás. Baloldalt a patak már közelebb jött, de még jóval a meder fölött vezet ösvényünk. Hosszú, monoton menetelés után megint kissé csúszkálós lesz az út, távolabb csoportosulást látok. Igen, ez lesz az utolsó ellenõrzõ állomásunk. Errõl olvastam egy beszámolóban, hogy ide évek óta hason csúszva, vagy térden lehet eljutni, de ha véletlenül nem így történne, akkor pedig az asztal elõtt esik hanyatt az ember. (Nem pontosan idéztem. Forrás: TTT honlap, beszámolók.) Messzemenõen figyelembe véve az olvasottakat közelítek a pont felé. Ha nem lenne sor az asztal elõtt, akkor mód is lenne becsúszó szereléssel érkezni.

7. Ellenõrzõ állomás, Gyökeres-forrás.

Amíg a csapat többi tagja pecsételtet iszok egy kortyot a jégkásámból. Sokkal több már nem is maradt a flakon alján. A pontról távozva, egy jobbos, csúszós U kanyarral megint egy hangyányival közelebb kerülünk a patakhoz. Azért figyelem ezt annyira, mert minél közelebb kerülünk hozzá, annál közelebb van Mátrafüred. Egyre gyakrabban látunk piros foltokat a letaposott havon. Valaki azt mondja, hogy egy elejtett vadat cipelhettek erre. Nekem a "Fekete város" jut eszembe. Kissé kiszélesedik az út; egy egész csapat elõz rohanvást. Zsolt nagy mellénnyel szól utánuk: "Ja kérem, akit szorít az idõ..." Valamit válaszoltak, de azt már nem hallottam. Elérjük a Máriácska kegyhelyet. Itt csupa csúszós lehetõség van, mert már itt egy szintben vagyunk a patakkal. Sokan a mederbeli köveken egyensúlyoznak. Nekem sikerül kiválasztani a legcsúszósabb fahíd szerû alkalmatosságot. Az óvatoskodás miatt le is maradok a többiektõl. Ha már úgyis lemaradtam, akkor félrevonulok a box utcába. A legtöbben a végére táltosodnak meg. Én éppen ellenkezõleg. Ha látom, hogy van még idõ bõven, akkor belassulok, és kiélvezem, az utolsó néhány száz métert. Most valahogy élvezetrõl nemigen beszélhetek, de annak örülök, hogy - hacsak el nem rabolnak a réz hímtaggal felszerelt baglyok, akkor - a zsebemben tudhatom a szigorúan mért díjazást. Hoppá! Itt egy kerítés végén iszonyúan le van fagyva a talaj. Egy kislány a kerítésre akaszkodva araszol. A végén még jéglépcsõ is van. No, nem is lesz ez olyan egyszerû. Nem ér még egyszer elvágódnom! Jól van, végre flasztert érzek a cipõtalpam alatt, és még a havat is letúrták róla az autók. Mustrálom a lejtõs utca villáit. Az egyiknek egy kis bástyája is van, ez már elmegy egy kisebb kastélynak is. Jaj, de cuki! A 24-esre érve balra nézek. Már mindenki eltûzött. Általában nem szokott zavarni, ha egyedül kell végigmennem egy távon, még ha az oly hosszú is, de most itt végigkaffogni a városon a szürkületben nem smakkol. Már van aki visszafelé jön. Lehet, hogy pizzázik egyet még, mielõtt buszra szállna a felsõ megállónál. Jön a templom, a park, aztán a lentebbi buszmegálló bódéjánál balra fordulok. Azaz fordulnék, de olyan nagy a forgalom a 24-esen, hogy majd egy percig állok az út szélén; összeszorított fogakkal anyázok. Végre átmehetek, és a reggelihez képest ellenkezõ irányból keresztezhetem a kisvasutat, és térhetek rá az iskola utcájára. Reggel óta legalább a duplájára nyúlt ez az dög utca. Valahára meglátom az iskola neon világítását. Bemegyek az udvarra. A bejáratnál már összefüggõ jégborda alakult ki. Nem, most már végképp nem akarok zakózni, csak várjanak türelemmel a többiek, ha már így elszaladtak. Bemegyek az épületbe, ott, ahol reggel kitódultunk. Az elsõ asztalnál elveszik az itinerem, célidõt írnak rá, és nem telik bele 30 másodperc, már kezemben van a nyomtatott oklevél a felhasznált idõvel, tokkal, vonóval, kitûzõvel. - Mi az kisavasodtál? - kérdezi Zsolt. - Nem, de ha azonnal nem iszok egy meleg teát, akkor ziher - válaszolom, és megindulok teát keresni. Valahol a lépcsõ mögött, (alatt?) jól álcázva meg is találom. Visszafelé jövet megállapítom, hogy a rendezvény állófogadássá alakult át. Itt dumál minden ismerõs. Senkinek ne áruljátok el, de szerintem ezekért a pillanatokért van az egész hercehurca...

Ottorino

PÁLOS 70 - 2011.10.08 Táv: 74 km; Szint: 2300 m.

Háromnegyed hat tájban érek fel a Gellért-hegy oldalába. A Sziklatemplom bejárata elõtt már ott silbakol Zsolt. 5-kor volt a rajtnyitás, és a feladat annyi, hogy a TTT honlapon meghirdetett célzárásig, legkésõbb másnap 01:00-ig, az elõírt útvonalon, az összes ellenõrzõpont érintésével el kell zarándokolni a márianosztrai célba. Sajnos nem tudtuk kihasználni a korai indulás elõnyét, mert az elsõ Tatabányáról érkezõ vonat - amivel Zoli jön - nem a rajtnyitáshoz igazodik. A mellvéd mögül szuggeráljuk a Szt. Gellért teret, hogy jelenjen már meg rajta Zoli. Zaklatottan marcangolom a reggeli szendvicsemet. Az izgalom oka az, hogy a túra utolsó szakaszában mindenképpen el kell érni a 22:50-es basaharci kompot, ami átvisz majd Szobra. Az utolsó járat egy óra múlva, 23:50-kor indul, de ha csak azt érjük el, akkor semmiképp nem tudunk 01:00-ig megjelenni Márianosztrán. A Móricz felõl villamos kanyarodik a térre. Amikor a díszkút elé érnek a róla leszállt emberek, látom, hogy Zoli is köztük van. Úgy tûnik, nem siet eléggé, ezért nagy ívû karlengetéssel próbálom rábírni, hogy gyorsabban szedje a lábát. Visszainteget. - Ne integessééé, hanem gyere mááá, vazeee! - kiabálom le neki, jó hangosan. Ugyanebben a pillanatban jut eszembe, hogy a hely szellemére-, meg az elõtérben tartózkodó, fehér csuhás szerzetesre való tekintettel moderálnom kellett volna magamat. Mosmá mindegy! Amíg felér Zoli, mi benevezünk. Zsoltnak és nekem nem kell semmit körmölnünk, mert mi már a neten jelentkeztünk a túrára, és Bíbor éppen most adta ide a közölt adatokkal együtt kinyomtatott nevezési lapjainkat; már "csak" fizetni kell. Azért is jó lesz igyekeznünk, mert Õ fog söpörni, és nem kifejezetten a lassúságáról híres. Zolinak viszont még töltögetnie kell a nevlapját. Addig mi gatyába rázzuk magunkat. Kinyitom a vaskos füzetet, amit itiner gyanánt kaptunk. Hirtelen pánikba esek, mert hiába lapozgatom, nem találom az útvonalleírást, de még a pecséthelyeket sem, amelyekbõl az útvonalra lehetne következtetni. Visszalépek a nevezési asztalhoz. Itt elmondják, hogy a térképvázlattal kombinált pecséthelyek a füzet merített papírra nyomtatott borítólapjának belsõ oldalain vannak. Az útvonalleírást pedig azért nem találtam, mert azt mindig megelõzi az éppen aktuális, legtöbbször szakrális jelentõséggel bíró ellenõrzõpont története, és az odaillõnek gondolt filozófia. Ha rájön az ember a szisztémára, akkor ez egy elég jól használható itiner. Bár néhány XIII. századbeli ételreceptet még bele lehetett volna applikálni. Azt viszont még nem tudom, hogyan fogom ezt a terjedelmes kiadványt zsebre rakni. Sajnálnám összegyûrni.

Valahára elindulunk, és a sötétben megkeressük a [Z-] jelzést. Kezdetnek jó sokat kell meredeken fölfelé caplatni. Ki hinné, hogy ilyen magas ez a Gellért-hegy? Végül rátérhetünk a hegy Duna felöli oldalába vájt keskeny útra. A szépen kivilágított dunai panorámára csak egy-egy röpke pillantás jut, mert az ösvény bokaficamító meglepetésekkel van tarkítva. Amit az út járófelületébõl látunk, azt csak a városi világítás jóvoltából látjuk. Hajnal hasadtáig már nem érdemes elõvenni a lámpákat. A botokat viszont menet közben beállítom, pedig csak a Városmajor után szándékoztam ezt megtenni. Amikor letérünk a hosszú sziklaösvényrõl, megállapítjuk, hogy a tegnapi esõzés ellenére még mindig nagyon száraz a talaj. Valahol, a víztározó környékén, egy szoborcsoportnál áll egy tag. Lila hajnalban biztos nem Pest látképe miatt van itt; odamegyünk hozzá. Ez a "Filozófiai kert", ahol a szobrok elé letett papírlapok kérdéseirõl kéne elgondolkozni. Túl súlyos batyu lenne ez a 74 kilométerre. Már a láttukra megroggyan a térdem. A bronz szoborcsoport egyik földön kucorgó alakjának feltartott tomporát az idõk folyamán az idelátogatók simogatásaikkal fényesre polírozták. Zsoltnak annyi megjegyzése van ezzel kapcsolatban, hogy úgy néz ki, mint egy fóka. Na, ez már vidámabb észrevétel, jobban illik egy túra hangulatához. A [Z-] lefelé visz a Tabánba, de aztán hamar nyoma vész. Alig pirkad, nincs kedvem silabizálni az itinert, ezért megyünk toronyiránt. A reggeli városnézés után a Vérmezõvel szemben bemegyünk egy utcába, ami nekivisz a városmajori nagytemplomnak. Itt megint egy pszeudo ellenõrzõpont székel. Arról elmélkedhetünk, hogy milyen fölösleges terheket cipel magával az ember, amelyektõl meg kellene szabadulnia. (Például: hajszárító burával, faszenes vasaló, spirituszkályha, Marx: Tõke c. mûvének kritikai kiadása, stb.) Én inkább kényszerû terheknek nevezném ezeket, de legyen! Belemegyek a játékba, és felveszek az asztalról egy cementszürke kavicsot, amitõl majd a Normafánál lehet "megszabadulni". A többiek is vesznek. Innen már a [Z-]; [Lila m] jelzéseket követjük, és keresztülmegyünk a Városmajoron. A végén egy össznépi lekabátolást tartunk. Az elõkerülõ gömbölyû hasú üvegen senki nem a keresztet csókolgatja. A Fogas alsó végállomásától a [Lila m] egyedül marad. A kórház elõtt balra fordulunk a Diós-árokba, ahol felfelé kapaszkodunk a Sváb-hegy irányába. Nehezen kapcsolunk át hegyi üzemmódba, és a szilárd burkolatot is már mindenki sokallja. Amikor a jelzés (amit szalagozás is erõsít) elkanyarodik, hagyom, hogy a beszélgetõk tovább menjenek egyenesen, majd csendben jobbra ráfordulok a Susogó út lépcsõjére. Sajnos már három méter után észbe kapnak, és visszafordulnak. Muszáj Herkules módjára gyûrjük magunk alá a lépcsõfokokat. A garádics után sincs vége az emelkedõnek, az úttesten folytatjuk. Próbálok nagyobb tempót diktálni, de a többiek lemaradoznak, így csak az

1. ellenõrzõpontnál, a Kútvölgyi kápolna elõtt találkozunk ismét. Egy jókora flaszterezés vár még ránk, mire betérhetünk az erdõbe. A hegyoldalból fantasztikus filmbe illõ, ultramodern házak panoráma ablakai néznek le ránk. Már elég régen jöttem fel utoljára a Normafához innen a sípálya felõl; azóta sok minden megváltozott. A fiúk nagyon kacsintgatnak a rétesezde felé, de most még sikerül õket lebeszélnem a megállásról, mert még van üzemanyag-utánpótlásuk. A [KC] jeltõl a [Z-] jelzésen át a sárga kagylóig van itt mindenféle, de mi csak a [Lila m] jelzést figyeljük, s így hamar odaérünk

2. ellenõrzõpontunkhoz, a Szt. Anna kápolnához. Ez a pont is különlegességekkel teszi színessé utunkat: Itt kell lerakni a kereszt tövébe a Városmajorban felvett, fölösleges terheket szimbolizáló kavicsot. Mivel még a Fogas lenti végállomásánál levetettem, és elpakoltam a kabátomat, és mivel a zsebében figyel a kõ, most teszek egy súlyos (!) fogadalmat: Végighordozom ezt a terhet a túra egész távján, vagy legalábbis addig, ameddig eljutok... Kapunk egy-egy pogit. Felhívják a figyelmünket, hogy óvatosan együk, mert alufóliába hajtogatva belesütöttek egy cetlit. Az óvatos falatozás ellenére is jól belevillámlik a fémburkolat az amalgám fogtömésembe. Sikerül visszafojtanom a tõmondatot, amit hasonló esetekben automatikusan kimondok. A cédula szövegét most nincs idõm, se türelmem kielemezni, ezért gondosan elhelyezem a pénztárcámban. Zsolt azt mondja, hogy majdnem lenyelte az igét. - Mázlid van, hogy mégse, mert akkor a végbeled iszonyú bugyraiból kellett volna kioperálni - mondom neki félhangosan. Amikor elkezd b@zmegelni, akkor a kápolna mögött elsunnyogva megyek tovább a [KC] jelzésen. Feljebb érve visszakiabálok, hogy: "Nem velem vannak!" A Sportszálló felé veszem az irányt, de az egyik spori figyelmeztet, hogy nem ez a körséta a jó, hanem a másik. Igen, van keleti meg nyugati ága ennek a [KC] jelzésû útnak. Mindkettõ ugyanoda, a Libegõ felsõ állomásához vezet, de menjünk csak az elõírton. A nyugati ág az Erzsébet térdeplõ mellett visz el, valszeg ezért kell ezen menni. Az iménti sporival való dumálás közben egy kicsit sikerül lefelé túlmenni, de ezt egy surranó pályán frappánsan korrigálom, és hamarosan a Libegõ elõtti játszótéren találom magamat. A [S+] jelzésen roncsolok lefelé, hogy a János-hegyrõl lekanyarodó mûutat keresztezve, a [P-] jelre térve folytassam ugyanezt a Szépjuhásznéig. Pirinyó tévelygésem elég volt arra, hogy túratársaim megelõzzenek. Most itt téblábolnak az út menti büfé elõtt. - Odalent van a pont a romnál - mondom nekik. Lemegyünk az ismert romhoz, és kivont itinerrel közelítünk a pontõrnek vélt, két fiatal lány felé. A lányok udvariasan egy még lejjebb vezetõ ösvényhez irányítanak. Ennek a végén is van egy, az elõzõnél még nagyobb alapterületû rom.

3. ellenõrzõpont: Budaszentlõrinc, pálos kolostorrom. Már a búr háború óta járom a Budai-hegyeket, de ide még nem jöttem le. Mindig van új a Nap alatt. (Tessék! Magamtól is rá tudok találni egy-egy filozofikus gondolatra.) Kedvesen fogadnak a pontõrök, az egyik megkérdezi, hogy tudjuk e, hogy hol vagyunk. - Én még szín józan vagyok, és a környéken is elég jól kiismerem magam, úgyhogy igen, most még tudjuk - válaszolom. Nem éppen erre célzott a kérdezõ, és régmúlt századokról, a kolostor alapításnak körülményeirõl beszél. Közben arra gondolok, hogy, ha a nyakamba tesznek egy kötelet, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy a Szépjuhászné Budaszentlõrincen van. Vagy Budaszentlõrinc van a Szépjuhásznén? Vagy... Na, hagyjuk! Aki a pecsétet adja gratulál a 70-es távhoz. Ajjaj! Babonás vagyok, remélem nem pénecolta el a teljesítésemet. Minden esetre megköszönöm, de kérem, hogy majd csak a célban gratuláljon, ha egyáltalán. Az itteni pogácsába nem sütöttek igét, annál inkább sajtot. Ezúttal egy külön kenyérkosárból húzhatunk egy-egy bölcsességet. Széthajtogatom a cédulkát, ránézek az írásra, majd tekintetemet a pontõrre emelve azt mondom: Nem nyert! Olyan apró betûkkel van írva, hogy úgyse tudnám elolvasni szemüge nélkül, ezért az elõzõ slejfni mellé helyezem. Miközben a pontõrök mosolyogva további jó utat kívánnak, már folytatjuk is a méterek fogyasztását. Kifejezetten kiránduló idõ van. Nincs meleg, de a nap egyre gyakrabban kandikál ki a gomolyfelhõk mögül. Az emelkedõkön a póló + vékony pulcsi öltözetben melegem van. Akkor járunk a legjobban, ha a hatszáz féle jelzés közül a [Lila m] jelet figyeljük, mert az bizton elvezet a következõ pontra. Egy lezseren és csatárláncban haladó, sok fiatalból álló csoportot érünk utol. Az út peremén lavírozva ki tudjuk kerülni õket, nem kell mindenkitõl engedelmet kérni az elõzéshez. Az út felvezet a kisvasút töltéséhez. Körülnézünk, és a korlátlabirintus kikerülésével keresztezzük a vágányt. Hamarosan A Nagy-Hárs-hegy - Kis-Hárs-hegy keresztezõdéshez érünk. Lejtõssé válik az út, amit az átlagsebességünk növelésére ki is használunk. Néhány lépcsõfokon lemegyünk, majd a vas forgóajtót megpörgetve újból keresztezzük a vasutat. Ahogy ezt megtettük, rögtön jobbra letörünk még mindig a Schüller úton. Lejtõ, lejtõ, lejtõ, aztán egy széles keresztezõdésben balra fordulunk a Tót asszony útjára. Ez már vízszintben ér el az Erdei Szûz Mária emlékhelyhez. Itt nincs semmilyen pontõrség, csak egy kutyáját sétáltató nõ; simán áthaladunk. Mielõtt az út leérne a Nagy-rétre, még egyszer, utoljára keresztezzük a kisvasút sínpárját. A rét füvén csak egyetlen kiránduló heverészik egy tarka pléden. Nedves még a fû a piknikezéshez. Számháborúzó gyerekek egy csoportja óvakodik elõ a bokrok mögül. Az egyik kislány kézfejre húzott ruhaujjal didereg. Nekünk viszont igen melegünk van. A Nagy-rétet a szelektív hulladékgyûjtõ irányába hagyjuk el, továbbra is a [Lila m] jelzésen. A Nagyrét utcai virágbolt elõtt megcsodálunk egy, a járdára kitett, hatalmas tököt. Olyat, mint amilyenbõl töklámpást szoktak faragni. Zsolt azt mondja, hogy a túra vége felé a mienk is ekkora lesz. Ami engem illet, ezt nem igazán szeretném. A Náncsi néni éttermét mellõzve rátérünk a Zsíros-hegyi útra. Megint szilárd burkolat, és Solymárig ez így is marad. De ne szaladjunk elõre! A következõ pontra egy számomra új utcakombinációval vezet el a [Lila m].

4. ellenõrzõpont: Máriaremete. A bazilikához érve, a Szt. Imre szobor elõtt megszólít egy úriember. Érdeklõdik, hogy a Pálos túrákon veszünk e részt. Igenlõ válaszunkra a parkban álló színpadhoz vezet. Fellépünk, de nem a szereplési vágy hajt, hanem itt adják a pecsétet és a forró teát serény, elõzékeny rendezõ hölgyek. Aki akar kávét is kérhet. Kiderítjük, hogy a 70-esek zöme már áthaladt, de a 35-ösök közül még sokkal kevesebben. Ezzel az információval okot adnak arra, hogy tovább hajtsam sanyarúsorsú útitársaimat. A parkból a [Km] jelzés mentén a Zsolt fejedelem útra térünk. Zsolt rögtön azt mondja, hogy sorakozzunk föl mögötte, mert Õ a góré. - Vezérem! Állj az élre, és vezess, de szaporán! - mondom neki. Ebbõl nem lesz semmi, továbbra is laza kötelékben patkolunk tovább. Zolinak kapása van. Árpi van a telefonnál, aki inkább egy bakonyi túrát választott. Zoli elpanaszolja neki, hogy nem engedem õket kocsmázni. A vonal másik végén sír a telefon... Szalag jelzi, hogy a jobbra párhuzamos utcába, a József Attila útjára kell átmennünk, ahol csatlakozik a [S+] jel. Itt egy meredek lejtõ után jobbra letérünk egy könnyen benézhetõ sikátorba, ami belevezet a Zsíros-hegy felõl jövõ [S-] jelzésû útba, ami pedig kivisz a téglagyári buszmegállóhoz. A solymári benzinkút elõtt a fiúk már nagyon szomjasak. Azt mondják, hogy némelyik túrán itt itatópont szokott lenni. Hát, most nincs. Végigrobogunk a Paprikás-patak mentén, és a tisztásnál balra tartunk egy szalag útmutatását követve. Itt olyat kér tõlünk egy gyerekekkel és kutyával felszerelkezett asszony, amit még soha, senki. Megkéri, hogy engedjük meg a kutyának, hogy körülszaglászhasson minket, mert nagyon fél szegény pára a botos emberektõl, s így látni (érezni) fogja, hogy nincs velük semmi gáz. Ezen a pár másodpercen nem múlik semmi: Szagolj Tyutyukám! Elköszönünk és két kerítés között elsétálunk az

5. ellenõrzõponthoz, a Szarkavárhoz. Egy kicsit nyújtogatjuk a nyakunkat a tövébe', mert nem akarjuk elhinni, hogy föl kell menni. Lent szól valaki, hogy fel bizony. Lövés hangerejû ostorcsattogást hallunk fentrõl; mit van mit tenni? Felmegyünk. Egy gyerek csattogtatja rendületlenül. Nagy alakú színes képek vannak kifeszítve. Az egyiken csatajelenet látható, a másikon már ötösével fejezik le a törökök a pálosokat. A rendezõk rögtön megkínálnak pogácsával. Ahogy a képekhez tartozó történeteket hallgatom, egy sunyi eb kikapja a leeresztett kezembõl a pogácsát. Miután benyelte, blazírt pofával néz maga elé, mintha mi sem történt volna. A vendéglátó kutyáját mégse rúghatom seggbe, pedig az elsõ gondolatom az, hogy spiccre veszem a szemtelen csahost. Nincs semmi baj, rögtön kapok egy másik csócsálnivalót. Ezt már óvatosan, mellmagasságban tartva csipegetem. Szívesen hallgatnók tovább a hely történetét, de most már tényleg menni köll. Lecsavarodunk a vár szerpentinjén, és a [K4] jelen megindulunk Solymár vasútállomása felé. Az állomás tõszomszédságában pechemre egy büfé bódé áll. Hiába mondom a fiúknak, hogy ez nem a PÁLESZ 70, hanem a PÁLOS 70 túra, látom, hogy ebbõl megállás lesz. Nincs cérnám végigvárni amíg fogyasztanak; így is éppen elég idõt veszítettünk a várnál. Jó felfrissülést kívánok nekik, és bármennyire is fáj, de továbblépek. Eddig jó volt a jelzés és a szalagozás; ha továbbra is ilyen lesz, akkor nélkülem is boldogulnak. Az állomásépület mellett átkelek a síneken, és a 10-es felé menõ bekötõút mentén próbálom megközelíteni az öreg gyümölcsöst. Elég kalandos vállalkozás, mert annyi a jármû, mint a nyüvek. Egy ritka pillanatban - amikor nem jön semmi - átszaladok a gyümölcsös felöli oldalra. Két irányban is látok [Km] jelzést, de a frankó mellett szalag is lóg, de különben is tudom, hogy abba az irányba kell menni, amerrõl a ZONGOR 50-en (TURUL 192 résztávja) jöttünk errefelé. Felérve a 10-eshez átkelek rajta, és egy poros úton megyek a Kevély lába felé. Balra megcsillan a Házi-réti pecató. Egy utált hullámvasutazás következik a [Z-] jelzéssel fonódó [Km] úton. Ez az út bármelyik irányból jövök is, mindig megvisel idegileg és lábilag is. Rettentõen örülök, amikor nagy sokára felérek egy vízszintes útra. Balra fordulok a [Koo]; [Km] kombináción. A [Z-] tovább megy fölfelé. Pá! A két bottal kiválóan lehet tolni az egyenletes utat. Úgy másfél kilométeren keresztül suhanok, amikor utam egy kõbányánál becsatlakozik a KINIZSI útvonalába, melynek jelzése [K-]. Megunva a monoton csattogást, menet közben elõveszem az itinert és elõreolvasok benne. Nem kell majd a következõ ponton ezzel tölteni a drága idõt. Felszisszenek, mert valami nagyon nem tetszik a leírásban, de erre majd még visszatérek, amikor idõszerûvé válik. A volt Sumica kemping maradványainál járok. Elõttem siet a lány, akivel a SZURDOK 40 legutolsó szakaszán, hellyel-közzel együtt mentünk. Nem mutatkoztunk be egymásnak, ezért a továbbiakban csak úgy fogom emlegetni, hogy »A Lány«. Alig bírok vele lépést tartani. Jó húzóerõ. Keresztezzük a csobánkai mûutat, és még sokáig vízszintben haladunk. Amikor jobbra kanyarodik az út, és sunyin elkezd emelkedni, akkor már tudom, hogy nincs messze a jobbos letérés a Szent-kút felé. És tényleg! Nemsokára észreveszem, hogy távolabb már fordulnak is befele. Jártam már erre egy pár éve, de most mégis meglep, hogy milyen meredeken fut le itt az ösvény. Utolérem a lejtõn óvatosabban haladó »A Lányt« és megerõsítést kérek tõle, hogy tényleg õ az, akivel együtt finiseltünk a SZURDOK 40-en. Kérdésemre azt állítja, hogy nekem köszönheti, hogy még célzárás elõtt beért, mert a pomázi utcalabirintusban egyáltalán nem ismerte volna ki magát. Ez kiváló! Már nem éltem hiába. (Látják kérem szépen? Sorban jönnek ám itt a magvas, filozofikus gondolatok.)

6. ellenõrzõpont: Csobánka, Szentkút. Itt aztán van etetés, itatás az erdei bútoroknál, ami belefér. "Megbolondított" ízû zsírral megkent kenyér hagymával, vagy uborkával. Lekváros kenyér. Házi sütemény, csoki, alma, tea. Nos, ilyen alkalmakra tartogatom a pihenõidõt, mert a nyugodt anyagcserékre mindenképpen kell megfelelõ idõt szakítani. Hogy annyira nyugodt mégse legyen a táplálkozás, hirtelen elkezdenek dobolni az esõcseppek. Elõször csak a lombozaton, aztán már a fejemen is. A pontõrség már hurcolkodik is befelé. Kénytelen-kelletlen elõhalászom a kabátomat. Nem repesek az örömtõl, hogy pont egy erõs emelkedõn kell majd beleizzadni az esõkabátba, ugyanis vissza kell kapaszkodni az elágazáshoz, ahonnan ide lejöttünk. Közben befut Zsolt és Zoli. Õk még csak most fognak pampogni (az eresz alatt). Köszönök nekik, de már megyek is tovább, nem várom végig, amíg tankolnak. Feltornázom magam az emelkedõn, miközben többen jönnek szembe, a pont felé tartva. Amikor felérek, jobbra kell fordulni a murvás úton, most már a [Z-] jelzés van érvényben. Pár lépés után, ahogy elkezdõdött, olyan hirtelen abbamarad az esõzés. Eddig pontosan bejött a meteorológusok "helyenként záporok" címû jóslata. Megállok lekabátolni. Jó, hogy csak ijesztés volt ez a kis locsolás. Levetem a vékony pulcsit is, mert nemsokára izzasztó emelkedõ lesz. Amikor a Sumica mellett elhaladva, út közben beleolvastam az itinerbe, ezzel kapcsolatban volt az ami nem tetszett. Fel kell menni a Hosszú-hegyre. Nem azt kifogásolom, hogy fel kell menni, hanem azt, hogy az itiner úgy írja, hogy: "...megéri felmenni, mert remek panorámában lehet részünk". Akinek pedig mégsem éri meg, az iszonyat nagy szintkülönbséget spórol a murváson továbbmenve. A túra szellemiségének megfelelõen ezen most nem lenne szabad bosszankodnom... Elõször még jobbra bevisz a jelzés az erdõbe. Ez nagyjából párhuzamos út a murvással. Szólok »A Lánynak« - akivel megint együtt megyünk -, hogy jöjjön Õ is a jelzésen, ne tartson a kispistázókkal. A rõzsetorlasz a KINIZSI óta még mindig itt blokkolja az utat. Némi dzsungelharc árán kikerüljük. Az ezt követõ szakaszon gépekkel úttá szélesítették az ösvényt, és mentén új elektromos kerítést emeltek. A kitérõ végén keresztezzük a murvást, és most a másik oldalon megyünk be az erdõbe. Elõször csak moderato emelkedik, de késõbb ráerõsít. Nem akarok csökkenteni a sebességemen, mert emelkedõhöz vagyok öltözve (vetkõzve). Hátra nézek: Jön »A Lány«, de egyre jobban lemaradozik. Két srác elõttem haladva latolgatja, hogy mikor érnek majd a komphoz. (Hol van az még?) Úgy saccolják, hogy este hatra már a Duna parton lesznek. Ehhez képest olyan lezseren haladnak, hogy még én is elmegyek mellettük. Szerintem enyhén szólva alábecsülték a távot, de majd meglátjuk, mi lesz a vége. Felérek a Hosszú-hegy gerincére. Végre pihenhetek egy kicsit; természetesen menet közben. Egy tag a fûben ejtõzik; távolabb egy másik törökülésben tanulmányoz egy térképet. Lehet, hogy azt nézi, melyik irányban van mód hamarabb kiszállni a játékból... Enyhe lejtõ következik, óvatosan belekocogok egy kicsit. Erõtlenül kisüt a Nap, de a Pilis-tetõ felé nézve baljósan sötétkék, egybefüggõ felhõzetet lehet látni. Éppen felé tartok. Hamarosan leérek a murvásra. Jobbra nézek, de nem látok kispistázókat közeledni. Balra indulok, de néhányszor tíz méter után egy rövid kanyarra megint be kell menni az erdõbe, hogy aztán kijõve még egy kicsit murvázzak, majd keresztezzem a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûutat. A szalagok korrektül mutatják, hogy a másik oldalon hol van az út folytatása. A Magas-hegyi-nyereg útcsomópontjáig kell még a [Z-] jelzésen menni, és itt balra fordulva rátérni a [P-]; [S+]; [Sm] jelzéscsokorra. Ez egy hosszan kanyarogva lejtõs szakasz. A kövek miatt nem merem kockáztatni a kocogást. Kiérek az imént már érintett Pilisszentkereszt-Pilisszántó útra, amelyen jobbra fordulok. Most egy rövid ideig erre visz a turistajelzés. Ahol tudok, ott lemegyek a füves padkára az autók elõl. Már becsukott szemmel is tudom, hogy hol kell jobbra letérni a mûútról, de aki nem ismerõs a környéken, annak érdemes figyelni az út jobb oldalát, mert könnyû továbbmenni Szántó központja felé. A jelzéscsokor egy szélesebb, emelkedõs, murvás útra kanyarodik fel. Elnyújtott emelkedõ után, a PIROS TÚRÁKról jól ismert helyen a [P-] jelzés élesen letörik balra. A [S+] és a [Sm] veszik át a vezetést. Egy kisebb társasághoz hol felzárkózva, hol lemaradva gyalogolok. Megint tempósan esni kezd az esõ. Annyira sötét felettünk a felhõ, hogy úgy ítélem meg a helyzetet, hogy ezt nem ússzuk meg egy könnyû kis záporral, és már szedem is elõ a kabátomat. Egy hölgy mit sem törõdve az esõvel, pólóban nyomja tovább. Végül õ jár a legjobban, mert az egész "zápor" csak annyi volt, mintha valaki egy kerti locsolókannával egyszer felületesen végiglocsolta volna a poros utat. Megint állhatok megfele, hogy elpakoljam az esõkabátot. Nem baj! Inkább így legyen, mintsem, hogy végig magamon kelljen tartani. Belefutunk a [S-] jelbe. Ez megint ismert pálya; a SÁRGA 70-en ezen jövünk fel Klastrompusztáról, most pedig eppen oda tartunk. Hosszú még az út, mire odaérünk, van idõ beszélgetésre az alkalmi túratársakkal: Ma éjjel száguld el felettünk valami meteorraj. Csillaghullás lesz, de a felhõk miatt nem valószínû, hogy ebbõl bármit is látni lehet majd. Arról nem is beszélve, hogy nekünk - a pofára esést elkerülendõ - állandóan az orrunk elé kell nézni. Egy lejtõvel aztán megérkezünk a

7. ellenõrzõpontunkra: Klastrompusztára, a kolostorromhoz. A pecséten kívül almát is kapunk, és felhívják a figyelmünket, hogy az almásrekesz közelébe kihelyezett dobozokba is nézzünk bele. Megöl a kíváncsiság, hogy vajh mi lehet a dobozokban? Áh! Biztosan szentkép. Óvatosan kinyitok egyet, hátha nem is szentkép, hanem pók van benne. Ki tudja, hogy mi ezeknél a humor? - Jaj, de borzalmas! - kiáltom, és a fedelét rácsapva gyorsan leteszem a dobozt. - Ugye, te is így gondolod? - kiabál oda az egyik pontõr hölgy. - Na jó! Azért nem kell olyan készségesen egyetérteni - válaszolom neki. Ha ez a párbeszéd a Füles újságban lenne, akkor alatta az a kérdés szerepelne, hogy vajon mi a firlefáncos franckarika volt abban a fránya dobozban? Gyengébbek kedvéért ideírom a megfejtést: RÖKÜT. (Fejen állva kell elolvasni!) A kijáratnál egy csomagolópapír van kifeszítve. Rövid szösszenetet lehet itt magad után hagyni. Egy papír alapú SMS-ben, minden vallásos felhang nélkül a legjobbakat kívánom a rendezõknek, és minden úton levõnek. Aláírás: mint alant. Mivel a romkertben csak kövön lehetett volna ülni, lemegyek a kék kút melletti pihenõhöz, és a padon ülve eszem meg az ellátmány almát. Valahonnét lentrõl emberek jönnek. Mindenki állig felöltözve. Most már én is kezdek lemerevedni a pólómban, ezért gyorsan csumáig rágom az almát, és nekikezdek a túra egyik legmeredekebb - ha nem a legmeredekebb - emelkedõjének. Közben a Hosszú-hegynél elhagyott két srác elém kerül. Valami buszfordulót és levest olvasnak az itinerbõl. - Elnézést! Hova ígéri az itiner azt a kaját? - kérdezem. - Pilisszentlélekre, egy iskolába - válaszolja az egyik spori. Nagyszerû! Egy közelebbi célért mindjárt jobban tud hajtani az ember. Pipilépésekben közelítünk a Pilis-nyereg felé a [S-]; [Sm] jelzéseken. Lassan, nagyon lassan fogy az emelkedõ. A felhõk- és a lombozat miatt szinte alkonyati sötétség van. Ez hangulatilag fékezi a haladást. Végre szelídül a meredekség, aztán keskeny ösvénnyé szûkül az út, és kivezet a jól ismert csomópontba, a Pilis-nyeregbe. Az emlékoszlop tövét virágok és kisméretû koszorúk borítják. Nincs megállás, csak fújok egyet, és a lejtõn "begyorsulva" magam mögött hagyom a nyerget. A [S-]; [P-] jelzéseken viszonylag hamar leérek Pilisszentlélek fõútjára. Körültekintõen haladok, nehogy elbökjem a direkciót a kajapont felé. Egy jobbos utcánál szalag és tacepaó is jelzi a letérést. Egy hölgy a falra függesztett leírásból éppen egy másiknak olvassa fel utunk fõbb állomásait. - Jó messzirõl jöttek - veti közbe a felolvasó. Rögtön hangosabban kezdem csattogtatni a botjaimat a flaszteren, hogy lássák: én is a "messzirõl jöttek" közé tartozom. Ajaj! A hiúság bûnébe estem. Most egy kicsit utálom magam, de ez nem gátol meg abban, hogy felmenjek ezen a lépcsõn, és bemenjek az iskolába. Már az ajtó elõtt megindító látvány fogad: Egy megtermett gulyáságyú áll ott, tele levessel, a lé tetején zsírkarikák piroslanak. Meg is indulnak a gyomornedveim. Hellyel kínálnak, mondván, hogy, rögtön kihozzák a levest. Ekkora elõzékenységet nem fogadhatok el, magam megyek az ételért. Az öblös mûanyag tányért nem ám csak éppen a vonalig, de színültig pakolja sûrû gulyással egy igen kedves rendezõ hölgy. Óvatosan egyensúlyozva viszem a tányért a cserépkályhával finoman temperált étkezõhelyiségbe. Több kedves, ismerõs arc kosztol jámboran az összetolt asztalok mellett. - Jó étvágyat! - köszönök nekik. - Mmm, nyamm - viszonozzák a köszönésemet. Az étel mellé egy igényes kivitelû szentképet is kapok. Magas fényû keménypapíron színes kép, aranyszínû csillámporral díszítve... Oltári jó a leves. Fixírozok egy kistányért, amiben apró darabokra vágott erõs paprika van. Némi habozás után teszek egy kis darabot a levesbe. Nem sikerül jól beletaposni, mert az aljára süllyedve nyoma vész. Már meg is feledkezek róla, amikor néhány kanál leves után a fogam alá kerül. Ráharapok. Rögtön bohócpír gyúl az orcámon, és ugyanabban a másodpercben ütemesen csuklani kezdek. Meg tudom oldani mindenfajta hanghatás nélkül; a szemben ülõ lány csak annyit észlel az egészbõl, hogy másodpercenként, ülve ugrok egyet. Közben ami ilyenkor össze szokott folyni, az össze is folyik; a leveshez elfogyasztom a kitett szalvéták felét. Persze arról szó sem lehet, hogy akár csak egy darabka sárgarépát is meghagyjak a tányér alján. Lángoló etetõvel, de az utolsó cseppig megeszem az ízig vérig magyaros gulyást, aztán az egészet szétcsapatom egy pohár teával. A tea elég lehangolónak tûnhet, de ne felejtsük el, hogy egy komoly sportteljesítmény közepén vagyunk, kell a folyadék, de kell a józanság is. Végül minden jelenlevõ rendezõnek - különösen a hölgyeknek - elragadtatásomat fejezem ki, és felkészülök utam folytatására. Visszaveszem a vékony pulcsimat, nyakamba lógatom a fejlámpámat, ééés már indulok is. Kilépve az iskolából, néhány méteren keresztül még didergek egy kicsit a párás, szitálásos levegõn aztán egykettõre visszanyerem az üzemi hõmérsékletemet. Lemegyek a fõútra. Még van rajta 150-200 méterem, hogy aztán jobbra rákanyarodjak a [P-] jelzésre. Gulyásgõz hajtással megyek fel egy nem jelentéktelen emelkedõn. Zöldfüves mezõre bukkanok.

8. ellenõrzõpont: Pilisszentlélek, pálos kolostorrom. Nem akarok hinni a fülemnek. Megkérdezik, hogy jól vagyok e, és megkínálnak pogácsával (!). Pezsgõtablettás tubusokat látok. Teljesen elszemtelenedek, és megkérdem, hogy tehetnék e belõlük a Klastrompusztán vételezett kútvizembe. Természetesen tehetek. Ennek örömére elveszek még egy pogácsát, és halmazatilag a falánkság bûnébe esek. Arra a pár másodpercre, amíg a pogit rágicsálom megállok a romnál. Különös hangulat: nyugodt állandóság árad az idõ múlásával mit sem törõdõ, sötét falakból. A borongós õszi késõdélután csak fokozza ezt a hatást. Tovább megyek a maradványok bal oldalán nyíló, keskeny, [P-] jelzésû ösvényen. A vadregényes szakaszt hamar magam mögött hagyom, és alig egy kilométer után kiérek egy csomópontba, ahol több út fut össze. Ez az Égett hárs nevû hely. Balra fordulok a [Z-] jelzésen, egy darabig velem tart még a [P-] is. Belekezdek egy emberes emelkedõbe. Utolérek egy fiatal felnõttekbõl és gyerekekbõl álló csoportot. A kisebb gyerekeket megfogta az emelkedõ. Az erejüket nem a lábaikba, hanem a hangszálaikra irányítják. - Engedjétek el a bácsit! - szól az egyik férfi, túlkiabálva a gyerekeket. Ez úgy hangzott, mintha fürtökben lógnának rajtam a kölkök. Egy röpke kösz után magam mögött hagyom a társaságot. Feljebb, egy pihentetõ platón nagyobb gyerekek (mind fiú) ülnek a pakkjukon. A többieket várják. Polifoam is van a málhájukban, ebbõl arra következtetek, hogy Szentléleken neveztek a PÁLOS 20-ra, és Nosztrán fognak majd célba érni, és megszállni. Persze, lehet, hogy semmi közük a túránkhoz, nem érdeklõdök. A rövid sík után, néhány mély levegõvétel múlva megint tovább emelkedek. Ez már nem olyan hosszú és meredek, mint az elõzõ. A lemenõ Nap lenyûgözõ fényjelenséget produkál: Az égitest maga innen nem látszik, de az út magas peremén álló egyik fa levelei valószínûtlenül élénk vörösben izzanak. Megállok varázsolni. Megpróbálom megállítani az idõ múlását. Talán egy másodperc töredékére sikerült is. Kivételes helyzetben vagyok, mert ezt a szépséget egy perc múlva már a szürkület váltja fel. Akik utánam jönnek erre, azoknak sejtelme sem lesz arról, amit itt láttam. Hosszú, monoton gyaloglás következik a [Z-]; [Km] jelzések mentén. Biztos vagyok benne, hogy nappal ez egy gyönyörû út, most azonban csak az egyre súlyosabb szürkeséget lehet érzékelni. Mind gyakrabban gyújtom meg a lámpámat, hogy minden jelzést ellenõrizzek. Késõbb megunom a kapcsolgatást, homlokomra igazítom a fényforrást, és bekapcsolva hagyom. A [Z-]; [Km] jelzések kitartóan jönnek velem, és csak nagy sokára váltja fel õket a jobbra ágazó [P+]. Nagy megdöbbenésemre egy kifejezetten sáros, pocsolyás szakasz következik. Ez a környék nem úszta meg olyan kis átfutó záporral, mint mi a Szántói-nyereg környékén. Biztos segített a dagonya kialakításában a közeli fakitermelés is. Imbolygó fényeket látok magam elõtt. Komoly erõkifejtésbe és idõbe kerül, amíg beérem a lámpák tulajdonosait. Béla bácsi és Marika azok, egy látásból ismert spori által kísérve. Mindhármójukkal találkoztam már a nap folyamán, mégpedig a Mennyei Gulyás-forrásnál, csak amikor én enni kezdtem, akkor õk már távozó félben voltak. Érdeklõdök, hogy melyik kompot tervezik elérni. (Nálam ez a ... komp a mumus.) Béla bá azt mondja, hogy egyiket sem, amelyiket elérik, azzal mennek, és kész. - Igazatok van - nyugtázom a választ. - Nem stresszelitek magatokat ilyen hülyeséggel (mint én). Egy kicsit elhúzok tõlük, de egy keresztezõdés megakaszt, ahol is jelzéskereséssel töltöm az idõmet; ezalatt utolérnek. A [P+] félreérthetõen van nyilazva, és szalagot sem látok. Ráfanyalodok az itiner elõvételére. Amikor próbaképpen elindulok az egyik úton, akkor látom, hogy a földön egy faágakból kirakott nyíl mutatja a helyes irányt. Így aztán érthetõ, hogy hiába kerestem fent, a fák ágain az eddig oly informatív szalagozást. Még jó, hogy nem estem át a sajátos szalagpótlón. A mutatott irányba menve már kellõ sûrûséggel felfestett [P+]; [Lila m] turistajeleket látok a fákon. Reményt ad, hogy egy ideje már lejtõzünk. Közelítünk a Duna szintje felé. Sajnos egymást rendszertelen távközönként követõ, változó hosszúságú útszakaszokra férfiökölnyi fehér köveket szórtak ki hengereletlenül. Ezek már így 60 km után igencsak megviselik a lábat, de az egész fizikumot is. Ilyen részeken csak kínkeservvel tudunk gyök kettõvel túljutni. A legdurvább ilyen szakasz után valaki egy szívet rakott ki a nagy fehér kövekbõl. Ez célzás arra, hogy a Pokolba vezetõ utat is jó szándékkal kövezték ki. A fák közül már elvétve közvilágítás fényei villannak elõ, de tudom, hogy ez még nagyon csalóka. Nem akarom elhinni, hogy annyit jöttünk felfelé, mint amennyit most lefelé megyünk. Azt sem akarom elhinni, hogy unos-untalan láthatatlan kövekbe rúgok bele vagy botlok meg bennük. Jól világít a fejlámpám, és mégis egymás után gyûlik meg a bajom ezekkel a szürke, rejtõzködõ kövekkel. Jobb kéz felöl egy patakmeder, vagy legalábbis egy mély árok tátong. Most már egészen biztos, hogy távolabb utcalámpákat látok. Nem egy Las Vegas, de bizton jelzi, hogy mindjárt településre érek. A lejtõ is kisimult már. Hétvégi házak mellett megyek el. Az egyik ilyen teraszán baráti társaság szolidan bulizva múlatja az estét. Negyed kilenc múlt pár perccel. Szilárd burkolat kerül a talpam alá, és már látom a mûút autóforgalmát. Azt gondolom, hogy most már semmi perc alatt kiérek a Duna partra. (Frászt!) Átkelek az országúton. A másik oldalon keresgélem a jelzést, mert több irány közül lehet választani. Végül egy villanyoszlop belsõ felén lelem meg a megoldást. Egy faragott kapu felé mutat. Csak közelebb menve veszem észre a kapu bal oldala mellett a sikátort, amin egyenesen a Duna felé kell haladni. A víz közelségét az apadás nyomán szárazra került iszap jellegzetes szaga árulja el. Hátra nézek. Béla báék fénykévéi közelebb látszanak, mint mikor utoljára hátranéztem. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van a part a mûúttól. Egy nyúlgát mellett visz az út. Néha egy lejárat nyílik a vízre, de csak a túlpart fényei látszanak, kompnak nyoma sincs. Már 20:35 van, de semmi sem utal arra, hogy a közelben kompkikötõ lenne. Igaz, hogy csak a 22:50-es kompot reméltem elérni, de nehogy már lemaradjak a nemsokára, vagyis 20:50-kor indulóról. Amennyire tudok, gyorsítok a lépteimen. A távolban a sötétkék háttérbõl egy fekete épület körvonalai sejlenek elõ. Na, itt már kell lennie valaminek. Ahogy közelebb érek, az épülettel srégen szembe egy gyengén megvilágított sátor mellett mozgó árnyékok öltenek alakot.

9. ellenõrzõpont: Basaharci komp. Megkönnyebbülök, hogy nem fogok lemaradni a kompról. Sõt van még szûk tíz percem. Nápolyit eszek, és meleg teával öblítem le. A szintén itt kapott sport szeletet is elmajszolom a megérkezésem örömére. Az egyik fiatal spori (gyakran pontõrködik MVTE túrákon) már csak integetni tudott az elõzõ kompnak. Átfagyva, elgémberedett tagokkal tápászkodik fel egy pecaszékrõl. A túlparton felmorajlik a kishajó dízelmotorja, és megindul felénk. Nem túl széles itt a Duna, pár perc alatt átér. A komposok üdvözölnek minket, és átveszik tõlünk a sátorban menetjegyként kapott cetliket. Mindenki a fedélzeten van, megindulunk Szob lágy fényei felé. Mivel leülni nem lehet, ide oda mászkálok, mert állni már fáj. Nemsokára döccen a vontatmány a túloldalon, és partra szállhatunk. Az »Átfagyott Spori« eléggé csapágyas, de most már egyáltalán nem sietek; vele tartok. Együtt csodálkozunk azon, hogy bár alig múlt kilenc, de Szob utcái szinte teljesen kihaltak. Az egyik sarkon egy sörözõ terasza áll. Egyedül itt pezsegnek az emberek, de azok között is sok a túrázó. Tízet teszek egy ellen, hogy Zsolték nem fognak elmenni e mellett, hogy be ne térnének. Egy kicsit elkavarunk, mert én csak a vasútállomástól ismerem az utat (az a kályha), de aztán hamar megtaláljuk a [K-]; [Lila m] jeleket, és megindulunk fölfelé az aszfaltos utcán. Ez a kis kitérõ elég volt arra, hogy a »fehér barátok« elénk kerüljenek. A rettentõen kidudorodó kövekkel kirakott szekérút elején érjük utol õket, és szorulunk be mögéjük. Végig imádkozzák az utat, és nem akarjuk elõzéssel megzavarni az áhítatot. Már annyira fáj a talpam, hogy azt mondom »Átfagyott Sporinak«, hogy nekünk meg korbáccsal kéne csapkodni a hátunkat, ezzel terelve el a figyelmet a lábfájásról. Ha már így alakult, akkor én is elmormolok néhány üdvözlégyet a többiekkel. Meglepõ, de egészen jó hatással van rám. A fájdalom ugyan nem múlik el, de képes vagyok még aktivizálni magamban annyi erõt, hogy elejét vegyem a fájdalom elhatalmasodásának. Ilyen jámboran múlnak a percek, és fogynak a méterek a következõ pontig.

10. ellenõrzõpont: Sukola kereszt. A pecsét megszerzése után alkalmunk nyílik a "kitörésre". Azért az idézõjel, mert már mi sem tudunk nagyon hetykék lenni közel 70 kilométerrel a lábunkban. A keresztnél levált a [K-], csak a [Lila m] maradt, ezen megyünk a túra végéig. Szinte fel sem kell pillantani, mert nincs is sok letérési lehetõség, és a nyár végén erre vezetett a SZOBI SZUSZOGÓS útvonala, tehát már ismerõs az út. Például ez a hûtõszekrénydarab már akkor is ugyanitt hevert az út szélén. Pár kilométer után, egy dombtetõn átbukva már látszik a kivilágított nosztrai fõút. Na, arra viszont nem emlékeztem, hogy Márianosztrára ebbõl az irányból is lefelé kell ereszkedni, pedig ez egy lényeges mozzanat. Egy telepet elhagyva, balra fordulunk a fõúton. A lámpát a homlokomról a nyakamba csúsztatom, és a központ felé baktatok. A JULIANUSon pontként szolgáló kocsmaterasz most teljesen kihalt. A kocsma is bezárt már. Jobbra, fölfelé visz a jel, aztán balra ráfordulhatunk a célegyenesre. A templom terén van felállítva az oldal nélküli célsátor. A célban rögtön leülök egy padra és a hátizsákomból elõkotrom a Budapest kupás füzetet és azzal együtt nyújtom át az itineremet az érkeztetõknek. Hamarosan megkapom az oklevelet a kitûzõvel. Átülök a kajás asztalhoz egy kései zsíros kenyér vacsorára. A meleg tea hamar elhûl az éjszakai hidegben. Ami ruhanemû volt a zsákban, azt mindet magamra aggattam, mégis didergek. Az volt a szándékom, hogy itt várom be elhagyott túratársaimat, de arra nem voltam felkészülve, hogy ezt szabadtéri elõadás keretén belül kell megtennem. Megkérdezem a pontõr hölgyet, hogy hova lehetne behúzódni, ahol nincs ilyen kutyaordító hideg. Az iskolába - ahol a szállás is van - nyugodtan be lehet menni. Emlékül itt hagyom azt az országjáró kavicsot, amelyet a Városmajorban adtak, mint a fölösleges terhek szimbólumát, és elindulok az iskola felé. Út közben találkozok egy másik rendezõ hölggyel, akitõl megtudom, hogy indul egy mikrobusz Szobra, ahol az ottani iskolában is meg lehet várni a hajnali vonatindulást, és akkor megspórolhatok kb. 8 km gyalogutat visszafelé. Kapva kapok az alkalmon, és többedmagammal lemikrobuszozunk Szobra. Hab a tortán, hogy ez az iskola nincs messze a vasútállomástól. Itt már rögtön temperáltabb a klíma. Elhelyezkedek egy asztalnál, és telefonkapcsolatba lépek Zsolttal. Õ és Zoli eggyel késõbbi komppal jöttek át, mint én, és õket is ide fogják hozni ebbe az iskolába. Szenzációs! Így végül megoldódik a túra utáni bonyolult logisztika, amin többször is agyaltunk a héten. Amíg a túratársakra várok, elõszedem az itinert, hogy nyugodtan végigolvassam az ismeretterjesztõ részt is. Ahogy lapozgatok, a hátsó, belsõ borítóra téved a tekintetem. Ökölbe szorul az arcom: A cél, Márianosztra pecséthelye üres. Az itinerként szolgáló igényes kiadvány minden pecséthelyén ott díszlik a bárányos bélyegzés, a túra és a hely nevével körbefuttatva, csak Nosztrára nem jutott már birka. Emlékszem a momentumra amint a Budapest kupás füzetben ellenõrzöm a bélyegzést. Azt már természetesnek vettem, hogy az itinerbe is belenyomták a célbélyegzõt. Hiba volt. Azt is most veszem észre, az üres ph-t nézegetve, hogy a meghirdetettõl eltérõen nem is 01:00, hanem 02:00 a célzárás idõpontja. (... !) Bosszús vagyok, már nincs semmi kedvem olvasni. Becsukva ledobom az asztalra a füzetet, és magam elé bámulva, csendben várok a többiekre. A címlap fejlécében zöld alapon fehér betûkkel ez virít felém: "Pálos 70 / Békét adok neked!"...

Ottorino

ZONGOR 50 - 2011.06.18. Táv: 51,5 km; Szint: 1494 m; Szintidõ: 14 ó.

Már nyolc óra elõtt pár perccel tûz ránk a nap, amikor leszállunk a buszról a Visegrád, Újtelep megállónál. A Sportcentrum látótávolságban van. Odamegyünk, és beállunk a sorba nevezési lapért. Kevesebben vannak, mint ahogy számítottam. Folyik a közvélemény-kutatás az ismerõsök között, hogy ki, melyik távra nevez. Tõlem azt kérdezik, hogy miért nem a hosszút próbálom, holott a kérdezõk legtöbbje szintén az ötvenen indul, még a hetvenöt is ritka. Megfordult a fejemben, hogy én is az egy számmal nagyobb távot választom - ahogy azt tavaly is tettem -, de a szomori gyér buszközlekedés miatt ezt elvetettem. Meghallgatjuk a Turul túrák szellemiségérõl szóló beszédet, majd fél kilencig van még idõ tetvészkedni. Amikor kijövök a mellékhelyiségbõl, a 192-esek maroknyi csapata már a 11-es úton kel át, hogy balra folytassa a Fõ utcán. Barbival és Zsolttal nem látjuk értelmét a továbbmaradásnak, mi is indulunk. Az élcsapat olyan gyorsan elszelelt, hogy már a kondenzcsíkot sem látni utánuk. Amíg az utcákon kolbászolunk fenntartom fejemen a Barbi által "sufnitunningos" jelzõvel illetett, nyaktakarós sapkámat, és a sötét napszemüvegemet. A templomnál vezetést kapunk a [K+] jóvoltából. A Salamon toronynál jólesik egy kis hûs szellõ. Tovább emelkedünk, hogy magunk mögött hagyjuk az épületeket. Egy jobbos feljárónál kicsit hezitálok, mert nem látok jelet, de halványuló emlékeim azt súgják, hogy jobbra. Igazuk van. Még több szintet kell begyûjtenünk. Balra egy árnyas, füves mellékútra nézek [KC]. A végén, jól látható helyen lóg egy piros-fehér bója.

1. ellenõrzõpont, Görgey bérc . Bemondom a rajtszámom, aztán látom, hogy nincs a pontõr elõtt kipipálós lista. Nagyon az elején járunk még. Visszamegyünk a [K+]-ra, hogy továbbemelkedjünk. Kitudja hány kanyar után érünk fel a parkolóba. Nézegetem a táblacsokrokat, de aztán megint csak az emlékezetemre hagyatkozva, egy keskeny ösvényre lépek, amelyik egy széles mezõt átszelve megy az erdõ felé [K-]. Az elsõ árnyas helyen pihenõbútorok; két túrázó éppen most pakol elõ reggelihez. Mi már ettünk a buszon. Valahol, beljebb csatlakozik a [Poo] (bicikli) jelzés, most már ezt figyelem, a többiek hadd társalogjanak, legalább addig nekem nem kell. Jól járható, kis kövekkel zömített úton haladhatunk. Néha elszalad mellettünk egy futó, de közel, s távol senki a láthatáron. Kiérünk a Mester-rétre. Itt átmegy az út a rét egy másik ficakjába, de oda kell figyelni, mert magas fû álcázza a csapást. 2008 februárjában a GÖRGEY ARTÚR EMLÉKTÚRA útvonala a Tahi keresztig megegyezett a mostanival. A rét után, beljebb az erdõben kikerülhetetlen sár volt. Ha nem vigyáztál lecuppantotta a cipõdet. Most megkötött traktornyomok emlékeztetnek az akkori gyalázatra. Egy keresztezõdésnél a [Poo]-rõl átülünk a [Zoo]-re, de nem mindegy az irány, mert a balik lemegy Dunabogdányra, és az nagyon kellemetlen lenne, ha egyszer csak ott találnánk magunkat. A Kalicsa-patak hídjánál gyönyörû látványban van részünk, és még a légkondicionált klíma is kellemes. Az éles kanyarból visszanézek a meredek hegyoldalban, sziklák közt megkapaszkodó fákra. Jobbra egy fogós emelkedõ következik. Az itiner azzal a megjegyzéssel jellemzi, hogy: "Ezt kerékpárosoknak?!" Elárulom, hogy aki nem kifejezetten downhillezni akar, az szépen el tudja kerülni, ha a széles úton marad. Emelkedõ leküzdve, magasles mellõzve, szép füves szakasz bejárva. Lehet beszélgetve, lazán lesietni Tahi irányába.

2. ellenõrzõpont, Tahi, kereszt. Hatalmas gerendákból összerakott kereszt elõtt pecsételtetünk, majd frissülünk a kapott nápolyival és ásványvízzel. Kitûzõket is látok az asztalon egy PE zacskóban. Vajon melyik táv vége lehet itt a sok közül? Visszafelé menve, a kereszttõl balra találjuk meg a [S-] beugrót. Nemsokára útvilla következik, de jelzés nélkül. Találomra a bal ágban folytatjuk, mert az kevésbé keréknyomos. Bejön. Nagyon lezseren jönnek a jelzések, de nem izgulok, mert a Vöröskõt nem lehet elbökni; mindig fölfelé kell menni, és kész. Az itiner két alternatívát kínál: Az elsõ - a hivatalos -, az a [S-] jelzést elhagyja a [SO] kedvéért. Ez nagyon meredek. Utoljára április végén volt hozzá szerencsém a VÖRÖSKÕ 15-ön. Azóta is fáj az Achillesem. A másik verzió marad a [S-] jelzésen, és szerpentinen fogyasztja tovább a távot és a szintkülönbséget. Udvariasan megkérdezem két útitársamat, hogy melyiket választják. Hímeznek, hámoznak, nem tudnak konkrét választ adni. Jól van - gondolom magamban -, akkor most megszívjátok: [SO]. Amikor meglátják, hogy milyen szögben másznak a manusok a hegyoldalban, felhördülnek: - Ez ilyen meredek?! - Bocsánatot kívánok, én szóltam! Nem nagy ügy, felezõben szép lassan fel lehet tipegni. És különben sincs elõírva, hogy közben egy keresztbe dõlt fára ne lehetne leülni. Nevet szerzett túrázó is megteszi; feljebb éppen ott trónol egy a "kemény magból", és lenéz minket. Amikor felérünk a szintjére, együtt megyünk tovább. Barbit majd a ponton várjuk meg. A tetõn balra fordulunk a [S-] és [P-] jelzésen, és besétálunk a gyönyörû panorámát elénk táró pontra.

3. ellenõrzõpont, Vöröskõ. Az obeliszknél pecsételtetünk, és a tûzõ nap elõl visszamegyünk a King Kongra méretezett vadetetõhöz. Egy perc múlva megjön Barbi is. Miután kidobta cipõjébõl a szemetet, leindulunk a [S-] jelzésen. Egy benõtt ösvényrõl van szó. Csodálkozok, hogy egy viszonylag forgalmas turistaút így be tud nõni. Bejön a [Z-], és valaki lobogtatja az itinerét, hogy balra kell menni. Micsoda? Beleolvasok, és tényleg azt írja, hogy: "...960 méter megtétele után elérjük a [Z-] jelzést, itt balra fordulunk..." Neeem! - mondom - nix balrafordulás, a [S-] levisz az Álló-rétre; az egy dolog, hogy jön velünk a [Z-] is. Egy helyen ketté válik az ösvény. Az összeverõdött társaság fele az egyik ágban, a másik fele a másik ágban megy. Látható, hogy a két ág távolabb egyesülni fog. Az egyik mandarin - azok közül, akik a jelzetlen ágban mennek - azt mondja: - Jó, hogy nem látja ezt a Hevér Gábor. - Várjá'! - mondom - mindjárt elõlép egy fa mögül, és beír egy intõt az ellenõrzõdbe... Annak rendje és módja szerint leérünk az Álló-rétre. Találó neve van, mert tényleg nem mozdul egy tapodtat sem. A magas fûben fekvõ emlékkõhöz megyek. Próbálom silabizálni a szövegét, de össze-vissza van karistolva. Még ha valamelyik átkosból való is, egy múltszázadból jövõ üzenetnek meg kéne adni a tiszteletet. Átferdülünk a [S+]-ra és lefelé rongyolunk. Megint egy jelzetlen útvilla, rövid keresgélés, továbbkocogás. Kiérünk egy erdészeti mûútra. Biciklisek suhannak el. Hohó! Ismerem ezt az utat. Ezen lehet Szentendrérõl feltekerni a Pap-rétre. Volt már hozzá szerencsém. Feltételezem, hogy múlthéten a CAFEMONIQUE cangásai is erre tekerhettek valamelyik irányba. Mi most lefelé megyünk. Az út szélén fatörzsek hevernek, jó ülõhely az evéshez, iváshoz.

4. ellenõrzõpont, Szentendre, Sztaravoda táborhely. Nincs étvágyam ebben a nagy melegben, de muszáj kalóriát bevinni. Zsolt azt mondja, hogy együnk csapágyzsíros kenyeret csalamádéval. A jelzõvel a zsír vörös felé eltolódott színképére céloz. A könyökömön is a megolvadt zsír csurog, jó hogy van az asztalon szalvéta. Megtöltöm az egyik kiürült flakonomat ásványvízzel. Egy ládában paradicsom van kirakva. Nem szeretem a nyers paradicsomot, de búcsúzóul felkapok egyet, mert elképesztõen üdítõ hatása van. Azt hiszem egy éve ettem utoljára paradicsomot az ÁRVA VINCÉN, valahol Perbál határában. Tovább megyünk az eddigi irányba. Lassan leérünk a Sztaravodai útra, és balra fordulunk. Ahol az útszéli növények engedik, lehúzódunk a száguldó autók elõl. A skanzenbõl nem sokat lehet látni kívülrõl, de attól tartok, hogy belülrõl sem. A kápolnájával szembe', nekünk jobbra jelzi egy szalag az utunk folytatását. Távolabb már látszik Szentendre egyik kertvárosi részlete. Amióta kitett részeken gyalogolunk, azóta elfújtak minden felhõt az égrõl, keményen tûz a nap. Igyekszünk Surd és társasága sarkában maradni, hogy a házak között ne kelljen az itinert nézegetni. Olyan nagyot azért nélkülük sem tévedhetnénk, mert a tájat eléggé markánsan uralja a Kõ-hegy. Az egyik utcasarkon végre megjelenik a [S+] jelzés, és vele az emelkedõ. Elcsendesedve kaptatunk fölfelé a köves úton. Néha egy-egy felfelé igyekvõ autó veri fel a port. A dízelmotorral szerelteknek külön örülünk. Elérjük a [S-] jelzést. Egyértelmû, hogy a jobb ágát kell választani, a bal láthatóan lemegy Szentendrére. Egy vidám turista társaság jön lefelé. Figyelmeztetnek, hogy fogytán már a sör a hegy tetején. Tõlem akár locsolhatnak is vele. Mi kevésbé vidáman folytatjuk tovább a mászást. Valahogy alábecsültem ezt a hegyet, és a meleg is megnehezíti az életünket. Egy front tolja maga elõtt ezt a fülledt, forró levegõt. Azt gondoltam, hogy a kirándulókkal való találkozás után már egykettõre felérünk. Rossz gondolat volt. Sokára, elcsigázva érünk a pontra.

5. ellenõrzõpont, Kõ-hegyi turistaház. Körülnézek a pultnál, de az itiner ígérte teának nem látom még a foltját sem. Csak Spot kenegeti mûgonddal elgyötört lábát az egyik padon. Nem érdeklõdök a tea felõl, pecsételtetek és kiülök Vinattiék mellé egy árnyas padra. Van még italom, és Pomázon több vízvételi lehetõség is van. Zsolt közben bevásárolt, és nekem is hozott egy lavórnyi rostos italt. - Nahát, igazán nem kellett volna! - mondom, és két slukkra felszívom az egészet egy szívószállal. Spot közben tovább akar menni, de nem találja az utat. Egy sarokba mutogatok, de csak a következõ beugrónak van folytatása. Tavaly december derekán jártunk erre a FORRÁS túrán, akkor kevesebb volt a zöld levél a bokrokon, és a hóba taposott ösvény is egyértelmûbb volt. Kecskék, birkák és egy szamár idilli társaságában jólesik ejtõzni a lágy szellõben, az árnyas fa alatt, de Barbi hólyagmûtétje után mi is elindulunk. Lefelé megyünk a [Z-] jelzésen. A Petõfi kilátó után nagyon meredekké válik a lejtõ, minden lépésnél lötyög a rostos lé a hasamban. Leérünk egy mélyúthoz, ahol balra fordulunk. Ebben a mélyútban általában akkora a sár, hogy csak a magas peremen lehet közlekedni. Most nyugodtan haladunk a vályúban, csak a köveket kell kerülgetni. Ahogy a vége felé járunk, eszembe jut, hogy itt mindig ugat a kutya. Ebben a pillanatban el is kezdi. Kettõ is van. Kerítés nincs, de mindkettõ láncon táncol. Kiérünk a flaszterre, ami Pomáz fõútja felé vezet. Jó sokáig fájdítjuk rajta a talpunkat. Még mindig erõsen tûz a nap. Megfájdul a fejem, pedig minden óvintézkedést megtettem. Egy útvillában levõ kútnál arcot, nyakat mosok, és bevizesítem a sapkámat nyaktakaróstul. Nagyon jólesik a borogatás a nyakamon. A kastély után nem maradunk tovább a [Z-] jelzésen, hanem lemegyünk Pomáz forgalmas fõútjára, és egy itinerbe pillantás után jobbra, Dobogókõ irányába fordulunk. A következõ kútnál iszok néhány deci hidegvizet. Sokat kell kutyagolni a zajos, benzingõzös úton.

6. ellenõrzõpont, Pomáz, Ady u., cukrászda. Az Y elágazás alsó szárában felállított kereszt árnyékában várjuk meg Barbit, aki a cuki mellékhelyiségében szervizeli kidörzsölt felületeit a Zsolttól kölcsönkapott vazelines tégelybõl. Amikor ismét együtt a csapat, átmegyünk a túloldalra, és a szalagozás nyomán folytatjuk. Balra, egy híd mellvédjén lóg egy szalag. Átmegyünk rajta. Mármint a hídon. Mintha egy szicíliai témájú filmbe csöppentünk volna. A carabinierik több nínós kocsival vannak a helyszínen. Nekünk szerencsére eppen ellenkezõleg van dolgunk. Szaporábbra állítjuk a mozgáskultúránkat. Megrökönyödésünkre az utca egy szemétdombbal ér véget. Az utolsó ház felsõ teraszáról szól le egy segítõkész tag, hogy ez zsákutca, és az elõzõ lehetõségnél kell felmenni. Megköszönjük, és sebtében visszafordulunk. Nos, nem csoda, hogy ezt nem vettük észre. Fél méter széles, bokrokkal övezett, sötét sikátor, szalag nuku. Egy másodpercig némán gondolkodunk, aztán a többiek készségesen elõre engednek. Legyen! Eddig is én voltam a felderítõ szakasz. Egy szinttel fentebb húzódó utcára bukkanunk ki. Úgy tûnik megúsztuk fejbekólintás nélkül. Jelzés nincs, de csak jobbra mehetünk, mert balra Pomáz központja van. Amikor elhagyjuk a házakat, egy darab árva [S-] jelzés erõsít meg abban a hitben, hogy jó felé haladunk. Egy magas fûvel benõtt mezõre jutunk. Itt sincs semmi jel, a letaposott szálak hajlási irányába megyünk. Egy vastag fán van az utolsó [S-] jel, aztán egy cserjékkel körbezárt placcra jutunk, ahol csak egy sziklára vezet fel egy csapás. Nincs jobb ötletem, elindulok felfelé a sziklán, hogy onnan nézzek szét. Jönnek a többiek is. Barbi vesz észre egy szalagnak látszó tárgyat a legutolsó jelzett fa közelében. Leereszkedünk a szikláról, és visszamegyünk a fához. Egy semmi kis ösvényre vezetnek be a fakórózsaszín szalagok, amelyek inkább rongydaraboknak látszanak. Zsolt meg is jegyzi, hogy a bádog soron, az alvégi pipás Rózsi néni tundrabugyijából hasogatták. Voltam már az Oszolyon, nem is egyszer, (kétszer) de sosem volt ez ilyen magas. Mindjárt szétmegy a fejem. Végre felérünk egy tisztásra. Egy fiatal versenyzõ már ott bolyong. Õ valahogy másképpen jutott fel, de õt is ilyen jellegzetes szalagok vezették. Jobbra egy bokorcsoport mögött [S3] jelzés van. Az nekünk nem jó, mert nem akarunk a csúcsra jutni. Megpróbáljuk balra. Erre már van [S-] jel. Egy következõ elágnál jobbra látok megint egyet, de ez nagyon fakó, és a fa növekedése miatt ki is nyúlt. Zsolt meg is jegyzi, hogy ezt még a vitéz Nagybányai idején festhették. Nem baj, megpróbálom. Jól kibabrál velem, mert felvisz a [S3]-höz, és ott véget ér. Vissza az elághoz, és eredeti irányunkba megyünk tovább. Aggaszt, hogy már lefelé tartunk, és pont az sehol, de folytatjuk. Nem kell tovább kóvályogni, mert elõtûnik a piros-fehér lampion.

7. ellenõrzõpont, Oszoly-nyereg. [S-] és [S+] keresztezõdés. Egy rövid kókuszrúd, és egy zacsi ropi az ellátmány. Ásványvizet is lehet inni. Az édesre már nagyon vágytam, de nem volt erõm külön azért megállni, hogy elõkaparjak egy csokit a hátizsákból. A ropiból is fogyasztok. A pontõrök sorolják a további jelzésváltásokat. Ha folyamatosan van látható jelzés, akkor a bevésett útvonal alapján bizton elboldogulok. Egy köves, kimosott vályúban lefelé indulunk a [S+] jelzésen. Erõs tamtam zene hallatszik fel, s ezt Zsolt úgy értékeli, hogy közel van Solymár. Persze, közel van, de nem hozzánk. Mi éppen Csobánka széle felé közelítünk, ott is a Berda pihenõhöz. Mindjárt kibukkanunk a PIROS TÚRÁKRÓL jól ismert objektumhoz. Rá is térünk balra a [P-] jelzésre. Elõször keskeny aszfaltúton csattogunk, majd balra bemegyünk az erdõbe. Színes tanösvényi táblák mellett haladunk el. Szépen emelkedünk, mire egy távvezeték alatt jobbra becsatlakozhatunk a [S-] vonalába. Én nem tudom, hogy lehet az, hogy állandóan mellbe kapjuk a napsütést. Már az émelygésig rosszul vagyok. Balra bevisz a jelzés az árnyékba. A többiek morognak, hogy megint fölfelé kell menni. - Nyugi! - mondom. - Ez már tényleg csak egy »mentem valamit fölfelé« emelkedõ lesz. És tényleg. Már föl is kötöttünk jobbra a [K-]-ra. A Sumica kemping felé megyünk, de nem megyünk el odáig. A kõbányánál bekukkantok balra, de ez még nem az igazi. A következõ éles kanyarban tûnik fel a [Koo] és a [m] jelek együttese. Hosszasan gyalogolunk vízszintben. Színesítésként kikerülünk egy-egy pocsolyát, és még egy biciklisnek is utat engedünk. Ezt a szakaszt 1200 m-nek írja az itiner, de háromezret is elhinnék. Egy jobbos lejáratnál elhagyjuk a [Koo] jelet, és felvesszük a [Z-]-t, a [m] marad. Tipliztetõ, morzsalékos, fától-fáig ereszkedõs ösvény jut nekünk. Zsolt a szemem láttára dob majdnem egy hátast. A hirtelen megcsúszás hatására meghúzódott a hasfala. Nem baj, csak meg ne sántuljon. Egy szintbeli keresztút után már enyhül a veszélyes lejtõ, de most hosszas, durva hullámvasutazásba kezdhetünk. Csöng a telefonom. A legjobbkor. Pisti az. Nagyon remélem, hogy nem azt akarja bejelenteni, hogy eppen sört iszik egy kocsmában. - Mi van Pisti? Hol tartasz? - jelentkezek be. - Áh, itthon vagyok, nem kaptam szabadságot - válaszolja. - Te a 75-öst nyomod? - Nem. A sz@r közlekedés miatt "csak" az 50-et. - Na, szia! Legkésõbb a Balaton-átúszáson taláxunk. - Csá!... Amíg félrehúzódtam telefonálni, Barbi és Zsolt elültek, mint a tyúkok. Elmondásuk szerint kiborította õket ez a hosszas hullámvasutazás. Menjünk, hogy minél elõbb túllegyünk rajta. - Jenõi-torony - mondja az elöl haladó Barbi a sziklára. - Honnan tudtad - kérdezem, de a következõ pillanatban már látom, hogy egy fára van felfestve fehér alapon zölddel. Megint csörög a telefon, de most Zsoltnál. Gyöngyi és Frici egy órával késõbb indultak, mint mi; õk most kóvályognak az Oszolyon a pontot keresve; Zsolttól kérnek telefonos segítséget. Zsolt átpasszolja nekem. Megkérdezem, hogy mit látnak maguk elõtt, és annak megfelelõen küldöm õket a jóba. Klikk! Barbi jobbra egy függõhidat vesz észre, és már célba is veszi. - Nem jó, az magánterület, tovább egyenesen. Isten tudja hány hullám után kibukkanunk az erdõbõl. A Házi-réti tó innen látható csücske megcsillan a napsütésben. Legalább tudjuk, hogy merre kell menni. Egy lókarámnál letérünk a jelzésrõl, és arra tartunk amerre autók állnak a tó közelében. A baj csak az, hogy amerre bejöttünk, az zsákutca. Megkerüljük a lókarámot, iszonyú dzsindzsásban törtetve, hogy a tókörüli kerítéshez érjünk. A kerítésen belül négyzetméterenként öt tiltó tábla van felállítva. Hát, ez biztos, hogy nem a frankó. Közben már felénk tart az erdõbõl éppen kibukkant fiatal versenyzõ, akivel az Oszolyon találkoztunk. - Ne gyere tovább! Mi is visszamegyünk - szólok neki a derékig érõ dzsindzsából. Most mit csináljunk? Körbe vagyunk zárva. A 10-esre se tudunk közvetlenül kijutni, mert a telkek hermetikusan elzárják. Azt javaslom, hogy menjünk tovább a jelzésen, és valahol csak ki tudunk jutni a 10-esre, és onnan támadunk a tó felé. Így is teszünk: Hosszan megyünk tovább a [Z-] és [m] jelzéseken, amikor egy kis kõhídnál jobbra nyilaznak. Ez pont jó lesz nekünk. Alig megyünk pár lépést egy piros-fehér bóját látok. Hogy az a rézfán fütyülõ leborult szivarvég! Mi a halál retkes, kékeres, rojtos végû, illatos izéjének emleget az itiner tározót, meg tavat? Bah!

8. ellenõrzõpont, Házi-réti horgásztó-TÓL NÉHÁNY FÉNYÉVRE. A ponton nem láthatnak semmit a dühömbõl. Olyan aranyosan kínálják a zsíros deszkát uborkával. Úgy émelygek, hogy a sárga zsírra rá se tudok nézni öklendezés nélkül, de a kovászos uborkára rázúmolok. A többiek is azt lepik. Ki érti miért? A pontõr hölgy aggódó tekintetébõl rájövök, hogy le kell szállni az uborkáról, mert az utánunk jövõknek csak a savanyú pofavágás marad. Megindulunk az országút felé. Több autó jön, megy a poros úton a horgásztó és a 10-es viszonylatában. Van, aki óvatosan hajt, másokat nem érdekel, hogy mennyi port nyelünk. A nagy forgalmú utat elérve meglátok egy szalagot a túloldalon. Csak türelmes várakozás után tudunk átszaladni. Innen már nem zavar semmiféle forgalom, mert egy öreg gyümölcsösön megyünk keresztül. Itt már nem tudnak megfirkálni: A Szarkavár cserepes tetejével jó támpontot nyújtva, magasan kiemelkedik a tájból. Felé tartunk. Amikor végére érünk a kellemes gyümölcsösbeli sétának, akkor még a forgalmas solymári bekötõúton kell átverekedni magunkat. A vasútállomás elõtt átlépegetünk a vágányokon. Barbinak jólesik, ahogy talpközéppel lép a sínre. A [Z4]-en egyre közelebb jön a Szarkavár. Elõtte jobbra fordulunk. Egy füves úton érjük el a [Z-] jelzést, amelyen Solymár központja felé haladunk. - Messze van még? - kérdezi Barbi. - Nem az a téma, hogy messze, hanem az, hogy flaszteren és emelkedve. A Bajcsy-Zsilinszky utcába érve még csak a templom teteje látszik ki a betonból. Ha majd teljesen kinõ, akkor leszünk a pontnál.

9. ellenõrzõpont, Solymár, Templom tér, sörözõ. A pontõr kedvesen beinvitál, de én, amint visszakapom az itineremet, a téren felállított padokhoz és vízcsaphoz sietek. Fej- és nyakmosással kezdek, aztán csak úgy tenyérbõl kortyolom a hûs vizet. Az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy itt fel tudok frissülni. Ha ez nincs, akkor elájulok. Alighogy végeztem a csapnál jönnek a többiek. Zsolt most kólát hoz. Még a kocsmaajtóban akartam szólni neki, hogy eszébe ne jusson nekem kihozni valamit, de a közeli mosdás gondolata kiverte a fejembõl. Most ittam tele magam vízzel, de a fél liter kólát gond nélkül utánatöltöm. Barbi megint operál. Egy kisebb fajta vízágyat szúr ki az egyik lába nagyujján. Azt mondja, ez már nagyon csíp. Közben ifjú, cowboykalapos útitársunk köszönve a kalauzolást búcsúzik, és innen már egyénileg megy tovább. Mi itt nagyon jól elhelyezkedtünk a padon, alig akaródzik továbbmenni. Ha 12 óra lenne a szintidõ - mint általában az ötveneseken -, akkor most bajban lennénk, de így - némi túlzással - csak az utolsó nagykovácsi busz indulási ideje szab határt a lustaságunknak. Na jó, gyerünk! Az a tudat lassítja a mozgásomat, hogy az utolsó hegyünkre, a negyedrészéig aszfalton kell felmászni. A kezdet még nem lejtõs. A sarkon befordulva régebben volt gyerekek röplabdajátékát kell néznünk az út közepén. Hopp, most mászhattok a fára a bogyóért. Jó lenne, ha addig nem sikerülne leszedni, míg el nem haladunk. Patt, patt, patt, patt! Most már csak abban reménykedhetek, hogy nem dobnak fájó fejbe. Nem dobtak. Horgad az emelkedõ. Barbi alig bír rálépni néhai vízhólyagja sajgó helyére. Na még egy kicsi és mindjárt jön egy plató. Hát, ha még mindig sütne a nap, az már betenné nálam a kaput. Lassan betérhetünk az erdõbe. A kintihez képest itt már majdnem sötét van. A szem hamar megszokja. Nyugodtan toljuk magunkat fölfelé, nincs miért sietni. Áldom az eszemet, hogy nem erõltettem magamra a 75-öt. Egy csúfondáros lejjebbnevezéstõl mentettem meg magam. Vagy ami még rosszabb: egy Perbál környéki összerogyástól. Felvetem, hogy ha most kényszerítenének, hogy menjek vissza Visegrádra, akkor azt mondanám: lõjenek inkább fõbe. A többiek megpróbálják számszerûsíteni a dolgot. Zsolt azt mondja: egymillió Ft. Barbi azt mondja: Olcsó János, Száz millió! - Ahhoz képest, hogy van aki fizet (!) 8000 Ft-ot azért, hogy nem száz-, de százkilencvenkét kilométert mehessen, semmi esélyetek a pénzkeresésre. Na, még egy keményített emelkedõ, és ha ez is megvan, már látszik a sorompó. A hajdani Zsíros-hegyi turistaház leülési lehetõséget biztosító maradványai mellett megyünk el, és innen már csak egy vakondtúrásnyi emelkedõ van; onnan aztán garantáltan csak lejtõzünk. Hosszú az út lefelé is, de már látni a templom tornyát, ahová megyünk. A nyomós kút után utolérjük fiatal barátunkat, aki fájlalja a sok flasztert. Tudom, hogy ez nem vigasz neki, de én szintúgy. A temetõnél azért is bejárom a [Z-] elõírta tömbkerülõt. Ezek hátul észre sem veszik a nagy dumálás közepette. Csak akkor vennék észre magukat, ha már mennénk fölfelé a Nagy-Kopaszra. Nagykovácsi fõútja, majd buszforduló. Nem kel elmenni a plébániáig, már a templomkertnél beszólítanak. A Gyõri Péter vezette pontõrség kedvesen fogad. Rögtön leültetnek, Ebola bodzaszörppel kínál, és jön a fenomenális rétes. Több félébõl lehet választani, de a sláger a túrós. Egy pillanat alatt elfújták a fejfájásom, az émelygés már csak rossz emlék. Jaj, de szép az oklevél! És a két kitûzõ... Az egyik kifejezetten a teljesítések számát hivatott feltüntetni. Mindjárt jön a busz, mennünk kell. A téren összefutunk Gyöngyivel és Fricivel, ezek szerint használt a telefonos útbaigazítás. A buszvégállomáson Zsolt kérdezi, hogy hol vannak a botjaim. Úgy látszik annyira feldobott a célba érkezés, hogy már észre sem vettem a hiányukat. Visszafutok értük. Egy perc múlva buszra szállunk. A zsongító motorzajban a Szomor felé botorkálókra gondolok.

Ottorino

Kinizsi Százas 2011.05.28. - 2011.05.29. Táv: 100 km; szintemelkedés: 2775 m; szintidõ: 24 óra.

A héten már kezdett nagyon a terhemre lenni az a harctéri idegesség, ami a KINIZSI vészes közeledtére egyre jobban fokozódott bennem. Kedden elmentem a Hajós utcai kávézóhoz, hogy a teraszán székelõ fõrendezõségnél benevezzem Spotot a Nagy Eseményre. Babonám- és szokásom ellenére a magam "útiköltségét" is elõre befizettem. Ahogy múltak a napok, egyre rosszabb idõjárást jósoltak a hétvégére. A púpom van tele vele, hogy már hetek óta minden hétvégén megázok; ha nem szombaton, akkor vasárnap. A változatosság kedvéért most majd szombatról vasárnapra virradóan fogok megázni. Az csak rizsa, hogy túra elõtt nem szabad idõjárásról beszélni, hiszen nagyban függ tõle, hogy mekkora koffert kell magaddal cipelni. Száz kilométeren pedig minden deka számít. Attól tartok, hogy csak az idõrajt sorába beállva enyhül majd rajtam a feszkó; akkorra megszûnnek majd az aggodalmak, nem kell mást csinálni, mint az abban a pillanatban adott feltételek mellett elindulni és menni. Péntek délután már minden cucc elõ van készítve, csak annak az eldöntését hagyom az utolsó pillanatra, hogy melyik esõkabátot viszem majd magammal.

A TELJESÍTMÉNYTÚRÁZÓ MAGÁNYOSSÁGA

színes, szélesvásznú, magyar film. Két ébresztést is beállítottam, de fölösleges volt, mert mielõtt riaszthattak volna, már leállítottam mindkettõt. Még sötét van. Az ablakhoz megyek. Néhány halványan hunyorgó csillagot látok az égen. Hmm! Csillagok? Akkor nix összefüggõ felhõzet. Ez minden esetre bíztató. Rövid habozás után a mérsékelten vízálló, inkább széldzseki jellegû kabátot pakolom be. Pistivel azt dumáltuk be magunknak, hogy hideg nem lesz, és két zápor között majd jól megszáradunk. Egy nagyon korai HÉV-hez megyünk, mert nem szeretek szardíniaként összezsúfolódva kizötykölõdni Békásmegyerre. A megállóban fel- feltekintgetek az égre. A vékony fátyolfelhõzet alig észrevehetõen mozog a magasban. Nem merem feltenni a költõi kérdést, hogy ilyen szélsebesség mellett hogyan tud délelõtt ideérni a beígért nedves légtömeg, mert az ilyen kérdésekre általában elég nyersen megszoktam kapni a választ felülrõl. Békáson a korai óra ellenére meglepõen sok túrázó száll le a HÉV-rõl, és megy le az aluljáróba. Az iskolánál elég jó pozíciót foglal el Pisti. Amíg õ bebocsáttatásra várakozik, addig én reggelizek. Édes látványpék-árut eszek tejeskávéval. Jól tele lett a gyomrom, de ez könnyû cucc, hamar le fog rázódni. A következõ HÉV-rõl leszállt próbálkozókból álló sor már kiér a Csobánka tér széléig. Elmegyek egy kicsit körülnézni. Az idõrajtnál már várakozik néhány ismerõs. Röpke pofafürdõ után elballagok a HÉV felé. Újabb szerelvény érkezik, s vele Spot, aki megemlíti, hogy látta Zsoltot. Egy ideig még fürkészem a tömeget, hátha én is meglátom, de amikor az órámra pillantok (06:40), sietve megindulok a Víziorgona utcában felállított idõrajt felé. Hosszú a sor, de bámulatosan gyorsan halad. 06:50 kerül az igazolólapomra. Ez a tavalyinál húsz perccel korábbi idõpont. Kíváncsi vagyok, hogy ezzel sikerül-e világosban tovább jutnom, mint az elõzõ évben. Pistit nem is keresem, mert õ azt vette a fejébe, hogy még ma megcsinálja a túrát; Zsolt a Tatabánya felõl érkezõket bevárva késõbb indul; Tom lesérült a SÁRGÁN, úgyhogy társas magányban fogom eltölteni a túra perceit. Ennek is megvannak a maga elõnyei: Annál a fánál állok meg, amelyiknél én akarok, addig megyek egyfolytában, ameddig jónak látom vagy ameddig csak bírok, stb. Persze a társalgás lerövidítheti a távot, de ha fájdalmaid vannak, akkor inkább idegesít a sok vaker. Ennek szellemében: Start! A Kõbánya utcát teljes széltében lepik a túrázók. Az erre vetõdõ autók csak lassan tudnak továbbhaladni, de senki sem dudál. Az autóbusz nem sokkal a fordulója elõtt ér velem egy vonalba. Ennek sofõrje már nem finomkodik; repeszt fölfelé. Ugorjon félre, akinek kedves az élete. Erõsödik az emelkedõ, feszül az Achilles. [P+] a jelzés, de azt hiszem innen még vaktában is feltalálna mindenki az Ürömi mûutat megelõzõ síkra. [P-] jelzésváltás. Ilyen korán is úgy süt a nap, hogy fel kell tenni a napszemüveget. Biztonság kedvéért elhoztam a nyaktakarós sapecomat is, de azt még nem kell bevetni. Összefüggõ menetoszlopban megyünk át az Üröm-Budakalászi mûúton. Van akit már itt vár az apósa vagy a depósa... Nekivágok a köves emelkedõnek. Ez már olyan, mintha napi rutin lenne, mert csak az info táblánál - ahol jobbra kell kanyarodni - tudatosul bennem, hogy már a végére is jártam. Egy lány fél térdre ereszkedve leukoplasztot próbál ragasztani a sarkára. Gyanítom, hogy nagyon meg fogja szenvedni a további kilométereket. Még nem érzékelek nagy elõzési hullámot, látszik, hogy korán indultam. A következõ emelkedõ az Ezüst-hegyig tart. Most elõzzetek gyors emberek, mert viszonylag hosszan elég széles az út. Elhagyom a [P4] Nagy-Kevélyt elkerülõ leágazást; kezdõdik az elsõ csúcstámadás. Normál tempóban, tülekedés nélkül feljutok. Csak azért megyek közel a sziklás szakadék széléhez, hogy körülnézzek felhõügyben. A HHH irányában vészjósló, sötétszürke mocsadékot látok. Visszamegyek az ösvényre. Mögöttem ketten a Pilis-nyeregrõl, mint elsõ ellenõrzõpontról beszélnek. Szemétség lenne nem szólni, hogy ki ne hagyják a Hosszú-hegyi pontot. A roskadozó fatorony már nem éktelenkedik többé a Nagy-Kevély csúcsán; lefûrészelték lábairól, impregnálóval bekent csonkjai emlékeztetnek csak rá. Arrébb a magyar zászló sem csattog már büszkén a szélben; zsebkendõnyi nemzeti színû cafatként hever dicstelenül rúdja tövében... Odafigyelést igénylõ szakasz következik: le kell jutni a nyeregbe a csúszós mészkövekkel és gyökerekkel nehezített lejtõn. Most nem hagyom zavartatni magam az elõzni kívánóktól; aki siet, az a veszélyesebb helyeken is átugrik. Õ tudja. Én csak azt tudom, hogy még több, mint kilencven kilométer van elõttem, és sikeres teljesítés után, egészben, nem zombiként akarok leszállni a vonatról a Déliben. Mielõtt a bokrok közül kilépek a Kevély-nyereg rétjére felsóhajtok és a belógó, vastag ág miatt hátra szólok: - Fejre vigyázz! A tetõs pihenõnél csak egyetlen ember ül, és ráérõsen iszogat valamit. Nem kell igazítanom semmit, ugyanazzal a lendülettel megyek tovább lefelé a [K-] jelzés mentén. Nincs sár, különösebb akadály, lehet menni, néhol színesítésként belekocogni. Lent azért örömmel üdvözlöm a vízszintest, és balra fordulok. Kiérve az erdõ takarásából, a vakító murván inalva még elkel a napszemüveg, de felnézve a dobogókõi tornyot burkoló felhõkre, nem sokáig lesz már szükség rá. A Sumica kemping építése úgy látszik megrekedt, minden olyan állapotúnak látszik, mint tavaly ilyenkor. Régen rossz, ha már a suméroknak is elfogyott a pénze. A Csobánkai mûút elõtt / után poroznak a depós kocsik. Létfontosságú depós hely ez, mert hovatovább már tíz kilométeres távval birkóztunk meg idáig. A Szent-kúti elágazás felé tartva kicsit emelkedni kezd az út. Az elágnál most senki nem akar letévedni a [K-] jelzésen; mindenki halad tovább, egyenesen a [Z-] mentén, mintha misem történt volna. Meglepõen sokan térnek le szabályosan a köves útról jobbra, be az erdõbe. A derék favágók jó szokásukhoz híven az útra gallyazták a fákat, a rõzsén át kell kecmeregni. Amikor kibukkanok az erdõbõl, hogy keresztezzem az imént elhagyott köves utat, balra tekintek: Alig két-három ember jön a kövesen. Mosolygok magamban, mert egy közismerten notórius kispistázó is köztük van. A következõ másodpercben már az út túloldalán levõ erdõrészletben folytatom. Hosszan emelkedek. A nyúlfarknyi jobbos kitérõt elõször csak gallyakkal torlaszolták el, mostanra már teljesen visszahódította a természet, akarva sem lehet a kijelölt úton menni. Balra, fölfelé erõsödik az emelkedõ. Ha ezt legyûrtem, jobbra fordulva, szintben sétálhatok be a pontra. Hármas vonat robog el mellettem: - Sziasztok! Rudi, gratulálok a 200-hoz!

1. ellenõrzõpont, Hosszúhegy.

A rajttól egy kisebb túrának megfelelõ távolságra van az elsõ pont. Dörzsölt kispistázók ezt ki is használják. Kimegyek a hegy szélére. Nem mintha a festõi táj érdekelne, annál inkább az idõkép. A látvány mégis lenyûgözõ: a magasabban fekvõ ormok már fehér fátyolba burkolóztak. Gyerünk tovább! Majd a laza lejtmenetben pihengetek. A modern telekommunikáció ment meg éppen valakit a pontkihagyástól: Egy túrázó távirányítja vissza egy társát a Pilisszentkereszti mûúttól a Hosszúhegyre. Biztos nagyon szimpatikus volt neki a köves út. Szembe is jönnek ketten igazolólappal a kezükben. Nagy itt a jövés-menés. Leérek az ominózus kövesre. A [Z-] vonalvezetõje nagyon rühellhette, mert nem telik el öt perc, és ismét le kell térni róla. Szomorúan nézek hátra, amikor balra megint betérek az erdõbe: senki. Aztán a második hátranézésnél mégis feltûnik egy alak. - Egy, csak egy legény helyett egy leány van messze e vidéken - mondom neki, mikor egy kicsit közelebb ér. Széttárja karjait, és a combjára ejti. Valószínûleg elsõ bálozó, mert a Gete felõl kérdez. Talán megnyugtatja egy kicsit a véleményem, hogy lejönni róla sokkal megerõltetõbb. A Pilisszentkereszti, mûúton egy jólláthatósági mellényes rendezõ terel át. Nem látni a depós kocsisor végét. Amikor egyetlen alkalommal depó igénybevételére "vetemedtünk", ide kértük az elsõ támogatást. Nekem csak egy zsugor ásványvizem és két kékszínû sportnyálam volt a kocsiban, azokra jártam rá. A röhej az egészben az, hogy csak egy fél liter vízzel kevesebbet kellett cipelnem, mert két depó között is szomjas az ember. A lámpákat, meg a széldzsekit pedig nem mertem vitetni, mert mi van, ha lerobban az autó? Egy emlékezetes pozitívumát meg kell említenem a depózásnak, ha már belekaptam a témába: Életmentõ masszázst kaptam a Tokodi pincék elõtt. Leültem Gyula zseniális hokedlijára, és Erika kilazította a kõkeményre görcsölt hátizmaimat. Most is a hideg futkározik a gerincemen, ha arra gondolok, hogy milyen jólesett. Tehát egyszer a depózást is kipróbáltuk. Nem fogom se szégyellni, se letagadni... A [P-] keresztezése után alkalmi túratársnõmmel közlöm, hogy lehet felkészülni a Panoráma szerpentinre, amit egy meredek emelkedésû egyenes fog bevezetni. Sóhajt, és igent bólint. Tudja. A kis tisztásig együtt csûrünk fel, de a megkerülhetetlen sorompó alatt már egyedül bújok át. Nem bírok annyira leguggolni, hogy ne dörzsölõdjön hozzá a hátizsákom. Egy batyu átkot most is küldök a telepítõjének. Kézzel, lábbal tornázom magam egyre feljebb. Már éppen ideje, hogy megkezdõdjön a kanyargás. A leglátványosabb könyökben megállok egy másodpercre. Nem pihenek, és nem is a távolbalátást gyakorlom, hanem újfent a zuháré esélyeit latolgatom. Úgy tûnik, éppen arra készülünk, hogy belefejeljünk. A Pilis magasabb régiói már talán tusolnak is. Körülöttünk egy ritka, de határozottan észrevehetõ ködfelhõ lebeg... Most is akad, aki levágja a kanyarokat. Olyan természetesen teszi ezt, hogy arra gondolok nem is sejti, hogy nem helyénvaló az amit csinál. A vályúvá mélyített átvágásoknál nem látok se figyelmeztetõ kiírásokat sem ellenõrt. A zöm persze türelmesen rója a métereket a köves úton. Az egyik kanyar után Béla bácsi mellett megyek el. Fantasztikusan nyomja a teljesítménytúrázók doyen-je. Itt már a szó szoros értelmében a fellegekben járunk. Érezhetõen hidegebb a levegõ, mint odalenn, de ez inkább elõny az emelkedõn. A párás levegõben sokkal kevesebb folyadékot kíván az ember, mint a száraz melegben. Magasra nõtt füvet látok a jobbomon. Na, már fent is vagyok azon a sík mezõn, amelyiken átvágva besétálok az erdõbe. Hosszú, szintbeli út vár rám, kissé túl hosszú, de nem bánom, mert jó a talaja. Megpróbálom utánozni a Nordic Walking-osok szabályos lépkedését. Az egyenletes út ezt lehetõvé teszi. Ha nem esik ki az ember a ritmusból, akkor igen gyorsan lehet haladni az egész fizikumon eloszló terhelés mellett. Egy táblakarácsonyfát mellõzök. Az én letérési pontom még messze van ettõl a keresztezõdéstõl. Lestat köszön rám hátulról. Megörülök neki a kozmikus magányomban. Váltunk néhány mondatot, aztán megnõ köztünk a távolság az õ javára. Ezen a szakaszon meglepõen kevesen jönnek, ezt nem tudom mire vélni. De végre szembe jön a [Z+] és a nagy szürketörzsû fán a [Z-] társaságában balra leirányít. Nem is csúszik nagyon, szépen le lehet sietni. Azért a lábaim nagyujjaira nehezedõ nyomás érzékelteti, hogy mégiscsak meglehetõs lejtõrõl van szó. A tény, hogy leértem feledteti a kényszerpedikûr fájdalmát. Az itt megszokott sátoros ünnep fogad... Nem! Az más mûfaj. Tehát: Az itt megszokott perzsa vásár... Jaj! Ez pláne nem jó! Na, egészen egyszerûen: Az itt megszokott nyüzsgés fogad a túra elsõ nagy ellenõrzõpontján, ami egyben célja is a 25-ösöknek PONT

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

A legközelebbi sátorhoz megyek pecsételtetni. A visszakapott ellenõrzõlapot beteszem a zacsijába, és gondosan rányomom a simítózárat. Ennek késõbb lesz jelentõsége. Meglátogatom Spotot, aki a kis kulipintyónál renoválja a KAZINCZY-n lestrapált lábát. A büfésátornál szokásomtól eltérõen nem három, hanem csak két félliteres, bubis vizet vásárolok. Az idáig kedvezõ idõjárás miatt megmaradt egy flakon sportitalom. Odamegyek egy asztalhoz, és megkérdezem két, padon heverõ hátizsáktól, hogy leülhetek-e. Lehet, hogy nem értenek magyarul, mert nem válaszolnak. - Schuldigung - mondom, és közibük ülök. Nem tiltakoznak. Eddig nem álltam meg pihenni, most ebédidõ van, megadom a módját az étkezésnek. Mindkét bubis vízbe hidratáló port szórok. Az egyiket betárazom az oldalszütyõbe, a másikat az ebédhez fogom elfogyasztani. Elõveszem a zöldséges tésztával teli dobozkámat. Otthon gondosan mûanyagvillát, szalvétát csomagoltam hozzá. Még egy pici tasak sót is tettem mellé. Ahogy leveszem a mûanyag doboz fedelét egy távoli robajt hallok. A következõ már sokkal közelebb csattan. Nem akarom elhinni, hogy csak öt nyamvadt kis percecskét nem bírt várni az Öreg ezzel a kib...tt kuglizással. A vele járó cseppek is szépen, lassan elindulnak. Dzseki elõ! Kapucni kiold! Öltözés! Ha egy sokat emlegetett etnikum kiskorú egyedei hullanak is az égbõl hatosával, én itt akkor is ebédelni fogok. Na! Tempósan tömni kezdem az arcomba a tésztát. Ahogy felpillantok látom, hogy a szembe lévõ asztalnál Zsuzska mosolyog. Gubancos köteg nudli lóg ki a számból, csak bólogatni és pápázni tudok. - Hazai? - kérdezi egy, az asztalhoz érkezõ spori. - Nem. Kínai - válaszolom, miután hirtelen, egyben lenyeltem a falatot. - Hmm! Ezek mindenhova beférkõznek - állapítja meg sommásan. A villával gyorsan elhúzom a tésztát a doboz aljáról, de ide szerencsére nem férkõzött be egy sem. Visszazárom a doboz fedelét, jó lesz még a maradék az ínségesebb idõkben, mondjuk a Getén. Munkát adok a flakonzsugorítónak és a kijárat felé irányítom lépteimet. Egyre szaporábban hullik az esõ, és még sötétebb is lett. Olyan mintha kora esti sétánkat végeznénk, pedig alig múlt dél. Sártól viszont nem kell tartani, mert öklömnyi nagyságú (!) kövekkel szórták fel az utat. Valami irdatlan monstrum közlekedhet rajta, mert a nyomtávjának megfelelõ szélességben még ezek a nagy gambik is láthatóan lejjebb süppedtek. Ahogy bukdácsolok ezen a jó szándékkal kikövezett úton, csak abban tudok reménykedni, hogy legalább nem a pokolba vezet. Szerencsére egy útvillánál lehet választani a kövezetlen ágat, aztán a következõ kis tisztásnál látom, hogy balra elkanyarodik ez a kellemetlenség. Meglepõdök, hogy milyen hamar ideértem a 40-esek régimódi bélyegzõt ábrázoló lepedõjéhez. Nemsokára meg kell kezdeni az ereszkedést a Kétágú-hegyrõl. Itt már eléggé síkos lett a talaj, de tudok menni megcsúszás nélkül. Elõttem viszont fától fáig araszol egy tag a feltehetõen kopott talpú cipõjében. Természetesen nem akarom megelõzni, még csak nem is lihegek a nyakába, hogy nyugodtan, épségben le tudjon érni. Lent, mikor jobbra elvisz a [Z-], mindig akad, aki megkérdezi, hogy biztos arra kell-e menni. Most is. - Tuti vili fix - válaszolom. - Toronyiránt is le lehet menni, de az nem a Kinizsi. Egy nyúlfarknyi szakaszra bejön a [S+] is a mélyúttal, de mire kiérünk a kitett részre már nem látom sehol. Ide már nyaktakarós sapkával, napszemüveggel felszerelve, naptejjel leápolva szoktam kibukkanni a legerõsebb koradélutáni napsütésben. Most a kapucni alól sandítok a fellegekre. Egy kicsit csökkent az esõ intenzitása, kiszabadítom a fejemet a plasztikból. Automatikus jelzésváltás következik [K-]: Megint kékülünk, és a Gete utáni Horgásztóig az OKT-n kell menni. Tanya mellé kanyarodik az akácos út, melynek homokját most lenn tartja az esõ. A Kesztölc központja felé vezetõ mûútra térve látom, hogy híg sarat hordott fel rá egy átfolyás. Egy leányzó megcsúszik rajta, és ahogy korrigálni próbál a súlypontján, csak ront a helyzeten, és szabályszerû hasast ugrik az aszfaltra. Placcs! Több lovag is odasiet. Kérdezõsködnek, de a ruházat és a kezek bepiszkolódásán kívül nem történt baj. A Hársfa hátsóudvarán felállítottak egy gyors-söröztetõ standot, de a teraszon is nagy a népsûrûség. Nem érzem hiányát olyasminek, amit kocsmában lehet megkapni, ezért jobbra fordulok. A buszmegállóban ül pár túrázó kinézetû egyén. Lehet, hogy csak pihennek. Nem tartom valószínûnek, hogy a 25-rõl ide jönne valaki tömegközlekedni. Most balra fordulok, abba az utcába, ahol az egyik házból kedves emberek slagot szoktak kivezetni az elcsigázott túrázók frissülésére. Most is ott lóg a tankoló pisztolyos végû csõ, de alig lézengnek körülötte. Esõs idõben nem buzog a káposztalé a fejekben. Felnézek a teraszra, mert integetni szeretnék a háziaknak, de senki sem mutatkozik. - Jövünk ám jövõre is - dünnyögöm csak úgy magam elé. Nagy forgalmú út mellé érek ki. Csak úgy lehet átkelni rajta, ha elõször átlépsz egy szalagkorláton. A túloldalán, kicsit följebb, jobbra folytatódik a [K-], újfent akácossal övezett, homokos úton. Egy kistónyi pocsolya után balra kell térni egy keskeny ösvényen. A kialakult sorrenden egy darabig nem lehet változtatni, nincs hova félreállni. Nem akarok rohanni, de úgy érzem beszorultam egy számomra túl lezseren haladó társaság mögé. A beszédtémájuk pedig az üzlettel, a gazdasággal kapcsolatos, ami elõl úgy látszik nem lehet elmenekülni még az erdõben sem. Az útszakasz önmagában is unalmas, most jól meg is nyúlik. Felüdülés kilukadni a kutyakiképzõ telep mellé. Valaki egy nagy fát hiányol a közelbõl, és amikor a mutatott irányba nézek, tényleg csak egy nagy átmérõjû, fekete tányért látok. Beérek Dorogra. Az elsõ útba esõ kocsma teraszán túrázó ül egymagában, az érkezõkkel szemközt, egy korsó sör fedezékében. A túlméretezett kõ-Petõfifej által megfigyelt téren megint rákezd az esõ. Lemondóan húzom fejemre a kapucnit. A sorompónál jól körülnézek. Nem is annyira a vonatot figyelem, mint inkább azt, hogy van e rendkívüli ellenõrzõpont. Nincs. (Négybõl még nem is volt itt egyszer sem. Hehe.) Most már szinte zuhog az esõ. Itt jelzetlen szakasz következik. A Mária utcában bemegyek a második bótba, és a hûtõbõl kiveszek egy feles Coke-ot. Ez az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak a túra alatt. Az egész üzletben csak a pénztáros van és az õt szóval tartó asszony. Megjegyzik, hogy tavaly is esett az esõ a túra napján. Jó érzés, hogy így számon tartják. Váltunk néhány szót, további jó utat kívánnak, elköszönök és megyek tovább. Az egyik árkrád alá behúzódott néhány túrázó. Én csak intek nekik, de nem állok meg, mert fene tudja, hogy mikor csitul az esõ, ha egyáltalán. A Bécsi út keresztezõdésénél pont pirosra vált a lámpa. Iszonyat hosszú a periódus. Átmennék a tilos jelzés ellenére is, de túl nagy a forgalom. Be akartam köszönni a 40-es célkocsma kerthelyiségébe, de az esõ miatt inkább tovább megyek a Csolnoki út emelkedõjén. A [K-] visszacsatlakozása után átszaladok egy buszmegállóhoz, hogy kidobjam a kiürült kólás flakont. Nem akarom magammal hurcolni a Tokodi pincékig, mint a tavalyit. Itt is áll egy pár depós kocsi. Az egyiknek a hátsó ajtajában ragasztják az oda tartozó versenyzõ sarkát. Egyenletesen szemetelõre vált az esõ. Mellõzöm a Belányi telepet. Megkezdõdik a Getére való hosszas kaptatás. Nagy a pára. Olyan nagy, hogy jelentõsen korlátozza a látótávolságot. Egy irtás mellé érek ki. A rossz látási viszonyok miatt nem tudom eldönteni, hogy ez újdonság vagy pedig erre terelték el az útvonalat. Az viszont biztos, hogy a lombok takarásának hiánya miatt a felázott, képlékeny, ultracsúszós agyagon csak araszolva lehet feljutni. Amikor újra az erdõ fedezékébe érek, javul a helyzet. Tovább javul az út minõsége, ahogy egyre feljebb jutok. Ez annak köszönhetõ, hogy mindinkább kilátszik a kõzet a talaj alól. Még permetez az esõ, de az emelkedõ miatt felhevült fejemrõl hátralököm a kapucnit. Tisztások váltakoznak köves ösvényekkel. A tisztásokról csak a ködtõl homályos tájat lehet látni. Nem ismerek fel semmit. A párától csak akkor veszem észre, hogy már fent vagyok, amikor a pont elé érek.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Itt félre szoktam vonulni az árnyékba, hogy kosztoljak, és ha kell szerelvényt igazítsak. Most nincs egy zsebkendõnyi száraz hely se, úgyhogy eldöntöm: Ki kell bírni a Tokodi pincékig! A nyaktörõ lejtõn egy olyan manus mögé szorulok be, aki uszályként húzza maga után a piros esõköpenye alsó szélét. Iszonyúan kell koncentrálni, mert mindig csak az utolsó pillanatban tudom meg, hogy milyen kõ, gödör, gyökér, satöbbi bukkan elõ az uszálya alól. Lemaradni nem lehet, mert már itt fújtatnak a nyakamba'. Egy-egy nagyobb kõbe még meg is akad a köpeny, ilyenkor mindig majdnem rálépek. Nagyon szívós anyagból van, mert nem szakadozik. Lehet, hogy sátorlapként is funkcionál. Lassan kiérünk a fák és cserjék közül, kezdõdik a vízmosásos, vörös köves, bokaficamító lejtõ. Sikerül kihallgatni egy telefonbeszélgetést, ami nagyot javít a hangulatomon: A mögöttem jövõ srác megkérte a hátországát, hogy nézzenek utána a neten a környék csapadékhelyzetének. Azt a jó hírt kapta, hogy 16 és 17 óra között elvonulnak térségünkbõl azok a felhõk, amelyekbõl csapadék hullhatna. Az örömtõl majd' kiugrok az esõkabátomból. Éjjel nem kell majd bõrigázva, átfázva botorkálni. Felharsan a telefonom csengõje. Pisti nevét látom a kijelzõn. Jesszusom, csak nincs valami baj? - Mi a lófilé van? - jelentkezek be. - Itt ülök a Kakukk teraszán, és iszom a sört - tájékoztat Pisti. - Menj a forró csudába, vazze! - üvöltöm a telefonba. - Itt tiplizek lefelé a Getérõl, ezen a kõgörgetegen, és akkor ilyen baromságokkal zaklatsz? Remélem néhány zöld légy már beledöglött a sörödbe! Klikk! Ha már úgyis félre kellett állni a telefon miatt, akkor leveszem a dzsekit és elpakolom. Eppicit még permetõl, de a kedvezõ internetes prognózis tudatában vetkõzök. Eközben Spot rohan le mellettem. - Mi van a lábaddal Attila? - kérdem. Tré, de megyek, amíg bírok - válaszolja. - Áh, nekem is meg kell mûteni a talpamat a Tokodi pincéknél, mert olyan érzésem van, mintha kilukadt volna. Na, csá! Nem sok van már ebbõl a fránya kövesbõl, leérek az útra. Jobbra, az eddigi [K-] jelzésen az megy, aki Tokodon be akarja fejezni. Ez meg se fordul a fejemben, ezért balra indulok, de csak pár métert megyek ebben az irányban, mert nem kell elmenni egészen a Horgász-tóig. Valójában még soha nem láttam, most is csak annyit érzékelek, hogy az útra ömlik belõle a víz. Tehát jobbra térek egy bokrokkal takart, keskeny ösvényre. Nehezen észrevehetõ [K+] látszik egy vékony kis fácskán. Meg kell mászni egy meredek löszfalat. Rettentõ jó, hogy most nem száll a képembe a csapás pora az elõttem járók léptei nyomán. Fent, az ösvény két oldalára kidögölve fekszenek néhányan, pedig most egyáltalán nincs - az itt egyébként szokásos - forróság. Ez már az a hely, amit a K100 teljesítõk csak Katlanként emlegetnek, mert általában itt megreked a meleg levegõ. A Gete utáni leharcolt állapot-, valamint az égetõ napsütés hatására e helyütt sokakban felszokott borulni a borjú. Erre a szakaszra mindig tartalékolni kell néhány deci folyadékot. Most viszont el lehet mondani, hogy ideális kirándulóidõ van: A napot felhõk takarják, de már nem esik; kellemesen hût és szárít a szél, de a port nem tudja felkapni. A karalábészagú repceföldbõl szagtalan - ha jól saccolom - búzaföld lett. A Hegyes-kõ tõlem jobbra van. Örvendetes, hogy újdonságként karók vannak leverve, amelyekre [K+] jelzést festettek. Az is jelezve van, hogy hol kell jobbra fordulni. Amikor bekanyarodok, elém kerül a Hegyes-kõ. A hozzávezetõ út közepén is az a kalászos lengedez, mint a táblában. Az égen nagysebességgel jönnek, mennek a sötét felhõk, de az esõt elfújta és felváltotta a szél. Az elázott gatyám is teljesen száraz már. Ha a túra alatt már nem esik több esõ, akkor úgy tûnik, hogy nagyon jól jártunk az idõjárással. Mi van már megint? Pityeg a mobilom, beleesett egy Emese. Tom írta, aki a Pilis-nyereg és Klastrompuszta között beszerzett térdsérülése dacára sem tudott lemondani a KINIZSI érzésrõl, és elvállalta a 40-esek indítását. Azt írja, hogy kedvesével a rajtban elvégezték a feladatukat, és már a Dagályban is voltak, és, hogy go-go-go. Úgy látszik nem hatott a jókívánságom, amit reggeli találkozásunkkor mondtam nekik, miután megtudtam, hogy Békásról úszni mennek, vagyis, hogy fulladnának meg... A Hegyes-kõ mellé emelkedik az út. Valahol itt jön vissza a [K-]. Innen már csak lefelé kell menni leszámítva egy-két huplit. Mivel lelátni a pincékre, bõdületesen soknak találom az ereszkedést, ami rám vár. Nyomja is a nagyujjaimat a cipõ. Tudom értékelni a pillanatot, amikor leérek a Tokodi mûútra. Már messzirõl kiszúrom magamnak a buszmegállót. Majd jól beülök oda egy lábápolásra. Sajnos ez másnak is eszébe jutott, telt ház van a bódéban. Na, majd az etetõponton - gondolom magamban. A végtelenül kedves tokodiak idén is folytatták azt a nemes tradíciót, hogy a pincéknél frissítõvel kínálják a KINIZSI SZÁZAS idáig elvergõdött résztvevõit. Még egy dobogó is fel van állítva az etetõ szaletli mellett, de mindenhol fetrengenek, ülõhely egy fél csányi sincs. Mindegy! Találékony nép a magyar: Rádobok két hosszában kettévágott csemegeuborkát egy zsíros kenyérre, és felmegyek az egyik pincéhez, ahol éppen nincsenek otthon. Leülök egy gerendára és megeszem a kenyeret. Na, lássuk a lábom! Leveszem a cipõt, zoknit, de a legnagyobb meglepetésemre vízhólyagnak nyoma sincs. Biztos csak a talpcsontom akarja átszúrni a talpamat. Nagyon megnyugtató. Ha már így nekivetkõztem, akkor zoknit váltok. Púdert is szórok a csukámba. Tiszta, száraz érzés. Megjavul a hangulatom és elõbányászom a kínai kaja maradékát, amit még a Gete-tetõn akartam elfogyasztani. Kissé savankás már a nudli a gezemicével. Kulináris élvezethez nem fog juttatni, de a túléléshez jó lesz. Bõ sózással, mindennemû teketória nélkül bekebelezem. A tokodiak ballonos vizét nem veszem igénybe, inkább a saját italomat iszom, hogy minél kisebb súlyt kelljen feltornászni a Kõsziklára. "Bemosom a hajam, kimosom a hasam, ééés már indulok is." Így is sok idõ ment el a lábpreparálásra. Már az épületek között kezdi az emelkedõ, de az igazi csak egy kis füves, gyümölcsfás után jön. Ez se egy nagy etvasz, de azért a keskeny, vályús ösvény megnehezíti. Elcsigázott mozgású túratársat elõzök. Ez ösztönzõen hat rá, mert a Kõszikla emléktáblájáig a sarkamban van. Idefent erõsebb a szél, bemenekülök az erdõbe. A kényelmes mélyútban sietek lefelé Mogyira. Keresem, hogy hol kell balra letérni egy ösvényre. Amit kiválasztottam, annak a bejáratánál, egy fán csak az Élet Gyöngyei jelzés sárga pöttyei láthatók. Arra konkrétan emlékszem, hogy tavaly a mélyútból is jól lehetett látni a [K-] jelzést. Visszalépek, és látom, hogy a mélyútban folytatódik a [K-]. Hát, akkor nyilván arra megyek, biztos elvétettem az ösvényt. Hosszan, folyamatosan jönnek a megerõsítõ jelek. Balra már csak a letérõ ösvény kijáratát találom. Az egyik fán egy kaparás és alatta megint az Élet Gyöngyei vannak. Úgy értékelem, hogy újabban a [K-] marad végig a mélyútban. (Hétfõn Spot elmondta, hogy õ az ösvényen ment, és beljebb már volt [K-] is.) Részemrõl ennél több törõdést már nem érdemel a téma. A temetõ mellõl aszfaltoson érek le Mogyorósra. Térátrendezés folyik, betonkeverõ teherautót kell kerülgetni. A buszbódéban most nem csoffadozik senki. Egy elsõ bálozó megkérdezi, hogy merre kell menni. A Kakukk felé mutatok egyenesen, és elmondom, ha jön visszafelé, akkor a buszmegállónál forduljon rá jobbra az emelkedõs, szilárdburkolatú utcára. Spot már visszafelé jön. Elmentünkben összecsapjuk jobb tenyereinket, mint gól után a játékosok.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Baloldalt, a kerthelyiségen keresztül megyek be, így rögtön a pontõrök elé toppanok. Sikerül valakinek - aki a söntés felõl jött -, az orra elõtt benyújtanom a lapomat. Nem volt direkt, de nem áll rá a szám a bocsánatkérésre. Ha megpróbál kioktatni, nem szólok semmit, csak jól megcsavarom az orrát. Ha erre õ rátapos a sajgó nagyujjamra, akkor én jobbal beijesztek, és ballal lekenek neki egy hatalmas frászt. Õ gyomorszájon vág? Én összegörnyedek, és lesem a kellõ pillanatot, hogy fejemet felrántva szétzúzzam az állkapcsát. Végül egy jól irányzott jobbossal a lengõbordája alá, padlóra küldöm. Ha ezért a pontõr megjegyzést akarna írni az ellenõrzõlapomra, akkor... - Túlvagyunk a felén szólal meg az illetõ. - Túlvagyunk - válaszolom. - És a durvább dolgokon is túlvagyunk, már csak az éjszakát kell túlvészelni. - Aha. Hát, akkor további jó utat! - Jó utat!... Visszamegyek a buszmegállóhoz, és ahogy azt idejövet az érdeklõdõnek magyaráztam, jobbra fordulok, de elõbb még a kútnál iszok fél liter friss vizet. Béla bácsi érkezik. Összezavarhatta az építkezés, mert tõlem kérdezi, hogy merre van a Kakukk. (?!?) Negyvennyolcszoros teljesítõ! Kiemelkedek a faluból és megállapítom, hogy itt mindig égetnek valami mûanyagot. Még ezt az esõ utáni friss levegõt is egy pillanat alatt el lehet rontani. Az aszfaltot köves szekérút váltja fel, ami a [K+] felkötéséig emelkedik. Innen erdei séta következik. Kétszer bukkanok ki megmûvelt földekre a sûrû lombsátor alól. Egy útelágazásnál két elõttem haladó tag tanácstalanul tekintget körül. Csak annyit mondok: bal. Befordulva már látni egy lombokkal takart [K-] jelzést. A következõ keresztezõdésnél jól látható, nyilazott jel mutat jobbra. Enyhe emelkedõvel kezd az ösvény, majd tisztességesen ráerõsít. Az egyik elõttem haladó szuszogva megkérdezi, hogy meddig tart ez még. - Ha keresztezünk egy szintbeli utat, akkor már látótávolságban lesz az Õreg-kõi pihenõ - válaszolom. Odafent egy népes társaság kérdezés nélkül azzal fogad, hogy pecsétet nem adnak, de a krumplikás paprijukat szívesen megosztják velünk. Itt egy "õrizetlen" feltételes ellenõrzõpont van. Mindig bosszankodok, ha nincs itt pontõr. (A négy alkalomból háromszor nem volt.) Bõdületesen nagyot kispistázik, aki nem csûr fel ide. Ez a hely megérdemelne egy fix ellenõrzõpontot is. Ha pecsétet nem akarnak adni az itt piknikezõk, megköszönjük a kedves kínálást, de krumplit nem kérünk; élesen balra fordulva lemegyünk. Lejjebb, a kritikus útvillának a bal ága idén már jelezve van, nem kell dilemmázni. Hosszú lejtõzés után leérünk egy kapuhoz, ami egy nagy mezõre nyílik. Jólesik a szemnek a késõdélutáni fényben elnézni a távoli, homályba veszõ hegyekig. Leírhatatlan nyugalom árad a vidék minden egyes négyzetméterébõl. Néha a nap is talál egy-egy rést a felhõk között, hogy kárpótoljon a nappali szürkeségért. A mezõ füvébe átlósan futószõnyeget tapostak az emberek. A kerítés mellett indulok el, hogy a sarkában balra forduljak. Hátra nézek. Most nem megy senki az átlón. Megint kanyarodik a kerítés, most jobbra. Innen már egy mini lejtõvel be kell menni a lombsátor alá, egy patakhoz. Nem is nagyon látni, mint inkább a csobogását hallani. Képzelõdök? Liheg valaki a hátam mögött? Nem volt emelkedõ, ami indokolná, hogy valaki ilyen szaporán szedje a levegõt. Nem is látok senkit, amikor hátranézek. Megint lihegést hallok, de most már biztos vagyok benne, hogy nem képzelgek. Ismét hátranézek, megint senki, de amikor lejjebb pillantok, egy helyes kis bigli néz fel rám. - Hát te? Hová mész? - kérdezem. Válaszként leül a Szentkúthoz nyíló kapu elé, és várakozóan néz. Kinyitom, hogy mindketten beléphessünk. Nem emlékszem rá, hogy itt kapu lett volna. Ha volt is, mindig nyitva volt. Rögtön a forráshoz megyek arcot mosni, és flakonba tölteni néhány decit a harapnivalóan ízletes vizébõl. Bõven nyakalok belõle. Ami megmaradt, abban italport oldok fel, és kiegészítem fél literre. A másik flakonommal is így teszek. Közben túrázók érkeznek. Kérdezem, hogy kié a kutya, de nem vállalja senki. Biztos környékbeli, mert nagyon otthonosan mozog. Betárazom a vizeket, és továbbállok. Elvileg itt is lehetne feltételes pont, de amikor ideértem kihalt volt a környék. A murvás egy kerítés mellett visz. Mögötte magyar szürkék és egyéb jószágok. Valaki a kerítéshez közelebb álló marha orra elé tartja a telefonját. - Miért nem a füléhez tartod? Így nem fogja hallani, hogy ki keresi... A vécék be vannak zárva. Egy próbálkozó éppen most pattant le az ajtóról. Kár, pedig én is szívesen belátogattam volna szervizelni. Tovább megyek a templom felé. Páran - akik látják, hogy merre tartok - megtorpannak, és elõveszik az itinert. Néhány másodperc elteltével inkább a többiekhez csatlakoznak, és a jelzetlen úton, a szaléziak magánterületén mennek le az országútra. Én a [K-] jelzésen, magányosan, jó nagy kerülõvel jutok le, pont az idõsek otthona elé. Jobbra át a flaszteren! Amikor újra csatlakozok a "karavánhoz", nagyot néznek, hogy miért onnan jövök ahonnan. Bevallom, tavaly engem is megvezetett a WC-vel szembeni kéktúra bélyegzõ kék-fehér jelzése. Becsatlakozok egy pár mögé. Kicsit lassabban hagyjuk magunk mögött Péliföldszentkeresztet, mint szeretném, de nincs lelkierõm kielõzni. Egy kicsit pihenek menet közben az országúton. Elég már az aszfaltból, forduljunk balra! Földek mellett tartunk az erdõ felé. Három, terepszínû gyakorló ruhás, ifjú harcost érek utol. Ezek sem szaggatják az istrángot, és egymás mellett mennek; megint menet közbeni pihenés lesz. Amelyik a lábát húzza, vízhólyagokról beszél a többieknek. A másik az elfásultságot utálja a legjobban, a harmadik gyötrõje a térdfájás. Az erdei emelkedõn átmozgatom a megfáradt tagjaimat. A cirkó régi motorja gyorsabban kezdi keringetni a lét a vízköves csövekben. A dombtetõ után megint lehet egy kicsit lazítani. Bele is kocognék egy irinyó-pirinyót, de megint csatárláncban mennek elõttem. Az éttermi cigarettázás, illetve tiltása a téma. Amikor anno megszületett az elsõ rendelet e tárgyban, vagyis meghatározták, hogy legyenek az étterem egyik felében a dohányzó-, a másik felében a nemdohányzó asztalok, akkor Hofi az egyik számában rögtön reagált rá. Egy uszodai hasonlattal élt: Egy medencét kötéllel osztanak ketté, és kijelentik, hogy a kötéltõl balra belepisálós- a kötéltõl jobbra nembelepisálós a medence... Valaki utat kér, és a farhullámain én is továbblavírozok. Együtt közeledünk a Bika-völgy felé. Egyik évben faszenes grillezõt telepítettek a perverz depósok, közvetlenül a túra útvonala mentén, a Bajóti mûúttól nem messze. Az arra haladóknak jojózott a nyála, amikor megérezték a rácson piruló házikolbászok, hurkák illatát. A mûúton már lesem a szódásballonokat, és készítem az ellenõrzõmet, hogy belemélyeszthessék a szúróbélyegzõt. Frissítés van, szúrás csak tavaly volt. A frissítõs úgy tudja, hogy idén Pusztamaróton lesz egy sunyi pont. Valaki rákérdez, hogy a ballonok mögötti szörpökbõl, sütikbõl és egyéb élvezeti cikkekbõl is lehet-é fogyasztani. - Csak, ha nem dobtad el a kupont, amit a Pilis-nyeregben a kezedbe nyomtam - hangzik a szigorú válasz. - Na, akkor csipegessünk valamit! - mondja a túratárs, akivel leértünk a frisspontra. - Csipegessünk! - mondom én is, és hanyagul benyúlok a farzsebembe a kuponért. Szép komótosan letakarítjuk a süteményes tálcát. A sós sütemény most különösen ízlik. Bort vagy egyéb italt nem kívánok, csak szódával egészítem ki az izós kotyvalékomat. Közben többen is érkeznek. Az egyik tag a tavalyi (!) kupont húzza elõ a zsebébõl. Hmm! Én egy évben egyszer legalább kimosom a túragatyámat... - Béla bácsi, gyere egy kicsit frissíteni! - szólok az országúton sietõ sportembernek. - Mi már töltekeztünk egy kicsit az elõttünk álló hosszadalmas emelkedõ elõtt. Még néhány lépés a Bajóti mûúton, aztán jobbra bemegyünk az erdõbe, hogy kiégessük magunkból az imént bevitt kalóriákat. Ilyenkor jó, ha tudod mi vár rád, mert annak megfelelõ lendülettel vágsz neki. Az elsõ rész egy erõsebb, de viszonylag rövid emelkedõ, amit egyenletes tempóban le lehet gyûrni. Egy nem régi irtásra érkezünk fel, ahol balra, majd pár méter után jobbra kanyarodunk. Egy távvezeték mellett emelkedünk. Ez egy igazi gumi út. Amire lentrõl azt hiszed, hogy már a tetõ, nos az csak egy pár méteres pihenõ. Még lejt is egy kicsit, hogy aztán a vezeték alá bekúszva emberes emelkedésbe csapjon át. Jó, hogy pár órája elállt az esõ, mert a dzsindzsa alulról totál eláztatna. A láthatatlan csonkokba minduntalan megbotlani idegekre menõ, de ez a rész is mindjárt megvan. Felérve jobbra kanyarodunk a Domoszló-völgy felé, hogy a köves peremén emelkedjünk lazán. A könyökhajlat után lenézek a másik ágra. Gyéren jönnek, senki ismerõs. Amikor a vadfüggöny megritkított köteleihez érünk, még csak a szürkület kezdetén tartunk. Az irtás másik oldalán, a második függönynél egy nagyon sûrû erdõbe lépünk be. A Radványi nevet emlegetik elöl. Sajnos tavaly óta két új mászókával nehezült népszerû túránk változatos útvonala. Ezekkel együtt haton kell majd átmászni, az elsõnek már neki is láthatunk. Utálom ezeket, fõleg sáros idõben. Ahogy bemásztunk, úgy ki is mászunk. Meg kell dolgozni azért, hogy elmászhassunk Pusztamarótig. Most már észrevehetõen szürkül. Rögtön az esõházhoz megyünk, és a sunyi pont felõl érdeklõdünk. Nincs. Engedélyezek magamnak egy leülõs szendvicsevést. Alkalmi túratársam a továbbmenés mellett dönt. A vacsora idejére felveszem a kiskabátom, mert egyre gyakrabban támad fel a szél. Kaja után bemegy még egy magnézium tabletta és egy alvás gátló zsebkávé bonbon. Homlokomra biggyesztem a fejlámpát, és indulás. Vacogok az elsõ métereken, pedig csak pár percet ücsörögtem. A murván nem gyújtok még világot, amennyire csak lehet elodázom a mesterséges fény bevetését. Autó jön szembe, természetesen világítással. Pár másodperc, míg megint megszokja a szemem a sötétséget. A sorompóhoz érve már nincs mese, tök sötét van, jön a sziklás rész, muszáj felkapcsolni a lámpát. Szeles és szélárnyékos helyek váltogatják egymást. Cipzárhúzogatással próbálom szabályozni a klímát. Permetcseppek kerülnek a lámpám fénycsóvájába. Nagyon remélem, hogy csak a szél verte le õket a fákról, és nem egy újabb esõ elõhírnökei. Amennyire lehet gyorsítok, hogy minél elõbb elhagyjam ezt a sziklás, oldalra csúszós ösvényt. A permetezés nem erõsödik, de nem is szûnik. Hullámokban még lehet érezni a medvehagyma szagát. A sziklás ösvény egy rövid lejtõvel ér véget, hogy aztán földes erdei útként kiemelkedjen a Gerecse üdülõ elé. A verebes Tecsóban vásárolt, olcsó LED lámpám fénye nem láttatja a talaj állagát, ezért néha olyan érzésem van, mintha lekvárba lépnék. Itt már jármûvek gyúrták fel az utat. Nem túl vészes, hamarosan jól járható lesz az út. A nappal rendkívül szép, de éjszaka fölöttébb monoton szakaszon a néha viharos erejûvé fokozódó szél fúj ébresztõt. Ha ez így folytatódik papír zsebkendõt tömök a füleimbe, mert nagy a huzat odabent. Már a Schandl hárs szélesen kapaszkodó gyökereirõl verõdik vissza a derengõ lámpafény. Ez egy jó viszonyítási pont, nem csak úgy gyalogolok bele a gerecsei éjszakába. Késõbb a névtelen öreg tölgy az út másikoldalán, megint egy ilyen támpont. Fáj a sarkam. Nem a járófelülettel van gond, hanem az Achilles körüli területtel. Tulajdonképpen nincs is olyan porcika a lábaimban, ami ne fájna, de hál' Istennek a járásom nincs akadályoztatva, ezért még ura vagyok a lépteimnek. Amennyire lehet, a botok közvetítésével, a karjaimmal segítem a járást és az egyensúly tartását. Lejteni kezd az út a jobboldalon húzódó kerítés mellett. Korán kezdem kutatni a keskeny, balos letérõt. Már másodszor megyek le egy-egy magas fûvel benõtt, jó vizes kitérõre. Aztán a vártnál sokkal késõbb érek az említett letéréshez. Most nincs dzsungel körülötte, jól észrevehetõ. Nem sajnálom az idõt, megállok és körülnézek. A letérõvel szembeni kerítésoszlopon már ott a [K+], ami lemegy Tardosra. Megállapítom a jövõre vonatkozóan, hogy nem kell itt kinézni a szemét az embernek, ösvény után kutatva, hanem jobbra, a kerítésen kell észlelni az elsõ [K+] jelzést, és rögtön befordulni balra. Kész! Beljebb, már megint van [K-]. Innentõl már nem önámítás arra gondolni, hogy nemsokára a pontra érhetek. Elõször a Gerecse-tetõre felmenõ [K3]-et kell látnom, aztán ugyanezt, amint Tardosról feljön. Késõbb, jobbra, odalenn a völgyben autók fényei villannak, amint közelítenek vagy távolodnak a ponttól. Az utolsó támpont egy nagy feketeség jobbra, ami éjszaka egy hatalmas irtást takar. Emellett hosszan vezet az út. Ketten állnak félrehúzódva. Valamit keresnek egyikõjük hátizsákjában. A lány éppen azt kérdezi társától, hogy milyen messze van még a pont. Alig telik el tizenöt másodperc, és feldereng elõttem a tisztást bevilágító reflektorok fénye.

5. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Villany leó! Célirányosan megyek a billogért. Következõ sátor: tea citromgerezddel. Jó, hogy a pont bevált elrendezésén, nem változtatott a rendezõség, mert így nekem már nem kell keresgélnem semmit. Kellõ távolságra a sátraktól tûzimádók ülnek körül egy jól megrakott máglyát. Így kéne tennem nekem is ahhoz, hogy föl se bírjak állni, nem hogy továbbmenni. Egy éppen feltápászkodó lány arra panaszkodik társainak, hogy nagyon elmacskásodtak a tagjai, pedig kb. harminc évvel- és kilóval kevesebb, mint én. Egy zsebkávé után kunyerálok még egy pohár teát. Ezzel a feltöltéssel elleszek Koldusszállásig. Nem tudom, hogy mit álmodtak a rendezõk, de ha véletlenül nem lenne ott itatás, akkor is kihúzom a finisig a nálam levõ kevesebb, mint egy liter izóval. Persze ez csak a mostani kedvezõ idõjárás mellett lehetséges; melegebb idõben tartalékolnék még egy kis itókát. Hát, akkor ugrás a sötétbe! Beveszem magam az erdõbe, de azt is mondhatnám, hogy az erdõ lassan elnyeli sudár, sportos alakomat. (Nem röhög!) A kellemes dõlésszögû úton a lovak közé lehet dobni a gyeplõt. Talpam azt súgja fejemnek, hogy finomabbra is zúzhatták volna ezt a követ, mielõtt ideszórták. Sebaj! Ahogy távolodunk a bányától, úgy gyérül, majd szûnik a szórat, s vele a fájdalom. Most érzem igazán elõször azt a túrán, hogy beszélgetnék valakivel vagy talán inkább hallgatnám a mondanivalóját; legalább kilökné a fejembõl azt a múlt századi Bergendy számot, amelyben Rózsi azt bizonygatja, hogy: "Újra jobb ma minden, újra jobb ma minden, újra jobb ma minden nekeeem". Az alkalomhoz jobban illenék az a szintén õsrégi, de örökérvényû szám, ahol Máté Péter meggyõzõen panaszolja, hogy: "Úúúgy fáj, úúúgy ég". Nem vagyok a Slágermúzeum hallgatója, de valahogy a túrázós éjszakákon mindig ilyen régiségek találnak meg... Na, mi lesz azokkal a rozoga mászókákkal? Nagyon utálom õket, és szeretnék már túlesni rajtuk. Vagyis éppen, hogy nem túlesni, hanem túlmászni. Egy négyes sorozatban kell legyõzni az összes hátralevõt. Bokor tövén összeomlott létra, mutatóba egy darabka rozsdás kerítéssel; ez az elõjelzõje az akadályversenynek, de addig van még egy pár kanyar. Egyenes végén hideg fényburok: túrázók várják, hogy sorra kerüljenek a létránál. (Szobafestõk elõnyben!) Amikor odaérek átdugom a botjaimat a kerítés hálóján, és pár másodperc múlva már mászhatok is. Rövid, kõsziklás ösvény vezeti be az utált dzsindzsás fiatalost. Tavaly kiritkították a dzsungelt, de már megint összeérnek a vékony ágak. A lámpafény a levekrõl vakít szembe. Dögletesen hosszú az út a következõ mászókáig, és labirintusszerûen kanyarog. A kerítés melletti szakaszon is sokat botladozok, mire megint beállhatok a sorba. Ketten beszélgetnek. Valószínûleg depózók, mert kevés cucc van náluk. Hosszú utunk során nem elõször hallom emlegetni a vazelint, mint a túrázás egyik nélkülözhetetlen kellékét. Az egyik tag azt mondja a másiknak: ... - és ha odaértünk én négykézlábra ereszkedek, és bekeni a (Itt a humán kipufogó vulgáris neve áll, birtokos szerkezetben.) vazelinnel. - Sõt - folytatja a beszélõ, olyan hanglejtéssel, mint akinek hirtelen jó ötlete támadt -, ha te négykézlábra állsz, neked is bekeni... Most, hogy így szóba került a dolog, már nekem is kezd viszketni. Nagyot néznének, ha harmadiknak bepucsítanék. Egyelõre átmászunk. Már közvetlen a létrázás után lehet látni (fõleg nappal) a következõ másznivalót, ahova egy felszántott mezõn való átdöcögéssel jutunk el. Ahogy mászok fölfelé, úgy megy fel bennem a pumpa, mert tudom, hogy olyan benõtt, megbúvó mészkövekkel aknásított terület következik, ahol nappal sem sikerült még úgy végigmennem, hogy ne rúgjak bele valamibe. Most sincs ez másképp. Újdonságként beszorul a cipõtalpam két kõ közé. Ez így, a nyolcvanadik kilométer felé már fölöttébb bosszantó tud lenni. A következõ mászóka többszörösen kitüntetett mászóka: Ennek a négyes pakettnek az utolsó tagja, és egyben a KINIZSI SZÁZAS utolsó mászókája, valamint most kényszerülünk hatodszor mászásra a túra során. Huh! Kis lazítást engedélyezek magamnak a kellemes, füves úton. Végre nem kell arra összpontosítani, hogy a lehetõ legkevesebb dologba rúgjak bele, menjek neki vagy akadjak bele. A [K-] szerint le kell térni balra a kényelmes útról. Megszoktam, hogy általában ezt csak én veszem figyelembe, de most meglepõdve látom, hogy többen követnek. Ha rosszmájú lennék - mint ahogy nem vagyok az - most azt gondolnám, hogy ezek újoncok, és nem ismerik a rövidítést a mûúthoz. Visszatérek a szélesebb útra, hogy aztán a [K-] megint bevigyen a dzsindzsásba. Még mindig jönnek utánam. Ez haladás az útvonalkövetés terén. Innen már az aszfaltra lépek ki. Balra megyek rajta, majd a keresztezõdésben jobbra rátérek a Vértestolnai mûútra. Végig depós kocsik mellett megyek el. A legtöbb autóban már alszanak, sehol sem látom, hogy letolt gatyával, négykézláb állna valaki a padkán. A balos letérésnél egy új színfolt fogad: Díszkivilágított triciklis standnál amerikai virslit árul egy pofa. Lelki szemeimmel már látom, hogy legközelebb, az út túloldalán - amerrõl a kispistázók szoktak átvágni - ringlispílt, a sorompó után meg céllövöldét fognak felállítani. A lavórhalászatba a vértestolnai önkormányzat fog befektetni (néhány fahalat). Négy jól megpakolt szendvicsembõl idáig csak egyet ettem meg, úgyhogy nincs üzlet, irány az erdõ. Néhány méter elõre, aztán balra. Megpróbálok lélekben felkészülni a sártengerre, ugyanis tavaly kevesebb, mint egyórás zuhé után itt kikerülhetetlen pocsolyák és dagonyák alakultak ki. (Persze, biztos volt annak elõzménye is.) Az út még jól járható, csak kevéssé nedves, nem utal arra semmi, hogy késõbb nagyobb gyalázatra kellene számítani. A mély keréknyomokban alig kotyog valami, a medencévé kijárt gödrök legaljáról csillan csak vissza a lámpám fénye. Kellemes meglepetés. Ez nagyobb mumus volt számomra, mint legtöbbeknek a Gete. Úgy látszik nem lehet elõre tudni, hogy mire számíthat itt az ember. Jóllehet, azt sem lehetett tudni, hogy melyik részre jutott több a héten lehullott csapadékból. Jön a magaslesek sorozata; meg se kísérlem megszámolni õket. Amikor balra, hegyesszögben beletorkollik utam egy másik egyenes útba, akkor körbevilágítok. Igen, ez a Tarján felõl felkötõ [K+]. A Vértestolnai mûút - Koldusszállás szakasznak úgy a kétharmadát tehettem már meg. Következõ objektum, amire gondolatban fókuszálhatok az a Tarjáni-Malom-patak rövid kis hídja, amit a rárakódott sárréteg miatt csak úgy lehet észrevenni, hogy dobog az ember lába alatt. Most a patak is elárulja közeledtét, mert már hangos csobogást hallok balkéz felõl. A vízszintes vadrács után pedig hamarosan várható, hogy lejtõsebbé válik az út, egyre több lesz rajta a zúzalékkõ, és egy balkanyarral leballaghatok az utolsó elõtti pontunkra. De hopp, megint szól a telefonom. Ha megint Pisti telefonál, és azt közli, hogy már beért a célba, akkor nem ér a nevem. - Mi? Már bent vagy? Negyed egykor? Neeem, ilyen nincs!... Sajnálkozik, hogy nem sikerült teljesíteni a vállalását, miszerint még szombaton befejezi a túrát. Szegééény! Sz@r lehet neki.

6. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Hûvös van, de a kapott pohár zöldséglevessel mégis leülök egy fekete szemetes zsákra. Kiégett belõlem minden kalória; ennem is kell valamit. Nincs gusztusom a szendvicsekhez, inkább a Baji vadászházhoz szánt zacskó kesudiót tépem fel. Amint fújkálom a levest, egy taxi érkezik a vadászlak felõl. Nyomós oka lehet annak, ha valaki tizenhét kilométerrel a cél elõtt taxit rendel. Ismeretlenül is sajnálom... Ettem, ittam. Ja, egy jó nagy darab répa is volt a levesben. Többet ért most nekem ez a lé, mint máskor egy tyúkhúsleves. És még gond nélkül fel is tudok kelni, úgyhogy irány: a ponttól visszafelé, a [S-]. Pár éve még ez is egy murvás út volt, de mostanra már sikeresen betaposták a kövecskéket. Kicsit fázok, de amint egyre inkább meredezik az út, úgy húzom lejjebb a cipzárt. Elõbb, utóbb az a balkanyar is eljön, amelyik majdnem teljesen visszafordít, és aztán ráerõsít az emelkedésre. Ráérõsen sétálgatókat érek utol. Biztos van idõtartalékuk, mert egyikük sem sántít. A Kis-rétet inkább a faragott bútorok jellemzik, mint a vadászház, ami tökéletesen átlátszó. Hosszan tovább emelkedve belekötök egy balról érkezõ szekérútba. Egyre sûrûsödik a köd. Hát, ilyet itt még nem láttam! És hideg is van. Inkább novemberi, mint májusvégi éjszakai túrába illõ a helyzet. Több balos leágazás után eljön az igazi. Itt általában alig akarják elhinni, hogy le kell térni a frankó útról, egy csúszós, lejtõs kedvéért. De hát ott a fán a [S-] jelzés. A kételkedés akkor hág a tetõfokára, amikor bejön a [P-] is. "Meddig kell még lefelé menni?" "Mikor kell befordulni?" Amikor az Arany-lyuki összeroskadt kerítésnél élesen jobbra fordulok, akkor megint felbolydulnak azok, akik éppen utánam jönnek. "Arra?" "Arra??" Csak akkor nyugszanak meg, amikor már mindenki egyénileg rávilágított a széles fára festett [S-] jelre. Több, mint egy kilométer hosszan kell tolni fölfelé egy nyílegyenes úton, hogy ismét rá lehessen térni a szekérútra. Ez egy hatalmas, baloldalról nyílt terep. Érezhetõen jobban jár a hideg szél. Amikor az út ismét befúródik az erdõbe, már csak karnyújtásnyira van a visszacsatlakozás a szekérútra. Hátra se nézek, hogy jönnek-e onnan kispistázók, mert itt már olyan sûrû a köd, hogy alig látok tovább az orromnál. Csak megyek, megyek a földre irányított fénykört bámulva. Egyszer, amikor feltekintek, lentrõl városi fényeket látok átderengeni a sûrû ködön. Felvillanyoz a távoli villanyfény. Ha majd jobbra indítva kanyarogni kezd az út, már nem lesz messze a Baji vadászházhoz felvezetõ jobbos. Nocsak, már kanyarodik is a köves út. Azt tervezgetem, hogy nem idõzök majd a ponton, mert odalent be fogok lassulni a hosszas flaszterezés miatt. De hát mi a bánatért ilyen szapora a lélegzetvételem? Itt már lejtõn kéne menni. - Látsz arra jelzést? - ijeszt rám valaki a hátulról. - Nem látok én semmit, de éppen ebben a tizedmásodpercben jöttem rá, hogy elkavartam. Szégyellem, hogy lámpafényem más éjjeli lepkéket is tévútra vezetett. Persze, nem nagy a fölöslegesen megtett út, a kérdezõ ködlámpája elvilágít a keresztezõdésig, ahova vissza kell menni. Onnan kb. ötszáz méterre lesz az igazi jobb kanyar, ami lejteni is fog... Belerúgható kövekkel tarkul az út. Egy völgy felsõ csücskét kerüljük meg élesen balra. Néhány lámpa igyekszik a másik oldalon. Két túrázót érek utol; az egyik a zombizás határán sántít, de megy rendületlenül. Szó nélkül megyek el mellettük, nem akarom kizökkenteni õket sem a figyelemelterelõ beszélgetésbõl, sem a ritmusból. Keresztezõdés után lejtene tovább az út, de most nem dõlök be neki, jobbra kanyarodok a [S-; P-] jelzések mentén. Utolsó igazi emelkedõ. Már látom a fényeket. Na, még egy kicsit feljebb!

7. ellenõrzõpont, Baji vadászház.

Egyik lábamról a másikra állok, amíg megkapom a pecsétet. Hiába, a hajamtól lefelé már mindenem érzékeny, de inkább fáj. Ahogy elterveztem, megyek is tovább rögtön. Nem sietek, de folyamatosan ereszkedek lefelé egy csomópontig. Itt össze-vissza ki vannak vágva a fák. Nem látok jelzést. Azt tudom, hogy balra kell kanyarodni. Harminc méter, még mindig semmi. Már éppen azon vagyok, hogy visszafordulok, amikor hahózik valaki egy lentebbi útágból. Igen, jó a bal kanyar csak nem az éles, hanem a tompa. Ez borzasztó! Már azt hittem, hogy csukott szemmel végig tudok menni a KINIZSIN eltévedés nélkül. Remélem lesz még alkalmam gyakorolni. Megkezdõdik a stációk véget érni nem akaró sora. Amikor elfogynak, akkor lesz vége a térdet- és most már minden testrészt nyüstölõ lejtõnek, de hol van az még? Elõször csak durvul a lefelé menet, aztán sziklák közé érek, jobbra mellettem szakadék. A járható rész lábnyomnyi, az is tele kövekkel. Mögöttem meg is jegyzi valaki: jó, hogy elõtte megyek, mert amikor belerúgok valamibe, akkor tudja, hogy hol kell vigyázni. Ki nem hagynék egyetlen követ sem. Már a nem létezõ köveken is átesek. Valaki azt mondja, hogy ez az utolsó stáció. Ámen! Már éppen fohászkodni akartam érte. Rövidke szintbeli menet, és elköszönök alkalmi vonatunk kocsijaitól. Leülök a padra a piros mécses mellé. Nem, nem ájtatoskodni akarok, hanem rugalmas betétet tenni a cipõmbe az elkövetkezendõ hosszas flaszteres gyaloglás miatt. Megvárom, míg nem jön senki, és lassan elindulok. Felmegyek a pár méteres emelkedõn a szõlõk mellé, hogy vég nélkül kaffogjak lefelé. Vannak, akik már eloltották a világításukat, de ma már nem akarok belerúgni semmibe, még várok a villanyoltással. Felér egy újjászületéssel, amikor véget ér a lejtõ. A Bajra vezetõ keskeny, poros utat szépen leaszfaltozták. Néha azért lent megyek a padkáján. Bajon - hogy ezzel az olcsó szóviccel éljek - megtámadott minden bajom. A templomnál le kellett volna ülni és kiszedni a nemrég betett betétet, mert most már rettentõen nyom. Sehogy sem jó ez! Nincs egy rohadt pad sem az egész (...) faluban? Hohó, már látok is egyet, de azon már ápolja magát valaki. Itt a megmentõm, egy buszmegállóbódé paddal. Leül. Betét ki. Cipõpertli meghúz. Én továbbhúz. Jaj, így se jó! Túlhúztam a fûzõket, de most már elmegyek a következõ leülési lehetõségig, ha közben lerágom a nyelvemet is. Nem igaz! Ott egy üres pad. Letörlöm róla a párát egy papírzsebkendõvel, de így is jut bõven víz az ülepemre. Nem téma, csak tudnám már menetkész állapotba hozni magamat. Cipõfûzõ kienged. Gyerünk! Most már nem állok meg, csak ha piros hó esik. Többet tökmékeltem Bajon, mint az egész túrán együttvéve. Egy nehezen mozgó srác mellett megyek el. Én még el tudom játszani, hogy nem fáj semmi, õ már nem. Elmentemben megkérdezi, hogy milyen messze még a cél. - Több, mint másfél kilométer - válaszolom. - Micsodaaa? - kérdez vissza, és magába omlik. - Na jó! Velem lehet alkudni; ezerötszáz méter. Látod ott azt a villogó lámpát? Az egy vasúti átkelõ. Onnan még für ungefer ezernégyszázkilencvenöt és fél... Brutális lenne, ha valaki a Tóvároskert megállónál adná fel. A lámpa továbbra is villog, átkelek. A megálló lépcsõjén most nem gubbasztanak a sporttársak; nemrég ment el a vonat. Bemagoltam az utcák neveit, amelyeken a cél felé kell közelíteni. Jó, hogy az elhelyezkedésüket is megjegyeztem, mert Tatán, errefelé nem divat az utcanévtábla. Második keresztutca, Diófa: bal. Következõ keresztutcán, a Szegfûn jobbra. Srégen átvágni a fenyvesen, és Deák F. u. Ez az elsõ utca, ami ki van táblázva. Ez kivisz a Vértesszõlõsi útra. Itt már oda-vissza nagy a zombiközlekedés. Minden erõmet összeszedve úgy járok, mintha csak leszaladtam volna tizenöt deka parizeré'. Jobbra a tábor utcája. A bejáratnál összefutok Pistivel: - Mi az? Már mész is? - kérdezem. - Már fürödtem, ettem, aludtam, de nem akarok ideköltözni, és a vonatom is indul - válaszolja és ad egy kajajegyet. - Köszi a jegy, és gratula, de már én is megyek, mert ketyeg a napóra - mondom távozóban. - Szintúgy gratula, akkor a jövõ héten, csá!... Megyek befelé, amerrõl a tojásokon lépkedõ sporttársak jönnek. Szabó Laci és Gyõri Péter gratulálnak, én is nekik. Elhaladtomban Laci fegyelmivel fenyeget az ÕRSÉG 50 beszámolóm miatt. (Höhö!) Sejtettem, hogy ezt nem úszom meg szárazon. Itt a stemplit ábrázoló lepedõ. Már veszik is el a sorban állóktól a lapokat. Befurakszok a terembe, mert nem vagyok hajlandó állva végigvárni azt az egyetlen percet sem, ami alatt kinyomtatják a lapomat. Nevem hallatára még fel tudok "pattanni", hogy átvegyem az oklevél mellett a zsinórban negyedik jelvényemet. A stopper 22:15-nél állt meg. Nem is lenne rossz, ha tudnám tartani ezt az idõt bis hundert zwanzig. Ebédlõbe! Gulyás, hátsó asztalsor. Mmm! Ez kifejezetten finom. Tartalmas, hús is van benne elegendõ. Ez összehasonlíthatatlanul jobb, mint a tavalyi. Igen, kérem, most már tessenek tartani a színvonalat. Pihenés, cipõlazítás, második adag gulyás. Még mindig ízlik. Béla bá érkezik. Lévay lévén vega, felajánlja a jegyét az elöl ülõknek, de nem kell senkinek, én meg az étkezdében nagyon hátul- és nagyon mélyen ülök... 05:30. Ideje szétküldeni az SMS-eket az örömhírrõl, hogy beérkeztem. Fognak örülni, ha megkapják. Amíg piszkálom a gombokat, megjön Zsolt és a helyi erõk alkotta csapat. Két kanál leves közt ki-ki felidézi a túra számára legérdekesebb mozzanatait. Szó, szót követ, mindenki lehasznált, de mindenki nevet. Kiélvezzük a túra utolsó utáni perceit is...

Ui.: Mindenkit üdvözlök, aki elindult ezen a túrán, de legnagyobb tiszteletem azoké a sporttársaké, akik fájdalmaikon felülkerekedve, akár sántítva is, de átlépték a tatai ifi tábor küszöbét.

Ottorino

SÁRGA 70 (2011.04.30-2011.05.01) Táv: 70,7 km; Szint: 2225 m.

Ma egész nap felhõátvonulásos, napos idõ volt, magyarul ideális kirándulóidõ. Bosszúsan gondolok arra, hogy pont estére mondják a záporokat és holnapra, azaz vasárnapra pedig az országos vizes borogatást. Megfordul a fejemben, hogy tán nekem is a HORVÁTH JÓZSEFRE kellett volna mennem, de aztán meggyõzöm magam, hogy így van jól, ahogy van, mert õs teljesítõ vagyok a SÁRGÁN - igaz, hogy az elsõ "csak" 40 volt -, és nem akarom megszakítani a láncolatot, arról már nem is beszélve, hogy fölöttébb kedvelem ezt a túrát. Ja, és minden évben ezt tekintem a KINIZSI SZÁZAS elõszobájának. Az ablakból fölfele sandítva pont egy tintakék felhõre látok. Lemondóan legyintek, és herót hangulatban készülõdni kezdek. Spotékhoz zötykölõdök Káposztásra, mert a tavalyihoz hasonlóan idén is felajánlotta a rajtba juttatásomat. Innen is kösz. A kapu elõtt éppen a lakók névsorát böngészem, amikor elered az esõ. Felcsöngessek, hogy engedjenek be vagy telefonáljak, hogy mégse megyek? Az ujjam dönt: bepötyögi a csengetõ kódot. Spot már teljes harci díszben- és felturbózott hangulatban vár, úgyhogy rövid udvariassági leülés után indulunk is. A Megyeri híd után valahol eláll az esõ, és Pomáz útjain már a nyomát sem látjuk. A Két bükkfa-nyereg felé vezetõ, erdõvel övezett országútról itt-ott már kisebb párafelhõk szállnak fel. Jobbról vaddisznó bukkan fel hirtelen. Mindannyiunk szerencséjére késõbbre halasztja az átkelést. Néhány km. múlva a süninek sem sikerül balról beszaladni az autó elé. Nagy élet van a párás országút mentén: Ugráló békák, száguldozó csigák kerülnek a reflektorok fénykévéjébe. Egész jól elszórakozunk Esztergomig. Itt azonban, sajnos ki kell szállni a komfortos autóból. Az állomáson már ott vannak a rendezõk, és még néhány barát, ismerõs. Kölcsönös üdvözlések után elkezdem menetkész állapotba hozni magam. Pisti reklamálja a kávét, amivel a SÁRGA elõtt megszoktam kínálni a szûkebb csapatot. Reméltem, hogy elfelejtik, de sajnos számítottak rá. Arra hivatkozok, hogy a termosz már nem fért bele a hátizsákomba az esõkabát miatt. A legfõbb ok viszont a herót volt, ami elblicceltette velem a kávéfõzést. Befigyelek a nevezõ helyiségbe; nemsokára elkezdik árulni a nevlapokat. Tomnak is veszek egyet, hogy ne kelljen sorba állnia. Õ vonattal jön majd Pest felõl. Permetezni kezd az esõ. Abban reménykedtem, hogy legalább az éjszakai szakaszt megússzuk szárazon, de ez a remény is szertefoszlott, mint a legtöbb társa. Befut a vonat Budapest felõl. Kezemben a papírjával integetek Tomnak, hogy jöjjön a rajtoltatáshoz. 23:00-t íratunk az itinerekre. Az utolsó simítások után megindulunk a kijárat felé. A számos túrabot láttán néhány "civil" kacagva állapítja meg, hogy megkezdi a szezonnyitó edzését a sí szövetség. Komoly pofával mondom, hogy ráhibáztak, mert éjszakai gyepsí edzésre megyünk. Az arcukra fagyott mosolyból ítélve egy pillanatra tán el is hitték a replikámat. Spot beterel minket a parkba, a [S-] jelzésre. A zöm a park út felöli járdáján özönlik. Padon ülõ fiatalok érdeklõdnek, hogy miért éjszaka vágunk neki. - Így sokkal izgalmasabb - válaszolom. A permetezés szaporább csepergésbe megy át, ezért egy üres padnál felöltöm az esõkabátom. A sarki TECSÓ fényében megpillantom Suzyt. Felgyorsítom lépteimet, de csak nehezen érem utol. Lassan állok rá az utazósebességemre. Beszélgetünk kicsit a neonfényes utcán haladva, aztán az elsõ emelkedõnél azt mondja: - Na, menj! Én megyek is, ahogy bírok, de nem akarom elrohanni magam az elején én sem. Az utcalámpák elfogytával bekapcsolom a fejlámpát. Az aszfalt is elfogy, ennek hiányában pedig  agyagos emelkedõ lesz az osztályrészem. A családi házas övezetet elhagyva hiányolom az itt megszokott fülemüleéneket. Feljegyzem a legújabb megfigyelésemet: Sz@r idõben még a fülemüle sem csattog, csak a teljesítménytúrázók csattogtatják botjaikat (vagy amijük van). Az elágazások közelébe kiakasztott, fényvisszaverõvel ellátott szalagok rezzenetlenül lógnak a bokrok ágain. Errõl jut eszembe: Annyi pozitívumot meg lehet említeni az idõjárással kapcsolatban, hogy eddig nem jött be a meteorológusok azon jóslata, ami viharos erejû lökésekrõl szólt. Remélem eztán sem jön be. Spot, Pisti és Tom már a parkbéli cihelõdésemkor elhúztak. Nem baj! Menjenek Isten hírével.

1. ellenõrzõpont, Vörös-kereszt.

Jól leizzadtam az esõkabátban. Úgyis vizes vagyok már, és az esõ is alább hagyott egy kicsit, én ezt levetem. A pakolás alatt utolér Suzy. Legalább együtt kevergünk ezen a hatalmas, füves mezõn. Összevissza, elõttünk, mögöttünk tûnnek fel a túrázók lámpái alkotta fénykígyók. A leszúrt fényvisszaverõ nyilak hiányában szinte lehetetlen lenne megtalálni a helyes utat. A mezei zakatolásunk utolsó mozzanata amikor rátérünk az erdõbe vezetõ szántóföldre. Nagyra értékelem, hogy az ösvényt már második éve nem szántották fel. Lehet, hogy rájöttek: hiába szántják fel az utat is, elõbb, utóbb úgyis kitapossák a kirándulók. Az erdõ bejáratát korlátozó sorompó után megint rákezd az esõ. Elõbb dacolok vele, de még mielõtt ronggyá áznék megint felveszem az esõkabátomat. Elhatározom, hogy ha melegem lesz, akkor csak a cipzárral, meg a kapucnival fogok variálni. Feltorlódott sor végére érek. Létrán másznak át az emberek. Elõre megyek a kapuhoz, hogy majd jól bemegyek rajta, és kiröhögöm a létramászókat. Sajnos lepattanok a kapuról, mert most be is van zárva, nem csak úgy behajtva, mint tavaly. Tépázott büszkeséggel kullogok vissza a sor végére, ahol most már kétszer annyian várakoznak, mint amikor ideértem. Szaporán kopog az esõ a kapucnimon, mire elérem a szekérutat, ahol jobbra kell fordulni. Néhány méter után már aszfaltossá válik az út de ez teljesen mindegy, mert úgyis föl kell vágni balra egy füves útra. A vizes fûtõl már érezhetõen nedves a zoknim, de attól tartok, hogy lesznek még sokkal durvább kényelmetlenségek is az út során. Beérek az erdõbe. Ja, igen, ez az a lehullott faágas, törmelékes rész. Sokkal rosszabb viszont, hogy a felázott turistautat gyurmává dagasztották a munkagépek. Folyamatosan szitkozódok. Csodálkozok rajta, hogy más kibírja szó nélkül.

2. ellenõrzõpont, Cserepes-árok, [S-; S+ elág].

A fiú és a lány egy kifeszített ponyva alatt pecsételnek. Amikor visszakapom a papírom nem hagyom, hogy a pont lazításra csábító hangulata átragadjon rám; egyedül hasítok bele a sötétbe. Itt egy laza, dumálós szakasznak kéne következni, de a feldúlt út ennek véget vetett. Minden lépésre oda kell figyelni. Ezért jön el oly lassan a jobbra lekanyarodó, Pilisszentlélek völgykatlanába vezetõ füves út. Már egy ideje a húzó ember szerepét játszom, a faluba vezetõ bal kanyar elõtt félreállok, hogy vissza tudjak térni a saját tempómba. A szilárd burkolattal együtt megjelenik a közvilágítás, kicsit szüneteltethetem a sajátot. Az egyik ostorlámpa alatt rápillantok az órámra: Fél kettõ. Évek óta szinte percnyi pontossággal fél kettõkor érek Pilisszentlélekre. Ha valaki krimibe illõen megkérdezné tõlem, hogy: "Hol tartózkodott 2008 vagy 2009 vagy 2010 vagy 2011 május elsején hajnali fél kettõkor?", akkor én röpke gondolkodást színlelve azt mondanám: "Lássuk csak, hol is? Hát, persze! Pilisszentléleken, és még papírom is van róla." (...) Lehet, hogy én vagyok a falu rossza, de nem csak engem ugat minden kutya egyedül, hanem mindenkit, és állandóan. A felvégen, a Klastrom vendéglõ teraszán mozgást látok. Nocsak, ezek nem is vendégek, hanem Béla bácsi és kísérõje vakaródznak a bezárt vendéglõ külsõ asztalainál. - Mi a pálya Béla bá? Ki akarod nyittatni a csehót? - kérdezem. - Jó lenne egy kis buli a nyeregmászás elõtt, mí? (...) Belehúzok a kólámba, és belehúzok az emelkedõbe, de nem veszett módon, hanem csak úgy andante, hogy fel is érjek. Miért van itt ilyen tök sötét? Ja, hogy meg kéne gyújtani a fejlámpámat. Lábammal a köveket keresem, mert meglehetõsen csúszik a sáros út. Felérek egy erdészeti úthoz, keresztezem, aztán felérek az igazihoz. Itt balra térek, majd a szerpentin könyökében jobbra. Figyelem, hogy hol lóg be szalag, és amint meglátom, balra bemegyek az erdõbe. Amikor megint keresztezni kell a mûutat, egy nagyobb csoport jön rajta jobbról. Elnézték a szalagozást, amit nem is csodálok ebben az esõs, párás éjszakában. Ilyenkor mindenki az orra elé néz. Enyhül az emelkedõ. Valaki mögöttem azt mondja, hogy mindjárt ott vagyunk a nyeregben. Persze! - gondolom magamban. - Odébb van az még. De, mégse! Hisz ez már a Pilis-nyereg emlékoszlopa. De jó! Elõttem ketten mennek tovább a szélesebb úton. - Jobbra! - mondom. Csak mennek tovább. - MONDOM, JOBBRA! - szólok megint, most már emeltebb hangon. - Jó, oké, kösz, rendben! - ébrednek fel végre a túratársak. Megvallom elsõ alkalommal nekem is gondot okozott az éjszaka észrevehetetlen keskeny kis jobbos ösvény megtalálása. Most szalag lóg a megfelelõ irányba kiakasztva, de még így is könnyû elmenni mellette. Minden alkalommal el is megy valaki. A kényelmesnél egy kicsit meredekebb lejtõ következik. Eleinte csak néhol csúszik; nagyon jó szolgálatot tesznek a túrabotok. Késõbb megtorpanni látom az elõttem igyekvõ futóruhás figurát. Amikor a kritikus pontra érek rögtön megértem, hogy azt a mélyútba vezetõ ösvényágat kereste, amelyik a legkevésbé síkos, és lehetõleg kapaszkodnivaló fa is van a közelében. A két bot gyakori leszurkálásával próbálok túljutni a hanyattesõs ponton. A cipõm kellõen terepes talpa sokat segít. Nem sokkal ezután egy még durvább ilyen pont következik. Az elõttem haladónál nincs bot, bevágja a hóeke pozitúrát, és úgy csúszik lefelé. Amikor sikerül visszanyernie az egyensúlyát felkap egy husángot, azzal próbálja megkönnyíteni a leereszkedést. Ezt az utat ilyen állagában hál' Istennek még nem ismertem. Most örülök, amikor egy karéjra érek le, ahol balra fordulok. Itt is van sár doszt, de legalább nem lejt az út. Jobbra figyelgetek, hogy mikor kell rátérni egy bokrokkal övezett, keskeny ösvényre, de ilyen rossz terepviszonyok között ez még viszonylag sokat várat magára. Végül szalagozással megerõsített turistajelzés figyelmeztet a várt letérésre.

3. ellenõrzõpont, Klastrompuszta.

A pontõrnek menedéket nyújtó autó egy lejtõ alján van leállítva. Mindenki becsúszó szereléssel érkezik a kocsi elé. Egy óvatlan pillanatban én is lemegyek hídba. A pontõr közli, hogy: "Vigyázat, csúszik!" Köszike! - válaszolom, miközben a függõlegest keresem, amit itt vesztettem el valahol. A kúthoz megyek, hogy lemossam a kezem, amelyikkel letámaszkodtam. Van aki beáll a lejtõ alá pontozni a következõ balek produkcióját. Mindössze másfél méterrel kéne arrébb állni azzal a kocsival, és ki lenne húzva a probléma méregfoga. Fogyasztok az ellátmány szörpbõl, és körülnézek az itt megszokott desszertet keresve, de nem látok ilyet. Nem kérdezõsködök felõle, inkább kihasználom, hogy most még nem indul tovább senki, és folytatom. A pontra esésemhez képest balra megyek egy szilárd burkolatú emelkedõhöz, amely hosszan, elnyújtva emel fel egy viszonylag szintben haladó, egyenes szakaszra. Egy vagy két éve ez még egy murvás út volt, még nappal is elég unalmas. Mostanra egy gyurma állagú massza lett a helyén az erdõ gondos gazdái jóvoltából. A murva kövecskéi csak elvétve látszanak ki a sártengerbõl. Aki nem látta ép korában, nem is hiszi el, hogy nemrég ez egy kiépített turistaút volt. Kétségbeejtõ, hogy a meglévõ értékeket milyen gyors tempóban lehet tönkretenni minden téren, és minden következmény nélkül. De próbálj meg leejteni egy csokipapírt az erdõben, ökológiai katasztrófa lesz. Unalom helyett most szlalom van az egyik útszéltõl a másikig. Egy örökkévalóság, amíg jobbra elkanyarodik az út. Ez a szakasz is hosszabbnak tûnik a szokásosnál, mire jobbra térhetek egy jól elõre jelzett, ember szélességnél egy kicsivel szélesebb, lejtõs ösvényre. Ez nincs feldúlva, csak az esõtõl sáros, ide már nem fértek be a gépek. Balra kivisz az út egy távvezeték alá. Az irtásban haladva hiába kémlelek fölfelé, a hold elbújt, de még egy tetves hunyorgó csillagot sem látni. Viszont egy kicsit mintha alább hagyott volna az esõ. Nagyon nem szabad bambulni, mert a villany megy tovább, egyenesen, de a jelzett út az jobbra bemegy az erdõbe. Késõbb, egy több utas keresztezõdésben felismerni vélem a Csévi-nyereget. A bejövõ [P-] megerõsíti a feltételezésemet. A Táloki-erdõben vezetõ út is ramaty állapotban van. Ezt már a PIROS 85-ön is konstatáltam, csak akkor legalább száraz volt. Hangosan anyázok végig. Az sem gátol, hogy valaki jön mögöttem. Az erdei út végét jelzõ, elnyújtott kanyar ráerõsít lejtõsségben és csúszósságban egyaránt. Alig bírok letipegni hátas nélkül. Lent nagyot sóhajtva balra felmegyek a gázpásztára. Ez is egy agyagos kulimász keréknyommal, de itt lehet menni a ritkás füvû padkán is. A vizes fû áztatja a cipõmet, de legalább valamennyi lejön róla a ráragadt sárból. Jobbos elágazásba nézek. Nem, sajnos ez még nem az igazi. Azért várom már a letérést, mert egy szekérút következik. Igaz, hogy kiálló kövekkel tarkított, de az most felüdülés lesz a sok sár után. Igen, már látom a szalagot, nagyon korrekt. Tehát jobbra át. Csodálkozom, hogy milyen könnyû átkelni az itteni átfolyáson. Arra számítottam, hogy az esõ miatt meg lesz duzzadva. A sorompó után kezdõdik a hosszan emelkedõ szekérút. Közvetlen a lábam elé világítva baktatok. Nem nézek az órámra, de még biztos idõben vagyok, mert a hajnal még nem hasad, de még csak nem is feslik. Lassan felérek egy platóra. A Klotild-barlang felé leágazó út környékén utolérek egy sárga széldzsekis alakot. Láthatóan húzza a lábát. - Mi van veled Tom? - kérdezem tõle, amikor felismerem. - Áh! A Pilis-nyeregbõl levezetõ csúszdán estem el, és reccsent egy nagyot a térdem. A Mónikáig még elvánszorgok, remélem kiadják az odáig szóló díjazást - válaszolja. Méltatlankodok egy kicsit (nagyon), mert kiváló túrabotjai vannak, és ilyen csúszós terepre nem hozta el. Nagy kitartásra lesz szüksége, mert a Fehér-hegy meg fogja kínozni. Sikert kívánva továbblépek. Az Iluska-forrás mellett úgy megyek el, hogy fel se pillantok. Az éles bal kanyarnál ocsúdok fel, hogy hol járok tulajdonképpen. Pár méter után jön a bekerített mezõ. Alig bírok jobbra felvergõdni az agyagos "feljárón". A kerítés mellett felmegyek az erdõ széléig és visszatekintek. Csak messzirõl világító lámpákat látok. Elõttem sincs senki. Nyugodtan, saját tempómban tudok felhágni a Fehér-hegy meredekén. A csúcskõtõl lazulok lefelé. Ezen a túrán minden olyan hosszadalmasnak tûnik. Túl sokat kell itt szörfözni ezen a murvás ösvényen, mire megpillanthatok egy kisebb csoportot egy piros-fehér bójával feldíszített esõháznál.

4. ellenõrzõpont, Vörös-hegy nyerge, pihenõ.

Le lehet ereszkedni végre a Pilisvörösvár irányába mutató homoksivatagra. Egy gázpásztát takar a homok. Még mindig csak gyér csomókban tudott gyökeret verni rajta a fû. Ez az egy elõnye van az esõnek a túrán: lenn tartja a homokot, nem megy tele az ember cipõje. Most már kezd pirkadni. A madarak ásítanak egyet két csipogás között. Jó kilométer múlva lehet jobbra lejönni a pásztáról. Nekem már messzirõl jelzi ezt egy fenyõfa-csoport. Közelebb érve megerõsítésnek egy szalag is lóg a fán. A füves út valamit lehoz a cipõmre ragadt sárból. A telkek után, a szilárd utat elérve rakom csak zsebre a fejlámpámat. A Budapest-Esztergom vasútvonal keresztezésénél ér utol az a spori, aki a Táloki-erdõben jött mögöttem. Megjegyzi, hogy milyen ízesen káromkodtam végig az utat. Õ most van elõször ezen a túrán. A hosszas utcai séta után megmutatom, hogy hol kell balra fordulni a Kálvária felé. Tetszenek neki a stációk fekete márványra maratott képei. Tényleg szép munkák. Az is szép munka lesz ide felmászni.

I. feltételes ellenõrzõhely, Pilisvörösvári kálvária.

Sehol ponteur. Menjünk föl egészen a hármas kivégzés helyszínéig! Közben érkeznek még egy páran. Körülmegyek a kis kápolna körül. Itt sincs senki. - Kinél van fényképezõgép? Síri csend. - Hát kamerás mobil? Csend, mint fent. - Hej, de egy elmaradott társaság ez! Le merném fogadni, hogy még beszélõ padlókefélõt se látott egyik se. Nem baj. A bal lator a tanunk rá, hogy itt voltunk. Néhányan még fölfelé tartanak. Szépen megvárjuk, amíg mindenki fölér, csak akkor indulunk tovább. A Kálvária legfelsõ stációjától nyíló utcán megyünk lefelé. Átmegyünk a vasút fölött átvezetõ kis hídon. Sokáig caplatunk az utcán, amíg elérjük a kis teret, amibõl jobbra nyílik a Mónika utcája.

5. ellenõrzõpont, Pilisvörösvár, Mónika italbolt.

"S jött a Mónika, aztán véget ért a kalandok sora." Sok célba érkezett emberre passzol már az õsrégi Expressz nóta idézett sora. Elõttem azonban még ott van a túra nagyobbik része. Nem is számszerûsítem a távot, inkább hátramegyek a garázsba pecsételtetni és falatozni. - Hát itt vagy Petami? Szóval elsunnyogtad a pontõrködést a Kálváriánál - évõdök vele. - Te bliccelted el a Kálváriát. Mutasd csak a bélyegzést! - vág vissza. - Inkább megeszem ezt a jóképû lekváros kenyeret. Itt egy szóló szék a garázs elõtt, gyorsan leülök rá. Már egy ideje nem esik az esõ. Latolgatom, hogy le merjem-e vetni az esõkabátomat. A túra elején is, amikor levetettem jobban rákezdett. Áh, nem érdekel, levetem. Ha kabát nélkül fel tudok menni a Zsíros-hegyre, már jól jártam, aztán majd meglátjuk. Mindenki nagyon elfoglalt, ezért angolosan távozok. Visszafelé a kis térig, aztán az elsõ sarkon jobbra. Az utca végén keskeny sikátorba visz a jelzés, aztán ki a 10-esre. Szemben az Emil cukrászdák egyike, átmegyek, majd jobbra fordulok. Átkelek a vágányon, majd balra, a kerítés után megkezdem a lépcsõzést felfelé egy játszótérhez. Fent, az egyik padon egy spori éppen szerelvényt igazít. Átvágok a játszótéren, és egy utcán egyenesen a lépcsõ Pilisszentivánra levezetõ ágához megyek. Úgy látszik, hogy most jól bírja a térdem, mert a botokat súlyban tartva, korlátra támaszkodás nélkül szaladok lefelé a fokokon. A lépcsõ aljában, egy templom mellett balra fordulok. Hol is van az a kék kút? Aha, már látom az út szélén, a sövény mögött. Arcot, kezet mosok és tankolok egy kis friss vizet. Átmegyek a széles út másik oldalára. A villanyoszlopok fel vannak lobogózva: Piros-fehér-zöld és sárgacsillagos kék zászlók váltják egymást. Nem is olyan régen a kék helyett még piros lobogott a tartóban. Ki érti ezt? Szeretném még megérni a következõ színt is. A legközelebbi térnél jobbra fordulok. A Mónika után jöhet az Antónia! Neki is az árka, de elõbb ki kell emelkedni Szentiván házai közül. A flaszterrõl egy homokos lóösvényhez érek, ami felvisz egy újabb, de rövid flaszteres útra, amirõl már a praktikus forgóajtóhoz vezet egy ösvény. Bemegyek. Pár méteren velem jön a [P-], hogy aztán jobbra felmenjen a Hosszú-árok mentén a Nagy-Szénásra. Mindjárt itt a Toncsi, és vele az emelkedõ. A távvezeték egyik tartójának lábánál ül egy spori és reggelizéssel gyûjt erõt a mászáshoz. Mintha dézsa fû élményem lenne: A tavalyi SÁRGÁN is éppen itt ült valaki és kosztolt. Lehet, hogy éppen õ volt az. Mindenesetre most is jó étvágyat kívánva haladok el elõtte. Egyre meredekebb lesz az emelkedõ. A csúcsot jelzõ fenyõfákat nézem, de még nagyon magasan vannak. Sebaj. Elõbb, utóbb a tövükben leszek, csak még túl kell jutni ezen a kõ- és fatörmelékes szakaszon. Ó, igen! Elöl már látom a több túrán felbukkanó két srácot, akik nagy hanggal másznak ki jobbra az árokból. Véged van Antónia! Rövid ösvény vezet ki a mûútra, ahol balra fordulok. Fent vagyok a Zsíros-hegyen, és még nem eredt el újra az esõ. Kész csoda. Elhaladok a turistaház romjai mellett, és lemegyek a soron következõ kocsmához.

6. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon Itató.

A Cserepes-árok két pontõre dermedten ücsörög az épület tövében. Szegények olyan csoffadtan néznek ki, mintha kétszer lenyomták volna a hosszútávot. Nem irigylem õket, jobb mozgásban lenni ilyen zegernye idõben. A két srác és csekélységem továbbállunk. Lájtosabb szakasz következik. Sáros rész azért itt is akad, de legalább nincs az a dúlás. Hamar elérünk a [S-] jelzés öncélú kitérõjének csúcsához.

II. feltételes ellenõrzõhely, Kerek-hegy, éles úttörés.

A Kálváriával ellentétben itt már vannak pontõrök. Már félig tele van pecséttel az itiner igazolólapja. Jól siethetõ erdei út következik. Ezen a környéken szoktam a bealvás közelébe jutni, de most szó sincs ilyesmirõl, inkább éhséget érzek. Azért az Antónia kivett belõlem néhány kalóriát. A fiúk egy jó darabon lemaradnak, aztán amikor jobban kezd lejteni az út, az egyik nagy trappolással elrobog mellettem. A másik csak jóval késõbb teszi ugyanezt, miközben megkérdi, hogy a társa elfutott-e már. - Mint a szélvész - válaszolom. Az erdõt átszelõ mûúthoz érek. Remek! Ez már Solymár közeledtét jelzi. Lassan leérek a szabadon növõ orgonabokrok mellé. Nagyot szippantok a kellemes illatból. Orgona egyenlõ ballagás, éreccségi. Há, nem irigylem az érettségire készülõket. Tizennyolc évesen a tavasztól elzárva, a szobájukban kell magolniuk a sok szecskát, és még el se ázhatnak az erdõben tisztességesen. Leérek az egyetlen házhoz, ami itt a fák közt áll. A kutyák megugatnak akár lentrõl jövök fölfelé, akár - mint most is - fentrõl jövök lefelé. Én nem tudom mi ebben a pláne. A kazánlemez híd után leérek Solymár fõútjára, és a benzinkút felé indulok. Elõtte piros-fehér bójás autó áll. Nem kell pecsételtetni, csak itatópont van itt. Egy félliteres bubis flakont szabadítok ki a zsugorból. Megéheztem, de nincs kedvem elõszedni egy szendvicset, ezért inkább a zsebembõl eszek egy kis csokit. Most látom, hogy a kocsi tetején van egy zacskó, benne bontott szaloncukrok. Abból is eszek kettõt. Ráiszom a vizet, és lemegyek a Paprikás-patakhoz. Valami nem tetszik a gyomromnak. Olyan érzésem van, mintha egy alien feszegetné belülrõl. Megpróbálok nem ráfigyelni. Az Alsó-Jegenye-völgy igen kihalt képet mutat. Se kocogók, se kutyások nem mutatkoznak. Kirándulókról nem is szólva, pedig pillanatnyilag nem is esik az esõ.

7. ellenõrzõpont, Rózsika-forrás.

A pihenõnél, ahol székel a pont nem idõzök, pecsételtetés után rögtön továbbmegyek. Rózsika még mindig bronzban domborít, és bronz korsójából szakadatlanul önti kifele a soha el nem fogyó bronz vizet. A rétre érve - ahonnan szerteágaznak a turistautak - látom, hogy már áll az ünnepi sátortábor. Mozgást még nem látok, de a rét "bejáratánál" posztol két sárgamellényes rendõr. Fura, hogy nem szekusok õrködnek, hanem igazi rendõrök. Az illendõség úgy kívánja, hogy jó reggelt kívánjak nekik. Vége a lazázásnak, ki kell emelkedni ebbõl a völgybõl. Elég hosszantartó mûvelet ez, de számítottam rá. Lassan érek fel a vassorompóhoz, és elõtte balra kanyarodva még mindig tart az emelkedõ. Mielõtt vízszintesbe menne át az út, egy bokorcsoportnál jobbra át kell térni egy keskenyebb ösvényre, ami a karéjon vezet. Nincs elõttem senki, és elõzni sem akarnak; sokan befejezhették a Mónikában. Nézem a morzsalékos talajt, mintha száraz lenne. Létezik, hogy itt nem esett éjjel? Hullámvasutazódik, és sziklásodik az ösvény, közeledik a pont.

III. feltételes ellenõrzõhely, Kötõk padja.

A pontnak nevet adó sziklaalakulat elé tántorgok. A kedves pontõr hölgy elõzékenyen vállalja, hogy kibányássza az itineremet a párától és esõtõl védõ nájlonból. Javasolja, hogy addig gyönyörködjek a hátam mögött feltáruló panorámában. Kiadom magamnak a parancsot: - Hátra nézz! Csodálkozz! Végre is hajtom: Megfordulok. - Hûha! Visszafordulok. Ezt a panorámát két hete láttam utoljára, igaz, hogy a másik oldalról. (KEVÉLY KÖRÜLI KEVERGÉS) - Jut eszembe: Itt nem esett az esõ? - kérdezem a hölgyeket. - Mióta itt vagyunk nem, és remélem nem is fog - válaszolja az, aki az itinerrel foglalkozik. - Ebben megegyezünk - köszönök el a hölgyektõl, és továbbegyensúlyozok az eddiginél is keskenyebb ösvényen. Ez is egy hosszú, unalmas szakasz. Ketten csattognak mögöttem, elõzni akarnak. Nem olyan egyszerû mûvelet ez itt, ilyen keskeny, hegyoldalba vájt ösvényen. Keresni kell egy helyet, ahova félreállhatok. A szövegkörnyezetbõl azt veszem ki, hogy ma reggel indultak a Mónikából. Ez megmagyarázza, hogy miért oly frissek és fiatalosak. Végre meglátom egy távvezeték nyiladékát. Ez azt jelenti számomra, hogy keskeny kis ösvényünk felköt a szélesebb [K-]-ra, amin egy fokkal kényelmesebben jutok el a Virágos-nyeregbe. Lentrõl is látni, hogy a Boróka zárva van. Nem mintha be akarnék menni. A réten félreállok egy kicsit szerelvényt igazítani, mert már lassan lecsúszik rólam a gatya, és az alsó ruházat is összevissza tekeredett rajtam. Egy komfort fokozattal feljebb lépve támadom az Újlaki-hegyet. Errõl az oldaláról talán nem olyan durva, de ezt a lemenetnél kell majd megfizetni. Ismét látókörömbe kerül a két ifjú lejtõrohanó. Néhány másodperccel utánuk érek a pontra.

8. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.

Lent, a repülõtér hangárjainál már nagyban verik a tamtamot. Onnan indulnak a SAMSUNG túrák. (Az egyik itatópontjukat láttam a Virágos-nyereg rétjén.) Ezt többen kihasználják Budapest Kupa hiénázásra. Ez a fogalom azt jelenti, hogy valaki egy napon több Budapest Kupa rendezvényen vesz részt, hogy meglegyen a 25 pecsét, vagyis a felnõtt méretekkel megáldott kupa. Tisztelem, becsülöm azokat, akik így csinálnak, de én nem váltanám fel a hetvenesemet egy ötvenesre és egy húszasra. A két barát már el is tûnt a sziklás, lejtõs ösvényen. Jó tempóban én is utánuk eredek. Az állkapcámon lekopogom, hogy most nem fáj semmim. Még a parkoló utáni, kirohadt lépcsõs meredélyen is simán le tudok sietni a Határ-nyeregbe. Egy fiatal versenyzõ éppen tudósítja a családját, hogy lefelé tart a Hûvösvölgybe, csak még ezen a "szemét" Vadaskerti-hegyen kell átmásznia. Tényleg, még ez is itt terpeszkedik. Hát, akkor toljuk neki! Háromnegyed tízkor - az idõpont fontos - utolér egy spori, aki szintén 23:00-kor indult Esztergomból. Azt magyarázza nekem, hogy 11:00-re be akar érni a budaörsi célba, így 12 óra alatt meglesz a teljesítése. Nem tudom, hogy az eddigi 4,5-es átlagából hogy lesz kb. 18-as, de szabályos idõközönkénti "aha, aha" mondásokkal ráhagyom. A Vadaskerti-hegyre való felmenetelnél csak a Hûvösvölgybe való lemenetel rosszabb. Már hosszú percek óta hallom a forgalom zaját, de még mindig lefelé trappolok. Még tíz méter lefelé, és üvölteni fogok! A megkönnyebbülést az Ördög-árok kis kõhídjának látványa jelenti. Mi az? Május elsején be van zárva a lángosos? Hát, ebbe sem szorult túl sok üzleti érzék. Átmegyek a zebrán, majd a rövid aluljárón, aztán lépcsõkön küzdöm fel magam az állomásépület tövébe. Erõs pöfögést hallok. Na, már megint kifogtam a kis büdös kávédarálót. Éppen itt állomásozik. Befüstöli az egész környéket. Van olyan utas, aki még rá is fizet nosztalgiavonat címen a viteldíjra, hogy háromnegyed órán át szagolhassa a csühös sûrû kénes füstjét.

IV. feltételes ellenõrzõhely, Hûvösvölgy.

Többeknek már az oklevelét töltik. Nekem csak egy poharat. Petami klónja sátorrudakkal bûvészkedik. EÜ gondokra hivatkozva nem vállalt pontõrséget, de így hatszor annyit dolgozik. Egy rendezõ hölgy van oly kedves és ken nekem egy zsíros kenyeret piros arany pöttyökkel és csalamádéval. Megiszom rá az imént kitöltött szörpöt, és kérek még egy kenyeret a "szokásos" díszítéssel. Ezzel és egy újabb pohár szörppel leülök a vízcsap melletti padra. Az itt ülõ srác jó étvágyat kíván, és megkérdi, hogy tovább teccek-e menni. Amikor elmondom, hogy már nem annyira tetszik, de végig szeretném tolni Budaörsig, akkor jó utat kíván a túra hátralevõ részére. Megköszönöm, és az utolsó falat után letörölöm a zsírt a kezemrõl, és a csap melletti ösvényen visszatérek a [S-] jelzésre. A katonasírnál jut eszembe, hogy meg is mosdhattam volna a csapnál. Üsse kõ, most már nem megyek vissza. A villamos árkától jobbra távolodva felmegyek a mûút szélére. A gyér forgalomban rögtön át tudok menni. A Hûvösvölgybe való hosszas ereszkedés után most némi túlzással azt tudom mondani, hogy jólesik egy kis emelkedõ. A restaurálástól frissen nyomulok fel a Hárshegy vasútállomás alatti vízszintes útra. Ez a szakasz elég is a pihenésre; a vágány keresztezése után ismét emelkedek. Feljutok a bokaficamító kövekkel aknásított mezõre. Egyre gyakrabban jönnek szembe papírokkal. Hát, persze! A SAMSUNG. Nem tudom megérteni, hogy miért kell egy régebben mûködõ túrára rászervezni egy újat, ráadásul úgy, hogy állandóan szembe jöjjenek. Ismerõsökkel is találkozok. Van aki fordítva hiénázik: a SAMSUNGról jön át a SÁRGA 18-as távjára. Jól van, nem baj; fõ az, hogy mindenki jól érezze magát. Rátérek a kilátó felé vezetõ emelkedõre. Ez kajak egy emelkedõ, de tart még a kenyérgõz, gond nélkül felcsûrök a kis fahídig. Örülök, hogy az utána következõ csúszdán most nem lefelé kell jönnöm. A mini szerpentin után már itt is vagyok a kilátó tövében.

9. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly-kilátó.

Az adminisztráció után rögtön tovább is lépek. A szintbeli turistaúton kipihenem a feljövetel erõkifejtését, aztán a meredek köves lejtõn való fékezéssel fárasztom tovább magam. A Szépjuhászné kékkútjánál bepótolom a Hûvösvölgyben elmulasztott kéz- és arcmosást, és néhány deci vizet is vételezek a biztonság kedvéért. Átiszkolás a Budakeszi úton, és irány a János-hegyet elkerülõ út. A kisvasút Vadaspark megállója környékén megint elkezd cseperegni az esõ. Az már túl szép lett volna, ha vissza tudja tartani magát amíg célbaérek, de nem szólhatok egy szót se, mert eredetileg csak azért fohászkodtam Pilisvörösváron, hogy legalább az Antónia megmászása alatt ne essen, és ez bõven teljesült is. Nem veszek rögtön esõkabátot, elõször megvárom míg jól átázok, aztán megállok, és egy fa alatt elõbányászom a kívánt ruhadarabot. A Kis-kõfejt követõ gyönge emelkedõ után néhány tíz méterrel, jobbra lemegy az út a vágányhoz, hogy keresztezze azt, és tovább ereszkedjen a Korányi szanatórium kerítése mellett egy fahídhoz. Pár perc hullámzás után levisz egy völgybe, amelyben több út találkozik, és ahonnan nagy levegõvel fel kell kapaszkodni a Virág-völgybe vezetõ útra. Innen kellemes lejtõ következik a völgyig, ahol néhány fokozattal vissza kell kapcsolni a következõ pontig tartó emelkedõ miatt. Jelen körülmények között hosszúnak érzékelem ezt a kaptatót itt az árok peremén. Egyre sekélyebb az árok, és a felsõ csücskénél a jobbra-balra S kanyar jelzi, hogy már csak egy egyenes szakaszon kell feltolnom magam.

10. ellenõrzõpont, Csacsi-rét.

A pontõrség az esõházba szorult, láthatóan nincs melegük. A két barát egyikét muffinnal táplálva próbálják visszahozni az eléhezés közeli állapotból. Na, ja, tudni kell beosztani a kokszot. Tovább indulok a bokrosba veszõ úton. Az U alakú ösvény száraz idõben is kényelmetlen, most pedig jóformán csak a két szélén terpeszkedve lehet totyogni rajta. Kiérek a KFKI alatti szélesebb útra. Végre lehet egy kicsit normálisabb tempóban menni. Eljön a jobbos letörés, lejtõssé válik az út. A lejtõ alján frissítõpont. Sebtében fogyasztok egy kis üdítõt. Idõsek csoportját érem utol. Az egyik bácsi ernyõt tart a feje fölé. Nem semmi! Én két bottal alig bírom egyenesben tartani magam. A hátralevõ távról beszélnek. - Nem az a gond - kotnyeleskedek bele -, hanem a Sorrentó elõtti, oldalt lejtõs ösvény síkossága. - Lenn a völgyben azt ki lehet kerülni - így az idõs úr. - Igen, de akkor az nem ez a túra - válaszolom, de már bánom, hogy beleszóltam: Ernyõvel menjenek arra, ahol a legbiztonságosabb nekik, nem ér annyit az egész, hogy valami baj történjen. Elõzök, és várom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Nem azt mondom, hogy sima ügy, de ügyesen botozgatva, lassú tempóban elég jól el lehet lavírozni; rosszabbra számítottam. Esõcsepp hullik le az orromról, amikor túránk utolsó számottevõ emelkedõjéhez érek. Egészen meg lennék hatódva, de inkább nekifogok a legyûrésének. Csúszik, de apró, óvatos lépésekkel felküzdöm magam. Fent egyre sziklásabbá válik az ösvény.

V. feltételes ellenõrzõhely, Sorrento.

Egy csoportot megelõzök a ponton, mert a múltkor beszorultam egy népes társaság mögé. A kutyájuk állandóan a lábam között futkosott, és ettõl hatvan valahány kilométer után nagyon cvíder tudok lenni. Leérek egy széles, murvás útra, amit csak keresztezek, hogy betérhessek egy keskenyebb, kissé köves, de jól járható ösvényre. Se elõttem, se mögöttem senki, lehet menni saját tempóban. Amikor nem a lábam elé nézek, akkor a távolban a sorompót kutatom. Sajnos túl korán. Amikor másfelé kalandoznak a gondolataim, akkor kerül a látóterembe. Az utána következõ szakasz egy jó hosszú kanyargást jelent a hegyoldalban. Egy kidõlt fákkal nehezített, szivatós ösvény vezeti be. Ilyenkor már örülök, hogy egymás után tudom rakni a lábaimat, nem, hogy Kánkánozzak. Egy szekérútba torkollik az ösvény, jobbra fordulok. Nem tart sokáig a széles út, mert lemegy Budaörsre. Jelzésünk jobbra letérít róla egy jóval keskenyebb útra, tulajdonképpen egy ösvényre. Távolabbról lépéseket hallok, ez gyorsabb haladásra ösztönöz. Húzó ember leszek a keskeny ösvényen. Egy idõ után ez idegesít, de nem állok ki, mert nem is nagyon van hova, meg aztán így talán valamivel gyorsabban fogy a táv. Már több alkalommal próbáltam megszámolni, hogy hány tisztáson kell áthaladni, hogy elérje az ember a pontot, de még nem sikerült, mert van, amelyik nem is igazán tisztás, hanem csak egy kis kibukkanás az erdõbõl, és nem tudom, hogy azt beleszámoljam-e vagy sem. A végén egy bal kanyarban számolás nélkül is megpillantom a piros-fehér lampiont.

11. ellenõrzõpont, Huszonnégyökrös-hegy nyerge.

Az egyik lány reszketve nyomja pecsétjét az itineremre, mialatt tartom fölé az ernyõjét. Arra gondolok, hogy pontosan egy éve, ugyanitt már a hõguta kerülgetett... Balra indulok. A hegyoldalból Budaörs panorámájában lehet gyönyörködni. Van aki fényképez. Én csak állok és bámulok a mélységbe, miközben csökkentek a testsúlyomon. Ismét balra következik a hegyrõl való lemenetel. Meredek lejtõ; elõször csak a szokásos, de lejjebb, egy jobb kanyar után egy építkezés hepehupáján kell átbukdácsolni, aztán jön a flaszter, ami egyre kínosabbá válik. Próbálok úgy menni, mintha nem is a csupasz talpcsontom érintkezne az aszfalttal. Nagyon nehéz. A néhai Csíki csárdánál vége a [S-] jelzésnek, de a SÁRGA 70-nek nem. El kell kúszni még hetven kilométert Budaörs központjának irányába. Elõször egy mellékutcába visznek a szalagok, de aztán egy jó darabot a büdös fõúton kell menni, hogy egy átkelés után az utolsó mellékutcán jussunk el a vágyott körforgóig, ahol most nem az iskola tornatermébe kell bemenni (sajnos), hanem az iskolával szemben levõ Nádor sörözõbe, ami annak idején az õs cél volt. A bejáratnál szokásos kedvességével fogad Szöcske, és pillanatokon belül megkapom az elismerõ tárgyakat. Sajnos az elsõ SÁRGÁM "csak" 40-es volt, ezért majd csak a következõ teljesítéstõl jár jelvény, de a 70-es mellé megkapom a három tükörtojást ábrázoló TOJÁSSÁRGÁJA kitûzõt is. Nagyon jópofa. (Zoli már a rántottás kitûzõrõl ábrándozik.) Az elsõ zsíros kenyér után Kriszta tûnik fel az ajtóban. Õ a SÁRGA 40 közben úgy látszik részt vett egy vizes póló versenyen is. Tuti dobogós. Kicsit még együtt élvezzük a rendezõség vendégszeretetét, aztán futás (!) a buszmegállóba.

Ottorino

ÕRSÉG 50 teljesítménytúra (pohod) 2011.05.14.

Lehet, hogy túlzott elvárásokkal utaztam el harmadmagammal Õriszentpéterre, az ÕRSÉG 50-re, de azt kell mondanom, hogy csalódtam. A túrából legalább 20 km, - de inkább több - szilárd burkolatú úton folyt, a fennmaradó táv pedig erdõben. Az országúti szakaszokon volt megfigyelhetõ a vidék, amely elnyújtott ívû, harsogó zöldben pompázó lankákból áll, néhol házakkal, kisebb településekkel. Látványát tekintve szép, de egyáltalán nem egy olyan nagy durranás, amit az ország legtöbb részében ne lehetne látni. Nem ér meg egy ilyen rettentõ hosszú flaszteres gyaloglást. Arra gondoltam a bitumenen való csattogás közben, hogy ez a vonalvezetés egy kiváló biciklitúra útvonala lehetne. Ezt a gondolatot a hazafelé úton, szavakba foglalva visszahallottam az egyik túratársamtól. Az erdei szakaszok se érdekesebbek. Csak mész, mész a rengetegben - úgy érzed vég nélkül -, sehol egy megkapó kilátás, egy látványos sziklaalakzat vagy akármi. Az erdei utak feldúlt állapotát már meg sem említem, mert ez szinte mindenhol így van kis hazánkban. Némelykor olyan mélyen besüppedt keréknyomok között kellett szökdécselni, hogy látszott: a traktor alváza súrolta a két nyom közötti talajt. Itt is ezerrel megy szombaton az erdei munka. A viszonylag sík túra (683 m) jobban elcsigáz, mint egy 2000 m szintkülönbségûre tervezett. Kínosan (!) egyoldalúan veszi igénybe az inakat, izmokat, izületeket. Annak viszont kifejezetten ajánlom a részvételt, aki szereti a temérdek templomot, út menti kápolnát, pléhkrisztust, Máriácskát. Hangsúlyozom, hogy a véleményem tisztán szubjektív, és kialakításában biztos az is nagyban közrejátszott, hogy egy (nem rendezõi!) »Pityerszer« útbaigazító tábla rossz értelmezése folytán sikerült jól elkavarnom. (Az így összeszedett tetemes idõhátrányt a túra végére vérrel nem, de sok verítékkel sikerült ledolgoznom.) Túratársaim zömének viszont tetszett a túra. Idézem: "Azért, én örülök, hogy ezt is megcsináltuk." (Ti.: Ki van pipálva.) Más vélemény: "Nekem kifejezetten megérte eljönni, mert sok mindent láttam, amit máshol nem lehet." (?) Hát, ízlések és pofonok... A pozitívumokat is feltétlenül szükséges megemlítenem: A rendezõgárda: Aranyosak, lelkesek, segítõkészek. Szalagozás és útbaigazító táblák: Ötös alá, azzal a megjegyzéssel, hogy a [K-] [K+] elágnál (ahol eltévedtem) elfért volna egy szalag vagy egy tábla a következõ felirattal: "Ottorino ne menj tovább a [K-]-on!". (Természetesen nem okolhatok mást a saját hülyeségembõl fakadó elkavarásomért.) További tetszõ dolog az itiner és a bélyegzések igényes mivolta. Ezt az itinert sajnáltam volna kettéhajtva zsebre vágni, mint ahogy legtöbb társával ezt teszem. Összegészében: Biztos, hogy ez nem lesz a kedvenc túráim egyike, de köszönöm, hogy részt vehettem rajta. Egy élmény volt...

Ottorino



 

DÉL-BÖRZSÖNYI KILÁTÁSOK 2011.03.20. Táv: 40,5 km; Szint: 1800 m.

Ezt már szeretem! Zebegényben leszállunk a vonatról, és besétálunk az iskolába. Ki a fene szeret sokat gyalogolni? Az udvaron már nyüzsi van, Tom barátommal megvesszük a papírokat, és a számítógépes nyilvántartáshoz lépünk. Sorbaállás közben pótreggelire megeszem a csócsálnivalót, amit a kezembe nyomtak a gondos rendezõk. Egy kis technikai fennakadást okozok azzal, hogy a TÉLI TIHANY-on kapott vonalkódos rendezvénykártyámat, annak idején, otthon egy nagyon biztos helyre elraktam, és ma hajnalban hiába füttyögtem neki, nem akart elõjönni. A kis hülye most otthon unatkozhat egy remek kirándulás helyett. Egy kis szájber segítség a szomszéd asztaltól, és a kódnyomtató már köpi is az öntapadós vonalkódot, névvel, rajtidõvel, DBK 40 felirattal. Nekem már csak az itinerem sarkába kell biggyesztenem. Profi! Akkor megyünk? Egy réteg ruha eltesz, és megyünk. A Trianoni emlékhelyet kell megcélozni [S3]. Ismerõs az útvonal, pl. a TELEKI-n szoktunk ott landolni. Tehát fel a korlátos, kõlapos kis szerpentinen. A kanyar utáni, felfelé menõ ágba pillantok: Szevasz Máté! Az emlékhelyen nincs pont, ezért hátul elhagyjuk, és pár méter után a [S3]-ról is letérünk egy jobbra-balrával, hogy a [S-] jelen folytassuk, változatlanul fölfelé. Itt már felhevült túrázók szegélyezik az utat; mindenki valamilyen göncöt gyömköd a málhájába. Nekem is melegem van, de úgy döntök, hogy csak a pontnál veszem le következõ réteget. Nincs hideg, de még egy kicsit frisses a levegõ. Felhõs az ég, ám néhol átkéklik. Jó lenne megúszni szárazon. Legalábbis felülrõl, mert a több napos esõzés miatt talajügyben nem sok jót várhatunk. Néhány dúsabb átfolyás már jelzi, hogy küzdelmes napunk lesz ma.

1. ellenõrzõpont, Bodzás pihenõ

Ahogy megígértem magamnak, beletaposom a kabátomat a hátizsákba. Váltunk a [SO] jelzésre, és megindulunk lefelé. Tom csalódott, hogy a verítékes munkával megszerzett magasságot most percek alatt elveszítjük. Igen, most majdnem a vasút szintjére fogunk lemenni. De hát azt az 1800 szintet nem a legyek fogják összetapicskolni nekünk. (Még alszanak.) Csúszós, oldalra lejtõs ösvény. Ezen a tájon ez a jellemzõ. Most is a fától fáig stílus a leggyakoribb. Üvöltést hallok. Olyat, mint mikor a régi filmen Tarzan seggbe rúgta Csitát (vagy fordítva). Két süvölvény vágtat lefelé, árkon, bokron, tûzön, vízen át. Félrehúzódok egy fa mögé. Nem akarom kuglibábuként végezni... Hatalmas erõfeszítéssel leereszkedünk a hegyrõl. Egy csobogó patak mellett gyalogolva érjük el az [S+] jelzést, amire átváltunk. Elõttünk már megint házak. Kezdhetjük elölrõl az egészet: Mászás fölfelé. Az egyik szépkilátásnál megint az ismerõs ordítás. Jaj, ne! Ezek megint mögénk kerültek. Balsejtelmem azt súgja, hogy hosszú idõre marad ez a szisztéma: óbégatás, elõretrappolás, tökölõdés, majd elölrõl az egész. Az egyik pubi valahol gatyaféken jöhetett lefelé, mert a nadrágja ülepe is csurom sár. Cudarul erõsödik az emelkedõ. Talán a pont elõtti egyenes szakasz a legmeredekebb, és legcsúszósabb. A két pontõr remekül mozizza odafent a feltörekvõket. Amikor felérek, én is közibük állok egy kis pihenésre, és a kipörgõ lábakon való mosolygásra. Az egész Dunakanyar gurgulázó óbégatástól visszhangzik.

2. ellenõrzõpont, Borostyán-kõi pihenõ [S+]

Nem pihenünk pár másodpercnél többet, mert további magaslatok várak. Egy rövid szakaszon annyira lepusztult az ösvény, hogy már egyszerûen járhatatlan. A rendezõség alaposságát dicséri, hogy ide kötelet feszítettek ki. Túl sokan csüngünk már rajta, ezért én inkább feljebb araszolok, némi lemaradást szenvedve ezáltal. Különféle elágazások jönnek, mindenféle sárga jelzésekkel. Nagyot nem tévedhetsz, ha mindig felfelé tartasz, de a dús szalagozás minden elágazásban pontos irányt mutat. Egy sziklába vájt padnál megint találkozok a két ifjú tenorral. Belém hasít a fájó emlékezés: - Nem voltatok tavaly õsszel a PIROS-on? - kérdezem. - De voltunk - válaszolja az egyik. - Hát, persze! A te jobb cipõd orrára volt ráhúzva egy zokni, mert leváló félben volt a talpa. Hogy ez nekem nem jutott elõbb az eszembe... Innen már nem kell sokat emelkedni, hogy lekocoghassunk a Szent Mihály-nyeregbe [K-] / [S-]. Kis szerénytelenséggel állíthatom, hogy ez már olyan érzés, mintha hazai pályán játszanék. Ismerõsként haladok el a bekerített aknák mellett. Az Ürmös-réten, az adótorony vonalában, a totál egyenletes úton megbicsaklik a bokám. Hát, ennek enyhén szólva nem örülök. Hogy az a...! Talán nem húzódott meg... Semmi levél a fákon, de még a rügyek sem pattognak, ezért a Juliánusz kilátó körvonalát már ki tudom venni a fák ágai közül.

3. ellenõrzõpont, Hegyes-tetõ

Aú! Fent van a bugyi a toronyban. Nem az a gáz, hogy még ide is fel kell mászni, hanem az, hogy egy személy széles a csigalépcsõ. Szerencsére nem nagy a tumultus, csak egyszer kell félreállnom felfelé, az elsõ emeleti pihenõbe. Pecsételtetés után gyorsan lemegyek, amíg még nem ér ide a tömeg. A padnál pakolászok, amíg megjön Tom. Aki csak érkezik, mindenki meglepve, kétkedve kérdezi: "Föl kell menni"? Amíg Tom teázik, én térdkímélõ üzemmódban ereszkedni kezdek a Világos-tér felé [K-] / [S-]. Közben utolér Gyõri Péter és Samu Piri, akikkel már találkoztunk a Bodzás pihenõ utáni szlalom pályán. Az idei "A TELJESÍTMÉNYTÚRÁK ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN" címû kiadvány 1981-es, fekete-fehér fotóiról beszélünk. A korabeli KINIZSI SZÁZAS-on készültek ezek a felvételek. Péterék ismerõsöket, barátokat sorolnak, a képekrõl. Nekem az volt a legszembetûnõbb rajtuk, hogy senkin nincs semmi csicsa, különféle sportmárkák feliratai. A legtöbben egyszerû dorkóban, farmerban, kockás ingben, szimatszatyorral vágtak neki a 100 km-nek. Az volt az igazi hõskor. Beszélgetés közben a [S-] balra visszakanyarodik Zebegény irányába. A könnyebb terepen, jó társaságban repül az idõ, máris itt a következõ pont.

4. ellenõrzõpont, Kövesmezõ

Nem is nézem meg, milyen sütit kaptunk, elsüllyesztem a zsebem mélyére. Még nem vagyok éhes, de eljön az az idõ, amikor már minden kaja kevés lesz, akkor majd felfalom. Friss [Z3]. Ez a jelzés nincs a térképemen, de jártam már rajta. Egy darabon a mûút melletti ösvényen megyünk, aztán jobbra be az erdõbe. Elég szépen megyünk fölfelé, és hullámvasutazunk is eleget, amíg el nem érjük a csúcskövet. Jaj! Már elõre félek, hogy mi vár a Gubacsi-hálás lejtõjén. Oldalra csúszós ösvény. Mi más? Lassan botozgatva, megfontolt lépésekkel épphogy megússzuk esés nélkül. Sárika egyre agresszívabb. Nem lehet elmenekülni elõle. Cuppog, fröcsög, ott van a nyomodban. Lepereg róla átok, szitok. Nem tágít. - Felmegyünk a Zamenhof kilátó maradványaihoz - mondja Péter. Kell ott egy fotó a (...) kupához. - Akkor ne menj lejjebb a [Z3]-ön - válaszolom, mert a [ZL] vezet oda, itt jobbra. - Kösz! Akkor további jó utat! - Kösz! Nektek meg szép kilátást... Egy hosszú ereszkedés vár még ránk. Megint csak le kell menni egészen a vasút szintjére, de elõbb útba ejtjük a Királykutat. Ivásra nem ajánlott, Tom arcmosással frissít. Bell Sanyiék jönnek, mögéjük szegõdök egy kis dumára. Kiérünk a vasúthoz. A vele párhuzamos utcában balra fordulunk. Sanyiék erõs tempót diktálnak. Tudom, hogy nem sokáig bírok velük lépést tartani, de elhatározom, hogy a következõ pontig mindenképpen. Balra ez az utca vezet a Só-hegy felé. Ha majd végeztünk a ponton. Ide kell visszajönni. Az utcáról már látszik a nagyméretû szaletli, ami normál esetben a kocsma kerthelyisége, most az etetõvel kombinált pont tanyázik benne.

5. ellenõrzõpont, Gerendás büfé

Kapok egy bont, amibõl egy pohár boros teára és egy fél karéj zsíros kenyérre futja. Több nem is kell, mert még a kövesmezei sütit se fogyasztottam el. Tomnak látványos belépõje van: Lefejeli a középen belógó, korong alakú, (este) világító sörreklámot. Többen odaugranak, hogy megvizsgálják, nem történt e baja a reklámcsillárnak. Ez egy speciális teszt: Aki lefejeli a csillárt, azt nem szolgálják ki szeszes itallal. (Nem vagyok olyan magas, mint Tom, de nekem is homlokközépig ér.) - No, ha ettél, ittál, szerelvényt igazítottál, akkor menjünk! Jobbra kilépve a kapun látom, hogy a jövõ két hangos letéteményese a vasút felé veszi az irányt. Nem tanulmányoztam a többi távot, de azt gondolom, hogy õk itt végeztek. Egy keveset visszafelé megyünk és jobbra fordulunk a [Z4]-el jelzett utcába. Ekkor visszanézek, és látom, hogy ezek ketten már megint a sarkunkban vannak. Eszerint nem végeztek, hanem ellenkezõleg indultak el a [Z4] jelzésen. A Só-hegyi tisztességes emelkedõn tisztességesen lemaradnak; csak lefelé tudnak rongyolni, de azt, mint a szélvész. - Sárika már megint mit erõszakoskodsz? Most miattad menjek be a bozótosba, mert te, itt széltébe' elfoglalod az egész utat? Ha elcseszed a tiszta száraz érzésemet, akkor nagyon csúnyát mondok. Ajj! A k... ...dat! (...) A távírópóznák maradtak útitársnak, mert megnyomtam egy kicsit, hogy elõbb szabaduljak errõl a nemkedvenc szakaszról. Egy több túráról ismert párt érek utol. Társaságukban hamarabb érek ki egy nyílt területre, onnan pedig a Törökmezei mûútra. Õk balra mennek, én jobbra. Mikor visszanéznek, én kedélyesen búcsút intek nekik. - Hova mész? - kérdezik. Há, erre van a [Z4]! - Az arra van, de én inkább a szalagozást követem - válaszolom fapofával. Megfordulnak. Nemsokára hátranézek. Jól van, Tom és követõi a jó példát választották. A szalag balra bevisz az erdei [P-] / [Z-] turistaútra, hogy aztán megint kimenjünk az elõzõ mûútra, és utána a szimpla [Z-] jelzés nyomán átvágjunk a Szent Gál-földön. Megint mûút, ezúttal a kóspallagi. Már majdnem keresztezem, amikor jobbra két szalagot is látok. Bele kell olvasni az itinerbe, mert felmerül az a lehetõség, hogy a szalagok a visszautunkat fogják jelezni. Nehezen, de utolérem a szövegben azt a pontot, ahol most vagyunk. Aha! Mégis le kell térni a [Z-] jelzésrõl, és jobbra kell fordulni a Kóspallagi mûúton. Egy elõnye van a mûútnak: Sárika ide nem tud követni. De csak merjünk letérni az aszfaltról...

6. ellenõrzõpont, Rózsakunyhó

Betárazok a télidézõ szaloncukorból. Két harapás alma, egy szaloncukor. Édességgel tompítom az idegvégzõdéseimet. Szalagozott úton térünk vissza a kunyhó kedvéért elhagyott [Z-]-ra. Amikor megérkezünk a [P+] keresztezõdésbe, az egyik spori automatikusan arra megy. Nem, nem választott rossz irányt, õ a 30-as távot választotta. Nekünk majd akkor kell arra menni, ha már bejártunk egy hatalmas hurkot. Most jön az a rész, ahol szembe megyünk jövõbeli önmagunkkal. Elõször egy kerítés mellett, aztán kiérve egy tisztásra, egy cserjékkel övezett úton. Itt már nem is Sárika kellemetlenkedik a legjobban. Az útban a legegyszerûbb folyni egy csermelynek. A padka is zsombékos, süppedõs. Inkább vállalom a bozótban való bujkálást. Jobbra kanyarodik az út, és kitartó, egyenletes emelkedésbe kezd. A srácok kérdezik, hogy mikor érünk a Gál-hegyre. - Akkor leszünk fent a hegyen, amikor észrevesszük, hogy már lefelé megyünk. Ez talán viccesen hangzik, de ha a hosszadalmas hegymenet után véletlenül nem veszem észre a csúcskövet, akkor más nem utal arra, hogy fent voltunk, csak az, hogy lejteni kezdünk. Eddig is voltak kisebb hétvégi házak, az út mentén, az erdõben, de most, hogy kiértünk egy rendes utcára, egyre több van. Néhol szilárd burkolat nyomait fedezem fel. Durvul a lejtõ, és amikor a távvezeték alá érünk, akkor iszonyat meredek lesz. Nagyon messze, lent látszik a Duna egy rövid szakasza. A két ifjonc bevadul a lejtõ láttán. Még szerencse, hogy ordítanak, mert van idõm félreállni. Olyan gyorsan leszáguldanak, mintha síelnének. Fél perc alatt eltûnnek. (Számunkra, a mai napra végleg...) Mi, a többiek csak óvakodni merünk lefelé. A bal karomat közben megoperálja egy tüskebokor. Állatian csíp, és fáj is. Amikor végre lekecmergek errõl a fekete fokozatú lejtõrõl a sebeimet nyalogatom. Az üdülõtelkektõl a Szokolyai útra érünk le, ami mellett vezet a Királyréti Erdei Vasút. Egy megerõsítõ pillantás az itinerre. Igen, balra kell fordulni a [S-] jelzésen. Az út és vasút túloldalán lesz a pont.

7. ellenõrzõpont, Morgó mh.

Jólesik a hûs málnaszörp. Kérek még egy pohárral és elrágcsálom a Kövesmezõn kapott sütit. Akármilyen jó is itt a padon ücsörögve eszegetni, tovább kell menni. Megkeressük, hogy hol fordul balra a [S-] jel. Fenyõfás telkek szilárd burkolatú utcájában kezdünk emelkedni. Egy útvillában a jelzés balra invitál, de a jobb ágban, lejjebb egy szalagot látunk lengedezni. Valaki már ott áll az itinerét nézegetve. A színes térképvázlatra pillantok. Eszerint a [S-] a frankó. Arra gyanakszok, hogy valaki jó viccnek tartotta az átszalagozást, és a jelzésen maradok. Többen ezt a verziót választják. Az utat többször keresztezõ patak adja meg a választ az elterelõ szalagozásra. Az elsõ ilyen esetnél még átkelünk a túloldalra, de aztán felmegyünk a szilárd burkolatú erdei útra. Késõbb megerõsítõ szalagok lógnak a fákon; a patak zavaros vize pedig tekergõzve folyik tovább odalenn a mélyen bevágódott medrében. Van aki csak késõbb fog feljönni, mert elõbb megkóstolja egy forrás vizét. A patak túloldalán egy szeméttelepnek használt telek csúfítja el a tájat. Hamarosan vége a mûúti emelkedésnek. A turistaúton, a gyakori átfolyásoknál Sárika egyszer sem mulasztja el a kellemetlenkedést. Egy kicsit le is maradok a többiektõl; inkább óvatoskodok, minthogy beázzak. Lassan, de bizonytalanul felérünk egy fennsíkra. Szalagozás veszi át a vezetést, de egy új fatáblacsokor is áll a keresztezõdésben. Nekünk balra kell fordulnunk. A [Z+] át fog kötni a Száraz fákhoz. Egyelõre, azonban ezen a zsombékos mezõn kell kaffogni jó hosszan. Egyedül érem el a [Z-] jelzést. Ez az a már bejárt szakasz, amin most visszafelé kell baktatni. A csermely által bitorolt úton szembe jön egy túrákon gyakran látott lány. Még elõtte van a tíz kilométeres kunkor, aminek én most érek a végére. Mit mondjak? Nem irigylem. - Milyen az út? - kérdezi. - Há', nem sok jóval kecsegtethetlek - válaszolom diplomatikusan. Visszaérek az erdõbe. Most, másodjára hosszabbnak tûnik a kerítés melletti kutyagolás. Itt van végre a [P+] elág, ez egy kicsit felfrissít. A rajta levõ emelkedõ viszont kevésbé. Sárika! Azt már nem! A cipõmet nem adom! Hiába cuppogsz itt nekem. Mezítláb mégse mehetek tovább, hosszú kilométereken át. A kerítést elhagyva egy lejtõn se sokkal könnyebb a haladás az állandó pocsolyakerülgetések miatt. A [P-]-ba csatlakozva már látni a keresztezõdést, ahonnan fel kell mászni egy dombra. Egy autó parkol a horgásztó bejáratánál, de nem látok rajta se bóját, se DBK feliratot, ezért békén hagyom. Emlékszem, pár éve a BTHE egy ellenkezõ irányultságú túráján, az egyik idõsebb sporttársnõ - akit nem nevezek meg, (úgy is tudja mindenki, hogy kirõl van szó) egy ugyanilyen szituban várakozó autóst "inzultált", hogy pecsételje le az itinerét... Tehát nekilátok a dombocskának. Ahol a [PL] kezdõdik, onnan látok lefelé jönni egy sporttársnõt. Ajaj! Ezek felmászatnak a Biber várba is.

8. ellenõrzõpont, Pusztatorony

Odafönt kedvesen fogadnak, kérdezik, hogy nem vagyok e szomjas. Nemleges válaszomra mazsolával is megkínálnak, amibõl szívesen elfogadok egy marékkal, és továbbindulok. A [P-] ismételt eléréséig nincs is semmi baj, de utána olyan oldalra lejtõs és csúszós lesz az ösvény, hogy azt fontolgatom, visszamegyek a horgásztó bejáratához, és az országúton érem el ismét a [P-] jelet. Ez csak egy röpke gondolat volt; gyõz a lustaság, inkább kockáztatok egy zakót, és tovább ereszkedek. Ahol már nagyon letúrták a járófelületet, ott feljebb megyek az avaros domboldalban. Most meg már annyira fent vagyok, hogy az onnan való lejövetel okozza a gondot. Végül megúszom esés nélkül és balkéz felõl mellõzöm az itteni kis piszkos forrást, majd a szalagkorlát fölött átlépek az országútra. Nemsokára szalagozás térít le a [P-]-ról. A pusztában már több embert lehet látni. Elõttem egy srác húzza a lábát, és nemsokára félre is áll. Társai megvárják, míg pihen. Nem irigylem, mert bár a nehezén már bõven túlvagyunk, de fájós lábbal a hátralevõ táv még rettentõ hosszú. A Békás-rét [K-] jelzéséhez érkezünk. Itt lekerítettek egy hatalmas területet. A jelzések a hevenyészett kerítéskarókra vannak pingálva. A kerítés maga, csak egy kifeszített mûanyag szalag. Tavaly még nem láttam itt épületeket, most már azok is vannak. A sok robusztus termetû ló bambán bámul, amikor Sárika kényszerítésére, hirtelen felindulásból, a szalagkerítést átlépve magánterület-sértést valósítunk meg. Itt se sokkal jobb a helyzet: Tengerészlépésekkel kell a lócitrom-hegyeket kerülgetni. Amikor az út kezd eltávolodni a szalagkerítéstõl, akkor elhagyom a lókarámot. Az erdõ bejárata azt súgja, hogy nincs már messze a túra befejezése, pedig hol van még innen Zebegény? - Sárika! Ne csináld má! Komolyan azt akarod, hogy belédzuhanjak? Túl mocskos és lucskos vagy, egyáltalán nem kellesz. Naaa! Már csúszok is lefelé. Jól megszurkállak a botommal. Ez kell neked? Megkapod! (...) Régi túraismerõs hagy le; jellegzetes, oldalirányú lábdobásokkal "fut". Kérdezi, hogy a 30-on vagyok e. Amikor megmondom, hogy a negyvenen, akkor csodálkozik, hogy ma még nem látott. Nem tudja elképzelni, hogy mivel tököltem ilyen sokat, mert - mint kiderült - két órával elõbb indultam, mint õ. Szerintem õt hamarabb elengedi Sárika, mint engem... Jaj! végre itt vagyok már a balos [Z-]-nál. Rohadt büdös két motor húz el. Meg lehet fulladni itt a természet lágy ölén (is). Bíbor és Vagdalthús érnek utol. Találkoztam már velük a Gerendás büfé után. Most rajtam a csodálkozás sora, hogy csak most értek utol. A szövegkörnyezetbõl azt veszem ki, hogy ládáztak. Vagdalthús el van keseredve, hogy ezt a túrát sárosabbnak ítélem, mint a WASS ALBERT-et. Aggodalomra semmi ok, mert a CSERHÁT 50 nálam még mindig a dobogó legfelsõ fokán cuppog. (Megjegyzés: Az említett két túrát Õ fõrendezte.) A halastónál nincs senki. Az úton levõ betonlap be van szakadva, fel kell másznunk a gátra. Még egy jókora emelkedõ következik. Ez nem fáraszt ki, mert számítottam rá. Bíbor örül, hogy a végén nem kell fölmenni a Kövesmezõre. Igen, ez nagyon pozitív, és még a Hegyes-tetõt is letudtuk az elején, a kilátójával együtt. Különféle, tarka jelzések jönnek be, [P-] / [Z4], de elég figyelni az eddigi [Z-]-t, hogy feljussunk utolsó pontunkra.

9. ellenõrzõpont, Törökmezõ, th.

Óriási találmány, hogy itt alma az ellátmány. Leülök egy padra, és kényelmesen elfogyasztom. Tom még nincs a láthatáron ezért továbbindulok, de elõtte kérek még egy almát, mert az útra is kell egy kis rágcsa. A megszokott [K-] / [P-]-n ereszkedek. Itt jó karban vannak a turistautak, egy darabon nem kell sarat dagasztani. Balra elmegy a [P-], továbbra is úgy folytatom, mintha a Kövesmezõ lenne a következõ úti cél. Egy nagy útkeresztezõdésben már vége a jó életnek. Minden fel van dúlva, mintha harckocsi-gyakorlat helyszínén lennék. Erõsödik a lejtõ a [K-] és [Z+] elágazásig. Na, itt kell irányt váltani Zebegény felé: [Z+]. Hosszabb szakasz ez, mint ahogy elgondoltam. Az is rájátszik a hosszúságra, hogy egyedül megyek. Erre is van valami patak, vagy csermely, amit néha át is kell ugrani. Fogalmam sincs, hogy mivel tudták így feldúlni ezt az utat. Teljes szélességben mélyszántás. Reszelõék hagynak el. Röptében megállapítjuk, hogy közel dupla teljesítmény ez sárral, mint anélkül. Nagyon nyúlik ez az út Zebegényig, pedig nem is felfele kell menni. Nem akarok hinni a szememnek; házakat látok, és egy igazi keresztutcába torkollik be a turistaút. Balra át: [Z-]. A flaszteron, hosszába, mindenütt sárdarabkák. A felbõszült túrázók toporzékoltak erre. Én is rúgok, csípek, harapok, de alig akar egy kis sár leesni a cipõmrõl. Bezzeg otthon... Nyomós kúthoz érek. Mosogatni próbálom a cipõmet, de csak a kezem fagy el. Áh! Teszek rá! Kinéz, ahogy kinéz. A templom felõl szállingóznak emberek. Mindenki pucc parádéban. Én is templomban voltam; a Természet oltárán áldoztam néhány kilométert. Az iskola környékén már pakolásznak az autóval jött túrázók. Belépek az iskola udvarára. A reggeli számítógép felé tartok, többször rám kiabálnak egy másik asztaltól, mire meghallom, hogy most oda kell menni. Nem süketültem meg, csak a zsibvásári kavalkádban nem vettem rögtön az adást. Sokan zsezsegnek már itt azok közül, akikkel útközben is találkoztam. Tehát megyek a kiáltás irányába. Itt csekkolnak, ott nyomtatnak. Igényes oklevelet kapok kézhez. Megyek a virsliztetõhöz. Négy szál virslit pakolnak a papírtálcára; emberes adag. Az utolsó falatokat gyûröm, amikor megjön Tom. - Amíg eszik, iszik kiugrok jegyet venni. Amikor visszaérek éppen végez az utolsó szállal. A rendezõk további virsli halmokat kínálnak; alig akarnak elengedni, de mennünk kell, mert öt perc múlva itt a vonat... Ottorino

VII. MÁTRAHEGY 40 TELJESÍTMÉNYTÚRA, 2011.03.05. Táv: 43.42 km; Szintemelkedés: 1922 m; Szintidõ: 11 óra.

A családias jellegû, tavaszváró NORMAFA 20-ra készültem, de Zsolt felvetette, hogy menjünk inkább a MÁTRAHEGY-re, mert addig kéne a távolabbi helyszíneken rendezett túrákra járni, amíg a benzin, illetve a közlekedés ára nem verdesi még jobban a csillagos eget. A késõbbiekben, aztán simára koptathatjuk a Budai-hegyek ösvényeit, turistaútjait, és pályázhatunk az öblösebb Budapest kupára. A 2008-as TÉLI MÁTRA "L" alkalmából látogattam utoljára a Mátrába, ezért felkeltette érdeklõdésemet az imént vázolt felvetés. Tatabányai barátaink is jelezték, hogy szívesen jönnének, ezért most itt ülök Zsolttal a kocsijában, és az Újpest Városkapu metrólejáratát bûvöljük. 06:10-kor Fel is bukkan Árpi és Zoli. Az elsõ vonattal jöttek és a metróra sem kellett sokáig várniuk. Szûkös az idõ, mert legkésõbb 8-ig nevezni kell, és költségkímélés címén a 3-as úton célozzuk meg Gyöngyöst. A mai napra rendelt idõvel való harc kezdetét veszi. Hét után - egyre gyakrabban - lopva rápillantok az órámra. Gyöngyösön a semmi forgalmat ráérõsen irányítják a rendõrlámpák. Fokozódik bennem a feszültség, de hamarosan, a 24-es úton túljutunk a városon. Fellélegzek, amikor Mátrafüredre érve, a távolban meglátom az elsõ hátizsákost az úton átkelõben. Jól van, az elsõ lehetõségnél jobbra! A Mátra Szakképzõ Iskola elõtt sárga mellényesek segítenek parkolót találni. Nem bírom ki, amíg a többiek az autónál cücögnek, bemegyek. Már az udvaron szembetalálkozok néhány állandó figurával, köztük Rush-sal és Petamival. Kezdem magam elememben érezni. Az aulában megveszem a nevlapot itinerrel. Mire kitöltöm, már jönnek a többiek. Messzirõl mutogatom, hogy melyik asztalhoz menjenek. Gyorsan összekapjuk magunkat, és 07:46-os rajtidõvel sikerül elindulnunk a [Z+] jelzésen. Az utcán még mindig jönnek a nevezni vágyó túrázók. Ki a rövidebb távok valamelyikére, ki a 40-re, saját idõ terhére. Egy nagyobbat lépünk, amikor átlépjük a kisvasút sínpárját. Zebrán szeljük át a 24-es utat, és jobbra, a vele párhuzamos [S-]-ra térünk. Késõbb, amikor jelzésünk jobbra tér egy keresztutcába, akkor megint átmegyünk a túloldalra. Már éppen elég az utcai sétából, menjünk fel ezen az emelkedõn. Itt, ott hófoltokat látok, de ebbõl nem lehet messzemenõ következtetéseket levonni. Alacsonyan vagyunk még, feljebb akármi is lehet. Még nem jártam ezen az útvonalon, jó volna tudni, hogy meddig tart még az emelkedõ. Egy fára erõsített tájékoztató siet a segítségemre. Annyit veszek le belõle, hogy »ellenõrzõpont« és »200 m-re«. Kitûnõ! Már látom is, hogy egy emeletnyi magassággal fölöttem balra kanyarodnak az elõttünk járók.

1. ellenõrzõpont, Muzsla-tetõ, kilátó.

Még egy kicsit szürkés, ködös az idõ, sok látnivaló nincs, ezért ahogy feljöttünk, a másik oldalon le is megyünk. Óvatosan kell ereszkedni, mert a jéggé taposott havon meg-megcsúszunk. Lent, egy pihenõnél körülnézek a [S+] után kutatva, aztán egy pillanat múlva már be is fordulunk balra. Mielõtt kereszteznénk a rég nem látott 24-est, meglepetésemre Petami szólít meg hátulról. Nem tévedt el, csak túratársnõjével megnézték a bob pályát. Hmm. Én megelégszem a fõút mentén látott óriásplakátjával. A túra elején jó sûrûn vannak a pontok, mert megint itt van egy.

2. ellenõrzõpont, Sástó étterem terasza.

Tavat nem látok, csak egy szárazra vetett vízibicikli árválkodik a ponttól nem messze. Lemegyünk egy felfagyott mezõre. Az út menti, elfeküdt, száraz növényeken könnyebb a járás. Beérünk az erdõbe. Elõször könnyû sétának ígérkezik, de aztán hosszú, fagyott havas szakasz következik. Ahányan vagyunk, szinte annyi felé kísérletezünk csúszásmentes csapások keresésével. Ki a mélyútba marad, ki a peremen próbálkozik, ki a bozótosabb részen, a szûz hóban tapos. Egy kiszélesedõ keresztezõdésben itinerböngészõkre találunk. Otthon, térképen bejártam a letöltött útvonalat. Mivel még a túra elején járunk, ezért papír nélkül tudom, hogy ez a Farkas-kút és balra kell térni az [SO] jelre. Egy irinyó-pirinyó patakon kell átlépni, majd egy meredek, de rövid oldalba felmenni. A jeget jól haladható, avaros út váltja fel. Bosszankodom egy kicsit, mert amikor hátra nézek nem látom Zsoltot és Zolit. Nem tudom mit tökölnek, amikor itt lenne az alkalom behozni a jégen eltötyörgött idõt. Kár volt mérgelõdni, mert az elnyújtott erdei séta alatt behozza a két fiú a lemaradását. Újabb keresztezõdés. Itt Petamiék lapozgatnak. Még nem érünk oda, amikor elindulnak balra, lefelé a [S4]-en. Jól teszik, követjük õket. Megint ez a havas, fagyott izé, lejtõvel fûszerezve. Az úttól távolabb, a fák között pedig száraznak látszó avarszõnyeg borítja a talajt. Ahol ritkásabb az aljnövényzet, ott be is megyünk a fák közé. Kétségbeejtõen sokat megyünk lefelé. Mindez azért van, hogy minél nehezebb legyen majd felmászni a Galyatetõre. A Nagy-patak hangosan csobog mélyen, lent, az út mellett. A tavalyi BAKONYI MIKULÁS 50 óta, amikor meglátok egy patakot, rögtön azt kutatom, hogy hol lehet rajta átkelni a lehetõ legszárazabb lábbal. Megkönnyebbülök, amikor meglátom, hogy úri dolgunk lesz, mert egy igazi, széles kõhídon fogunk átmenni. Jobbra térünk a [Z-]-on Lajosháza felé. Egy szép üdülõ van a Szén-patak és a Nagy-patak összefolyása elõtt. Nem biztos, hogy szívesen üdülnék itt, mert ez az állandó csobogás rövid idõn belül az agyamra menne, a folytonos vizelésre való ingerlésrõl már nem is szólva. Megint egy keskeny nyomtávú vasutat keresztezünk. Nagyon rozsdásak a sínek, megállapítjuk, hogy ez sem üzemel. Talán szezonálisan mûködtetik. Talán. A Szén-pataknak is saját, komoly hídja van. A híd túloldalán, szembe, egy fán [Z-] jelzést látok. Néhány sporttárs éppen fölfelé küszködik a meredeken. Én is közibük állok. Amint felküzdöttem magam, az út derékszögben balra fordul, és lejteni kezd. Aki ezt lentrõl kiszúrta, az ferdén támadja a meredeket, így spórol meg nem kevés szintbeli erõlködést. A legnagyobbat az pihente, aki a sínek között jött, mert a jelzett út majdnem a vasút szintjére tér vissza. A most következõ erõs kaptatót viszont alternatíva híján senki nem ússza meg. Utat, vagy ösvényt a vastag avar- és törmeléktakarótól nem látok, de jelzéstõl jelzésig kiválóan lehet tájékozódni. Platóra érünk. A ponton végzettek egy másik útágban majdnem szembe jönnek velünk.

3. ellenõrzõpont, Köves-bérc, útkeresztezõdés.

Egy kocka csoki az ellátmány. Beleragasztom a fogamba, szûkösebb idõkben majd onnan eszem ki. Megkérdezem a pontõr kislányt, hogy nincs e véletlenül egy cigije, mert Zoli nagyon kifulladt (elsavasodott) az emelkedõn. Látom az arcán, hogy olcsó humornak véli a kérdésemet. Szerencse, hogy Zolinak van még bõven muníciója. Jobbra fordulunk a [S-] jelzésre. A térkép szerint ez a Csehek útja, most azonban mi gyalogolunk rajta. Fantasztikus, hogy már idáig milyen változatos útviszonyok között jöttünk. Volt már sár, vékony hólepel, jégborda, betaposott jégpáncél, most ránézésre száraz, avaros úton haladunk. Balra egy nagy kupacot látok. Nem, nem azt! Annál sokkal, de sokkal nagyobbat. Ha jól helyezem el a pozíciónkat a térképen, akkor ez az Üstökfõ. Nemsokára egy dózer útba torkollunk, mivel egyenes vonalvezetésû, messze ellátni rajta. Ez úgy megmaradt bennem a három évvel ezelõtti TÉLI MÁTRÁról; Tamás jellegzetes színvilágú hátizsákját fürkésztem akkor a távolban. Emlékszem, messze elõttem járt, de azért kiszúrtam. Most Zoli megy elöl, és löki a prézlit. Odasúgom a többieknek, hogy ne szóljanak neki, biztos tovább megy egyenesen az éles jobb kanyar helyett. Picit le is maradunk tõle, de elmarad a káröröm, mert automatikusan befordul. Õ nevet rajtunk, mert látta, amikor elõttünk valaki bekanyarodott. Ez az igazán jó lejtõ. Úgy növeli a sebességünket, hogy nem kell energiát pazarolni a fékezésre. Szerintem ezt jobban is kihasználhatnánk. Elõre megyek felderíteni a terepet. A lejtõ aljában megint egy keskeny sínpár. Egy patakon kéne átjutni. Az átkelés nehézségi fokozata közel se jöhet a Bakonybeli Cuha-patakon való bármelyik átkeléséhez, de miért kockáztassunk egy kellemetlen vízbetörést a cipõnkbe, ha nem muszáj? Menjünk fel a kisvasút hídjára. Ki van írva ugyan, hogy a gyalogos forgalom tilos, de kissé lesütjük a szemünket, és entschuldigung, de átmasírozunk a deszkákon. Ez lenne a Karos híd. Mármint nem a hídnak ez a neve, hanem környéknek. Legalábbis asszem. Egyenes szakasz kezdõdik. Árpi hascsikarás miatt félrehúzódik, mi pedig Zsolttal kaját veszünk elõ és laza trappban jóízûen falatozni kezdünk. Emelkedõbe megy át utunk. A jóságos favágók az útra gallyazták a fákat, olyan áthatolhatatlan dzsumbujt elõidézve, hogy meg kell állni egy menekülési útvonal kidolgozása céljából. Ezalatt Árpi utolér. Kerülõvel tudunk csak visszavergõdni a turistaútra. Erõsödik az emelkedõ. Elkezdjük fogyasztani az Üvöltõ-bércre vezetõ utat. Egyszer csak Árpi a melléhez kap: - Elvesztettem az itineremet! - mondja, leteszi a motyóját, és se szó, se beszéd visszaszalad. Egy pillanat, és már ott sincs. - Há, mos mi van vazze!? - mondom a többieknek. Vagy negyedórányi járóföldre innen fo$ott. Mire visszaér kifutunk a szintidõbõl. Ha meg továbbmegyünk, mi lesz a cuccával? Megszületik a kínos döntés. Nem kockáztatjuk az egész csapat díjazását. Zsolttal lassan elindulunk, Zoli pedig - mint Árpi fõdije - a hátrahagyott vesetáskával még lassabban utánunk jön. Már látni a Galyatetõt, de az is látszik, hogy még baromi messze van. A jó hír az, hogy a tetõt és a tágan értelmezett környékét már zavartalanul süti a nap, és mi - ha akadályokkal nehezítve is, de - oda tartunk. Elérjük a hóhatárt. Megkezdõdik a visszacsúszó lépések hosszú története. Az Üvöltõ-hegy környékén utolér Szabi. Õ majd egy órával késõbb indult, mint mi, és már itt van. Megkérdezem, hogy látott e visszafelé menõ embert. Látott. Ó, te jó szagú! Szabi elhúz, lassan kikerül a látóterembõl. Pánikszerûen próbálok gázt adni, de a kerekek minduntalan kipörögnek, pedig majdnem új a futózás rajtuk. Hátra nézek, még látom Zsoltot. Felérek egy erdõgazdasági mûútra, és jobbra fordulok rajta. Nagyjából vízszintes. Jól esik rajta a járás, mert a vékony hóréteg még nincs jéggé döngölve, s így tompítja a lépéseket. A távolban még látom Szabit, de aztán hirtelen eltûnik. Befordult balra, amit én is megteszek majd, ha odaérek. Megint fölfelé. Nem vagyok meglepve, de már tele a hócipõm a csúszkálással. Azzal vigasztalom magam, hogy jobb, mintha sár lenne. Közben persze van egy sejtésem, hogy abban is lesz részünk még a mai nap folyamán. Balra, az út mellett egy magas kõhalomszerûség. Nagyítóval nézem, de akárhogy is nézem a térképen, ez bizony Nyesettvár. A hülye nevekben nincs hiány. Fenyvesben küzdöm magam fölfele. Amikor ritkulni kezdenek a fák, fentebb házakat veszek észre. Ez jó jel. Feljutok a Galyatetõ felé vezetõ mûútra. Akármennyire is logikus lenne fölfelé menni rajta, mégis jobbra, lefelé teszek meg rajta pár métert, és egy buszmegálló elõtt balra felvágok a turistaútra. További türelmes kaptatás után jobbról feljön a [K-], ezért a [K-] / [S-] jelzéseken kell folytatnom. A Galya-csurgó-patak környékén enyhül az emelkedõ és jobbra törik. Az épületek között megpróbálom meglátni a »nincstovábbot«, de ez nem sikerül. Nyújtott bal ívvel érem el a [K-] / [S-] / [P+] keresztezõdést, majd balra fordulva - csupán a változatosság kedvéért - megint emelkedni kezdek. Szembe jön Szabi, akitõl megkérdezem, hogy messze van e még a pont. Nem is fogom fel, hogy mit válaszol, mert észreveszem az egyik fán a szokásos pontelõjelzõ kiírást, ami jó szokás szerint mindig a ponttól 200 m-re van kitûzve. Na, még egy utolsó rugaszkodás a tetõig.

4. ellenõrzõpont, Galyatetõ, parkoló.

- Banán, vagy csoki? - Banán. Csócsálás közben észreveszem, hogy Bajnok közelg. Gyorsan bekapom az utolsó falatot, hogy tapssal tudjam fogadni Vinattit és kíséretét. Nem napozok itt tovább, pedig jólesne. Lefelé indulok, arra amerre feljöttem. Út közben szembetalálkozok Toplak Józsival. BUÉK 20 sapkája passzol a havas tájhoz. Így is köszönök neki: - Bújjék 20! Egészen be van esve az arca, már az utolsó kalóriáit égeti. - Tarts ki Józsikám, már csak órák kérdése és fönt leszel az etetõnél - vigasztalom. Végre jön már Zsolt is, aki kéri, hogy várjam meg. - Ok, csak semmi dubajozás a ponton! - mondom neki. Ja, és lemegyek a keresztezõdésbe, mer kúva kényelmetlen itt ácsorogni a hegyoldalban. Nem vagyok én Fenyõ! - kiáltom még utána. Lebattyogok a [K-] / [S-] és a [P+] szétválásához, és elõhalászok egy Bountit, hogy ne teljen hiába az idõ. Amint így eszegetve ácsorgok jön egy újabb tatabányai spori (szintén Zoli) a túratársnõjével. (Figyelitek? Az arányokat tekintve, milyen nagy számban képviselteti magát Tatabánya a túrákon?) - Uram, maga minden hülyeségben részt vesz? - kérdezi köszönésképpen. - Há, igyexek nem kimaradni belõlük - válaszolom. Mire az utolsó falat kókuszos is elfogy jön Zsolt. Jól van, nem szobroztatott sokáig itt a sarkon, de azért nem dicsérem meg, nehogy elhagyja magát. Most aztán húzzunk bele! - mondom neki. Elnyújtott lejtõn iramodunk a [P+] nyomába, a Martalócon. Visz a lábunk lefelé a puha, szûz hóban. Sokszor bele lehet kocogni. Próbáljuk behozni a felgyülemlett hátrányunkat. Nem tart sokáig az élvezkedés, leérünk a Galyatetõre vezetõ mûúthoz. A Nagy-Lipóttól lefelé rettentõ meredekbe hajlik a lejtõ. Elõször havon síelünk fától fáig, aztán sárban csináljuk ugyanezt. A francba! Meg kéne húzni a cipõfûzõmet, de itt nem lehet sehova félreállni. A legaranyosabb az, hogy a keresztezõ utakra, ösvényekre csak kiesni lehet, mert a kritikus helyeken nincsenek oldalt fák, de még egy hurkapálcika sem, amibe kapaszkodni lehetne. Kicsit odébb próbálkozok, de ott meg olyan sûrû a növényzet, hogy leszedi rólam a hátizsákot. Ronda, vörös sáros itt a talaj, egyáltalán nem hiányzik egy seggreülés, mert akkor jól fog kinézni Zsolt kocsijában az anyósülés. (Figyelitek a rímet?) Ahogy lejjebb érünk, és közelít a vízszinteshez az út, úgy mélyül a sár. Végre beérünk Parádsasvárra, sárrázón trappolhatunk. Síri csend van a településen, egy teremtett lelket sem lehet látni. Egy ház kerítése elõtt, az utcán két formatervezett padot látok. Ez csúcs! Mintha nekünk tették volna ide õket. Rögtön rávetem magam az egyikre, és a cipõfûzõmet kezdem cibálni. A borzasztó lejtõn, a felpattanó sárcsimbókok kisebbjei közül néhánynak sikerült beleesnie a cipõmbe, most ezeket kell eltávolítani. A két perc takarítás alatt egy sereg túrázó halad el elõttünk. Mire felkerekedünk, már a színüket sem lehet látni. Az üveggyár is kihaltnak látszik. Nem tudom, hogy van e itt még termelés. Tizenegy-két éve jártam erre egy buszkirándulás alkalmával, akkor be is mentünk a gyárba. Élõben mutatták be az üvegfúvást. Túlnyomó részben vendégmunkások dolgoztak itt. Most csak a bejárat melletti mini kirakatban levõ csetreszek utalnak arra, hogy valamiféle élet még lehet a gyárban. Ahogy tovább megyünk, autó hajt el mellettünk, majd egy babakocsit toló nõ tûnik fel a járdán. Megnyugszok, hogy azért van itt más is a túrázókon kívül. Mûanyag rekeszeket látok felrakásolva az egyik udvaron. Valószínûleg ez a Csevice üzem. Visszafelé, majd valahol itt kell felvágni a [S-]-on. Igen, már látom is a jelet, mostani irányunkhoz képest balra. Megint szembe jön Szabi. Ha nincs túl messze a pont, akkor nem is vagyunk nagyon lemaradva. A sarokhoz közeli buszmegállóban egy hölgy érdeklõdik, hogy honnan jöttünk, és merre tartunk. Amikor felvilágosítom, elhûlve mondja, hogy neki bõven elég egy öt kilométeres kirándulás, és, hogy minden elismerése a miénk. Köszönjük. Tipikus, hogy a saját környezetét nem értékeli eléggé az ember: Az egyik régi Balaton-átúszásnál megkérdezte a révfülöpi vasútállomáson egy helybéli bácsi, hogy hova megy ez a rengeteg ember. Amikor megtudta, mint csodabogarakra nézett ránk, és mintegy lesajnálva mondta, hogy õ biz' már itt lakik vagy százötven éve, de bele nem menne abba a nagy vízbe... Szép, régi stílusú épületek vannak errefelé, a napsütés csak emel a látványon. Egy fotósnak akkora teló van a nyakában lógó fényképezõgépén, hogy majdnem orra bukik benne. Zsolt is csattogtatja kis gépét. A Kastélyhotel Sasvárral meggyûlik a baja, mert csak nappal szembe lehet megközelíteni. A következõ saroknál parkoló, mellette világos épület, az épület falán piros-fehér bója.

5. ellenõrzõpont, Parádsasvár, autós büfé.

Zsíros kenyér, hagyma és/vagy csalamádé feltéttel, valamint lekváros kenyér az ellátmány. Italt meg vegyél a pultnál. Én inkább csapolok egy kis falmellékit. Összehasonlíthatatlanul jobb az itteni víz íze, és szomjoltó hatása, mint Pesten. A jó, puha fehér kenyér alapú zsíros kenyérbõl bõven fogyasztunk. Színesítésként leküldünk egy-két lekvárost is. Na, jó! Ennyi elég volt a hedonizmusból, menjünk tovább! Visszafelé indulunk, a már megfigyelt [S-] felvágás felé. Félúton találkozunk Árpival és Zolival. Elég szépen behozták a lemaradásukat, most már csak az a kérdés, hogy tudják e tartani ezt az iramot. Óriási nehezítés, hogy innentõl a legtöbb ellenõrzõpont egyben kocsma is... Itt vagyunk a napsütötte [S-] jelzésû ösvénynél. jobbra fordulunk, és megindulunk fölfelé. Teljesen fel van gyûrve a kabátujjam, sapka, sál eltéve; melegem van. Sár is van. Elviselhetõ. Hamar felérünk a tetõre.

6. ellenõrzõpont, Sós-cseri-tetõ, bója.

Szúróbélyegzés helyett zsírkrétával ixeljük ki az itiner megfelelõ rubrikáját. Csak ezért a mozzanatért jöttünk fel, mert máris lejteni kezd az út. Már megint itt a jó öreg 24-es. Jobbra át rajta, és kapaszkodjunk fel a Köszörû-völgyi-víztároló fölötti hegyoldalba vájt turistaútra. Igen kemény, de amikor felérünk, akkor egy csodálatosan szép úton kanyaroghatunk. Alant a befagyott víztároló, mint hatalmas korcsolyapálya fehérlik, mi pedig idefent versenyzünk imbolygó, elnyújtott árnyékainkkal. Kellemesen süt a Nap, de amikor takarásba kerülünk, egy csapásra elillan a tavaszi érzés, összehúzódik a kabát eleje. A kellemes utazásnak lejtõ vet véget. Az aljában útvilla. Na, mi nincs általában egy útelágazásban? Helyes a válasz: Jelzés nincs. A jobb oldali ágban kutakodok, de egy kedves, látásból ismert, GPS-es pár a baloldaliban találja meg azt. Egy sáros patakvölgybe visz le, amibõl egy település épületei közé mászunk ki.

7. ellenõrzõpont, Parádóhuta, Hubertus sörözõ

A kocsmába megörül nekünk egy hölgy. Azt mondja, hogy õ a söprû. Megijedek, hogy minket akar lesöpörni a pályáról, de megnyugtat, hogy a 40-eseknek még egy óráig nyitva lesz a pont, õ a 30-asokat söpri, és azért örül, mert nem kell egyedül mennie. Akkor menjünk is tovább, még mindig a [S-]-on. Egy kék kútból próbálok vizet fakasztani, de meg se moccan a karja. Egy kedves néni szólít meg azzal, hogy nemsokára úgyis egy csevicéhez érkezünk. És tényleg. A Klarissza csevicéhez lépcsõn lehet lejutni, fölötte cseréptetõ. Lassan folyik a víz, de fél perc alatt megtelik a kólás flakonom. Belekortyolok. Kicsit vas-, enyhén kénes ízû ital. Veri az összes eddig kóstolt ásványvizet. Valami fantasztikus szomjoltó-, és üdítõ hatása van. Spórolva iszogatom. Beérünk a fák közé. Az erdõ serény munkásai katonás rendben, éppen az útra gallyaznak. Alig bírom ki megjegyzés nélkül, de a söprû hölggyel beszélnek, lehet, hogy ismerõsük, nem akarok bonyodalmat. Nem látjuk, hogy hol lehet visszatérni az útra. Ahova a söprûnek magyarázták, ott még egy derékig érõ ágon-bogon kell átverekedni magunkat. Egy elágnál itiner elemzõk állnak. Igen, itt hagyjuk el a [S-]-t, és fordulunk rá jobbra a [P+] jelzésre. Hosszas emelkedõvel elérjük a hóhatárt. Megint kezdõdik a visszacsúszkálós téma. Egy kicsit elhúzok a többiektõl. Egy fenyvesben kaptatva utolérek egy fekete ruhás sporttársat. Lassan, erõlködve halad. Megszólít. Megkérdezi, hogy melyik távon vagyok. Csalódott, mert már rég találkozott harmincassal, egyedül érzi magát a távján. Mintegy magyarázatként a lassú haladására elmondja, hogy a Klarisszánál feltankolt három liter ásványvizet, és most azt cipelve támadja a Kékest. Szent szilvamag! Télleg naon finom ez a víz, (kortyintok) de nem éri meg megszakadni érte. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha utoléri a söprû? Kb. együtt érünk fel a [SO] jelezte erdészeti útra az iménti GPS-es párral. Jobbra fordulunk. Szembe jön egy hölgy és megkérdezi, hogy bírjuk e még. Muszáj - válaszolom. Nem tudom ki ez. Csak nem az ügyeletes orvos? Jól jönne egy kis mellbe-hátsófali-defibrilláció, mert már nagyon fáradok. A vízszintesen mély levegõt veszek, és hangosan kifújom. Ez még nem »A« fellélegzés volt, mert tisztában vagyok vele, hogy az igazi nehézség még csak most következik. - Vajon messze van e még a Pisztrángos-tó? - hangzik fel a kérdés. - Nem tudom, de balra, az út melletti fák között látok egy félig befagyott pocsolyát; az úton egy autó parkol, és fojtó füstszagot érzek. Pontõrök táplálnak egy tábortüzet.

8. ellenõrzõpont, Pisztrángos-tó, esõház.

Csoki jelet látok az itinerben... Nem kérdezek rá. A jelzések közül kikeresem a [K+] jelet, és az echte téli tájban nekivágok a több, mint 300 m-es szintemelkedésnek. A Nap már eltûnt, vele együtt a kellemesen temperált hõmérséklet. Szélesvásznú, fekete-fehér film pereg elõttem, hosszú beállításokkal. A cipõm orrára tapadt hó kellemesen hibernálja a lábomat. Azon morfondírozok, hogy a Pisztrángos-tónál kellett volna ennem egy csokit a sajátomból, mert már kezd kiégni belõlem minden éghetõ. Az emelkedõ szünetében egy emlékkeresztet látok. Hátrébb, egy fán tábla, rajta felirat. Pihenésképpen odamegyek elolvasni. Áhá, ez a Gabi halála. A legenda szerint egy favágó halt itt meg, idõs korában. Ajjaj! Hol van még a csúcs? Addig még minden megtörténhet... Egyre sûrûsödnek a szintvonalak. Fel-feltekintgetek. Valószerûtlen magasságban araszolnak felfelé az apró emberkék. Az út jobbra törik egy ponton. Ráfókuszálok, majd amikor a könyökhöz érek félreállok, és kitekerem az energiaitalom kupakját. Felnézek. Célba veszem azt a vonalat, ahol az ég összeér a hóborította talajjal. Elképzelésem szerint onnan már nincs tovább fölfelé. Mire felküzdöm magam, csalódottan látom, hogy jobbra - amerre a [K-] / [S-] jeleket kell majd követni, egy felfagyott hegygerinc emelkedik. Itt is állnak ketten az itinert faggatva. Na, jó! Hátizsák le, csoki elõ, majd hátizsák gyorsan vissza, mert metszõ, hideg szél fúj. Egy minutum alatt lefagy a kezem. Sapka, sál, kesztyû, tundrafelszerelés elõ, mert ennek a fele se tréfa. Alig találok fogást az említett gerincen, majdnem visszahullok, de az utolsó pillanatban még eltudom kapni az égimeszelõt. Amikor már sikerül egy kicsit feljebb jutnom, hátranézek. Még mindig nem szánták el magukat a támadásra azok, akik lent az itinert nézegették. Lehet, hogy megkerülhetõnek vélik ezt a bércet. Végre felvergõdök odáig, ahol a jégpáncélt puhább hó váltja fel. A fenyõfák közül lassan kibontakozik a TV torony. Ez már jó jel, nem lehet túl messze a pont. Jobbról kerüli az út, s vele én is. A sípálya bódéja mögül kilépve meglátom az áhított piros-fehér bóját.

9. ellenõrzõpont, Kékestetõ, Tetõ étterem.

Kint letámasztom a botom, és benyitok. A pontõr hölgyek mosolyának tükrében látom, hogy cefetül nézhetek ki. Almával és teával kínálnak. Két ujjnyi csevice víz maradt a flakon alján, arra kérem rácsapolni a teát, legalább rögtön iható hõmérsékletû lesz. Meleg van, lekabátolok. Egy asztalnál ülve két perc alatt csutkáig rágok egy nagy almát. Odalent megígértem Zsoltnak, hogy itt megvárom. Megeszek még egy almát, de ha ez alatt sem jön, akkor adieu. Éppen meglátok egy sötétbarna magot a csutkában, amikor belép az ajtón. Intek neki: - Megyünk! (Fú, de kegyetlen az élet!) - Na, jó! Azért egy teát te is megihatsz... Elmondása szerint, úgy meghúzta a lábát a görcs, hogy már a Pisztrángos-tótól alig bírt továbbjönni. Egy jótét lélek adott neki két magnézium tablettát. Valahol a Gabi halála környékén is meg kellett állnia egy önmasszázsra. Ott megint megszánták, és adtak neki egy magnéziumot. Már attól tartott, hogy nehogy úgy járjon, mint egy vaku a fotózás hõskorából: Buff! És füstölve felvillan. - Hát, alaposan kisavasodtál baszkikám. De most aztán induljunk már, mert alig két óránk van rá, hogy lejussunk errõl a szélfútta, fagyott kutyakakiról! Kimegyünk az étterembõl, és jobbra fordulunk. A bazár elõtt meredezik a nemzetiszínûre pingált, népmûvészeti csúcskõ. 1014 méter. Igen, ez Magyarország teteje. Szép. Ha itt felnéz valaki, az a magasban megláthatja a béka fenekét. Zsolt fotózkodni akar. Megkéri a szuveníros nénit, hogy fotózna le minket, amint közrefogjuk a követ (hogy el ne fújja a szél). GPS-esék is jönnek. Kéne még egy kép. Há, természetesen! Mindjárt idefagyok a kõhöz. Piramidális herótom van már az egésztõl, baromira mennék már lefelé. - Tényleg el fogunk késni, vazzeee!!! - süvöltöm a széllel. Végre elindulunk a [P-] / [Z-] mûúton lefelé. Mikor már benn kocogunk a szélvédett erdõben, kezdek felengedni. Itt elviselhetõbb a klíma. A puha havon szinte élvezetes lefelé szaladni. Valamicskét behozunk a felfelé araszolgatással elvesztett idõbõl. Lassú társaságot érünk utol. Csatárláncban mennek, alig tudjuk megelõzni õket. A Dobogónál elhagy minket a [P-]. A [Z-]-on érünk le az utolsó pontra.

10. ellenõrzõpont, Vályús-kút.

A pontõr felfokozott hangulatban csattogtatja bélyegzõjét az itinereken. Õ már itt meglelte a boldogságot, de nekünk elõbb idõben vissza kell érnünk az iskolába, csak akkor örömködhetünk. Az idõ egyre gyorsabban fogy, ezért izibe továbbmegyünk. Húsz-harminc méter múlva egy [Z+] jelzés kerül elém. Valami nem stimmel, a [Z-]-on kéne továbbmennünk. Utánunk szól a pontõr, hogy menjünk vissza, mert ellenkezõleg indultunk el. Már majdnem visszafordulok, amikor jobbra sötétbarna színû (!) szalagokat látok néhány fa törzse köré tekerve, és ugyanabban az irányban, lejjebb meglátom a [Z-] jelzést. Szerencsénk van, hogy így félholtan a fáradtságtól, hidegtõl nem mentünk vissza ehhez a humorzsákhoz. De neki is!... A havat sáros kõmezõ váltja fel. A jó kis kocogást bukdácsolás követi. A szürkületben a lábunk elé meredünk. Legtöbb helyen csak a peremen lehet menni, mert a mélyútban hatalmas gambik ülnek. Jobbra, lent, az út mellett egy nagyobb patak csobog. Oda se szeretnék lecsúszni. Amikor már másodszor fordul ki majdnem a bokám, akkor félreállok, és elõkotrom a fejlámpámat. Zsolt azt mondja, hogy majd jön utánam, hogy õ is lásson valamit. - Miért? Nincs nálad lámpa?! - kérdezem. - Van, de csak kézi, és a két bot miatt nem tudom használni - válaszolja. - Aha! Nagyon profi... Állat hosszan tart ez az ótvar, nyaktörõ szakasz. Arra gondolok, hogy bár már visszatérne a [P-], mert az azt jelentené, hogy látjuk a fényt az alagút végén. Egyre gyakrabban világítok az órámra, nagyon szorít az idõ. Vajon hol tarthatnak a tatabányai versenyzõtársaink? Végre egy dózer út képében megjelenik a [P-]. Sáros, de nem botlik meg rajta minden második lépésnél az ember. Zsolt felhívja a figyelmemet, hogy a fák ágai között átszûrõdõ fények már Mátrafüred fényei. Gyanítom, hogy megszenvedjük mi még a hátralevõ lefele utat. Nemsokára már egy utcalámpákkal tûzdelt, lenti mûút is látszik. Nagyon csábító, de az utunk egyre lejtõsebb, és egyre nagyobb kövek nehezítik a haladást. Persze. Kell még a túra végére ez a kellemes kis akadályverseny, hogy nyílna meg alatta a föld. Egyre erõsebben zubog itt ez a patak. Mindjárt leérünk a partjára. - Ez baromi széles. Hol fogunk átkelni rajta? - kérdezem Zsolttól, miközben a medert vizslatom. Ahogy felemelem a fejem, a lámpám fénye egy öt méterre levõ, Erzsébet híd szélességû hídra vetül. - Itt, ni! Sikátorok között cikk-cakkozva kijutunk a 24-esre. Átszaladunk a másik oldalra, és azon a [S-] jelen, amin reggel elindultunk, most visszafelé igyekszünk. Alig húsz perc van még a szintidõbõl, húzzuk fel a nyúlcipõt! Spuri! Messze még az iskola. Itt lesz szembe' a Palóc múzeum vagy mi a bánat. Reggel a homlokzatán levõ betûket silabizálva »POLICE«-nak olvastam. Hopp! Letérünk a nudli aszfaltcsíkról, mert ezt a bácsit nem tudjuk átugorni. Jól van, itt van már a buszmegálló bódéja, elõtte a pizsamás lóval. Átmegyünk rajta. Sínek, betonkockák, és ez már a suli utcája. Ráérõsen szállingóznak a már végzett túrázók. Befordulok az iskolaudvarra. A hátsó ajtóhoz megyek, és feltépem. Az aulában egy sor laptop, mindegyik mögött ül valaki. Kihez menjek? Az egyik gép mögül egy hölgy nyúl az itinerért. Rábízom. Alig tottyanok le egy székre, máris szólítanak. A komputer meghozta az ítéletet, a nyomtató kiköpte, én meg olvasom: "Kedves Ottorino sporttárs! A Mátrahegy 40 teljesítménytúrát 10 óra 47 perc alatt teljesítette. Ez cipõkanállal még éppen, hogy belefér a szintidõbe. Semmi oka rá, hogy elbízza magát, mert ez még a középszerûnél is silányabb teljesítmény. Jövõre azonban megint próbálkozhat, ha mer. Ebben az esetben remélem, hogy összeszedi magát, és a gyaloglásra koncentrál. Aláírás, keltezés."... Zsolt valahol lemaradt mögöttem, negyven másodperccel késõbb esik be az ajtón. El lehet képzelni, hogy neki mit írt a Nagy Testvér. Mindezek ellenére egy-egy pár virslit még kiutalnak nekünk. - Igen, mustárt kérek. Még,...még,... köszönöm. Leülök egy asztalhoz, szembe az ajtóval. Sorra érkeznek az illusztris túrabubusok. Kérdezgetem az idõket. A legtöbbnek 2 - 15 perce van még a szintidõbõl. Ebbõl azt a merész következtetést vonom le, hogy bizony, egy kicsit szûkre szabták azt a fránya szintidõt. Már elszívtam mindkét szál virslimet, de Zoliék sehol. Egy hatalmas durranást hallok. Most lõttek a teljesítésüknek. Addig nem megyek WC-re, amíg meg nem érkeznek. Szerencsére nem kell sokáig szenvednem eme elhatározás miatt, mert a célegyenesben hamarosan feltûnik a két várt versenyzõ. Árpinak meglehetõsen pergamenszerû az arca, a kiszáradás határán van. Mutatom, hogy hova menjenek csekkolni. Hat perc. Az ítélet szerint ennyivel lépték túl a szintidõt. Ez a méreg, nem a ciánkáli. Tagadják, hogy a Kocsmahivatal bürokráciája akadályozta volna õket; inkább az otthon figyelõ elemlámpáikat teszik felelõssé. Baúúú! Hát, ez még profibb! Utolsó megmérettetés: Hogyan tudják rádumálni a Nagy Testvért, hogy mégis adjon kitûzõt? Az eset egyszerûbb, mint gondoltam: Az asztal másik oldalán ülõk ránéznek Árpira, és máris adják a kitûzõket. Bizony, elég rossz bõrben van, nem úgy, mint a pár virslije, amit Zsolttal sebtében felfalunk, nehogy kárba vesszen...

Ottorino.



 

KITÖRÉS - 2011.02.12-13. Táv: 58,65 km; Szint: 1810 m

Hát, én mindjárt sarkon fordulok és haza megyek - fut át az agyamon, miközben itt állok fél lábon, nekipréselve egy katonai terepjáró hátuljának. Tele a Kapisztrán tér emberekkel, és mindenki a jármûhöz igyekszik a kitöltött ûrlapjával. Már negyed órája állok sorba harmadikként, mert annak a helyére, aki már benevezett ketten tódulnak, és átlag nyolc papír van náluk. Az elém kerülõ amerikai-futballjátékos termetû úriembert megkérem, ha majd megkapja az itinerét, a velem ellentétes irányba törjön ki a tömegbõl. Respektálja a kérésemet, így fél óra szardíniázás után megkapom a papírom, és sûrû bocsánatkérések közepette nyomulni kezdek a tér széle felé. Körülpillantok, hátha meglátom azokat a túratársakat, akikkel találkozót beszéltem meg. Reménytelen. A tömegbõl csak a Yard autói látszanak ki. Szerencse, hogy nem kezdtek el automatikusan oszlatni minket. Átmegyek a Bécsi kapu alatt. A várfalon kívül is sok a veszteglõ rendõrautó. Lemegyek a Moszkva tér szélére, és befordulok a Csaba utcába. Én a Városmajor - Diós-árok opciót választom. (A másik a [Z-]) Egy vidám, terepszínû ruhába öltözött csoportot érek utol. A fiúk közül néhányan félreállnak, egy-egy fához. Az egyetlen lány a csapatban megszólal: "Na, és velem mi lesz?" - Ajaj fiúk! Nehéz dolgotok lesz, ha meg kell pisiltetnetek ezt az alsóhangon is nyolcvan kilós kisleányt - gondolom magamban. Egy gyalogátkelõhöz érek. A zöldre várakozva fekete rohamsisakos túrázóra leszek figyelmes. Elsõ blikkre egy békebeli kokszkályhára emlékeztet, aztán egy zseb Darth Vader ugrik be. Ahogy áthalad a zebra egyik világos sávja fölött, akkor ismerem fel a figurában Surdot. Egy kisebb, útközben összeverõdött csapattal belekezdünk a Diós árokba. Szépen, finoman erõsödik az emelkedõ. Balra, fent a Fogaskerekû is felfelé igyekszik, jellegzetes, daráló hangja uralja a környéket. Amint egyre feljebb érünk, úgy sûrûsödik az autóforgalom. Megállapítom, hogy odalent a városban egy hónap alatt nem szívok annyi gázt, mint amennyit a Diós-árokban már most beszívtam. Elhúz mellettünk kettõ darab kék-fehér színû autó is. Szabó 12 Jánosék éjszakai autókirándulásra mennek. Felérkezünk a Város kúthoz. Egy huszárvágással kivágódunk az Istenhegyi út felsõ végére. A kanyarban észreveszem a [Z-] jelzést. Bemegyek a Tücsök utcába, a többiek meg tovább, egyenesen a Fogas Sváb-hegyi megállója felé. Nem sokkal az említett megálló fölött lukadok ki, és az Evetke utca felé tartok, hogy fellépcsõzzek az

1. ellenõrzõponthoz, a Széchenyi emlékhez.

A kissé lejtõs Széchenyi emlék utcában megyek a Svájci lépcsõhöz. A sarkon egy kisebb csoportot irányítok az emlékmûhöz. Elbökték az Evetke utcát. A Svájci lépcsõ felsõ végénél kitartóan ugat az itt megszokott, két, nagytestû, fehér kutya. A rege utcára bukkanok ki. Már majdnem a Fogas felsõ végállomásánál járok, amikor két sporival találkozok, akik az itinert bújják. Hát persze, hogy kihagyták az emlékmûvet. - Nem baj, nem nagy a veszteség. A széles út vonalvezetését követve haladjatok, és nekimentek a pontnak - magyarázom. A Gyermekvasút végállomásának épülete már nem hangos a gyerekzsivajtól, a sötétben, csendben várja a holnapi nyitást. A vágányokkal párhuzamos utcán haladok a Normafa vasútmegállónál levõ parkolóig. A tisztesség kedvéért átmegyek a túloldalra, hogy egy nyúlfarknyi szakaszon a turistautat koptassam. Tényleg csak egy nagyon rövidet megyek a murvás úton, mert már a síház elõtt elhagyom azt, hogy átvágjak a Székely kapuhoz, ahol a [Z+]-ra térek, ami levisz a vasút egyik átkelõjéhez. Egy keresztezõdésnél váltok a [S+]-ra. Hamarosan egy melegfénybe borított katonasírhoz érek. Nem közvetlenül az út mentén van, de odamegyek néhány pillantás és egy fõhajtás erejéig. Tovább indulok lefelé az enyhe lejtõn. A sötétben egy fehérfényû lámpával köröznek. Megállok. Egy Vöröskeresztes ápolónõ, és egy katona az. Ja, persze, ez már a

2. ellenõrzõpont, a Csacsi-rét.

Tudom, hogy melyik bokorba kell bemennem, hogyha a [S-] jelzésen akarok továbbmenni a Virágvölgy felé, de segítenek a fényvisszaverõ kis négyzetek is. Növényalagútban megyek lefelé egy árokig, aztán az árok felsõ csücskénél egy jobbra-balrával átkerülök a másik oldalára, a széle mentén pedig lecsurgok a Virágvölgybe. Itt, Makkosmária felöl bejön a [P-]. Most már csak ezt követem. A [P+] leágazásnál egy pár nézegeti az itinert. - Gyertek erre, jobbra, a [P-]-on kell menni - mondom nekik. - Arra fölfele? - kérdezi a lány hitetlenkedve. - Igen, végtére is a János-hegyre kell felmennünk - zárom le a párbeszédet. Szerintem, a Budai-hegyekbeli túrák útvonalaiban a most következõ szakasz a leggyakrabban szereplõk között van. Ha nem félnék egy csúfos bukástól, akkor most nyugodtan leoltanám a lámpát, és a murva recsegése alapján felkapaszkodnék a János-hegyre. De menjünk csak sorjában. A [S-] leágazás viszonylag hamar eljött, mert a gondolataimból felmerülve, csak most veszem észre, hogy a [P-] már egyedül van. - Csak így tovább! - bíztatom magam. Egyenletes szuszogással és a lábaim ütemes egymás elé helyezésével elérem, hogy már keresztezem is a vágányokat a Jánoshegy vasútállomásnál. Jaj, de vonzó látvány így alulról az Erzsébet kilátó. Pompásan ki van világítva. Gyûrjük csak még egy kicsit a murvát! Balra, már itt is a keskeny falépcsõ, amin, ha lemennék, a zsebkendõnyi békapocsolyához jutnék. Ha vannak még benne békák, akkor azok most a tavaszváró álmukat alusszák a jégpáncél alatt. (Télen legszívesebben én is így tennék.) A kitartó lábmunka eredményeként felérek a Libegõ felsõ állomásához, jobban mondva az elõtte kiépített játszótérre. Maroknyi orosz csapat fogad. Mit fogad? Elébük járulok, hogy szíveskedjenek lepecsételni az úti passzusomat. A vezetõjük ül, és stempliz, a többiek a háta mögött állnak mereven.

3. ellenõrzõpont, János-hegy.

Na jó, hát akkor én most tovább mennék, ha szabad. Viszontlátásra - de ezt már elfelé mentemben mondom. Célba veszem a kilátóhoz vezetõ mûút támfalának síkját megbontó lépcsõt. Ebben a pillanatban ide is megérkezik kettõ a Szabóék kék-fehér kocsijai közül. Én: lépcsõn, "gyorsan" fel. Fent, a kilátó tövében elõszedem a hátizsákból a maradék kakaómat. Iszok belõle egy kortyot. Azért csak egyet, mert már a fagyhatáron van. Hátizsák föl, fontolva haladva le. A véget érni nem akaró, falépcsõs, szerpentines dolog után itt a Szépjuhászné. Itt nem kell csinálni semmit, csak nekem kell megszüntetnem a hólyagom feszülését; így kisebb súlyt cipelek majd fel a kilátóhoz. Gatyát nem, de jelzést azt muszáj váltani: [S-]. Nekivágok egy újabb emelkedõnek. Nem nézek semerre, csak a lámpám fénypászmáját fixírozom. Amint így botozgatok fölfelé, egyszer csak vízszintessé szelídül az emelkedõ. Csak nem vagyok már fent? Bizony, már csak egy pár kiálló mészköre tiprok, és egy kis szintbeli haladás után már ott is vagyok a Kaán Károly kilátó tövében.

4. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy.

Nagy élet van idefent. Föl-le dobognak a gyerekek a kilátó lépcsõin. Én csak begyûjtöm a pecsétet az ügyeletes tiszttõl és már patkolok is lefelé. A bányabejáratnál, a fahídhoz vezetõ ösvény minden alkalommal egyre meredekebb lesz. Most mégis arra megyek, mert nem akarok ledögleni a fényesre koptatott, csúszós szikláról a sötétben. A lejtõ alján megcsúszok, de nem ijedek meg, mert ha minden kötél szakad, akkor a kis híd elõtti fa úgyis megfog. Jó tempóban jövök le a hegyrõl. Vidám vagyok, mert nem fáj a térdem, ezért óvatosan bele belekocogok a lejtõn. Hamar túlvagyok a buktató köves mezõn is, és már a vasúti átkelõhöz vezetõ, beton lépcsõ felé tartok. A forgókorlát kényes magasságban lévõ rúdját finoman eltolom magamtól és egy tized másodperc hallgatózás után átkelek a sínpáron. A Hárshegy állomás alatt futó vízszintesen felveszem az elõttem haladók tempóját. Két perc bealvás meglepõen felfrissít. Ismét lejtõsbe megy át az út, itt már nem merek futkározni, csak fékezgetve süllyedek. A pazarul kivilágított bevásárlóközpont elõtt átmegyek a mûúton, és egy pici lejtõ után a villamos árka fölé érek. Már messzirõl látom a következõ, mécsesekkel díszített katonasírt. Itt is állnak néhányan, én is megállok pár másodpercre. Ésszel felfoghatatlan. Mindig ez jut eszembe, amikor a háború (bármely háború) áldozataira gondolok. Most, mi túrázók, itt passzióból sétifikálunk, közbe viccelõdünk, röhögcsélünk, ahol ezek a fiúk és meglett emberek elpusztultak a kutya hidegben, távol az otthontól. De hát ez a sárgolyó közönyösen kering tovább, akár vidámak vagyunk, akár szomorúak, akár élünk, akár halunk. Bizony, ilyen ez a sze lá ví. Szépen, csendben továbbmegyek. Felnézek a kisvasút végállomására. Még égnek a fények. Lehet, hogy még ilyenkor is nyitva van a büfé? Nem is tudom hány óra lehet. Itt az óra a csuklómon, de nem nézem meg; olyan jó egy kicsit az idõn kívül létezni. A lángosos bódé padjánál megállok, elõkotrom a hátizsákból a kakaót. Akár milyen hideg is, most már megiszom, mert a flakonját be akarom dobni a kukába. A Balázs vendéglõ területén meghúzódó, láthatatlan hajléktalant felzavarták az elhaladó túrázók, és most dühödten rám hörgi összefüggéstelen szitokszavait. Természetesen válasz nélkül hagyom. Felmálházok, és az Ördög-árok kis kõhídja felé indulok. Most jut eszembe, hogy a Szépjuhásznétól a SÁRGA 70 útvonalán haladok, csak eppen visszafelé. Ez még nagyon hosszan így lesz. Budai-hegyek. Itt könnyû kijelölni ilyen jó kis föl-le-föl-le útvonalat. De hát eszt szeressük. Neem? No, hát akkor gyerünk fel a Vadaskerti-hegyre! Hosszan emelkedik ez az ösvény, de tempósan leküzdhetõ. Enyhe jobbossal egy szélesebb turistaútba torkollok. Nemsokára meglátom a tök sötétben, hogy hol kell majd balra felkanyarodni. Szépen jelzik ezt a fejlámpák a levegõben. Amikor kanyarogni, sziklásodni, és bedõlt fásodni kezd az út, akkor már tudom, hogy pici pihi következik, mert egy csúcsra érkeztem. A csúcsról pedig - mint tudjuk - mindig lefelé vezet az út. Most sincs ez másképpen. Méghozzá milyen meredeken; csak gyõzzek fékezni. A lejtõ alján, jobb kanyar után megint egy mécsesek tüzében imbolygó fejfa; egy másik katonasír. Itt is megállok egy befelé forduló tisztelgésre. A Határ-nyereg után egy mocsok emelkedõ vár rám, aminek a felsõ végét egy régi, megdõlt határkõ jelzi. Itt is gond nélkül feljutok. Ez már a Szépvölgyi út végében levõ parkoló. A sok hullámvasutazás ellenére egy cseppet sem érzem fáradtnak magam. Na jó, azért egy cseppet igen. Eltöprengek azon, hogy valami kollektív izé lehet most a levegõben, ami segíti a megemlékezõ túrázókat. No, de még elõttem a környéken vezetõ túraútvonalak mumusa az Újlaki-hegy. A széles, köves útról való letérést mutató fatáblán túlment egy lány. Visszatekintve kérdezi a jó irányba tartókat, hogy tényleg a keskeny ösvényen kell é balra továbbmenni. - Az Óperenciás-tengeren túl, de még a Zsíros-hegyen túl is egy darabkával, mindig a [S-] jelzést kell követni - mondom neki. - De hát nem látom a jelzést - válaszolja. A szemre húzott sapka alatt selymes, szõke, nõi hajat látnak lelki szemeim. - Hát, akkor gyere ide kislány; mutat neked valamit a bácsi. Látod ezt a hórihorgas faoszlopot, rajta nyilazott táblával? Na! Hát, azon van a gyel. A keskeny ösvényen összejött egy kisebb csapat. Szótlanul lépegetünk a sziklák között, többet közülük lépcsõfokként használva. Nicsak! Elõttem megy Bubu. A fényvisszaverõvel ellátott nadrágszára ismerõs; ma a Város-kútnál találkoztunk elõször. Felérünk a csúcsra.

5. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.

A pontõrség a vaskályha másik oldalán pontoz, azaz mi csesztük el a direkciót. Átvergõdünk a sziklák között a helyes oldalra. A beigért szúróbélyegzõ helyett normálbélyegzõvel igazolnak. A pontõr mellett egy magyar katona silbakol itt, egy kormos üvegû viharlámpa fényénél. Egy leányzó megkérdezi a pontõrtõl, hogy ugyebár innentõl már csak lefelé kell menni. (Nem tudom, hogy azonos e a tábla elõtt dilemmázó lánnyal, de nem lennék meglepve.) Csak a bajszom alatt mormogom válaszként, hogy: "Már akinek". A huszonötösök már nagyon vidámak; viháncolnak, mint a kecskegidák. Én megfontolt, tapasztalt bivalyként lefelé ballagok a Virágos-nyereg irányába. Amikor leérek a Határ-nyeregtõl jövõ útra, akkor - egy enyhe kifejezéssel élve - kellemetlen jelenség fogad: A sárba taposott, ezernyi lábnyom beton kéményre fagyva. Mennyé el rajta bokaficam nékül! Jó, ne legyünk telhetetlenek! Végül is nincs hó, nem csúszik, csak egy kicsit (nagyon) döcögõs. Nehezen, de kibírjuk a Borókáig. (Fõleg a huszonötösök.)

6. ellenõrzõpont, Virágos-nyereg.

A büfét megszállták a németek. Az asztalon heverõ sapkájukon édi, halálfejes sapkarózsa. Az egyik német határozott mozdulattal lepecsételi az itineremet, majd kinyújtott karral a pult felé mutat, és akcentus nélküli magyarsággal, felemelt hangon a következõt mondja: "Hatvanasoknak egy fasírt uborkával". - Jawohl, herr general obersturmbannführer! Biztos nem ez a rangja, mert ez túl magas egy sima hivatalnoknak, de ez a kedvencem a régi háborús filmekbõl. Tényleg! Milyen rég adtak a TV-ben egy jó kis, izgi, háborús kalandfilmet. Nehezen, de sikerül megkaparintanom az ellátmány fasírtomat az egy uborkával. Még egy zsömle is van a tányéron, sõt, mellé még teát is adtak. Csak meg ne tudja az a szigorú, pecsételõs német! Beljebb húzódok a zsákmányommal, és fogyasztani kezdem. Közben korabeli, német, katonai induló harsog egy hangszóróból. D. Balázs ül az egyik beugróban, lezuttyanok mellé. - A fasírtot adják, vagy vásároltad? - kérdezi. - A hatvanasoknak ellátmány - válaszolom. - Hatvanra neveztél? - kérdezi, és összerázkódik. Ettõl egy kicsit elgondolkodok, és meg is szeppenek. Valóban. Harmincöt kilométer vár még rám odakünn a csillagosan fagyos éjszakában. Ki tudja milyen kegyetlen csapdák lesik jöttömet eme zordon éjjelen? Most egyelõre becsukom a számat, és tovább rágom a benne lévõ falatot. Egy spori lép a huszonötösök díjkiosztó asztalához. - Oszi! Hogyhogy nem volt a szovjeteknek zászlaja a János-hegyen? - kérdezi. - Elvették a rendõrök, mondván, hogy önkényuralmi jelkép - válaszolja a fõrendezõ. A hallottak alapján nem tudom, hogy bosszankodjak e, vagy viduljak. Mit, vagy kit vinnének el a rendõrök, ha betévednének ide, a Borókába?... Az a jó, hogy az erdõben még csak nem is hallani a politikáról. Bruhaha. Mindegy, most az a lényeg, hogy jól megettem a fasírtot, és megittam a teát; derûs optimizmussal vághatok neki a maradék 35-nek. Ki is megyek a Borókából, és az egy szinttel lejjebb levõ útra szaladok le, majd balra fordulok. Mielõtt a széles utat (enyhe) jobbra elhagynám, ismét égõ mécsesekkel ékített sírt tisztelhetek. Az ösvény, amin folytatnom kell, bokrokkal álcázza magát, de elõlem nem tud elrejtõzködni, rengetegszer jártam már rajta. Elõttem menetoszlop alakult ki. Nagyon jó, hogy pont megfelel a tempójuk, mert a keskeny, oldalra lejtõs ösvényen úgyse lehetne tolakodás nélkül elõzni. Engem tisztes távolból követnek, tehát nekem sem kell a meredek oldalban félreállnom. A zöm a büfében befejezte, nincs már az a nagy tülekedés. Ha nem a saját fejlámpám fénycsóvájában látnám, akkor nem hinném el: Száll a por. Az elõttem haladók lépteitõl porzik az ösvény. Ugyanakkor ügyelni kell a megcsúszásra, mert a gördülõ morzsalékon éppen seggre ült elõttem egy srác. Várom már a Kötõk padját, mert nem sokkal utána kicsit kiszélesedik az ösvény, és komfortosabb lesz rajta a járás. Nemsokára lelassul az oszlop. Az elõbb említett sziklaalakzat környéke meglehetõsen technikás. Inkább lassítsunk, minthogy valami baj történjék. Jóslatom szerint kissé szélesedik utunk, nem kell már a feszült figyelem. Így masírozunk jámboran, amíg az elõttem haladók jobbra le nem térnek egy bokros beugrónál. Itt az átkötés a "normál" szélességû turistaútra. Aki túlment ezen a ponton, az most csörtetve tör a lámpák fényfüzére felé. A vassorompó után lejtõzünk egy jó darabon a völgy felé.

7. ellenõrzõpont, Alsó-Jegenye-völgy.

A csillagos-sávos lobogó táborába érkezünk, vagyis amerikai fogságba esünk. Good evening! - csillogtatom német tudásomat. Megértik, mert ugyanevvel a formulával válaszolnak a köszönésemre. Itt nincs semmi nasi, ezért angolosan távozok a Rózsika-forrás irányába. Jönnek a kanyargós patakot átívelõ hidak, rendre átkelek rajtuk. Valaki éjszakai felvételen örökíti meg a gátat. Hamarosan kékes fény szüremkedik át a fák ágai között. A solymári benzinkúttal srégen szembe bukkanok ki az erdõbõl. A gyér forgalomban rögtön át tudok kelni a mûúton. A kút boltjában Kitörésesek válogatnak az üdítõk és a rágcsák között. A buszmegállónál mindenki rutinosan fordul be jobbra az erdõbe. Felmegyünk a kazánlemez hídhoz, aztán a mindig sáros, kerítés melletti sikátor következik. Most is sáros, csak fagyott sáros. Pénteken letöltöttem a túra útvonalát, és a vonatkozó beszámolókat. Az egyik tavalyi résztvevõ leírja, hogy a belógó, karvastagságú ágba úgy beverte a fejét, hogy már hetet rászámoltak, mire tovább tudott menni. Örömmel jelentem, hogy ezt az ágat többé már senki sem fejeli le, ugyanis levágták. Lehet, hogy az egész fát is kivágták, mert már a helyet se tudom beazonosítani, hogy hol állt. Már rég az emelkedõ talaját gyûröm, amikor még mindig hallom a lenti ház udvarán szolgáló kutyák ugatását. Jövünk még néhányan, egy jó darabig lesz dolga a csahosoknak. Mint párát fújtató harcimén kaptatok egyenletesen, a hosszú emelkedõn. Futók már nem elõznek. Vagy elfutottak, vagy el se jöttek idáig. Egy biztos tájékozódási pont jön a sötétben: mûút szeli ketté az erdõt. Már a túloldalán vagyok, amikor a hátam mögött egy srác figyelmezteti a többieket: - Vasaló jobbról! Egy pillanat múlva már csak a piros lámpákat lehet látni a magányos autó hátulján. Törleszkedni kell tovább, fölfelé, messze még a Muflon itató. Még délelõtt megnéztem a letöltött útvonalban, hogy a [S-] fölösleges fûrészfogát ki lehet, ki kell egyenesíteni. Amikor jobbra nyilaz a [S-] jelzés, akkor egyenesen tovább megyek a fehér muflonfej jelzésen. Hátranézek, de sehol egy fejlámpa. A következõ keresztezõdésnél már becsatlakoznak néhányan. Elérjük a lakóházas övezet szélét. Valahol elböktem a visszatérést az erdei útra, de jobbra, - párhuzamosan a jégkátyús utcával - már látom az elemlámpák fénypontjainak sorát, és követõimmel együtt, egy olyan tizenöt méternyi, laza bozótozás után már mi is a [K-] jelezte turistaúton baktatunk tovább. Néhány perc múlva visszajön a [S-], majd további percek elteltével a kihaltnak tûnõ Muflon itató mellett mehetünk el. Néhány méter szintemelkedés után a néhai Zsíros-hegyi turistaház maradványainak placcára bukkanunk.

8. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy.

A hadtáp rendezkedett itt be. Az érkezõk egy félliteres mûanyagpoharat kapnak, amibe praktikusan elõször teát lehet vételezni, elfogyasztása után pedig levest mér bele egy derék katona. Szerencsém van, mert pont üresedés van a teás tartálynál, csapolok magamnak egy fél lityit. Amint a teát iszogatom az itt felállított lócán ülve, Sz. Marika érkezik. - Tessék vigyázni ott a tûz körül, nem szeretnénk boszorkányégetést! - szól neki a középkorúnál valamivel idõsebb, leves osztó katona. - Ne nevezze boszorkánynak a túratársnõmet! - utasítja vissza a megjegyzést a háttérbõl elõlépõ, talpig úriember Béla bácsi. Nem is - így a katona - amíg bele nem esik a tûzbe. Marika a »bocs, hogy élek« mosolyával nyújtja poharát a katona felé, levest remélve. Az iható hõmérsékletû teámat közbe legurítottam, én is megyek levesért. Az ízletes frankfurti leves levét megiszom, hozzá kenyeret eszek. A sûrûje viszont megtapad a pohár aljában. Mások kenyérre ütik ki a levesbetétet, én azonban már megettem a kenyerem javát. Számhoz emelem a poharat, és a magasba emelt talpát kocogtatom. Az egész gezemice a képembe zuhan. Nem esek kétségbe, feltartott fejjel, nyugodtan lelegelem a puhára fõtt pakolást az orcámról. Hmm, még egy virslikarika is volt a káposztalevelek között. Megtörölközöm egy szalvétával. Muszáj repetáznom, már csak azért is, hogy bebizonyítsam: van olyan technológia, amivel mûanyag pohárból is lehet tartalmas levest enni úgy, hogy nem lesz tele vele az ember orra. Nehogy már a káposztaleves mondja meg, hogy hol kezdõdik az emésztés! Nosza! Kérek még egy adagot. A levét hagyományos, pohárbólivó módszerrel megiszom, és utána jön a trükk: A pohár száját oválisra nyomom össze, így a sûrûje már nem a nyakamban, hanem az eredeti rendeltetési helyén, a számban landol. Glutty. Az ellátmánytól fizikailag-, a találmányomtól szellemileg felfrissülve indulok tovább. A flaszteron megyek, az irány - egy rövid ideig - Nagykovácsi központja. Béla bácsiék körülbelül harminc méterrel lehetnek elõttem. Egy ösztönös mozdulattal jobbra nézek. A [K-] jelzés sunyít rám, több kis fényvisszaverõ négyzet társaságában. - Helló! Nem kéne jobbra fordulni? - kiáltom a többiek után - és már kanyarodok is. Béla bácsi többször is megköszöni. Hát, az csak természetes teljesítménytúrázóéknál, hogy nem hagyják eltévedni egymást. Most én megyek a csapat elõtt; a Nagy-szénási emlékfal felé törtetek. A murvás emelkedõ legyõzése után van egy jókora szintbeli szakasz a pihire. Közbe még látványosság is akad: A kövér félhold mintha csak egy nyugágyban ülne. Félig hanyatt dõlve, habkönnyû fátyolba burkolózva gyönyörködik a csillagokban. A pihenõnél balra fordulok. A néhány megmaradt lépcsõfok után kidõlt fák közt tekergek. Vigyázni kell a sötétben, mert van egy csomó tíz-tizenöt centis csonk az ösvényen. A Szénás csúcsa felé haladva áldom a nevét a meteorológusnak, aki elintézte, hogy estére elcsituljon a szél. Ilyen hidegben a szél kegyetlenül metszõ tud lenni. Itt a csúcson mindig van légmozgás. Most is érezhetõ egy kicsi, de olyan minimális, hogy még vizelni is lehetne ellene, kellemetlen következmény nélkül. Hátra nézek: Nõtt a távolság köztem és Béla báék között. Kurjantok egyet az ég felé, és leindulok. Most különösen jól jönnek a fényvisszaverõ lapocskák. Kitaposott ösvény nincs, a sötétben nem tud annyira tájékozódni az ember, jól el lehet itt tévelyedni. Lejjebb rátalálok a köves útra, innen már sínen vagyok. Erdõrészletek és rétek követik egymást. Egészen közel megyek a magányos, turistajelzésekkel díszített fához, hogy lássam, merre mutat a [K+]. A [K-] pedig menjen le Isten hírivel Piliscsabára. A Kutya-hegy enyhe emelkedõvel jelentkezik. A tea és a leves már teljesítették küldetésüket, visszavágynak a természet körforgásába; vagyis már nem bírom ki a forgóajtóig. A hozzá vezetõ erõs lejtõ elõtt félre húzódok egy becsatlakozó ösvényre, és a fejlámpát kikapcsolva könnyíteni kezdek magamon. Egyszer csak meglátom az árnyékomat az elõttem álló fán. - Katona? - hallom Béla bácsi hangját a hátam mögül. A röhögéstõl alig bírom az aranyesõt irányítani, de végül megúszom szárazon, és megkönnyebbülten sietek le a meredeken. A kerítés túloldalán egy újabb katonai tábor.

9. ellenõrzõpont, Fehér-út

(Itt lenne egy észrevételem: A Nagy-Szénást és a Kutya-hegyet Nagykovácsi felé le lehet kispistázni. Nagy szintbeli rövidítés!) Az itineremet aláírja az ellenõrzést végzõ katona. Nini! Most látom csak, hogy az elõzõ rubrikába, a Zsíros-hegyen milyen szép, kiterjesztett szárnyú sast pecsételtek. A sas, egy koszorút tart a karmaiban. A koszorú közepén egy szvasztika. Jaj de cuki! Itt többen leültek a kerítés tövébe, hogy falatozzanak a cókmókjukból. Legjobb alkalom a ledermedésre, még ha oly barátságosan pattog is a tûz. Összerázkódok, és továbbmegyek. A [S-] hamarosan egy info tábla elé vezet. A tábla egy útelágazásban áll. Nekem jobbra kell mennem, de aki a jelzetlen ágat választja, az megint nagyot tud kispistázni. Hátra nézek. Egy népes csoport jön utánam. Jól van. Nem kell bosszankodnom. Hosszan, nagyon hosszan egy kerítés mellet haladunk. Már-már úgy érzem, hogy a tengerszint alá megyünk, olyan hosszú a lejtõ. Egy elnyújtott balkanyarral mélyútba csatlakozunk, ami pedig beletorkollik abba az útba, amelyik az infotáblánál balra ágazott el. Nemsokára egy kerítés lyukán bújunk át. Egyenetlen talajú mezõre jutunk. Ehhez az egyenetlenséghez keréknyomok is hozzájárulnak. Amikor szántóföld mellé érünk, (szotyola volt nyáron) akkor már csak néhány lépés a patak, amin át kell kelni. Tartok tõle, hogy valami fogpiszkáló lesz átvetve palló gyanánt, de kellemesen csalódok, mert tele van dobálva mindenféle törmelékkel, ami kényelmes átkelést biztosít. Nappal már ide látszanának az egy négyzet csúcsaiba ültetett gesztenyefák, amelyek tövébe most katonák ásták be magukat.

10. ellenõrzõpont, Malom-földek.

Van tea. Be is küldök két pohárral, aztán lelépek. Nagyon hepehupás a föld, örülök, hogy nemsokára beérünk Perbálra. Vacakolok a botommal, és amikor végzek vele, észre veszem, hogy nincs meg a jobb kesztyûm. Rögtön visszafordulok. Aki mögöttem jött csak annyit kérdez: - A tied?. - Igen, kösz! Tavaly ugyanitt veszítettem el az Árva Vince 72-n (Turul résztáv) kapott repoharamat. Az nem is lett meg, de a tatabányai célban Surd (pontõrként) megajándékozott egy másikkal. Elérünk egy murvás utat, amin jobbra fordulva eljutunk Perbál fõútjához. Itt balra fordulunk. A templom után, valamelyik éjszakai szórakozóhelyrõl éppen kijön egy nem kifejezetten józan ember. Olyan kilengése van, hogy alig bírom kicselezni. Az éjszakai túrák bukéja, hogy lakott területen 90 % esély van részeg emberrel való találkozásra. Késõbb jobbra kell fordulni egy keresztutcába. Tavalyelõtt a Don Boscon még könnyû volt, mert nagy 64-es volt a ház falán, ahol be kellett fordulni. Most már egy utcával elõbbre hozták a [S-] útvonalát, a Hunyadi utcát kell figyelni. Megvan. Elindulok rajta, emlékezve a pénteken letöltött itiner szövegére, a megfelelõ helyen balra fordulok. A jelzések még láthatók. Itt a híd is, amin át kell menni. Átmegyek, de más nem jön át. Még nem kiabálok, elõször egy utcalámpa alatt elõveszem a rajtban kapott itinert. Szó sincs benne hídról. Visszamegyek. Két srác mutatja a következõ sárgát. Jól van, hát, akkor természetesen menjünk a jelzett úton! Kiérünk a lakott területrõl. A gyérülõ [S-] jelzést szalagozás támogatja, de inkább felváltja. Egyre kegyetlenebb a járás. A sarat traktorkerekek szántották szanaszéjjel. A traktornyomok között állat- és cipõnyomok, mindez kõkeményre fagyva. Most jön az »egyik botlásból a másikba esel« stílusú járás. Az hagyján, hogy elszívja a fizikai erõdet, de az idegeid is pattanásig feszülnek. Abba reménykedek, hogy hamarosan a gombagyárhoz érünk, mert ott van egy flaszteres szakasz, ahol helyre állhat mind a fizikai, mind a lelki egyensúly. Kínomban azt énekelem hogy: "Te vagy a fény az éjszakában, gyere dolgozz a lámpagyárban". Persze a lámpagyár helyett gombagyárat mondok. Balra letérítenek a szalagok eddigi utunkról. Azt hittem, hogy megmenekültünk a fagyott traktornyomoktól, de nem. Még rosszabb, mert még emelkedõvel is súlyosbodik a helyzet. A két srác közül az egyik arra panaszkodik, hogy nagyobb a vízhólyagos terület a talpán, mint az ép. Ezen egy cseppet sem csodálkozok, inkább azon, hogy én még nem érzek hasonlót. Úgy számolom, hogy bõ másfél óra múlva pirkadni kezd. Felvergõdünk a Nyakas-tetõre. Megismerem a csúcskövét, turistajelzés van rajta. Egy szalagozott jobbos letérõt majdnem elbökünk, pedig az ösvény mindkét oldalán szalagok lógnak. Leérünk egy nagy szemû, durva kövekbõl álló murvásra, de inkább dózer útra. Szintén az Árva Vincérõl tudom, hogy ezen jobbra kell fordulni. No de az Árva Vincén ideérve már megvolt a gombagyár! Most hasít belém, hogy a pénteken letöltött útvonal, amit próbáltam memorizálni, és a túra alatt felidézni, az TAVALYI. Most már mindegy. Mehetünk az Anyácsa pusztájába. Ez a dózer út szanaszét van erodálva, és ez is meg van fagyva. Egy keresztezõdésnél balra kell fordulni. Az itteni traktornyomokat úgy próbáljuk kikerülni, hogy az utat szegélyezõ földekre megyünk fel. Egyáltalán nem jobb ez se. A távolban, egy tanya szerûségen fényt látunk.

11. ellenõrzõpont, Anyácsapuszta.

Megtartva irányunkat tovább haladunk . Rövidebb szakaszokon sikerül a keskeny peremen haladni, elkerülve a traktornyomokat. Késõbb kiszélesedik az út, és nagy ívben jobbra, az Anyácsai-tó felé kanyarodik. Itt úgy fest a terep, mintha traktor-rodeót rendeztek volna. A tíz-tizenöt méter széles kanyarban egy talpalatnyi föld se maradt épen. Késõbb, idegnyugtatóként jön egy régebben felszántott terület. Itt sincs kifejezett út, de a szántást növényi maradványok fedik, és ez a tény néhány fokkal könnyebbé teszi a járást. A4-es lapok irányítanak a szántó széléhez, ahol egy palló hidal át egy patakot, vagy valami hasonlót. A szopatás utolsó, de legdrámaibb felvonása most következik: A tó partján vezetõ utat a meder széléig felmélyszántották az agrárarcok. Mindez természetesen csonttá fagyva. Sovány vigasz, hogy legalább nem csípnek a szúnyogok. Ezt az Anyád-csája-tavat sokáig meg fogom emlegetni. A Kakukk-hegy felé vezetõ út szinte felüdülés az eddigiekhez képest. Már a hegyre való kaptatást sem bánom. Azért, amikor már harmadszor erõsödik az emelkedõ, és még mindig van belõle, akkor fújok néhány hangosat, de nem állok le pihenni, bármennyire szeretnék is.

12. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

A csúcskõnél áll egy tetõtõl talpig terepszínû gyakorlóba öltözött, fiatal srác. Nyújtom az itinerem, de azt mondja, hogy nem õ a pontõr. A kövön ott áll egy megkezdett palack bor, de szúróbélyegzõt sehol sem találunk. Egy kicsit még várunk, hátha elõjön a bor tulajdonosa, aki reményeim szerint a pontõr, de hiába. A cefetül meredek, fatörmelékes lejtõn lassan követem a két túratársat, akikkel Perbáltól jövök. Az egyik láthatóan szenved a talpán levõ vízhólyagoktól. Óriási szerencsémnek tartom, hogy én ezen a terepen, idáig érve sem szereztem be ilyeneket, pedig én se lebegtem a fagyott nyomok fölött. A romos kálvária tetejétõl már nem olyan meredek a lejtõ. Mire leérünk az elejéhez, már látszanak Szomor épületei. Az enyhén lejtõs utca a fõút felé vezet. Már csak pár méter a célkocsma, de a sarkon, különleges figyelmességként nagy pohár forralt bort kínálnak a rendezõk. Fújkálva, poharat lóbálva, szürcsölgetve érünk a célba. Bent, a hatalmas cserépkályha párkányára támaszkodva, iszogatva várok a soromra. Amint a pár perc elröppen, átadják a kitûzõt, felvarrót és az oklevelet, majd gratulálnak, és köszönik a részvételt. Én köszönöm a rendezést. Egy élmény volt. Gratulálok minden teljesítõnek, különösen azoknak, akik a MARGITA után jöttek át erre a kis sétára. Emelem sisakom...

Ottorino

 

FÓTI-SOMLYÓ 30 - 2010.12.30.

Röpködnek a mínuszok, de a "$zar a hideg szél nélkül" népi megfigyelés most is beigazolódik. Azért betolhatnák már azt a szerelvényt, mert így a levegõs Nyugatiban várakozva azért nincs melegem. Na, végre, fényszóró-pár tûnik fel a kanyarban, tódulunk a vonat felé. Kellemes meleg fogad, ezt most nagyra értékelem. Lassan megindulunk, szó szerint lassan. Nem jellemzõ erre a járatra a nagy sebesség, sõt, minden fánál be kell várni az ellenvonatot. Fogalmunk sincs róla, hogy éppen merre járunk, mert a megállókban a helységnévtáblák a felismerhetetlenségig össze vannak firkálva. Már mindenki megreggelizett, eszmét cserélt, majdnem elaludt, amikor a vagon másik felében egyszerre öltözködni kezd mindenki. Úgy látszik, mégis megérkeztünk. Nagyszerû! Tizenhét perc késés, harminc kilométeren, nem is rossz. ERDÕKERTES, VASÚTI MEGÁLLÓHELY. A felfagyott placcon már toporogva várnak minket a helyi erõk: Gyula (Szada) és Zsolt (Fót). Két autóban folyik a neveztetés, de még így is alig gyõzik a tömeget. Az eltervezett 07:00-hoz képest 25 perccel késõbb tudunk csak elindulni. Nem baj, így is elég sétálósra lehet venni a figurát. Az évzáró túra legyen egyfajta feloldása a loholós, óranézõs idei túrák sorának. Zsolt még tökölõdik egy sort botjai hosszának milliméterre való beállításával, aztán akár mehetnénk is.

Háttal állva a síneknek, jobbra indulunk el, hogy a vasúti átjárónál balra kanyarodjunk egy emelkedõs utcán. Jelünk a [S4], de itt jegyzem meg, hogy a túra során, a kritikus helyeken mindig lehetett számítani a szalagozásra. Körbejár Zoli fémflaskája; jólesik egy gyûszûnyi gyümlé. Az emelkedõ vége felé balra térünk egy rövid utcába, aminek a végén lépcsõk segítségével mehetünk be az erdõbe. Libasorba megyünk a hóba taposott ösvényen. Ráérõsen mennek elõttünk, de mi se sietünk. Feltûnik, hogy egy jó darabon nem akar elfutni mellettünk senki. Balról bejön a [S-], és nemsokára emelkedni kezdünk a Bódis-hegyre, de ez inkább csak hö, mint igazi hegy. Felérve, a gerincen is sétálunk egy kicsit. Elérünk egy meredek, jobbos leágazáshoz. A térkép elõzetes átvizsgálásából tudom, hogy itt nem szabad lemenni, de a szalag is kint lóg, ami enyhén balra térít, egy jelzetlen útra. Ezen az átkötésen érjük el a [P-] jelzést, ahonnan már csak egy köpés a geodéziai torony.

1. ellenõrzõpont, Margita, csúcs.

Nõi keresztnevekbõl kell egyet kiválasztani. Az emléktáblán Emma a szerencsétlenül járt kislány neve; bekarikázom a C-t. Elõször azt hiszem, hogy õ azonos azzal, aki a toronyból vetette le magát, de valaki nemet int, és rámutat egy fejfára közvetlenül a torony tövében. Sok a szomorúság ezen a szép helyen, menjünk tovább! Nemsokára, jobbra elhagyjuk a [P-] jelzést, és egy lejtõre térünk. A lábnyomokat követve egy mélyútba torkollunk. Csak benne veszem észre, hogy ez az a mélyút, amit fölötte ki kellett volna kerülni, de nincs semmi gáz, mert ez is levisz a lovardához, csak egy picit hosszabb és kövesebb. Mellesleg az itiner alternatívaként említi. Kiérünk egy útra, amin nyíl egyenesen, és hosszan haladunk Szada lakott területe felé. Egy temetõkert mellett megyünk el. A térkép szerint itt van Székely Bertalan síremléke. Kívülrõl nem utal erre semmi. A keresztezõdésben majdnem jobbra megyek el, mert elfelejtettem, hogy az ellenõrzõpont elõtt van itt még egy balra indított cikkcakk. A többiek mutogatják a szalagot. Jó, jó! Balra, aztán a buszmegálló után jobbra. Végül elérkezünk a keresztezõdéshez, ahol most már tényleg jobbra kell fordulni, de elõtte van itt még egy kis feladat.

2. ellenõrzõpont Árenda-hegy.

Azt kell bekarikázni, hogy kinek a telefonszáma olvasható a sarki villanyoszlopon. Egy kis zöldes, félig lemállott cetlit kezdek közelrõl silabizálni, de a többiek röhögve mutatják az oszlopon feljebb látható, jól olvasható kõmûves feliratot. Bekarikázom a B-t. Tehát jobbra át. Gyula - aki szadai - azt mondja, hogy világ életében Arany-hegynek ismerte ezt a helyet, nem pedig Árenda-hegynek. Az fix, hogy itt jövünk az Aranyhegy utcán. Beletorkollunk az Árpád utcába. Gyula rámutat egy házra. Ismerõs? - kérdezi. Háppersze! - válaszolom. Kb. két éve itt laktunk egy hétvége erejéig; az úszócsapat évi közgyûlését tartottuk itt. Az utcán álló fáról finom meggyet csemegéztünk. Most csak fagyott hó van rajta. A sarkon balra fordulunk. A lesöpört bicikliúton nem látni biciklit, ezért mi fogyasztjuk rajta a métereket. Ez sem tart sokáig, mert jobbra elhagyjuk a kerékpárutat. Itt aztán olyan kanyargásba kezdünk, amit már nem tudok megjegyezni. A térképen [PM] jelzés van feltüntetve, de én csak szalagokat, és a kitaposott ösvényt látom. Az egyik bal kanyarban komoly rönkházat látunk, ezt mindenki megnézi magának. A házak elfogytával egy patakátkeléshez érünk. Tulajdonképpen csak két, mederbefektetett kövön kell átlépdelni. Egy takaros kis fenyvesen megyünk keresztül. Gyula azt mondja, hogy hajdan ez egy lõtér széle volt, magyarul golyófogó. Hoppá! Túl könnyû lett volna, ha megússzuk azzal a semmi kis  patakátkeléssel. Most itt van egy szélesebb, partján jéggel. Egy óvatlanabb túratársnak sikerül is fél lábbal beszakadnia. Nem vészes, "csak" bokáig lett vizes. Gyors felmérés után találunk egy helyet, ahol határozott ugrással a túlparton lehet teremni. Egy kitett mezõn haladunk. Óriási szerencse, hogy szélcsend van, mert itt bizony leüvöltené a fejünket a metszõ szél, ha fújna. Lövés zaja hallatszik a távolból. A legtöbben észre sem veszik; én is csak akkor tudom meg, hogy mi a dörgés, amikor percek múlva, messze, elõttünk vaddisznó rohan keresztül a mezõn. Még így messzirõl is látszik, hogy kolosszális példányról van szó. Több lövés nem dördül, valószínûleg miattunk. Amikor áthaladunk a párhuzamosan futó távvezetékek alatt, jobbról becsatlakozik a [Z+]. Nemsokára, balra betérünk egy erdõs részbe. Már több [Z+] jelzést elhagytunk, de a várt ellenõrzõpont csak nem akar jönni. Csörtetést hallok jobbról, és ugyanabban a pillanatban két õz vágtat át a túrázók karavánján. Olyan villám gyorsan játszódik le a történet, hogy még megriadni sincs idõ. Azért örülünk, hogy nem a vaddisznó volt. Egy kisebb csoportosulás alakult ki az egyik fa alatt.

3. ellenõrzõpont, Homok-hegy.

A [Z+] jelzéssel ellátott, fába vésett monogram a kérdés. KL, tehát bekarikázom a B-t. Továbbhalad kis karavánunk. Egy mûútra bukkanunk, amin jobbra fordulunk. Innen már ismerõs a járás, mert az egyik (?) FÓTI-SOMLYÓ alkalmával már jártunk erre, csak éppen ellenkezõleg. Átmegyünk az M3-as hídján, hogy Mogyoród utcáin kanyarogva sínekhez érkezzünk.

4. ellenõrzõpont, Mogyoród, HÉV állomás.

Átmegyünk a síneken a túloldali kifõzdéhez. Már sokan vizsgálják az étlapot. Nem, nem enni akarnak, hanem a legolcsóbb leves árát fürkészik. Most nem a sóherság a legfõbb szempont, hanem ezt az adatot kell rögzíteni az itinerben. Amikor odaférek, konstatálom, hogy a legtöbb leves 290 Ft, és ennél nincs is olcsóbb. Zoli és Zsolt bemennek. A legkevésbé sem érdekli õket a levesek árszínvonala; más folyadékra szomjaznak. Nincs is stílusosabb ital ilyenkor, mint a jéghideg sör. Megegyezünk, hogy õk gyorsan isznak, mi meg lassan megyünk. A lámpánál megint keresztezzük a síneket, és balra, egy felfelé tartó úton indulunk el. A havas táj látóhatárát a szürke égbolt zárja le. Párás a levegõ. Csak sejtem, hogy merre van a kilátó. Amikor már majdnem felérünk a dombjára, csak akkor bontakozik ki a ködbõl.

5. ellenõrzõpont, Gyertyános, kilátó.

Az elsõ szintig mindenképpen fel kell menni, hogy a feladatban foglalt lépcsõfokokat meg tudjam számolni. 19-et számolok. Nézem a papírt: A10; B18; C22; D28. Na, számoljuk csak meg lefelé is! Megint 19, nem én tévedtem. Vas logikával bekarikázom a 18-at, mert a választékból az áll legközelebb a 19-hez. Sasolom a pontra érkezõket, de a két jómadárnak se híre, se hamva. Kriszta már elindult lefelé, a bokrok között vezetõ, keskeny, csúszós ösvényen. Ha nem lógna ott szalag, akkor aki elõször jár erre, nagy gondba lenne. - Na, menjünk Gyula, majd utolérnek, nekem már süteményezhetnékem van. Lecsúszkálunk az ösvényen. A domboldalban vidáman szánkóznak a gyerekek. Nem egy nagy durranás, ennél már a Városligetben is nagyobb a Király-domb. Egy hatalmas mezõt derékszögelünk néhányszor, aztán leereszkedünk a lakott területre. Megint egy M3 híd; átmegyünk. A híd után egy darabig egyenesen kell menni. - Mondom, egy darabig! Helló! Gyertek vissza! Balra egy kis átvágásnál szalag lengedez. Egy hangulatos, borpincékkel tarkított utcában sétálunk le a fõútig.

6. Mogyoród, Gombai cukrászda.

A FÓTI-SOMLYÓ 30-on két biztos pont van. A második a Gombai cukrászda. Erre lehet alapozni. A teraszon állók figyelmeztetnek, hogy nagyon csúszik. Valóban, a tükör fényes járólap olyan, mint a frissen feljavított korcsolyapálya. Betipegünk. Katától begyûjtjük a bélyegzést és a kajajegyet, majd a pultnál átvesszük sütit és a meleg teát. A rizses, tejszínhabos sütinek csak az a baja, hogy nagyon kell még íze van. A teáztatást itt oldják meg a legzseniálisabban. Nem kell bajlódni ..csányi, kis poharakkal, hogy "Jaj, kérek még". Itt rögtön fél lityivel kínálnak. Lassan eliszogatjuk a teraszon; ezek még mindig sehol. - Nem akarok idefagyni, menjünk. Éppen jönnek Szilveszterék. - Á, gratulálok! - üdvözlöm, miközben kezet nyújtok. - Mihez? - kérdezi. - Holnap lesz a neved napja. Nem tudtad?! (Hihi!) Át kell menni a fõúton, de most nem rögtön vágunk fel, mert a szalag tovább visz jobbra egy emelkedõn. Csak késõbb fordulunk be balra egy utcába. Az autók kásásította hó alatt jégpáncél van, meg kell nézni, hogy hová lép az ember. Amikor egy idõ múlva balra kell fordulni, pár méter után rossz érzésem támad, és kinyitom az itinert. Hoppá! Itt kellett volna felírni a villanyoszlop számát. Visszamegyek.

7. ellenõrzõpont, Csík-völgy, egykori dögkút.

A szembe jövõ emberek mondják, hogy 20-as, de én addig megyek, amíg látótávolságba nem kerül a felírandó szám. Emlékszem erre a dögkútra; pár éve a rácsán kellett valami biszbaszt megszámolni. Amíg Gyula könnyít magán, addig én egy kidobott, hólepte heverõre próbálok Zorro jelet kaszabolni, de a túl vastag porhóréteg minden suhintásnál beomlik. Erdõkön, mezõkön tapossuk az ösvényt a [Z+] jelzés nyomán. A séta egy éles bal kanyarral ér véget, innen már a gerincet támadjuk. (Bodzás, erdõsarok) Kutyasétáltatók, szánkóhúzók jönnek szembe. Hamarabb felérünk, mint gondoltam. Jobbra fordulunk. (Öreg-hegy, [Z+], [Z4] elágazás) Egy info táblánál megnézem az "Itt áll ön" pontot. A kilátópont még odébb van. Késõbb már látom, hogy balra tartanak a jóval elõttünk járók, nemsokára mi is odaérünk a szalagozáshoz. Hó ide, hó oda, ólomszürke a táj.

8. ellenõrzõpont, Fóti-Somlyó, kilátópont.

A kettõ darab (!) pad mellett egy társaság fotózkodik. Amikor végeznek, mi is továbbállunk. Nem telik bele sok idõ, és eljutunk a csúcsra.

9. ellenõrzõpont, Fóti-Somlyó csúcsa.

A csúcskövet már vizsgálják néhányan. Andrew elmentében azt mondja, hogy alá is be kell kukkantani. Az ide rendelt feladat szerint a rajta levõ turistajeleket kell megszámolni. Egy [Z3] jelzés van az innensõ oldalán, a másik oldalon már csak a fehér alapja látszik. Ha közel hajolsz, csak akkor látod benne egy háromszög halvány körvonalát. - Hát, akkor, jelöljük a kettõt? - Jelöljük! Én már végeztem a keresztnevem sárgabetûs hóba írásával, de a tisztelt túratársak még mindig nem jönnek. (Kriszta már a dögkútnál elõresietett.) Legrosszabb esetben a célnál bevárjuk õket. Leindulunk a kék lepkés tanösvényen. Ez egy kellemesen lejtõs út. Idõnk, mint a tenger, Szilveszterék utolérnek, elõreengedjük õket. Jaj, de gyönyörû ez az öreg fa. Számtalan vastag karja szerteágazik. Egy megbarnult tölgyfalevél még tartja magát az egyik ágán. Mesekönyvbe illõ kép. Lassan leérünk a füves térre, aminek a közepén a többször látott betonemelvény áll. Legtöbbször itt van az almáztató pont. Most azonban a cél közelsége miatt nem lett volna ésszerû itt kajapontot felállítani. A Fáy présház vendéglõ mellett megyünk el.

10. ellenõrzõpont, Fót, Vörösmarty kunyhó.

Ezt most látom elõször. Tényleg illik rá a kunyhó megjelölés, mert nem nagyobb, mint egy sarki trafik. 2002-ben újították fel. Ahhoz képest mállik a festék a táblájáról. - Várj csak Gyula! Mintha ismerõs alakokat látnék felénk andalogni. Igen, Zolinak van ilyen Andokban rendszeresített, füles sapkája. - Hol a ló likában voltatok fiúk? Kiderül, hogy a Gombaiból kijövet megszokásból rögtön felvágtak az emelkedõn. Szerintem nem volt elég nekik a fél liter TEA per kopoltyú. Az utolsó néhány száz métert együtt tesszük meg. Úgy látszik többen gondolták úgy, hogy lazára veszik a figurát, mert "hírhedt" loholókkal találkozunk, akikkel együtt rajtoltunk. Most járok elõször a Gyermekvárosban; nem számítottam ekkora területre és épületkomplexumra. Belépünk a Károlyi kastélyba. Kriszta már negyven perce vár. Volt ideje pihenni. Ünnepi zsibongás van az étkezdében, a túrázók vidáman gulyásoznak. A túra megkoronázásaként megmenekülünk a vicinálisozástól; Gyula felajánlja, hogy bevisz pestre...

Ottorino



 

Magyarországi Forrástúrák a Pilis-Visegrádi-hegységben Téli 30 - Szint: 1000 m.

A várttal ellentétben tökéletesen járhatóak a közutak ma hajnalban, ezért az elsõk között érkezünk Zsolttal Pomáz HÉV megállójának parkolójába. Szívesen fogadjuk az Egonék által kínált lélekmelegítõt. A lassan hûlõ autóban elfogyasztjuk reggelinket, aztán átsétálunk a közeli Bull Pub-ba. A teraszon Gyõri Péter osztja a nevlapokat. Lerakjuk a holminkat és benyitunk a kocsmába. A pultnál a jeles fórum illusztris alakjai már javában fogyasztják szokásos, reggeli kávécigarettájukat. Megpróbálom a minimumra redukálni a légzésemet. Amikor megkötöm a cipõfûzõmet, akkor teljesen vissza is fojtom, mert különben nem tudnék lehajolni. Kitöltjük a papírt, és nevezünk. Közben megjelenik több olyan hérosz, aki a tegnapi VULKÁN túrán is részt vett. Tavaly én is ilyen cipõben jártam, de akkor csak a Nagy HH és a Csóvi tetején volt vékonyka hósipka. Ni csak! Kriszta is eljött. A PIROS óta nem láttam. 07:00. Menjünk ki egyet levegõzni! Hamar elfogyasztjuk a faluban a [Z-] jelzést, és balra felvágunk a [Z3]-ön. Ez már odafigyelõsebb, mert a feltúrt, majd megfagyott sár, rajta hólepellel kiköveteli magának az összpontosítást. Érdemes az elõttünk haladók lábnyomaiba - vagy legalább a környékére - lépni, mert különben könnyen úgy lehet járni, mint én, aki most szakadtam be egy pocsolyába. Elhanyagolható a beázás. Egy emelkedõ tetején házat látunk pár fõvel elõtte. - Ne menjetek tovább! Én vagyok a pontõr, csak fent voltam a háznál - mondja a szembe jövõ sporttárs.

1. ellenõrzõpont, Hajós Ferenc-forrás.

Észre se vettük jobbra a forrást. Ha már itt vagyunk, lemegyünk a mélyedésébe. A Janda Vilmos kulcsos házhoz viszont még fel kell mászni, mert arra visz az út. [Zo; Z3] a további, kellõ sûrûséggel felfestett jelzés. Elhatározzuk, hogy csak a [Zo]-t figyeljük, mert a [Z3] jobbra fel fog menni, és a [Z+] jön be helyette. - Mit csinál Bubu ott a lejtõ aljában?

2. ellenõrzõpont, Gyopáros-forrás.

Amikor leérünk rájövünk, hogy valszeg a gyopárszirmokat számolta az addigra elillant sporttárs. A forrást díszítõ, kopott kõgyopár ép szirmait kell ugyanis megszámolni, és az eredményt az itiner megfelelõ rubrikájába beírni. Dilemma alakul ki, hogy 8, avagy 9 e a helyes megoldás. Az egyik szirom "épsége" vitatható. Végül 9-et írunk be. Egy mélyedésben vagyunk, jobbra fel kell kapaszkodni. [Z4] még nem volt a zöldek közül, ezért ezt követjük. Egy karéjra jutunk, ahonnan a kopár fák közül körpanoráma nyílik. Nem emlékszem, hogy jártam volna erre valaha is. A nemrég kezdõdött hószállingózás, mintha már el is állt volna. Egy épület oldala mellett kanyarodik jobbra az út. Biztos ez a Csikóváraljai turistaház. Sajnos nem olvastuk el az itinert, ezért az "illegális" [Z4]-en fölöslegesen lemegyünk a th. parkolójába. Fent meglátunk egy túrázó csoportot, megindulunk irányukba. Felmerül bennem, hogy leküldöm õket a parkolóban álló, egyetlen autóhoz pecsételtetni, de végül mégsem teszem, mert utána majd nem tudunk elég gyorsan futni. Tehát visszakapaszkodunk a helyes útra, meglátjuk az Élet Gyöngye zarándoklat jelzését, és megpróbálunk lépést tartani az elénk kerültekkel. A [Zc] jelzésen jobbra fordulunk, a Holdvilág-árok felé. Lemegyünk egy újabb forrásoz.

3. ellenõrzõpont, Domini-forrás.

Itt Egon osztja a pecsétet, az ég meg az áldást. Most az esõ kezdett rá. Remélem ez se tart tovább, mint az iménti havazás. Az információ értelmében - amit a ponton csippentettünk fel - a havazás miatt veszélyes az árokban haladni, ezért a szalagozás mentén indulunk el. Egy hosszú lépcsõn, felfelé menet sandíthatunk le a rejtelmes Holdvilág-árokba. A szalagok segítségével kiérünk egy ismerõs dózer úthoz. A PILIS 50 óta tudom, hogy ez levisz a Lajos-forrás parkolójához. Most az ezzel nagyjából párhuzamos [P+] jelezte turistaúton ereszkedünk. Már messzirõl meglátjuk a kajasátor céljára felállított kék-fehér csíkos, oldal nélküli pavilont. Aki csak teheti, alatta áll, mert idõközben tempósan esni kezdett a hó.

4. ellenõrzõ- és etetõpont, Lajos-forrás.

Egy mikulásfej, és egy szmájli a pecsétkombináció. Az itiner biztonságba helyezése után jöhet a kaja. A májkrémet ajánlják, ezért egy vajas kenyérre karikázok belõle, és csalamádét teszek rája. Télleg, naon finom. Az aprósüteményt se bírom érintetlenül hagyni, azzal fojtom le a májkrémes kenyeret, és a magammal hozott kólával szétcsapatom az egészet. Nehezen hagyjuk itt ezt a kellemes pontot, de azt az ígéretet kapjuk, hogy visszafelé is csemegézhetünk, ha lesz még mit. A turistaház mellett elhaladva megyünk tovább a [S-] jelzésen. Most nem úgy néz ki, mintha el akarna állni a havazás. Ólomszürke fellegekbõl hullik, és ellenszél vágja szemünkbe a pelyheket. Szalagozás veszi át a vezetést, és levisz a Sikárosi-rét szélére.

5. ellenõrzõpont, Szilágyi Bernát-forrás (pontõrös).

A réten rátérünk az OKT jelzésre, és lemegyünk a Bükkös-patak partjára, ahol trükkös átkeléseket mutatunk be. Az elsõnél egy kerítés betongerendája van keresztbe', a mederben. Megpróbálok átegyensúlyozni rajta, de az utolsó lépéseknél megbillen, és a jobb cipõm vizes lesz. Nem annyira ázik be, mint a múlthéten a Cuha-pataknál, (BAKONYI MIKULÁS 50) de arra éppen elég, hogy bosszantson. Visszatekintve látom, hogy egy spori már veszi is elõ a két reklámszatyrát, hogy azokkal védje meg cipõit a beázástól. A következõ átkelés sokaknak nagy fejtörést okoz, mert a kiálló kövek - akár hol is nézzük - túlságosan távol vannak egymástól. Kiszúrok magamnak egy követ, ami tulajdonképpen egy út menti betonkorlát tartóeleme. Ez akkora darab, hogy emberi számítás szerint nem fog billegni. Ha mégis, akkor fürdés. Hó, hó, hórukk! Ahogy eléri a lábam, már indítom is a következõ ugrást, ami a túlpartra röpít. Kriszta és Zsolt sóvárogva nézik, hogy én már ideát vagyok, de nem mernek átugrani a betondarabra, feljebb próbálkoznak. Addig én tovább sétálok a közelben levõ, újabb pont felé.

6. ellenõrzõpont, Kárpát-forrás.

Azt kell beírni, hogy mibõl van a foglalás ajtaja. Jó lesz ez vaslemeznek. Amíg jönnek a többiek, addig én technikai szünetet tartok. Közben fentrõl, a másik oldalról közelítenek néhányan. - Lehet, hogy nem is kellett volna itt összevissza átugrálni? - Á, azok kispistázók - mondja Bubu. Végre megjönnek Krisztáék is. Õk is bosszankodnak a látottakon. A forrással szemben viszonylag könnyû az átkelés, tovább megyünk a [K-] jelzésen, majd a [K+] vezet fel az erdészeti mûútra. Bubu már elõre mosolyog azokon, akik problémázkodtak az eddigi átkelésekkel, mert ahogy a mûútról visszamegyünk a patakvölgybe, nemsokára következik a legnehezebb átkelõ. És tényleg. Itt még morajlik is rendesen a patak, még félelmetesebbé téve a produkciót, mint amilyen. Amint felpillantok az alkalmas átkelõ keresésébõl, látom, hogy Bubu már odaát van. Õ az átrohanásos módszert választotta. Na, neeem! Ebbe nem megyek bele; vagy legalábbis önként nem. A túlparthoz közel van egy, a többi közül jelentõsen kiemelkedõ kõ. Ez olyan ismerõs, hogy köszönõ viszonyban vagyok vele: "Légy üdvözölve, ó hatalmas kõ!" A MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA 48-on mindig erre ugrok rá, de a magas vízállás miatt ez most túl messze van. A nagy kõ és köztem fekszik a patakban egy kisebb kõ. Talán ez is elég nagy ahhoz, hogy ne billegjen. Talán. A kõ fölött kb. 3 centi víz folyik, ha ráugrok, nem lehet totojázni rajta, rögtön tovább kell ugrani a nagy kõre. Egy lapra teszek fel mindent. Koncentrálok. Ugrás! Kis kõ, (nem billeg) nagy kõ, túlpart. Ez megvan szinte száraz lábbal. Kriszta és Zsolt látják, hogy hova kell ugrani, de nem vállalják be, megint csak feljebb keresnek átkelõt. Addig én - elégé el nem ítélhetõ módon - élvezkedek a különféle átkelési kísérletek mozizásával. Valaki megpróbál az egymáshoz közelebbi, de jóval a vízszint alatti köveken átügyeskedni. Az elsõ két lépés után lecsúszik a lába, és kénytelen belegangolni a patakba. Aki pedig rögtön átgázol, az esélyt se' ad magának a beázás elkerülésére. Állnak néhányan ezen a parton és öntik a vizet kifele a cipõjükbõl. Visszajött felfedezõútjáról Kriszta. Jobb híján õ is az itteni átkelés valamelyik verzióját választja. Az utolsó lépése neki is a patakba érkezik; 1:1 nála a száraz és a vizes lábak állása. Tovább is megy rögtön, nehogy eljegesedjen a futómûve. Zsolt is jön nemsokára, de õ már feljebb átugrott. Elindulunk az átkelõhely folytatásában, az emelkedõs [K+] úton, ismét a Lajos-forrás felé. Krisztába botlunk. Úgy döntött, hogy mégis ki kell önteni a vizet a cipõjébõl. Száraz zoknit is húzott. Erõsödik az emelkedõ. Ez jó hosszan így lesz, hisz a patakvölgybõl kell visszajutnunk a Lajos-forráshoz, ami (mint tudjuk) igen magasan van. Egy jobbos fordulónál pihenésképpen vetek egy pillantást lefelé, hogy jönnek e már a többiek, aztán emelkedek tovább a keskeny ösvényen. Egy plató beugrójánál megtalálom Zsolt névrokonát, ahol bevárom a többieket.

7. ellenõrzõpont, Kármán-forrás.

A kérdés: Az ajtó kulcslyukainak száma. Mivel ez nem páncélszekrény, megelégszik egy kulcslyukkal. Azért van még az emelkedõbõl, de az erdei ösvényrõl, a fák között már felsejlik a turistaház. Már csak balra kell fordulni a [S-]-on, és megint itt vagyunk.

8. ellenõrzõpont, másodszor Lajos-forrás.

Biztos van még kaja, mert Bubu hátát látom amint az asztal felé fordul a sátorban. És igen, van még a fííínom májasból is. Hát akkor megint elidõzünk itt egy kicsit. De a jóból is megárt a sok, köszönünk mindent, és lefelé indulunk az egyetlen mûúton. Úgy látszik, a fentrõl jövõ autó elöl nem elég gyorsan húzódunk félre, mert töffen egyet. Feljöttek kocsival, nyújtóztak egyet, és másnap elmesélhetik, hogy a Lajos-forrásnál kirándultak. Szalag mutatja, hogy jobbra el kell hagyni a mûutat [S-]. Abban a felszabadult hangulatban megyünk következõ pontunk felé, hogy a "megpróbáltatás" javán már túlvagyunk. Élesen balra kanyarodunk a többi túrázó után. Egy meredek aljában találjuk meg a keresett objektumot.

9. ellenõrzõpont, Csepel-forrás.

A tábla szövegét kell bevésni, ami a forrás neve alatt: PILISI PARKERDÕ. Ahogy mászok vissza a [S-]-ra, veszem csak észre, hogy az ösvényt szegélyezõ, vastag avarrétegen már szinte nincs is hó. A fagyot - egy napon belül - követi az olvadás. Fent, a karéjon sarakat kell kerülgetni. Ez akkor tûnik fel igazán, amikor szembe jön egy nagyobb létszámú, idõsebbekbõl álló társaság, és helyet kell biztosítani mindkét irány számára. Egy kicsit megijedek, amikor egy kopott [Z-] jelzést látok egy fán, és már régen volt megerõsítõ [S-]. Tovább megyek, mert nem emlékszem semmilyen letérési lehetõségre. Nemsokára megnyugodhatok, mert viszonylag friss [S-] kerül elém. A többiek - akik mögöttem cseverésznek vidáman - se mondhatják, hogy tévútra vezettem õket. Egy kitett részhez érkezünk. Itt sokkal nagyobb a cidri; a vastag hóban két hóhányó birkózik. Bemegyünk egy házba.

10. ellenõrzõpont, Czibulka János menedékház.

Az hûvös elõtérben, alacsony ketrecben egy madár sínylõdik. Fürjnek nagy, fajdnak kicsi; lehet, hogy egy harmadik fajhoz tartozik. Bele- belecsíp ketrece dróthálójába. Zsolt - akiben nagy az állatok iránti empátia - azt mondja, hogy rakhatták volna inkább az elõszoba végében levõ nagyobb ketrecbe, és, hogy xar lehet neki egyedül. Én megnyugtatom, hogy biztos azért nem rakták a nagyobb ketrecbe, mert abban van a boa, aminek csak késõbb akarják csillapítani az étvágyát a madárral, úgyhogy nem sokáig lesz magányos. C'est la vie. Beljebb megyünk. A zsibongóban megkapjuk Gyõri Péter egyedi, háromszög alakú bélyegzõlenyomatát, és néhány mondat után, ahogy jöttünk, ki is megyünk. Sétálva teszünk meg néhány métert a [Z-] jelzésen, hogy Kriszta könnyen utolérjen a ház háta mögé tett kitérõjébõl. A Petõfi pihenõbõl most csak egy nagy homályt látni, valószínûleg arra vonult el a minket örvendeztetõ hófelhõ. Lejtõsre változik az ösvény, terepes talpú cipõben is óvatoskodni kell. A lejtõ alján kisebb csoport verõdött össze.

11. ellenõrzõpont, János-forrás.

Meg voltam gyõzõdve róla, hogy mára már vége van az átugrálásoknak. Hát, nem! Ráadásul itt agyagos mind a két part, és a túlpart rögtön emelkedik. Kinézek egy biztosnak látszó pontot a másik oldalon, és ugrok. Sikerül nem visszaesni a túlpartról. Egy fiatal lánynak viszont nincs szerencséje; két nagy sárfolttal a farmerján áll föl a trutyiból. Nem pontozzuk le, így is eléggé meg van illetõdve. Egyébként, ennél a pontnál a forrás jellegét kellett beírni; vagyis, hogy "kifolyós", vagy "merítõs". Nyomtatott betûkkel beírom, hogy ÁTUGRÓS. Ez tetszik a többieknek is, õk is ezt írják. Ez erõsebb bizonyíték az ott jártunkra. Na, még egy kidõlt fa ágait kell meglovagolnunk, aztán vélhetõleg megúsztuk. A Pomázra vezetõ mélyúthoz érkezünk. Itt már totál elolvadt a hó, minden nyál az útban folyik lefelé. Szerencsére van járható pereme, de néhol ez úgy le van pusztulva, hogy jobbra csak a szakadék jellegû árok tátong; erõsen bele kell kapaszkodni a fákba. Egy átvágásnál le lehet ereszkedni az árokba, innen tényleg csak egy pár lépés a szilárd burkolat. Ahogy a hosszú utcán megyünk Pomáz központja felé, kisüt a nap, és egy kis területen az ég kékje is megmutatja magát. Kösz, de elõbb kellett volna! Az úton - ami reggel óta a háromszorosára nyúlt - nem történik semmi, csak a talpam fájdul meg piszkosul. Le kéne már cserélni. Lanyhul a figyelmem, és valahogy elõbb lukadunk ki a fõútra, mint kellene. Jóval a világháborús szobor elõtt kerül elénk Kriszta az egyik utcából. Telefonáció miatt lemaradt, és ezért nem minket, hanem a jelzést követte. Innen még egy napi járóföld a HÉV állomás. Lassan kivehetõ lesz az épületegyüttes, ami a célunkat, a Bull Pubit foglalja magába. Az elõtérben akarunk pecsételtetni, de közbe ez csomagmegõrzõ lett, tehát muszáj beljebb mennünk. Sorba állunk az oklevélért, és a szép zománcjelvényért, ami terebélyes fát ábrázol, rajta kék forrásjellel, az alján a túra címe, távja és dátuma olvasható. Úgy érzem, hogy már nem hiányzik a VULKÁN túra, itt is kellõen el tudtam fáradni...

Ottorino



 

BAKONYI MIKULÁS 50 - 2010.12.04; Táv: 46.3 km; Szint: 1397 m; Szintidõ: 13 ó.

Hej, de régen láttam havas tájat! (Múlt hét: TANÚHEGYEK 40) El kéne menni a Bakonyi Mikulásra. Összebeszélünk Zsolttal és Spottal, és szombaton negyed hétre odavarázsoljuk magunkat Zircre, a Reguly Antal általános iskolába. Azért e korai idõpont, hogy a télen elõforduló, esetleges útakadályok ellenére is sikeres legyen a varázslás. Van idõ bõven reggelizni, szerelvényt igazítani. Befut Pisti is Pannonhalmáról; szintén megrögzött BAKONYI MIKULÁSOZÓ. A nevezési iroda hétkor kezd felállni, így 07:15-kor el is tudunk rajtolni. Pistinek, Zsoltnak és nekem már van tapasztalatunk evvel a túrával kapcsolatban, de csak a sáros változattal. Spot a havas verzióval nyit.

[K-] Több kabáttal magamon indulok el a zimankó miatt, de mielõtt az EU-s játszótér fölött betérnénk az erdõbe, egy kabátot a málhába teszek. Példámat többen követik. Köszönet annak a néhány élenjárónak, akik lábnyomaikkal segítik haladásunkat a 22 cm-es hóban. (Adat: idokep.hu) Ahogy emelkedünk, megkapjuk az ízelítõt abból, ami vár ránk a mai napon: Visszacsúszó lépések; láthatatlan, hó alatti talajegyenetlenség; nehezített egyensúlytartás a keskeny hóvályú miatt. Kissé pánikba esek attól, hogy még csak most kezdtünk, de már elment a kedvem az egésztõl. Ront a morálomon az is, hogy önkéntelenül kihallgatom a mögöttem beszélgetõket: Az egyik sporinak megfájdult a dereka, és Cseszneken kicsekkol. Arra figyelek, hogy a nadrágszáramba türemkedõ hó melyik bokámat hûti jobban. Nem tudom megállapítani, hogy már nedves e, vagy csak hideg. Egymás után állnak félre elõlünk, a kitaposott vájatból a sporttársak. Van aki szerelvényt igazít, de van, aki csak szusszan néhányat, és agyban próbálja helyre tenni a dolgokat. Zsolt elõjön az óhéber "besavasodtak" dumájával. Ami azt illeti, én már most olyan savas vagyok, hogy marni tudnék. Lassan felérünk túránk elsõ dombjának tetejére. Nem telik bele sok idõ, már indulunk is lefelé. Vizslatom a pontõrt, mert tavaly itt a hullámvölgyben ácsorgott, de most nincs itt senki. Hát akkor kezdjünk bele az elsõnél egy kicsit erõsebb emelkedõbe. Nehezen hangolódok rá a túrára, de gond nélkül megvan ez az emelkedõ is. Pontõr még mindig sehol. Az erdõbõl ruhaszaggató cserjék közé érünk ki; már lelátunk Borzavárra. Lent hófúvás vastagította hóréteg fogad, nem mehetünk a megszokott, vakolatlan épület melletti úton. A mûútra is nehezen vergõdünk fel a szegélyezõ, viszonylag mély árok miatt. Most látszik megoldódni az elveszett pontõr rejtélye: Távolabb, a mûúton, személyautó mellett csoportosulás.

1. ellenõrzõpont, Borzavár.

Innen már látszik a Csárda-völgy bejárata. "Normál" esetben szalagok vezetnek oda, most elég a kitaposott ösvényre függeszteni a tekintetet, meg aztán nagyon együtt van még a mezõny. Kezdi sütni a Nap a behavazott fák tetejét. Nagyon kellett már ez a lélekemelõ kis epizód. Szégyen, de az ezt megelõzõ túrákon ügyet se vetettem rá, hogy itt egy patak kanyarog. Most kiköveteli magának a figyelmet az átugrálásoknál. Sûrûsödnek a fák. Nemsokára kiérünk a Csárda-völgybõl, és elérjük a Cuha-völgyi vasutat. Itt is hiány van pontõrben. Halovány gyanúm támad, hogy a komoly hóesés a rendezõséget a pontok átvariálására késztette. Átkelünk a síneken, és tizenöt másodperc múlva már a Zirc irányába csattogó vonatnak integethetünk. Közelít ösvényünk a Cuha-patakhoz. Felmerül bennem a sínek közötti továbbhaladás alternatívája, de a patakot áthidaló, megfelelõ számú és vastagságú ág biztosnak tûnõ átkelést ígér legtöbbünk számára. Megnyugtatom a fiúkat, hogy ez még csak gyönge bemelegítés patakátkelés ügyben. Az útra felmászásnál megcsúszok, de azon kívül, hogy havas lesz a nadrágom térde, nem történik semmi. A mögöttem jövõ, Mikulás ruhába öltözött Rambo udvariasan felsegít, ekkor majdnem tényleg elvágódok. Hosszasan menetelünk, amíg balra fel nem tûnik a türelmetlenül várt állomásépület.

2. ellenõrzõpont, Porva-Csesznek vá.

Ide tolódott tehát a korábbra várt pont. Átsétálunk egy igazi hídon. A vágányok között hó fedi a kb. 40 centis mélységet, de "nem tudta ezt Mehemed", és a peronról a sínek közé zuhanok. A drága, az aranyos Rambo, az én egyetlen támaszom, nem a karom alá nyúl, hanem a kabátujjamnál fogva ránt ki a slamasztikából, és majdnem a kabátomból. A turistaházban kapjuk az igazolást és egy pohár isteni finom, bélelt teát. A (patak) parti drogtól rögtön jobb kedvem lesz. Menjünk vissza a hídhoz! Pisti tavaly kb. idáig bírta velünk, most meg már valamikor a Csárda-völgy kijáratánál elszelelt. Két fiatal versenyzõ mögött masírozik három fõre zsugorodott csapatunk. A boldog 30-asok jobbra felvághatnak a [S-]-on, mi meg bandukolhatunk a gázlók véget érni nem akaró sorozata felé. Egy futóruhás spori visszafelé jön. Nem szól egy büdös szót sem, de én már rosszat sejtek. Meg is érkezünk elsõ gázlónkhoz. Az eddig elõttünk haladó tagok látják a már régebben ideérkezett versenyzõ vergõdését az átkelõ gyanánt a patak fölé hevenyészett faágakon, és reklámszatyrok után matatva félreállnak. Én állok elöl, muszáj nekivágni. Olyan "elrendezésben" vannak az ágak, hogy az átkelés elején kézzel is le kell támaszkodni, sõt térdre is kell ereszkedni. Amikor fel lehet már állni, akkor óvatosan elindulok a túlpart felé. Az indulásnál nem látszott, hogy nem érnek át teljesen az ágak a másik oldalra. Keresem a megfelelõ követ, amire az ágakról rá lehetne lépni. Mindegyik fölött tíz centis vízréteg folyik. Kénytelen, kelletlen rálépek az egyikre, hogy a következõ lépésem már a túlparton legyen. Most már nem kell figyelnem, hogy melyik zoknim nedvesedik jobban, a bal cipõm enyhén, de biztosan beázott. A többiek is szerencsésen átjutnak, mehetünk a következõhöz. Nem is várat magára sokáig. Megérkezünk a patakba való hanyatt esés szempontjából legveszélyesebb gázlóhoz. Spot bátran az élre tör, majd két botját a patakmederbe szúrva átlépdel a jégcsapokkal díszített, átvetett faágon. Legalább 30 centi mély a víz, a meder ormótlan kövekkel van tele, és nagy a sodrás. Mindez azért, hogy ha beleesel, még véletlenül se tudj állva maradni. Én következek a sorban, már többen állnak a hátam mögött, mit van mit tenni, indulni kell. Nekem csak egy botom van, azt szurkálom a mederbe. Minden lépésnél a cipõtalpam homorú közepét próbálom a jeges faágra illeszteni, hogy se elõre, se hátra ne csússzak le róla. Egy lépésnél meginog az ág, és csak egyetlen hajszálam jó irányba billenésén múlik, hogy vissza tudom hozni magam a holtpontról. Ez a pimasz Spot pedig gépével lekapja ezt a kritikus pillanatot. Megvan a National Geographic idei díjnyertes fotója, már csak valami jó címet kéne neki találni. Például: "Veszélyes útra lépett az elaggott magyar társadalom". Jaj, bocs, pfuj, nem politizálunk! Tehát ezt az átkelést megúsztam szárazon, most elégedett mosollyal a képemen figyelem Zsolt kínlódását. Õ már nem mer rálépni arra a pontra, ahol én meginogtam, inkább kinéz magának egy követ a mederben. Így biztos, hogy bokáig vizes lesz az egyik lába, de a fürdést kevésbé kockáztatja. No, ez is megvolna, továbbmehetünk. Hogy valami kellemes is kerüljön az utunkba, egy, olyan alagutat látunk a sziklafalban, amibe oldalról látszik a vonat. Az jut az eszembe, hogy egy éve még be akarták zárni ezt a vonalat. Élelmesebb országokban még idegenforgalmi attrakcióként is lehetne hasznosítani. Néhány kanyar után a Cuha-völgyet áthidaló viadukt alatt megyünk át. Hogy ne legyen teljes az öröm, fent köszörülnek valamit, és sietni kell, hogy minél kevesebb spén hulljon a nyakunkba. A változatosság kedvéért megint egy gázló. Köveken lehet átlépdelni, de a legmagasabbat is 8-10 centi, gyorsan folyó víz lepi. Akárhogy vizsgáljuk a helyet, föntrõl nem lehet kikerülni, és más átkelési lehetõség sem adódik. Most már az én bal cipõm sem kerüli el a totál beázást. Cuppogó léptekkel megyek tovább. Ez nagyon nehezen fog kiszáradni, ha egyáltalán. Innék egy kis kólát. A mûveletet akadályozza a flakon nyakába sûrûsödõ jégkása. Ennyit a hõmérsékletrõl. A következõ gázlót sikerül a völgy oldalába való felmenéssel kicselezni, és ez az akció azzal a kellemes mellékhatással jár, hogy a legközelebbinél nem kell visszagázolni. Jön még olyan, amit nem lehet megkerülni, de ezen már átgyalogolunk, mert úgyis vizes már a lábbeli. Ketten számoltuk a gázlókat. Arra az eredményre jutottunk, hogy az elkerültekkel együtt nyolc volt, különbözõ nehézségi fokozatokkal. Természetesen sokat számít a Cuha vízállása; tavaly például megúsztuk egy minimális zokni párásodással. Lemegyünk egészen a meder mellé, így lépkedünk köveken a következõ pontig.

3. ellenõrzõpont, Kõpince-forrás.

A pontõr Kékdroidnak nájlonzacskóba van bugyolálva az egyik lábfeje, félcipõje a székül szolgáló hatalmas kõ mellett hever. A mellékelt ábrából sejtem, hogy milyen útvonalon közelíthette meg a pontot. A [Z-; S-] jelzésen elindulunk a Zörög-tetõ felé, de elõbb Spot lefényképezi a szépen kiépített Kõpince-forrást. Egyébként, bármerre tartod a fényképezõgépedet, és elsütöd, tökéletes téli képeslap az eredmény. Kanyargós az út, és sok bedõlt fa akadályozza a haladást. Hosszasan emelkedünk. Erre csak az ötvenesek jönnek, ezért nincs annyira letaposva a hó. Fázik a lábam. Remélem, hogy a kellemetlen érzésen túl egyik ujjam sem fog lefagyni. Egy mélyútban erõsödik az emelkedõ, itt már csak a [Z-]-on megyünk. Nagyon nyögvenyelõs a kaptatás, a végtelenségig nyúlik ez a szakasz. Amikor egy vadkerítés mellé érünk, enyhül az emelkedõ. Normál esetben, ezt követve elsétálhatunk a pontig. Most azonban sétáról szó sem lehet. Amikor az itt szokásos sarak fölé érünk, azt onnan lehet észrevenni, hogy ott a süppedõs hó helyett fagyott, vörösesbarna foltok vannak. Hosszas, aprólépéses menetelés után meglátjuk a pontot; ellenkezõ irányból közelítenek az egyéb távot teljesítõk.

4. ellenõrzõpont, Zörög-tetõ.

Még egy zsebkendõnyi letaposott hely sincs a félreállásra. Beleállok a húsz centis hóba, hogy felvágottas zsömlét kotorjak elõ. Nincs már túl messze az etetõpont, és zömében lejtõs az út odáig, de ez a terep sokat kivett belõlem, nem merem kockáztatni az eléhezést. Menet közben tízóraizok. Lassan lejtõsre vált az utunk. Végre lehet egy kicsit csúsztatott lépésekkel lefelé sietni. Figyelem, hogy mikor pillanthatom meg jobbra a Cseszneki várat. A fák közül elõtáruló panorámában messze kiemelkedik a tájból a látványos rom. Erre felhívom alkalmi fotósunk figyelmét. A lejtõn néhol kocogni lehet; hamar leérünk az aluljáróhoz, aminek hagyományosan ellenõrizzük az akusztikáját. A másik oldalon kijõve Csesznek egyik lejtõs utcáján csúszkálunk. A napsütésben vonzó látvány a vár. Jó munkát végzett a takarítónõje, teljesen átlátszóak az ablakai. Faragott kapun át jutunk ki egy rétre [P+]. Innen indítunk egy rövid, de veszélyes mászást egy szakadék tõszomszédságában. Az egyik helyen - szó szerint - csak egy lábnyomnyi "széles út" választ el a sziklás mélységtõl. Nagyon oda kell figyelni. Elengedhetetlen (!) a kapaszkodást szolgáló drótkötél.

5. ellenõrzõpont, Kõmosó-völgy.

A pontnál még nem ér véget az emelkedõ, csak a szakadéktól kerülünk biztonságos távolságba. Egy ódon (izraelita) temetõt mellõzünk jobb kéz felõl, majd megint Csesznek egyik utcájára érkezünk le. Megtévesztõ módon tovább vezet a kitaposott hóösvény, de nekünk balra kell fordulnunk, továbbra is a [P+] jelzés mentén. A templomkerten keresztül jutunk ki arra a sikátorra, ami elvezet a kocsma utcájához.

6. ellenõrzõpont, Csesznek, Várkert Sörözõ.

A pecséttel kajajegyet is kapunk, amiért egy parizeres, vajas kenyeret adnak káposztacsíkokkal és egy bögre teát. Hamar eltûnik a gallér mögött a puha fehérkenyér alapú szendvics és a meleg tea. Bell Sanyi elégedetlenkedése az idáig felhasznált idõvel kapcsolatban bogarat tett a fülembe. Mennünk kell. A kocsmából kimenet jobbra indulunk. Fentrõl érkeznek azok a hóösvény által megvezetett túrázók, akik nem kanyarodtak a templomkert felé. Az emelkedõs utca végén, egy hólepte, füves oldalon felmászunk a [P-; Z-] jelezte mûútra, és balra fordulunk. Szépen fel van fagyva ez is, az autók csak lépésben tudnak közlekedni rajta. Egy õzike teteme hever az úton. Úgy össze van trancsírozva, mintha egy húsdaráló ütötte volna el. Gyors halála lehetett. Balra elhagy a [P-], és néhány száz méter múlva mi is balra térünk a [Z-] nyomán. Egy hatalmas kövekkel kirakott árokban törekszünk fölfelé. Valamelyik babatáv szembe jön velünk, de nincs vész, mert a résztvevõk létszáma csak töredéke a tavalyinak. Az árokba bedõlt fák alatt kell átbújni, vagy átterpeszteni a törzsükön. A ráfagyott hó kellemesen hût alulról. Egy ponton aztán kivezet az út a peremre. Az egyik fa ágas felével dõlt az útra. Csak a hátizsákot levéve, négykézlábra ereszkedve lehet átjutni alatta. Egy család jön szembe apró gyerekkel. Egy kidõlt fa - mély árok kombinációt kell megoldaniuk. Óvatosan félreállunk, egy kézzel kapaszkodunk, és a másikkal oldalról támogatjuk a férfit poronttyal a nyakában. No comment. A napfény szembõl szûrõdik be a fák között, az árokba. Csökken az árok mélysége, majd kilapul. Most már csak egy bal kanyaros emelkedõ, és mingyá' ott vagyunk.

7. ellenõrzõpont, Gézaháza.

Az innen jól ismert Mikulást és Krampuszkát körülveszik a túrázók. Benyújtom a lapomat a kör közepébe, de nem olyan egyszerû az eset. Elõbb dalárdát alkotva énekelni kell. Hát, ez most tényleg nem hiányzott, de nem akarom elb...ni az áhítatot azzal, hogy: "Ne bomoljatok! Az ötvenen vagyunk, fürödtünk a patakban. Ide a pecsétet, mert menten összerogyunk"! Ezért testnyílásaimat erõsen összeszorítva végighallgatom a "Jöjj el kedves" kutyákat vonyításra késztetõ változatát; megvárom, hogy az összes babatávosnak lepecsételjék az itinerét, és most már határozottan tartom Micu orra alá a papíromat. A tûzrakó helynek háttal állva, balra indulunk a [P+] jelzésen. A dolog bukéja az, hogy ellenkezõ irányban is ugyanaz a jel, de arra a 30-asoknak, és az alatt kell menni. 100-200 m után már jönnek is szembe azok, akik benézték az irányt. Rettentõ hosszan baktatunk a havas keréknyomban, mire jobbra fordulhatunk a [P-]-on. És hol van még az Ördög-árok? Balra megint látszik a vár, de erre nem sok ügyet vetnek a többiek. Én se. Hegyre föl, és völgybe le kanyargunk össze vissza, mire egy újabb nem várt ponthoz érkezünk.

8. ellenõrzõpont, Mogyoróskerti-árok.

Jobban megnézem az itinert. Igen. Idén nincs még egy pecséthelye a Gézaháza pontnak. Gyanítom, hogy ez a koncepció meghiúsítja azon kispistázók gyakorlatát, akik alulról közelítik meg az Ördög-árokban levõ pontot, majd amerrõl jöttek, ugyanarra mennek vissza Gézaházára. Most tehát felülrõl próbálunk belemenni az Ördög-árokba. Néhány kisebb átkelés után kiszélesedik a meder, de a patak nem hagy utat maga mellett. Az árok csúszós oldalába kényszerülünk, gyakran csak gyökerekbe kapaszkodva tudjuk megtartani magunkat. Egy széles, kidõlt fát, amelyre jégpáncélt vont a fagyott hó, misszionárius pózban hágunk meg, hogy a másik oldalán lefordulhassunk róla. Késõbb teljesen el kell hagyni az árkot, mert már csak fentebb van "járható" út. Tavaly simán elvezetett az árok a ponthoz, most totál benne vagyok a ringlispílben, mert ellenkezõleg vezetnek a lábnyomok, mint ahogy érzésem szerint kéne. Egy hármas csoport meg is kezdi az ereszkedést az árok felé, én rövid hezitálás után inkább Spotot és a lábnyomokat követem. Nemsokára, legnagyobb meglepetésemre elérjük a pontot.

9. ellenõrzõpont, Ördög-gát.

Az eddigiekkel ellentétben nem az árokban, a vaslétramászás után van a pont, hanem itt ezen a jelzetlen gerincen. Felvetem Spotnak, hogy akik kitaposták erre az ösvényt, azok honnan a bánatból tudták, hogy erre kell jönni, mert se szalag, se reggeli eligazítás nem jelezte ezt az újdonságot. Zsolt szól is a pontõrnek, hogy a három lement egyénnek próbáljanak meg akusztikusan jelezni a pont hollétérõl. Továbbindulunk. Teljesen ismeretlen elõttem a táj. Véget érni nem akaró, idegeket borzoló hullámvasutat járunk be. Egy T elágazásban kétfelé válnak a lábnyomok. Nagy nehezen ismerem fel, hogy a balról jövõ lábnyomok az Ördög-árokból jönnek fel, és nekünk a jobbra tartókat kell követni. Egy fán már látom is a [Z-] jelzést, és az "ismerõs" távvezeték alatt is át fogunk menni. Rögtön megnõ a biztonságérzetem, sínen vagyunk. Spot már nagyon várja, hogy mikor érünk vissza Gézaházára. Én is. Azon a széles erdõsávon még át kell jutnunk, és utána egy lejtõn érünk majd az említett pontra. Arra tippelek, hogy Mikulásék ottléte oka fogyottá vált, mert idén nem kell visszaérkezéskor is pecsételtetni, de mint annyiszor - a mai nap folyamán - most is tévedek: Ott gubbasztanak a tûz körül. Krampuszkának a kabát alatt nem érvényesül a szexi ördögruhája. - Jaj, de rendesek vagytok, hogy megvártatok. Azt hittem, hogy hûlt helyeteket találjuk, mire visszaérünk. - Neeem! Mindenkit megvárunk. Vegyetek szaloncukrot, és melegítsétek meg a sejhajotokat a tûznél!... Spotnak sikerül egy csoportképet kicsiholnia a fagyott fényképezõgépébõl, közben ráveszem Zsoltot, hogy hálából a szívélyes fogadtatásért olvassa fel telefonjából az obszcén Mikulásos SMS-ét. Idefelé úgyis fogcsikorgatva énekeltünk. Nekem muszáj további szaloncukrokba ágyazni az idegeimet, úgyhogy lejmolok még néhányat. Tûz ide, tûz oda, jól befagyott a korpás, indulni kéne. Mikulásék szívhez szóló búcsúztatásban részesítenek; elmentünkben visszaintegetünk nekik. Most a [P+] másik irányába tartunk. Egy lankán megyünk az országút felé. Hó nélkül, eddig fel se tûnt, hogy ez ilyen meredek. A mûút keresztezése után is egy teljesen kitett részen haladunk; elképesztõen metszõ, hideg szél fúj. Szemembe húzom a sapkám, a kezem kezd lefagyni a kesztyûben. Jól fogunk kinézni, ha ez a szél végig kitart. Egy sivár mezõn írjuk le egy óriási téglalap kétharmadát. Az egyik csücskében lesz a pont. Rettenetesen utálom a füstnek miden változatát, de most az égõ fa illata tábortûz közelségét jelzi.

10. ellenõrzõpont, Gesztenyés.

Perceken belül sötét lesz. Elõ a lámpákkal! Alacsony fák, cserjék között vezet a [P4]. Tüske tépi amúgy is viharvert kabátomat. A korábban elhaladottak közül valaki napocskát rajzolt a hóba, most ez melenget; az igazi már rég lebukott a bal fenéken. Lassan megint kiérünk a szántóföld, vagy ugar mellé. Autókerék taposta nyomban egyensúlyozunk. Megnézek egy jobbos leágazást, de ez még nem az igazi. Autók fényszóróit látom a távolban. Már visszafelé tartunk annak a mûútnak az irányába, amelyet Gézaházáról jövet kereszteztünk. Nem lehet már messze a várt letérés. Aha, már itt is van. Utolérünk egy sötétben haladó sporit. Kérdezem tõle, hogy kiment e a pilácsa. A lemaradt haverjainál van a lámpája, egyébként a holdfény segítségében bízik. Hát, igen, szokott is fényleni a Hold piszkosul, így negyedike tájékán... Ez egy hosszú, széles fenyõfa allé, aminek a végén balra kell majd fordulni. Most elõször megyek végig rajta sötétben. Itt is vezet a cipõtalpak kitaposta ösvény, de a kanyarban továbbmegy egyenesen az autókeréknyom; egy pillanatra bedõlök neki. A sötétben nehéz felkutatni a [P4] jelzéseket, de amikor elérjük a jól ismert mélyutat, akkor már "csak" kocogni kell benne lefelé. Csöng a telefonom. Biztos Pisti az. Bocs haver, de nem veszem föl. Nem hiányzik egy XXL-es zakó. Tavaly majdnem méterre itt tartottunk Tommal, amikor jelentkezett Pisti a hírrel, hogy õ már beért. Most is biztos ez a szándéka. Le kell állni a kocogással, mert egy bedõlt fát kell nagyívben kikerülni. Jaj, de nagyon remélem, hogy ma már nem kell kidõlt fák elõtt, négykézlábra ereszkednem. Villogó, piros biciklilámpa; jó jel. Rögtön itt a tábortûz is, amit elõrejelez.

11. ellenõrzõpont, Cuha-völgy.

Ez az utolsó ellenõrzõpontunk. Most már csak átkelünk a síneken és beállunk arccal Zirc felé [P-]. Spot pont ellenkezõleg áll, de õ elõbb a fejvizével együtt az idegességét is levezeti. Az utolsó szakasz, amit szokás szerint nyakig sár stílusban szoktunk teljesíteni, most téli arculatát mutatja. Ez se sokkal jobb. Hó alatti, egyenetlen talajon bukdácsolunk. Ahol sár szokott lenni, ott megfagyott a hó, ott valamivel biztosabbak a léptek. A túratársak elkeserednek, amikor elmondom, hogy a legoptimistább számítás szerint minimum egy és egy negyed órát kell még így caplatnunk. Most persze nincs keréknyom, ami megkönnyítené a hótaposást, csak tavaly gyúrta sártengerré az utat egy terepjáró. Egyre, másra állnak ki elõlünk. Nekem is nagy kedvem volna pihenni, de tudom, hogy utána nehéz lenne újra nekiindulni. Az elõttünk feketéllõ domb mögül halvány rózsaszínes derengés látszik. Ez már Zirc fényszennyezése. Az elsõ utcalámpa fénye csak nagy sokára kezd hunyorogni a távolban. Elõbb azonban egy mini gázlóként szolgáló betonplatnin kell átügyeskednünk magunkat úgy, hogy a további beázást elkerüljük. Van még néhány kisebb patakátkelés, mielõtt a szennyvíztelep felé vezetõ hídra lépnénk. Csalódunk, mert a szilárd burkolatú út csak jóval a telep után kezdõdik, de most legalább nem kell bûzös földhányásokon átkelni, mint tavaly, amikor építették a csatornahálózatot. - Mennyi van még hátra? - kérdezi Spot. - Lõdd be magadnak a templomtornyot!... Szinte felüdülés menni a lekotort úton. Az extrém körülmények ellenére is rengeteg idõnk van még a szintidõbõl, ezért a kocsihoz megyünk a száraz cuccért. 18:25. Csekkolunk, de még nem tudunk átöltözni, mert rengetegen vannak, nincs ülõhely, és az ebédlõbe se tudunk bemenni, mert bezárták. Amíg a székek foglaltak, addig teázunk egy jót, és amikor a pihent emberek távoznak, átvedlünk a folyosó végében, ahova 85 fokos lábszag szorult be. A száraz ruhában rögtön rózsaszínûbb a világ, most már jó szívvel tudok visszagondolni a mai nap megpróbáltatásaira...

Ottorino

Utóirat: Sokat tépelõdtem azon, hogy hozzászóljak e Wall túratárs felháborodott hangvételû írásához, mert ez nem topik oldal, és reagálásaitokban már úgyis moderato kiosztottátok. Egyik szösszenetét olvasva azonban szemet szúrt, hogy kettõnél több kutyával indult el õ és társasága a túrán. Idézem: "Nem a hóval volt a gond, hanem a túraútvonallal és azzal hogy a szervezõknek akkor sem jut eszébe szólni, hogy ne arra menjünk amikor látják hogy kutyák vannak nálunk köztük 2 db 40 kilós..." Nincs jogom - és nem is akarok - tippet adni, hogy hol levegõzzön valaki egy ilyen falkával, de annyit mondhatok, hogy szerintem a kutyasétáltatás és a teljesítménytúrázás az kettõ. Mindenki látott már olyan jelenetet, amikor vadkerítés létráján akartak átpasszírozni nagyobb testû kutyát. De azt leszámítva, hogy a mûvelettel feltartják a túrázókat, ez a gazdák gondja. Az én, és több kutyaügyben megkérdezett túrázó aggálya az, hogy a kutyát "természetesen" nem pórázon vezetik, ezért fel, s alá rohangálásával balesetveszélyt okoz. Például egy bokaficamhoz nem kell, hogy feldöntsön, elég ha megbotlasz benne, vagy rosszul lépsz miatta. És utána mi történik? Azt mondja a tulaj, hogy "Pardonnez-mois", vagy még azt se. Úgy tûnik valóban rossz választás volt Wallék részérõl a BAKONYI MIKULÁS... Most már tényleg befejezem, de kötelességem megemlíteni a kevés kivételt: Van olyan kutya, aki (!) tizenöt centire igazodik, a gazdája lábához, és annak utasításait haladéktalanul végrehajtja. Az ilyen kutya maga is FELKÉSZÜLT TÚRÁZÓ, és kedves színfoltja a teljesítménytúráknak. Ennyi.

TANÚHEGYEK NYOMÁBAN 40, avagy: Friss hó, jégpáncél, olvadás. 2010.11.27. Táv: 42,3 km; Szintem: 1609 m.

Csütörtökön eldöntöttük, hogy megkockáztatjuk a túrát. Idegesítõ volt, hogy a televízió idõjósai mindig a Balaton felé bökdöstek a térképen, amikor a péntek éjszaka esedékes, nagy mennyiségû hóról, és egyéb nyálról meséltek.

Szombat hajnali négy van. Azzal a köszönéssel szállok be Zsolt kocsijába, hogy nem vagyunk normálisak. Itt, Pesten havazik, miközben az ereszcsatornák már csörgedeznek. Reméljük, hogy jó az elõrejelzés, és nyugaton már leesett az a hómennyiség, aminek éjjel le kellett esnie, s így legalább felülrõl nem fogunk ázni. Rossz ómen, hogy Szabadbattyán térségében leterelnek a pályáról; az utakon megkezdõdött a kamionkeringõ. Jó viszont, hogy idõben kényelmes lejutást terveztünk, ezért még a tetemes kitérõ ellenére is háromnegyed hétkor be tudunk nyitni a badacsonytomaji Tatay Sándor általános iskolába. Akik ott aludtak, azok már babaarccal mászkálnak a folyosókon. Mi is menetkész állapotba hozzuk magunkat, harapunk néhányat, és megyünk intézni a formaságokat. A nevezésnél megkérdezem, hogy van e változtatás a tavalyi útvonalhoz képest, mert ha nincs, akkor fölösleges kiolvasni az itinert. Szigorúak a természetvédelmi elõírások, ezért marad minden a régiben. Az ajtó melletti rajtoltatásnál Pap Kata az úszóklub-társnõm köszön rám. Megörülök neki, rég láttam. Tavaly a 20/A-t csinálta, most a 20/B-re készül. Hû! Búcsúznunk kell, mert a beíráshoz képest (7:16) már két perc késésben vagyunk! Itt véresen komolyan veszik a szintidõt, és fogalmam sincs, hogy a hó miatt mennyire extrém a terep, úgyhogy minden perc számíthat. Odakint éppen most parkol le Pisti. A bevált séma szerint most sem várunk rá, mert úgyis szemtelenül hamar utol fog érni. Tehát: Hóesés nincs, kevés latyak az utcákon, az van. Megindulunk a kiváló támpontot nyújtó bazalttemplom irányába. Keresgélés nélkül rátalálunk a felfelé vezetõ [S-] útra. Elég szilárd talajú az ösvény, de már következtetni lehet rá, hogy a sarat nem fogjuk megúszni szárazon. Arra is számítok, hogy nagyobb erõt kell majd kifejteni a szokásosnál, mert a havon-sáron visszacsúszik a lépések egy része. Ahogy feljebb érünk, úgy vastagszik a hóréteg. Egy idõ után már az elõttünk járó sporttársak által kitaposott csapáson kaptatunk. A didergõ induláshoz képest most pokoli melegem van. Kapóra jön egy pihenõ, ahol lerakhatom a hátizsákomat, hogy belegyömöszöljem a pufi jellegû dzsekimet. A rajtban kapott mûanyag pohár már sehogy nem fér mellé; Zsolt zsákjában fogja megtenni a túra hátralevõ részét. Törjünk tovább a magaslatokba. Felfelé nézek az emelkedõn: A hegyoldalban a fák friss hóval bevont koronája egybefüggõ rózsaszín csipkét alkot az alacsonyan izzó Nap fényében. Akinél van fényképezõgép, az már kapkodja is elõ. Ismerve a terepet én nem mertem gépet hozni. Most úgy érzem, hogy így, pihenten is hosszú ez az emelkedõ, és még hol van a Kuruc körút. Tetemes szuszogás árán érünk fel a [P-] jelezte körútra, ami a Badacsony köré köt övet. Nemsokára elérjük az országos [K-] jelzést, és egy balkanyarból felnézve már látni a kilátót, ahova tartunk. Jó magasan van, de hát ilyen a teljesítménytúrázó élete.  

1. ellenõrzõpont, a Badacsony teteje, Kisfaludy-kilátó.

Moiwa és Ebola ragasztgatják a Badacsony színes, öntapi miniatúráit az itinerek megfelelõ rubrikáiba. Néhány ismerõs verõdött itt össze, váltunk velük néhány szót. Mielõtt belemelegednénk a dumába, valaki megszólal, hogy most továbbömlengünk, vagy továbbmegyünk. A [P3]-ön megyünk lefelé. Tavaly, az elsõ ilyen túrámon bedõltem annak az érzésnek, hogy innen már le lehet menni errõl a kúpról. Visszakötünk a [K-]-ra. Tetemes lejtmenet után lépcsõhöz érünk, és azon is lemegyünk. Óvatosan kell lépkedni, de ez még tûrhetõen járható. A lépcsõ aljában piros-fehér lampion lóg, emberek csoportosulnak körötte.

I. feltételes pont, Hertelendy emlék.

Hertelendiben azt hiszem, hogy emberes pont, de csak a túratársak gyûjtik a bélyeget egy mûanyag tasakból. Amíg a többiek "ömlengnek", én megkezdem a lelombozó visszalépcsõzést. Megállapítom, hogy szépen lejöttünk; eltart egy darabig, amíg megint feljutunk a hegytetõre. Az Egry József kilátónál egy töredékpercre meg kell állni, mert a Balaton ragyogó panorámája marasztal. Tavaly, innen egy nagy, büdös homályon kívül semmit sem lehetett látni. Most már végképp lefelé tartunk. Egy óriási kõkereszt tisztására érkezünk.

II. feltételes pont, Ranolder kereszt.

Ezt valószínûleg, egy bizonyos szögbõl, lentrõl is lehet látni. Mint a legtöbb kilátópontról, innen is lenyûgözõ kilátás nyílik, de hát egy körbepillantás után mennünk kell. Szalagozással megtámogatott utunkon elérkezünk a Bujdosók lépcsõjéhez. Ez az elsõ "akadály", ami jelentõsen lelassít. A magas fokokkal kialakított, bazalt lépcsõkbe már beletaposták a havat, ezért hihetetlenül csúszóssá vált. A botot (akinek van) elõreszúrva, egyesével oldalazva lehet csak lefelé óvakodni rajta. Rettentõ hosszú, az itiner szerint 464 fokból áll. Kétszer ér le pihenõhöz a lépcsõsor. Csak ezeknél tudnak a stoplis cipõjû sporik elõzni. Baromi fárasztó így araszolgatni. A legnagyobb óvatosság ellenére megcsúszok, de egy reflexszerû hirtelen mozdulat árán sikerül állva maradnom. Végül épségben lejutnunk a már érintett Kuruc körútra, amin balra sasszézunk kettõt, majd tovább süllyedünk a Rodostó turistaház mellett. (Ha ez az.) Itt se lélegezhetünk fel teljesen, mert még errefelé is rettentõen csúszik. - Mi van öreg? - hallom Pisti kedves üdvözlését hátulról. - Nem neked szóltam - magyarázkodik egy másik túrázónak. - Tudom! - mondja sértõdötten az illetõ. Máris dicsekedni kezd a mienkéhez képest félórával késõbbi rajtjával. Kiérünk egy szilárd burkolatú utcára, melyen jobbra fordulunk [K-]. Itt már folyik lefelé a lé. Laza kocogásra ragadtatjuk magunkat az iménti belassulást kompenzálandó. Félre kell állni egy beugróba, mert felfelé törekszik egy furgon a keskeny utcán. Itt valami Dongó-kutat kellene érinteni, de azt már tavaly se vettem észre. A Badacsonytördemicbõl gyártott gyenge szóvicceken röhögcsélve kanyargunk az említett helység utcáin. Rendre keresztezzük a vasutat, meg a 71-es utat, hogy Szigliget felé haladjunk. Sok az aszfalt, de a badacsonyi jéghegyre emlékezve, most nem morgolódok. Egy ház kertjében testes nõ hatalmas tuskót cipel a karjaiban. - Az asszony beviszi a házba az embert - kommentálja Pisti a látottakat. Nagy sokára, balra szalagokat látok egy faragott kapu elõtt. Az Avasi templomromnál járunk. Rutinosan odamegyek a kis tetõvel ellátott infotáblához, de sehol szütyõ a bélyegekkel. Jól körülnézek, de piros-fehér bója sem lóg sehol. Azért a tötyörgés, mert tavaly itt ragasztani kellett. Tovább megyünk a vár irányába [K-]. A várpénztárig is tisztességesen emelkedik velünk az utca. Már látjuk, hogy merrõl jönnek a fent végzett emberek. Nekilátunk az emelkedõnek. Fent örömmel látom, hogy nem kell a várlabirintus legfelsõ bugyráig felmenni, hanem itt, egy büfé tetõvel védett, de nyitott helyiségénél van a pont.

2. ellenõrzõpont, Szigligeti vár.

Bõven fogyasztunk a kétféle, omlós nápolyiból. A félig megivott energiaitalom flakonjába töltök a kirakott ásványvízbõl, majd leindulunk. Sok szembejövõ ismerõst üdvözölhetünk. Az út szélén megyek, a szûz hó kevésbé csúszik. Lent jobbra fordulunk egy jól siethetõ lejtõs útra [K-]. Lemegyünk a 71-es bicikliútjára, és jobbra fordulva, azon nyomjuk jó egy kilométeren át. Nem hittem volna, hogy hiányolni fogom a napszemüvegem, de a hóról visszaverõdõ napfény vakítja résnyire nyitott szemeimet. Idáig bírta Pisti a tempónkat, most rádob egy lapáttal és két perc múlva már nem is látjuk. A távolban, az elõttünk járó túrázók, már balra keresztezik a mûutat. Nemsokára mi is ezt tesszük, és egy szilárd burkolatú bekötõúton megindulunk a Szent György-hegy tiszteletet parancsoló kúpja, a mi fiók Fujink felé. Aki itt körbenéz, az láthatja a már megmászott, és a még megmászandó kupacokat. Zsolt darálja a hegyek nevét, de mindig az utolsókkal kezdi. - Haj, de messze vannak még azok. Elõbb ezzel barátkozz meg, itt elõttünk, la! Mondjuk, kezdd úgy, hogy letegezed!... Csak egy darabon kísér el [K-] és a nem oly régen bejött [P-], mert jobbra, a szõlõk melletti úton szalagok lengedeznek, amelyek elvezetnek a következõ állomásunkhoz.

III. feltételes pont, Horváth pince.

- Hol voltatok ilyen sokáig? - kiabál le Pisti a kerthelyiségbõl. Az asztalon kétszer kettõ fehér, meg egy üres pohár. - Pisti! Ha én megiszok két deci bort, akkor a vállatokon vihettek fel a hegyre - tiltakozok. - Egy túrót! Félúton fölfelé már kiég belõled az egész . Nagy nehezen, de sikerül egy decit szétosztanom kettejük között, a másikat elkóstolgatom. - Áááh! "Ez télleg finom ety lõre, arajos szimbikéim. Ajjatok e puszit!"... Továbbmegyünk fölfelé, egyelõre egy jól járható úton. Feljebb, a szõlõk mellett mélyen sáros szakaszhoz érünk. Útnak ez nem nevezhetõ, inkább elmegy mélyszántásnak. Nem lepõdök meg, mert ez tavaly is ilyen volt, csak azt nem fogom soha megérteni, hogy miért nem lehet egy negyven centis sávot gépektõl felba..atlanul hagyni. Nehezen, de sikerül a cipõmet a lábamon tartani. Váratlanul, jól járható, betaposott murvásra térünk. Nemsokára visszatérhetünk a [K-; P-] jelezte aszfaltútra, amin felmegyünk a Lengyel-kápolna elé, ahol balra fordulunk. Szintben haladunk, ódon épületek mellett. Az Oroszlánfejû kútból akartam egy kis vizet inni, de éppen egy autó csomagtartóját töltik meg a testes, jóízû vízzel, ezért inkább nem állok meg zavarogni, pedig az ebbõl a kútból történõ ivás most vált volna tradícióvá a tavalyi korty után. Már majdnem kipihentük magunkat, amikor az út jobbra, felfelé kanyarodik. Pisti megy elöl, határozottan befordul. Szokatlan tõle, hogy észreveszi a kanyarodó jelzést. Ahogy továbbemelkedünk, ezen a hegyen is egyre téliesebb a táj, a vakító hótól szinte fáj a szemem. Ide vártam egy matricás acskót, és már látom is a bóját.

IV. feltételes pont, turistaút-csomópont a Szent György-hegy nyugati oldalában.

Ahogy beragasztom a matricát, lassan már indulok is. Az itinert már útközben rakom zsebre. Alig megyek egy pár lépést, úgy három méterre elõttem, átugrik az úton egy kerek tomporú õzsuta. - Õzike! - kiáltok egy nagyot. No, nem az állatnak, hanem a többieknek, hogy õk is lássák. - Miért nem vetetted rá magad öreg? - kérdi Pisti. - Mert nem vagyok õzbak. Különben se tudtuk volna elcipelni a kajapontig. Inkább becserkészünk egy zsíros kenyér csordát. A jelzés csokorból csak a [K-]-t megtartva fordulunk jobbra. Itt már jó tizenöt centis a hó, egy kitaposott sávban egyensúlyozunk libasorban. Megerõltetõ úgy menni fölfelé, hogy ne csússz meg, de azért haladj. Egy nagy esõház mellett megyünk el. Furcsa, látni, hogy odabent szürkén száraz a talaj. Balra rákanyarodunk a [K3] jelzésre. Ez még meredekebb, mint idáig volt. A bokrok közül kiérve már látni, hogy hova kell felmászni.

3. ellenõrzõpont, Szent György-hegy csúcsa.

A Balaton és az egész környék innen is káprázatos látványt nyújt. A nap pont szembe süt a pontõr sátrának bejáratával. Kicsi lány jön ki alsó ruhában, csak a sátor elõtt bújik cipõbe. - Mi az? Ilyen hamar megkezdõdött a strandidény? - kérdem tõle. Csak egy mosoly a válasz. Na, mászhatunk lefelé. Már most látszik, hogy ez nehezebb lesz, mint a feljövetel. Amíg vannak oldalt fák, addig lassan ugyan, de lehet haladni. A baj akkor van, amikor ezek hirtelen elfogynak. Hogyan is kéne továbbmenni? Valaki megszólít hátulról, hogy nagyon óvatos vagyok. - Ó, hát szívesen félreállok, nyugodtan lehet elõzni. Az imént szóló átengedi a terepet Zsoltnak, Zsolt pedig Pistinek. Pisti nagy garral neki vág, aztán hanyatt esik. - Hát igen, ezt akartam én elkerülni. Menjetek csak, én majd nyugiban leóvakodok. Elõreszúrogatva a bottal, hóeke pózban csúszok lefelé, nem is hóban, hanem latyakos sárban. Kiabálok, hogy menjenek már tovább, mert jövök, és ki tudja, hol állok meg. Fuj, de utálom a téli sportokat! Egy kissé enyhébb lejtõ következik, de aztán jön a mûsor klúja, a Bazaltorgonák. (Hogy törnének le!) Elöl megreked a sor. Amikor közelebb érek a meredek lépcsõsorhoz, látom, hogy egyre másra ereszkednek fenékre a túrázók, és rákmászásban óvakodnak lefelé a jégpáncélon. Áldom az eszemet, hogy a szita ülepû túranadrágom helyett gyakorlót húztam és még jégergatya is van rajtam. Sorba ülök én is. Egy lépcsõfok, két lépcsõfok, dom-dom-dom-dom, hat lépcsõfok. - Fú! Mosmá asztán! A kanyarban alig bírok feltápászkodni. Korlát van a bal oldalon. Hát, elõbb is ez kellett volna! A korlátba úgy kapaszkodok, mintha kötélen ereszkednék lefele. Baú! Most meg elfogy a korlát. Innen már megkockáztatom az állva maradást; látszik a kajapont. A lépcsõ lejtése is szelídül. Letipegek. A legvégén megcsúszok, de sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Jámbor mosolyog szembe velem. Azt mondja, hogy számolja, mindenkinek megvan e az összes végtagja.

Kaán Károly Kulcsos ház, a 20/A táv célja és mindenkinek kajapont.

Hû! Teljesen kiszáradtam ebben a nagy izgalomban, megyek a teához. Nem, nem kérek bele bort. Bor nélkül is össze tudok rogyni. A második pohár teával megyek a zsíros kenyerezõ asztalhoz. Jó, hogy a ház elõtt lehet megoldani az etetést. Tavaly ebbe a ..csányi, kis házba kellett bemenni a kajáért, mert esett az esõ. Két embernek ki kellett jönnie, hogy egy beférjen. Emlékszem, minden elõzetes tájékozódás nélkül indultunk tovább a [S-] jelzésen lefelé. Még szerencse, hogy szólt valaki, hogy rögtön a ház mellett menjünk le [K-; P-]. Most a Vörös Ciklon Szilvikének kiabál Jámbor, hogy ne fusson tovább a rossz irányba. Tudva a frankót, nekivágunk a maradék távnak, de leginkább szintnek. Elég meredek, de inkább csúszós, amíg le nem érünk a szõlõk mellé. Az úton ráérõsen csordogál lefelé a hólé; cipõnk sarka minden lépésnél vízcseppeket ránt fel az aszfaltról. A [P-] elhagy, és a [K-]-on kanyarodunk jobbra, hogy lemenjünk az Ürgelyuk buszmegállóhoz. Itt keresztezünk egy mûutat, és a szalagokra bízzuk a vezetést. Tavaly, amikor ideértünk, még feszt esett az esõ, de a füves talaj még fel tudta inni. Most az egyik dagonyából a másikba gázolunk. Derékszögben jobbra fordulunk, majd pár száz méter után balra. Átkelünk egy sínpáron. Már elõre attól félek, hogy milyen tákolmány segítségével fogunk átvergõdni a patakon, de Pisti - aki elõresietett - kiabál, hogy híd van. Két gerenda keresztlécekkel már tényleg komoly híd a tavalyi átázott, vetemedett pozdorjatákolmányhoz képest.

V. feltételes pont, Egervíz gázlója.

Innen még keservesebbé válik a haladás, mert traktorral gondoskodtak róla, hogy egy talpalatnyi föld se maradjon sár nélkül. Most már úgyis totál beázott a cipõm, nem óvatoskodok annyira. Átbújunk a Gyulakeszi focipályáját körülölelõ korlát alatt, mert a pályán hó van sár helyett, és éppen itt fekszik az út mellett. Javul a helyzet: szilárd burkolatra térünk a faluban. A templomnál keresztezzük a fõutat, és megyünk tovább, egyenesen a [Z-]-on. El se lehet téveszteni, mert fellátunk a pontra, de ez ne tévesszen meg senkit, mert a várrom még olyan pici, hogy beleférne egy gyufás skatulyába. Véget ér a szilád burkolat, és egyben erõsödik az emelkedõ. Nem kapkodjuk el, ez már a negyedik kúp amit meg fogunk hódítani. Balra kanyarodunk, egy kevésbé meredek útra, ami elvisz a Rossztemplomhoz. Ha továbbmennénk a [Z-]-n, levinne a másik oldalon, ezért rátérünk a [ZL]-re. Jobbra kanyarodunk a szerpentin egy felsõbb szintjére. Nem várt színes bugyi lóg elénk a fáról.

VI. feltételes pont, Csobánc várához felkanyargó út.

Egy valószínûtlenül nagy hátizsákot cipelõ emberrel találkozunk. Én azt gyanítom, hogy Himalája expedícióra edz, de kiderül, hogy siklóernyõs. Mérges, mert szelet jeleztek elõre, de még a gyönge fuvallat is ritkaság. Rövid, sziklás terepen megyünk fel a ponthoz.

4. ellenõrzõpont, Csobánc várának romjai.

Füge a jutalomfalat. Tavaly, a délelõtti esõzés után éppen akkor sütött ki a nap, amikor ideértünk, most pedig éppen felhõsödik. Remélem nem jön az égbõl semmi, amíg terepen vagyunk. Szénsavas üdítõt kortyolok. A fejlõdõ széndioxiddal a Kaán Károly Kulcsosháznál elfogyasztott zsíros- sülthagymás kenyér büfög föl. Zsoltnál is ez a helyzet, azt mondja, hogy valszeg kandisznó-zsíros kenyeret ettünk. A hegyen nincs jel, de most nem kell kérdezgetni a pontõröket, hogy merre kell menni, mert a hóba taposott ösvény elvezet a lejárathoz [KL]. Iszonyú meredek, csúszós, sáros ösvény vezet le innen, nagyon megszenvedem, mire vízszinteshez közeli talajra kerülök. A kerekes kútnál már egész jó a helyzet, itt jobbra térek, a [K-] jelzésre. Zsoltnak jól szuperál az új "Hegyki" cipõje, a Bazaltorgonák lépcsõjén se kellett gatyafékre ereszkednie. Most egy ficakban várja türelmesen, hogy én is leérjek. A szõlõk mellõl már látszik a mûút, amit el kell érnünk. A messze elõttünk haladók jobbra kanyarodnak rajta. Hosszan battyogunk, amíg mi is megtehetjük ugyanezt. Átmegyünk az út bal oldalára, ahol a füves padkán lehet gyalogolni a következõ bekötõútig.

VII. feltételes pont, a Káptalantótiba vezetõ mûút torkolata.

Ez igazi meglepetés pont, mert tavaly itt nem volt semmi. Ragasztás után elõveszek egy fahéjas tekercset. Kell az energia a maradék kettõ-, de legszopatósabb puklihoz. A mûúton hosszan begyalogolunk a faluba. Amikor átmegyünk egy rövid hídon, rögtön balra fordulunk. Egy futóknak felállított frissítõponttal találkozunk. Szalagok veszik át a turistajelek szerepét. Száz méter után jobbra fordulunk. Az orrunk elõtt van a Tóti-hegy, de nem az irányába megyünk, hanem nagy ívbe jobbról kerüljük, még mindig szalagozás nyomán. Földúton tapicskolunk a sárban. állandóan látjuk a hegyet, de a kerülgetés miatt úgy tûnik, mintha nem közelednénk hozzá. Egy mangalica telepet mellõzünk. A falubeliek örülhetnek amikor a széljárás feléjük viszi a penetráns szagot. (Fõleg nyáron). Balkéz felõl pincesort érünk el. Ha legyûrtük a pincék melletti utat, akkor jobbra fordulhatunk egy barna TVT tábla mellett. Amikor ez megtörténik, félreállok egy keskeny útra. Éppen a nevemet sárgítom a hóba, amikor szembõl érkezik egy sporttárs, akinek nagyobb dolga akadt a bozótosban. Érthetõ, hogy egyikünk sem akarja fölös terhét felcipelni a következõ hegyre. Amikor tovább haladunk, az iménti sporttárs utánam jön a csapáson, és megjegyzi, hogy tényleg tükörradiál lehet a cipõm talpa, mert alig hagy nyomot a hóban. Elérjük a [Z-] jelzést, már a hegy alatt vagyunk. Nagy hanggal tódulnak le a fent igazolást szerzett sporttársak. Pisti hangja kihallatszik a többieké közül. Rátérünk a csúcsra vezetõ [Z3] csúszdára. Amikor találkozunk, Pisti azzal kecsegtet, hogy lefelé jövet le fogjuk csinálni a bokánkat. Elõbb érjünk fel, aztán majd meglátjuk, hogy mit fogunk csinálni lefelé. Ahol lehet, ott fától fáig, ágtól ágig húzzuk fel magunkat. Most irigylem a pókmajmot, aki a farkával is tud kapaszkodni. Zöldek! Hunyjátok be a szemeteket, mert oldalt kapaszkodósávok alakultak ki, mivel a középsõ sikamlós ösvény több, mint egy karnyújtásnyira van a szegélyezõ fáktól. Amikor a csúcs közelébe érünk, eltûnnek a fák, és a sáros ösvényt betaposott havas sziklák váltják fel.

5. ellenõrzõpont, Tóti-hegy csúcsa.

Az itt felállított sátorban Pinkert Laci húzódik meg. Amikor visszaadja az itinert, észreveszem, hogy kézfejérõl egy kis darabon lejött a glazúr. Neki sem volt problémamentes a mai napja, és ma este még sátort is kell bontania, és le is kell jutnia a hegyrõl, a sötétben. Most azonban még nincs sötét, úgyhogy induljuk lefelé, hogy minél késõbb érjen el bennünket. A fagyott sziklás rész lefelé sokkal borzasztóbban néz ki, és most felfelé is többen jönnek. Amikor sikerül lejjebb érni, a fás részhez, minden harmadik felfelé törekvõ túrázó hörögve kérdezi, hogy mennyi van még. Nehezen, de sikerül seggre ülés nélkül leérni a [Z-]-hoz, amin folytatom utam, mintha fel se másztam volna erre a nem túl magas, de annál meredekebb kúpra. Belekocogok a sáros úton. Az egyik hasadékban Zsolt vár. Szuper topogójának köszönhetõen elõbb ért le, mint én, és ezt az elõnyt szerelvényigazításra használta fel. Lesietünk a mûúthoz, és balra fordulunk [K-]. Nem kell sokat kutyagolni rajta, mert már látjuk, hogy az elõttünk haladó sporttársak jobbra betérnek az erdõbe [K-; Z-]. Elõször fel kell mászni a Gulács lábához, ami önmagában sem piskóta, fõleg öt kúppal a hátunk mögött. Az útcsomóponthoz érve megint Pisti érces tenorjától zeng a vidék. Valahol összetalálkozott a 20/B-t gyûrõ Pap Katával, és együtt jönnek lefelé a Gulácsról. (Nekik már jó!) Megint a szokásos, "Hol a fenébe tököltetek ilyen sokáig?" szöveg. - A Tóti-hegyen figyeltük a rézf...ú baglyok húzását, és most már te is továbbhúzhatsz. Így is történik, mi pedig elkezdjük az órajárással megegyezõ irányú fel- és becsavarodást [K3]. Elõször vulkáni kavicsok alkotta ösvényen kezdjük, késõbb letaposott földdé változik a talaj. Nagyon keskeny ez az ösvény, és balra rögtön ott a meredek. A fõ baj az, hogy két irányú a forgalom, és a többedik félreállás után ez már igencsak borzolja az idegeket. Ilyen alkalmakkor, ahol lehet, ott a szakadék fölé lógó fába kapaszkodok, mint Tarzan (majma). Ha többen jönnek, akkor kellemetlen sokáig ilyen pozitúrában megtartani magamat. Feljebb már elõfordulnak felfagyások is, erre a fentrõl jövõ túratársak is figyelmeztetnek. Innen is köszönöm a jóindulatukat. Közben erõsen szürkül, mondhatni sötétedik. Úgy tûnik, mintha már egy órája másznánk itt a hegy oldalában. A csúcs elõtt még egy plusz meredek, és persze csúszós emelkedõ, amit a szegélyezõ növényzet segítségével lehet csak leküzdeni.

6. ellenõrzõpont, a Gulács csúcsa.

Fent, a zsebkendõnyi helyen megpróbálunk a pontõr közelébe férkõzni, mert igazolás is kéne, ha már feljöttünk. Tök sötét van. Elõveszem a fejlámpámat, és megkérdem Zsoltot, hogy rendben van e az övé, mert oda tudom adni a pótlámpámat, de, most szóljon, mert a hátizsákom mélyén van, és a Halál szerpentinen lefelé nem tudom majd elõkotorni. - Világít még, jó lesz ez - mondja, amint bekapcsolja a gyertyafény erõsségû lámpáját. Megindulunk lefelé. Azt sejtettem, hogy sokkal rosszabb lesz, mint fölfelé, de ez félelmetes. Pár lépés után kialszik Zsolt lámpája. Elõre megyek, hogy valamit lásson is a fénykörömben. Ez addig mûködik, amíg egy félrehúzódás alkalmával õ is megelõz. Elég jól tud vakon tájékozódni. Ameddig kérdezgetik a felfelé igyekvõk, hogy sok van e még hátra, addig tudom, hogy nekünk még sok van. A legjobban a félreállásoktól vagyok kifáradva. Késõbb már nem kérdezik, hogy sok van e még, aztán már jön a köves szakasz, és utána már csak egy fokozottan csúszós lejtõ, és végeztünk a Guláccsal. A legvégén már üvöltök, hogy ne több szembejövõ túrázót. Ahogy leérünk, ugyanavval a lendülettel megindulunk jobbra a [K-]-on. Lejtõs és sáros az út. A gulácsi tekergést és szembetúrázást kocogással próbálom levezetni. Már nem érdekel a néhol bokáig érõ sár, megyek, mint az ûzött vad. Gyakran kell keresztbedõlt fákat átlépni, kerülgetni. Hátul Zsolt azt figyeli, hogy én mikor emelem a lábamat, vagy hajolok le, mert akkor néhány lépés után neki is ugyanazt kell csinálnia. Egy örökkévalóságig bolyongunk ebben az erdei útvesztõben, amíg ki nem érünk a házak közé, a szilárd burkolatra. Nagyra tudom értékelni, hogy megszûnt a csúszkálás, a dülöngélés. Egy darabon nézhetjük az alant húzódó mûút forgalmát, aztán balra kanyarodhatunk, hogy lemenve, testközelbõl megtapasztalhassuk azt. Lent megint balra kanyarodunk, de már át is megyünk az út jobb oldalán levõ lépcsõhöz, hogy elinduljunk az utolsó feltételes pont felé. Kutyaugatástól kísérve megérkezünk egy utcalámpa alá.

VIII. feltételes pont, Hármas-hegy alja.

Innen már nem túl hosszan kell sötétben a szalagokat követni, mert kitartó sárkerülgetés után elõvillannak Tomaj fényei. Viszont ez a Petõfi Sándor utca a hosszát tekintve becsületére válna egy nagyvárosnak is. De mint mindennek, ennek is vége lesz egyszer, és akkor jobbra kanyarodunk a Balatoni [K-]-re. Szégyen szemre nem vesszük észre a balos utca végén az iskolát, és lemegyünk az országútig. Drukkolok, hogy amikor visszamegyünk, ne lássanak meg. Elég égõ így a végén eltévedni. Idõnk, mint a tenger; kivesszük a kocsiból a száraz holmit, és úgy megyünk be a célba. Az öltözõben alig bírom kifûzni, és lehúzni a cipõmet. Rágyógyult a lábamra, a zokniról már nem is szólva. Sikerül a leukoplaszttal egy kis bõrt is lehúznom a talpamról, ez most kellemesen csíp. Miután tisztába tettük magunkat, átfáradunk az ebédlõbe egy meleg teára és zsíros kenyérre. Kifelé menet, az aulában köszönünk Tatay Sándor bácsi büsztjének, és megköszönjük a rendezõségnek az alapos rendezést, kiemelve a pontos szalagozást. Ezt most megúsztuk; ha nem is szárazon, de törés nélkül.

Ottorino

BOCS, DE A RENDSZER LEVÁGTA A LEJJEBB OLVASHATÓ BESZÁMOLÓM FARKÁT, AMIT MOST ITT KÖZLÖK.

Jöhetne már ez a nyavalyás körforgalom. Helyette részeg pár jön ki az egyik kapun. "A" betût formáznak, ahogy támogatják egymást. Nehezemre esik kerülgetni õket. A másik oldalon meglátom a tavalyi cél utcáját. Azt ígérte a néhány napja frissített honlap, hogy innen már nincs messze az idei cél. Bár má' látnám! Hirtelen mindenfélével teleaggatott kerítéshez érek. Igeeen! Ez a cél, az egy sorba ki nem férõ nevû általános iskola. De minõ borzalom: a kaputól a bejáratig egy hosszú betonjárda vezet FELFELÉ. Megdõl minden, a lejtõkkel, emelkedõkkel kapcsolatos teória: Csinálhatsz bármit, de a budaörsi célba csak emelkedõ leküzdésével juthatsz be. Ez úgy igaz, mint ahogy a paralellák a végtelenben találkoznak. Lehet ellenõrizni! 01:14, benyitok. Itt már mindenki friss, fiatalos, a hangulat emelkedett. Mátéra fókuszálok, még el kell jutnom az asztaláig. Közlöm vele, hogy már kilométerekkel ezelõtt vágytam a látványát. Ezért rögtön ad egy oklevelet, egy zománcjelvényt és egy pár, a bokarésznél piros P85 felirattal ellátott férfi zoknit. Szuper! A folyosón már vár Spot és két felnõtt fia. Õk is gratulálnak. Az etetõben Spot már elõkészítette a terepet, hogy gyors virsliztetés után mielõbb autóba szállhassunk. A múlthetivel ellentétben (ÉGER-VÖLGY 40) most valódi roppanós virsli kerül a fogam alá, kellõ mustározottsággal. Szívesen maradnék még beszélgetni, fürdeni az eufóriában, de inkább a házhozszállítás luxusát választom. (Mint tudjuk: Gyarló az ember.) Búcsúzáskor azt kívánom, hogy jövõ ilyenkor úgy a rendezõk, mint a résztvevõk olyan jó erõnek, egészségnek örvendjenek, hogy mindenki »felhõtlen« örömét lelhesse a következõ PIROS-ban...

Ottorino

HEGEDÛS RÓBERT EMLÉKTÚRA  2010.11.20. Táv: 26,96 km; Szintem: 1143 m.

Ajándék lesz ez a nap. Ez jut eszembe, mikor a Szépjuhásznénál leszállok a 22-esrõl. Ilyentájt jégpáncél szokott fogadni a megálló környékén, de teljesítettük már hóban is ezt a túrát. Most tiszta, hûvös, de fagymentes az idõjárás. Éppen hasad a hajnal megfele. A »Munkás és fia« szoborcsoport rózsaszínbõl türkizbe hajló hátterét fák sziluettjei rácsozzák. A rendezõk már pakolnak, én meg burkolni kezdek a büfé szabadtéri asztalainál. Szeretek korán érkezni, de ez most egy-két busszal még korábban sikeredett. Amikor végzek az evéssel, visszasétálok a buszmegállóba. A következõ járat csak Béla bácsiéknak nyitja ki ajtaját. Egy csomó mindenki jelezte, hogy jön. Két úszócsapat-társamat éppen most látom, amint begördülnek a parkolóba. Velük megyek vissza a vasútállomásra. Egyre több ismerõs érkezik, feléled a csevegõ vonal. Felpillantok a sínek fölötti dombra; a levéltelen fák, cserjék vörösen izzanak a vízszintesen érkezõ napsugarakban. - Nincs nálad fényképezõgép? - kérdezem Zsolttól. Ej! Pont most nem hozott gépet senki? Bell Sanyit látom a tömegben, remélem lefényképezte a tünékeny jelenséget. Indul a nevezési lap vásár. Keresek egy alkalmas helyet a lap kitöltésére. Emlékszem, egyik évben majdnem odafagyott a kezem az asztalhoz. Moiwához lépek a kitöltött lappal. Már írja is az adatokat, majd jó utat kíván. A tatabányaiak elmennek, mert õk öt perccel korábbi rajtidõt kaptak az itinerükre. Magamra maradok a tömegben. Nem dráma, mert úgyis utolérem a kezdõ csajokkal lassított társaságot. (Pfuj, de nagyképû kijelentés volt.) A cipõfûzõket megkötöttem, a meleg ruhát elpakoltam, most itt állok a sínek mellett, ez a két perc meg pont két perc alatt eltelik. Nekiindulok, a vágány mellett, majd az átjáróban keresztezem azt. A [P-] jelezte útról rálátni a dísznövény-kertészet hátsó fertályára. Három hete nagyon megörültem a Budakeszi úti lámpák fényével megvilágított kertészetnek, mert ez már a PIROS 85 céljának elérhetõ "közelségét" jelentette. Most visszafelé pörgetem az akkori felvételt: Megmászok egy közepes emelkedõt, és feljutok egy karéjra. Persze, ez úgy lenne az igazi, hogy ha a Petneházy-rétig curukkolnék, de hát még ma be kéne érni, és lehetõleg egyben; így errõl a produkcióról lemondok. Már látom is az elsõ csoportosulást, és azok is ott állnak a sorban, akiket "üldöztem".

1. ellenõrzõpont, Hárs-hegyi körút, pihenõ.

Vaddino és én általában megijedünk, ha túrán szembetalálkozunk, mert tudjuk, hogy valamelyikünk a rossz irányba megy. Most még sincs így, mert ugyan szembe van velem, de az asztal másik oldalán ül, és nyomkodja a bélyegzõt. Megindul a tömeg balra, le, a köves meredeken. Há, nem mondom, hogy nem csúszik, de óvatosan, odafigyelve le lehet menni. A végén van egy rövidebb agyagos rész, de ez nem olyan síkos, mint amilyenre számítottam; speciel ennek, most örülök. Körülnézünk, és kimerészkedünk a Halál útra. Jobbra megyünk a mûút bal oldalán. Jönnek ám az autók nagy sebességgel. Lassítani a beláthatatlan kanyarba'? Minek? Vetõdjetek parasztok! Na, jól van, túléltük, a telkek után balra bemehetünk az erdõbe. Szólok azoknak, akik még nem jártak erre, hogy vessenek le néhány réteg ruhát, mert jókora mászásnak nézünk elejbé. Nagyon az elején vagyunk még a túrának, mindenki friss, kipihent, mehet a búbolás.

2. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Persze ez még nem a búbja, mert a pontõrség úgy találta, hogy a félúton levõ pihenõhelyen jobban el tudja látni az adminisztrációt és a csoki szelet átadását, no, meg jobban elfér itt a tömeg, mint a csúcson levõ zsebkendõnyi helyen. Innen meg már a legvérmesebb kispistázónak sincs arca visszamenni az alacsonyabb karéjra. Felmegyünk megnézni, hogy a helyén van e a "vaskályha". Minden rendben, nem vitték még el a fémgyûjtõk; nyugodt szívvel megyünk le a másik oldalon. Lefelé rövidebb az út. A Fekete-fej utcán kimegyünk az Adyligeti buszmegállóhoz, és adandó alkalommal átmegyünk a mûúton. Az ABC elõtt folytatjuk, szalagozás nyomán. Amikor kiérünk a szép panorámával rendelkezõ házak utcájába, még felmászunk egy emelkedõn, de aztán egy kerítés mellett, a Hosszú-erdõ-hegy oldalában ereszkedhetünk le a Remete-szurdokba. Nyugodt tempóban kanyargunk a szurdok [K-] jelezte turistaútján. Kicsit tartok tõle, hogy a gázlónál magas lesz a patak vízszintje, de aggodalmam alaptalan, mert száraz lábbal át tudunk kelni rajta. A telkek kerítése melletti emelkedõ bemelegít az igazira. A jobbos kanyarban meglátjuk Suzyt, aki rápihenés közben a csúcs irányába mered, hogy teleportálja magát a hegytetõre. Mi a lassú, de biztos túracipõs megoldást választjuk. Odafönt, a sziklalépcsõ tetején már olyan ritka a levegõ, hogy az emberek güzögnek, zihálnak, vagy legalábbis mélyeket lélegeznek. Úgy emlékeztem, hogy tavaly közelebb volt a pont a panorámához, de Péterék azt mondják, hogy mit sem változtattak az õrhelyükön.

3. ellenõrzõpont, Remete-hegy.

Jó hosszú darabon pihenhetjük ki a fáradalmakat: Nagyjából szintben elmegyünk a [K+] leágazásáig, és le is ágazunk rajta. Komótosan lemegyünk az erdei úton Budaliget szilárd burkolatú utcáira. Túlmegyünk egy buszfordítón, és egy széles utcában balra fordulunk (szalag). Pár száz méter után egy sövényre akasztott szalag jelzi, hogy hol keressük a jobbos, sáros kis sikátort, amin kijutunk Solymárra, a benzinkút közelébe [S-]. Huss, át a mûúton, majd le az Alsó-Jegenye-völgybe. Egymás után letudjuk a Paprikás patak hídjait; a Rózsika-forrásból csak a bátrabbak és a szomjasabbak mernek inni. Amikor már nem tudunk lejjebb menni, akkor egy rétnél jobbra rátérünk a túra következõ komolyabb emelkedõjére. Lassan kanyarog fel velünk az út a Kálvária-hegy alá. Ezen a szakaszon még sose mondtam magamnak, hogy jaj de könnyen, gyorsan felértem. Normál esetben a sorompónál hiheti azt az ember, hogy túl van már az emelkedõ nehezén. Most azonban még fel kell menni a [S3]-ön a keresztekig. Ez a nem semmi, mert még meredekebb ösvényen folytatódik az emelkedés, és a vége meg van fejelve egy meredek, mészköves szakasszal.

4. ellenõrzõpont, Kálvária-hegy teteje.

Fent Toplak Józsi kínálja a Bohóc szeletet, közben felhívja a figyelmemet, hogy a tiszta idõ miatt ellátni a Kékesig. Tényleg gyönyörû idõ van, nem is emlékszek ilyen szép idõre ennek a túrának a kapcsán. Lassan érkezik a többi túratárs is, mindenki elismeréssel és lihegéssel adózik az emelkedõnek. Kanga egy étkezõ túratársnõ térdére fekteti a fejét, és addig nem tágít, amíg nem kap egy falatkát a szendvicsbõl. Én már ettem, ittam, és nem akarok lemerevedni, ezért egyedül indulok tovább, már amennyire ez tömegben lehetséges. Elõször meredek, sziklás a lefele vezetõ ösvény, ami egy kicsivel nagyobb odafigyelést igényel a szokásosnál. Amikor jobbra lemennek a stációk, a [S3] jelzéssel, az arra csábítja a túrázókat, hogy õk is lemenjenek. Ne tegyék, mert a gerincen kell maradni, ami elvezet a [K-]-hoz, ami pedig balra átvezet a hegy hidegebb oldalára. Mindig itt marad meg legtovább a hó. Most azonban ilyen jelenségnek szerencsére nyoma sincs. Egyedül unalmasabb a Virágos-nyereghez vezetõ út. Sokan emlegetik a Boróka büfét, de most sincs nyitva. A mélyútból kimászok a rétre, és becélozom a bal ficakban levõ ösvényt. Felcsigázom magam a Vihar-hegyre, hogy meredeken letiplizhessek a nyergébe, hogy aztán megint emelkedhessek, most már fel a Hármashatár-hegyre. A kerítésüket vesztett oszlopok mellett jobbra megyek el, mert egyszer már megszívtam; belülrõl valami modell múzeumhoz lukad ki az ember. Elérem az antenna tornyot. A pingpongasztalnál nincs senki, úgy látszik visszatették a pontot a parkolóba. Leereszkedek.

5. ellenõrzõpont, Hármashatár-hegy, parkoló.

Banán halom és gyümölcstea. Már a repeta banántot csócsálom, amikor a múzeum felõl érkeznek a "vidéki versenyzõk". Most, hogy lent van a pont, õk jártak jobban. Egy kis csipkelõdés elengedhetetlen: - Uraim! Önök melyik túrát teljesítik? - Há, mé, há, hó, há? Hõõõ! Még egy tea és megyek, mert õk még várják a lányokat. Visszakapaszkodok a pingpongasztal felé. Sok ismerõs jön szembe. A hatalmas, lankás réten megindulok lefelé. [Kc]. Az út sziklássá válik, és a Szépvölgyi út felsõ végében levõ parkolóig úgy is marad. Egy megdõlt határkõ jelzi a Határ-nyeregbe vezetõ, pusztuló lépcsõjû, nagyon meredek, nem szeretem lejtõt [S-]. Kangáékat érem utol, meg-megcsúszva, fától fáig óvakodunk lefelé. Kanga értetlenül nézi a két lábra emelkedett majmok csetlését, botlását, de nem szól semmit. A Határ-nyeregben a sok jelzés közül kikeresem a megfelelõt. Szégyen ide, szégyen oda, de még az itinert is elõveszem [K-]. A szép sétaúton érintjük az Oroszlán-sziklát. Sokan kirándulnak ezen a kényelmesen járható karéjon. Egy rét vet véget a sétának, ahol jobbra, egy enyhe emelkedõn tartunk a következõ pontunk felé, az újonnan bejött [Z-] társaságában.

6. ellenõrzõpont, Árpád kilátó.

A pontõr hölgy (is) jó ismerõse Kangának, már messzirõl szólongatja. Lehet, hogy leesik egy mindig áhított, finom falat? A kilátóból tisztán látni a Duna szalagját, de még tisztábban az orrunk elõtt álló házat. Senki ismerõs az érkezõk között, elindulok lefelé a [Z-] jelzésen. Erre is sok a kiránduló; Nordic walking-osokat érek utol, és kocogásra váltva hagyok el. Egy mûútra kanyargok le, amit keresztezve megindulok az Apáthy-szikla felé. Emelkedõ, lejtõ, falépcsõ, karéj. Ezek váltakoznak, amíg kiérek a szikla tetejéhez. A vaspóznánál most is fényképeznek, nézegetik a panorámát. Én csak elmentemben lövöm be, hogy körülbelül hol is lehet a cél. Jobbra rákanyarodok a völgybe vezetõ lépcsõsorra. Mellette ösvény van kitaposva, ezen sokkal kellemesebb a lejtmenet. Egy keresztutca újabb lépcsõkhöz vezet, és ez addig ismétlõdik, amíg le nem jutok a Szabó Lõrinc gimnáziumig. Átkelek egy utcán és az Ördög-árok hídján, hogy feljuthassak a 61-es (régebben 56-os) villamos hídjához, és átmehessek alatta. Innen utcamászás következik, fel a Széher útra. Itt, jobbra fordulok, elhagyva a [Z-] jelzést. Most már nem kell mást csinálni, mint a Széher út erdei meghosszabbításán feltekeredni kiindulási pontunkhoz. Amikor utam vége felé, egy emelkedõ tetején meglátom a Szépjuhászné vá. kõépületét, nagy koloncot dobhatok le magamról: Megvan az év eleje óta gyûjtött MVTE túrák utolsó, 6. darabja. Mostanáig attól tartottam, hogy valamelyikre nem tudok elmenni, és akkor ugrik az MVTE arany. Felmegyek az állomásra. A szokatlanul enyhe idõnek köszönhetõen a rendezõség ugyanott székel, mint indításkor, csak átültek a kempingasztalok másik oldalára. Nem kell bent szorongani a semmi kis pénztárhelyiségben. Mátétól megkapom a relikviákat, köztük a 4. teljesítésért járó, zöld alapon arany színû zománcjelvényt, Hegedûs Róbert arcképével. Bubu asztalához lépek a Budapestkupás füzetemmel. - Hát ez micsoda? - bök a bélyegzésekkel sûrûn tarkított füzet egyik üres rubrikájába. Magyarázom a bizonyítványomat: Azért nem jöttem el a (Bubu rendezte) MONOTON MARATON egyik távjára sem, mert a PIROS 85 után tartott még a regenerálódási idõszakom; magyarul: még felkelni se volt kedvem. Így is összejött 22 túra; a kis kupához túl sok, a nagyhoz meg, ha eljövök is kevés lett volna. Hoppá! A "legfontosabbat" majdnem elfelejtettem: Jávor Zolihoz járulok az érem költségeinek lerovása céljából. Zoli ikszet tesz a rajtszámom mellé. Most már nincs más dolgom, mint enni a kirakott csemegékbõl, és várni a többiekre. A sok kedves ismerõs között gyorsan repül az idõ, hamar megérkeznek a túratársak. A tatabányaiaktól elbúcsúzunk, mert õk kocsival jöttek. Javaslatomra Zsolttal megindulunk a Hûvösvölgy felé, hogy ne kelljen heringként a 22-esen zötykölõdni a Moszkváig. Vége a túrának, poénra befelhõsödik az ég. Ilyen jó idõzítést minden túrán el bírnék viselni...

Ottorino.



 

PIROS 85, avagy: »Mingyá' ott vagyunk!« 2010.10.30 - 2010.10.31. Táv: 88.5 km; Szint: 3205 m.

Amikor közeledik az utolsó õszi hónap, a kalendárium szerint nemsoká' beköszöntenek a PIROS túrák. Különleges idõszak ez a számomra is; nemcsak azért mert az egyik kedvencem a PIROS, hanem mert idén még az MVTE aranyáért is szambázok, tehát mindennek klappolnia KELL! Az esõfelhõket sikerült messzi tájakra imádkozni. A maximalistáknak persze ez nem elég, mert már most fáznak az elõrejelzés jósolta hûvöstõl. Szerintem meg inkább örülhetünk, hogy ez nem lesz egy afféle bõrigázásos túra, mint amibõl már bõven kijutott az idén. Jól ébredek hajnalban, úgy érzem, hogy sikerült kipihennem magam. Egy kicsit aggaszt, hogy miként fognak szuperálni a leharcolt cipõmbe tegnap beragasztott talpbetétek. Ennek kapcsán még filózok pár percig, hogy milyen zoknit húzzak, pakoljak, de aztán kidob az ágy. Melegen felöltözök, hogy a rajtra várakozva ne fagyjak szét, aztán irány: Rómaifürdõ. Amikor felszállok a HÉV-re, pont az ajtóval szembe ül Kriszta, egy úszócsapat-társnõm, akivel csak annyit emileztünk össze, hogy valszeg együtt kirándulunk Dobogókõig, ezért nagyon megörülök a spontán egymásratalálásnak. A rajtnyitáshoz képest ez egy korai járat, de azért már szépszámmal vannak rajta felmálházott, szuronyos figurák; igazán ez akkor derül ki, amikor ellepjük a Rómaifürdõ megálló peronját. Öt óra, harmincvalahány perc. A túloldalon, a kör alapterületû várócsarnokban már fel, s alá futkároznak a rendezõk. Ebola mindenkit kitessékel a placcról, hogy nyugodtan be tudjanak rendezkedni. Ezalatt Krisztával megbeszéljük, hogy milyen távon is induljon õ. Jó erõben érzi magát, de én óvatosan csak 35-öt javasolok, mert ha Dobogókõn is fûti még az ifjonti hév, akkor a rendezõség rugalmasságának jóvoltából átnevezhet az 50/A-ra. Rövid tépelõdés után meghozza döntését: nem tökmékel, 50-re nevez, és ha - ne adjisten - 35-nél leereszt, mint a két hete felfújt lufi, akkor püff neki, bukott 300 Ft-ot. Így mulat egy magyar úrilány. Közben megindul a nevezésilap-vásárlás. Amikor sorra kerülök, köszönök, és nagy arccal bemondom, hogy "hosszú". A 3000, azaz háromezer magyar forintra duzzadt nevezési díjat viszont már inkább fogfájós képpel köhögöm ki. »Már vénülõ kezemmel fogom meg a pennát, már vénülõ szememmel célzom be a kockát«, hogy kitöltsem a nevezési lap szûk rubrikáit, ami nem is olyan könnyû feladat eme hidegtõl remegtetett hajnalon. Irány: a rajtoltatás. Elszaladt az idõ, csak hét perc van a cihelõdésre. A meleg holmit belegyûröm a hátizsákba, és a kínai kaja is ott marad, mert már csak egy ízes levélre és némi teára futja az idõbõl. Kriszta is lenyeli az utolsó falatját, és már indítom is a stoppert. 06:00.

Alig megyünk néhány métert a Csillaghegy megálló felé tartó utcán, már csöng is a telefon; Pisti (szintén úszócsapat) kérdezi, hogy merre járunk. Megmondom neki, de - úgyis utolér alapon - nem várunk rá. Egy szerelvény húz el a vágyott irányba. Fel kéne vetetni a túra részvételi szabályai közé, hogy egy megálló HÉV-vel megengedett, hisz eredetileg úgyis Csillaghegyen volt a rajt. Há', mé'? Nem?... Na! Mindegy, gyalog is hamar megérkezünk a következõ megállóba. Éppen zöld a lámpa; átmegyünk, és balra fordulunk. Lassan csillaghegy utcái is elmaradnak. Kriszta nem érti, hogy miért mutogatom neki azt a félhomályban álló kék kutat. - Tudom, hogy láttál már ilyet, de most fordulj be elõtte balra, kérlek. Ahogy haladunk felfelé, és egyre beljebb az erdõbe, úgy lesz mind sötétebb. Itt már nem közvilágítanak. A túra idén olyan napra esik, amikor még nem történt meg az õszi óraátállítás. (A lassabbakat menet közben fogja érni.) Ennek következtében, a megszokottól eltérõen még sötét van. A hold hiába reflektoroz a fák között, ez nemigen segít, még ha oly ritkás is a lombozat. Lusta vagyok elõkotorni a fejlámpámat, jutalmul jól bele is rúgok egy kiállónak nem látszó tárgyba. Úgy élvezem, hogy még nyögdécselek is hozzá. A sötétben az ösvényre szórt murvát hónak nézem, és csak rálépve jövök rá, hogy mi is az valójában. Hátulról gyenge lámpafény vetül az ösvényre; taktikát változtatunk. - Menjetek csak elõre, ti úgyis gyorsabbak vagytok! A két fejlámpás túrázó mögött szorosan mégiscsak könnyebb a haladás a sötétben. Mi az? Máris eltévedt valaki? Szembe jön egy fejlámpa: - Nem találtatok egy sapkát? - kérdezi a lámpához tartozó fej. Mivelhogy az orrunknál sem látunk tovább, nyugodt lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy nem. A kis, fenyõkkel körülvett tisztásnál két fároszunk közül a vezetõ bedõl a balra tartó útvilla felé. - Õõõ, úgy emlékszem, hogy itt egyenesen kell továbbmenni - terelgetem finoman a helyes irányba a fényadókat. Rövid karéj túra után ismét emelkedünk, és egy földútra bukkanunk ki. Világos még nincs, de a pirkadatban már nem kell mesterséges fény. Kisétálunk a fennsíkra. Dér lepi a növényeket. Egy fûcsomón meg is csúszok. A hétvégi telkek mindig sáros útjára térünk. Most nincsenek portyázó kutyák, de dagonya az doszt. Amikor keresztezzük az Üröm-Budakalász mûutat, a húsz éve itt, az út szélén dolgozó kis gyufaárus lány jut eszembe. Ha már megkezdte volna a mai mûszakját, megõrülne, hogy ennyi potenciális kuncsaft rajzik erre, de mind annyira siet, hogy senki (?) se veszi igénybe a szolgáltatásait. Viszont a kilazult cipõfûzõmet meg kell húzni, ezért a köves út sorompójánál megállok; a rúdját használom lábtartónak. Kriszta örül a rövid szünetnek, mert neki meg félre kell húzódnia. Annak is örül, hogy már nem loholok annyira. Valójában csak a betonrengetegbõl akartam kiszabadulni, no meg az elõttünk tornyosuló Kevélyeket sem lehet csak úgy legázolni. Még így is jó tempóban gyûrjük le a kimosott, durva köves emelkedõt. A fenti végén álló infotáblánál tavaly levettem a dzsekimet, most magamon tartom, mert picit keményebb a hideg, és a levegõ is jobban mozog. Ez a második 85-öm, ezért gyakran fogok visszagondolni a tavalyira. A jobbra nyíló, rövid szintbeli pihin Kriszta firtatja, hogy fent vagyunk e már. - Ó, a most következõ emelkedõ után még csak az Ezüst-Kevélynél leszünk - válaszolom. - A Bronzot már elhagytuk? - Nem! Nincs se Bronz-, se Arany-, se Gyémánt-. Az Ezüst- után van a Nagy-, és utána pedig a -nyereg, de az már mínuszba'. A keskeny, mészkõsziklás emelkedõn nagy erõbedobással elõz valaki. Félreállunk. Felérve az Ezüst-Kevély platójára látom, hogy lazán sétál tovább a több méter széles úton. A kényelmes út végén megmutatom a Nagy-Kevélyt elkerülõ [P4]-et. - Látod Kriszta? Erre szoktak lefalcolni a csúnya kispistázó nénik, bácsik, amikor a nyeregben van felállítva a pont. (MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA 48) Újabb sziklalépcsõs emelkedõ után a perem felé vezetõ ösvényágra terel minket a futóknak kõrespriccelt, parasztrózsaszín nyíl. Egy pillantásnál többet nem szánunk az Egri Várra, a magyar filmgyártás fénykorának eme kedvelt emlékmûvére. Kriszta visszanéz: - Hol van már ez a Pisti? Poénra megszólal a telefon; Pisti az: - Hol jártok?... Szavaiból azt veszem ki, hogy nincsenek messze tõlünk. Azért a többes szám, mert Spot csatlakozott hozzá. - Vissza az ösvényre! Készítsd a papírodat! »Mingyá' ott vagyunk«. A bokrok közül kibukkanva a rogyadozó, de magát még hõsiesen tartó faállvány ötlik a szemünkbe. Mellette halálmegvetõ bátorsággal Bubu és pontõrtársa feszítenek.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.

Ma már nem szeretnék többször találkozni Bubuval, mert az azt jelentené, hogy le akar söpörni a pályáról. Huss tovább! Azaz langsam spazieren lefelé, mert a kicsapódott pára miatt nagyon csúsznak a kövek, gyökérre lépni meg egyenesen életveszélyes. A csattogó magyar lobogó anyagának kétharmadát már a metszõ szélbe lobogta. Egy pillantásnál több - a veszélyes terep miatt - neki se jut. Szerencsésen leérünk a nyereg rétjére; útközben nem volt agresszív elõzés. Éles jobbra át után nemsokára balra törik le az út. Néhol sarakat kell kerülni, de van, ahol komótos kocogást is be tudunk mutatni. Különösebb esemény nélkül érünk le Csobánka elsõ házaihoz, majd érjük el a Berda pihenõt. Gyarló az ember: Errõl a helyrõl soha nem az jut eszembe, hogy Berda József a természetjárás szerelmese volt, hanem mindig egy, a rádió irodalmi mûsorának, a "Társalgó"-nak pár évvel ezelõtti adásában elhangzott anekdota. Eszerint Berda éppen a Mártírok útjai (ma Margit körút) kedvenc éttermében múlatta az idõt többedmagával, amikor egy vidám társaság tért be vacsorázni. Valami felbõszítette az új vendégekkel kapcsolatban. Nemtetszésének úgy adott hangot, hogy letolt gatyával, feléjük pucsítva durrantott egy velõtrázót. Ellenpontként álljon itt egy néhány soros idézet a Vándorének címû szabad versébõl:

... Csak addig élsz, míg bátorít barangoló kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre felfelébb; megállás nélkül menni, menni, csavarogni, hogy élj teli tûzzel, s lásd a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elõl! ...

- Szevasz Pistííí! Hol hagytad Spotot? - Egy kis dolga akadt, nemsokára jön. - Jó, hát akkor pirosozunk? Vazze! - Pirosozunk! Vazze! ... A tanösvény szétrúgott tábláit örvendetes módon helyreállították. Amelyikre éppen rápillantok, egy orrszarvú bogarat ábrázol. Ugyanilyen bogár portréját tartó táblát láttam a múlthéten az ÉGER-VÖLGY 40-en. Örvendetes az orrszarvú bogarak eme nagymérvû elterjedtsége kis hazánkban. A fedetlen akna viszont még mindig nem találta meg elveszett fedlapját. Helyette ott fekszik rajta keresztbe a tavaly ráhúzott tuskó. Szegény már egészen belezöldült a felelõsségteljes munkájába. Meredeken lemegyünk a bekötõútra. Kanyarodás közben megcsúszok; még nem tudtak felolvadni a talaj menti felfagyások. Szembe, egy autóban két nõ pontozza a produkciót: - Fünf Komma zwei - mondja kellemes, de határozott nõi hangon a fejemben lévõ megafon. Az utunkat övezõ, ódon épületeket úgy mutogatom Krisztának, mint egy helyi idegenvezetõ. Utolér Feri, akit még nem láttam a neje nélkül; hangot is adok észrevételemnek. Feri az átmeneti hiány elõnyös oldalát hangsúlyozza. Kiérünk a Pomáz-Dobogókõ mûútra. Pomáz csak két kilométerre van, de nekünk balra kell fordulni a messzi Dobogókõ irányába. Most valahogy kevesebb az autó; nem kell állandóan vetõdésre készen a forgalmat figyelni. Hunyorogtatóan süt a nap, de még mindig nem kívánkozik le rólam a dzseki. A jóval elõttünk járók már kezdenek átszivárogni az út jobb oldalára. Egy alkalmas pillanatban mi is ezt tesszük, aztán be is kanyarodunk.

I. ellenõrzõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.

Bélyegzést kapunk itinerünk elõlapjára. A pontõr hölgy tálcaként nyújtja vissza a doksit, tetején egy lengyelforma tejkaramellával. Az asztalokon aszalt gyümölcs és egyéb delikát holmi, nemcsak futóknak. A mûanyag utóízû eperszörpöt egy kis bodzával öblítem le; így már jobb. - Pisti! Óvatosan azzal az aszalt szilvával, mert idén nem fogod kibírni a parókiáig! (Nem is bírta; Pilisszentkereszten be kellett mennie egy étterembe.) Befut Spot. - Szia Attila! Bemutatom Krisztát... Eszegetés, iszogatás, beszélgetés, majd ugyanez elölrõl. - Nem kéne egy darabon továbbsétálnunk? Na, én megyek!... Balra indulok a keréksárnyomok mellett, Pisti követ. A Holdvilág-árok most nem térít el senkit, mert az infotáblája mellé egy kicsit ledõlt egy fa; pont oda, ahol tavaly be kellett bújni mögé. Most balról kell kerülni a táblát egy sokkal jobban látható, szélesebb ösvényen. Jobbra tartunk, nõ a dõlésszög; kezdek bemelegedni. Az ellenõrzõponton terveztem lekabátolni, de amikor feljutunk a szekérútra, lerakom a hátizsákom, és belegyömködöm a kiskabátot. A velem utazó kínai útban van, ezzel vacakolok, amikor Pisti alsóhangon ad nyomatékot türelmetlenségének. - Szép idõnk van Pisti, csak egy kicsit szeles... Sietõsre fogjuk, amennyire a keréknyomok engedik. Egy útelágazásnál a mélyebbek elkanyarodnak. Véletlenül nézek jobbra; ha minden igaz, akkor ebben a beugróban a Salabasina forrást látom, amit a sietõs túrák miatt eddig még nem sikerült felfedeznem. Balra, egy ritkás helyen kilátni a napfürdette, környezõ hegyekre. Hátra nézek; senki a lemaradottak közül. Spotot nem féltem, de Krisztával kapcsolatban felmerül bennem, hogy jó, ha meglesz a 35.

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.

Pecsételtetésnél megint visszatekintek; Kriszta futva (!) közelít. Hárman megyünk tovább a [P-; S-] jelzésen. Vigyázni kell ezzel a fránya sárgával, mert mindig akad, aki jól elmegy (elfut) rajta. Most még elég jól viselem az avarral fedett, guruló kövekkel örvendeztetõ, lejtõs utat. Nagyon az elején járunk még; erre állandóan figyelmeztetnek útitársaim is, amikor az itinerbe pillantva bemondják, hogy hány kilométert tettünk már meg. Ennél még rosszabb, amikor a hosszúsok a még elõttünk álló távot emlegetik. Nehezedik a terep. Egyre gyakrabban kell átfolyásokat, dagonyákat kerülgetni. Van, ahol már kerülõösvényeket jártak ki a kirándulók. A Sikárosi-rétre vezetõ füves út még aszály idején is vizes, zsombékos. El lehet képzelni, hogy most milyen. A réten magán sem különb a helyzet; elindulsz, hogy kikerüld a pocsolyát, de a kerülõ úton is belvíz van, csak elrejtik a fûcsomók. A Király-kút felé menet is állandóan sarakat kell kerülgetni. A pihenõ mellett is a talajt figyelve mehettem el, mert teljesen elkerülte a figyelmemet. Pisti megunja a kerülgetést, az egyik pocsolyán átgázol, és aztán csak a kondenzcsíkját látjuk. A Szõke-forrás völgye nagyon tetszik Krisztának. Nekem is tetszik, csak tavaly mintha kevesebb hullott levél lett volna benne, és a buktatókat jobban észre lehetett venni. Spot ér utol bennünket; ketten el is húznak mellõlem, jobban bírják a köves, hullott faágas terepet. Most nem kell figyelni, hogy hol megy le a völgybe, és hol jön fel a [P-] jelzés, mert a futók jele kellõen informatív. Balra a rövid hídon már együtt megyünk át. Nagyon kurta, szekérutas szakasz ez, amin akadály nélkül haladhatunk. A jelzés jobbra levisz a patak mellé. - Figyeld meg, hogy a ???? ????? nem fog lemenni! - mondja nekem halkan Spot. - Nem is tudom, hogy ezt mibõl gondoltad - mondom neki, amikor az illetõ tényleg fittyet hány a jelzésnek. Ez van. Mi lemegyünk, és a patakban levõ köveken átegyensúlyozunk a túlpartra, hogy néhányszor tíz méter után visszakecmeregjünk az innensõ oldalra. A következõ átkelés elõtt Spottal meglocsolunk egy-egy fácskát; ettõl rögtön szebb lesz a világ. Kriszta mind ezenközben szökteti magát. Egy fán meglátom a [Z-] jelzést. Nyomán kirándulók ballagnak a Rám-szakadék felé. A szépen kiépített forrás felé közeledve sültalma illatot szimatolok; a pihenõhelyen most nyitogatják az alufóliákat.

II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.

A bélyegzésnél elénk vág egy sietõ sporttárs, és elõttünk kezdi elõkaparászni az itinerét. Spot nem bírja megállni szó nélkül. Teljesen igaza van, de nekem kellemetlen hallgatni a kioktatást; én érzem magam kínosan. A Szent-fa kápolna ösvényén is meglepõen sok a kiránduló. Igaz, nincs is ebben semmi különös, mert kitûnõ idõ van. Amikor kikerülünk a mûútra szembe jön sorfalat alkotva egy társaság: Egy fiatalember és három lány. A fiú magasra emelt kézzel tapsolja meg az éppen feléjük tartó futókat. Angolul kiált utánuk valamit. - Mit feltünõsködik ez? - kérdem Spottól. - Nem látod? - a csajok elõtt játssza az agyát; rettenetes, Rumbach Sebestyén utcai kiejtése van. »Mingyá'« leérünk az utca végére, ahol balra fordulunk. Az autók útjába állított sorompó törött vége tiszteleg a lóerõk elõtt. A templom mellé érve kolompolás fogad. Keressük a vezérürüt, de csak Ebola rázza; gyalogoknak lassú ütemben, futóknak élénkebben.

3. ellenõrzõpont, Dömös.

Ebédidõ van, nekilátunk a kitett menázsinak. A parizeres kenyérre magasan púpozom a csalamádét, és, hogy le ne essen róla, felülrõl kezdem eszegetni. - Mi van? Legelsz, vén kecske? - kedveskedik az utolért Pisti. - Igen apukám; a sót már megnyaltam, most itt a legelés ideje... Az asztalsor mellõl fekete kismacska figyeli az eseményeket. Igazi társasági lény, egy cseppet sem zavartatja magát a tömeg kellõs közepén gubbasztva. Kriszta tudja magáról, hogy az emelkedõn belassul, ezért (nagyon helyesen) elõre indul. Én még kívánok néhány mogyorókrémes kekszet bodzaszörppel. Pisti is nagyon beállt a menetirányba; akár el is búcsúzhatnék tõle, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ma már (hál' Istennek) nem látom többet. Spot zoknit vált; nekem is kéne valamit csinálnom a bal talpbetétemmel, mert mintha gyûrõdne. Mégse nyúlok hozzá; adok neki még egy esélyt, hátha kisimul. (Optimista tragédia.) Harmadiknak elindulok én is. A jelzésekkel nincs semmi baj, nem kell keresgélni a megfelelõ, felfelé vezetõ sikátort. A temetõbõl (most még) létrán kimászhatsz, és megindulhatsz a hosszantartó emelkedõn. Kellemetlenül fúj a szél, és a kajaponton kissé átfáztam, úgyhogy jól jön egy kis bemelegítés. Az elsõ hosszabb emelkedõ utáni jobb kanyarban, amikor a néhai híd árkába kell lemenni, Krisztát pillantom meg. Intünk egymásnak. A második nincs híd után már együtt kapaszkodunk fel Körtvélyes-pusztára. Felmutatok Dobogókõ irányába: - Látod azt az adótornyot? Na, oda tartunk, de elõbb felmegyünk a Szakó-nyeregbe - mutatok most a menetirányunkba, és föl. - Az a Szakó-nyereg? - kérdezi Kriszta. - Nem, az a Szakó-hegy, szerencsére (most) oda nem kell felmenni. Ahova mi megyünk, az egy kicsit balra van a hegytõl, az is éppen elég húzós... A pink nyíl pár méterrel feljebb térít le a szekérútról, mint ahogy azt megszoktuk. Rövid erdõrészlet után erdészeti mûút keresztezése, aztán emelkedõ, megint mûúton át, megint emelkedõ. - Nézd csak! Errõl a domboldalról néhány jellegfa kivételével mindent kivágtak. A meghagyott magányos fák meg szélvihartól fognak kifordulni a földbõl. Két villanypásztoron is át kell jutni. Az elsõ alacsonyan van, azon átterpesztek, a második még nincs letaposva, nem merem megkockáztatni a fazonigazítást, ezért ímmel-ámmal átmászok a létrán a többiek után. - Mennyi van még a 35-ig? - »Mingyá' ott vagyunk«: Egy nagy rugaszkodás a nyereg, aztán a Tost-szikla, de utána már "csak" egy gumi emelkedõ a Dobogókõig. - Huh! - Na, ez már az EP. elõtti utolsó emelkedõ, szedd össze magad!... Vaddino elõz. Örömét fejezi ki, hogy most nem szembe találkoztunk. (Ti. a NaHát 95-ön többször szembe jöttünk egymással; hol õ tévelygett, hol én. Lásd: beszámoló.) - Van egy jó hírem Kriszta! Kezdhetsz örülni, én már látom a piros-fehér bugyit a szárítókötélen.

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.

Pecsételés után már indulnék tovább, mert nagyon huzatos errefelé, de útitársnõm felszabadultan beszélget a pontõrrel. - Õõõ, eee, mennünk kéne. - Oké, jövök már... Alig megyünk néhány lépést, Kriszta felhördül: - Hát, ezt nem mondtad! - mereszti szemeit a sötétszürke sziklamonstrumra. - Dehogynem! Ez a Tost-szikla. Lesznek lépcsõk, fogd fel úgy, hogy egy ház ötödik emeletére kell feljutni, de nem mûködik a lift... Kerékpárosok jönnek le az egy személy széles lépcsõn, vállukon a canga. Ennél ideálisabb biciklipályát el se tudok képzelni. Kölcsönösen elengedjük egymást; legnagyobb örömömre nem alakul ki szóváltás a két tábor között. Fent, a pihenõnél leszólok: - Ha majd ezt el tudod olvasni, akkor már a nehezét legyûrted - mutatok a fekete oszlop "Tost-szikla" feliratára. - Ez már a gerinc, innen már vízszintes? - Mondtam, hogy alattomos gumi út ez, egyre csak nyúlik, otthon majd megnézheted a szintábrát. Minden esetre neked már nem lesz több ilyen Dömös-Szakó jellegû bruti... Szótlan menetelésben pihenjük ki a fáradalmakat. Már egy kicsit bele is fásulok, mire észbe kapok, és hátranézek. - Jövök - mondja kipirult arccal Kriszta. Balra a Duna kanyarog. Átnézek a túloldalra; a Julianus kilátót keresi tekintetem. Most nem találom, de majd valamikor felmegyek hozzá egy zsebkávéra. - Figyi! Itt jön fel a [S-] a Rámtól - mutatok egy fára. - Mosmá' »mingyá' ott vagyunk«? - Mondjuk inkább úgy, hogy jó tempóban közeledünk. Lesz még néhány dudor elõttünk, de nem vész. Egyre sûrûbben jönnek a kirándulók. Minél elegánsabb ruhában vannak, annál közelebb a parkoló. Az autóval Dobogókõre érkezõk legvérmesebbje akár a jó öreg Tost-szikláig is elmerészkedik. Ott lenéznek a mélybe és visszafordulnak, miután a pihenõnél megették a hosszú útra magukkal hozott elemózsiájukat. A Rezsõ kilátóra nem megyünk ki, de a mellette vezetõ útvonalat sarkosan járjuk be, nehogy egy fa mögül elõugró, mozgó ellenõr lehúzza nekem a 85-ömet, Krisztának meg a "még-nemtudni-hányát". A zöldre pácolt sámán kapu elõl eltûnt a Fekete Madonna. Vajon szabadságon van, vagy valaki netán trombitának nézte? A víztorony, meg az adótorony viszont elénk jönnek; nagy az öröm.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.

A rajt-cél-ellenõrzõpont kombináció kint állította fel székhelyét a menedékház elõtt. Máténak is elsütöm a "hosszús" bemondást: - Tízes a hosszún. - Hosszú. Hát, az természetes, hogy hosszú, de tízes már volt - így Máté. - Akkor az csak egy bitorló lehet... - Hoppá, Kriszta! Nem is kérdeztem: Neked ez a cél vagy csak egy ellenõrzõpont? - Továbbmegyek - mondja a leányzó sugárzó orcával. - Ez a beszéd! Gyerünk a jutalom banánért, aztán tovább!... Egyébként Mátéval legkésõbb holnap, kora hajnalban szeretnék újra találkozni, mert az a találkozó azt jelenti majd, hogy bent vagyok a budaörsi célban. Útba ejtjük a buszmegálló elõtti kék kutat; a hölgyet meg kell itatni. Lemegyünk a Matyi büfé mellett a murvásra. Már a jelzett turistaúton járunk, amikor két autó miatt is félre kell állni. Dühösek vagyunk, hogy ilyen messzire bejönnek kocsival. A másik pocsékságot sem értjük: Hogy lehetett itt eladni egy erdõrészletet magánszemélynek? Miatta most két kerítés között kell percekig sínylõdni. Lassan durvulni kezd a lejtõ. Megállapítom, hogy még elég jól bírja a térdem, de ez a nyomorult talpbetét gyûrõdni kezd a bal cipõmben. Mindegy, most már ki kell bírnom Pilisszentkeresztig, ott nyugodtan leülhetek egy padra. A Fagyos katona után sarakon küzdjük át magunkat. Egy nyúlfarknyi szintbeli séta után, jobbra megint erõs lejtõ vár. - Itt óvatosan menj, mert tavaly valahol errefelé hasalt el a Pisti, és a te kezedbe' sincs bot. Szerencsésen lejutunk a szilárdburkolatú, lejtõs utcára. Sántítok a betéttõl, de látótávolságban már a pad. Átkelünk a Pomáz-Dobogókõ úton, amihez ma reggel már volt szerencsénk. Kriszta továbbmegy, amíg én itt suszterkedek a padon. Kitépem a szõnyegragasztóval (rosszul) rögzített betétet a bal cipõmbõl és púdert szórok bele. Ha már lent van a cipõ, akkor zoknit is cserélek, de csak a bal lábamon, a másik még nem gágog, tehát nem bolygatom. Mint aki jól végezte a dolgát, tovább indulok. Harminc méter után hiányérzetem támad. A pumpa anyját! Ottfelejtettem a botomat. Egy biciklis kiscsávó már ott fixírozza a padnál. - Ez nem neked való öcsi. A libákat egy mogyoróvesszõvel is terelgetheted. A temetõ utáni jobbos emelkedõn érem utol útitársnõmet. Elõttünk megy két srác, az egyik feltûnõen sántít. Mi fáj? - kérdezem a sántítót. - Semmi, csak félig levált a cipõtalpam, azért húztam zoknit a cipõm orrára. Lenézek, tényleg vastag zokni van a jobb cipõjére húzva. - Melyiken vagytok? - kérdezem. - A 65-ön - válaszolják. - Hát, nem lesz semmi eljutni Nagykovácsiba ezzel a zoknis megoldással... - Látod Kriszta? - az a Pilis. Ott szerpentinezünk fölfelé, amikor a KINIZSIN vagyunk. Jövõre te is jössz a 40-re. De ha így folytatod, ki tudja, tán még az igazira is jöhetsz. - Most is fel kell menni? - ránt vissza a valóságba a kérdésével. - Be is baltázna! Most csak ide, ennek a mezõnek a bal felsõ csücskébe megyünk.

III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg.

Jólesik nyakalni a fííínom bubis vizet. Nini! Utolért minket Spot. Õ is tankol, de már roncsol is lefele a kanyargós mélyúton. A zoknis cipõjû srác, meg a haverja is futnak. A séma az, hogy lejtõn futnak, aztán zokni igazítás, majd elõttünk való téblábolás. Azt javasolom nekik, hogy a Kopárnál próbáljanak szigszalagot szerezni, hátha valamelyik autósnak van. Lent, a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûúton végig elõttünk igyekeznek, de a kõbánya felé induló emelkedõn lemaradnak. Távolabb Jámbort látom; beszélget valakivel az út szélén, de már megy is tovább. Várom már, hogy mikor kanyarodik balra, mert akkor vége ennek a sunyi, murvás emelkedõnek. Már-már lihegni kezdek, mire végre befordul a sárga vasoszlopnál. Szántó irányába megyünk lefelé. Ezen a domboldalon, a szélárnyékban olyan mikroklíma alakult ki, hogy izzadni kezdek. - Miért engedtétek Spotot elrohanni? - kérdezi Jámbor évõdve. - Menjen csak! A Fehér-hegy úgyis megfogja - válaszolom kajánul... Amikor már majdnem lebucskáznánk Pilisszántóra, akkor jobbra fordulunk. Itt nagyon elkél a külön jelzés, mert minden évben sokan cirkulálnak ezen a vidéken az elsõ bálozók, és a ritkán teljesítõk közül. A cserjék mellett beérünk a magasabb növények közé, és a sarkon, egy újabb sárga vasoszlopnál balra kanyarodunk, hogy lemenjünk egy földútra, ahol mindenki zsigerbõl jobbra fordul. A kellemesen meleg domboldal után, minden átmenet nélkül egy kifejezetten hideg zónába fejelünk. Nehogy már fel kelljen venni valami göncöt! Nagy türelem, és sok pocsolyakerülgetés árán ismét egy bikolor lampionnal találkozhatunk.

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.

Amíg a kirakott bigyókból csipegetünk Andrew megkérdezi, hogy Budaörsrõl biciklivel hajtok e majd haza. A PEST HATÁRÁN 70 cangatúrára utal, amikor is a célba ért, megfáradt huszárok bevagonírozták drótszamaraikat, de én kenyérgõz meghajtással folytattam tovább, hazáig. Nem is rossz ötlet: Ha Budaörsön teremne a bringám, nem kéne a célban várakozni a tömegközlekedés ébredésére, és még levezetésnek sem lenne utolsó... Mielõtt tényleg fázni kezdenénk, tovább-baktatunk. Jobbról alacsonyan ragyog be a fák közé a Nap. A megnyúlt árnyékok látványát muszáj megosztanom útitársnõmmel. - Megint egy frissítõpont - mutatok egy szénával megrakott vadetetõre. - Aha, és abrakolás után még a pihenés is jólesne benne... A Táloki-erdei út is lassan elfogy alólunk, és belekezdünk az elnyújtott, lejtõs jobbkanyarba. Zoknis cipõsék megint elénkvágnak és nyargalnak lefelé. Zokni a kanyar élesedõ szakaszában felrohan a mélyút oldalára, mint egy üldözéses versenyen a taktikázó biciklis. Addig jó, amíg gyerek tud maradni az ember fia. A gázpásztán ébredek rá, hogy milyen drasztikusan lecsökkent a résztvevõk sûrûsége. Sokan célba értek Dobogókõn, és a "maradékok" mezõnye már széthúzódott. Kriszta félrevonulását cipõpertli-húzásra használom fel. Kissé feltámad a szél. Nem baj; nemsokára úgyis itt hagyjuk ezt a kitett helyet. Zokni hátranéz, észreveszi, hogy a sarkukban vagyunk, és pingvinezõ karmozdulatok kíséretében mond valamit a társának... - Látni már azt a Fehér-hegyet? - türelmetlenkedik Kriszta. - Nem, innen az nem látszik; elõbb az Iluskával kell randizni. És különben is, ne vinnyogjá' má' annyit, mert demoralizáló hatással vagy rám! A hátralevõ távodat már csárdás lépésekben is meg tudod tenni. - Hogy-hogy? - Bal oldaladat a menetiránynak mutatod, majd araszolsz kettõt; végrehajtasz egy hátraarcot, és jobbra ugyanazt megcsinálod, aztán elölrõl az egészet a célig...  A síktúrából megérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a pásztáról jobbra kell fordulni. A sorompó most le van engedve, és még egy erecske is csörgedezik elõtte. Csodálkozok, hogy honnan jöhet a víz, amikor már rég volt kiadós csapadék. Megkezdjük kitartó emelkedésünket egy kiálló köves szekérúton, egy hosszú kerítés mellett. Ez durvábban masszírozza a talpam, mint szeretném. Zokniék hátra maradnak. A Klotild-barlang felé vezetõ út leágazásánál járunk, amikor hírközponttá lépek elõ: Suzy jelentkezik azzal, hogy már vissza is érkeztek a MAGYAR VÁNDOR céljából a pilisszentkereszti parkolóba. Zsolt, Zoli és K. Attila is most értek oda a Felsõ kocsma nevû nem hivatalos frissítõpontról kijõve. Én jelentem a helyzetünket, valamint, hogy Pisti és Spot már elhúztak, de Kriszta még kielégítõ állapotban velem van, a Kopár csárdánál fogom majd leadni... Mióta vége a durva murvásnak, elég jól begyorsultunk, nemsokára az Iluska-forrás sötét betonfoglalata is körvonalazódik. Elõre sietek; a keresztezõdésben balra, majd jobbra, fel a mezõ kerítése mellett. A Fehér-hegy lábánál megállok, és kólát veszek elõ. Ebben a pillanatban ér oda Kriszta. - Menjél csak nyugodtan, majd lassan én is megyek - mondja. - Rendben, csak elõbb tankolnom kell. - Akkor nekem is - válaszolja, miközben almáért kotorász a hátizsákjában... Belekezdek a hegybe. Nem mondom, hogy szárnyalok felfelé, de nem okoz rendkívüli megerõltetést. Megállás nélkül megoldom. A csúcskõnél hátranézek: senki. Tovább sietek a keresztezõ gázpásztáig. Miközben átiszkolok a vályúján, balra nézek: Remélem odalenn az a hátizsákos a MAGYAR VÁNDORON van, és nem véletlenül ment le a [S-]-on. Megint hírközpont leszek: Pisti érdeklõdik, a gulyását eszegetve, hogy hol vagyunk. - Spotnak már ott kéne lennie, (lehet, hogy tényleg betett neki a Fehér-hegy) mi pedig kb. negyedórányira vagyunk a Kopitól... Amikor a mesebeli fenyvesben az ösvény eltávolodik a szakadék szélétõl, megint hátranézek. Mivel nem látok senkit, a fáradt kólát egy fenyõfa tövébe engedem le. A 10-es út motorzaja már felhallik, de ez nagyon csalóka. Tudom, hogy még hosszú percekig fogok a tûlevelûek között kanyarogni, de mégis, mindig alásaccolom az ehhez szükséges idõt. Csörtetést hallok hátulról. Béla bácsiék üldözõbolya. A lejtõs tûszõnyegen belekocogok. A fák közül már néha kilátni egy-egy elsuhanó autóra, de még mindig kanyargok. Végre kiérek az erdõbõl egy árok mellé. Már csak néhányszor tíz méter, és feltûnik a várva várt kis híd. Balra dobb, dobb, át rajta. Fû, de megnyúlt ez a parkoló; még el kell jutni a másik végébe.

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (mellett).

Az elõször teljesítõk mind arcra hullanak, mert arra bazíroznak, hogy a csárdában lesz a bankett. Túlmegyek a csárdán, és az erdei bútoroknál jó étvágyat kívánok az ott kosztolóknak. A katonai sátor elõtt szakasztott olyan fekete kismacska fogad, mint akit Dömösön láttam, a kajaponton. A szelídsége miatt arra gondolok, hogy a rendezõséghez tartozó, kutyaként kezelt macskáról lehet szó. Belépek a sátorba. Jávor Zoli székel a félhomályban, és adminisztrál. Éppen egy célba érõ oklevelét állítja ki. Türelmesen várok a soromra. Az illetõ, akinek írja a dokumentumot szól, hogy tegye félre, õ ráér, foglalkozzon a továbbmenõkkel. Zolinál szemmel láthatóan feljebb megy a pumpa, de felfüggeszti eddigi tevékenységét, és az áthaladók listáját veszi elõ. Még idegesebb lesz, amikor meglátja, hogy a 10-es rajtszám már ki van pipálva. Jegyzetet készít a lista felsõ margójára, aztán lepecsételi az itineremet. Mehetek a meleg ellátmányért. A sátor elõtti asztal mellõl Spot hellózik. - Sziaaa! Bocs, de nem vettelek észre - üdvözlöm. Négyen ülnek az asztal körül, de Spot azonnal helyet csinál nekem. - Jaj, nagyon kösz, de egyetek csak kényelmesen, én átülök ahhoz az üres asztalhoz, mert mindjárt itt lesz Kriszta is, hacsak nem lépett vödörbe. Hátamra terítem kabátkámat és nekikezdek a restaurációnak. Rögtön lehet is kanalazni, mert - nagyon ügyesen - a porciózó hölgy vegyítette a forrót a langyossal. Hahó! Már itt is a lyány! Igaz, hogy egy kicsit libegõs a járása, mondhatni dülöngél, de a szája az fülig ér. Kérem szépen! Ez az elsõ ötvenese, ami ráadásul majdnem ötvenöt. - A sátorba! Igen, oda menj be! - mutogatom. Én is ott kaptam egy hatalmas frászt... Spot maradék levesével átül az "asztalomhoz", és Kriszta is felénk egyensúlyoz az övével. - Gratulálok. Nem is maradtál le nagyon. Ez nagy fegyvertény, fõleg ebben a vékonytalpú edzõcipõben. - Köszönöm. Egy kicsit lelassultam a Fehér-hegyen, de aztán a fenyvesben meghúzott két srác... Egy másodperc dermedt csend, aztán Kriszta freudi elszólásának magaslabdáját Spot csapja le: - Én is beálltam volna a sorba... Nekem az a szerencsém, hogy éppen lenyeltem a falatot, így nem kell iszonyú fulladásos halált halnom, Spotnak meg az, hogy Krisztának ízlik a leves, ezért nem csinál belõle nyaklevest. Nem bírok betelni ezzel a finom gulyással, de fõleg a gargantuai falánkságomnak nem tudok ellenállni; megyek a kondérhoz egy fél tányér repetáért. Ez már forróra sikeredett, ezért a tavaly bevált módszer szerint hideg szörpöt öntök hozzá. Spot fintorral az arcán fordul el; tányérjából nem akarnak elfogyni az utolsó falatok. Amint jóízûen moslékolok Spot közli, hogy lesz egy hely számomra abban a gépkocsiban, ami õt elszállítja a budaörsi célból. - Persze! Mire én beérek, addigra te már az õzikés falvédõd felé fordulva röcögteted a levegõt - reagálok a felajánlásra. - Nem, öregem! Az idáig tartó úton felmértem, hogy milyen erõnléti állapotban vagyok... - Hát, akkor még egyszer: Egy élmény volt veled Kriszta. Puszi! - búcsúzunk el tõle és a 10-es út partjára megyünk. Még az asztaltól figyeltem Jámbort, amint egy percen át toporgott, hogy át tudjon szaladni, most pedig minden sáv üres. Komótosan átkelünk. A buszmegálló bódéja elõtt pár méterre könnyen megtaláljuk az utat, és megindulunk Pilisszentiván irányába, hogy lesétáljuk a bõséges uzsonnát. Balra szalagok a domboldalban. Mászni kezdünk. A fekete talajt puhára túrta a rengeteg feltörekvõ cipõ. Talán mégse kellett volna repetáznom; visszapofázik a gulyás. Mindegy, talán ennyi kilométer után már lazább az etikett.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

Még világos van, de elõkapom a fejlámpát, és bár hûvös szél fúj, de csak a derekamra körítem a dzsekit. Lelankázunk a dombról. A központ felé vezetõ, egyenes úton két szabadon mozgó, nagytestû kutya tûnik fel. Már-már harci alakzatba rendezõdünk, amikor egy keresztösvényrõl megérkeznek a sétáltató gazdák. Hála a papnak, nem kellett bottal átrendezni a kutyák fogsorát, és õk se kóstoltak be minket. A most már aszfaltos, hosszú úton dacolok a széllel. Fázok, de nem öltözök, mert nemsokára úgyis emelkedünk. A következõ keresztutcából nagy lendülettel egy BMW kanyarodik ki elénk. A jobbra kanyarodást elvileg kis ívben kéne végrehajtania, de teljesen áttér a baloldalra. Mi lett volna, ha éppen szembe megy vele egy másik autó, vagy mi van, ha tizenöt másodperccel gyorsabbak vagyunk? Na, gyújtsuk csak meg a lámpákat, amíg az utcákon kell kolbászolnunk. Bár még mindig nincs sötét, de túl kell élni a civilizációt. Tavaly sasolni kellett, hogy melyik jobbos keresztutcában van a [P-], de most fel se kell pillantani, mert szalagozás irányít. A jobbra kanyarodás után rövid egyenes, aztán bal. Itt van mindjárt a focipálya, majd a Villa Negra. A pálya most kihalt, de a V. N. üzemel. Háttal ülnek a vendégek az ablaknak, nem tudok ismerõst azonosítani. Nem lenne türelmem bent ücsörögni. A parkolón át, balra kimegyünk az útra. Egy kicsit lazább a talaj, ez nem kínozza annyira a talpam, mint a flaszter. Mi a lófilé?! Egy csermely csörgedez az úton. Ez, itt, ilyen idõben teljesen nonszensz. - Talán kihúzták a pecató dugóját? - latolgatom. Feljebb kiderül, hogy ráhibáztam, mert egy kis kitérõt is kell tenni (precíz szalagozás mentén) a lecsapolás miatt. Felérünk a kerítéshez. Egy tuskó kegyetlenül belerúg a jobb lábam nagyujjába. Amikor csitulnak a gyönyör hullámai, ismét bekapcsolom a lámpát, amit az erõs sötétedés, és a göröngyök sûrûsödõ támadása miatt már úgy is hagyok. A lovakkal felkapáltatott homok egyre lazább. Spot nincs valami jó hangulatban, megpróbálom anekdotákkal elterelni a figyelmét a fájdalmakról. Remélem vagyunk olyan jó viszonyban, hogy ha idegesíti, akkor szól, hogy fogjam be. Most be kell menni egészen a kerítés mellé. Örülök, hogy megszabadultunk a homokostól. Ez az öröm még száz méterig se tart, mert visszakerülünk az eredeti felkapált útra. Én csak lököm a prézlit, mikor két vadidegen srác hagy le. Hátranézek, Spot sehol. Na, ezek biztos azt gondolják, hogy szerencsétlen flótás eggyel hosszabb távra nevezett a kelleténél. Én megyek tovább, Spot biztos technikai szünetet tart. Nem telik el sok idõ, és a két elõzõ tag, plusz egy fõ jobbról jönnek felém egy keresztösvényen. A "Plusz Egy Fõ" elmondásából kiderül, hogy megfogadta magában, hogy csak a következõ ellenõrzõpontnál gyújt világot, és így sikerült is elkavarnia; az engem elõzõk õt is utolérték, és pechükre követték. Balra már a hétvégi jellegû házak sorjáznak. Ha az út vonalvezetéséhez igazodunk, jobbról megint kerítés következik, ami majd nekivezet a pontnak.

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok.

Éva és Egon idén is teamécsesekkel szegélyezték az utat. Az egyik spori azt mondja, hogy megörült, amikor megpillantotta a "leszállópályát". Nagyon kedves a két pontõr, (egyébként mindegyik az) már hajnalban ott voltak a rajtban, aztán folytatták a Parizer Pointnál, most meg itt serénykednek a fáradtság, vagy a fásultság legcsekélyebb jele nélkül. Egy Kapuciner szelettel a markomban és egy szmájlival a lapomon már eppen távozni készülök, amikor Spot lép a fénykörbe. - Hát te hol voltál? - kérdezem. - Szóltam, hogy megállok, mert kiakadt a fejlámpám pántja, nehezen tudtam világítani is, meg reparálni is - mondja. - Nyilván nem hallottam, mer' akkor megállok világítani - exumálom magam. - Mindegy, most már várd meg, míg iszom egy pohár szódát... Együtt megyünk át a kanyaron túli "kifutópályára", és felkészülünk a felszállásra, de elõbb bemegyünk a forgóajtón. A [P-; S-] elágnál a [P-] irányból jön visszafelé egy fejlámpa. - Megfordulhatsz, jó volt az irány! Meg is fordul a tag, s így a csapat élére kerül. Nem egy zergelábú gazella, de mivel nem akarjuk kihajtani magunkból a lelket, ezért kiválóan megfelel húzóembernek. Beszéddel se kell tovább fárasztanom magam, elég ahákat, meg ühümöket mormolnom. Egyre durvul az emelkedõ, belépünk a kidõlt fák övezetébe. Késõbb lesz egy pár méter sík, levegõhöz jutásra, aztán tovább ostromoljuk a magaslatokat. Kissé belassulva, de megérkezünk a [K+] elághoz. Persze, van még bõven az emelkedõbõl, de azért itt már a nagyján túlvagyunk. Lévén rutinos éjszakai Hosszú-árok mászó, már nem ijedek meg a kiteregetett szennyestõl. Tavaly egy pillanatra a fejemhez lapult a fülem, amikor megláttam a tökfejû pólót, melltájékon küllõprizmával. Most ketten vannak, és hoztak magukkal egy velcome lepedõt is. Nincs türelmem végigolvasni az üzenetüket, a lámpafény a kilégzés páráján szóródik szét. "Vezetõnk" annyi infot mégis leszed, hogy 100 m az EP-ig. Csak az nem világos, hogy távban, vagy szintben. Minden esetre még egy jó szivatós emelkedõt kell leküzdeni, hogy balra kanyarodhassunk a szintben vezetõ ösvényre. Jaj de jó látni, amint a mélybõl néhány fejlámpa imbolyog felfelé.

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, emlékfal, pihenõ.

Péterék szívélyesen fogadnak, jutalomfalatokkal kínálnak. Leseggelek a széles padra. A sokféle mütyürke közül néhány almaszeletet csippentek ki. Péter birsalmasajtot kínál; köszönöm, de azt nem kérek. Közbe' leültek mellém. Úgy lerozsdásodtam, hogy alig bírom átlépni a padot. Valaki megkérdezi, hogy meddig pont még a pont. A hallatára is összerázkódok, hogy még több, mint négy órát kell itt silbakolniuk ebben a hidegben. Arról nem is beszélve, hogy mikor nyitottak. Brrr! Megindulunk a falépcsõ maradványain fölfelé, hogy a Szénás másik oldalán kezdjünk ereszkedni. Elõször kellemes a lejtmenet a fenyõk közt, de aztán köves, vályús, meredek váltja fel a tûlevélszõnyeget. Nem sietünk. Ha itt zakózol, akkor az már inkább télikabát. Érdekes módon rövidebb ez a szakasz, mint amire emlékeztem, ennek nagyon tud örülni a talpam (gá-gá). Elõször meredek a flaszter, de aztán jól siethetõ lejtõvé változik. Ahogy egyre lejjebb érünk, úgy sûrûsödik az autóforgalom. A temetõ mellõl szemrebbenés nélkül mennek tovább, egyenesen a sikátorba azok a túrázók, akik az aszfalton elõztek meg minket. - Csak mi vagyunk olyan hülyék, hogy megkerüljük a tömböt - mondja Spot, miközben balra kanyarodunk a temetõ mellett. Sport utca; olvasom a táblát. Stílusos név ez ennek az utcának. Jobb, aztán megint jobb, és kint vagyunk a fõutcán. A templom elõtti teret nagyon szépen megcsinálták. Amikor az ÁRVA VINCE 70-en (TURUL 192 résztávja.) erre jöttem, akkor az építkezések miatt csak alpin technikával lehetett bejutni a parókiára. Most meg gyerekek hajtják az új kövezeten a kiskerekû rollerjaikat. Az egyik meg is kérdezi: - Valami rendezvény van itt? - Teljesítménytúra zajlik - válaszolom. Spot még hozzáteszi: - 88 km-t kell megtenni... A tizenkét éves forma gyerkõc arcára rögtön kiül a kétely, és abban a másodpercben továbbrúgja magát rollerjával. - Igazad van. Sose higgy annak, aki elmúlt harminc!

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, parókia.

Fülledt meleg van bent. A kinti hõmérséklethez képest meg pláne. Vetkõzök, és elveszek egyet a rakásolt teáscsészék közül. Jólesik a cukros tea. A mosdóban arcmosással frissítek; mintha kicseréltek volna. (Mintha!) Tovább frissülök azzal, hogy maradék fél pár zoknimat is hadrendbe állítom. Itt van ez a kajával megrakott asztal, és tessék: most nem vagyok éhes. A Gong Bao csirke is itt figyel a hátizsákban. Világlátott kinézer lesz belõle, de csak holnapig, mert akkor csúfos vége lesz a tápcsatornámban. Az aszal alól kikönyörgött kólából azért én is tudok inni. (Sõt még a flakonomba is töltök. De pszt!) A jelenlevõk nem tudják mire vélni, hogy Jámbor itt befejezi. Kapacitálják a folytatásra, de nem arról van szó, hogy besokallt volna, hanem egyszerûen csak idáig nevezett, mer' dóga van. Kár! A terem másik oldalán alkoholmentes sörrõl beszélnek. Megfeledkezve a helyszínrõl, egyik úszótársam kedvenc szállóigéjét idézem fennhangon: "Az alkoholmentes sör az elsõ lépés a guminõ felé." Egy fekete pulcsis, szemüveges tag rosszallóan hümmög. Azt már nem is merem megnézni, hogy fehér gallérja van e. - Mehetünk Attila? - Menjünk! - válaszolja Spot. Tudtam, hogy rohadt hidegérzetem lesz, amikor kimegyünk, de legyen inkább csak a derekamra kötve a kiskabát, mert megint az emelkedõ lesz majd a polár felsõ. Az új téren szembe jönnek Zoknis cipõsék. Nem semmi! Egy lyukas garast nem adtam volna érte, hogy Zokni kihúzza idáig. - Hajrá Zoknikommandó! Gratula! - üdvözlöm õket. Zokni válaszképpen az orra alatt mormol valamit. Célba vesszük az erdõbe vezetõ, meredeken emelkedõ aszfaltos utcát. Ez nekem se a kedvencem, de Spotnak egyenesen viszket tõle a haja töve. Az erdõben csak a lámpáink fényére hagyatkozhatunk a tök sötétben. Ellenberger a világítást az útra lehet koncentrálni, mert a szalagozás, és a felfestések miatt nem kell minduntalan felnézni jelzés után kutatva. Ennek viszont megvan az a hátránya, hogy lila pingem sincs róla, hogy hol tarthatunk. Nem is érdekes. Megyünk, oszt' kész. Spot megáll vacakolni a fûzõjével. Én is megállok, és amikor egy fára vetül a lámpám fénye egy [P3] ábra körvonalazódik. - Hû, már ennyire benn vagyunk a sûrûjébe? Itt a [P3] elág. Itt estem hanyatt a BUDAI 50-en - idézem fel a szép tavaszi emléket... Ez az útszakasz már teljesen kihalt, eszembe jut a nyüzsi a 35-ön. A [P+] leágazásnál csatlakozik két srác, akik szerelvényigazítás okán álltak meg. Velük a túra végéig, hellyel-közzel együtt haladunk. Kellemetlenül kövessé válik az út. Túl korán kezdem firtatni a jobbos letérõt. Hát, persze! Még le se jöttünk errõl a sziklás buckáról, és hol van még a vadkerítés maradványa. Azért figyelek fokozottan, mert hiába jártam erre már százszor, a leágazásban a turistajelzés egy belsõ fán van, és még nappal sem látszik az útról. Tavaly is keresgélni kellett. Spot megnyugtat, hogy õ felismeri az ék alakú leágazást. Késõbb eloszlik minden aggályom: Fényvisszaverõ szalag, villogó biciklilámpa, vörös szõnyeg, bordó kordon és hosszú combú nyuszilány jelzi a helyes letérési pontot. Aki ennek ellenére átvág a mezõn, az szándékos kispistázó, meg se álljon Törökbálintig, vagy hova is megyünk, no! Egyre ereszkedünk a távvezeték mellett, csak ereszkedünk, de semmi fény. Szívatást gyanítok; lehet, hogy kivették a Sistergõ pontot?! Nem, az nem lehet, mert ha valaki számít rá, az akkor zuhan kómába, amikor észreveszi, hogy nem lesz etetés. Spot a mûúton lát fényeket. Nézzük meg!

IV. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.

Ez az! Itt van Sistergõ a terülj, terülj buszocskájával. - Mit isztok? - tér rögtön a lényegre a profi vendéglátó. Boros tea, bor nélküli tea, tea nélküli bor, forró tea, langyos tea. - Akkor én kérek egy icce teát, bor nélkül. - Forró legyen? - Há, olyan ihatós... Máris perdül, és direkt nekem mixel egy langyos teát. Azért, van benne egy sovány hangyányi bor, mint tudjuk "csák ázs izse miátt". - Egyetek körözöttet! Hatalmasakat lehet büfögni tõle - kínálja Sistergõ a hajtóanyagot... Én már érkezésünk óta fixírozom azt a nagy tál körözöttet, villával a közepében, de csak most találtam ki, hogy milyen módszerrel lehetne kenyér nélkül falatozni belõle. Kikapok egy szelet pitét a sütemények közül, és amikor nem néz oda senki, vastagon megkenem körözöttel. (Így mégse közvetlenül a kenõ villával habzsolom.) Ha ettetek finomat... Háromszor megismétlem a procedúrát. Azért nem többször, mert már indulnak a többiek. - Köszi mindent, ez télleg perfekt volt. Újult erõvel megyünk felfelé a mûútról. Útközben megvallom Spotnak a Sistergõnél elfogyasztott menüsort. - Nézd! Mindenkinek a saját szervezete tudja, hogy mire van szüksége, és általában lehet is hallgatni rá - nyugtázza Spot az új összeállításomat, aztán így folytatja: - Gyakori eset, hogy kalciumhiányos étrend miatt némelyik gyerek a falról nyalja a meszet. Vagy itt van például az emésztési problémától gyötört gyerek esete, aki a homokozóban kisvödör számra nyelte a vizes homokot. - Na jól van uram, most már abbahagyhatja! Fusson inkább három kört a Fekete-fej körül!... Hihetetlen! Arra kapom fel a fejem, hogy már fordulunk is jobbra, a lókarám felé. Remek! Lovat ugyan nem látok, de szamár az bitangol néhány a környéken. A Petneházy Lovas Clubból retrográd dizsi hangjai szállanak: "Henc áp. Bébi henc áp. Gimi jó láv, gimmi, gimmi jó láv..." - zengi a lakodalmas banda frontembere. Ez annyira retro, hogy erre még én is roptam anno kilencszáz trallalában, a KISZ-klubban. Csak semmi fikázás! Mindenki rakja vissza a fekete golyócskát az orrába!... A mûélvezet után átvágunk a mûúton és indul a csúcstámadás. Egyre több féltéglával a hátizsákban de azért haladunk fölfelé rendesen. Várom, hogy mikor látom már meg a tûz lobogását. Egyszer csak fent vagyunk, de tábortûz nuku. Így nem annyira hangulatos, de hát nem várhatjuk el, hogy minden ponton görögtûzzel fogadjanak.

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Alászállás. Jó, hogy Spot szokásával ellentétben most nem rohan lefelé, így lépést tudok tartani vele. Út közben megbeszéljük, hogy lenn, a Halál úton alakzatot veszünk fel, amelyben én megyek hátul, mert az én hátizsákomon van prizma, õ pedig elöl a fejlámpája fénycsóváját sofõr-szemmagasságba irányítja. Így is teszünk. Én még megtoldom azzal, hogy hátra fordítom a fejlámpámat, és villogóra állítom. Meglepetésemre gyér a forgalom. Amikor balra le tudunk jönni a mûútról Spot figyelmeztet, hogy sár van. Tudom, tavaly bele is léptem bokáig, és az olyan mély nyomot hagyott bennem, mint én benne. Egy nagy levegõt veszünk, és megkezdjük a mászást felfelé a Hárshegyi körútra. Na, errõl az emelkedõrõl elmondhatom, hogy ez a duplájára nyúlt, mióta erre jártam. Mi van, már sose érünk fel? Ha még egy kõbe belerúgok, akkor felrúgom ezt az egész nagy rakás szerencsétlenséget.

V. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.

Síri csend és sötétség. A tûzrakó hely feketén ásít. A pontõrök a padon gubbasztanak. Pszt! Ne zavarjuk õket! Amint sétálunk lefelé, a Szépjuhászné irányába, egyre javul a kedvem. A hazai pálya erõt ad. Tényleg, ez már a Budapestkupás rész. Johohó, »mingyá' ott vagyunk«! Már látom a Budakeszi út fényeit. Ott a kertészet. Nem is vettem észre, hogy túl vagyunk már azon a kellemetlen lejtõn. A kisvasút sínpárja elõtt egyik fülem sem hall zakatolást, ezért nyugodtan átlépem. A zebrán már kevésbé nyugodtan "szaladunk" át. Sokak mumusa a János-hegy következik. Nem mondom, hogy a túra utolsó szakaszában ez a kiálló köves emelkedõ jólesik, de ha kibírjuk a felkanyargó mûút elsõ keresztezéséig, onnan nemsokára egy pihentetõ plató következik. Amikor pedig másodszor is keresztezzük a mûutat, akkor megfelelõ tempóban, egyenletesen fellépcsõzünk. Ennyi az egész, kérem szépen. Fent jó lesz a térerõ, Spot onnan intézi majd a logisztikát. Csak úgy mellékesen megkérdezem, hogy tud e a célpontváltozásról. - Micsodaaa? Az nem létezik! Egy hete a régi cél volt fenn a TTT honlapon. - Egy hete? Hahaha! Tegnapelõtt írták át... Itt a lépcsõkígyó, koncentráljunk erre. Az utolsó fordulóból már átdereng a fák közt a meleg fénnyel megvilágított kilátó felsõ harmada. Ahogy feljebb érek látom, hogy a teraszon több, mint negyven ember zsezseg. Hogy torlódhatott itt össze ennyi túrázó? Ahogy közelebb érek, a ruhákból megállapítom, hogy ezek nem gyalog jöttek. Lehet, hogy forgatás van, és akkor nem lehet felmenni a teraszra. Hurrá! Rugózhatunk lefelé a gumijárdán. Kamera, reflektor sehol. Sajna ez mégse forgatás, ez egyszerûen egy fiatalokból álló, emelkedett hangulatú társaság.

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.

Pecsételtetek egy autónál, és kandírozott kivi szeletet teszek mindkét pofazacskómba. Felmegyek a teraszra, és leülök egy padra. Leveszem a jobb cipõmet, mert hegymászás közben, mintha az ebben levõ betét is gyûrõdni kezdett volna. Nem tökölök vele, ezt is kiveszem. Itt világos van, padon ülhetek, elintézem most, nehogy a semmi közepén kelljen ezzel backódni. Friss zoknim már nincs, ezért egy Pilisszentkereszten levetettel cserélem le a jobb lábamon levõt. Ez hasonló a viccbéli szovjet laktanyában lezajló tisztacseréhez: Aljósa cserél Szerjózsával. A különbség csak annyi, hogy itt én vagyok Aljósa és Szerjózsa egy személyben... Odajön egy ifjú hölgy a társaságból. Csoffadt kinézetem alapján valószínûleg azt hiszi, hogy én vagyok a toronyõr öregapja, mert azt kérdezi, hogy mi módon lehetne kinyittatni a kilátót, mert felhoztak ide egy fószert, akinek látnia kell Budapestet by night, from bird's-eye view. A Botond módszert nem merem javasolni, mert az bûncselekményre való felbujtásnak számít. - Ide hallgasson kisnaccsám! Tessenek lemenni a Libegõ felsõ végállomásáhó. A parkoló és a szakadék között van egy mellvéd. Onnét majnem ugyanazt láttyák, mint ebbû a puccos toronybú. Máskülönben, ehelyütt, momentán teljesítménytúra folyik, úgyhogy engedelmével a távozás mezejére lépnék. - Oh, elnézést a zavarásért - mondja, és megtántorodva sarkon fordul. Közbe' Spot már elindult a kilátó mögé, a falépcsõhöz. Én is azt teszem. Hátul, egy padon fiú, lánnyal az ölében. A fejlámpám fényébe bámulnak. Jaj de (bumm) magasak (bumm) ezek a (bumm) lépcsõfokok (bumm). A lenti pihenõ kék kútjánál vár Spot, meg a nagy süllyedés. A laza lemenet közben hamar fogy a távolság; a Jánoshegy állomásnál keresztezzük a sínpárt, amit a Szépjuhásznénál már átléptünk. Más túrákon is ezerszer bejárt útvonal: a [S-] jobbról feljön, irány a Virág-völgy. Ez viszont késik egy kicsit. Meglepõdünk azon, hogy a mindig fagyzugos völgy, most nem hidegebb, mint az idevezetõ út. Biztos a szél állította egyenletesre a hõmérsékletet. Nagyon hozzászoktam a lefelé menethez, mert ez a nem is durva kaptató, ami kiemel a Virág-völgybõl, az most tiszteletet parancsol. Extra adag levegõket szivattyúz a rekeszizmom a tüdõmbe. Valahogy a lábaim sem úgy mozognak, mint ahogy elvárnám tõlük. Nem volt holtpontom a túra alatt, ez sem az, de ha nagyon rámordítanának holtpont ügyben, akkor ez a szakasz jutna eszembe... Cikkcakkot ír le az útvonalunk. Régebben figyelni kellett, hogy mikor kell jobbra letérni a szélesebb útról, ami felvinne valahova a Normafa környékére. Most azonban egy külön oszlop van az úton rajta nyílban végzõdõ tábla a hivatalos [P-] jelzéssel. A rövid ösvényen jobbra átkötünk egy szélesebb turistaútra, ami most már sínként vezet Makk Mari felé. Vannak benne lankák, de hamar elérjük a várt objektumot, a kopottas festésû vassorompót. A jelzés mentén szabályosan kinégyszögeljük a rétet, a pontõrség kiabál, nehogy elmenjünk Biatorbágyra.

14. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Tûz helyett itt is sátor van. Petamit szólítjuk, de helyette Szöcske dugja ki a fejét, és kukucskál át szemüvege fölött a semmibe: - Petami tavaly õrködött, egyébként nemrég szaladt tovább az 50/B-n. Csokisat, vagy gyümölcsöset? - kérdezi végül. Ha gyümölcsös helyett tépõzárasat ajánl, akkor azt kérnék, de így megteszi a csokis is. Ahogy átveszem, rögtön falni kezdem a mûzliszeletet, biztos nagyon kívánja a szervezetem. Indulunk. A táblákkal felszerelt oszlophoz lépek. - Nem arra kell menni - dörmögi Spot. - Tudom, csak megnéztem, hogy mi a menü - válaszolom. Az igazság az, hogy tavaly határozott léptekkel megindultunk Pistivel a [S-] felé, és Petamiék hívtak vissza. Most nem akartam leégni, erre Spot gázol bele a hiúságomba. Jól járható lejtõn, nagy elánnal suhanunk lefelé. Aki már járt erre, az tudhatja, hogy ennek késõbb fogja meginni a levét. Egy picit már rá is kezd az emelkedõ. - »Mingyá' ott vagyunk« a Thirring-sziklánál - mondja Spot. - Hát, bizony tökön is szúrnám magunkat, ha még Dobogókõ térségében tévelyegnénk - replikázok. A gyönyörûséges, az attraktív, az utolérhetetlen Végvári-sziklaaa az, ami után kajtatunk. Eszembe jut Gethe úr többek által idézett, halhatatlanná vált mondata, miszerint: "Makkosmáriáról Budaörsre lemenni fölfelé kell". Na, ez következik most, mert elértük a Végvári-, alias Thirring-sziklát. Ahogy balra ráhengeredünk az emelkedõre, Pisti telefonál, közli, hogy célba ért. A háttérbõl felszabadult örömködés hangjai hallatszanak be a telefonba. - Gratulálok Pisti, jó, hogy telefonálsz. Szerezz magadnak fuvart, mert engem el fognak szállítani a célból. (Remélem nem hordágyon...) Kezd hatni Szöcske mûzliszelete; élre török az emelkedõn. Nem sokáig tartom magamnál a vezetést, mert ahogy lassan szintbe megy át az emelkedõ, úgy kezdenek visszaelõzni. Elõször a két srác megy el, aztán Spot is feléled, és kirúg, mint a szamár, akinek a farka alatt bekenték erõs paprikával... Becsatlakozik a [S-]. Ha a Makkosmáriánál rátévedtünk volna, akkor is ide lukadunk ki, de akkor az egy másik túra lenne. Úgyhogy menj is le jobbra te sárga a Sorrento felé! Viszlát. Kiérünk a Farkas-hegy felé vezetõ mûútra. A keresztezõdésben van egy táblacsokor. A NORMAFA 20-on egy darabon együtt mentem Jávor Zolival. Amikor az említett oszlophoz értünk azt mondta: "Amikor a PIROS 85-ön meglátják ezt a túrázók, akkor már boldogok". Igazán boldog csak akkor leszek, amikor majd az ágyikómban kéjesen elnyújtózhatok, de azért már most is majdnem örülök. Tehát keresztezzük a mûutat, és rátérünk kedvenc túránk utolsó emelkedõs szakaszára. Hátul kullogva azt várom, hogy a fák közt megpillantsam az elhagyott katonai õrtornyot, mert onnan már "csak" egy jobbos emelkedõ, aztán még egy mászás egyenesen, és lassan kinõ a földbõl a [Sc; P-] tábla. Piktortégla üregek körút. Ez aztán a kitüntetett pont. Itt már nincs parasztvakítás, hogy lefele megyünk, de fölfelé, meg ilyenek. Innen már szó szerint LEMEGYÜNK BUDAÖRSRE. Az más kérdés, hogy élvezet az nem lesz benne egy hangyányi se. Kevesebb lehullott levél van a mélyútban, mint amennyire számítottam, de azért néha mégis megbotlok egy-egy kõbe'. A helyzetemet úgy próbálom meghatározni, hogy amíg [Sc] jellel van kombinálva a [P-], addig messze még a balos kis ösvény. A fiúk megtáltosodtak, mert már a lámpafényüket sem látom. Jól van, szingli már a [P-], figyelhetek balra, nehogy má' lemenjek alfába. Aha, itt a letérés, már látok is egy fénykévét. Aú! A francba! Nem emlékeztem, hogy már itt kezdõdik a köves vályús marhaság. Nem látom jobbra a trafóházat. Mindegy, inkább az ösvényre koncentrálok, mert fokozódik a nemzetközi helyzet. Kiérek egy szélesebb útra, de semmi Havaj, mert davaj, szinte azonnal be kell menni jobbra, az igazi vályúsba. A két srác közül utolérem a szûk farmerest. Belassult, szögletesek a lépései, széttartott combokkal próbál lefelé igyekezni, ami a keskeny vályúban nagyon nehéz, gyakran kiált oda az elõtte haladó társának, hogy ott vagyunk e már. Rettentõen nyomja mindkét talpamat ez a fakíroknak kifejlesztett sétaút, de legalább számolok vele, hogy ez kb. egy kilométeren át így lesz még. Ahol lehet, ott oldalt-felül a fákba kapaszkodok, hogy így tehermentesítsem egy picit a lábamat. Lábnyomnyira szûkül a vályú. Itt már csak az oldalfalán lehet tipegni. Egy fenyvesen át araszolgatunk, késõbb vízszintes utcát látok meg odalenn. Spot akusztikus kapcsolatfelvétel útján meggyõzõdik róla, hogy nem tévedtem el és továbbmegy. Amikor én is leérek, még nem örülök, mert hátra van az általam Sziklakertnek elnevezett akadálypálya. Ez már nem vályús, hanem inkább boka-sziklahasadékba-beletörõs mûsor... Nem igaz! Odalent utcai lámpát látok. Csak tényleg egy valódi utcán álljon az a kandeláber. Már csak néhány méter a sziklásból, addig megpróbálok nem megzakkanni. Jaj de jó, mindjárt egyenletes, szilárd út kerül a lábam alá. Aúúú! Már ez se jó az elgyötört talpamnak. Érdekes módon egyetlen vízhólyag, de még kezdemény sincs rajta, de ez a durva akupresszúra minden porcikáját meggyötörte. Most már nem érdekel! Ha csak el nem rabolnak, akkor innen már békaügetésben is beérek. Lejutok egy rövid hídhoz. A túloldalán jobbra fordulok egy nagyívben balra hajló útra. Ez így, szépen rávezet az egyenesre, ahonnan már látni a keresztezõ fõutat. Végig ugatnak a kutyák. Visszamorgok- horkantok rájuk. Csak merészkedjen ki valamelyik! Rögtön megharapom. A hosszú út végén Spot éppen most fordul balra a Szabadság útra. Már nem sok van odáig. Végre én is kanyarodhatok. Szépek a kirakatok. Baromira nem érdekelnek. Egy világító reklámtáblán azonban mosolygok magamban. THAI MASSAGE - hirdeti a felirat. Ezt most szeretném megnyerni tombolán, ha lenne. Bár, nem tudom, jelen állapotomban kibírnám e, hogy rámkucorodjon egy táj macska. Talán holnap... A RENDSZER NEM ENGED TÖBB KARAKTERT. BESZÁMOLÓM VÉGE FENTEBB OLVASHATÓ: O.

ÉGER-VÖLGY 40 - Avagy: (Szín)pompás kirándulás a Mecsekben. 2010.10.23. Táv: 45,486 km; Szintem: 1295 m.

Végre sikerült költség- és idõkímélõ módon megszervezni a helyszín felkeresését. Éjjel háromnegyed kettõkor lépek ki a kapun, hogy az öt percre levõ találkahelyre induljak. Az ünnepen is dolgozók- valamint néhány hõbörgõ részeg kivételével Budapest most fordul a másik oldalára. A fiúk már várnak a megbeszélt trolimegállóban, hogy Zsolt és géperejû jármûve jóvoltából, harmadmagunkkal meginduljunk Pécs irányába. A semmi forgalom miatt hihetetlenül összezsugorodott a város. Alig váltunk néhány szót egymással, máris az Erzsébet híd emel át a Dunán és ad át a Hegyalja útnak. Amint sikerül egy körforgalomban rávergõdni az M6-ra, a "már sínen vagyunk" kellemes érzése tölt el. A "SZEKSZÁRD ÉSZAK" kijáratot még korainak véljük, ezért a következõ letérési lehetõséget választjuk, hogy rátérjünk a 6-os útra. Hosszan szeljük át Pécset, majd Jávor Zoli pontos útleírása alapján az uránvárosi buszpályaudvarnál jobbra (északra) fordulunk, Orfû irányába. Itt a beígért Y, aminek a bal ágát választjuk, aztán a "Fülemüle utca" buszmegálló majd pár száz méter múlva a várva várt "Éger-völgy" megálló. Innen már figyeljük a bal oldalt, hogy hol lehet bekanyarodni. Amikor ez is bekövetkezik választás elé kerülünk, hogy a Darázs dûlõ feliratú fatábla utcájába, vagy valamilyen kaszinó irányába kanyarodjunk. Ötven méter után kiderül, hogy a Darázs dûlõ felirat megtévesztõ volt, de aztán két perc tolatás és egy perc elõremenet árán megérkezünk Teca mama kisvendéglõje elé. Háromnegyed hat. Az ablakon át látni, hogy a rendezõség már mozog odabent, az említett mûintézményben. A lejjebb levõ placcon parkolunk le; bezárjuk a csomagtartóba az itt maradó cumót; emeljük a hátul csobogó patak vízszintjét; szerelvényt igazítunk, és felmegyünk a vendéglõbe. Teréz anya már nyakig a pultban szorgoskodik, a rendezõség szívélyes fogadtatásban részesít. Megreggelizünk, mert a korai indulás miatt erre nem volt lehetõség. A helyiségben jelenlevõk viselkedésébõl nem lehet arra következtetni, hogy bárki is túrázni akarna. Nem baj, mi azért benevezünk, és 6:15-kor kilépünk a még éjszakai sötétségbe. A levegõ harapnivaló, gondolkodom, hogy vegyek e sapkát, de aztán úgy döntök, hogy elég lesz a fejemen a haj, meg a fejlámpa pántja. Visszamegyünk a parkolóba, és felkutatjuk a [Z-; K+] jelzést, majd elindulunk rajta. Sokat még nem látni az útra hullott avaron kívül. Eleinte még halljuk a patak csobogását, aztán kiérünk egy rétre (Éger-völgyi tisztás). Lépteimet hirtelen ingovány bizonytalanítja el, (majdnem dobtam egy hátast) a LED fénynél nehezen találok rá a szárazabb sávra. Elõbb látom meg, hogy a [K+] továbbmegy egyenesen, mint azt hogy a [Z-] - amin haladnunk kell - egy kis eret keresztezve balra tart. Jó, hogy ilyen gyakori a turistajelzés errefelé, mert ismeretlen vidéken, pláne éjjel ez létkérdés. Emelkedik utunk, széthúzódik a kabáton a cipzár. Most már egyáltalán nem hiányzik a sapka. Felérünk egy szépen kialakított pihenõhelyhez, ahol egy kicsit keresgéljük a jelet, ami egy szembeötlõ helyen van, csak egy felismerhetetlen felfestés vonta el róla a figyelmem. Tehát nem kell bemenni a pihenõ rétjére, hanem jobbra kanyarodva tovább kell szerpentinezni fölfelé. Most már érzem, hogy a meteorológusok ijesztgetése miatt egy trikóval több van rajtam, mint kellene, és a hosszú ujjú ing helyett is elég lett volna a póló. Pirkadni kezd az ég alja, kristály tiszta idõ ígérkezik. Felérünk egy rétre, ahol a hajnali ellenfényben álló fakilátót muszáj lefényképezni. Kellemes, füves erdei úton haladunk, ritkán átfolyás lassít le bennünket. A korareggellel kezdenek elõjönni a színek, mindhárman egybehangzóan megállapítjuk, hogy gyönyörû a környék. Folyamatosan emelkedünk, de semmi durvulás. Hegyoldalba visz ki utunk, ami ösvénnyé keskenyedve, hosszan kanyarog velünk. A fák közül egyre gyakrabban bukkan elõ a változatos domborzat nyújtotta panoráma. A fõvilágosító briliáns munkát végez; a reggeli fényben az árnyas helyek élesen különülnek el a fényözönben fürdõ erdõrészletektõl. Többször visszatérõ téma a szerencsénk az idõjárással, ami az utóbbi idõkben egyáltalán nem kényeztetett. Irányunkat tartva jelzésváltást hajtunk végre; áttérünk a [P3]-re. Nagyon hasznos az itt elhelyezett szalag, mert a [P3] elágazik; a nekünk tré ág balra lemegy. Hegyoldalbeli lankázásunk olyan ponthoz érkezik, ahonnan az alant elterülõ Kõvágószõlõsre lehet lelátni. Zsolttal kijjebb megyünk a peremre, hogy a fotózást ne zavarják a fák. Amikor visszamászunk az útra egy perc múlva kiderül, hogy az imént fölöslegesen álltunk meg, mert már itt az

1. ellenõrzõpont, a Babás-szerkövek.

Itt zavartalanul lehet gyönyörködni a panorámában és a kõvé dermedt alakokban. Azért a ponton jelenlévõ kétes alakokról is készülnek képek. Továbbmenve az ösvényünkön valami leírhatatlan hatást keltve süt be a fák közé a nap. Minden fát azért nem fényképezhetek le, mert végig ki kell tartania az aksinak. A látnivalók mellett az útvonalra is oda kell figyelni, mert nemsokára ismét jelzést váltunk: jobbos [P4]. Amikor egy idõ múlva kibukkanunk egy mûútra a [K4] is mellénk szegõdik. A forgalmatlan, szilárd burkolaton szépen besétálunk a következõ pontra.

2. ellenõrzõpont, Petõczpuszta, kápolna.

Az ellátmány bodzaszörppel elfogyasztom a Zsolt által kínált XL-es Balaton szeletet. Egy darabon még koptatjuk a flasztert megint a szingli [P4]-en. Itt is rengeteg a fotótéma; amikor Zsolttal leállunk fényképezni, Zoli is megáll. - Zoli, te csak menj tovább! - mondom -, hogy tudjuk mennyi lemaradást kell behoznunk. Nemsokára Zoli balra bekanyarodik egy fûszõnyeges ösvényre. Mi is követjük, késõbb egy földúton ereszkedünk. Lenn a Sás-völgyben megint csak gyönyörû látnivalókkal lehet kiszellõztetni az agyakat. A sûrû erdõbe vágott, sötét útról egy mezõre érve feltárul a völgy napsütötte oldala. A kék ég és a színes ruhába öltözött fák minduntalan felfelé vonzzák a tekintetet. Sok helyütt világítóan sárga lombozat ugrik a látótérbe. Már hosszan bent járunk a völgyben, amikor a sok mezõ közül az egyiken egy menedékház tûnik fel. A kifogástalanul karbantartott ház az oldal nélküli nyári épülettel harmonikusan beleillik a tájba. A földút észrevétlenül murvássá válik, majd aszfalt lesz belõle, amit viszont már észre lehet venni, fõleg amikor már néhány kilométert megtettünk rajta. Még mindig a völgyben vagyunk, amikor egy fogadószerû épület mellett haladunk el. Autók várakoznak murvás parkolójában. Nem lehet már messze a lakott terület. Egy vasúti híd alatt megyünk át. A térkép elõzetes átnézése során csak azt állapítottam meg, hogy kétszer fogjuk keresztezni ezt a vasutat. Az elsõ most megtörtént. A híd után jobbra fordulunk a [K3]-re, amin igen hosszú szakaszt fogunk bejárni. Az egyik épület elõtt megpillantjuk a piros-fehér bóját.

3. ellenõrzõpont, Hetvehely, kocsma.

Rögtön a söntésre nyitjuk az ajtót. A jobbra levõ helyiség közepén szabad biliárdasztal, körbe asztalok székekkel. Az ivóhoz legközelebb álló asztalnál, mintegy a cég reklámjaként napbarnított, szikár, mélyen barázdált bõrû, idõs asszony ül, és rendíthetetlen nyugalommal eregeti a füstkarikákat; elõtte félig kiivott stampó. Vadnyugati hangulatot kölcsönöz a »SALOON«-nak, csak a tolldísz hiányzik a fejérõl. A kajapontot üzemeltetõ rendezõk beljebb invitálnak. A páros hölgytagja elveszi a botomat és már kínálja is az ételt. A ToJáS 40-en, a Szépvölgyi úti etetõsátor elõtt szoktam frissülni a jóvoltukból. Most is nagy a bõségszaru választéka: Májdarabkás zsíros kenyér, hagyma, csalamádé, piros káposzta, kétféle szörpike. Jól bekajálok, mert a rajtban elfogyasztott reggeli - bõséges mivolta ellenére - már kiégett belõlem. Amíg Zsolt és Zoli a csapolt kenyerüket fogyasztják, gyorsan meglátogatom a hátsó helyiséget, aztán megköszönöm a frissítést, és továbbindulunk a [K3]-ön. A hangulatos falu nyugalmát csak ritkán zavarja meg egy-egy vonat zakatolása. Kis tó mellett megyünk el, partján takaros pihenõhely játszóalkalmatosságokkal; egy pecás lógatja zsinórját a tükörsima vízbe. Jobbra fordulunk a második vasúti híd irányába; innen már a bázis felé kunkorodik az útvonal. A nap hátba süt; a felgyûrt ruhaujj ellenére is izzadni kezdek. Az egyik háztól simaszõrû foxi szalad elénk; mozgásából látszik, hogy nem támadni, hanem örömködni akar. Nem szoktam idegen állatokat megérinteni, de ennek muszáj megvakargatni a tarkóját. A mögöttünk jövõktõl is begyûjti a simiket. A vasúti híd alól egy kanyargós erdészeti mûútra bukkanunk. Reggel még nem hittem volna, hogy napközben örülni fogok egy kis enyhet adó árnyéknak. Amikor egy forrás jel köt az utunkba, egy sudár termetû hölgy azon indul el. Nem szólunk utána, mert látni valóan nagyon jól ismeri a terepet. Valószínûleg a környéken található kismillió forrás közül keres fel néhányat. Az út kellemetlenül kövessé válik, rajta vékony sárréteg. (Nyáras-völgy). Zoli és Zsolt kissé tötyörögni látszanak; egy hajszálnyival gyorsabban haladó túratárs tempóját veszem fel, hogy húzzam egy kicsit õket. El is húzunk tõlük jócskán. Az új túratárssal a PIROS TÚRÁK távjait elemezzük, mert még õ is versenyben van az MVTE éremért. Én már 35-tel is jó lennék az aranyra, de persze jobban mutatna az érem maximális kilométerszámmal. Beszélgetés közben elérjük a keresztezõ [K4]-et. Táblakarácsonyfa is ki van tûzve; újdonsült túratársam határozottan elindul jobbra a [K4]-ön, a tábla szerint Petõczpuszta irányába. Tétován követem, de kétkedve fogadom, hogy itt jelzést kéne váltani. Amikor süppedõen sáros részhez érünk, és még egy nagy farakás is utunkat állja, akkor elõveszem mini jegyzetemet, és megállapítom, hogy nuku Petõczpuszta - hiszen azt már érintettük - hanem Petõcz-AKNA. Gyerünk csak vissza az útra. Mázli, hogy ez a kis intermezzo nem vitt el több idõt, mint öt-hat perc. Közben utolérnek olyanok, akik megerõsítik, hogy tovább kell menni egyenesen a [K3]-ön. (Virágos-völgy). Ismét feltûnik a magas hölgy; nem veszett el, most a baloldalon levõ Lenke-forrás elõtt áll. Már éppen kezdem nagyon megelégelni a kövek talpcsontomra gyakorolt nyomkodását, amikor balra kell kanyarodni. Egy éren botladozok át, (elég sáros a környéke) aztán emelkedni kezdek. Hosszan tart az emelkedõ, de egyáltalán nem kellemetlen, egy kicsit legalább átmozgatja az utóbbi kilométereken hanyagolt izmokat. Ragadás. Ez a neve a helynek. Nem mondom, tényleg találó, mert néhol marasztaló dagonyákat kell kerülgetni. Az erdõ csodálatával nem lehet betelni, a fények, színek játéka megunhatatlan. Valaki az itinerét nézve azt mondja, hogy itt már a [K-] jelzésnek kéne lennie. Ebben a pillanatban látom meg az egyik fán. Az emelkedõn összetorlódott néhány ember jobbra fordul a [K3; K-] közös jelzésen. Nemsokára lejteni kezd az út, amin leérünk egy tisztásra.

4. ellenõrzõpont, Petõcz akna.

Itt Rolandéknak terelgetni kell az embereket, mert szétválnak a távok és kinek-kinek más-más irányba kell mennie. Felfelé sandítok az útra ahonnan ideértem. Várom a fiúkat egy darabig, de nem jönnek. Elindulok. Eredeti irányomhoz képest balra a [Z+] jelzésen megyek lefelé. Nem túl meredek, jól siethetõ út. Közben eszembe jut, hogy megkérdezhettem volna Roliékat, hogy a 4-es, 5-ös áthaladt e már a ponton. Késõ bánat ebgondolat. A magas hölgy megelõz, közben elmondja, hogy úgy 3 km-t megyünk most lefelé azért, hogy lent sarkon forduljunk, és visszamásszunk egy másik úton. A mostani a Vásáros út. Hatalmas bemélyedéseket látok. Mintha régi bombatölcsérek lennének; már fák nõnek ki a belsejükbõl. Lefényképezek egyet, de a fotó egyáltalán nem adja vissza a mélységét. Törlöm. Meredekebbé válik az út; motorzaj hallatszik. A mûút túloldalán rét, a réten pont.

5. ellenõrzõpont, Orfûi mûút. (Abaliget-Pécs is).

Zoli és Zsolt már ott vigyorognak. Aszittem, hogy én vagyok gyors mint az olajozott villám, közben õk húztak el, amikor kóvályogtam a [K4] keresztezõdésben. Azt mondják, hogy már tíz perce várnak rám. Persze, meg még sátrat is vertek-, meg bontottak az eltelt idõ alatt. Az egymásra találás örömére elfogyasztjuk a ponton kapott sportszeletet, és "Viszlát a PIROS 85-ön"-nel búcsúzunk az ismerõs pontõr pártól. Pontra érkezéshez képest jobbra indulunk a [Z-] jelezte mûúton. Ez nem afféle erdészeti út, itt libasorban kell haladni az út baloldalán. Jól látható helyen van jobbra egy erdõszéli fán a [Z-]. Körülnézve, óvatosan átrohanunk hozzá. A magas hölgy jóslata, de a logika szerint is emelkedni kezdünk. Ahol laposabb részre érünk, és munkagép is kezelésbe vette az utat, ott sártengert kell kerülni, de szerencsére ez mindenhol megtehetõ cipõ-beöntés nélkül. Jó hosszan tart az emelkedõ, Zsoltnak restaurálnia kell magát egy müzli szelettel. Egy idõ után a túl nagy csendre leszek figyelmes. Hátra nézek, és csak azt a sporit látom, akivel elkavartunk a [K4]-nél. Amikor csatlakozik a [P-], akkorra már enyhül az emelkedõ. Úgy látszik kezd felszívódni Zsoltnál a müzli szelet, mert utolérnek a fiúk. Elengedjük a jobbra tartó [Z-]-t és megtartjuk helyette a [P-]-t. Komótosan sétáló fiatalokat érünk utol. Kirándulóknak véljük õket, de az egyikük kezében ott van a fehér füzet. Valszeg egy rövidebb távon nyomulnak. Egy útelágazásban csoportosulást látunk, és a színes bugyi is ott lóg egy fán.

6. ellenõrzõpont, [P-; K-] keresztezõdés.

Apró gyerek nyomja hatalmas mûgonddal a pecséteket az itinerekbe. Apja megsürgeti, mert feltorlódtak a ponton jelentkezõk. Balra fordulunk a [K-] jelzésen. Nemsokára egy szirén el akar csábítani minket a [K+]-ra. (Patacsi-mezõ). Nem az énekével, hanem az itinerbeli térképe mutogatásával próbálkozik. Pardon Madame, de amit mutatni teccik az NEM a HOHOHOHOSSZÚ táv térképe. Jó utat, viszlát a célban. (Ha még ott leszünk, amikor megérkezik.) Ismét emelkedünk. Valaki azt mondja, hogy ez az utolsó jelentõsebb emelkedõ a túrán, de én az ilyesmit meg se hallom, mert ez soha nem igaz. Motorzúgás hallik, amire nem számítottam, mert nem vettem észre a térkép otthoni tanulmányozása során, hogy itt mûútnak kell lennie. De bizony, egy ilyenhez érkezünk le. Keresztezzük is izibe, mert szemben, egy hatalmas rét felsõ végében tágas esõház áll, egyik gerendájáról a jól ismert piros-fehér lampion lógadozdik lefelé.

7. ellenõrzõpont, Remete-rét.

Fotó a házról, fotó a háztól. Nagyon szép, minden olyan rendezett. Itt is van szörp ellátmány, jól is jön néhány korty hûsítõ ital. Három perc ücsörgés után továbbmegyünk. Jobbra indulunk a [P-] jelzésen. Fontos, hogy az elsõ [P-]-t válasszuk, mert 10 m-rel följebb is van egy, és majdnem ugyanabba az irányba kezd mint a mienk, de aztán iszonyúan másfele visz. Gyengéden lejt az ösvényünk. A jobb szélen has magasságban tájékoztató tábla, az orrszarvú bogarat mutatja be, és még egyetlen Karate Kid sem rúgta le. A kanyarban kifogástalan állapotú szeméttároló. Mindjárt irigykedni kezdek. Jó lenne, ha nem kéne kulturális fõvárossá lennünk ahhoz, hogy a Budai-hegyekben is ilyen holmikat lehessen felállítani. Egy útjelzõ nyíl mellmagasságban mutatja az irányt (jobb) a >>SZENTKÚT - ÉGER-VÖLGY>> felé. A forduló után balra lemegyünk egy lakott területre. Vastag, fehér avarfüst tölti be a levegõt. Mindenhol van egy ügyeletes f...kalap, aki megcsinálja a környék ájerét. Egy torony kereszttel a tetején, mellette pihenõhely. Nagyon hangulatos, de most nem kívánunk itt leülni. Kiemelkedünk a füstbõl, mint az Omega együttes. Jobbra egy keskeny ösvényen, mély árok peremén haladunk az erdõben. Néhányan felgyûltek mögöttünk, ezért amikor átérek egy fahídon, félreállok. Az egyik elõzõ egy feszes farmert viselõ, jó alakú nõszemély. Megválasztjuk húzó ágazatnak. Zsolt arról fantáziál, hogy a leányzót mennyire dörzsölheti a kemény farmer. Kanyarog az ösvény; a mozi kikerül a látóterünkbõl, helyette azonban utolérünk egy testesebb hölgyet, aki kézen húz egy apró gyermeket. A kiccsákó meglepõen gyorsan kapkodja a málnakeverõit. Elõztünkben Zsolt megkérdezi: - Bírod a gyûrõdést kisöreg? - Muszáj neki - válaszol helyette az anyja. Hát, igen! Nem lehet elég korán kezdeni. Legkorábban talán az a viccbeli gyerek kezdte, aki egy családi kirándulás alkalmával megkérdezte az apjától, hogy milyen kicsi volt, amikor elõször elvitték kirándulni. - Olyan kicsi voltál, hogy arra nem emlékezhetsz. Amikor anyáddal felmentünk a hegyre, akkor még nálam voltál, de amikor lejöttünk, akkor már nála... Felérünk egy mûúthoz; nem is olyan könnyû a szalagkorlát magasságába emelni a lábamat. Átszaladunk az úttesten. [P-] jelzésünk egy emelkedõ erdészeti mûútra vezet. Zoli lenéz a szalagkorlátra, kíváncsi, hogy a molett nõ hogy veszi az akadályt. A nõ megérzi, hogy figyelik; felpillant. Gyorsan megyünk a dolgunkra. A hosszú, egyenes úton megint látszik a farmeros lány és a társa. Egyszer csak hirtelen eltûnnek elõlünk. Hova lehettek? Amikor megyünk még néhány lépést, akkor látjuk, hogy egy piros-fehér szalaggal megtámogatott [P-] jelzés balra bevisz egy erdei ösvényre. A puha avaron bele-belekocogva érünk le egy árnyas völgybe, egy patak mellé.

8. ellenõrzõpont, [P-; K+] keresztezõdés.

Jólesik a savanyúcukor, amit itt kapunk. Balra indulunk a [K+] jelzésen. Zoli megy elöl, átkel a patakon, mi is megyünk utána, de nem tudom miért, mert a túrázók a túloldalt mennek egy jól járható ösvényen. Hihetetlen, de már az anya gyermekével is ott bokázik. Gyerünk vissza a másik oldalra! Ez a kitérõ arra volt jó, hogy Zsolt lefényképeztesse magát, amint az elemekkel dacolva átkel a fél méter széles folyamon. Nincs már messze a cél, mert sétáló nagymamával és két lányunokájával találkozunk. Divatlapból kilépett népek meresztik a szemüket, amikor köszönünk nekik. A kis tó mellé érünk, amit eddig még nem láttunk nappali fényben. Most már mindjárt célba érünk; egy gyors összegzést végzek magamban: A majdnem 1300 m-es szintemelkedés nem kevés, mégis olyan jól eloszlik a 45 km-en, hogy egyáltalán nem mondható megerõltetõnek a túra; felfogható egy hosszú kirándulásnak. Szalagok a jelzésváltásoknál, szalagok megerõsítés gyanánt; etetés a legmegfelelõbb ponton: perfekt... Elismerem, hogy nagyot lendített a tetszési indexen a gyönyörû õszi erdõ, és a tökéletes idõjárás. No de menjünk le errõl a kis töltésrõl a Teca mama kisvendéglõjéhez.

A nap már alacsonyan jár, de még mindig nincs hûvös; a kerthelyiségben is sokan ücsörögnek. Bemegyünk. Moiwa és Jávor Zoli mintha reggel óta nem mozdultak volna egy ültõ helyükbõl, folyamatosan fogadják a célba érkezõket. Moiwa gratuláció után bemondja, hogy hány kilométert kell még lenyomnom az MVTE aranyér'. Elképesztõ naprakészség. (Reggel lefigyeltem, amint egy laptop gombjait piszkálja.) Kivisszük a pár virsliket a kerthelyiségbe. Már amikor felemelem, hogy beleharapjak, majdnem kettétörik. Kuncogok magamban, mert amikor elhatároztam, hogy eljövök erre a túrára, beszámolókat töltöttem le a TTT honlapról. Az útvonalat tekintve elenyészõen kevés (0) használható info volt bennük. Szembeötlõ volt viszont a szerzõk megegyezõ véleménye a meleg ételnek titulált TECSÓ gazdaságos virsli kritikán aluli minõségérõl... Beleharapok. Hát, ez tényleg "Made in Valahol Európában" húspépbõl készült massza. Nem foghatja rám senki, hogy egy Premium Quality zabáló sznob vagyok, de ez az izé minden várakozást alulmúl. Ebbõl egy rõfnyit lenyelsz gond- és rágás nélkül, aztán mustárt- és/vagy kecsöpöt nyomatsz utána, majd bambán a semmibe bámulva elkezdesz emészteni. Azon még egy darabig elviccelõdünk, hogy milyen állat, melyik részébõl darálhatták ezt a pépet, de abban száz százalékig egyetértünk, hogy nem azért szeltük át az országot, hogy virslikölteményt csemegézzünk. Nem mellesleg pedig ne feledkezzünk meg arról, hogy a hetvehelyi etetõponton nagyon is ott volt a kaja. Szedelõzködünk, bemegyünk az épületbe, hogy elbúcsúzzunk és megköszönjük a rendezést. A parkolóból visszanézünk a hangulatos kisvendéglõre. Jó lenne jövõre is itt nyammogni a strip-tease virslit a túra után, ugyanebben a jókedvû társaságban...

Ottorino

NaHát 95, avagy: Lábápolás, iszappakolás mérsékelt áron.

2010.09.25-26; Táv: 92.9 km; Szintem: 3297 m; Sz.idõ: 24 óra.

Megint egy wellness hétvégére készülök. Itt ülök a Nyugatiban, az 5:41-es szobi vonaton. Egyre másra nyitogatják az ajtót a megszokott figurák; biztos nem szálltam rossz vonatra. Zsolt Dunakeszin száll majd fel, foglalok neki egy helyet. Õ a 35-re megy, mert a múlt heti DON BOSCO szétszedte a lábát, és még nem sikerült megfelelõ cipõt se beszereznie. Alig észrevehetõen megindul a vonat; halkan suhan a pályán, csak a sporik diszkrét anekdotázását lehet hallani. Amikor Zsolt felszáll, belekezdek reggelim elpusztításába. Alig akar pirkadni. Vácnál azért már látni rózsaszínbe játszó felhõket. Szél lesz. Lehajolok, hogy szorosabbra húzzam a cipõfûzõimet. Alig sikerül a mutatvány, úgy teleettem magam. Muszáj volt, mert nagy szükség lesz a kenyérgõzre a magaslatok eléréséhez. Nagymaros-Visegrád. Leszállás! Felhõs az ég, az idõjósok esõt ígértek délutánra. Remélem, nem úgy lesz, mint egy késõ õszi, szintén börzsönyi túrán, hogy havat ígértek délutánra, és a déli harangszó lecsengésével meg is érkezett a fehér csapadék, de olyan mennyiségben, hogy a szép, õszi tájból tíz perc alatt zord, tundra lett, belõlünk pedig hóember. A zöld füvû parókiaudvarban már mozgolódnak. A hosszú táv sorában elsõként áll Pisti. Odapofátlankodok másodiknak. Talán megbocsátják a többiek, de együtt szeretnénk elrajtolni. Megtörténik a nevezés, az itinerre mûanyag bugyit húzok, és zsebre vágom anélkül, hogy beleolvasnék. Teszem ezt azért, mert elõzõleg lekértem a PDF-jét, és otthon áttanulmányoztam. Konstatáltam, hogy semmi változás a tavalyihoz képest. Nincs túl hideg, és erõs kezdés lesz, ezért pólóra vetkõzök. 7:00 rajtidõként az itineren. Visszaszámolok: 10, 9, 8... Tessék! Kivágódunk a kapun balra, villanyoszlopon [K-]. Utcák, egyre meredekebbek, aztán a vágyott természet, a Templom-völgy. A vártnál kicsit képlékenyebbnek találom a talajt, ahhoz képest, hogy hét közben nem esett az esõ. A jobb kanyar elõtt - amelyik bevezeti az erõsebb emelkedõt - hátra nézek, de Zsoltot már nem látom. Pistivel csendben nyomulunk fölfelé, csak néhány tõmondat hangzik el. A fák nyugtalanító susogása elnyomja az erdõ általam annyira kedvelt, apró neszeit. Mélyeket lélegezve érkezünk meg az oldalazó ösvényrõl az

1. ellenõrzõpontra, a Szent Mihály-hegy nyergébe.

Nincs pecaszék, nincs pontõr, csak a szél fú fáradhatatlanul. - Fényképezd le azt a fát a [K-; S-] jelzéssel, aztán menjünk, mert rámfagy a póló. Tovább megyünk jobbra a Hegyes-tetõ irányába. Most már beszélgetõsebb a terep. Harmatos a fû az adótorony rétjén. - Menjünk fel a Julianus barát kilátóba - mondja Pisti. - Szürke, párás az egész környék, nem lehet látni semmit, és különben is, 90 kilométerrel elõttünk, még a kis barátomnak sincs kedve felmenni - válaszolom. Rongyoljunk csak lefelé. Az játszódik le elõttem, hogy a TELEKI vége felé, amikor már ezen a lejtõn ereszkedek, és látom, hogy lila fejû sporttársak araszolnak szembe velem, akkor milyen megkönnyebbülten vetek oda nekik néhány bíztató szót. Odalent a Világos-tér sem a legvilágosabb oldalát mutatja, de mi túltesszük magunkat rajta, aztán amikor kell a [S-] jelzésen balra fordulunk, hogy áthágjunk a Remetekereszt-bércen. Amikor a Duna szalagja feltárul alattunk, Pisti azért ellõ néhány filmkockát a színtelen látványra. Erõsödik a lejtõ, az óvatos ereszkedés ellenére is meg-megcsúszunk. Nem volt elég majdnem egy egész csapadékmentes hét a talajfelszín kiszáradására. Itt vagyunk már a beugrató kanyarnál, ahol nem szabad balra továbbmenni a [S-] jelzésen, hanem egy jobbra-balrával rá kell térni a [S3]-re, amin besétálunk a

2. ellenõrzõpontra, a Trianon emlékhelyre.

Megemlítem az elõzõ pont õrének hiányát. A poszt sajnálkozását fejezi ki, és pótolja a hiányzó lenyomatot is. Rátérünk a földszintre vezetõ szerpentinre. A két srác, akik a Dunakanyar panorámájánál elõztek meg minket, felfelé caplatnak a kõkockákon. Õk már most megkezdték a szorgalmi feladatok teljesítését, lementek a [S-] jelen. Még így, ebben a felhõs idõben is megkapó a lombsátor alól ki-kilátszó Zebegény látványa. Lassan leérünk a Duna szintjére; az elsõ bucka kipipálva. A lépcsõ alján jobbra fordulunk, és a felkínálkozó [Z-] jelzést követjük. Amikor már az üdülõövezetet is elhagytuk, megkezdõdnek a patakátkelések. Gondoltam, hogy most nem lesz olyan egyszerû, mint tavaly a száraz õszelõn. Az egyik ilyennél keresgélni kell a megfelelõ átkelõt, nem akarjuk rögtön lábfürdõvel kezdeni. Annyi idõt vesztünk, hogy utolér Zsolt. - Már azt hittem, hogy Kóspallagnál vagytok - mondja nagy mellénnyel. Azt elfelejti említeni, hogy segítségére volt a gázló megtalálásában a 24-szeres KINIZSI 100 teljesítõ élõ legenda: Samu Piri. No, ugorgyunk! Idén viszont nem kell keresgélni, hogy a második patakátkelés után hol kell besuttyanni balra a dzsindzsásba, mert újfestésû [Z-], egy 60-as szám és egy balra mutató nyíl jelzi elõre a teendõket. Réteken áthaladva megállapítom, hogy sokkal kevesebb halványlila bangalika nyílik, mint tavaly. Az égre feltekintve látható, hogy a felhõréteg egyre több helyen átszakad; még a végén kisüt a nap. Vissza az erdõbe! Megkapjuk a [K-] jelet is, és így együtt a [Z-] társaságában jobbra kanyarodunk. Egy patak mellett hamar elérjük a halastavat.

3. ellenõrzõpont, Törökmezõ, halastó.

Zsoltnak tetszik a "csapágyzsíros" kenyér lilahagymával. Én is eszek egyet, pedig a vonaton jól beettem, igaz, rég vót az má'. Teából viszont két pohárral is legurul simán. Pisti és én elbúcsúzunk a többiektõl, nem érünk rá hosszasan kvaterkázni. Elmegyünk a ház elõtt, és a sima vizû tó partján folytatjuk, amíg az tart. Szalag visz be az erdõbe, a talajt faágak és hordalék borítja. Tavaly itt nem is vettem észre, hogy patakon keltünk át, most annál inkább. Erõsen felfelé haladva érjük el a [P-] jelet, ami elég ritka. Néhány pillanatra még el is bizonytalanodunk, de jön a megerõsítõ jelzés, ami ismét patak mellé visz. Néhány átugrálás következik. Az utolsónál rosszul értelmezzük a [P-] irányultságát, és elõbb jövünk ki a patak mellõl az útra. Itt átfolyásokkal küszködünk, majd nemsokára embereket látunk felénk tartani a kerítés mellett, a patak felõl. Õk jöttek a helyes úton. Együtt folytatjuk. Mûút zaja hallatszik. Amikor elérjük, jobbra fordulunk rajta, és néhány tízméter megtétele után balra átlépjük a szalagkorlátot, így követve tovább a [P-] jelet. Egy csoffadt, szemetes forrást mellõzünk jobb kéz felõl, aztán mászásba kezdünk egy meredek, csúszós domboldalban. Nem megyünk fel egészen a várromig [PL], hanem eddigi jelzésünket követve a másik oldalon lemegyünk a Torony-alja-horgásztó mellé. A tó ezen a túrán balkéz felöl látszik. A Nap már zavartalanul süt, kiváló kiránduló idõ van, de nem merem szóba hozni. Különösebb esemény nélkül érkezünk a

4. ellenõrzõpontra. Kis-Hanta-patak.

Lassul a haladás, mert a patakon kívül különbözõ belvizeket, zsombékokat kell kerülgetni. Az egyik ilyennél megpróbálok a dzsindzsás felé kerülni. Amikor kijövök, észreveszem, hogy tele vagyok bogánccsal. Kellemetlenül szúrja a nyakamat és a hátamat. Amennyire tudom, leszedem magamról a ragaszkodó útitársakat, de késõbb majd úgyis meg kell állni egy pólólevételre. Jobbról bejön a [S-], és Kóspallagig elkísér. A néhány tag - akikkel már egy ideje együtt jövünk - hezitálnak, hogy merre menjenek. Õk az 50-en vannak. Én csak annyit tudok segíteni, hogy Kóspallagra bejön az ötven, de az õ útvonalukat elõzõleg nem tanulmányoztam. A faluban egy info táblát elérve a [K-] jelre váltunk, ezen reméljük elérni a Kisinóci turistaházat. Elõbb azonban beállok a buszmegálló bódéjába, hogy levegyem a bogáncsos pólót. Kiszedem belõle az apró horgokat. Sajnos így is viszket, amikor visszaveszem. Közben Pisti kikért egy-egy pohár kólát az egyik kocsma teraszán, ezt röptében elfogyasztjuk. A templomot jobbról kerüljük, követve a [K-] jelet. Gyanús, hogy miért megy be a [K-] egy zsákutcába, de nem eléggé ahhoz, hogy jobban körülnézzek; megyünk vele mi is. Csak akkor kezdek gyanakodni, amikor a szilárd burkolat földúttá lesz. Mibe' bízhat a túrázó, ha nem a hivatalos turistajelzésbe'? Gyanúm akkor válik bizonyossággá, amikor meglátom az elsõ stációt; a [K-] jelet felvitték a kóspallagi Kálváriához, és errõl egy büdös szó sem esett a rajtál. Nekünk is meglesz az elsõ szorgalmi feladatunk, ami nem is kicsi. Odafent a három keresztnél nem éppen az áhítat hangjai hagyják el a számat. A lefelé vezetõ meredek út ráadásul még kanyarog is egy csomószor. Lent, a Kisinóci turistaházhoz közel találkozunk Vaddinoval. (Ekkor még nem tudom, hogy ez a nickneve.) Kérdésemre elmondja, hogy õ a mûúton jött, és a [K-] jelzéseket augusztusban vitték fel a Kálváriára. Alig tudok napirendre térni, nem látok a pipától. Áttérünk a [S+] jelre. Elõször csak egy kevésbé megerõltetõ emelkedõ a feladat, aztán a [KO] elág után majdnem függõlegesen kapaszkodunk tovább fölfelé. Hangtalanul, apró lépésekkel nyomulunk, nõ a pulzusszám, szaporább a lélegzetvétel. Felérünk egy szintben haladó útra, de nem sokáig pihenhetünk rajta, mert ismét emelkedõ követezik, jóllehet távolról sem olyan brutál, mint az elõzõ. Ez a variáció néhányszor ismétlõdik, olyan érzés mintha körbejárnánk. Az egyik emelkedõn szembe jönnek nagy, keretes hátizsákokat cipelõ emberek. Biztos valahol odafönt táboroztak, és most menekülnek, mielõtt még kitör a gyalázat. Úgy érzem, most messzebb és magasabban van a nyereg, mint tavaly volt. Ez elég kellemetlen, de a hullámvasút végén ott ül a pontõr, kis tüzet táplál a környéken bõven található rõzsével.

5. ellenõrzõpont, Inóci-nyereg.

Egy nagy tisztásról van szó. A pontõr reklámszatyrot tûzött egy karóra, hogy lássuk, hol kell bemenni az erdõbe. Rögvest meredek lejtõn tipegünk. Pár kanyar múlva elérjük a törmelékes átfolyásnak álcázott Oldaltmászó-forrást. Éles balkanyarral egy patak mellé szegõdünk. Ahogy a nagykönyvbe meg van írva a [S+] balra akar eltéríteni, de mi megyünk egyenesen a szalagozás nyomán. Kis idõ múlva egy meredek, útnélküli dombnak vezetnek a szalagok. Itt tényleg csak pipilépésekkel lehet elõrejutni, de még jó, hogy nem hosszú ez a szakasz. Ismét erdei útra kerülünk, ahol csak szalag a jelzés. Sok az elágazás, gyakran kell keresni a szalagokat, mert amelyeket nem a fa törzse köré kötöttek, hanem csak ágra lógattak, azokat nagyrészt lefújta a meg-megerõsödõ szél. Odalépek egy földön fekvõ szalaghoz, hogy felkössem valahová. Hoppá! Papírból van... Sokat kanyargunk jelzetlen utakon, azon csodálkozok, hogy a szalagozó honnan tudta, hogy éppen hányadik elágazásnál merre kell kanyarodni. Nekem ez már körhinta. Egy segítség lehet, ha valaki eltéved, hogy északnak kell tartani. Persze nem árt, ha van iránytûd. Bíztató, hogy már elértük a [K4] jelet. Egy rövid szakaszon emelkedünk rajta egy meredeket, aztán megint szalag. Az Oldaltmászó környékén hozzánk csapódott túratárs azt mondja, hogy még világosba szeretné elérni a Csóvit. - Az nem fog menni - jelentem ki kerek perec, magam is meglepõdve tényközlõ stílusomon. Huh, végre itt a [P+], ez pedig már az Aklok-rétje. - Pisti, figyelj! Éjszaka majd itt fogunk feljönni jobbról a [K3]-ön, és ugyanebben az irányban pár száz méter [P+], majd balra le a [K-] jelen arra az esetre, ha lemaradnék. Most azonban térjünk vissza a jelenbe, és menjünk tovább a [P+] jelünkön. Egyre jobban szürkül az ég, és a szél is egyre nagyobb lökésekkel tér vissza. Barátságtalan arcát mutatja most az erdõ. Riasztom Pistit, hogy õ is figyeljen balra, nehogy elpasszoljuk a [P3] letérést. Sajnos korai a figyelmeztetés, mert sokára jön még csak el az említett irányváltás. Ezen viszont csak rövidet megyünk, mert hamar elérjük a [P-] jelzést, amin jobbra fordulunk. Böcsületes emelkedõ, amíg felérünk a várrom alá. Innen még fel kell mászni a sziklákon a várban trónoló pontõrökig.

6. ellenõrzõpont, Salgóvár.

A csoki átvétele után egy szélvédett helyet keresünk, mert viharos erejû szél dúl idefönt. Az egyik lökés majdnem kifújja a dekoltázsomba akasztott napszemüveget. Most tör be a térségbe a front, de a levegõ még nem hûlt le. Meleg ugyan nincs, de ki lehet bírni pólóban. Megeszek egy szendvicset is, aztán mehetünk. Alkalmi túratársunk már elköszönt. Pistinek már tele volt vele a puttonya; mindig Perõcsényt emlegette. (Egy héttel késõbb találkoztam vele a LOKOMOTÍV 424-en. Elmondta, hogy a Csóvin az esõ miatt feladta. Lehet, hogy lement a sokat emlegetett Perõcsényre.) A vár mellvédje mögött akarok elmenni, ezért pár métert arra megyünk le, amerrõl feljöttünk. Utánunk szól a pontõr. Megköszönöm a figyelmeztetést, és közlöm, hogy tudatos az ellenkezõ irány. Elhaladunk a mellvéd oltalmában. A fák között nem nagyon lehet kilátni, de ez az egyetlen része a várnak, amirõl még látszik, hogy emberi építményrõl van szó. Menjünk le ezen a sziklás, kellemetlen lejtõn úgy, hogy lehetõleg ne essünk pofára. Minden idegszálat igénybevevõ mutatvány, amíg leérünk a Vár-tisztásra, ahol keresztezzük a nemrég elhagyott [P+] jelet. Hosszan koptatjuk a cipõnket a vulkanikus kõzettel megszórt ösvényen. Úgy tûnik, nem akar vége lenni a le-föl, le-fölmenetnek. Tábla jelzi, hogy a Holló-kõnél vagyunk. Pisti megjegyzi, hogy innen nyílik az ország egyik legszebb panorámája. Kurtán nyugtázom. A tavalyi fényképeket fogjuk nézegetni, mert a mostani ólomszürke látványra nem érdemes pazarolni a memóriát. A másik meg az, hogy az ilyen kitett helyeken, mint ez is, nem idõzhetünk, mert kifújja belõlünk a lelket a szél. A következõ lemenetnél egyre nagyobbak, és egyre sûrûbben vannak a kövek az ösvényünkön. Egy kicsit késõbb nagy sziklaalakulat oldalában ügyeskedünk tova. Eléggé nyaktörõ, de itt a belsõ oldalon legalább nem fúj a szél. Éppen amikor a határán vagyok annak, hogy besokalljak a kövektõl és a lejtõktõl, balra bemegyünk az erdõbe. Ez is lejtõ még, de a köveket avar váltja fel. Csodálkozok, hogy milyen sárga, és milyen sok, mintha benne járnánk a késõ õszben. Gyerekzsivaj hallatszik. Kanyar után egy társaság rakja a tüzet, a gyerek fent áll egy útfölé hajló ágon és rugózik. Öcsi, most egy ütemet hagyj ki léci, mert most más se hiányzik, mint, hogy fejbe cúrjanak egy vastag faággal. Gyorsan továbbmegyünk. Ez már egy szélvédett rész, mert a füstszag megüli a környéket. Egyre járhatóbb az út, végre gyorsabb menetre lehet felhasználni a lejtõt. Van mit behozni az emelkedõkön- és a bukdácsolással elvesztett idõbõl. A [P-] és Pisti mennek tovább egyenesen, de nekünk jobbra kell kanyarodni a [P4] nyomán. Itt valami Berecz emlékmûnek kéne lenni, de nem találkozunk vele. Rátérünk egy erõsebb lejtõre. A kövekre és az átfolyásokra figyelve gyakran vesszük félig kocogósra a figurát. Ahogy közeledünk a lejtõ aljához, úgy lesz egyre sárosabb a talaj. A végén szükség van egy manõverre a dzsindzsásba, hogy egy nagyobb dágványt elkerüljünk. (Ekkor még nem sejtjük, hogy mi vár ránk éjszaka.)

7. ellenõrzõpont, Fekete-völgyi panzió.

Amíg Pisti a házban kávézik, a pontõri kocsinál vizet vételezek, majd a kisvasút elõtti padon kitakarítom a cipõmbõl a belehullott törmeléket. Vaddino is felbukkan. Frissülés közben elmondja, hogy a népek otthagyták a parazsat, mint eb a Szaharát, azzal próbált csinálni valamit. Õ is megtölti a palackját, és sietve továbbáll. Egy szendvicsbe kezdek, mikor kijön a házból Pisti. Neki is adok egy zsebkávét, elfér az a presszókávé mellett; szükség lesz rá az elõttünk álló irdatlan emelkedõn. Szedelõzködünk, indulunk tovább. A patakon nem tudunk átmenni közvetlenül a [Z4] jelzésnél, egy kicsit lejjebb próbálkozunk. A manõver után visszatérünk a jelhez és megkezdjük az elõttünk meredõ hegy megmászását. Amikor a [Z4] balra kanyarodik, én jobbra nézek. A fán szürke átfestés látszik. Tudom, hogy alatta ott a [Z-], mert tavaly is erre mentünk, nem beszélve a VULKÁN túráról, ami föntrõl vezet ide. Biztos frissítés alatt vannak a jelzések, minden esetre, arra KELL menni. Pokoli hullámvasutazás kezdõdik. A legmeredekebb emelkedõn többször meg kell állnunk fújtatni. A [Z-] jelzések rendre le vannak festve szürkére, csak egy eldugottabb, fakó jelzést felejtettek ki. Kezd nagyon gyanús lenni a dolog, de nem félek, mert ha nem emeltek ide egy Magyar Nagyfalat, akkor úgyis elérjük a következõ pontot. Pisti már többedszer említi a "Tûzköves-patakot". - Hagyd el Pisti, a Tûzköves-FORRÁS még rettentõ messze van, én is szívesen nyakalnám már a jó meleg gulyást. Az egyik lihegõnél veszem észre, hogy a szél már teljesen elült. Kimondatlanul abban reménykedek, hogy a front sikeresen átvonult fölöttünk, és a továbbiakban békébe hagy minket. Amikor a hegymászóiskolából becsatlakozunk egy emberibb útba, ismét megjelennek a [Z-] jelek, ráadásul frissen festve. Amikor visszanézek, megdöbbenve látok egy friss jelzést az ellenkezõ irányba is. Áttették a jelzést egy másik útra. Errõl se egy kiegészítõ papírt, se eligazítást nem kaptunk a rajtban. Megvolt a második szorgalmi feladatunk jelzésváltoztatásból kifolyólag. Már alig várom, hogy legyûrjük ezt a maradék emelkedõt, mert szeretném meginterjúvolni a pontõrt.

8. ellenõrzõpont, Szívfájó-bérc.

A pontõr szerint fekete gólyák fészke miatt tették vissza a [Z-] jelzést a régi útvonalára. Ha, amikor jövünk fölfelé a [Z4]-en, és elkanyarodunk vele balra, akkor rávezetett volna a régi-új [Z-] útra, és így egy csomó hullámvasutazástól kíméltük volna meg magunkat. Kösz, legközelebb már tudni fogjuk, persze ha addig nem költözik a környékre a hülyekígyó, ami már többeket megcsípott, mint tudjuk. Balra kanyarodunk a régi [Z+] és szalag jelezte úton. Jelzést talán, ha egyet, egy nagyon kopottat láttam, és szalagból is kevesebb van, mint tavaly, de semmi gáz, mert nagyon úgysincs hova letérni, és még emlékezünk az útra. Nagyokat fújunk, nyújtózkodunk, próbálunk helyrerázódni ezen a lájtosabb szakaszon. Az ágak lombsátrat alkotnak, ettõl esti hangulat lesz úrrá rajtunk, pedig hol van az még. Megint beleesett valami nyavalya a cipõmbe, egy nagyobb kõre fél lábbal fellépve gyorsan elintézem. Beletorkollunk a frankó [Z+] jelbe, ami egy keskeny, zöldségtõl övezett ösvényként folytatódik, és késõbb jobbra letörik egy sûrû, sötét fiatalosba. Jó darabon nincs jelzés; vissza is mászunk, de másfelé nem is lehet elmenni, ezért megint lemegyünk. Aha, itt már látok jelzést. Egy meredek lejtõn megyünk hosszan. Gyakran kapok el egy csemetét, hogy kíméljem a lábaimat. Ez nem nagyon sikerül, mert kegyetlenül belerúgok egy kõbe. Aú, de jó, de jó, nagyon jóóóó... A szétszedett, rozsdás drótkerítés elemeit több helyütt az út közepére rakásolták. A félhomályban óvatosan kerülgetjük. Kiérünk a lejtõ utolsó szakaszához, balkéz felöl egy patakmeder. Talán patak is van benne, de az most nem érdekel. Az elöl ügetõ Pisti közli, hogy eltûnt a [Z+]. Jobbra egy félszáraz, köves patakon próbálunk átkelni, de a dzsindzsában nem találjuk az ösvényt, ezért visszatérünk az elõzõ patakunk mellé. Végzetes hiba. Az elõzõ verziót kellett volna erõltetni. Ha így teszünk, egy dombon át kijutunk egy szélesebb útra, és bár ott sincs jelzés, de a villanyoszlopokat követve lejutottunk volna Királyházára. Higgadtan visszagondolva, tavaly én így tettem, amikor leszaladtak tõlem a többiek, és magamra maradtam. Most viszont megyünk a tré patak mellett. Nagyon gyanús a dolog, mert nyoma sincs útnak, egy õs törmelékes cuccon kerülgetjük a hullott ágakat. Nagy örömünkre meglátunk egy villanyoszlopot. A vezeték kivisz egy rétre, még valami oktatótábla is van a szélén. Tévesen felismerni vélem a helyet és továbbmegyünk. Egy röpke patakátkelés és már kinn is vagyunk egy mûúton. Há, ez biztos Királyházára vezet. A lefelé irányt választjuk. Szembe repeszt egy autó. Nem merem leinteni, mert megy vagy nyolcvannal. Már erõsen szürkül. Jöttünk úgy másfél kilométert ezen a mûúton lefelé. Hohó, ott jön szembe egy gyalog, ezt már megállítjuk. - Jó estét kívánok. Jó felé megyünk Királyházára? - Szevasztok. Nem, mert én megyek jó irányba, most állítottam meg egy autót, és megkérdeztem - válaszolja Vaddino, mert hogy õ a titokzatos idegen. (Ekkor még mindig nem tudom a nicknevét sem.) - Régóta jöttök ellenkezõleg? - kérdezi. - Á, dehogy! Csak olyan másfél, két kilométer óta. Csinálunk egy szabályos hátra arcot, és erõltetett menet a másik Királyháza irányába. Lassan zsugorodik a fiúk hátizsákja, és a fekete különféle árnyalatai szorítják ki a fakó színeket. Siessetek csak! Jöttök ti még szembe velem. Fú! Ennyire eltévedtünk. Már úgy érzem, hogy lementünk az összes térképekrõl. Na, végre, itt ez a táblakarácsonyfa, és alatta a fiúk. - Mi az? Jobbra bemutat a [P-], mi a probléma? - Az, hogy a mutatott irányból jön egy fejlámpa. Lassan alakot ölt a magasan elhelyezett lámpa alatti rész. Túrákon rengetegszer látott magas termetû srác az. Nevére nem emlékszem, (lehet, hogy nem is mondta) a továbbiakban NoNet-nek fogom emlegetni, majd késõbb rátérek, hogy miért. NoNet elmondja, hogy õ is rettentõen elkolbászolt, és amerrõl jön, arra nincs Tûzköves-forrás. Ezen elcsodálkozok egy kicsit, de tovább a mûútra is mutat a [P-]. Akkor menjünk arra. Egy út menti vadászlakszerûség ablakai nyitva vannak, vidám társaság hangjai hallatszanak. - Jó estét kívánok. Elnézést a zavarásért a Tûzköves-forrás felé tartanánk... Akik az ablakhoz közel ülnek, azok néznek értelmesen, de belülrõl megszólal egy nõi hang: "Tudod, az, ahol a hajléktalanok tanyáznak." A szoba mélyérõl egy hölgy jön az ablakhoz. - Menjenek vissza a sok jelzõtábláig, ott forduljanak balra, aztán úgy ötven méter után megint balra. Mindig a piros jelet kövessék. Aú! Most már világos: NoNet nem vette észre, hogy neki jobbra be kellett volna kanyarodni. Most már képbe' vagyok. - Pisti, léci világíts ide egy kicsit, elõkapom én is a fejlámpám. A környéken kóválygókból röptibe' meg is alapíthatnánk a "Börzsönyi Benézõk" klubját (a továbbiakban BöBe). No, de gyerünk a mondott irányba! A BöBe megindul végre a helyes úton. Egyre jobban szagolható, hogy a közelben valahol tüzet csiholtak.

9. ellenõrzõpont, Tûzköves-forrás.

Szívélyesen fogadnak az ellenõrzõ- etetõponton. Leülünk a pihenõhely egyik asztalához, mindenki elõtt gõzölgõ, sûrû gulyásleves. Kávét is kértünk az erõsebbik fajtából; kell a nyomás a Mánára és a Csóvira. Isteni, tartalmas ez a leves. Azon dilemmázok, hogy kéne enni még legalább egy fél tányérral, de mostanában nem a legerõsebb a gyomrom, ezért lemondok a repetáról. Majd a célban, nyugodt körülmények között bepótolom. Tavaly napközben sokkal melegebb volt, de a derült égbolt miatt az estebédet kiskabátban kellett elkölteni. Most össze se rezzenek a pólómban. A remek kávé mellett elücsörögnénk még egy kicsit, de menni kell; Pistivel szedelõzködünk. Köszönünk mindent, és továbbmegyünk a [P-] jelen. Patakátkelések következnek. Nem lehet kiszámolni, hogy hány patakon kell átkelni, ez mindig a vízhozamtól függ. A Mánára vezetõ ösvény elõtti átkelésnél sikerül úgy fordulni, hogy átellenben, az ösvénnyel nagyjából párhuzamos úton induljunk el. Mögénk szegõdik egy négyes csoport, az egyik tag ifjú hölgy. Itt már rég meg kellett volna kezdõdnie a jelzéssorozatnak, amikor az egyik jeltõl látni a másikat. Hátra szólok, hogy ezt megint sikerült benézni. - Nem baj - mondja valaki a másik társaságból - elõbb-utóbb megint lesz jel. Mára elég volt a szorgalmi feladatokból. - Gyere Pisti! Visszamegyünk az utolsó [P-] jelig. Még nem másztunk felfelé túl sokat, már látom is, hogy hol böktük el. A pataknál kicsit ideges vagyok, megáztatom a jobb cipõmet bokáig. Nem baj, a Csóviig lesz ideje megszáradni. A négyes csoport nem jött vissza, kicsit feljebb keltek át a patakon. Fejlámpáik fénykévéje mutatja, hogy õk is a helyes útra tértek. Megkezdõdik a meredek emelkedõ. Mivel a szél már régebben elállt, a Tóth Péter emlékmûnél botommal én lököm meg a harangjáték nyelvét, hogy egy kis hangulatos kalimpálás lengje be a környéket. Egy mini szintbeli szakasz után megint csak a magaslatokba törünk. Késõbb, egy erõsebb emelkedõt követõen, a legnagyobb csodálkozásomra már a Mána füves fennsíkján találjuk magunkat. Az embert gyakran megcsalják az érzékei túrázás közben; amit elõbbre vár, az sokat várat magára, amire még nem is gondol, az hirtelen ott terem. Fokozottan igaz ez az éjszakai túrázásra. Hát, azért itt már mozog a szellõ. Nem bánnám, ha védettebb helyre érkeznénk. Az, hogy felértünk a Mánára, még nem jelent semmit. Innen még van egy hosszadalmas zakatolás a Sasfészek-bércen; le-föl, le-föl. Az egyik ilyen nagyon meredek emelkedõn ér utol minket Vaddino és NoNet. A hátizsákomról olvassa le a nicknevemet, ezért elárulja, hogy õ Vaddino néven ír beszámolókat az Interneten. NoNet azt mondja, hogy õ arról ismerszik, hogy nem csinál semmit az Interneten. Ekkor nevezem el magamban NoNet-nek. Fújunk párat, aztán tovább hágjuk a hegyet megfelé. A másik két BöBe tag hamar kikerül a látóterünkbõl. Amikor egy viszonylag vízszintes részen bandukolunk, ordítást, majd egy puffanást hallok. Pisti a földön káromkodik. - Mi történt backikám? Egy hatalmas csúzli alakú ág hevert a földön, amely villájának egyik ágára lépett rá Pisti, a másik pedig nyomban eléhorgadt. - Eldõltem, mint a palló, vazze - mondja. Ezen egy darabig elröhögcsélünk. Megint feltámad a szél. Éppen arra gondolok, hogy vajon hoz e esõt, mikor Pisti felteszi a költõi kérdést: - Tudod hogy fogunk járni az idõjárással? - Ki ne mondd!!! De már mondja is: - Megázunk, de majd csak hajnalban. Egyáltalán nem túlzok, de amikor ezek a szavak elhagyják a száját, finom permetcseppek kerülnek a fejlámpám fénykévéjébe. Az óra 22:10-et mutat. Azt a leborult szivarvég! Megkezdõdik az ilyenkor szokásos fohászkodás: Jó, essen, de maradjon ezen a szinten, ne erõsödjön. Nagy általánosságban ez nem jön be. Most még olyan szinten van a csapadék, hogy ha bent járunk az erdõben, akkor a fák még fel tudják fogni, és csak elvétve fújja ránk oldalról a szél. Kitett helyeken a fû nedvességérõl lehet látni, hogy elég szépen esett már. Felülrõl lámpák ereszkednek lefelé, némelyik elmenne egy kamion halogénfényszórójának is. Vaddino mondta, amikor azt a röpke pihenõt tartottuk két fa közé beékelõdve, hogy éjszakai futóverseny van, pont a mi irányunkkal ellenkezõleg. Keskenyebb helyeken udvariasan beállunk két szikla közé, nyíltabb területen mi gázolunk az avarban. Egy idõ után tele lesz a hócipõm a lovagiassággal, de akkorra már becsatlakozik a [Z-] és a két pálya szétválik. Már nagyon vártam ezt a jelzést, mert ez a Csóvi közelségét jelenti; csak egy kb. kilométer hosszú, lájtosabb emelkedõre kell számítani. Egyre sûrûbben permetez az esõ, a Csóvin már benn állnak a csõben a pontõrök; a négyes csapat tagjai közül is bent pakolnak ketten.

10. ellenõrzõpont, Csóványos.

Az asztalok felé tartunk, a pontõr rögtön szól, hogy nem arra kell menni. - Köszönjük, de csak ide megyünk a pihenõhöz. Még nem öltözködünk, mert csodálatos módon nincs hideg. Igaz, az erõltetett menet az emelkedõn is benne van a képletben. Elõveszem azt az energiagélt, amit már második éve hurcolászok magammal, csak még nem volt energiám legyûrni. Kibontom. Hmm, nincs is olyan xar íze, mint amire számítottam. Megiszom rá az elõírásos 2 dl. vizet. Gyorsan visszaveszem a hátizsákot, mert a hátam már kezd kihûlni. Tovább indulunk. Amint ezt észreveszi a pontõr, kijön a csõbõl, és készségesen elmondja a további útszakaszt. Ez nagyon korrekt. Jólesik, amikor érzed a törõdést. Köszönjük az eligazítást, és most már tényleg továbbállunk. Lefelé megyünk meredeken a [P-; K-] jelzésen. A fák között roncsolunk lefelé. Szólok Pistinek, hogy õ is figyelje, mikor megy le balra a [PX], mert nekünk akkor kell jobbra rátérni a szalagozásra. Meglepõen hamar elérjük ezt a pontot. Baromi meredek, és nem hogy út, de még egy cipõtalpnyi széles ösvény sincs. Túrjuk lefelé az avart, fától fáig szaporázzuk. De jó lenne, ha most nem esne bele valami törmelék a cipõmbe. Kábé 100 m múlva kiesünk a [P3]-re, amin jobbra indulunk vízszintben. Itt a szélvédett helyen határozottan melegebb van, mint odafönt. Szinte komfort érzetem van. Az Oltárkõ alatt-mellett haladunk el. Fejre vigyázz! Nem tart sokáig ez a kis éjszakai, erdei séta, mert elérjük a [K3]-et, és élesen balra rátérünk a lejtõjére. Ez a nagyon meredek Kõkorsó szerpentin. Megdöbbentõ megállapítást teszek: Tavaly, amikor ki volt száradva a föld, akkor az apró, granulátumszerû göröngyök miatt sokkal jobban csúszkáltam itt, mint most a nedves talajon. (Természetesen ugyanaz a cipõ van rajtam.) A szerpentin alján utolérjük a négyes társaságot. Elemzik az itinert, hogy most át a patakon, vagy jobbra, balra, erre, arra. - Teljesen mindegy - mondom - úgy se tudjuk, hogy éppen melyik kanyarban vagyunk az itinert tekintve. Lényeg, hogy az Aklok-rétjéig a [K3] jelet KELL követni, punktum. Amíg ezen rágódnak elmegyünk mellettük. Tény, hogy annyi patakátkelés, kanyargás van, hogy ilyen sûrû jelzés hiányában - ami szerencsére itt megvan - az Isten se ismerné ki magát ezen a terepen, fõleg éjszaka. Éppen lejövünk egy dombról és patakbeli köveken lépdelünk át, amikor komolyan kinyitják a hidegzuhanyt. Megállunk egy jelzéssel ellátott fánál, és tengeri halásznak öltözünk. Hát, eddig tartott az égiek kegye. Tovább megyünk a [K3]-ön, de most nem vezet sehova, azaz már bokáig járunk a fatörmelékbe'. Gyerünk vissza a kályhához. Megpróbálom újraértelmezni: Ha onnan jöttünk, akkor így látjuk a jelet és akkor arra kell menni. És rámutatok egy dzsindzsásra. - Az nem létezik - mondja Pisti. Abba a sûrûbe? Hát, tényleg elég sûrû, és most már csurom vizes is, de egyre jobban elõjön az emlék, hogy tavaly oda be kellett menni. - Tizet teszek egy ellen, hogy nekem van igazam - mondom. Közben megjön a négyes csapat. Az egyik vállalkozóbb szellemû elõre megy a csurom vizes bozótba, mi türelmesen várjuk kint a fejleményeket. Amikor felhangzik a várt mondat: "Itt a jel!", akkor mi is bemegyünk a sürejébe. Rövid szakasz ez, de arra éppen elég, hogy tökig eláztasson a susnyásról a gyatyánkba folyó víz. Egy kanyar és egy átkelés után következik az igazi túlélõ pálya. A meredek domboldalon kell araszolni, és jobbra lent, egy szakadékban van a patakmeder. Az egyik hely különösen majrés: van a meredek, csúszós oldal, aztán van egy lábnyomnyi szikla, és utána a nix. Ó, még itt van tavalyról a kedvenc keresztbedõlt fám, amit csak úgy lehet leküzdeni, ha hosszába ráfekszel, de nem tudod, hogy a másik oldalon hogy fogsz talajt érni. A négyes csapat lánytagja úgy látszik fiúsítva van, mert a férfiak magára hagyják a dilemmájával, hogy most felmásszon a meredek domboldalra, és fönt kerülje meg a fát, vagy ráfeküdjön, mint a többiek. Szerintem ráfeküdt, mert felmenni marha meredek, és hosszadalmas, lejönni meg még nehezebb, mert a kopár domboldalon, nincs mibe kapaszkodni. Kezd kiszélesedni az ösvény, elpártol a patakmeder, belefutunk egy göröngyös, de széles szekérútba. Úgy látszik túléltük a túlélõpályát, most már csak a jelzéseket kell figyelni, és begyorsulhatunk az Aklok-rétje felé. Az esõ továbbra is zuhog, egyre duzzadnak a pocsolyák, nagyobb a sár, de ez valahogy eltörpül amellett, hogy végeztünk ezzel a kanyargó szopató patakhálózattal. Vidáman világítunk rá minden [K3] jelre, de egyszer csak szembejön két fejlámpa. Nem akarok hinni a szememnek; Vaddino és NoNet azok, a másik két BöBe tag. - Hát ti? - kérdezem. - A Csóványosról jövünk, és az Aklok-rétjére megyünk - válaszolják. - Ne akasszatok hasba! Mi jövünk a Csóványosról és mi megyünk a kib..tt Aklok-rétje felé - így én. Ezen egy kicsit elvitatkozunk az ömlõ esõben, aztán megunom, és elõre megyek tájékozódni. A szekérút lejtmenetben tovább megy egyenesen, de a [K3] jelzés balra felvisz egy keskenyebb útra, ahonnan a BöBék jöttek. Ez egy kicsit elbizonytalanít, mert nem emlékszem, hogy megint fölfelé kellene menni, de tavaly egyedül jöttem erre, mint az ujjam, és arra viszont emlékszem, hogy a [K3]-ön csont nélkül eljutottam az Aklokra. És különben is, hatod magammal jövünk a Csóvi felõl, nincs az a hatalom, aminek a kedvéért most egy hátraarcot csinálnék. - Na, gyere Pisti! Aki, bújt, aki nem, mi megyünk. Elindulunk balra, fölfelé, amerre a jelzés mutat. Bíztató, hogy csak egy kicsit kell fölfelé menni, aztán megint lejtõsre vált az út, jelek a helyükön, megnyugodhatnak a kedélyek. Halványlila lövésem sincs, hogy ezek ketten hogy kerültek szembe velünk. Azt tudom elképzelni, hogy azon a ponton bukkantak rá a jelzésre, ahonnan mindkét irányba lejt az út, és õk a rosszat választották. Eljátszom a gondolattal: ha csak egy hangyányival megyünk gyorsabban, akkor egy derûs pillanatban azon vették volna észre magukat, hogy körbejárnak. Nagyon azért nem röhögök a markomba, mert jártam már így én is. Most már teljesen biztos vagyok a dolgomban, de érzékelem, hogy a többieket még gyötri a kétség. Amikor pedig egy enyhén emelkedõs, zsombékos részhez érünk, akkor már tudom, hogy az ég se menthet meg attól, hogy kibukkanjunk arra az útra, amelyen már nappal elmentünk egyszer, vagyis a gyönyörû, az illatos, a monumentális Aklok-rétjére. Amikor ez megtörténik, akkor automatikusan jobbra fordulok a [P+] útra. - Arra visszamegyünk a Salgóvárhoz - kiabál elõre valaki. Eljött az a pillanat, amikor már nincs erõm kardozni az igazamért, de nem is akarok. Aki nem bízik bennem, az jobban teszi ha leáll itinert böngészni a zuhogó esõben. - Tudom - vetem oda - megyünk még egy kört, mert olyan szép este van. Csak NoNet tart velünk, így a BöBe háromnegyede folytatja az útvonalkövetést. Szólok a fiúknak, hogy néha õk is világítsanak balra, mert valahol egy cölöpön ott lesz a [K-], és ott kell majd lemenni Bányapusztára. Nyúlik az út, már-már azt hiszem, hogy elbaltáztuk a letérést, amikor beljebb megpillantom a jelet. Utolsónak maradok, mert lefelé nem tudok robogni. Nagyon meredek és agyagos az ösvény, rettentõen csúszik. Ahol lehet, ott a környezõ csemeték derekát kapjuk el. Ilyenkor egy-egy plusz vödör víz zuhan a nyakunkba. Pisti megy elöl, sokszor alig tudja kivédeni a zakózást, nem különben mi, de aztán kiérünk egy nagyjából vízszintben haladó szekérútra, ahol balra próbálkozunk. Gyalázatos a helyzet. Az utat lekvárrá nyomták az autókerekek. A keréknyomban bokáig ér a sár, középrõl meg mindig lecsúszol. Oldalt, a térdig érõ susnyásban gázolok, már nem törõdök vele, hogy vizes a cipõm, a nadrágszáram. Bal fönt a rönkház most totál sötét, nem üdül senki a teraszon. Ez lenne Bányapuszta. Az út mellett egy patak vígan csörgedezik, mi kevésbé vígan botladozunk. Késõbb kiszélesedik az út, és a szélsõ avarszõnyegen valamivel jobb az elõrejutás. Balra kell majd kanyarodni egy keskeny ösvényre a [K+] jelzésen, ezt közlöm a többiekkel is, hogy figyeljék a letérést õk is, mert néha a lábam elé is kéne néznem. NoNet aggódni kezd, mert 800 métert mondtam a rönkháztól, és szerinte már több, mint egy kilométert jöttünk. A kedvéért elõveszem a saját készítésû itinerkivonatot, és felolvasom neki. Az esõben tizenöt másodperc alatt saláta lesz belõle, de nem dobom el, hanem alaktalan gombócként visszagyûröm a tasakjába. Szerintem a rossz útviszonyok miatt érzékeljük úgy, hogy már megvolt a 800 méter. NoNet nem hisz a maszek itineremnek, inkább eláztatja a saját, "éles" itinerjét. Tovább tocsogunk. Nemsokára messzirõl látni a [K+] jelzést. Egy jobboldali fára is felfestették, hogy ne lehessen eltéveszteni a balos letérést. Egy mély árokból kell felugrani a követendõ ösvényre. Egy kiálló gyökérbe kapaszkodva húzom fel magam. Jelzések terén az a kellemes helyzet, hogy egészen Kisirtáspusztáig lehet a [m] (Mária) jelen haladni, nem kell foglalkozni közben a sok jelzésváltással. Itt már jobbak az útviszonyok, mert ide nem tudnak feljönni jármûvel. Frissek a jelzések, és megfelelõen sûrûek is, de mégis többször kell keresgélni õket, mert az esõ mellé sûrû pára is társul. Keresztezünk egy szekérutat, aztán váltakozva megyünk emelkedõkön, lejtõkön. Amikor keresztezzük a [K4]-et, onnantól csak a [m] jelet figyeljük, mert úgy emlékszem, hogy a [K+] már nem sokáig jó nekünk. Amikor egy patakon kell átkelni, akkor már egyedül van a [m] jel. NoNet már el is tûnt a túloldalon. Hol mehetett át ez a fazon? Nem érdekes, mi is összehozzuk valahogy. Odaát egy szekérúton balra fordulunk. Fények után kutat a tekintetem, de a saját lámpáink fénykévéjén kívül nem látok egyet sem. Egyszercsak egy ház sötét hátuljáról verõdik vissza a lámpám fénye.

11. ellenõrzõpont, Vasedény-kulcsosház.

Nagyon jól jön, hogy van egy kis verandája a háznak. Padok vannak benne, és nem csak a pontõrök tudnak ülni. Rögtön belekezdek egy saját szendvics elfogyasztásába. Amikor végzek vele kimegyek a kinti asztalhoz, amelyen piros almák csillognak. Jól lemosta õket az esõ. Nagyon finom, lédús alma. A bõvizû forrásból feltöltöm a flakonjaimat, Pistinek is viszek egyet. NoNet hosszabb pihenõre rendezkedett be, még az esõkabátját is kiakasztotta. Pistivel elindulunk. A pontõrök szerint már sokan feladták, ezért vihetünk még almát. Nekem nem kell kétszer mondani, elveszem a legnagyobbat az asztalról. Közvetlen a forrás mögött mászunk fel egy nagyon meredek ösvényen. Én még mentemben is szuszogva, röfögve eszem az almát, hogy  ne kelljen eltenni. Egy szekérútra érünk fel, amin jobbra fordulunk. Pisti megy elöl az enyhe lejtõn, én mögötte baktatva rágicsálom az almát. Hivatalosan a [S4]-en megyünk, de szólok Pistinek, hogy ne törõdjön semmivel, csak kövesse a [m] jelet, azon eljutunk egészen Kisirtáspusztáig. Én csak azzal vagyok elfoglalva, hogy a szétgyúrt úton nehogy pofára szálljak, vagy megcsúszva nehogy félrenyeljem az almát, mert akkor várhatok a királyfi csókjára. Vagy az egy másik mese? Mindegy. Egyszer csak azt veszem észre, hogy igencsak szuszogok, miközben rágok. Nem emlékszem arra, hogy itt emelkedõt kéne leküzdeni. Alig hogy ezt végiggondolom megszólal Pisti, hogy nincs jel. Azt a leborult... Arra viszont emlékszem, hogy itt friss, és megfelelõen sûrûn felfestett jelek vannak. A falánkságom áldozata lettem. Evés közben nem figyeltem a jeleket. Dühömben odavágom azt, ami még megmaradt az almából. A legfinomabb falatok maradtak a csutkán. Gyerünk vissza! Amikor keresgéljük a helyes utat, fejlámpák jönnek szembe. Megint egy dézsa fû. A négyes csoport az. Nem látok a pipától, mert a tetemes elõnyünk, amire szert tettünk velük szemben, az most szertefoszlott. Na, mindegy, legalább többen figyeljük a jelzéseket. Mostanra már minden útba betársult egy patak. Amikor a Kollár-völgyben a [m] jel melletti [S4], helyét átveszi a [S+], akkor egy áthatolhatatlannak látszó sártengerbe futunk. Tanakodunk, hogy hol lehetne megkerülni, de sûrû, tüskés dzsindzsa veszi körül az egészet. A vége az, hogy egy vállalkozó szellemû túratárs belegázol az egyik sárral telt keréknyomba. Nincs mit tenni, követjük a példáját. Nagy nehezen elvergõdünk a keskeny nyomtávú vasúthoz. KISIRTÁS feliratú megállótábla mutatja, hogy hol vagyunk. Az esõháznál automatikusan balra fordulok a füves réten, [S-] az új jelünk. Tavaly itt továbbmentem, úgyhogy nagyon belém vésõdött a helyes irány. Törölgetjük cipõinket a dús fûben, de teljesen fölöslegesen, mert ami ezután következik, az leírhatatlan. (Azért megpróbálkozok vele.) Egy alattomos emelkedõ ez a turistaútnak csúfolt tankodrom. Nem tudom ezt hogy csinálják, de egy borotvaélnyi feldúlatlan útszél sincs. Van, ahol nyolc méterre szélesedik ki az út, de ott ugyanúgy szét van gyúrva az utolsó milliméterig, mint ahol csak három méter széles. Most már nem arra vigyázunk, hogy ne legyen sáros a cipõnk, vagy hogy ne folyjon bele felülrõl a híg sár, hanem hogy egyáltalán a lábunkon maradjon. Még csak most van itt a [Z+] leágazás. Ez azt jelenti, hogy még csak egy kilométert jöttünk Kisirtástól, pedig egy örökkévalóságnak tûnt az eltelt idõ. A rosszabb hír az, hogy még egy kilométert le kell nyomni ebben a lekvárban a [S-] jelen. Az állandó csúszkálás próbára teszi az idegeimet, lemaradok a többiektõl. Érsektisztásnál egy sötét alak áll a mûút elõtt. Pisti megvárt. Nem hittem volna, hogy ennyire lehet szeretni a mûúton való túrázást, most harminc méter hosszan ezt tehetem. Ja, közbe jobbra fordultunk. A mûút bal oldalán rátérünk egy [Z-] szekérútra. Ez is sáros - hogy ne lenne az - de nincs feltúrva. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint az elõzõ förmedvény. Utolérjük a négyes csapatot; böngészik az itinert. Balra be kell menni egy ösvényre. A [Z-] marad, a szekérút nélkülünk megy tovább egyenesen, mint [Z+]. Az erdõben tekergünk a jelzéseket követve. Leginkább felfelé megyünk, de van benne hullámvasút is. A belógó ágak elöl gyakran kell lehúzódni. Csúszik ez a cucc is, kapaszkodunk, amibe tudunk. A meredekebb emelkedõkön húzogatom a gatyaszáramat felfelé, mert a combomra tapadt nadrág akadályozza a lábam magasra emelését. Végül kiérünk egy füves fennsíkra. Jelzés már nincs sehol, mert fa sincs, amin lehetne. És a jelzõtûz sem ég; hogy is éghetne az esõben. De viszont egy rühes lámpa sem világít, pedig az jelezhetné az irányt. A sûrû ködben tíz méternél nem látunk tovább. Elkeseredetten hallózni kezdünk. (Tavaly, amikor egyedül értem ide, akkor is hallóztam, csak egy lukkal, azaz egy mezõvel elõbb, mint kellett volna.) A többedik kiáltásra lentebb fény gyúl; elindulunk az irányába.

12. ellenõrzõpont, Só-hegy.

Egy sátorra akasztották ki a lámpát; a fiatalok egész jól elvannak odabent. - Skacok, baromi köd van ám idekint, és az orrunknál nemigen látunk tovább. Jó lenne kint hagyni azt a lámpát, hátha erre vetõdik még valaki. A sátor elõtt nyeles lábasban sötétvörös folyadék figyel. Amíg odabent az itinerrel bíbelõdnek, addig felemelem és húzok belõle. Jól sejtettem, ez az itt szokásos forralt bor. Totál hideg, és az esõ is felhígította, de kit érdekel ez most. - Kérsz? - nyújtom oda a mellettem várakozónak. - Há persze! - veszi át máris a fandlit. - Van ott pohár - szólnak ki a sátorból. - Maradjon is ott, mert a bort már legurítottuk nélküle. A szegfûszegek hóttrészegen  fekszenek már az alulábas fenekén. Az itinert átvettük, a bort megittuk, nincs több keresnivalónk itt. - Gyere Pisti! Lemegyünk. A köves-füves Só-hegy nyúlványát elhagyva egy meredek, rettentõen csúszós, lefelé kanyargó ösvényhez érünk. Pisti után én is zakózok egy nagyot. Hanyatt estem, mint a büdösbogár. A legjobban a novi új, vízlepergetõs, légáteresztõs dzsekimet sajnálom. Hát, ez is túlesett a keresztségen; sáros lett a könyöke. A környezõ fácskák nyüvésével további zakó nélkül sikerül lejutni. Rögtön keresztezünk egy szekérutat. Felnézek, a távvezeték is megvan. Továbbra is a [Z-] jelen megyünk. Az elsõ rétnél (északi Lengyel-rét) hátra nézek, de senkit nem látok jönni; ezen kicsit elcsodálkozok. A második réten (déli Lengyel-rét) át se megyünk, mert már elõtte átvesz minket a szalagozás, balra fordulunk. Hosszan megyünk a szalagok után. Itt már mûanyagból vannak; papírral ebben az esõben nem sokra mennénk. Igaz, hogy néhány ezek közül is leesett a szélben, de legalább nem olvadt el. Most is kiraktak olyan A4-est, ami a vadászokat tájékoztatja, hogy teljesítménytúra folyik a környéken, nem pedig holdkórosok zavarják az elõkelõ "sportnak" hódolókat. Azért ezen a szakaszon is akad bõven keservesen járható út, de most már sokat javít a hangulaton a cél egész távhoz viszonyított közelsége. Kimondottan megörülök, amikor egy fán meglátom a [P-] jelzést. Innen a SZEMBE-JULIANUSt követjük, sínen vagyunk, nem lehet baj. Hát persze, de miért nincs már megerõsítõ jel, és miért van az az érzésem, hogy ilyen agyagos traktor úton nem kellett feljönni errefelé a JULIANUSon? És ilyen bokrokkal tarkított mezõre sem emlékszem. - Bocs, de most én vagyok a hunyó; visszamegyünk. Elég szépen lejöttük. A traktornyomos út helyett, sunyi módon egy füves részre vezetett fel balra a [P-]. Ezt nem vettem észre. Nem tudom, de most már nem is sújt le annyira a dolog, csak a büszkeségemet tépázta meg egy kissé. (Nem is igaz, mert nagyon megtépázta.) Jaj, most még jön ez a lejtõ ahhoz a nyamvadt patakhoz, aztán megint föl ezen a hosszú kaptatón. Aztán itt meg hol a jel, ennél az útvillánál? Természetesen hol nincs soha jelzés? Hát, persze, hogy az útelágazásban. Menjünk vissza a másik ágba, ott látok egy apró fényvisszaverõt az egyik fán. Hátulról fütyörészést hallok. kinek van ilyen jókedve? NoNet az. Már azt hittem, hogy ledõlt a Vasedény házban. Most már tényleg jönnie kell a szalagozott, jobbos letérõnek, mert már nagyon bactatja valami a jobb kisujjamat. Jól van, már látom a szalagot. Ez egy jól járható, salakos vagy apró zúzalékköves út, csak ne lenne már ilyen hosszú. A fák között próbálom felfedezni a pont fényeit, de nem látok semmit. Fú, már megint megnyomta ez az izé a cipõmben a kisujjamat. Hah! Remélem motorzajt hallottam, akkor mindjárt ott vagyunk. Igen, ott már látok egy gyönge kis fényt. Elõresietek, hogy letudjam az adminisztrációt, és a padnál levehessem a cipõmet.

13. ellenõrzõpont, Kóspallag, elágazás.

Leülök a padra, de nem bírok lehajolni a cipõmig. Kénytelen vagyok felállni, és a padra feltenni a lábamat. Alig bírom kibogozni a csurom sáros fûzõt. Legyûröm a lábamról a cipõt. Ez nem igaz! Egy borsszemnél valamivel nagyobb, kemény bogyó nyomta a kisujjamat. Bogyó eldob, cipõ vissza. Csupa sár lett a kezem. Most már nem érdekel, beletörlöm a gatyámba. Különben is úgy nézek ki, mint aki egy jót dagonyázott valamelyik pocsolyában. Közben összejött az egész BöBe és a négyes csoport is. Mielõtt kivágódnánk a mûútra azért még felkapok egy almát. A mûútról jobbra bemegyünk az erdõbe, a [K-] jelre. Erõltetett menetben haladunk, egy tempóban az egész kompánia. A kisebb pocsolyákon gépiesen átgázolunk, a nagyobbakkal se tökölünk sokat. A Békás-rét elõtt szerelvényigazítás miatt lemaradnak a többiek. Hihetetlen, de annyira megszállt az ihlet, hogy Pistivel tovasuhanunk. A hatalmas réten becélozzuk a magányos fát. Konstatálom, hogy rajta van még a [K-] jel. Tavaly, csillagos, tiszta idõben becéloztam a rét jobb felsõ csücskét, és arra siettem a dermesztõ hidegben. Most valami drótot látok kifeszítve, és egy hevenyészett táblára rá is írták, hogy magánterület. Olyan húsz centi magasságban karók is vannak leverve, némelyiken jelzés. Az erdõ felé vezetnek, de hogy a csücsökhöz képest hova, azt a köd miatt nem látom. Amikor elérjük az erdõt, mint aki jól végezte a dolgát, az elsõ lehetõségnél bemegyünk. - Te, itt már rég jelzéssel kellett volna találkoznunk. Ez nem lehet igaz, hogy már megint eltévedtünk. Gyerünk vissza! Az erdõ szélén, a ködben már azt sem tudom, hogy merrõl jöttünk. Pisti se, de ez nem vígasztal. Higgadjunk le, menjünk vissza az utolsó jelzett karóig. Igen, most már érzem. Amikor elértük az erdõt, akkor még jobbra kellett volna menni hosszan a szélén, hogy elérjük a csücsökbeli bejáratot. Hát akkor tegyünk így. Odabent hamar elérjük az elsõ jelzést, amit követnek a társai is. Megint elõtûnik a ma éjjel oly gyakori jelenség: szembejövõ fejlámpa. A négyes csoport lánytagja fejérõl világít. - Erre kell menni? - kérdezi. - Igen - válaszolom. - Biztos? - kérdez újra. - Egen - így én. Hozzánk csatlakozik. Gõzöm sincs, hogy veszíthették el a többiek. Egy extrém meredek, csúszós részhez érünk. Bevágjuk a hóeke pózt, és a csúszást elõreszúrogatott bottal fékezzük. Csoda, de zakózás nélkül leérünk. Közbe szembe jött a négyes csoport egy másik tagja is. A leányzóért jött, mint utólag kiderült, õ az apukája. Balra befordulunk a [Z-]-ra. Délelõtt óta, mióta itt jártunk teljesen megváltoztak az útviszonyok. Bukdácsolva jutunk el a pecatóig.

14. ellenõrzõpont, Törökmezõ, halastó.

Leültetnek a ház teraszán, és forralt borral, teával kínálnak. Pistivel teát kérünk. Van még a Zsoltnak annyira tetszett csapágyzsíros kenyérbõl is. Azt is fogyasztunk. Az apa kérdezi a pontõrséget, hogy merre kell továbbmenni. A hölgy, aki a teát hozta, õ válaszolja, hogy a [Z-] jelen balra emelkedõ, majd [P-] jobbra a Törökmezõi turistaházig, és tovább nem tudja. - Onnan egészen a Köves-mezõig [K-] - veszem át a szót - aztán szalagozáson le Nagymarosra. Már világosodik, ki lehet kapcsolni a lámpákat. Mind a négyen elindulunk a megbeszélt irányba. A turistaháznál megy a tuc-tuc zene. - Már hat óra is elmúlt, és még tart a dizsi? - csodálkozok. Egy fán levõ papírról olvasom le, hogy 10 éves házassági évfordulót ülnek. Így már érthetõ, hogy nem akarnak lefeküdni. Jóval a Törökmezõ fennsíkja után járunk, amikor egy elágazásnál balra fordulnak a többiek. Elõre szólok, hogy látnak e ott [K-] jelzést. Igen a válasz, majd mennek tovább. Nagyon gyanús ez nekem. Hol van itt jelzés? Visszamegyek az elághoz. A másik ágban, egy fán ott a jel. Lótücsök! Gyere Pisti, erre kell menni! Most mi sietünk elöl a haladós lejtõn. Már teljesen világos van, és az esõ is alábbhagyott, egy kis permet azért van még. Balra fordulunk a nem is olyan régi, hatalmas irtásnál, és tovább lejtõzünk. Rohadtul csúszik. Elérjük a [K+] keresztezõdést, de továbbra is tartjuk magunkat a [K-] jelhez. Hátra nézek. Az apa-lánya duett sehol. Az útvonalat elmondtuk nekik, világos is van már, csak beletalálnak a célba. Elérünk a Körtvélyes emelkedõjéhez. Ez méltó az elmúlt huszonnégy óra szopatásaihoz. Olyan csúszós, hogy szinte lehetetlen rajta felmenni. Semmibe nem lehet megkapaszkodni, és ha közelíteni próbálsz az ösvény bármelyik széléhez, akkor a tüskés indák tépik meg rajtad a göncöt. Negyedlépésenként tornázom fel magam. Pisti becsületére legyen mondva, fönt megvár. Kicsattogunk a mûútra. Na nem! Engem most már nem érdekel, mondjon bárki, bármit, de én nem vagyok hajlandó szembe bemenni a turistaúthoz. Hosszú idõre elegem van a sárban csúszkálásból; még a derekam is megrándult egy sikkes sajátláb-kirúgásnál. Menjen a turistaúton az, akinek Imre az anyja, én maradok a mûúton. Csattognak a botok a flaszteron, lassan közeledik a kis focipálya meg a pihenõhely, és elõbb-utóbb keresni fogjuk a szalagozást a Köves-mezõ szélén levõ bokrokon. Még egy utolsó pofára esési lehetõség a csúszós lejtõn, aztán szilárd burkolaton lejtõzhetünk a fõutca felé. Vasárnap van, de már éledezik Nagymaros. Több az autós, mint a gyalogos, de aki gyalog megy, annak már nem kell ernyõt tartania a feje fölé. - Hat perc múlva nyolc, hat perc alatt be kell érni - mondja Pisti, és nekilódul. Az utolsó métereken nem fogok lemaradni, én is belehúzok. 07:59-kor csekkolunk. Ötvenkilenc perccel túlléptük a szintidõt, de egyetlen szó nélkül töltik kifele az emléklapot, majd gratulálnak a teljesítéshez. Megjegyzem a rendezõnek, hogy szívesen elfogyasztanék egy tányérral, abból a fenomenális gulyásból, amit a Tûzköves-forrásnál osztottak. (Tavaly kínálták a célban is.) A lapot kitöltõ rendezõ elmondja, hogy egy perccel az elõtt, hogy odaértek volna autóval a forráshoz a pontõrökért és a cuccért, az ottlevõk a viharfenyegetettség miatt menekülõre fogták, de elõtte még kiöntötték a levest. Az tartotta bennem a lelket az utolsó szakaszon, hogy a célban nyugodtan, nem kapkodva elkanalazgatok majd egy nagy tányér, meleg gulyáslevest. Tulajdonképpen a túrán történteket tekintve ez a leveskiöntés nem is nagyon lóg ki a sorból. Ja, itt van ám a célban az egész BöBe. Vaddinoék kérdezik, hogy hogyan kerültünk mögéjük. - Sose találnátok ki. Eltévedtünk. Befut egy telefon a rendezõhöz: ketten Zebegénybe' keresik a célt. Apa-lánya elmentek a [K+]-on. Végül is hol van az elõírva, hogy csak mi tévedhetünk el? Még egy telefon: Nagymaros-Visegrád helyett Nagymaros megállónál szálltak le a vonatról az imént említettek. - Semmi gond - mondja a rendezõ - plusz egy kilométer. NoNet már az elõzõ vonattal elviharzott, most Vaddinot hívatja a rendezõ telefonjához, és megkéri, hogy vigye utána az ittfelejtett esõkabátját. Pisti már elautózott északi irányba, lassan nekem is mennem kell a közeli állomásra, nemsokára jön a vonatom. Végignézek magamon; erõsen remélem, hogy föl is engednek rá...

Ottorino

DON BOSCO 2010.09.18. Táv: 60 km; Szint: 1670 m; Szintidõ: 14-15 óra.

Negyed hatkor szállok le az 1-es villamosról a Flóriánnál. Zsolt már ott vár a megálló esõvédõ fedele alatt. Szakad az esõ. Múlt szombaton ronggyá áztam. Most csak azért adtam a fejem túrázásra, mert az ígérték az idõjósok, hogy reggelre eláll. Igaz, a reggel tág fogalom; az angoloknál például délig tart. A hátizsákomat szemetes zsákba rejtve cipelem, hogy legalább a rajtig ne ázzon meg. A hosszú sorház elõtt elhaladva bekanyarodunk a Kiscelli utcába és a Bécsi út felé tartunk. Ahol a járdának kéne lennie, ott hatalmas sár van, ezért az úttesten megyünk. A rendházhoz érve egy kicsit keresgélünk, mert most egy másik helyiségben lesz a rajtoltatás mint tavaly. Jó, hogy már ilyen korán nyitottak, mert be tudunk húzódni a házba, addig sem ázunk. Miért nem vagyok meglepve, hogy Béla bácsi már bent rendezgeti a cuccát? Gyorsan megreggelizek, amíg Szöcske kipakolja a szükséges nyomtatványokat. Hat óra elõtt elkészülünk az adminisztrációval, van még néhány perc arra, hogy az ég felé tekintgessünk. Bebeszéljük magunknak, hogy egy kicsit már alábbhagyott a zuhé. Hatkor még feltûnõen beköszönünk, hogy lássák nem húztunk el idõ elõtt a többiekkel. Átmegyünk a Bécsi úton a Kiscelli utca folytatásához, és elkezdjük lefele nyomni az ott található lépcsõfokokat. A virradatot elfedik a sötét esõfelhõk, de a közvilágítás jóvoltából nem kell lámpát gyújtani. Elhaladunk a múzeum ódon épülete mellett, és amikor egy utcára bukkanunk, akkor balra fordulunk. Egy-két kutyázót- és kóbor autóst leszámítva kihalt a környék; a pocsolyákkal jól ellátott úttesten szaporázzuk. Visszahívok egy túratársat, aki elment a jobb oldalon megbúvó, keskeny lépcsõ [K+] jelzése mellett. Igen, erre kell felmenni a Mátyás-hegyre. Kitartóan kaptatunk fölfelé a nedves falépcsõn. A tetejéhez közeledve várom a feltételes ellenõrzõpont bójáját, de úgy látszik csak tavaly volt ilyen kihelyezve. Alighogy felérünk már jöhetünk is lefelé. A csúszós kövek óvatosságra intenek a meredek lejtõn. Lent pár méter jobbra egy mûúton, aztán balra fordulunk és megint fölfele tartunk, de most kevésbé durván. Késõbb balra, ismét bemegyünk az erdõbe. A [K-] becsatlakozásánál elhagyjuk a [K+]-t. Utunk többször keresztezi a Hármashatár-hegyre vezetõ mûutat, mígnem egy erõsebb emelkedõvel mi is felérünk a

HHH tetején levõ pingpongasztalhoz. (1. ellenõrzõpont)

Mintha egy kicsit lanyhult volna az esõ. Megint ez a kimerítõ reménykedés. A pontõrök nem bíbelõdtek a pavilonállítással, egy nyitott esernyõ van az asztalon, az alatt pecsételnek. Szörpöt iszunk. A kiürült pohárba Dunakavicsot szedek, útközben majd azt rágicsálom. Sûrû a köd. Egyelõre antennatoronyiránt megyünk, aztán a kerítés után, az erdõben már több lesz a [K-] jelzés. A meredek lejtõ elõtt bedobom az utolsó adag Dunakavicsot és a mûanyag poharat zsebre gyûröm. A lejtõ aljáról még vissza kell kapaszkodni a Vihar-hegyre, de aztán már óvakodhatunk lefelé a Virágos-nyeregbe. Az óvatos haladás ellenére is megcsúszok. Bal térdemet dinamikus erõhatás éri. Hû, remélem nem húzódott meg. Lefelé menetben még érzem, de a réten, vízszintben haladva lassan elmúlik a rossz érzés. Az esõ visszaerõsödik. Az elnéptelenedett Boróka büfé mellett haladunk a hétvégi házas övezet felé, a [Z-] jelzésen. A telkek után keskeny ösvényre térünk. A növényzetrõl az összes víz a gatyánkra folyik. Lassan jön el a balra le ösvény, de aztán seperc alatt leérünk a T elághoz, amin szintén balra fordulunk. Addig megyünk, amíg minden jelzés el nem fogy, ekkor rátérünk egy jelzetlen gerincútra, ami késõbb piros bicikli jelzést kap. Már annyit mentünk, mint Che Guevara az Andokban, de még sehol egy stáció. Egy jobbra leágazó útnál A4-es van a fán, de úgyis a kálvária felé kell menni, ezért nem sok ügyet vetek rá. Néhány tíz méter múlva, meglepetésemre piros-fehér bóját látok az ösvény fölé belógatva.

2. ellenõrzõpont.

Valójában a Kálvária-hegyen kéne székelniük, de odafönn most nagyon nedves a klíma. A bélyegzést megkapjuk, de azért fel kell mennünk. A hatóság nem engedélyezte a túloldalon való lejutást, ezért fent sarkon kell fordulni és visszajönni. A hölgy pontõrnek azért török egy ágat két piros bogyóval a végén.  Visszafelé elolvasom a fán az A4-est. Mostani irányunk szerint balra leküld a piros biciklivel jelzett úton. Már vagy 50 m-t lementünk, de nemhogy piros, de semmilyen bicikli, vagy egyéb jelet nem láttunk. Áh, az arany szabály szerint inkább menjünk vissza minthogy eltévedjünk. Megint elolvasom a hevenyészett felírást. A fenébe! Hát, itt egy hangyányi kis nyíl is, ami arra mutat amerre eredetileg is lementünk. Nem baj! Megvolt az elsõ szorgalmi feladat. (Lesz még.) Megint le. Persze, biciklijel továbbra is nuku. Mindegy már itt a [S-], gyerünk balra! Ezen már csukott szemmel is letalálunk Solymárra. Azért ez se olyan egyszerû, ahogy elgondoltam. A sorompó után, a lejtõn lefelé menve balra szalagot látok az egyik bokron. Baú! Most jut eszembe, hogy tavaly is le kellett vágni a jelzett turistautat a Rózsika-forrástól nem messze levõ pihenõhelyig. Most is be kell menni a dzsindzsásba. Eddig csak térdig voltunk elázva, most, mire kiérünk a patak mellé, már szabályosan, tökig vizesek vagyunk a bokrokról ránk folyó víztõl. Hangosan bosszankodok Zsoltnak, hogy mentünk volna inkább a [S-] jelen, ami kerülõ ugyan, de egy fokkal kevésbé vizes. Az Alsó-Jegenye-vöIgyben egy tucat nõ kóricál az útmentén kapucnis esõkabátban. Mi a ...-t keresnek ezek itt, ilyenkor? - kérdezi Zsolt. Véletlenül tudom rá a választ: Tommal jöttünk erre nem túl régen, valamelyik túrán, és õ megkérdezett egy csinosabbat. Nos, ezek természet-megfigyelõk. A környék bizonyos szempontok szerinti változásait figyelik. (?...!) Mindjárt kiérünk a mûútra. Nem nagy a forgalom, rögtön át tudunk menni a benzinkút oldalára. Valszeg már a leglustábbakat is kidobta az ágy, de az esõ csak esik. Na, gyerünk be jobbra az erdõbe. A kazánlemez híd után valami nagyon bûzlik. Nem nagyon tudjuk szaporázni, örülünk, hogy talpon tudunk maradni a sárban. Két vizsla ugatása kíséri igyekezetünket. A kerítés mellé érünk, ami mellett aszályos idõben is nagy a sár. El lehet képzelni, hogy most mi van itt. Mi van, levágták a fejbevágós ágat? Ó, már látom is, hogy nem. Ott van fehér szalaggal betekerve. Már egészen lenyomta a kerítést. Ahol elfogy a kerítés drótja, ott a betonszegélyen egyensúlyozok. Hosszan tartó emelkedõbe kezdünk. Rohadtul idegesítõ a gyakran kipörgõ láb, a visszacsúszó léptek. A távolból felhangzik a két kutya ugatása, újabb túrázók szegõdtek a nyomunkba. Az, hogy a gatyaszáram, cipõm csurom víz, kit érdekel; de az erdei mûút keresztezése után is ez a banánhéjon való járás a stílus. A [S-] fölösleges kitérõjét nem kell követni, a szalagozás a BUDAI 50 muflon jelére térít. A füves úton az egyik fûcsomóról oldalt csúszik a bal lábam, egyenesen egy pocsolyába. Rögtön érzem a cipõmbe felülrõl befolyó víz hidegét. A [K-]-t érjük el elõször, aztán jobbról visszatér a [S-] is. Most már nem lehet messzire a  pont. Olyan öt percet saccolok, de mint a végén kiderül alábecsültem a távolságot. Egy kutyás hölgy jó reggelt köszön vissza. Az órámra nézek: kilenc óra húsz. Nálunk ez már öreg délelõtt. De nini! Most veszem csak észre, hogy elállt az esõ. Még rá lehet fogni, hogy igaza volt a meteorológusoknak. A nagy páratartalmú levegõ dzsungel hangulatot ébreszt ezért egzotikus állathangokat kezdünk utánozni. Válaszul a falu összes kutyája vonyít rá hosszasan. Az itt megszokott pocsolyák most a bokrokig duzzadtak, az elõttünk járók szabályos kis elkerülõ ösvényeket tapostak az aljnövényzetbe. Átlépjük a lebetonozott gumiabroncsot; innen már tényleg csak egy ugrás a

3. ellenõrzõpont, a Muflon itató.

Az OKT bélyegzõvel pepecselünk. Felhígította a tintát az esõ, de még látszik a pecsételés. Öreg tacsi követeli tõlem ugatva a Zsolttól éppen most kapott körtét. - Nem szereted te ezt öregem, nekem elhiheted - mondom neki, de hiába, mert tovább mondja a magáét. Zsolt ad neki egy szelet nápolyit. Elõször csalódottan leteszi, de aztán fel, s alá mászkál a nápolyival a szájában. Keresi, hogy hova köpje - mondom. Vékonyodik a felhõréteg. Az egyik túratárs meg is jegyzi, hogy már látni az árnyékunkat. Rögtön javul a hangulat. Kimegyünk a Zsíros-hegyi turistaház megmaradt pereméhez. Már a maradványok is alig látszanak, úgy benõtte õket a növényzet. Balra tartunk, a Zsíroshegyi út aszfaltja felé. A sorompónál Zsolt megjegyzi, hogy az egyik túrán itt dinnyét adtak. Beindul a pavlovi reflex: sorompó -> dinnye -> nyálelválasztás. Jobbra keressük a letérõ [K-] jelzést. Néhány autót elengedünk, aztán amikor meglátjuk a várt jelet bekanyarodunk. Egy árnyas rész után, a kitett murvás emelkedõn már melegem van. A nap egyre jobban átdereng a gyorsan vékonyodó felhõkön. Elhatározom, hogy az emlékfal pihenõjénél megállok, és hátizsákomba süllyesztem az esõkabátomat. Így is lesz. Zsolt kérdezi, hogy nem fázom e. A hátam fázik még egy kicsit a vizes hátizsáktól, de ha majd leérünk a Szénásokról, a szélvédettebb helyen már minden rendben lesz. Elõször azonban gyorsan megnézzük a csúcsról a körpanorámát. Sokat ugyan nem látni a párától, de a Getét azért még sikerül betájolni. Itt is voltunk, de most leroncsolunk a kövekre festett [K-] jelzések mellett. Feltételes ellenõrzõpontot nem láttunk. Hullámvasutazva érünk el a fáig, amelyikre a [K-] és a [K+] jelzés is fel van festve. A tavalyi PILISCSABAI NEGYVENESEK XL-nek pontja volt itt, most nincs itt senki. Ma van az a túra is, de idáig a leggyorsabbak is csak délután érhetnek el. Átváltunk a [K+]-ra, a Kutya-hegy irányába haladunk. Idáig már mindenki könnyített az öltözetén; a könnyû szellõben az én hátamon is megszáradt a cucc. Egy balkanyarral leérünk a forgóajtóhoz, amelyen keresztül a Fehér útra lépünk ki. Jobbra megyünk a [S-] jelzésen Perbál irányába. Egy információs táblánál az útvilla bal ágát választva hosszú idõre letérünk a jelzett útról. A széles, jól járható út vonalvezetése lehetõvé teszi a nem odafigyelõs, beszélgetõs, szárítkozós haladást. Közben elpusztítjuk Zsolt nápolyiját. Amikor késõbb, jobbról visszajön a [S-] már lehet számítani arra, hogy egy kerítéshez érünk. Sok értelme nincs, mert egy nagy luk van rajta, amin át is bújunk. Egy hatalmas mezõre jutunk. Elõttünk a gombagyár két piros-fehér kéménye látszik a messzi távolban. Egy fûcsomós ösvényen haladunk a gyár körülbelüli irányába. A Békás-patakhoz érünk, amit normál körülmények között simán át lehet ugorni. Most azonban meg van áradva, és a rajta átvetett, karvastagságú faág lesüllyed, amikor rá akarok lépni. Egy megrekedt hordalékkupacon aztán mégis át tudunk settenkedni. Egy négyzet csúcsaiba ültetett gesztenyefa csoport mellett megyünk el. A falu templomtornya jó irányadó objektum. Nehezen közeledik a település, de amikor egy szekérútba futunk, jobbra kanyarodunk rajta, így érünk ki a Perbál-Tinnye mûútra. Balra besétálunk a templom elé,

az etetõpontra.

Figyelmeztetem Zsoltot, hogy szedje rendbe a vonásait, mert fotót készítenek rólunk. Lekváros kenyér, sültzsíros kenyér és szörp az ellátmány. Fogyasztani kell bõségesen, mert hosszú még az út. Így is teszünk, majd visszamegyünk a fõútra, és az eredeti irányt tartva megyünk tovább rajta. Egy hídszerûségnél áll egy túratárs itinerrel a kezében és jobbra néz. Még tovább kell menni - mondom - és a 64-es számú háznál kell jobbra bekanyarodni a keresztutcába. Honnan tudod? - kérdezi. Tavalyról - válaszolom. El is érkezünk a mondott házhoz, és be is fordulunk. Emberünk egyre idegesebb, mert nincs szalagozás. Most már én is elõveszem az itinert, és olvasom, hogy a Szamárhegyi-patak felüljárójánál kellett volna jobbra kanyarodnunk. Hát, az egy, vagy két utcával elõbb volt, de nem érdemes visszamenni, mert, ha a tavalyi útvonalon megyünk tovább, akkor a kettõ inkább elõbb, mint utóbb összetalálkozik. A tagot az se nyugtatja meg, hogy utolérjük Surdékat, akik a térképet nézegetik. Együtt megyünk tovább. A tavalyi út akácoson áthaladó részét pókhálók sokasága keresztezi. A keresztes kollegák zsákmány helyett minket kapnak telibe. Egy keresztezõdésnél jobbról bejön a [S-] jel, és nemsokára meglátunk egy szalagot is. Nagy az öröm, ideges útitársunk megkönnyebbülve fut tovább, jellegzetes mozgásával, kifelé fordított lábfejekkel. Halkan jegyzem meg, hogy említést tehettek volna a változásokról a rajtnál, különös tekintettel a reggeli, nem éppen olvasós idõjárásra. Mindegy. Fõ, hogy visszataláltunk a hivatalos útvonalra. A nap most már úgy süt, mint ahogy az illik ilyenkor. Elõ is kell vennem a sapkát, meg a napszemüveget. Ezt se hittem volna a reggeli esõben. Egy csúcskõre a [S-] jelen kívül egy kanyarodó nyíl és a "15 m" felirat is fel van festve, hogy lássuk melyik két bokor között kell jobbra kanyarodni.

4. ellenõrzõpont, Nyakas-tetõ

Az idõközben elõresietett Surdék pihennek a ponton. A füves, cserjés környezetbõl egy földútra érünk ki. Elvileg ez a [S+] jelezte út. Innen már látni a Nagy-Getét. Kilométereken át caplatunk a traktorok által sártengerré változtatott úton. Kritikusabb helyeken a kukoricasorok között próbálok elõrejutni, de itt se sokkal könnyebb. Már azt hiszem, hogy ennek sosem érünk a végére, amikor két szalag jelzi, hogy balra lefelé kell kanyarodni. Amíg kitett részen megyünk lefelé, addig elfogadható a talaj állaga, de amikor beérünk egy lombsátor takarta patakvölgybe, akkor sárcsúszdává változik a terep. Egy tanya kerítésénél bukkanunk ki. Bent állatok legelésznek, mi itt kint balra fordulunk. Motorzúgás hallatszik. Crossosoknak utat biztosítva állunk félre. Egy darabon egész tûrhetõ az út, de amikor a falu felé vezetõ földutat elérjük, akkor nem túlzok amikor azt állítom, hogy derékig ér a sár, méghozzá faltól falig. Lehet, hogy nem mondták a traktoristának, hogy ne az úton végezzen mélyszántást. Szerencsére a crosspálya is a falu felé tart, és motorosok sincsenek rajta. Az akadályokat leküzdve érkezünk a Máriahalom fõútja mellett levõ játszótérre. Leülünk egy padra. Ki kell szednem a cipõmbõl a belehullott sárdarabokat. Egy kis púdert is öntök bele, hátha nem lesz vízhólyag a talpamon. Ez a kis leülés is erõt ad. Balra megyünk tovább a fõutcán; a buszmegálló melletti kútnál még töltünk egy kis vizet a flakonokba. Felkészülünk a túra legszivatósabb szakaszára. Mesélem Zsoltnak a tavalyi élményeimet, de még nem képes felfogni, hogy mi vár rá. Feltûnik, hogy csupa nõ ácsorog az utcán, férfi egy se. Még a gyerekek is mind lányok. Egy néni azt mondja, hogy esküvõ lesz. Jó, jó, de miért menekültek el a férfiak? A falu végén jobbra fordulunk. Az utca földútba torkollik. Itt is kukoricaföld, itt is sártenger. Nem is bánom, amikor dombot kell mászni, mert ide nem jött már fel a traktor. Ahogy felértünk, már mehetünk is le, hogy egy még meredekebb, és magasabb dombra, mit dombra, hegyre másszunk fel. Itt aztán mehetünk a végtelenségig a gerincen. Nem az a baj, hogy hosszú az út, hanem az, hogy olyan ösvényen kell elõrehaladni, ami egy talpnyom széles, és kb. 15 centi mély. Sántítva kell haladni, letérni nem tudsz róla, mert tüskés cserjék szegélyezik, amelyek úgyis beléd- beléd tépnek. Egy tenyérnyi helyen félreállok, hogy egy túratárs elõzni tudjon. Õ nem kényeskedik, megy, mint a Terminátor. Amikor végre eljön a gerinc vége. Egy szalag jelzi, hogy balra, meredeken le kell menni a hegyrõl. Lent, valószínûtlen mélységben egy szántóföld mellett már ott lavírozik a túratárs, aki nem is olyan rég elõzött. Lefelé ugyanolyan egylábazó ösvény vezet. Itt már ritkább a cserje, a vájat melletti füvön próbálok menni. Sokszor megtréfál a mélyedés fölé nõtt, dús fû. Nagy nehezen mi is levergõdünk a szántóföld mellé. Innen már látszik, hogy hova kell felmászni. Mutatom Zsoltnak a hegycsúcson álló pontõr hangya nagyságú alakját. (...!) Surdék már több, mint félúton vannak a csúcs felé; integetnek. Mi is nekivágunk a kaptatónak. Lassan araszolunk fölfelé a majdnem 45 fokos lejtõn. Annyi könnyítés van a tavalyihoz képest, hogy most nem kell elszenvedni az augusztus eleji hõséget. Tavaly, itt majdnem visszahullottam, most se sok hiányzik, de gésalépésekkel ugyan, de haladok fölfelé. Amikor azt hiszed, hogy már fent vagy, akkor még pár métert le kell szaladnod egy buckáról, és utolsó nekirugaszkodással fel kell nyomulni a pontõr buckájára.

Kõszikla csúcsa, 5. ellenõrzõpont.

Felkapok néhány savanyúcukrot, az egyiket rögtön ki is bontom. Zsolt még küzd az utolsó métereken, amikor felér kirakja az elakadásjelzõt, le kell ülnie a csúcskõre. Hát, akkor én se maradok állva. Ücsörgünk egy kicsit. - Nem azért mondom, én ráérek, de ha te el akarod érni Budapesten az utolsó fóti buszt, akkor mennünk kéne. Nagy nehezen felkurblizzuk magunkat, és lefele indulunk a gerincen. Én már belõttem magamnak a következõ magaslatot, ahová még fel kell csûrnünk. Az már nem olyan vész, mint ez volt, de nem lesz egy Operabál. Egyelõre lemegyünk az erdõbe. Fától fáig óvakodunk lefelé, a motorosok csúnyán széttúrták a talajt. Amikor leérünk, akkor jobbra indulunk egy ároknál nagyobb képzõdmény mellett. Alattomos emelkedõn haladunk, nem is keveset. Egy felszántott földhöz lyukadunk ki, ahol élesen balra fordulunk, követve a szántó peremét. A paraszt az utolsó millimétert is felszántotta, kockáztatva, hogy a traktorral együtt beleborul az árokba, úgyhogy az út annyi, amennyit az elõttünk járók letapostak. Eléggé igénybe veszi az idegeimet a göröngyökön való bukdácsolás. Annyira, hogy amikor egy szalag nyomán bemegyünk az erdõbe, akkor tovább megyek egyenesen, hiába van három szalag jobbra felakasztva. Zsolt kiabál utánam. Azért jó, hogy elhoztam magammal a fiút; körtével, nápolyival etet, és amikor tévútra lépek visszahív. Na, másszuk meg ezt az utolsó dombot. Támadnak a szúnyogok, de elérjük a Babál-hegy csúcskövét. A frissítõpont autója egy gyufaskatulyánál is kisebb, lent a mûút mellett. Oda kell letipliznünk. Elõször normál meredeken óvakodunk lefelé, de aztán be kell menni a dzsindzsásba. Megint az a féllábas ösvény fogad a tüskés bokrokkal. Szerpentinezgetünk lefelé. Amikor kibukkanunk egy fordulónál, azt látjuk, hogy alig értünk lejjebb valamivel. Engem személy szerint jobban megvisel ez, mint a felmászás. Ha még egyszer kanyarodik az ösvény, akkor üvöltök. Jól van, nincs több kanyar, mehetünk a sáros út mellett a bozótban, a

frissítõponthoz.

Málnát, ásványvizet, Dunakavicsot ide! És persze padot a fenekem alá. Le kell simítani a felborzolt idegeimet. Megérkezik az a hölgytúrázó is, aki egy kicsit tovább pihent a Kõszikla csúcskövén. Iszik, eszik egy pár szem édességet, de már megy is tovább. Nekünk is ezt kell tennünk, állok elõ megint én a javaslattal. - Már nem lesz ilyen durva terep, csak egy kicsi sár - mondja a pontõr. Jól van, csak már induljunk, szeretnék sötétedés elõtt beérni, és még van elõttünk vagy 9 km nem túl jó állagú földút. A frisspont mögötti szekérúton folytatjuk egy erdõsávig, ahol balra fordulunk, a fák között vezetõ útra. Hát, bizony ez is emelkedik emberesen. Amikor kiérünk a fák közül, szembe kerülünk egy hegyoldalba vájt kõbányával. Jobbra folytatjuk a domboldalban, amíg egy földbeszúrt táblácska le nem irányít a völgybe egy patakhoz. Gyönyörûen ki van szalagozva a patak: Az innensõ partján egy, és a túloldalán is egy, de gumicsónak az sehol. Mit csináljunk? A legsekélyebb rész is térdig (!) ér, és az átkelést még egy fogpiszkáló sem segíti. Hogy én bele nem gázolok, az biztos. Eszembe jut, hogy a frissponton azt mondták, hogy lesz egy kis sár... Elnézek a kõbánya felé. Szekérút visz arra, és a bánya elõtt folytatódni látszik. Nem látok más kiutat, arra indulok. Zsolt még próbálkozik a pataknál, de aztán õ is követ. Jókora kerülõt teszünk a kõbánya felé. Elõtte sorompó és tiltó tábla, ami a robbantási területtõl próbál távoltartani. Szombat késõ délután van, a kõbánya és környéke kihaltnak látszik. Tiltás ide, tiltás oda, én bemegyek. Zsolt követ. Egy a bánya törmelékével felszórt, hengerelt úton haladunk belvízzel elöntött mezõ mellett. Jól lehet rajta sietni, nincs sár, egyéb akadály. Többször megállunk, és átnézünk a túloldalra, hátha megpillantunk egy szalagot, de semmi. Végre jobbra kanyarodik az út. Azért mondom, hogy végre, mert amikor még fent voltunk a dombon, megfigyeltem, hogy merre van Nagysáp, és most az irányába kanyarodunk. Lesz, ami lesz ezen az úton bemegyünk Nagysápra. Egy szántó mellett azért megállok, hátha mégis van valahol egy nyomorult szalag. A távolba nézek. Zsolt megszólal: - Ott egy szalag. - Hol? - kérdezem. - A lábad elõtt, azon a fakarón. Lenézek, és tényleg, ott egy nyúlfarknyi szalag az említett karóra kötve. Hát, akkor sínen vagyunk, csak a vonat ne jöjjön. Még egy jó, alattomos emelkedõ a szekérúton, de nem bánom, mert megint sikerült visszatalálni a frankó útra. A távolban látszik az Öregkõ kúpja, ami alatt ott található Péliföldszentkereszt, ami megint csak egy pozitívum. Egy idõ után szépen elfogy ez a jobb minõségû út, és megint sarakat kell kerülgetni, de némi nehézség árán elvergõdünk a Bajna-Tát mûúthoz, amit keresztezve egy mezõre jutunk, ahonnan már nincs messze a templomtorony irányába vezetõ utca. Utálok flaszteren túrázni, de most jó érzés a szilárd talaj a lábam alatt. Egy kis térre érkezünk, ahol piros-fehér bója lóg egy fán.

6. ellenõrzõpont, Nagysáp.

Három fiatal lány õrzi a pontot, az egyik gratulál. Korai ez még egy kicsit, de jólesik és megköszönöm. Zsolt lerogy az egyik padra. Azt mondja, hogy olyan érzése van, mintha nyers húson járna. Szürkülni kezd. Akárhogy is, de el kéne indulni. A templomot jobbról kerüljük, a fõúton haladva fogjuk elhagyni a falut. Az egyik porta elõtt, a füves mezsgyén trágyakupac illatozik. - De hosszú ez a falu - mondja Zsolt. Fájós talppal biztos, de amúgy is elég hosszúnak tûnik. Az utolsó háznál elõkotrom a hátizsákból az elemlámpát, és zsebre vágom. Ne a sötét erdõben kelljen vacakolni. A szilárd burkolatú utca végén szalagok jelzik a helyes irányt. Földúton folytatjuk. Erõsen sötétedik, de még nem gyújtok világot. Elöl haladva diktálom a tempót, Zsolt leszegett fejjel, távolabbról követ. A szalagok balra térítenek egy erdõ mellé, aztán mintha egy alagútba kéne bemenni, az erdõ mélyére jutunk. Itt már muszáj lámpát gyújtani. Amikor kiérek egy mezõre Zsolt méltatlankodó hangon kiabál utánam. - Olyan tempót diktálsz vazze! hogy nem bírlak követni, és mindjárt leülök az erdõ közepén. Jól tudom, hogy milyen cefet dolog, ha valakinek fáj a lába és menni kell, csak mindig menni. Bevárom, és azzal próbálok lelket önteni belé, hogy a cél közelségével kecsegtetem, ami mellesleg színtiszta igazság. Innen már látni az idõsotthon fényeit. Az út egyenesen neki vezet. Ez már mindenképpen Péliföldszentkereszt. Nem lépünk az otthon területére, hanem jobbra lemegyünk az országútra. Itt egy kicsit botorkálunk a célt keresve, de A4-esek eligazítanak. Egy hatalmas, oldal nélküli faépítményhez érkezünk. Belépve az ott lévõk tapssal fogadnak. Ritka az ilyen kedves fogadtatás. - Azért tapsoltok, mert mi vagyunk az utolsók? - kérdezem. - Á, dehogy, jó páran vannak még odakint - válaszolják. Az egyik asztalnál ül az a hölgy, aki elõttünk indult el az utolsó frisspontról. Hozzálépek és megkérdezem, hogyan kelt át a kõbánya melletti patakon. Azt mondja: átgázolt. Hú, ez nem semmi. Éppen, hogy el tudok fogyasztani egy szendvicset, már indul is a mikrobusz Dorogra. Minden klappol, öt perccel vonatindulás elõtt lépünk az állomás területére. Az elõzõ transzport még ott várja a vonatot. Azt kérdezik, hogyan kerültünk oda. Hát, a VIP járattal - válaszolom. A vonaton azért még a többieket is megkérdezem, hogy miként küzdötték le a patakot. Volt aki levette a cipõjét, volt aki még a nadrágját is levette, de volt aki úgy, ahogy volt átgázolt. Végeredményben ezek is megoldások. Lassan döcög a vonat, de anekdotázással hamar múlik az idõ. Zsolt is felenged, már bír beszélni túrázásról...

Ottorino



 

PEST HATÁRÁN 70 KERÉKPÁROS 2010.08.22.

Táv: 67 km; Szint: 145 m.



Idén elõször megcsináltam a BUDA HATÁRÁN 50-et, és azt gondoltam, hogy úgy kerek a dolog, ha a PEST HATÁRÁN-t is megcsinálom. Bevallom, a mindkét túra teljesítéséért beígért érem is szerepet játszott elhatározásomban, mert nem volt igazán vonzó, hogy Pesten biciklizzek. Késõbb kiderült, hogy ez egy jó buli. Letöltöttem a tavalyi itinert, és amikor tanulmányozni kezdtem, a hatszáz utcanév láttán már tudtam, hogy vaktába nem fogok nekiindulni. Egy felhõs vasárnap ideális volt az útvonal bejárására. Az rögtön feltûnt, hogy a tavalyi itinerben megjelölt rajt különbözik a kiírásban szereplõtõl. Szerencsére az új rajt megegyezett a BUHA céljával, a békásmegyeri Csobánka téren lévõ iskolával. (KINIZSI nevezés.) A kiírás szerint lehetett országúti, illetve "normál" (terepesebb) útvonalat választani. Nekem szimpatikusabb volt a "normál", mert az országúti nagyon kompromisszumos megoldásnak tûnt a 8 ellenõrzõpontos útvonalával, az eredeti 10 pontoshoz képest. A bejárás során találkoztam sár- és homoktengerrel is, ezért úgy határoztam, hogy kombinálni fogom a kétféle útvonalat, méghozzá úgy, hogy mind a 10 ellenõrzõpont benne legyen, de a biciklim a túra után is használható állapotban maradjon. Lehetõvé tette ezt az, hogy a kiírás szerint az útvonal ajánlott, csak az ellenõrzõpontok érintése szükséges. Kellemes mellékhatása ennek a szabálynak, hogy kispistázni lehetetlen. Az alábbiakban a túrán, az általam letekert útvonalat és az ott történteket vázolom.

Frissen karbantartott cangámmal (elsõ fékpofacsere, olajozások) tekerek az Északi Összekötõ felé. Technical support hiányában saját erõbõl kell eljutnom a rajtba, s majdan a célból haza. Úgyhogy, ha minden sikerül, összejön a 100 km. A híd zöldre festett acélszerkezetét már meleg fényekkel cirógatja az alacsonyan álló, korareggeli nap; a magas vízállású Duna sima, mintha olajat öntöttek volna rá. Jó jelek ezek, mert remélhetõleg sem esõvel, sem széllel nem kell majd viaskodnunk. A hídról lekanyarodok a Nánási útra, és rajta is maradok, mert a vasárnap reggeli gyér forgalom nem indokolja, hogy a bicikliútnak kijelölt utcákon kanyarogjak. Irányváltoztatás nélkül érem el a Királyok útját, majd a strandnál balra fordulok a róla elnevezett Pünkösdfürdõ útra. A HÉV vágányán túl már csak egy jobbos és mindjárt ott is vagyok. Direkt korán jöttem, hogy ha ne adj Isten defektet kell szerelnem, akkor legyen rá idõ. Defekt nincs, keresek egy padot a szabadban alvóktól távolabbi helyen, és megreggelizek. Alig végzek a falatozással, már szállingóznak is a biciklisek. A térrõl az iskola bejáratához megyek. Pinkert Laci már ott ül az autója hátsó ajtajában és a nevezéseket intézi. Én is kérek tõle egy nevezési lapot. Az ismerõs arcokkal beszélgetve várjuk meg a 8 órát. Amikor itt az idõ, úgy tûnik a kis csoport nem is akar elindulni. Végül aztán mégis felkerekedünk. Én az aluljáró felé megyek, ahol kitûnõ biciklis le- s felhajtó van. A HÉV által kettészelt Békásmegyer másik felén bukkanok fel, a Juhász Gyula u. sarkánál. Rá is térek izibe, majd végigdöngetek rajta. Amikor az utca végén balra kanyarodok, látom, hogy a mezõny elejére kerültem. (A többiek a Pünkösdfürdõ utca felõl jönnek.) Nem akarok én az élen hajtani, nem is bírnám sokáig, de azért jólesik látni, hogy nem volt hiába a bejárás. Mellém hajt Balázs, és megkérdezi, hogy ismerem e az útvonalat. Ismerem - mondom - de biztos, hogy nem tudom végig tartani ezt az iramot. Nos, gyerünk tovább a Királyok útján, s amikor vége van, akkor egy balra-jobbrával felhajtunk egy patak nyúlfarknyi hídjára, majd élesen jobbra lekanyarodva egy rövidke idõre az árka mellé szegõdünk. Alig gyorsulunk fel, már le is kunkorodunk balra, a Gát utcára. A fekvõ rendõrök fölött égnek emelt fenékkel döccenünk át. Innen már látszik a Megyeri híd. Átmegyünk alatta, és ráhajtunk a bicikliútra, amely felvisz rá. Most már sínen vagyunk. Balázs elõre húz. Nyomom, ahogy bírom, de a térdem még nincs egészen bejáratva, mert még érzem, hogy létezik. Jó hosszú ez a híd, átível a Szentendrei-sziget felett is. A pesti oldalra érkezve egy hajtûkanyarral jön le a bicikliút a hídról. Megint az jut eszembe, mint oly sokszor, amikor Budapesten kerekezek; aki a kerékpár utakat tervezi, az maximum csak hintalovon ült. Semmi kifutása nincs a lejtõnek, az alján rögtön ott az éles kanyar. Ha elszáll a féked, akkor te is elszállsz. A centrum felé folytatom a Külsõ Váci úton; Balázst már nem látom. Lámpás keresztezõdéshez érkezek, még éppen átcsúszok az érett zöldön. Balra fordulok a 2/A út biciklisávjára, ami nemsokára jobbra elválik tõle, és az Óceánárok utca mellé társul. Ez se tart sokáig, mert egy újabb lámpás keresztezõdésnél elfogy. Itt beállok a lámpa alá, a forgalomba. Balázst is megfogta a lámpa. Egy dombra kúszik fel hosszan az Óceánárok utca, hogy aztán könnyebben lehessen tovább pödörni. Már csak egy lámpa a Külsõ Szilágyi útig, de annál megállás nélkül tudunk továbbhajtani. A K. Sz. utat elérve jobbra fordulunk, és menten besorolunk a balra kanyarodó sávba. Amikor a forgalom engedi be is kanyarodunk, átkelve a villamos, majd a vasút vágányain. Ez a Töltés utca. Innen már nem kell sokszor lenyomni a pedálokat, hogy megérkezzünk a

Töltés térre. 1. ellenõrzõpont (feltételes).

A pont õrzött, és a pecsét mellé müzli szeletet is kapunk. Mi vagyunk az elsõ vendégek. A szeletet elsüllyesztem a zsebembe, és tovább hajtunk egyenesen a Töltés utcán, ami újabb vágányt, majd egy teret átszelve Közvágóhíd utcává, késõbb Mogyoród útjává lesz. Egy flekk hátán flekk szakaszon hajtunk át, de így is eljutunk a keresztezõ

Régi Fóti útig. 2. ellenõrzõpont (feltételes).

Itt Máté osztja a pecsétet, és közli, hogy mi vagyunk az élboly. Miért nem vagyok meglepve? Innen egyenesen kéne tovább menni, de a bejáráson kellemetlen tapasztalatom volt, mert az M3-as fölött átkelve egy sáros, kátyús út következik hosszú kilométereken át. Úgyhogy most inkább rátérek az országútiaknak ajánlott útvonalra. Jóérzés, hogy így sem marad ki ellenõrzõpont. Tehát jobbra Régi Fóti út, ahol kisvártatva bicikliútra térhetek. Balázs is erre jön. A Szentmihályi út elõtt ismét be kell állni a forgalomba a lámpa alá, a balra kanyarodó sávba. Vasárnap lévén kisebb a forgalom, mint hétköznap, de így is feszült figyelmet igényel a haladás. A Kõrakás park után kissé gyérül a forgalom, de most meg a kiperemesedett útszélre kell vigyázni. Nem bánom amikor vége lesz már a Szentmihályi útnak. Balra kell kanyarodni a Rákospalotai határútra. Egy felüljárón kell felhajtani, de utána gurulhatunk lefelé. Az elsõ körforgalomnál jobbra kanyarodunk a Szlovák útra. Az átlagosnál nagyobb a forgalom, még busz is jár erre, de vasárnap lévén nem olyan vészes. Nem vacakolunk a sóderos mellékutcákkal, lecsorgunk egészen a Timur utcáig, ahol is balra kanyarodunk, rá a bicikliútra. Rögtön vissza kell kapcsolni, mert tekintélyes emelkedõt fogunk magunk alá gyûrni. A dombtetõrõl gurulóval átmegyünk egy keresztezõdésen és elhagyunk egy buszmegállót. A kerékpárút az utca bal oldalán van kialakítva, így amikor észreveszünk egy olyan vas kerítést, amelynek minden vége más színûre van festve, akkor jobbra átkelünk az utca másik oldalára, és bekanyarodunk a Bekecs utcába. Itt addig megyünk, ameddig jobb felõl meg nem pillantunk az egyik ház kertjében egy bazi nagy Mozart Kuglit.

Ez a Csokoládé Múzeum, a 3. ellenõrzõpont. (Éles.)

A pontot a ház többszöri körülkerekezése után sem találjuk; az idõ meg csak úgy repül. Végül Balázsnál fogy el a cérna, és felhívja a fõrendezõt. Menjünk tovább! - mondják a vonal túlsó végén. Közben befut H. Attila is. Szomorúan indulunk tovább hárman az ide beígért csoki nélkül. A Bekecs utca maradékán tekerünk, amire már nem jutott aszfalt. Szerencsére rövid szakasz ez, a végén balra fordulunk a Budapesti útra. A lejtõn begyorsulunk, de fékezni kell, mert keresztezzük a HÉV vágányát. Van aki 100%-ig megbízik a fénysorompó villogó fehér lámpájában; én azért koptatom egy kicsit a fékeket. Egy forgalmasabb, keresztezõ út felé tartunk, amelyen jobbra fordulunk. Ez a Magtár út. A gödöllõi HÉV alatt fogunk áthaladni, de feltart egy lámpa. Elég sokáig piroslik, de aztán mehetünk tovább, egyenesen, most már a Gazdaság úton. Nagy kifliben görbülünk jobbra, hogy a vonalvezetést követve, automatikusan a Batthyány Ilonára térjünk. A pihentetõ lejtõzés során lehetõvé teszem a hátsómnak, hogy kis idõre felszabaduljon az elnyomás alól. Az út végén, a fáradságos munkával megszerzett helyzeti energiát - mint megannyiszor - megint a fékek alakítják hõvé, mert balra kell kanyarodni a Vidámvásár utcába, de elõbb meg kell állni a STOP tábla elõtt. A kanyar után besorolunk egy kocsisor végére. Félpályás lezárás van, várjuk, hogy szabad jelzést mutasson az ideiglenesen kihelyezett lámpa. Ez hamar megtörténik, és tovább hajtunk Nagytarcsa irányába. Még mielõtt kiérnénk a prérire jobbra csûrünk a Simongát utcába. Rövidesen megint neki lehet engedni a drótszamarakat, beletekerünk a lejtõbe. Észnél kell lenni, mert két monstrum tartálykocsi is megelõz. Jól döngethetünk, mert lassúnak tûnik a manõver. Közvetlen az elõtt, hogy emelkedni kezdene az út be kell fordulni balra a Naplás-tó felé vezetõ útra. H. Attila elmondása szerint itt könnyû elbökni a direkciót; a tanulópénz: rengeteg plusz kilométer megtétele. A tó mellett egy sor kocsi és egy sor pecás parkol; nagy a sportélet. Valaki egyszer megkérdezett egy horgászt, hogy mi a sport a sporthorgászatban. Azt a választ kapta, hogy a sporthorgász a végén visszadobja a halat a vízbe. Hát, akkor a vadászatnál is meg lehetne csinálni ugyanezt. A vadász elejtené a vadat, aztán visszahajítaná az erdõbe. Elmegyünk a tó mellett, és egy kitartó emelkedõbe kezdünk. Megéri a fáradság, mert a Naplás úton széles úttest és hosszas lankázás vár. Szinte semmi autóforgalom nincs, ezért nem tökölünk, a mellékutcákkal, hanem lehajtunk egészen a vágányokig, a Szent Imre herceg utcába, ahol balra kanyarodunk. A forgalmas Tarcsai utat elérve várnunk kell, amíg elmennek az autók, hogy jobbra fordulhassunk és átkelhessünk a vasúton. Kicsit keresgélni kell a pontot, de nem sikerül elbújniuk a pontõröknek, mert megtaláljuk õket egy zöld növényfüggöny mögött, az állomásépület elõtt.

Rákoscsaba vasútmegálló, 4. ellenõrzõpont. (Éles.)

A kis kitérõ után folytatjuk utunkat egyenesen a Czeglédi Mihály utcában. Vállaljuk a nagyobb forgalommal járó kellemetlenséget, és kimegyünk a Péceli útra, ahol balra fordulunk. Nem túl sokáig szagoljuk itt a benzingõzt, én már egy ideje figyelem, hogy mikor kell jobbra fordulni a fura nevû Ebergény utcába. Most! Ez egy sóderos út, ráadásul szépen emelkedik. Több fokozattal visszább kapcsolok. Srégen, balra kanyarodunk egy árnyas fasorba. Nem tart sokáig az enyhet adó árnyék, mert tovább fordulunk balra a Csordakút utcába. Ez már egy murvás út, csikorognak a szemcsék a gumiabroncs alatt. Kutyatelep bejárata mellett megyünk el, enyhén jobbra térít a homokos ösvény. Elvileg itt [P+] a jelzés, de én itt nem látok ilyet. Balra viszont látszik az itinerben beígért M0-ás forgalma. A fellazult homokban gyakran megcsúszik az elsõ kerék. A nemzetközi helyzeten kívül az emelkedõ is fokozódik, ezért már fontolgatom a terepfokozat kapcsolását. Meleg van, emelkedõ van, nem kicsi. Fáradok, kapcsolok. Így is szétlihegem magam mire a dombtetõn levõ pontra felhajtok.

Aranyhegyi dûlõ, 5. ellenõrzõpont. (Éles.)

Itt, a facsoport elõtt már szembeötlik a jobbra mutató [P+]. A pontõr olvasással múlatja az õrködés óráit. Õ és biciklije az árnyékban pihennek. Örül, hogy megérkezett a rendezvény elsõ résztvevõje. Mindjárt itt van Balázs is, csak az utolsó métereket már tolva teszi meg a napsütésnek kitett, homokos talajú emelkedõn. Iszunk egy pár kortyot, fújunk néhányat, és továbbindulunk. Megint kihasználom azt a tényt, hogy az útvonal ajánlott, és a magam tervezte úton megyünk tovább. Nem a [P+] jelzést követjük, hanem tovább megyünk - viszonylag egyenesen - a földút vonalvezetését követve. Csak egy kisebb emelkedõt  kell még leküzdeni és már rá is tehetjük kezeinket a fékkarokra. Egy kihaltnak látszó telep flaszterjára érkezünk le; a térkép valamilyen szövetkezetet mutat, de lévén kb. tíz éves a kiadás, lehet, hogy már ezt is elfújta a szél. Minden esetre egy õrtorony mellett kiérünk a forgalmas Pesti útra. Éppen nem jön semmi, be tudunk kanyarodni jobbra. Lehet teperni a lankán. Balra figyelek, mert az elsõ háznál majd be kell fordulni. A forgalom miatt ez csak úgy kivitelezhetõ, hogy egy elefántos táblánál jobbra kiállunk és megvárjuk amíg mindenki elhúz, aztán átiszkolunk. Ez a Zsigmond utca, ami sóderos, majd zúzalékköves, de a valódi lényeg az, hogy a harmadik keresztutcánál, ahol a távvezeték jobbra fordul, ott mi is bekanyarodjunk a Rákoskert sugárútra. Itt aztán havaj, dizsi, biciklis üldözés kilométereken át, csak a keresztezõdéseknél kell lassítani, mert vagy jobbkezesek, vagy elsõbbség megadása kötelezõ tábla van kint. Egy árnyas platánsoron élvezhetjük ki a lejtõ utolsó métereit; nekiszaladunk a

Rákoskert vasútmegállónak. 6. ellenõrzõpont. (Éles.)

Bemegyünk egy kertkapun, letesszük a bicikliket, és terített asztalhoz ülhetünk le az öreg fák árnyékában. Õszibarackkal frissítjük magunkat, van hûvös ásványvíz is. WC-re is lehet menni, de mi már kiizzadtuk azt, amit itt lehetne dobni. Kifelé menet egy újabb PEHÁssal találkozunk, H. Attilát már nem is tudom, hogy hol veszítettük el. Jobbra térünk rá a Kisérõ utcára, aztán megint jobbra átkelünk a vasúton. Innen lejtõvel robogunk le egy elõször sóderos, majd homokos útra. A bejárás alkalmával nem volt gond, mert elõtte való nap esett. Most azonban meg-megcsúsznak a kerekek a süppedõs homokban. Jó sokat megyünk egy irányba. Egészen egy sötétbarna, a Merzse-mocsarat jelzõ tábláig, ahol jobbra fordulunk. A távolban erdõs rész látszik. A széléig kell elmenni, és ott elfordulni balra, hogy egy újabb sötétbarna, Merzse-mocsaras tábla felé tartva behajtsunk az erdõbe. A mocsárból nem látni semmit, de az úton egy helyütt hatalmas pocsolyát kell kerülni egy bicikli-keréknyomnyi széles sávon. Egy darabig kanyargunk az erdõben, aztán jobb kéz felõl hétvégi kalyibák tûnnek fel. Aki tudja, hogy merre kell figyelni, már most megpillanthatja a repülõtér radarját. Egy alig emelkedõ tetején az út balra kanyarodik. A bejárás során kíváncsiságból megnéztem, hogy hova vezet. Egy bekerített tanya van a végén, ugató kutyával, disznókkal. Természetesen a túra útvonala éppen ellenkezõleg, jobbra tér rá egy füves útra. Emberesen kell taposni a pedálokat egy erdõsáv mellett, amíg végre balra, visszafelé lehet kanyarodni egy nyiladéknál. Innen már karnyújtásnyira van a radar, ahol a pontõr csak ránk vár.

7. ellenõrzõpont, Ferihegy. (Éles.)

A pontõr elmondása szerint már több biciklist zaklatott a pecsétnyomójával, mire mi végre feltûntünk a látóhatáron. Az érkezésünkhöz képest jobbra folytatjuk a prérin, egy hepehupás földúton. Még a szél is ellenünk van. Késõbb sóderossá válik az út, és bemegy a fák közé. Amikor kibukkanunk, balra fordulunk a Ferihegyi útra. Nem maradunk sokáig a töredezett felületû úton, mert egy ormótlan beton épületnél jobbra térünk a Bocskai Kert utcába. Ez elõször murvás, kátyús felületû, de azért elég jól haladható, aztán késõbb jó minõségû, szilárd burkolatra vált. A végén már Bocskai István olvasható az utcanév-táblán, de, hogy hol váltott, azt ne kérdezzétek. A nagy forgalmú Baross utcát elérve balra fordulunk. Amikor késõbb jobbra kanyarodna az út, akkor félreállunk.

8. ellenõrzõpont, Baross u. - Bélatelepi u. sarok (Feltételes.)

Ez tényleg feltételes, mert nincs itt senki. Azért odalépek mindkét utcanév-táblához és lefényképeztem õket. Most, itt egyenesen tovább kéne menni egy homokos úton, amit a bejárás alkalmával meg is tettem. Akkor egy olyan süppedõ homokos részhez értem, hogy az összeérõ, sûrû dzsindzsa elõl csak a kormányra hajolva, tudtam továbbküzdeni magam több, mint két kilométeren keresztül. Na, nem! Ez még egyszer nem kell. Követjük az országútisoknak ajánlott útvonalat. Ahogy a szilárd burkolatú Baross utca jobbra kanyarodik, Bélatelepi utcára változtatja a nevét. Akkor jöjjön hát a Bélatelepi utca. Nyomjuk, ahogy tudjuk, hogy minél elõbb kikerüljünk a nagy forgalomból. Balkéz felõl van a kiserdõ, ahol eredetileg a derékig érõ homokban kéne tekerni. Nagy sokára, elnyújtott ívben, balra kezd kanyarodni az út. Amikor az elsõ házak feltûnnek, valamelyik sarkon már a Csévézõ utca feliratot olvashatjuk. Lámpás keresztezõdés következik. A belsõ sávba húzódunk, hogy a szabad jelzésnél, a felüljáró alatt, nagyívben balra kanyarodhassunk a Gyömrõi útra. Ez egy borzasztóan rázós út. Nagy lapokból van kirakva, és hatalmas hézagok vannak az egyes lapok között. Az autók gumiabroncsai idegekre menõ zajjal csattognak. Az elsõ lehetõségnél (Igló utca) jobbra kanyarodunk, és átmegyünk a vasúti átkelõn. Balra elhajtunk a Május 1. téren, aztán jobbra fordulunk a Bajcsy Zsilinszky útra. Néhány keresztutca után balra térünk a Hámán Katalin utcára. Nyugodt, kertvárosi forgalomban tekerünk az utca végéig, itt balra fordulunk a Nagybánya utcába. Ez egy zsákutca, a végén van a csõ alakú felüljáró, ahol nekünk lépcsõt kell mászni. A csõben megrekedt a meleg, egy pillanat alatt leizzadunk. Az elsõ lehetõségnél jobbra lemegyünk a lépcsõn és az irányunkat tartva haladunk tovább, de most már a bicikliútnak kinevezett járdán. A fák ágai gyakran lógnak be, sokszor kell elhajolni. Lámpa nélküli keresztezõdés szeli át a bicikliutat. Elengedjük az autókat és áthajtunk a bicikliút folytatásához. Nem kell már sokat tekerni, hogy elérjünk a

vecsési Meki teraszához. 9. ellenõrzõpont. (Éles.)

Kata egy üres kávéscsésze mellett csoffadozik. Õ lett volna a pontõr a Csokoládé múzeumnál, de hajnalig esküvõn volt, és örült, hogy fel tudott kelni. Bizonyításképpen felemeli sötét napszemüvegét. A látvány magáért beszél. Azért bekasszírozunk tõle egy bélyegzést és egy Sportszeletet. Közben befut az a túratárs, akivel a Rákoskert ellenõrzõponton találkoztunk. Felbontom az üdítõmet, és miután ittam néhány kortyot búcsút intünk Balázzsal. A Meki után jobbra tartunk, és átmegyünk a vasúti aluljáró alatt. A másik oldalon feljõve modern épületek mellett haladunk, aztán befordulunk jobbra a Lõrinci útra. Lassan a felezõvonalhoz igazodunk, mert az út végén balra fogunk kanyarodni a Széchenyi útra. Egy bõdületesen hosszú, egyenes szakasz következik. Nem szabad bedõlni annak a trükknek, hogy a Széchenyi út balra elkanyarodik. Szépen meg kell kerülni a terelõszigetet, és tovább kell menni egyenesen. Ez már az Almáskert utca. Nincs kiírva semmi, ez egy nyílt térség. Érdemes szorosan egymás mögött haladni, mert itt szélcsendben is fúj a szél. Magam is ráborulok a komótosra állított biciklikormányra, így csökkentve a légellenállást. Települést váltunk, Vecsésrõl átmegyünk Gyálra a Mátyás király utcába. Tesszük ezt a legcsekélyebb irányváltoztatás nélkül. Valamelyik eszement, félcédulás úgy próbált lassítani a forgalmon, hogy kaviccsal teletöltött betongyûrûket állítatott egymással srégen szembe az úttestre, ezzel fokozva a balesetveszélyt. Mi még elférünk a mi oldalunkon levõ betongyûrû mellett, a saját sávunkban, de a szembejövõ autók már nem az övék mellett, és lassítás helyett inkább kicentiznek minket. Hát, igen: "Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes..." Az akadályokat túlélve megérkezünk a Mátyáskirály út végéhez. A vasút elõtt jobbra kanyarodunk.

10. ellenõrzõpont, Vasút u. (Feltételes.)

Jávor Zoli két fa között dekkol az árnyékban. Úgy látszik nem számított rá, hogy idáig eltalál valaki, mert most szedi elõ az igazoláshoz szükséges szerszámokat: bélyegzõt, párnát, kemény alátétet. Elmondja a célig vezetõ, nem rövid utat, és megnyugtat, hogy ha az út vonalvezetését követjük, akkor szinte lehetetlen eltévedni. Nana! Láttam én már karón varjút. Megköszönjük a szíves tájékoztatást, és tovább hajtunk a Vasút utcán. Jó hosszan megyünk a szervizút jellegû, gyérforgalmú úton. Derékba kapjuk a Dózsa György utat, és balra fordulunk rajta a rendõrlámpa alá. Amikor bezöldül, áttekerünk a keresztezõdésen. Megint egy hosszú, egyenes szakasz következik, amit egyáltalán nem bánok. Lassan elfogynak a házak, két oldalt fák és egyéb zöld növényzet látható. Vannak kisebb irányváltások, de itt tényleg olyan, mintha sínen mennénk, mert ugyan kinek jutna eszébe letérni a bozótosba. Az út egy emelkedõvel átvezet az M5 fölött, egy röpke pillantás az alant hömpölygõ kocsisorokra és már gurulunk is lefelé a híd másik oldalán. A szellõztetõ lejtõ után a vonalvezetés jobbra térít minket a Majori útra. Buszmegállókat hagyunk magunk mögött. Rég jöhetett a busz, mert a türelmetlen utasok nagyon nyújtogatják a nyakukat. Átmegyünk az M0 felüljáróján is, amirõl a hosszú nevû, és valóban hosszú Tangazdasághoz vezetõ útra térünk. A zöld környezetbõl balra fordulunk a Vecsés utcára. Amikor késõbb megint vasutat keresztezünk, számolni kezdem a keresztutcákat. A harmadik az Arany János. A sarkon - ami felénk mutatja magát - nincs utcanévtábla. Ha nem számolod az utcákat, akkor figyeld a parasztrózsaszín tûzfalat. Az Arany János utca végén ügyet se vetve a jobbra mutató PEHA kiírásra, balra kanyarodok a Hõsök terén. Balázs kiabál utánam. Hitetlenkedve veszem elõ az itineremet. Most látom csak, hogy a célt áttették a Soroksár vasútállomásra. Nyergelj! Fordulj! Két perc múlva áthaladok a Balázs által átszakított célszalagon. A célban kiderül, hogy festik a Grassalkovich általános iskolát, ezért szorult ki a finis a vasútállomásra. Az oklevél és kitûzõ átvétele után még bemutatom a BUHÁs oklevelemet a fõrendezõnek, hogy télen a Budapest Kupa átadáson átvehessem a két teljesítésért járó érmet is. Bemegyünk az állomásépületbe, hogy tisztába tegyük magunkat. Visszatérve kalóriát és folyadékot pótolunk, megbeszéljük a túrán történteket. Már majdnem minden témát kimerítettünk, de még sehol senki. Arra gyanakodunk, hogy a túrázók már ott dörömbölnek a Grassi ajtaján. A biciklivel arra vetõdõket árgus szemekkel figyeljük, de senki nem jön ide. Már vagy fél óra múlik így el, amikor a távolban megjelenik az a spori, aki akkor érkezett a vecsési Mekibe, amikor mi továbbálltunk. Tolja a bringát. Amikor közelebb ér, akkor látjuk, hogy az egyik pedálkar hiányzik, és a lánc lóg. Kiderül, hogy hét kilométerrel a cél elõtt eltörött a hajtómû tengelye, és attól kezdve tolja, lejtõn pedig a megmaradt pedálon állva rollerozik. Szerencse a pechben, hogy nem túl sokat kellett tolni, és így még bõven szintidõn belül van. Nemsokára befut H. Attila is, de utána hatalmas ûr tátong. Újabb tizenöt perc múlva már a vonat is megérkezik, amire felpakolnak a túratársak, úgyhogy én se várok tovább, visszaülök a nyeregbe, és irány: haza. Útba esik az iskola; nem látok biciklist a bejáratnál; nekifeszülök az utolsó tizenegynehány kilométernek...

Ottorino



 

ÁRVA VINCE 75 ( A TURUL 192 résztávja; 2010.06.19 - 20.)

Táv: 72 km; Szintemelkedés: 1410 m; Szintidõ: 18 óra.

Hetekkel a túra elõtt emlegette Spot a TURUL 192-t. - Szerencsére nekem akkor 6 km-es úszásom lesz a bajai Sugovicán, úgyhogy biztosan nem fogom magam valami hülyeségre ragadtatni - mondtam neki. Ember tervez, Isten és az ÁNTSZ végez; a megáradt Duna fokozott fertõzésveszélye miatt elhalasztották az úszást. Egy pirinyó mozgás azért kellett erre a hétvégére is. A 192 szóba se jöhetett, mert sem fizikailag, sem felszerelésileg nem voltam felkészülve rá, de ami a legfontosabb, nem tudtam feladatként elfogadtatni magammal, így az agyi része a dolognak biztos kudarcra ítélné a vállalkozást. A résztávokat nézegetve a túranaptárban a ZONGOR 40 és ÁRVA VINCE 65 között vacilláltam. Babatávot teljesíteni egy majdnem 200 km-es túrán cikinek tartottam; a vidékrõl indulós - vidékre érkezõs résztávok pedig praktikus okok miatt estek ki a választékból. A 65 azért tetszett, mert rajtja a Budapest XII. kerületi-, célja a tatabányai Turul. Ellene az szólt, hogy kb. éjfélkor érnék be, és az elsõ vonat meg 04:41-kor indul. A 40-es tûnt a legpraktikusabbnak, mert lazán el lehet érni az utolsó közvetlen buszjáratot Szomoron. Spot azt mondta, ha õ a 192-n sanyargatja magát, akkor nekem a minimum a 65, de inkább menjek tovább Mogyorósbányáig és ott már lesz busz. Há, persze! Amikor a 40-nel kacérkodok, akkor majd elmegyek Mogyiig. Menjen, akinek Imre az anyja! Pénteken ránéztem a TTT honlapra, és megdöbbenve láttam, hogy a ZONGORból 45 lett, az ÁRVA VINCÉbõl pedig 70 (72). Furcsa módon ez a nagyobb távra vonzott, mert ha elég lassan érek be, akkor mire lebotorkálok a tatabányai Turultól, csupán csak másfél órát kell várnom a vonatra.

SZOMBAT REGGEL

Hét óra körül ér a villamos a Délihez. Nyílik az ajtó, Spot száll fel terjedelmes málhával. - Jó reggelt kívánok! Kamcsatkára teccik gyalogúni? - Egen, és te pedig a 70-re jössz punktum!!! - Na jó, üsse kavics, nem bánom. A 192-höz képest ez úgyis csak egy könnyed kis szamba lesz. Leszállunk a turulnál. A maroknyi elszánt sajtláb már ott igazítja a szerelvényét a talapzat körül, az éppen elõbukkanó Nap fényében. Fényképezkedünk a Turul elõtt. Eddig csak a villamosról láttam. Õ csupán a kisöccse a tatabányainak, de igen figyelemreméltó alkotás. És ezt akarták lebontani ezek a (...k). A jó (...t)! Azt! Benevezünk. Az itiner mellé kapunk egy repoharat is. Van még bõ 40 perc, nekilátok reggelizni. Spot öt percenként kérdezi, hogy mennyi az idõ. Csöng a telefonom, Pisti az. Õ is a Nagy Feladatra jön. - Siess, mert 8-kor tömegrajt! Egyre gyûlnek az emberek, köztük sok az ismerõs. Egészen kicsi gyerekek is megjelennek. Pisti is felbukkan. Fokozódik a hangulat, a 192-eseket eligazításra hívják, a többiek beállnak a rajtbélyegzés sorába. A pecséttel egy Turul jelvényt is kapunk. Kúszik az emberkígyó fölfelé a kies, telezöld Istenhegyi úton. Egy túrákról ismerõs, kedves házaspárral nyomulunk. Most húz el mellettünk a 192-esek élcsapata. (Az eligazítás kicsit megfogta õket.) - Hajrá fiúk! Kemények vagytok! A nem emberre tervezett lépcsõfokok elõtt derékba kapjuk a [Z-] jelzést. Innen már a TOJÁS 40-rõl jól ismert garádicson megyünk tovább. - Igen? Ti is ronggyá áztatok akkor? Megpróbálunk a lépcsõ rossz ritmusával együttmozogni. Beszélgetés közben hamar múlik az idõ, máris itt vagyunk a fogas svábhegyi állomásánál. Azért csak megérzem, hogy nem fogassal jöttem fel. Az Evetke utcában lefelé kell menni, hogy az emlékmûhöz vezetõ lépcsõ aljába jussunk. A lépcsõ tetejénél Bubu lovagol meg egy padot és ad Budapest Kupa pecsétet az itinerre.

1. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék.

- Hát, akkor lepecsételhetnéd má' a Bp. Cup füzetemet is. - Ó nem. Azt majd csak a célban. - Akkor menjünk tovább! Most nem özönlik senki a Rege úton, mint, ahogy az bevett szokás a GYERMEKVASÚT NYOMÁBAN. Mindenki megy szépen a Széchenyi emlék utcájában. A fogashoz érve megint lépcsõ, méghozzá a Svájci. Rege utca, most már legálisan. A Gyv. fönti végállomása. A vasút utcája. Egy kicsit egyedül belehúzok. Át a Normafa úton. Le a murvásra. Úgy alakul, hogy a síházat megkerülöm, és háTURUL érek be a pontra.

2. ellenõrzõpont, Normafa.

Átmegyek a székely kapuhoz, és a [Z+] jelzésre térek. Szégyenszemre majdnem elkavarok, de tíz méternyi jelzetlen út után visszatalálok a frankóra. Egy szóló túratárssal beszélgetve ereszkedünk az úton. Már majdnem a leágazásnál vagyunk, amikor ránéz a két üres tenyerére. - A ponton felejtettem a botokat - mondja. Egyedül ereszkedek le a harsogóan zöld rétre.

3. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Kapok egy tápláló csokit, és egy félliteres ásványvizet. Jelzésváltás: [P-]. Jobbra, fölfelé hagyom el a rétet. Kiváló kirándulóidõ van. Félig felhõs, komfortos hõmérséklettel. Hamar leérek a Virág-völgybe, ahol a Csacsi-rét felõl bejön a [S-]. Innentõl kezdve ezt követem. Egy óvatlan pillanatban balra letörik a [S-]. Finoman ereszkedni kezdek. A völgy után sárfoltok akadályoznak az emelkedõ pihenõsebb részeinél. A sáros hullámvasutazás után a Korányi szürke kerítéséhez érek. Innen kilátni a vágányokra. Jó, hogy indulás elõtt beleolvastam az itinerbe, mert nem kell átkelni a vasúton, és nem kell felmenni a Kis-kõfej alá, hogy ott váltsak a [S+] jelre, hanem a kerítés melletti jelzetlen úton kell addig menni, amíg belefutok a [S+] -ba. Alig megyek rajta valamicskét, máris egy nyitott hátsójú autót látok.

4. ellenõrzõpont, budakeszi mûút.

Nemrég fogyott el a Makkosmárián kapott vizem, de azért kérek egy jó repohár ásványvizet. Innen a vadas park felé kell továbbmenni, de csak a parkolóig. A parkolóõr nagyon kedves; jobbra, egy jelzetlen útra irányítja azokat, akik továbbmennének a [S+] -on, a vadas park felé. Kérdésére elmondom, hogy én "csak" 72 km-t nyomok a tatabányai Turulig. A HATÁRJÁRÁS túráról ismerem ezt az utat; akkor a mostani iránnyal ellenkezõleg, a Petneházy-rét felõl jöttünk az iménti parkoló felé, régi határköveket érintve. Jól járható földúton haladok, csak egy helyen kell bemenni a bozótosba a sár elõl. Jobbra kanyarodik az út és aszfaltosra vált. Golfozók ütögetnek egy füves pályánál. Az aszfalt elvisz a lovas tanyáig. A lókarámnál balra fordulok.

5. ellenõrzõpont, Petneházy tanya.

Megállok, amíg elfogyasztom az itt kapott, finom sajtos pogácsát, és ásványvizet. Mielõtt továbbindulnék elõveszem a sapkámat, meg a napszemcsit, mert nagyon oszladoznak a fellegek, és a réseken erõsen tûz a nap. Visszatérek az elhagyott [P-] -ra. Amíg viszonylag sík a terep beleolvasok az itinerbe. Azt kutatom, hogy le kell e menni a Julianna major mûútjára a [P-] nyomán vagy át lehet vágni a kispistázók által kedvelt mezõn. Ezen a ponton nincs beépítve az útvonalba az átvágás, mint a betonkerítésnél; sajnos le kell menni a mûútra. Az elõzõ ellenõrzõponton elment elõttem egy fiatal pár, azóta nem találkoztam senkivel. Végre letudtam a kerülõt, hátranézek, a rövidítõ úton se jön senki. A kidõlt átmászónál tartok. Mindkét irányból ezerszer bejárt útvonal. Egyedül bandukolok, így nehezen jön el a Vörös-pocsolya. Nagyon elrohanhatott a mezõny, mert senki nem megy el mellettem, de én se érek utol senkit. Lejteni kezd, lassan ki kell bukkannom Nagykovácsinál. Hátranézek: senki. Lemegyek az erõsen lejtõ utcán, át a kis hídon, és a sarki kocsma utcáján kimegyek Nagykovácsi fõútjára, ahol balra fordulok. A buszvégállomás terét úgy feltúrták, hogy a szalagozás ellenére alig találok be a templom mögötti gyepes udvarra.

6. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, templom-hátsóudvar.

Péter túravezetõi bélyegzõjének tetszetõs lenyomatát helyezi el az itinerem megfelelõ rubrikájába, aztán Zsuzsához lépek egy friss meggyes rétesért. Az evés idejére le is ülök egy mûanyagszékre. A füvön sokan ülnek olyanok, akiknek elég volt ez a táv is. Már indulni készülök, amikor befutnak Feriék, akikkel együtt rajtoltunk. Nem egyszerû a továbbindulás. Nem a fáradtság miatt, hanem az útépítés miatt. Komoly akadályokat kell leküzdeni, hogy túljussak a Holdbéli tájon. A [S-] jelzésen megyek tovább, Perbál felé. Egy ember indult elõttem a pontról, de õ is eltûnt az egyik kanyarban. Találok egy kis türcsit, nincs szívem otthagyni, magammal cipelem a következõ ellenõrzõpontig. Sokáig rovom a murvás, alattomos emelkedõt, amíg a Kutya-hegyi forgóajtóhoz érek. Legalább valami megtörte a monotóniát. Késõbb egy info táblánál kettéágazik az út. A mienk, a [S-] jobbra kanyarodik, nagy ívben. Egy kerítés jobb oldalán megyek, aztán változatos lesz az út. Erdõrészlet, tisztás, emelkedõ, lejtõ. Az egyik kanyarban lelátni a környezõ vidékre. Látom a magasból a földek mellett vezetõ ösvényt, ami Perbál irányába tart. A DON BOSCO 60-ról ismerem ezt az utat, úgyhogy nem izgat a jelzések hiányossága, ha valaha lejutok innen, akkor könnyûszerrel rátalálok. Hosszan haladok a néhol sáros úton, tisztes távolságra mögöttem látok néhány túrázót. Lejteni kezd a löszfalba mélyített út. Nagy sokára becsatlakozok abba a szekérútba, ami az info táblánál balra ágazott el, és jóval rövidebb volt a miénknél. Jobbra fordulva elmegyek egy vadkerítésig. Nyitva a kapu, besétálok. Egy alig ösvényen megyek lefelé. Kellemetlen terep, mert a göröngyös talajon nõtt fûcsomók nagyon igénybe veszik a bokát. A kitett terepen zavartalanul süt a nap, a kellemes szellõben kitárt karokkal fürdõzök. Lemászok egy patak árkába, ahol néhány átvetett, ingatag ág segítségével átlépek a túloldalra. Örülök, hogy megúsztam szárazon, tovább megyek a fûcsomós úton. Egyszer csak a balkéz felöli árnyasból rám szólnak.

7. ellenõrzõpont, Perbál, Malomföldek, Négy fa.

Egy négyzet sarkaiba ültetett vadgesztenyefák vetik a kellemes árnyékot. Az ellátmány kis zacskó sós ropit helyben benyomom, és két repohár bubis vízzel öblítem le. A kemény kis paradicsomot zsebre vágom. A közben befutott Feriékkel búcsút intünk a pontnak, és tovább megyünk a "pusztába". Egy bekötõúton jobbra fordulva kimegyünk a perbáli mûútig, és azon balra fordulunk. A templom melletti nyomós kútnál frissülünk. Hátra nyúlok az üdítõs flakonomra biggyesztett repohárért, de csak a flakont fogdosom. Na, a határba' biztos lekérezkedett. Leiszok a málnaszörpbõl, és friss vizet töltök utána. Hosszan megyünk a fõúton, amíg egy szembe lévõ ház falán meg nem pillantjuk a vastag, fekete 64-es számot. Átkelünk az úton, és a Széchenyi utcán megyünk fölfelé. Itt még akad egy kis árnyék, de nemsokára nyílt terepre érünk. Pont mielõtt balra kéne fordulni, egy csõfektetés állja utunkat. Nincs egérút; egy földhányásról kell átugrani egy kukoricaföld szélére. A száraz kéreg alatt mély, képlékeny sár van, abba landolok. Bokánál majdnem bejön a trutyi, de a legnagyobb baj az, hogy a SÓÚT EXTRÁN beszerzett vízhólyagom - ami megnyugodni látszott - bemozdult. Megállapítom, hogy az erdészeti dolgozókon túl a fõcsõvezetõk is szorgos egy népség, mert õk is dolgoznak hétvégén. Jól követhetõ szalagozáson érünk fel a gombatelep jobboldalához. Rövid flaszter után nyílt területek váltakoznak rövid erdõs részletekkel, sokáig megyünk fölfelé, erdõsávval védett földek mellett. Nem tartozik a kedvenceim közé a paradicsom, de most hihetetlenül üdítõen hat a Négy fánál kapott piros kis zöldség. Szalagozás nélkül vajmi keveset ért volna bármilyen jó leírás. A nyílt részeken tényleg érdemes körülpillantani a közeli lankákra, és a távolabbi hegyekre; ritkán tud ily messzetekinteni egy urbánus gyalogbéka. Szántóföld melletti szekérúton érünk el egy mûutas keresztezõdéshez.

8. ellenõrzõpont, Anyácsa-puszta.

Egy kocsi nyitott hátuljából három féle ízesítésû nápolyit falunk, és ásványvízzel öblítjük le. A pontõr elmondja, hogy az elmúlt napok esõzései miatt nem lehet lemenni az Anyácsa tó partjára, hanem ezen a mûúton forduljunk jobbra, aztán az elsõ adandó alkalommal földút balra, majd négyes keresztezõdés jobbra. Jó! Bizonyos fokig örülök, hogy nem kell tóhoz menni a szúnyoginvázió miatt, de másfelõl viszont ott a mûút. Hát, ez van! Elég nagy az autóforgalom ezen a keskeny kis mellékúton. Úgy száguld el mellettünk a fagylaltos kocsi, mintha az autópályán lenne. A távolba nézve látjuk a Gerecse-tetõn álló pálcikát. Ellenben, a környéken csak egy kúp van, itt balra, ennek kell lennie a Kakukk-hegynek. Itt a pontõr által mondott keresztezõdés, de van szalag is, tehát balra fordulunk. Elöl, távolabb már mennek néhányan jobbra, legalább elõre látjuk, hogy hol kell majd letérni. Balra rálátni a kikerült Anyácsa-tóra. Búzatáblák között haladunk, végigsimítok a kalászokon. Itt a jobbos, letérünk. Feriék igazítanak valamit, én tovább lavírozok a sárossá vált, füves úton. Az elõttem menõ, háromfõs csapat felvág balra. Igen, itt a szalag is, ez már a Kakukk-hegy lába. A Budai-hegyek óta elszoktunk az emelkedõktõl, most itt egy kis ízelítõ. Idõ kell, amíg ráhangolódok. Egy bozótos részletnél rácsapok a karomra; fél liter vér fröccsen szét az agyonütött szúnyogból. Emelkedõ ide, emelkedõ oda, bele kell húzni, ha nem akarok vérszívók martaléka lenni. A tetõn azért visszanézek a panoráma kedvéért. Innen már csak egy kis gerinctúra a

9. ellenõrzõpont, Kakukk hegy csúcsa.

Három fiatal lány a pontõr, az egyiknek már megfogta a Nap a pofiját. A lányok mutatják, hogy merre menjek lefelé, és jó étvágyat kívánnak a közeli gulyáshoz. Mit mondjak? Lesz! Egy vadregényes Kálvária mentén ereszkedek lefelé. A benõtt mészkõstációkra mély ráncokat mart az idõ. A település szélére érek ki, ahol továbbra is lefelé megyek a házak között, Szomor fõútja felé. Amikor elérem, balra fordulok, és egy jót sétálok a füvön - persze csak ahol van a járdalapok mellett. Egy lepedõre festett Turul lóg a régi kultúr falán; bemegyek

10. ellenõrzõpont, Szomor, kultúrház.

Nem vagyok egy nagy kenyérpusztító, de most megeszek két szeletet a gulyáshoz, hogy tovább tartson a kalória. Feriéknek gratulálok a 45-höz. Õk most egy darabig vesztegzár alatt lesznek, mert majdnem két óra múlva indul a buszuk a Széna tér felé. Egy fogpiszkálóval felszúrok néhány gyümölcsdarabot, amivel megkínáltak, és búcsúzok. Az ajtón kilépve jobbra indulok, és amikor elfogy a járda, az országúton gyalogolok Gyermely irányába. (Vajon megmaradt e még a tésztagyáruk?) Elõttem megy az a túratárs, akit mindig az ellenõrzõpontokon érek utol; mögöttem viszont nem jön senki. Nézem az itinert, tényleg az elsõ a Tabán utca, ezen balra fordulok. Nincs nagy mozgás, csak egy asszonyt látok, aki lehajolva szöszmötöl a kerítése elõtti növényzettel. Most nem köszönök, mert nem szeretném, hogyha a felém fordított hátsója válaszolna. Az utca végén megint balra kell fordulni, egy még kaptatósabb részre. Keresem az utcatáblát, hogy a nevet (Tatai út) egyeztessem az itinerbelivel, de ezt nagyon titkolják, mert kb. egy kilométer múlva látok csak egy apró megerõsítõ táblát. A dióhéj alakú, fa buszmegálló elõtt már megint balra fordulok. Ahogy lassan kiérek Gyermely házai közül, enyhén jobbra, egy ék alakú emelkedõn érek el egy erdõsáv jobb oldalára. Itt kitartóan kell kaptatnom fel, a szõlõhegyre. Szerencsére itt már van tábla, így gyorsan jobbra fordulok a Szõlõsor dûlõn. Ezen az eszméletlenül hosszú szakaszon kedvem volna menet közben aludni egyet. Egy pöcsköszörûs jön szembe. Amint lefelé lépegetek a beton talpfákon, a katlanban megült, bõdületes benzinszag fogad. Hiába, ez a hamisítatlan vidéki levegõ, ez semmivel nem pótolható. Egy erdõrészlet után, talán már a végén dülöngélek ennek dûlõnek. Egy T elágnál balra fordulok, és becélzom a buszmegállót.

11. ellenõrzõpont, Gyarmatpuszta.

A két pontõr srác láthatóan halálra unta már magát. Miközben bubis vizet kortyolok megkérdezik, hogy jön e utánam még valaki. Nem láttam, hogy jönne utánam bárki is, de jó tempóban jöttem, és nem hiszem, hogy a seprõ páciense lennék. Közben telefonon értesítést kapnak, aminek hallatán feldobódnak és azt mondják, hogy nemsokára hazamehetnek. Most én kérdem õket, hogy hányan jönnek még utánam. Azt mondják, hogy még öt embert várnak. Azért jó érzés, hogy nem én vagyok az utolsó. A buszmegállótól nagyívben jobbra kanyarodik a mûút, annak hajlását követem. Végigkaffogok egész Gyarmatpusztán, és egy vadgesztenye fasornál balra fordulok. Sok helyen nagy sár van, néhol gondolkodni kell, hogy merre is kíséreljem meg a továbbjutást. Rengeteg valószínûtlenül apró, fekete béka ugrál az úton; mintha mindegyik az én cipõtalpam alatt akarná végezni. Hosszan megyek egyenesen. Gyakran tekintek hátra, de sehol senki az öt emberbõl. Egy kutyás emberrel találkozok, de azzal is szembõl. A gesztenyefák már elmaradoztak, csak a hullámzó földút maradt meg. Az alacsonyan járó nap szépen süt a környezõ lankákra, meg a szemembe. Lassan jobbra kanyarodik az út. Egy átfolyáson, vagy talán éren kell átkelni. Még mindig senki hátul. Messzebb mintha egy autó hátsóját látnám belógni az útra.

12. ellenõrzõpont, Tarjáni-halastó.

Ásványvizet, almát és egy mûanyagtányér alján levõ paprikás krumpli maradékot kínálnak. A maradékhoz nincs gusztusom, de az almából kettõt kérek. Az útvonalat illetõ kérdésemre a pontõr elmondja, hogy két alternatíva van. Az itinerbeli útvonal nincs szalagozva, de mehetek a fölötte vezetõ, egyértelmû murváson is. Nézem az itinert. Végig egy csatorna mellett visz az út; megleszek szalagok nélkül is, az Anyácsa-tónál már egyszer úgyis eltértünk az eredeti útvonaltól. Tehát nyomás le a csatornához. Éktelen sárral nyit, de aztán viszonylag járható az út. Békák kórusa zengi be a tájat, meglepetésemre nincs szúnyogfelhõ. Éppen ezért jó lenne még napnyugta elõtt Tarjánba érni. Azt mondják, hogy a naplemente nézése jó hatással van a szemre; kettõt rápislantok. Vékony sárréteg terül el az úton, közvetlen mellette valamilyen ültetvény van. Összesen csak kétféle lábnyomot látok magam elõtt. Jesszusom! Felhorgad bennem a gyanú, hogy elkavartam. De hát itt van balkéz felöl a csatorna. Lehet, hogy mindenki a murvást választotta? Most már mindegy, megyek tovább ebben a rohadt traktornyomban, amiben csak úgy lehet haladni, mint a manökenek a kifutón, vagy mint aki kötélen jár. Azért kb. öt kilométeren keresztül ez egy kicsit kikészít. Magamba beszélek; mindenkit melegebb éghajlatra küldök. Amikor meglátom a távoli templomtornyot, akkor egy kicsit megnyugszom. A pincesor alatt még azért megakaszt egy sártenger. Helybéli gumicsizmás gazda magyarázza, hogy õ merre lábalt ki, én is arra menekülök. Amikor felkapaszkodok a murvásra, egy túrázó érkezik. Neki alternatíva nélkül, egyértelmûen azt mondta az elõzõ pontõr, hogy fent menjen a murváson. Hû, de jó lett volna, ha nekem is azt mondja... Kérdezem, hogy õ is a 70-et csinálja e. Meglepõdök, mikor azt mondja, hogy a 192-t, csak beosztja az erejét. Együtt megyünk tovább, a szürkületben még ki lehet venni, hogy a Bicskei utcában járunk. Ez jó, mert ezen érjük el Tarján fõútját. Egy illatfelhõbe burkolózott, esküvõi vendégcsoport mellett megyünk el. Félrehúzódnak, pedig bõven elférünk mellettük. A templomnál egy kicsit keresgéljük a pontot.

13. ellenõrzõpont, Tarján, templom.

Jólesik a felmarkolt sós mogyoró. Bõven öblítem ásványvízzel. Elõkerül a fejlámpa; rövid szerelvényigazítás után továbbindulunk balra a [K+] jelzésen. A faluból kivezetõ úton elrágcsálom a ponton kapott csokit. A sötéten még átderengõ fehér, ovális táblánál megkeressük a vadcsapásnyi ösvény bejáratát. A dzsindzsától nem látni a talajt, a csapódó ágak miatt tisztes követési távolságot tartok. Felvergõdünk egy szélesebb útra. A dagonya és a sártenger váltogatják egymást. A fejlámpámba már õs régen van ez az elem, fényénél nem tudom úgy kiszúrni a kevésbé sáros részeket, mint nappal, a térbeliséget se emeli ki igazán. Egy tónál, vagy nagyobb pocsolyánál olyan hangosan brekegnek a békák, mintha egymást akarnák túlkuruttyolni. Egy kitett részhez érünk, itt több a fû, gázolok benne, hogy valamennyi sarat hozzon le a cipõmrõl. A távolból néhány másodpercre elemlámpafény világít szembe, aztán a sötétbe vész. Egy kerítés mellett halad el az út. Néhány méter után az elõttem haladó túratárs szól, hogy nem lesz jó az irány, mert a GPS jobbra le akar térni. Visszasétálunk a kerítés sarkáig és a kütyü által javasolt irányba megyünk. És tényleg, nemsokára látunk is egy jelzést az egyik kerítésoszlopon. Ez a kis közjáték megmagyarázza az iménti visszafele világító lámpát. Már azt hittem, hogy sose érünk a végére a [K+] jelzésnek, amikor belefutunk a jó öreg [K-] -ba. Kinizsizünk egy kicsit. Közbe szembe jönnek a tatabányai Turulnál már megfordult 192-es héroszok. Két fejlámpa menne el mellettem. - Mi van Pisti? Hogy bírod a gyûrõdést? - kérdezem. - Á! Te vagy az, öreg ösvénytaposó? Hol voltál idáig? - kérdez vissza. - Hát, hol lettem volna? Tapostam a lucskos ösvényeket. Kölcsönös jókívánságok után búcsút mondunk egymásnak. Lassan megérkezik a Malom-patak sárral vastagon beborított hídja, késõbb a vad-lábrács keresztirányú rúdjain lépegethetünk. Idén már harmadszor járok erre, ebbõl kétszer éjszaka. Lejteni kezd az út, nõnek a zúzalékkõ darabok, elnyújtott balossal kanyarodunk le a pontra.

14. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Kisebb csoportosulás alakult ki a ponton. Mindenki a [K+] kerítés menti elkavarásról beszél. Áldom a jó sorsomat, hogy egy GPS-es túratársat rendelt elém. Gábor a pontõr újabb májkrémes konzervet nyit. Muszáj kennem egy kenyeret. Jó lilahagymával felséges eledel ez most. A többiek felkerekednek, de én olyan jól ülök ezen a kempingszéken, hogy inkább maradok még egy májkrémes kenyér elfogyasztásának idejére. Aztán, hogy ne hûljön át a derekam, öblítek és én is nekiindulok. Az egyik, Turultól visszaérkezett túratárs szól, hogy a [K4] leágazása nagyon benõtt, nehezen észrevehetõ. Megköszönve az információt továbblépek, leérkezési irányommal ellenkezõleg, a [S-] jelzésen. Már vagy öt perce megyek, amikor a szembejövõ fejlámpást kettõs botcsattogás kíséri. - Te vagy az Attila? - kérdezem? - Én vagyok - mondja Spot. - Mi az Ottó eltévedtél? - Én?! Dehogy is! Megyek a Kisréti vadászház felé. - Hát, nem oda kell menni! - így Spot. Ebben a pillanatban gyúl fény az agyamban, hogy meg se néztem az itinert, hanem eldöntöttem, hogy a GERECSE 50 útvonalán fel kell menni a Kisréti vadászházhoz, és onnan [S4], aztán fonódó [K4]. Pedig Koldusszálláson még szóltak is... Egy másodpercig még hezitálok, hogy továbbmenjek e az agyrémemen, mert ráérek, de aztán visszamegyek Spot-tal a [K4] kiágazásig. Kérdésemre elmondja, hogy kajakra minden rendben, és a feladathoz mérten agyilag is megfelelõ a fordulatszám. Az elágnál búcsúzunk, mindenki megy a dógára. (Spot és Pisti együtt értek célba hétfõn, nyolcadik- és kilencedikként.) Idõmilliomos vagyok, kirándulósra veszem a figurát. Szép az idõ, csillognak a csillagok, jó a levegõ, és én sem érzem csoffadtnak magam. Az éjszakai szakaszon a fejem is visszahûlt az üzemi hõmérsékletére. Egy mezõ után, egy útvillánál nyugodtan megvizsgálom, hogy melyik ág a jelzett. (A jobb.) Tovább andalgok, és jobbról már be is jön a [S4], a Kisréti vadászház felõl. Elnézek arra, hogy nem jövök e onnan is. De, nem. Kisvártatva a két fonódó jelzés balra lemegy egy dzsindzsás ösvényre. Szerencse, hogy ezt tudom a G50-rõl, különben biztos továbbmentem volna a viszonylag szélesebb úton. A lejtõs ösvényen egyre jobban összeér a dzsindzsa, és jelzést sem láttam már nyugtalanítóan hosszú idõ óta. Ha nem lennék biztos a dolgomban, akkor visszafordulnék. Olyan nagy gáz nem lehet, mert már hallom az autópálya folyamatos motorzaját. Végre itt egy kettõs, megerõsítõ jelzés, még mindig a lejtõn. Egy lugasos részhez érek, tök sötét van, a csillagok fénye kívül reked. Megint sûrûsödik az út menti növényzet. Addig-addig, amíg már majdnem négykézláb kell menni. Most már nem érdekel, hogy ha esetleg eltévedtem, kivágom magam innen, aztán megyek az országút mentén. De megint látok egy jelzéspárt. Kilukadok egy normál szélességû útra, és tudom, hogy ami még hátravan, az csupán lábmunka. Egy kis emelkedõvel felérek a Turulhoz vezetõ mûútra, átmegyek a túloldalára, és jobbra fordulok. Eleinte még göröngyös a padka, és csak akkor lépek le rá, ha autó jön szembõl. Van amelyik leveszi az országútit, de a legtöbb óne zsinór szembevakít. Nem is tudom, hogy hol láttam az elsõ [S+] jelzést, de nem is figyelem igazán, mert ez az emelkedõs Panoráma út felvisz a célba. Már nagyon cseszteti a vízhólyagomat és a talpcsontomat ez a flaszter; ahol csak tudok a füves padkán megyek. Elérek a közvilágítás határához, legalább a lámpát zsebre lehet vágni. Itt ez a Tatabányára lenézõ étterem, amit rendezvények céljaira hirdet egy tábla. Ez úgy él az emlékeimben, hogy innen már nincs messze a parkoló. Felfestések tájékoztatnak, hogy milyen messze van innen a cél; persze nem a mi túránké, mert ezek már itt virítanak évek óta. Már látom is a parkolót. Egy fiatal pár évõdik egy nyitott hátuljú autónál. Már majdnem arra veszem az irányt, amikor látom, hogy semmi jel nem utal arra, hogy õk lennének a pont. Nem zavarom meg az idillt, hanem elõveszem az itinert. Ha mégis pontõrök, akkor úgyis szólnak. Balra látok az útszélén egy magányos autót, A4-essel az ablakában. Arra veszem az irányt. Nem ül benne senki. Már éppen tovább mennék, amikor hahóznak a sötétbõl.

Cél: Tatabánya, Turul emlékmû.

A pihenõhelyen székel Surd a pontõr és egyben célszemélyzet. Még éppen itt érem Toplak Józsiékat, Petami most kászálódik fel a polifoamról. Akármilyen lassan jöttem, még csak félegy felé jár az idõ. Elücsörgök a padon. Elveszett repoharam helyett kapok egy másikat ajándékba. - Te vagy az, aki megígérte Spotnak, hogy ha teljesíti a 192-t, és bármikor megkérdezi tõled, hogy ki a király, akkor neked azt kell válaszolnod, hogy õ az? - kérdezi Petami. - Nahát! Már széltibe, hosszába elterjesztette? Igen, én vagyok - válaszolom. Még öt 72-es nevezési lap fekszik Surd elõtt. Nagyon le lehetnek maradva, vagy eltévedtek, mert Spot volt az utolsó teremtett lélek, akivel találkoztam az erdõben. Késõbb jön a telefon: Az öt páciens Szomoron megette a gulyását, és úgy döntött, hogy nagy, ballasztikus ívben tesz a továbbiakra. Mérges vagyok, mert ezek miatt lettem utolsó a távomon. Kikel hálózsák-gubójából a két, idáig alvó 192-es.  Pár percig molyolnak, aztán továbbállnak. Rendezõi autó érkezik, ami átszállítja az oda diszponált cuccokat Esztergomba. Petami vele tart. 02:00-kor zárjuk a pontot. Most én vagyok a király, mert nem kell lebotorkálnom Tatabányára, és nem kell órákat várni a vonatra; Surd bevisz a Moszkvára...

Ottorino

Kinizsi Százas 2010.05.29. - 2010.05.30.

Táv: 100 km; szintemelkedés: 2775 m; szintidõ: 24 óra.

ELÕZMÉNYEK

Az elmúlt hétvégén, amikor Mezõkövesden tartottuk nyíltvízi úszóklubunk évi közgyûlését, gyakran gondoltam arra, hogy bárcsak a Kinizsin is ilyen szép idõ lenne. A levegõ harapni valóan tiszta és friss, a klíma a komfort zóna kellõs közepén volt. Még Pünkösd hétfõn is jó volt az idõ, amikor edzésképpen kibicikliztem a Hûvösvölgybe. Kedden, amikor elmentem a Car Wash teraszához, hogy benevezzek két embert, akkor már sötétkék fellegek gyülekeztek az égen, és néhány csepp esõ is leesett. A sorban állók a Rám-szakadék és környéke lezárásáról beszéltek és megkérdezték a nevezéseket fogadó rendezõktõl, hogy biztos meg lesz e tartva a Kinizsi. Megnyugtatásul közölték, hogy ha leszakad is az ég, a rendezvényt akkor is megtartják; viszlát Bányahegyen. Magamat babonából nem neveztem be, gyorsan haza húztam, mielõtt még megáznék. Szerdán Békásmegyer felõl feltekertem az Ürömöt Budakalásszal összekötõ mûútig, hogy szemrevételezzem a talaj állagát. A felfelé vezetõ úton olyan párás meleg volt, mint egy gõzfürdõben; a platón meg ugyanolyan sáros volt a talaj, mint amilyen az lenni szokott. Sok információra nem tettem szert, csak jól megfájdult a térdem. Este a híradó mutatta, hogy mekkora felhõszakadás volt Békáson. A meteorológusok nem kecsegtettek semmi jóval a hétvégére. Derûlátó és lemondó hangulatok váltották egymást bennem. Csütörtökön tiltakozásul még a fogam is megfájdult. Jaj, most aztán már ne jöjjön közbe semmi! - gyötrõdtem magamban. Péntek délelõtt annyit hámoztam ki az Internetes elõrejelzésekbõl, hogy szombaton az ország középsõ részén lesz gyakori a zápor, zivatar, másutt elszórtan fordul majd elõ ilyesmi; hideg viszont még éjszaka sem lesz. Mivel mi többnyire az ország északi részén fogunk kóricálni, ezt a prognózist pozitívnak tekintettem. Minden esetre a hosszú túrákra összeállított anyaglistán szereplõ cuccokat elkezdtem összeszedegetni. Meleg holmi kilõve, de az esõköpenyt cipelni kell. Direkt a kisebbik hátizsákot választottam, mert hajlamos vagyok addig pakolni, amíg még van benne hely. Így is olyan nehézre tömtem, mintha az egész stelázsi benne lenne. A nadrágom üdén lógott a fregolin, mert a BUDAI 50-en pereceltem, és muszáj volt kimosni. A cipõmet viszont még impregnálni kellett. Már többször leültem pihenni, de mindig eszembe jutott valami újabb teendõ, ami miatt fel kellett pattannom, hogy el ne felejtsem. Egy ponton aztán úgy döntöttem, hogy onnantól kezdve már a fû se nõjön. Amit nem végeztem el az maradjon bevégezetlen, amit nem pakoltam be az maradjon itthon, megyek zuhanyozni. Mialatt tisztálkodtam megszólalt a telefon; Pisti állt a kapu elõtt, bebocsáttatásra várva; lévén jómagam a szállásadója a K100-ra virradó éjszakán. Némi anekdotázgatás és üdítõzgetés :) után nyugovóra tértünk, mert másnap korán kellett kelni és a szombat nem a pihenés jegyében fog eltelni.

A NAGY NAP

Sötét van még, amikor felkelek. Pisti hagy aludjon, amíg én szedelõzködök, õ úgyis gyorsabban össze tudja kapni magát. A reggelim már nem fér be a hátizsákba; beleteszem egy "Hülye azért nem vagyok!" szatyorba. Hát, igen, néha nem árt a megerõsítés. Fog neki örülni az, aki szereti kipécézni a reklámszatyros balekokat. Sajnos az idõrajt nyitásánál majdnem egy órával elõbb kell Békásmegyerre érni, mert ugye magamat nem neveztem be. Az elsõ trolibuszra szállunk, hogy a megfelelõ HÉV-et elérjük. Meglepõdök, hogy milyen sok túrázó száll le Békáson errõl a korai HÉV-rõl. Uzsgyi a Veres Péter Gimnázium. Az aulában áporodott izzadságszag fogad. Mi lesz késõbb? Amint lepakolunk megszólal valaki, hogy aki, nem rendezõ az menjen ki! Megtesszük, de mindenki, aki utánunk jött, az odakint rögtön a bejáratnál áll meg. Így lesznek utolsókból elsõk. Nem baj, így is elég jó pozíciót sikerül elfoglalni. Van idõ, elkezdem nyamnyogni a reggelire szánt túrós süteményeket és tejeskávét. A rendezõség gõzerõvel pakolja a nevezéshez szükséges cuccokat. Az iskola elõtt felállított asztaloknál asszonyok K100-as pólókat pakolnak ki, és hajtogatnak. Aki optimista, az most vásárol belõlük. Egy nagy dobozban gumicsizmákat hoznak. Ajaj! Ez rossz elõjel. Tom telefonál, hogy már a Margit-hídnál jár a HÉV, amin ül. - Itt állok a sor elején, gyere elõre, és kérdezd meg, hogy nekem is mákos e a tányérom. Öt percenként hátra nézek, de Tom sehol. Aztán kinyitják az ajtót, mindenki betódul. Fél perc alatt benevezek, és egy perc múlva felmálházva kipenderülök az iskolából. Pistivel megyünk hátra a sor mentén; túracimbik szólítanak meg. Hajrát kiáltunk, és megyünk tovább. Eléggé hátul találjuk meg Tomot. - Hát, így jártál! Mi elindulunk, de itt egy kis szíverõsítõ - nyújt felé Pisti egy ártatlan kinézetû ásványvizes palackot. Tom meghúzza és ökölbe szorul az arca. - Ez nem semmi! - mondja, amikor már meg tud szólalni. - Mi megyünk az idõrajthoz, csaó... Hosszú sor áll már ott is. Csak 06:45-kor kezdenek indítani, de nagyon hamar elfogynak az emberek, mert Pistivel 06:50-es rajtbélyegzõt kapunk az igazolólapunkra. Fölfelé kúszik a massza a Kõbánya utcában. Az elsõ nyomós kutat kihagyom, de a másodiknál felhígítom tejeskávém maradékát; jó lesz elkortyolni a Kevély-nyeregig. Pisti megjegyzi, nehogy betrottyanjak tõle. - Ne aggódj! Te csak azzal törõdj, hogy a saját blendéd zárjon mindig rendesen, fõleg amikor mögötted lihegek! Elengedjük a buszt, ami éppen most fordul meg az õ fordulójában, és a hirtelen bedurvuló, még mindig aszfaltos emelkedõn nyomatjuk tovább; itt már megjelenik a [P+]. Oltári jó idõ van. Én már pólóban rajtoltam, de látok még olyanokat, akik hosszú ujjú polárban vannak; elõbb vagy utóbb le fog olvadni róluk. Köves-sittes út vezet a platót megelõzõ, utolsó telkek mellett. A fennsíkon a megszokott sáros, pocsolyás terep fogad [P-]. A sarat kikerülõ út elé akadályként egy kisebb fajta dombot tolólapoztak össze; a túrázók beletörõdõen haladnak a dagonyás úton. Pistinek már a nyomát sem látom, egy jó idõre magamra maradok a tömegben. A menetoszlop átvonul az ürömi mûúton és nekivág a durvára zúzott kövekbõl álló emelkedõnek. Most az eddigieknél is kellemetlenebb itt kaptatni, mert az esõ úgy kimosta az utat, hogy a kövek között mély csatornák alakultak ki. Egyik oldalról a másikra ugrálva lehet csak elõrejutni. Amikor jobbra betérünk az erdõbe, a pár méternyi, szintbeli haladás után megkezdõdik a tülekedés. A botot nem igazán tudod használni, mert állandóan elfutnak melletted, van mikor két oldalról is. Az Ezüst-Kevély gerincén alábbhagy a brusztolás, mert a szélesebb úton jobban elférnek egymás mellett az emberek. Az újabb mészkõlépcsõzésnél megint szûkül a hely, de - "Sok jó ember kis helyen gonosz lesz." - alapon nem történik semmi balhé. A Nagy-Kevélyre felérve a zöm leül falatozni, ezek majd rendre, még egyszer el fognak futni mellettem. Zakatolok tovább, immár lefelé. Rettentõen csúsznak a kövek, gyökérre meg egyenesen életveszély rálépni. Most nem állok félre senkinek, arra koncentrálok, hogy le ne tiplizzek. Eljutok a szél nyeste magyar zászlóhoz; a nyeregig még van egy jó darab köves lejtõ. Megkönnyebbülök, amikor a bokrok közül kibukkanok a Kevély-nyeregbe. A pihenõhelyhez megyek, és óvatosan húzok egy kicsit a cipõfûzõmön. Nem idõzök többet egy percnél, tovább lejtõzök a [K-] jelzésen. Itt mutatja meg magát igazán a felázott erdei talaj. Nincs az a fröccsenõ sár, de a képlékeny trutyi csúszik, mint a banánhéj; mindenki a peremre menekül. Nem bánom, sõt nagyon örülök neki, amikor leérek a csobánkai mûút felé vezetõ murvásra. Az út mentén, hosszan kerítésnek való beton alap épült. Éppen kapóra jön, mint lábtámasz, mert le kell vennem a jobb cipõmet. Hogy a csudába kerülhetett bele egy apró kövecske ebben a nagy sárban? Körbe tekintek; a hegyek fölött fehér felhõtornyok úsznak a kékségben. Nyoma sincs haragos, sötét légköri képzõdménynek. Az elsõ depós kocsi parkolóhoz érkezek. Egy TÛZOLTÓSÁG feliratú piros személygépkocsit látok köztük. Ajaj! Igazi tûzoltók is indultak. Rögtön megmagyarázom a megszeppenésem okát: Csapatkapitányunk, aki hivatásos tûzoltó, megajándékozta a tagokat egy-egy mélykék pólóval, aminek a hátán tizenöt centis fehér betûkkel az virít, hogy TÛZOLTÓSÁG, alatta pedig valamivel kisebbekkel az, hogy BUDAPEST. Szerénységem ötlete nyomán hárman ilyen pólóban gyûrjük a kedvenc túránkat. Bukovári! Legközelebb inkább EFBÍÁJ feliratos trikót szerzünk. A csobánkai mûút keresztezése után még mindig tág tere van az elõzési lehetõségnek; a mezõny megint egy picit széthúzódhat. Hangyányi emelkedõ a szentkúti leágazásig. Itt váltani kell a [Z-] jelzésre, mert az említett helyen jobbra lemegy a [K-]. Egy férfi és egy nõ jönnek fel a rossz irányból, térképpel a kezükben, zavartan mosolyogva. Pár tíz méterre az elágazástól a turistaút jobbra bemegy a szekérútról az erdõbe. Az iménti kettõs helyesen követi is a jelzést, nemkülönben én. Hátranézek, hogy jön e valaki utánam, még mutatom is az irányt, de ügyet se vetnek rám, mindenki a köves úton folytatja. Jól van, õk tudják, hogy melyik túrát csinálják. Süppedékes, mindenképpen nehezebben járható a talaj idebent, de hát ez van. Amint kibukkanok az erdõbõl, keresztezem a tömeg útját, és azon nyomban ismét betérek a fák közé, ezúttal a szembe levõ oldalon. Most már nem mutogatom az irányt, aki tovább megy az szívni fog, mert odafönt ellenõrzõpont van. Alig néhányan követnek. Rövidesen emelkedni kezd az út, belépek az óriáshangyák birodalmába. Már egy csomó bele van taposva az út agyagába, de a többiek még mindig ott futkosnak fel s alá. Megpróbálok úgy lépegetni, hogy minél kevesebb essen áldozatul. A nagy, metálfényezésû bogarak közül is sokan öngyilkosok akarnak lenni. Jobbra, a kis kifli alakú kitérõn már több, mint egy éve ott hevernek torlaszként a levágott ágak, tehát maradok a fõ csapáson. Elmegy mellettem valaki. - Hajrá tûzoltók, kemények vagytok - üdvözöl. - Hajrá! - válaszolom félszegen. Azt hiszem még néhányszor emlékeztetni fognak, hogy milyen pólót húztam ma reggel. Fokozódik az emelkedõ, ez egy kicsit lelassít, de szó sem lehet pihenésrõl, egy tûzoltó rendületlenül mászik több emelet magasságba. Már látom is a fentebb haladókat jobbra fordulni a gerincen; nagy levegõkkel én is felnyomom magam. Pisti telefonál. Szaggat a vonal, alig értek valamit, de azt hallom, hogy nevetve mesél valamit. Én is nevetek neki egyet, aztán lerakom. Sétálok még egy kicsit a gerincen.

1. ellenõrzõpont, Hosszúhegy.

Üdvözlöm a pont körül tanyázó ismerõsöket, aztán a lepecsételt ellenõrzõlapot villámzáras tasakba teszem, és menet közben próbálom a nadrágom rávarrt zsebébe szuszakolni. - Mit dülöngél maga itt az út közepén? - szól rám a hátam mögül Nyugger Komcsi. - Oppárdón szõr, önnek teljes mértékben igaza van - felelek, és gyorsan lelépek a keskeny ösvényrõl, hogy nyugodtan bezsebelhessem a létfontosságú iratot. Itt enni szoktam, de most inkább továbbsietek a kellemes lankás úton. Néhol sarat kell kerülgetni, de egyáltalán nem vész. Egyszer csak Kinizsis papírokkal jön szembe egy nagyobb csapat. Ja, persze, akik nem tértek le a [Z-] nyomán a szekérútról, azoknak szopacs; hátulról lepik meg az ellenõrzõpontot. Leérek a szekérútra és jobbra nézek. Néhányan jönnek még a rossz irányból. Én balra megyek néhány tíz métert ezen az úton, aztán a jelzést követve megint bemegyek az erdõbe. Felesleges mondanom, hogy senki sem jön utánam. Olyan itt az út, mintha õserdõben járnék. Kidõlt fák, mocsár, rovarok. Kilátok a köves útra; dühítõ ahogy loholnak odakint, én meg itt bukdácsolok letört ágak és pocsolyák között; de hát aki szereti végigjárni az útvonalat, az szenvedjen meg érte. Végül kiverekszem magam a szántói mûútra. Nosztalgiával nézem a depós kocsikat. Tavaly itt megtölthettem a bendõmet ásványvízzel, most spórolni kell a készletekkel. A [P-] keresztezése után lélekben hosszan tartó felfelé menetre készülök. A Panoráma szerpentin elõtti szakasz egy igen kemény emelkedõ. Felcsûrök egy kis rétig, ahol van három szintbeli méter levegõhöz jutásra, aztán gyerünk tovább! Irány: bal fent. Egy sporttárs látván a feliratot a pólóm hátán, helikopteres mentést kér. - Inkább örülj barátom, hogy idáig megúsztad baj nélkül. Különben is, a helikopteres mentés az más cég. Hosszúnak tûnik az út a megkerülhetetlen sorompóig, aminek a bal vége alatt bújok át, mert ott a legnagyobb a hézag a vas és a talaj között. Elkezd kanyarogni az út, és egyre alacsonyabb a növényzet, aztán az egyik fordulóban feltárul az egész világ. Amerre a szem ellát, csak habkönnyû, tejfehér felhõk vitorláznak az égen. Azt hiszem a túrázók közül sokan fürkészik most az eget. Fákra erõsített A4-esek tudatják, hogy az út lerövidítése csúnya dolog. Ebben az esetben nem konkrétan a kispistázás a baj, hanem a rövidítés okozta talajerózió. Az egyik helyen annyira lemosódott az ösvény, hogy éppen csak egy lábnyomnyi széles rész maradt meg belõle. Most nem ül itt senki, aki megakadályozná a levágásokat, némelyek ezt ki is használják. Úgy érzem, mintha három-négy kanyarral megtoldották volna ezt a szerpentint. Öröm megpillantani azt a rétet, amelyiken átvág az ösvényünk, hogy a másik oldalán eltûnjön az erdõben. A neten lehet látni azt a videót, amelyet az ezen a réten felállított kamerával csináltak. Szabályos idõközönként készült egy pillanatfelvétel. Az így összeállt anyagot folyamatosan lejátszva huszadik század eleji burleszk filmhez hasonló mozit láthatunk. Õrült sebességgel, szapora léptekkel szelik át a rétet a túrázók. A fák lombjait lengetõ lágy szellõ vad szélviharnak hat a videón. Mire ezt végiggondolom, már benn találom magam az erdõben, ahol tempós, de nem erõltetett gyaloglással próbálom kipihenni az ide felvezetõ út fáradalmait. Hangosan politizáló csoport közelít hátulról; lelassítok egy kicsit, hogy minél hamarabb hallótávolságon kívül kerüljenek. Hosszan tart ez az erdei séta; már a Simon-halálánál járok. Benézek a [P+] elágazásba, de nyomát sem látom a TTT honlapon jelzett, elõrehozott ellenõrzõpontnak. Remélem, hogy ott lesz a megszokott helyén. Toplak Józsi ér utol, akivel azt latolgatjuk, hogy vajon több e a százon indult résztvevõ a 30., jubileumi rendezés alkalmából a tavalyihoz képest. Nehéz megítélni, mert még együtt halad mind a három táv. Minden esetre még mindig sokan futnak el mellettünk. Józsi kérdésére az éppen elfutó Asciimo visszakiabálja, hogy 8-kor indult és több, mint ezer embert számolt idáig. Hopp, megcsúszok. Most tudatosul bennem, hogy milyen jó volt eddig a pontig a talaj. Elöl már fordulnak is balra, lefele a sporttársak. Én is már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi van odalent, követem õket. Itt azért még a vágtázók is lassítanak, mert csúszik a lejtõ, késõbb meg nem lehet tudni, hogy hol rejt méretes követ a vizes avar. A vihar letörte ágak is nehezítik az ereszkedést. Lent nyüzsgõ sátortábor körvonalai bontakoznak ki.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

A bélyegzés beszerzése után rögtön beállok a büfé sátor sorába. Sorban állás közben üdvözlöm az egyik asztalnál ülõ Jámbort és Spotot. Ahogy megveszem a háromszor fél liter bubis vizet, befut Tom. Leülök Spot megürült helyére, és izotóniás italport szórok az imént vásárolt vizekbe. Farkas éhes vagyok; elõveszek egy doboz zöldséges tésztát és rárontok; szerencsére a kinézer jól megsózta. Betolok egy Magne B 6-ot is, kell majd a gõz a Getéhez föl is, le is. Amíg Tom is befejezi az ebédjét, addig kipróbálom a fára szerelt flakonzsugorítót. A sportfelszereléseket bemutató standnál a céges embereken kívül nem nagyon mozognak; mindenki a továbbindulás elõkészítésével foglalkozik. - Most már, akár indulhatnánk is, he! Megtesszük az elsõ lépéseket a nagyon enyhe, de azért érezhetõ emelkedõn. A fákra biggyesztett A4-esek egyikét próbálom silabizálni, de székely rovásírással van róva; a többivel meg se próbálkozok. A keréknyomokba még nem cementálódott bele a sár, elég jól haladható az út. Ez is egy hosszadalmas rész, de lassan már enyhe lejtõre váltunk. Amikor a 40-eseknek szóló bélyegzõ szimbólumot látom egy lepedõn, akkor tudom, hogy mindjárt kezdõdik a keserves lefelé ereszkedés a Kétágú-hegyrõl. Fától fáig tipegünk, meg-megcsúszunk a köveken vagy csak úgy, a la natur. 2008 késõ õsze óta bármikor erre jövök, mindig az ISZINIK jut eszembe. Gyakran csúsztunk le spárgába, amikor itt araszoltunk fölfelé Tommal, a letaposott hórétegen. Most viszont tropikus jellegû a klíma. Leérünk egy zsebkendõnyi tisztásra, többen lemennek balra, hogy levágják a [Z-] kunkorát. Amikor a [S+] keresztezõdéshez érünk, én már az árnyékban elõveszem a tarkóvédõvel felszerelt bézbólsatyeszomat, hogy egy percig se forralja a nap az agyvizemet. Mindjárt megszûnik az erdõ jótékony takarása, a hegy lábánál megrekedt levegõ forró ölelésével próbál megbénítani. A terpeszben álló villanyoszlopon a [Z-] jelzést [K-] váltja fel. A ritkás, akácos mellett vezetõ, homokos út sivatagi szárazságú, árnyékot csak a fogpiszkálónál alig vastagabb fatörzsek vetnek. Egy nádas után mûútra érünk ki, amelyen jobbra fordulunk. Ez már Kesztölc. Egy nagy domb mellett elhaladva a sarki kocsmához érkezünk. Tom javaslatára bemegyünk, hogy arcot mossunk, vizet vételezzünk. A büdösség falába ütközök, azon nyomba ki is hátrálok. Két srác az útiránnyal ellenkezõleg megy az Esztergomi utcában, minden bizonnyal az itinerben feltüntetett nyomós kúthoz mennek. Én kockáztatok. Tovább megyek az utcákon átvezetõ [K-] jelzésen, arra számítva, hogy kedves emberek ivóvizet adnak majd az elgyötört túrázóknak. Szerencsém van, mert elöl megszólal valaki, hogy tankolunk. Kerítés rácsán keresztül locsolócsõ van kilógatva, végén tankoló pisztolyhoz hasonló csap. Mindenki hideg vizet nyom a kulacsába és a fejére. Én is így teszek. Az erkélyen megjelenõ jótevõknek köszönetet mondok a frissítésért. - Jöjjenek jövõre is! - válaszolják. Mind a friss víz, mind ez a jólesõ gesztus feldob. Tovább megyünk a kocsmában már végzett Tommal. Keskenyebb mûutat keresztezünk, aztán késõbb szalagkorláton lépünk át (legálisan), hogy egy többsávos út másik oldalán megint egy akácosba térjünk. Útmentén kialakult szemétdombok váltják egymást rothadás, szagát árasztó pocsolyákkal. Az egyik ilyen pocsolya bal oldalán sunyin letér a jelzés egy emberszéles ösvényre. Elég könnyû elbökni, momentán nem is látom, hogy jönne utánunk valaki. Nem lehet nagyot tévedni, mert ha egyenesen mész tovább, akkor is belefutsz valahol Dorogon a [K-] jelzésbe. Mi azonban egy kutyakiképzõ telep elõtt érünk ki egy szélesebb útra. Új kerítéseket látok. Úgy érzékelem, hogy ha teljesen kész lesz, lezárja majd a turistautat. Remélem, hogy megnyugtatóan biztosítani fogják majd a kirándulók áthaladását. Közben csatlakozik hozzánk egy túratárs, aki eddig csak a 40-et csinálta. Megkérdezi, hogy hányadik kerületbõl vagyunk. Töredelmesen bevalljuk, hogy csak operett-tûzoltók vagyunk. Átdübörgünk a kis vashídon. Ez már a második olyan K100 rendezés, amelyiken nem balra kell menni a Homokvasút töltése felé, hanem jobbra, Dorog belseje felé. Nagyon jól lehet tájékozódni a [K-] jelzéseket követve. Egy téren megyünk keresztül, ahol ormótlan Petõfi fej figyel egy oszlopon. Pár lépés után balra sorompót látok. Ez már a Mária utca. Nem csak a vasúti sin miatt nézek jól körül, hanem a bezengett feltételes ellenõrzõpont miatt is. Nincs arra utaló jel, hogy bárki is ellenõrizni kívánna. Tom a 40-esek céljába tart kávézni, én bemegyek egy bótba hideg kóláért. Az egyik pénztáros kisasszony azt mondja, hogy éppen zárja a kasszát, a másik elõtt meg tele kosarakkal állnak sorba az asszonyok. Elõttem egy túrázó visszarakja a kiválasztott italt a hûtõ polcára, én is így teszek, és kifordulok az ajtón. Szerencsémre ötven méter múlva van egy másik bolt, ahol pillanatokon belül kifizethetem a hideg kólát. Iszogatva megyek át a bonyolult, nyomógombos, egyet hátra, kettõt elõre zebrarendszeren, hogy a 40-es célcsehóban találkozzak Tommal. A bejárattól nem messze székelõ célbizottság elõtt egy srác azt mondja, hogy még jó erõben érzi magát a folytatáshoz, továbbmenne. A válasz: fejingatás lefele görbített szájzuggal. A kerthelyiségbe megyek üdvözölni néhány túratársat. Aki itt végzett az már kényelmesen elterpeszkedik az árnyékban, és két hûs korty ital között esõmentes további jó utat kíván. Én gratulálok, és visszamegyek a söntéshez Tomért. A Csolnoki út aszfaltján caplatunk felfelé. Körülnézek. Drámaian lecsökkent a túrázók létszáma. Nincs járda, az autók elõl udvariasan félre kell állni a tûzõ napon, ráadásul valahonnan átható dögszag árad. Jó lenne már a lakott területrõl végre visszakerülni a természetbe. A Belányi telepnél kiürül a kólás flakon; nagy a kísértés, hogy behagyítsam a bokorba, de nem hozhatok szégyent a Tûzoltóságra, ezért tovább szorongatom. Elnyújtott emelkedõ következik. Ez még nem a Gete, ez még csak az Uradalmi-erdõ, az elõhírnök. Mindegy, hogy minek hívják, akkor is fölfele kell kaptatni. Amikor egyre jobban elõredõlve fujtatok, és az erdõben kezd kanyarogni az út, akkor úgy döntök, hogy ez bizony már a Gete. Amikor kibukkanunk egy tisztásra, akkor még gondolni sem szabad arra, hogy a tetõ közelében vagyunk, mert szembe ismét betérünk az erdõbe, és lépcsõzetes rendszerben járjuk felváltva az ösvényeket a kis kibukkanókkal. Az utolsó ösvény kövesebb a többinél. Már az elejétõl figyelem a bal felsõ sarkát, ahol egyre nagyobb része látszik a hatalmas, áttört keresztnek.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

A pecsételésnél csak néhány másodpercet kell várakozni, de a napon ez is sok. Mielõtt árnyékba vonulnánk körbenézünk. Esztergom fölött viharfelhõ festi mélyszürkére az eget, de Dorog térségében se sokkal jobb a helyzet. Egyet tehetünk: reménykedünk, hogy nem erre jön az égi áldás. Behúzódunk az árnyas tûzrakó helyre. Megeszem a kínai kaja maradványát és vazelint kenek a felhólyagosodott lábujjaim közé. Szerencsére a talpamon, sarkamon nyoma sincs ilyesminek, és ez a fontos. Mindeközben szétcsípnek a szúnyogok, ezért mielõbbi indulást javasolok. A kajás dobozzal bõvült szemetemet nem hagyom a tûzrakó helyen, hanem pici PE szatyorban magammal hurcolom. Lefelé megint itt van a Kétágú-hegynél megtapasztalt fától fáig ereszkedés, csak ha lehet itt még meredekebben, hosszabban és több sziklával tarkítva. Amikor a végére érünk az idegõrlõ, térdgyilkos lejtõnek a fák között, akkor jön a még mindig lejtõs kõrengeteg a tûzõ napon. Ökölnyinél nagyobb, vörös kövekkel van sûrûn megszórva a vízmélyítette árkokkal szabdalt út. Koncentrált figyelmet követel minden lépés. Hihetetlen megkönnyebbülés, amikor ezen a részen is túljutsz. A keresztezõ úton balra fordulunk. Egy kis ér csobog az út egyik oldalán. Valaki megmeríti benne a sapkáját. Nagy a kísértés, de kihagyom ezt a lehetõséget. Valószínûleg a Horgász-tóból jön a víz, de ki tudja mit visz. Pár méter után jobbra térünk egy ágak által elrejtett ösvényre. Itt még látok egy [K+] jelzést, de utána már csak a csapást követem. Elõbb föl kell hágni egy meredek löszfalon. Most annyi könnyítés van, hogy az elöl menõ lépései nyomán nem száll annyira a por, mint tavaly. Amikor felérünk, hullámvasút vezet bennünket egy repceföldhöz, aminek penetráns karalábé szaga van. Még az utat is felszántották, és bevetették repcével. Dzsungelkéssel a kézben totál trópusi hangulat lenne. Az elõttünk járók által letaposott növényeken lépkedünk; nem kell ösvényt keresgélni. Feltûnik a Hegyes-kõ, ami úgy változtatja a helyzetét, ahogyan mi kanyargunk az úton. Ajaj, gáz van! Nagyon zivatar színezete van annak, ami Dorog fölött feketéllik. De mit tehetnénk egyebet a fohászkodáson kívül? Azt, hogy elfogadjuk: Jöjjön, aminek jönnie kell. Bejön elénk a Hegyes-kõ. A hullámvasút utolsó felfelé menõ ágára térünk rá. Mindenki nyögi az emelkedõt a nagy melegben. Innen keskeny csík a tokodi mûút, a pincékre épült házak meg gyufaskatulyánál is kisebbek. Hihetetlen sokat kell lefele ereszkedni, már azt hiszem, hogy soha nem érünk le. Amikor mégis, a mûúton balra fordulunk. Ja, közben visszakötöttünk a [K-] jelzésre. Elvétve már itt is állnak depós kocsik. A buszmegálló bódéjában várakozik néhány elcsigázott fazon. A keresztezõdés után pedig stoppal próbálkozik egy túrázó. Akinek idáig már megfordult a fejében a feladás, annak ez a hely maga a kísértés. Jobbra fordulunk a Tokodi Pincék felé. Az elsõ kerekes kút melletti vödörben már nagyon mocsi a víz, tovább megyünk. A második, a nagyobb kerekes kútnál Tom húz egy fél vödör vizet. Benedvesítem a sapkámat, meg a nyakvédõjét. Még oda sem érünk a szaletlihez, már szíves kínálásban van részünk. Asszonyok kínálják a pohár vizeket és a Túró Rudikat. A sátorban padra ülünk, egy tálca zsíros kenyér mellé, és pusztítani kezdjük. Odajön valaki, és illedelmesen megkérdi, hogy elvehet é egy szeletet. - Akár kettõt is - válaszolom nagyvonalúan. Tavaly a csemegeubira zizzentem rá nagyon, de most nem látok sehol. Sajna ahhoz túl fáradt vagyok, hogy felfedezõ körútra induljak. A Kinizsi utáni hétfõn Spot elmondta, hogy volt ubi, és õ nyakalt is belõle tisztességesen. Tessék! Már megint õ falta fel elõlem a kaját. Egy ezt megelõzõ túrán üres lekvárosüveg fogadott az etetõponton. Kiderült, hogy Spotnak nagyon ízlett a házi lekvár. Az asztalhoz telepedik egy gyakran látott túraismerõs. Õ is a tûzoltói mivoltunkat kezdi firtatni. Neki már azt mondjuk, hogy a belsõ ellenõrzésnél vagyunk. Ráfagy a mosoly az arcára. Belekezdek egy saját szendvicsbe is, hogy könnyebb, szabadabb és gyorsabb legyek. Ugyanezen oknál fogva vizet sem tankolok. Tom felfelé mutat. - Mi van? - kérdezem. - Kopog a sátor teteje. Kövér cseppek hullanak be a résen, ami alatt ülünk. Arrébb lovacskázunk a paddal. Öt perc múlva mintha alább hagyna a kopogás, de ha mégse, akkor sem maradhatunk ítéletnapig, mert ugyebár tik-tak, tik-tak, tik-tak. Tom kifejezésével élve akkor most kellõ alázattal megcélozzuk a Kõszikla tetejét. Jaj de jó, hogy bevizeztem a sapkámat. Ahogy az emelkedõvel elhagyjuk az épületeket ráerõsít az esõ. Fülledt gõzfürdõ van, nem vagyok hajlandó esõköpenyt húzni. Bõrig ázva pajszeroljuk fel magunkat az U alakú, keskeny kis agyagos ösvényen, ami secperc  alatt olyan síkos lett, mint a csuda. Csak a két peremén ikszlábazva tudunk lassan araszolni fölfele. Kicsavarom a sapka nyaktakaróját, és végigtörlöm vele az arcom. Érzem a kezemmel, hogy a zuhogó esõ ellenére is milyen forró még a homlokom. Végül szerencsésen felérünk a Kõszikla platójára, ahol Tom felvételeket készít a "dúló viharról", én pedig csendesen kullogok tovább. Mintha mostanra kezdene alábbhagyni az esõ. Csak a fákról veri le nagy adagokban a vizet a szél. Rátérünk a Mogyorósbánya felé vezetõ, lejtõs mélyútra. Megállapítjuk, hogy ez nem is csúszik olyan vészesen. Balra kiágazik egy keskeny ösvény a mélyútból, és egy vékonyka fa törzsén ott van a [K-]. Nekem muszáj arra mennem. Hétrét görnyedve tudok csak haladni a sûrû növényzet miatt. Ha lehet, még több vizet iszik fel a ruhám. Ez nem is lenne baj, de amikor az ösvény visszaköt a mélyútba, egy meredek agyagos lejtõ az egyetlen lehetõség. Elõreszúrt bottal hullok a jobbról érkezõ Tom elé. Tetszik neki az akrobatikus elemekkel megspékelt mozgáskultúrám. Elõször örülök, hogy fel tudok állni különösebb fájdalom nélkül, aztán amikor végignézek a bal felemen... Mint Golem az agyagember. Fû, vazze! A legnagyobb baj, hogy a botom kiflibe görbült. Nélküle pedig game over. Fõleg éjszaka a csúszós terepen. A sors aztán tálcán kínálja a megoldást; persze a jó meglátás is szükséges hozzá. Nem mindenki ismeri fel a kínálkozó lehetõséget. A vascsõbõl készült, temetõ menti korlát jelenti a célszerszámot. Beledugom a botomat és óvatos, de határozott mozdulatokkal célt érek. Egy kicsit görbe még, de ha én kibírom görnyedten Tatáig, akkor õ is. A temetõkapuban egy gyerek azt kérdezi a mamájától: Anyúúú! Miért ilyen a bácsi? - Azért, mert most támadtam fel, és kapartam ki magam a földbõl. Hülye kölök! - mormolom magam elé félhangosan. Mogyira érve Tom nem hagy lemosakodni, amíg nem készít rólam néhány fotót. - Most oldalt állj, így jobban látszik a sár! Most tedd csípõre a kezed! Most vedd kézbe a botot! Most... - Na most hagyd abba a perverzkedést, és nyomd a kutat! A buszmegálló bódéjában csoffadozik valaki, miközben zoknis lábát az oldalablakon dugja ki. - Dik má! Lepik a legyek. A Kakukk felé tartva egyre inkább úgy látszik, hogy az esõ csendben elvonult, de ezt csak nagyon halkan merem kimondani.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Még csupa víz vagyok, megkérem a pontõrt, hogy õ vegye ki a vízhatlan tasakból az ellenõrzõlapot, és pecsételés után rakja is vissza. A kerthelyiségben, egy nagy fejszobron ücsörögve várom meg amíg Tom banánt és fagyit vesz. (Még jó, hogy dinnyét nem árulnak.) Megkérem, ha lehet menet közben fogyasszon, mert a Tokodi Pincéktõl idáig több csigát láttam elszáguldani mellettünk. Visszamegyünk a buszmegálló irányába, és jobbra ráfordulunk az emelkedõs Felszabadulás útra. Feljebb Tom megmutatja, hogy hol a másik nyomós kút. Két férfi mosdik fürdõgatyára vetkezve; nem látok semmi cuccot körülöttük, lehet, hogy helyiek. Elmaradoznak a házak, az aszfaltot köves szekérút váltja fel. Momentán nem bánjuk a kiálló köveket, örülünk, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt. A fenti elágnál valaki visszafele jön a [K+] felõl. Igen, itt jobbra kell folytatni a [K-] jelzésen, egészen a távoli Koldusszállásig. Most egy jó darabon szintben haladunk. A szekérútnak vége, kerülgetjük a pocsolyákat. Sötét lombsátor borul ránk, kora esti hangulatot árasztva. Amikor egy ültetvény szakítja meg az erdõ folytonosságát látjuk, hogy szó sincs még sötétedésrõl. Itt lesz majd egy rosszul jelzett balos, amit jól megjegyeztem, mert tavaly hosszan elmentem jobbra, egy bicikliverseny szalagozásán. Innentõl majd figyelni kell, hogy hol lesz a jobbos beugró az Öreg-kõ felé. Kell is a kutató tekintet, mert rettentõen benõtte a dzsindzsa. Valaki vissza is hívja a továbbment társait. Van aki ódzkodva visszajön, van aki úgy se. Ezek biztos tudnak valamit. Mindegy, az útvonal az útvonal. Csapjunk a bokrok közé! Elöl vágom az utat a sûrûben. Sietek, ahogy csak bírok, minél elõbb túl akarok lenni ezen a kilátás nélküli emelkedõn. Kétszer megyünk át szintbeli keresztutakon, ilyenkor van egy-egy plusz mélylevegõ. Az Öreg-kõ sötét pihenõplacca nagyon elhagyatott képet mutat. Magyarul: nincs itt se pontõr, se túrázó, és nem látom jelét annak sem, hogy errefelé tartana valaki. Bosszant a gondolat, hogy aki ezt a pontot kihagyja, az mekkora fáradságot spórol meg magának, és még verheti is a mellét egy féltéglával, hogy milyen jó idõt futott. Mit van mit tenni, egy éles balkanyarral ráfordulunk a leszálló ágra, és erõsen fékezve lerongyolunk az Öreg-kõrõl. Egy útvilla bal ágát választjuk, nehogy kimaradjon Péliföldszentkereszt. Egy nagy mezõ kapubejáratánál rengeteg embert várok balról özönleni, (mint két éve) de csak egy telefonáló ember ácsorog itt. A kerítés mentén lankázva gyengéden melengeti hátunkat a már igen alacsonyan járó nap. Sajnos még a legmûvészibb fotóval sem lehet megörökíteni az ilyen pillanatokat. Már majdnem teljesen megszáradtam, csak a sapkám vizes még, amit lóbálva viszek. Szalag alatt bújunk át egy ligetes részre. Néhány tíz méter egy patak mellett és a Szent-kút tisztására bukkanunk ki. Arcot, nyakat mosok a forrásnál, és testes, ízletes vizébõl izotóniás italt keverek. Körülnézek, hogy van e itt feltételes ellenõrzõpont, de egy depós kocsi környezetén kívül nem látok semmiféle csoportosulást. Amint rendbe szedtük magunkat elindulunk balra a turistaúton. A nyilvános WC-ket mellõzzük jobb kéz felõl, és a DON BOSCO ház közelében térünk rá szintén jobbra az országútra. A túrát követõ hétfõn Spot-tal történt beszélgetésünk alkalmával szóba került az imént említett momentum. - Hát, akkor nem jártad be az elõírt útvonalat - mondta kaján vigyorral. - Micsodaaa? - kiáltottam. Elmesélte, hogy a WC-vel szembe lévõ fán eléggé megtévesztõ a kiakasztott kékezõ bélyegzõ, alatta a kék csíkkal, de nem ez a turistaút, hanem az, amelyik balra, egy nagy kanyarral megy le, és valahol az idõsek otthonánál éri el az országutat, úgy kb. 150-200 méter kerülõvel. - Mondhattad volna ezt a túra elõtt is - méltatlankodtam. - Én se tudtam, nekem is akkor mutatták meg - közölte. Dühítõ hiba annál is inkább, mert már azt hittem, hogy a legapróbb ficakot is ismerem a Kinizsi útvonalán, erre bejön ez a kis alattomos kitérõ. Ráadásul a térkép is azt mutatja, hogy a templomot balról kell megkerülni. Hát, most már nem lehet segíteni a dolgon, de ha a sors is úgy akarja, akkor talán majd jövõre. De hát térjünk vissza a túrához, és vegyünk érzékeny búcsút Péliföldszentkereszttõl. Tom átveszi a szerepemet, és elkezd aggódni a szintidõ tartása miatt. Azzal próbálom nyugtatni, hogy tavaly, amikor itt tartottunk, már félig lebukott a nap a hegyek mögé, most pedig a teljes napkorong fenn ragyog még az égen. Igaz, hogy kb. öt nappal elõbbre járunk az évben, a tavalyihoz képest, és a nappalok még mindig hosszabbodnak. Balra hagyjuk el az országutat, és göröngyös földúton tartunk az erdõ felé. Odabent meg kell másznunk egy dombot, (Na, jó! Hegyet) hogy a másik oldalán leereszkedhessünk a bajóti mûútra. Autóverseny rendezõit gondoljuk pontõröknek; balra mutogatnak. Jól van, úgyis arra akartunk menni.

5. (feltételes) ellenõrzõpont, Bika-völgy.

A parkolónak kinevezett placcon egy túrafelszereléssel foglalkozó cég jóvoltából a bélyegzés után ballonokból szódavizet lehet vételezni. Megiszom az egyik flakonom tartalmát, és szódát nyomok bele, majd megismétlem a procedúrát; Bányahegyig kuss lesz a vízvételi lehetõséget illetõen. Újabb túrázók érkeznek; valaki szól nekik, hogy: pont, meg víz, de mennek tovább. Kiderül, hogy saját szakállukra csinálják a Kinizsit. Gondolom nagyban közrejátszik ebben a kötelezõ orvosi papír, amiért szemrebbenés nélkül elkér az orvos három rongyot (vagy többet). A Nap idõközben nyugovóra tért, enyhén szürkül. - Na látod Tom, tavaly sokkal sötétebb volt már, amikor erre jártunk; még ûber faszák vagyunk. Megyünk még néhány lépést a bajóti mûúton; A4-esek tájékoztatnak az autóverseny veszélyeirõl. Remélem ezen a néhány méteren már nem jön erre egyetlen benzinfaló sem. Jól van, megúsztuk, jobbra belépünk az erdõ óvó lombsátra alá. Nekikezdünk egy emelkedõnek, és bár lassabban, mint szeretnénk de legyûrjük. Itt jönne egy balra-jobbra cikkcakk a kerítésnél, de megállok egy pillanatra tájékozódni, mert (valószínûleg a távvezeték miatt) kiirtották a növényzetet, és nem a megszokott kép fogad. De már látok is egy [K-] jelet szembe, az egyik fán, amely nyomán rátérünk egy hosszú, alattomos emelkedõre a magasfeszültségû vezeték vonala mellett. Amikor már azt hiszed, hogy feljutottál, akkor egy rövid lejtõvel befutsz a távvezeték alá, és egy még meredekebb emelkedõvel folytatod. Ez meglehetõsen demoralizáló lehet annak, aki nem számít rá. A tavalyihoz képest annyival jobb a helyzet, hogy legalább a dzsindzsát kiszedték az ösvényrõl. Felérve látjuk, hogy valaki az út mellett görnyed a térdére támaszkodva. Az úton várja a túratársa, így nem faggatjuk a hogyléte felõl. Jobbra indulunk, és nem várt gyorsasággal érjük el a Domoszló-völgy fölötti, behajlított könyök alakú utat. - Érezted milyen jó illata volt a csajnak? - kérdezi Tom a lehagyott társaság szõke nõi hölgyére célozva. - Hogy éreztem e? Azért rohantam itt, ezen a nyamvadt, köves úton, hogy megelõzzük, mert minduntalan belefejeltem ebbe a bõdületes intimspré-felhõbe. Már a Pilis-nyereg elõtt is volt hozzá szerencsém, csak akkor még gyorsabb volt a csapata. Egy dagonyát követõen hajtûkanyarral térünk rá az út felsõ ágára. Már erõsen sötétedik, de egyre halogatjuk a lámpagyújtást. Az elsõ vadfüggönyön át egy irtásra jutunk, itt még látni mesterséges fény nélkül is, de mielõtt a második vadfüggönyön keresztül belépnénk a sötét erdõbe, kénytelenek vagyunk elõvenni lámpáinkat. Tény, hogy tavaly én ugyanezen a szent helyen gyújtottam világot, ergo nem lehetünk lemaradva. Ezt szóvá is teszem. Belépünk a radványi helyett a pusztamaróti sötét erdõbe. Próbálom felfedezni, hogy hol ágazik el jobbra a Közép-dunántúli Piros, de nem sikerül. Szembe fut valaki egy bányászlámpa szerû reflektorral a fején. Elõször nem tudom mire vélni a dolgot, de amikor több ilyet látok mérgezett egérként rohangálni a környéken, akkor már sejtem, hogy a szomszédos tábor lakói végeznek éjszakai tájékozódási futást. Tom azt mondja, hogy éhes. Én is. Ezúttal ülve akar kosztolni. Én is. Ennek szellemében beülünk az esõházba egy késõi vacsorára. Jó beszendvicsezés és becsokizás után vissza se nézünk Pusztamarótra. Hû, most valahogy sokkal durvábbnak érzem ezt a köves utat, mint ahogyan emlékeimben élt, pedig most pihentünk. - Érzed ezt a medvehagyma szagot? - kérdezem Tomot. - Ó, hát, az még csak az egyházi üdülõnél lesz. Az útburkolat idõközben finomabb õrlésû murvásra vált. - Még mindig nem érzed? - Nem! - Persze, te csak a csajok szagára kapod fel a fejedet. Balra már a sorompóról verõdik vissza a lámpa fénye. - Hát, ha még most sem érzed... - Deee, már érzem! A [P-; K-] keresztezõdésnél - mint legtöbbször - kupaktanácsba ütközünk. Általában egy félreérthetõ irányba mutató kék nyíl miatt állnak meg itt az emberek. Határozottan lépünk a bokrok álcázta ösvényre, ezzel mutatva utat a hezitálóknak. Nem szólok hozzájuk, mert a múltkor is visszakérdeztek, hogy biztos e, meg, hogy van e arra jel. Aki bújt, aki nem, megyek! Fú, baromira csúsznak ezek a mészkövek, és legtöbbször nem lehet kikerülni õket. Minden összpontosításra szükség van, hogy jobbra le ne csússz a lábnyomnyi, oldalra lejtõ ösvényrõl. Csak nehogy most próbáljon valaki elõzni. Vége lehetne már ennek a veszélyes szakasznak. Egy nagyobb mészkõre kell fellépni. Emlékezetem szerint ez azt jelenti, hogy mindjárt vége van ennek a technikás résznek. Nem tévedek sokat, pár perc múlva egy kisebb lejtõvel elhagyjuk a sziklás terepet. Megfelelõ sûrûségû a jelzés, de így éjszaka nem mindig könnyû észrevenni. Egy keresztezõdés rossz ágába megyek vagy négy métert. Azonnal észre is veszem, de Tom is szól. Egy rövid de erõs emelkedõvel felkötünk egy olyan útra, ami sáros és gyakran kell kerülgetni a pocsolyákat, de szintbe fut, és elég jól lehet rajta marsolni. Száraz idõben, aki ügyes, menet közben még bóbiskolni is tud. Nincs rajta szügyig érõ keréknyom, sõt a képlékeny sár tompítja a lépések izületekre mért ütéseit. Tom egy kicsit lazítani akar, azt mondja, hogy nyugodtan menjek a saját tempómban. Így is teszek. Egy csapat mögött haladok; arról beszélnek, hogy melyikük ismeri a beugrót, amely letér a széles útról Bányahegy felé. A GERECSE 50-en jól bevéstem azt a helyet. Akkor Tardos felõl jöttünk, ellenkezõleg a mostani útirányunkkal. Lényeg, hogy messze van az még. Megállok cipõnyelvet- és egyéb szerelvényt igazítani. Nyújtózkodok egy nagyot. Mire körülnézek már semmilyen fénypászmát sem látok, egyedül vagyok, mint az ujjam. Nem is baj, legalább egy kis idõre befelé tudok fordulni, és az agyamat is ki tudom szellõztetni. Kerítés jön be jobb kéz felõl. Na, majd ha lejteni kezd, akkor már lehet keresni balra a beugrót. Hihetetlen! Valszeg a bõ csapadék hatására teljesen eltakarják a levelek a keskeny ösvényt. Vagy öt métert kell mennem rajta, hogy elhiggyem, tényleg ez az. Végre, szemben egy fán már ott a [K-] jelzés. Itt mindig azok jutnak eszembe, akik elõször járnak erre. Ha sehova, de ide elkelne egy tetves szalag. Lévén óvatos duhajok, mi még az elsõ Kinizsink elõtt, nappal bejártuk a terepet a Tokodi Pincéktõl. A távolban fénycsóvát látok megvillanni. Jól van, akkor az elõttem haladó csoport is betalált. Itt megy föl balra a [K3] a Gerecse-tetõre. Ez bíztató jel. Nemsokára motorzúgást hallok a mélybõl. Lenézek, és jobbra, a völgyben egy autó fényszórója világít. Késõbb egy hatalmas irtás mellett visz el az út. Na, ha ez elfogy, akkor már tényleg karnyújtásnyira lesz a pont. Balra becsatlakozok egy sárosabb útba, és elöl, lassan egy kivilágított rét bontakozik ki a sötétbõl.

6. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Pecsételtetés után teázni megyek. Az itinerben meghirdetett repohár mozgalom nevében a fél literes flakonomat nyújtom oda, megtöltés céljából. - Nem lehet, sokan jönnek még, és nem lesz elég a tea. Ennyit a repohár mozgalomról. Nem ágálok, elveszek egy három decis, eldobható pohárba mért teát, majd miután legurítottam, kérem, hogy töltsék újra. (Most már ez is repohár. Hihi!). Szó nélkül megteszik, sõt megint kapok bele citromdarabkát. Akárhogy is számolom, egy decivel beljebb vagyok. Közbe megjelenik Tom, akivel leülünk egy kicsit a fizetõ gulyásozók asztalához. Odajön egy narancssárga Kinizsi-pólós úriember. - Ti is Pannonhalmáról vagytok? - kérdezi. Gyorsan kombinálok magamban: Pisti Pannonhalmi, õ is TÛZOLTÓSÁG-os pólóban nyomja, megvan az összekapcsolás. De hát mit csinálhatott? Félénken válaszolom, hogy nem, csak (!) csapattársak vagyunk. - Há, mondjátok meg neki, hogy Isten áldja, nagyon finom volt a pálinkája. Nagy kõ esik le a szívemrõl, mert pozitív történet szereplõi lettünk. De miért osztogatta el Pisti a pálinkáját? No, erre kíváncsi leszek. Az iménti spori bá felemeli a hangját, és az egész asztaltársasághoz fordul: - Nincs köztetek véletlenül az XXX-999-es forgalmi rendszámú, Opel márkájú, Astra típusú személygépkocsi tulajdonosa? Mert kúva nagy egy paraszt! Hát, ha köztünk van is a tulaj, biztos, hogy inkább inkognitóban marad a behízelgõnek éppen nem mondható szavak hallatán. - Veszélybe sodorja a túramozgalmat - folytatja a szónok, - mert a mobil WC-k elé parkolt. Szerény véleményem szerint a túramozgalom marad ott, ahol van, maximum egyesek gatyája kerülhet veszélybe. Azoké, akik arra számítanak, hogy hirtelen fel tudják tépni a klozetajtót és le tudnak ülni. Nota bene: tényleg tapintatlanság budiajtó elé parkolni. Megérdeklõdöm, hogy lesz e valami folyadék Koldusszálláson. A pozitív válasz hallatán elállok a hordós víz vételezésétõl. Elégnek kell lennie a fél liter izo-italnak, amit még Pélin kevertem. Na, megvolt a mûsor, kanalazzuk fel magunkat, mert így soha nem érünk a történet végére. Megindulunk a "kijárat" felé, köszönünk a fûben kuporogva gulyásozó ismerõsöknek, és belevetjük magunkat a gerecsei éjszakába. Megint idõbe telik, amíg hozzászokik (?) a talpam a kiálló kövekhez. Egyébként a vazelinnel bekent vízhólyagjaim elég jól elvannak a lábujjaim között, csak úgy elviselhetõ szinten sajognak. Jobb pillanataimban el is tudok feledkezni róluk. Elmegyünk a kõbányához vezetõ út mellett, most nem megyek be márványdarabkákért. Egyébként az útszéli vízelvezetõ alja jó hosszan csiszolt tardosi márványlap-törmelékkel van kirakva. Persze, ez nappal figyelhetõ meg igazán. (Pl. LÁBATLAN 35, GERECSE 50) Amint kevesebb kõ van az úton, úgy szaporodnak a sárosabb részek. Tudom, hogy még messze a mászókás zóna, de már minden kanyar utánra várom. Egy lepusztult, összerogyott kerítés mellett megyünk el. Most már nem lehetünk messze. Hosszú percek telnek el, amíg a távolban meglátom néhány várakozó túratárs fénykörét. Nem kell sokáig sorba állni, mindjárt megvan az elsõ átmászás. A bevezetõ köves rész után hamar a fiatalosba érünk, ami már túlnõtte az embermagasságot. Tavaly, nyár végén a természet már-már visszahódította a keskeny ösvényt, nehezen úszta meg karcolás nélkül az, aki erre járt. Az idei G50-re viszont jól kiszélesítették. Most már nem szedi le rólad a ruhát a belógó, tüskés inda, de kitartóan figyelj a lábad elé, mert könnyen beverheted a bütyködet az otthagyott, kiálló csonkokba. Ennek tudatában kanyargunk a dzsindzsa-útvesztõben. A kerítés mellé érve várom már azt a megkerülhetetlen, híg sártengert, ami megfogta a mezõnyt a G50-en. Egyelõre csak cipõlecuppantó, de átjárható kulimásszal találkozok. Egyszer csak egy várakozó sor végéhez érek. Biztos itt a sár. Megerõsítést kérek az elõttem állótól. - Áh! Nem sár! Egy hetven éves néni nem mer átterpeszteni a létrán - válaszolja. Beleröhögök a könyökhajlatomba, mert sejtem, hogy kit öregít tíz évvel az ifjú titán. Rövid idõn belül meglódul a sor, és megvan a második mászóka. A képlet innentõl is majdnem ugyanaz, csak több a kiálló kõ. Az elõzõhöz képest rövidebbnek tûnik az út a következõ mászásig. Itt hamarabb átdobja magát az ember, mert az átterpesztésnél egy belógó vastag faágba lehet kapaszkodni, és ez biztonságosabb érzést ad. Megvolt a harmadik. Innen már nincs kõ, nincs dzsindzsa, de van szántóföld, ami fel is van mélyszántva. Persze az ösvényt hogyan is kímélhették volna? Nem tudsz egy normálisat lépni. Ami fájdalom valahogy elcsitult, az most fellángol. Gyûrõdik a talpad, kín torzítja az arcod, mire elérsz a negyedik mászókáig. Az átlépésnél még mindig az a kiszáradt fadarab szolgál kapaszkodóul, ami két (vagy több) éve. Ugyanúgy egy szál rozsdás drót tartja, és ugyanúgy lötyög amikor belekapaszkodsz. Kész csoda, ahogy kibírta a többször ezer ember átmászását. Szokás szerint a sporttársak toronyiránt tódulnak le a vértestolnai mûútra. Egy ember mutat bátortalanul balra, hogy erre van a jel, de senki nem megy arra, természetesen rajtam kívül. Némi kanyargás után visszaérünk a földútra, amirõl letértünk a [K-] kedvéért. Akik nem mentek le egyenesen a mûútra, azokkal most találkozunk, de a kerítésnél, az újabb balos beugrónál megint csak ketten maradunk. Valaki még meg is jegyzi, hogy menjen arra az, akinek hat anyja van. Jó nagy a dzsindzsa, ráadásul a mûútra kivezetõ vályú tele van vízzel, és csak terpeszben lehet rajta araszolni. A mûút árkába delta torkolattal csatlakozik bele ösvényünk, tehát nem tudsz úgy lépni, hogy ne vízbe toccsanj. Ezt vezeklésnek tekintem azért, mert Pélinél nem balról kerültem meg a templomot. A mûúton érkezõk úgy néznek rám, mintha jeti jött volna elõ az erdõbõl. Minden esetre fellépek a mûútra, és balra fordulok, aztán az elágnál jobbra, enyhén fel. A depós kocsikban kevés kivétellel az igazak álmát alusszák. Az egyik kocsi elõtt egy továbbindulás elõtt álló srác hallgatja kedvese utasításait. A "... nagy a sár ..." mondatfoszlányt kapom el. Tom eszik vagy micsinál, én a folytatás mellett döntök. Balra fordulok egy erdei útra, hogy aztán egy sorompónál megint balra forduljak. Ami itt fogad, az szerintem fogalommá fog válni a Kinizsik történetében. Na most a sártengert úgy kell érteni, hogy faltól falig, és rohadtul csúszik. Egy helyütt külön csapást vágtak a cserjék között a túrázók a híg dagonya elkerülésére. Igen, mert itt lehetett, de amelyik pocsolyát tüskés csipkebokrok szegélyezik, abba bizony bele kell lépni. Kutyaszorítóba kerülök, még a sarat is víz borítja. Óvatosan leszúrom oldalt a botom és lépek. Bal bokámnál érzem, hogy elérte a sáros víz a zoknimat. Idáig megúsztam zokni váltás nélkül, most már rohadtul nem akarok itt hétrét görnyedve baszkódni vele. Nem beszélve arról, hogy nincs is hova leülni. A következõ pocsolyánál egy egész másodpercig azon a határon lebegek, hogy hanyatt beleesek. Csak az égi meszelõbe kapaszkodva tudok megmenekülni. Az az érzésem, hogy egy örökkévalóság telik el, amíg végre becsatlakozok egy sokkal normálisabb útba. Ezen az úton a magasleseket számolom, de belezavarodok, és abbahagyom. Egy trió elõz: - Éljenek a tûzoltók! - Igen, szerintem is. Valahol megállhattak brunyálni, mert megint elõznek: - Hát az egész erdõ televan tûzoltókkal? - Egen. Azokkal. A holdkóros fajtából... Jaj, most már egy kis erdei magányra vágyok. Csak a lépteim ütemére figyelek, jólesõen elzsongít. Nagy Feró szólal meg a ritmusra, akinek egy régebbi felvételét a minap játszották a rádióban: "Aki hazudik az csal, aki hazudik az lop. Hazudni, csalni csúnya dolog." Ad infinitum... Sûrûsödni kezdenek a keresztezõdések, megtörik a monotónia, minden jelzésre rávilágítok. Morajlást hallok, átmegyek a sárral borított kis hídon. Hû, de nagy hangja van most ennek a hosszúnevû Tarjáni-malom-pataknak. Ujjé! Itt a vad-lábrács, ez nálam a Koldusszállás elõjelzõ. Na mi lesz, mikor lejt már az út? Ja, nem! Elõbb még sûrûsödik rajta a zúzalékkõ, már beléjük is lehet rúgni, és igen, most már egy bal kanyarral le lehet lejtõzni a fény felé.

7. (feltételes) ellenõrzõpont, koldusszállás.

Amíg várom, hogy a pontõr befejezze a mobiltelefonos útbaigazítást és lepecsételje az igazolólapomat, addig megérkezik Tom. Az asztalra kitett poharakhoz megyünk. Már majdnem elveszek egy teát, amikor megtudom, hogy leves is van. Jobban esik most a sós, meleg lé, mint az édes tea. Muszáj leülni valahova, mert állva összecsuklok, mint a colstok. Padon már nincs hely, a fû meg vizes. Ledobom a kiskabátomat, arra ülök. Most már mindegy, ez is befér a mosógépbe a többi sáros rongy mellé. Miközben elmorzsolgatunk egy zacskó kesudiót, Tom mesél egy epizódot a vértestolnai mûút utáni kalandokból. Hátulról hallott egy olyan hangot, mint amikor rabol a csuka, aztán rögtön utána egy éktelen káromkodás hallatszott. Egy újabb versenyzõ rontotta el a tripla, leszúrt Rittbergert. Csöng Tom telefonja. Pisti az. Õ már célba ért. Elmondja, hogy valszeg napszúrást kaphatott, mert boát kiáltott, és Bányahegytõl kezdve már nem maradt meg benne semmi, de még a pálinka sem tudta helyrerakni. Megoldódott az a rejtély, hogy miért ajándékozta el Pisti a vegyigyümijét. Minden esetre megállapítjuk, hogy aki ilyen xarul van, és mégis ilyen frenetikus idõt megy, az egész egyszerûen egy állat. A rendezõ kihangsúlyozza, hogy senki ne menjen tovább a [K-] jelzésen, mert akkor megkóstolhatják a medvék. Nem akarunk medvekaja lenni, ezért leérkezésünkkel ellenkezõ irányba indulunk, egy murvás úton a [S-] nyomán. Nehezen nyerik vissza üzemi hõmérsékletüket a csapágyaim. Az enyhe, alattomos emelkedõ a csípõt terheli elsõsorban, de mondhatni, hogy nyolcvan-valahány km után már mindent. Szótlanul fogyasztjuk a métereket, mindketten a majdnem 180 fokos, balos kanyart várjuk, de az még csendben lapul valahol a távolban. Késõbb jobbról bejön egy út, és ugyanekkor megkezdhetjük az éles balra kanyarodást. Nõ az emelkedés szöge, és már látni is a lenti ág gyalogosainak fényforrásait. Most egy elnyújtottabb jobbkanyarba megyünk át és néhány tíz méter után már meglátjuk a sufni nagyságú faházat, amit én a Kisréti Vadászház fiókintézményének tekintek. Az út emelkedése kissé moderálta magát, de alattomban még mindig tart. Rákötünk egy szekérútra, aminek a vonalvezetését jobbra követjük. Gyötrõ dolog most már ilyen kiálló köves úton menni, de amikor hosszas menetelés után balra lemegy a [S-] jel, akkor tudjuk meg, hogy van ennél még rosszabb is. Csúszós trutymó a sötét lejtõn: magyar horrorfilm. Síelõ mozdulatokkal lehet (kell) itt lefelé ereszkedni, néha a hóekét is be kell vágni, hogy el ne ess. Ilyen körülmények közt a szokásosnál tovább tart az út az Arany-lyukig, ahol derékszögben, jobbra kell fordulni egy kidõlt kerítésnél. Itt jön fel a [P-]; egy túlment társaságot vissza is hívok lentrõl. Még nincs vége a csetlés-botlásnak, mert amit lefelé elõadtunk, azt most felfelé is meg kell csinálni. Igaz, hogy az emelkedõ nem olyan meredek, mint a lejtõ volt idefelé, de sokkal csúszósabb. Középen van még néhány fûszál, azokra lépek, hogy vissza ne csússzak. Akik nem jönnek le ide a szekérútról, azok jelentõs szintkülönbség leküzdésétõl kímélik meg magukat, a sárdagasztásról nem is szólva. Látatlanba is mérges vagyok rájuk. Amikor valahára visszamászunk a szekérútra, hátulról jövõ fénykévéket fürkészek, de szerencsére most egyet sem látok. Azért szerencsére, mert biztos nem állnám meg hangos megjegyzés nélkül. Erre is sok a pocsolya, de nem süppedõs, és a szélébe óvatosan bele lehet lépni, mert nem mély, és nem csúszik (annyira). Felvillanyozódom a balra feltáruló, távoli városi fények látványától. Egyre nagyobb a valószínûsége, hogy idõben, de fõleg épségben beérünk. Már ki tudja hányadszor utolér és elhagy a nemrég megismert három fõs csapat. Most is van néhány keresetlen szavuk az öreg tûzoltóhoz. Balra kezdve kanyarogni kezd az út. Ez az! Most már belátható idõn belül jönnie kell egy hajtûkanyarnak, odáig azonban derekasan taposni kell még az egyre rögösebb utat. Nyúlik az idõ, de végre itt a hajtû. Ha nappal lenne, látnám, kik járnak elõttem, a kanyar szembe lévõ ágán, most csak a fényeiket látom imbolyogni. És íme: itt a keresztezõdés, itt véletlenül se menjen le senki balra, mert odalent fog vernyogni, hogy vissza kell kapaszkodnia a kihagyott pontra. Jobbra indul az, aki embert próbáló túránk utolsó emelkedõjét akarja maga mögött tudni. Hihetetlen, hogy itt vagyok! Már az se baj, hogy egy kicsit csúszik az út. Mi ez már az eddig átéltekhez képest? Már nem izgat, hogy levágják az utat a vadászházhoz, én felmegyek az útkeresztezõdésig, és ott fordulok balra. Az átvágók elõttem nyújtják oda lapjukat pecsételtetni. Türelmesen várakozok.

8. ellenõrzõpont, Baji Vadászház.

Milyen rendesek ezek az erdészek. Elintézték, hogy farönkök legyenek felrakásolva a ház közelébe. Amint leülök az egyikre, Tom is megérkezik, és lezuttyan egy másikra. Megeszem a pár szem maradék kesudiót, és egy ilyen nyúlós töltelékû csokit is elpampogok. A megmaradt italom is lecsúszik; a végére egész könnyû lesz a motyóm. - Jössz Tom? - Nem, még pihenek. Van laza három órám, hogy leérjek. - Na jó, akkor majd valahol lent találkozunk - mondom a vállam fölött. Majdnem zombizásból indítok, nagyon lemacskásodtam. Hah! Nem is kell meggyújtani a fejlámpát. Nem lóbálom tovább, a derekamra kötött kiskabátom zsebébe süllyesztem. Most már egyáltalán nem sietek. Megpróbálom kiélvezni azt a kellemes érzést, hogy biztosan idõben be fogok érni. A lejtõ alján balra fordulok ahol egy újabb lejtõ vár. Egy bekerített résznél jobbra megyek az erdõ felé. Valaki megkérdi, hogy biztosan erre kell e menni. Hirtelen azt sem tudom, hogy merre, meddig hány méter, mert már csak úgy lazázok. Azt válaszolom, hogy szerintem igen. Elõre megy az illetõ, és az egyik fán meglátja a [S-] jelet. Hátra szól, hogy igazoljon, jó irányba haladunk, aztán kihúz a képbõl. Az erdõben kisebb ereket kell kerülgetni, átugrálni. Kezdõdnek a stációk. Elõször csak a normál lejtõt vigyázzák, aztán az egyre meredekebbet. Egy hirtelen mélyülõ, sziklás árok is társul szorosan az út mellé; óvatoskodni kell. Nem számoltam a stációkat, de még mindig jönnek, csak jönnek. Mikor jön már az utolsó? Úgy tudom tizennégynél ritkán van több. A számokat - ha egyáltalán vannak - nem tudom leolvasni a hajnali szürkeségben. Na ez volt az utolsó, mert a lejtõ platóban ér véget, ami pedig egy örökmécshez vezet. Az imént tévedtem, mert van még egy utolsó utáni emelkedõ, egy kb. nyolc méteres, ami kiemel az erdõbõl, és a szõlõs kertek betonlapos utcájára tesz le. Lassan botozgatva lépegetek lefelé a kockákon, nehogy fugára lépjek. Egy középkorú pár álldogál az út szélén. Biztos nem a friss levegõ vonzotta ide õket ezen a korai órán. Azt képzelem, hogy a gyereküket várják, aki a K100-at csinálja. A betonlapokról jobbra kanyarodok egy aszfaltos útra. Ez is böcsülettel lejt. Nem látom a végét, de a kanyar után megállapítom, hogy még mindig lejt, és még mindig szilárd burkolatú. A következõ kanyarban azt mondom magamban, hogy még tíz méter lejtõs beton, és sikító frászt kapok. Végre egy olyan út jön, aminek füves padkája van. Ott megyek, még ha egyenetlen is. A Bajra vezetõ homokos útnál utolér Tom. Már nagyon vártam ezt a talpkímélõ szakaszt. - De nézd csak! Az egészet felszórták tégla- és cseréptörmelékes sittel. Hogy az a vasporos fenekû, telebrácsázott vizû mocsoklavór retekkarimás belsõfala! Talpkímélés nélkül kell bemennünk Bajra. A templom elõtti mandzsettán egy lebõrözött térdû túrázó ül lehajtott fejjel, talán alszik. A kútnál néhányan borogatják magukat. A Tata felé vezetõ úton elgondolom magamban, hogy ezzel a teljesítéssel meglesz a "Három a magyar igazság", és ráadásnak ott az ISZINIK; tehát jövõre már nem is töröm magam, hogy eljöjjek. Ahogy ez átfut az agyamon, Tom megszólal, hogy jövõre valszeg nem jön. Más szájából ezt olyan megrázó hallani, hogy rögtön ellenzékbe vonulok: - Jó, jó, most genya volt a klíma meg a talaj, és különben is pillanatnyilag hullák vagyunk, néhány nap múlva rózsásabb színben látjuk majd a Kinizsi világát. Maradjunk annyiban, hogy csak akkor nem jövünk, ha tényleg valami extrém nyál idõjárás lesz. Tom nem felel, ejtjük a témát. A távolban tehervonat robog keresztbe az úton. Jaj de jó, most van mire fókuszálni. Megígérem magamnak, ha a sorompón túljutunk, akkor boldog leszek, mert most nagyon le vagyok eresztve a flaszterrengeteg miatt. Utolérnek a bányahegyi gulyásevõk, a dumálás feljavítja a világvége hangulatot. Õk is szóvá teszik, hogy sokkal kimerültebbek a szokásosnál, de már csak röhögnek rajta. Keresztezzük a vasutat, várom a kedélyállapotom javulását. Most nem látok szalagozást Tata utcáin, de nem számít, mert bemagoltam az utcaneveket. Nem kellett volna, mert már mindenki az elõtte imbolygó hátizsák után bandukol. Itt a tábor kapuja. Rápillantok a stopperre. - Na, Tom, most másodperceken fog múlni, hogy 22-vel, vagy 23-mal fog e kezdõdni az idõm. Igyekvõ léptek a bélyegzõs lepedõvel jelzett célhelyiség felé. Nem kell sorba állni, elveszik a lapomat, leülhetek. Nem telik bele egy perc, szólítanak. 05:49 a beérkezés ideje, tehát 22 óra, 59 percet mentem. Vigyorgok, mint a vadalma. - Látogassuk meg Pistit az ebédlõben. Nem mellesleg gulást is kék enni. A pár órás alvás megtette a magáét, eléggé helyrebiccent a fiú. Tényleg pocsékul lehetett, mert a levesét nem bírta megenni. Mi viszont hatalmas lakomába kezdünk levesestányéraink fölött. Az éhség a legjobb szakács, tartja a mondás... Varacskos disznóval keresztezett zombik érkeznek az ebédlõbe. Kezdem jól ére

HALMI-DÛLÕ (2010.05.02)

Táv: 12,4 km; Szint: 50 m.

Reggel kiskanállal kell összekaparnom magam a felkeléshez. A tegnapi (és kis részben tegnapelõtti) SÁRGA 70 megrágott és kiköpött. Ha versenyben akarok maradni az MVTE érem megszerzéséért, akkor ki kell bumliznom Imrére. A Keleti környékétõl ez fényévekre van. Nem vagyok hajlandó tömegközlekedni, ezért drótszamárra "pattanok". Kellemesen gyér a vasárnapi forgalom; hamar kiérek a Népligethez; a József Attilán át a Vekerlén pedálozok hosszan. A használtcikk piac melletti fõúton nyomom, amikor elkezd szemetelni az esõ. Most megálljak esõkabátot húzni. A lustaságom kerekedik felül; hajtok tovább. A Pestszentimre felsõ vasútállomásnál megvárok egy rést a forgalmon és balra, nagyívbe bekanyarodok a Szálfa utcába. Nézem a keresztutca neveket, ha éppen nem a kátyúkat figyelem. Itt a Kisfaludy utca, ezen jobbra fordulok. Amikor az utca nagy forgalmúvá válik, akkor meglátom a Pestszentimrei Sportkastélyt. Már a bejáratnál ismerõsökkel találkozok. Néhány másodperc múlva Hartmann Misi furakszik át az ajtóban álló tömegen. - Hallottam az egész környéket betöltõ hangodat - mondja. - Jó, hogy jössz! - mondom én. - Hova tehetném a bringámat, ahol túra után is ott lesz? Misi pillanatok alatt utat csinál a bejáratnál, betolom a gépet az épületbe. Kapok egy feladatot is, ami majd színesíteni fogja az utamat: Hol van felfestve sárgával az, hogy H61? (Nota bene: Hartmann 61 év.) Tudni illik, fáradságot nem kímélve õ festette újra a túra útvonalának jelzéseit, és mûvészi szignóként az utókor számára hátrahagyta az erdõ mélyén az említett feliratot. Lepakolok, átvedlek, benevezek és indulok. Dél felé tekintve elég randa, sötét felhõk úszkálnak az égen. Még nem esik, de nem valami bíztató. Lesz ami lesz, derekamon van a kis esõdzseki. Az épületbõl kijõve jobbra indulok a Kisfaludy utcán, aztán onnan is jobbra, a Vezérbe. Nem is kell nézni az itinert, mert a nagyobbrészt családokból, csoportokból álló túrázók szépszámmal róják elõttem az aszfaltot, és a fehér alapon sárga pöttyök már itt feltûnnek egyes mûtárgyakon. Az utca végén már ott az erdõ széle; csak néhány tíz métert kell balra megtenni a Határ utcán, és a ficakban rá lehet térni az ösvényre. Az elõttem haladó család egyik hölgytagja elõre akar engedni. Köszönöm szépen, de nem veszem igénybe, mert tegnap eleget siettem, ma errõl szó sem lehet. Különben is sasolok folyamatosan körbe, hogy hol lehet felfestve a H61. Homokossá válik az út, óvatosan lépkedek, hogy ne kerüljön homokszem a fogaskerekek közé. A tegnapot megúsztam vízhólyag nélkül, durva lenne, ha most beszereznék egyet. Így kóricálgatok, amíg egy nagy, sportolásra alkalmas, rétre nem érkezek. A szemetes konténer mellett elhaladva közelítek a pingpongasztal felé, ahol begyûjtöm az elsõ igazolásomat.

1. ellenõrzõpont, Pingpongasztal.

Közben megint elkezd permetezni az esõ. Remélem, hogy nem erõsít rá jobban. Persze ez általában úgy szokott lenni, hogy elõször az ember reménykedik, aztán elázik, mint a rongy (TOJÁS 40). Most, egyelõre még nyugodtan lehet tovább menni pólóban. Így is, egyes helyeken úgy befülledt a levegõ, hogy ilyen lenge öltözetben is melegem van. Körülnézek, hogy merre is az arra. Két jel közül lehet választani: A piros pötty a visszatérõ ágnak a jele, ezért továbbra is a sárga pöttyöt választom, ami jobbra betér az erdõbe. Megkezdõdik a bolyongás a zöldben. A sûrûn benõtt területet ösvények hálózzák be, tényleg csak a jelzésre lehet hagyatkozni, ami viszont úgy van felfestve, hogy az egyiktõl látni lehessen a másikat. Mindenhol keresem a H61-et. A tornapálya táblájára csak nem festette rá; némelyik úgyis össze van fújkálva. Diszkrétebb firkálók csak a hátulját festik össze. Kanyargásom eredményeképpen kiérek a dzsungel szélére, ahol egy használaton kívülinek látszó sínpár mellett fordulok jobbra. A sín túloldalán szürke kerítés, az is tele van firkálva, de az általam keresett három karaktert nem látom. Elbaktatok az erdõ csücskéig, ahonnan autóforgalom látszik.

2. ellenõrzõpont, Flór Ferenc utca.

A bélyegzés mellé kapok egy piros szmájlit, és elvehetek egy csokitojást. A tojás a TOJÁS 40-en kapott tojás ikertestvére. Nem hoztam az útra hátizsákot, a zsebembe nem fér bele, úgyhogy hamm. A vágányt balra megkerülve jutok be ismét az erdõbe azaz egyelõre csak a tarra vágott részletébe. Úgy látszik egy parkszerû erdõcske sem ússza meg néha, hogy kivágják. Fák híján a csonkokra van akkurátusan felfestve a sárga pötty jelzés. Nemsokára visszatér a megszokott sûrûségû növényzet. A tegnapi, Budai-hegyekben tapasztalt nehéz virágillattal szemben itt inkább a gyógyfüves jelleg dominál. Egy forgalmas út elõtt várom, hogy mikor kelhetek át rajta. A megfelelõ idõpillanatban átstartolok. Egy alacsonyabb növényzetû helyre jutok. Egy percre gyengén átdereng a nap a felhõk mögül, de a permet még nem állt el, de ami még fontosabb, nem is erõsödött. Nyitás után pár perccel indultam, de már van olyan, aki szembe jön (fut), tehát már leírta az útvonalba szerkesztett hurkot. Egy elágnál jobbra vezet a jelzés. Megint egy tornapálya kanyargós ösvényét rovom. Nocsak, fölfele megyek. Komoly szintkülönbséget kell leküzdeni, amint felkapaszkodok egy dombra. Nemsokára feltûnik egy újabb bója.

3. ellenõrzõpont, Nyugati tornapálya 19. állomás.

A sportot itt leginkább a futás jelenti. Sokan futnak itt kutyával, vagy anélkül. Egy hölgy felkapja az ölebét, mert a túrabotomra hirtelen azt hiszi, hogy póráz, és a végén egy véreb feni a fogát a kis vakarcsára. Itt már több, a pályához tartozó táblát fújtak le, törtek össze. Mintha már nem érezném a permetezõ esõt. Jó párás, nyomott a levegõ, de legalább nem száll a por. Újra a már bejárt útvonalon vagyok, de már visszafelé tartok. Ezek szerint már én is túlvagyok a kunkoron. Sorban jönnek szembe olyanok akiket tegnap láttam a S70-en. Kezdek megnyugodni a kinézetemmel kapcsolatban. Visszakanyarodik az ösvény a nagy forgalmú úthoz, amit újfent keresztezek. Érettségire készülõ diákok kis csoportját érem utol. Látszólag lazán beszélgetnek a rájuk váró megpróbáltatásokról, de érezni a hangjukban a feszültséget. Nem irigylem õket. A murvás út, amit idáig tapostam, balra elmegy; az én ösvényemet jobbra piros nyíl mutatja. A piros pöttyök azt súgják, hogy a táv több, mint felén már túlvagyok. Egy szürke kerítés mellé érek. A ráhajló ágak miatt le-lekell hajolni. Az eldobált tarka szemét nem valami szívderítõ látvány. Egy iparvágánynál aztán jobbra kanyarodva megválok a kerítéstõl. Egy sorompó után murvás út visz be ismét az erdõbe. Egy hölgy megy el mellettem két túrabottal. Jól van, akkor nem is túlzás, hogy erre a túrára is elhoztam az egy szál botomat. A sétány végén két ember áll és beszélget.

4. ellenõrzõpont, Útkeresztezõdés.

Kis idõre én is közibük állok. Toplak Józsi a S70 egyik kiötlõje pontõrködik itt másodmagával. Érdeklõdöm, hogy szervezõbõl miért vedlett át teljesítõvé a S70-en. - A gép forog, az alkotó pihen. - válaszolja szerényen. Nem rossz! Elég aktív pihenés lenyomni egy hetvenest. Persze, valójában a "gépezetet" elõbb vagy utóbb az "alkotónak" is ki kell próbálnia. Miután jól összecsipkedték a bokámat a szúnyogok búcsút veszek a fiúktól és balra fordulok a keresztezõdésben. Megint az erdei tornapálya tábláival találkozok. Sokáig nem jön és nem elõz senki; már már unatkozni kezdek, amikor kilyukadok a már ismert rétre.

5. ellenõrzõpont, Pingpongasztal.

Hirtelen nem tudom, hogy merre kell a bázis felé indulni, ezért megkérdezem a pontõröktõl. Azt hiszik viccelek. Nehogy már menjek még egy kört! A szemetes konténer jó kályha; elindulok az irányába. Rátalálok a homokos útra, és már megyek is kifele az erdõbõl. A kemény burkolatra érve hosszúnak tûnik az út a Szálfa utcán. Figyelni kell, mert végül bekanyarít a piros pötty balra, az István utcába. Néha autók jönnek, ezért fent megyek a járdán. A kutyák mintha megvesztek volna, úgy acsarognak. A mögöttem jövõ társaságnak tetszik, hogy a másfél kilós kis zsebcirkáló métereseket ugrik, ezért õk is feljönnek a járdára. Utolsó jobb kanyar a Vezér utcára, aztán a Kisfaludy utcához érve, balra már optikai kapcsolatba kerülök a Sportkastéllyal. Megérkezve látom, hogy folyik már az eszem-iszom, dínom-dánom. Az adminisztrációnál ezúttal nem felejtem el lepecsételtetni a Budapest kupás füzetet. Sajnos kudarcot kell vallanom Misinek, ugyanis nem találtam meg a H61-et, de megkérem, hogy ne is árulja el, mert jövõre ismét megpróbálkozom a feladattal. Közben összefutok Vilmosékkal és Darabos Zolival. Beszélgetünk egy jót, aztán Zoli átveszi a TELEKI 50, az ISASZEGI CSATA 45 és a TOJÁS 40 három, egymást követõ napon való teljesítéséért járó plasztikát. Még egyszer gratulálok neki a nem mindennapi teljesítményért. Eszünk még egy szendvicset, aztán elbúcsúzunk ez után a kedélyes, levezetõ jellegû túra után. Hûséges paripámat kivezetem a Sportkastély istállójából, és ráállítom a haza vezetõ útra.

Ottorino.



 

SÁRGA 70  (2010.04.30-2010.05.01)

Táv: 70,7 km; Szint: 2226 m. (itiner)

By courtesy of Spot autóval érkezünk Esztergom pályaudvara elé. Bõ félóra van még a rajtnyitásig, de a peronon már szépszámmal igazgatják serényen a szerelvényüket. Olyanok is akadnak, akik már teljes túradíszben feszítenek. Sûrû üdvözlések mentén jutunk el egy padhoz, ahova lepakolhatunk, és megkezdhetem túratársaim számára a SÁRGA elõtt szokásos kávélöket kiosztását. Most tejszínt is hoztam, mert már második éve morognak ennek hiánya miatt. A rendezõk asztalokat hurcolnak a peronról nyíló, kellemetlen szagú, üres helyiségbe, és lassan elindul a nevezés. Befut a Budapest felõl érkezõ vonat is; özönlenek a túrázók. Sikerül az áradat elõtt benevezni, és az itinert átvenni. Néhány perc van még 23:00-ig, addig a derekamra kötöm a vékony dzsekimet és kihúzom a túrabotomat. Kiváló idõ van, így pólóban sem reszketek. Hát, akkor mehetnénk. Kilépve a pályaudvarról teszünk néhány lépést balra, aztán átmegyünk az úttesten, hogy megcélozzuk a nagy sötét parkot. Az ezt megelõzõ alkalmakkor mentünk már a régi sárgát követve, a park bal oldalán vezetõ, párhuzamos utcán, jó nagy kerülõvel; aztán mentünk már a park mellett, jobb oldalon, a járdán, a tömeget követve. Most Spot mindenkit akkurátusan beterel a parkba. Aha, látok is egy friss [S-] jelzést. Egy padon egy szerelmes pár (már szétválva) bámulja a menetoszlopot. Kiérünk a világosra. A Tecsó erõs neon fényében megfürödve megyünk tovább. Enyhén emelkedik a szilárd burkolatú utca. Még nem kell lámpát gyújtani, mert a közvilágítás kielégítõ. Késõbb aztán bokrok váltják fel a házakat, és a kövér, sötét sárga Hold próbálja átvenni az utcalámpák szerepét. Mindenesetre bekapcsoljuk fényvetõinket, és a csontszáraz agyagon kaptatunk fölfelé a fülemülék édes dalával teli éjszakában. A bokrokra akasztott, fényvisszaverõ csíkokat idegbajos szentjános bogarakként ütemesen csóválja a lágy szellõ. A bódító virágillattal fûszerezett, tavaszi levegõ felrepít az elsõ emelkedõnkön. Spot és Pisti, a két rakéta már elhúzott a látóterünkbõl, Suzyval nyújtjuk át itinerünket Petamiéknak.

1. ellenõrzõpont, Vörös-kereszt.

Megkezdjük kanyargásunkat ezen a Hegymeg nyugati széle címû mezõn. Az óriás Hold ide-oda görög az égen. A kellõ számú és megfelelõ helyekre kitett fényvisszaverõ nyilacskák nélkül nagy lekvárban lennénk. Van hogy egy mini erdõsáv miatt 180 fokban visszafordul az út. Az elõttünk imbolygó lámpák mintha mérgezett egereken lennének; teljes anarchia látszatát keltik. Végül rátérünk az erdõbe vezetõ szántóföldre. Szerintem idén még nem szántottak, mert van rajta egy viszonylag jól betaposott ösvény, amin tûrhetõen lehet haladni. (Nem úgy, mint tavaly.) Az erdõ bejáratát vigyázó sorompót kikerülve jól lehet baktatni a széles úton. Jólesik a "séta" a csillagos égbolt alatt. Arra gondolok, hogy a lehetõ legnagyobb távolságot kéne megtenni éjszaka, hogy a holnapi "hõségre" minél kisebb maradjon. Jóllehet tudom, ha megszakadok is, marad bõven holnapra. De hát, nem is szeretek túlságosan elõre gondolni, most egyelõre fókuszáljunk a 2. pontra. Elérjük a mászókával kombinált kaput. Okulva a tavalyiakból, most nem létrázok, hanem egyenest a kapuhoz megyek, amelyen egy "KEDVES VADAK!" kezdetû felirat fogad. Nem olvasom végig, mert jönnek mögöttem, de sejtem, hogy arra fut ki a dolog, hogy az utolsó csukja be maga után az ajtót. Hátra is fordulok ezzel a kéréssel, de aztán utánam az özönvíz. Az az érzésem, hogy hamar elértük a köves utat, amin jobbra fordulunk és ami nemsokára szilárd burkolatra vált. Az út közepén egy bazi, kivilágítatlan teherautó, megbuggyantva nagyátmérõjû fatörzsekkel. Csendben megyünk el mellette, hátha alszik benne valaki. Balra felvágunk egy útra, ami ismét bevisz az erdõbe. Itt se takarítottak tavaly óta; a lehullott faágakba még a gyakorlottabbak is meg-megbotlanak, bele-belerúgnak. Aztán hosszú szakasz következik, amit az erdõben közlekedõ jármûvek, munkagépek kerekei szántottak fel. A legtöbb helyen a megkötött sár peremein és azok között kell ide oda manõverezni, ahogy azt a sofõrök is tették valószínûleg. Sok helyen még puhán tartotta a víz a dágványt, itt ezt is figyelni kell. Állandóan azt lessük Suzyval, hogy az elõttünk feltorlódó lámpások vajon nem a következõ ellenõrzõpont eljövetelét jelentik e. De nem. Csak megyünk, megyünk. Egyszer csak egy visszafelé világító valakihez érünk. Miért világítanak visszafelé? - teszem fel a költõi kérdést. Erre a fényforrás gazdája válaszol cinikusan: "Mert várják a többieket." - És tovább vakít, bele a pacekba. Nem tehetek mást, ha valaki nem veszi észre magát; még én kérek elnézést. Most már tényleg nagyon hosszúnak érzékelem ezt a pont nélküli szakaszt; és amikor az órámra világítok, elképedve mondom, hogy ilyenkor már majdnem lent szoktunk lenni Pilisszentléleken. Alighogy ezt kimondom gyanús fényeket pillantok meg alant. Ez bizony közvilágítás, és akkor ez nem lehet más, mint Szentlélek lámpái. Rögtön le is szólítok egy utánam jövõt, remélve, hogy nem hagytunk ki pontot. Elmondják, hogy felhívták a rendezõséget és azt a választ kapták, hogy eltévedt a pontõr. Nem tudom eldönteni, hogy vicc ez vagy sem, de hát mit van mit tenni, továbbmegyünk.

2. (õrizetlen) ellenõrzõpont, Cserepes-árok, [S-; S+ elág].

Jobbra leballagunk a völgykatlanban elterülõ Pilisszentlélekre. Elõször nem a fények felé megyünk, hanem egy füves, mélyebben fekvõ részre, ahol már lehet érezni az éjszaka nyirkos, hûvös leheletét. Egy cserje sávnál élesen balra kell fordulni, és akkor már a rideg, kékes fényt árasztó utcalámpák felé haladunk. A fülemülék megint rázendítenek, a kutyák még jobban; aztán feljebb, a Klastrom vendéglõ részegjei még az elõzõeknél is jobban. Zajlik a night life a Pilisben. Egy másodpercre megállunk a felvégen; húzok egy kis málnaszörpöt a nagy emelkedõ elõtt. Megbeszéljük Suzyval, hogy a nyeregben mindenképp megvárom. Nyugodt tempóban vágok neki a kaptatónak. Meglepõen hamar érem el az országutat, amirõl nemrég az autóban ülve lenéztünk Szentlélekre. Keresztezem az utat, majd a túloldalon tovább emelkedek. Az egyik keresztirányú erdészeti út túloldali peremén áll valaki, és ez is visszafelé világít. Most már nem szólok semmit, csak lekapom a fejlámpámat és egy kis fényjátékot rendezek neki, hogy értse mirõl van szó. Enyhülni kezd az emelkedõ és hamarosan megpillantom a Pilis-nyereg emlékoszlopát. Távolabb egy csoportot látok lemenni a rossz úton. Már éppen kiabálni akarok, hogy jöjjenek vissza, mert itt jobbra kell lefordulni egy alig észrevehetõ, kis ösvényen, amikor látom, hogy maguktól visszafordulnak. Én is visszafordulok az asztalokhoz, hogy megegyek egy szendvicset, és üdítõt igyak. A háborús emlékoszlop tövében ülõ túratárs szól, hogy az elõbb jó felé mentem. Megköszönöm az észrevételt és megnyugtatom, hogy csak ide, az erdei bútorzathoz jövök. Folyamatos beszédre leszek figyelmes. - Te vagy az Zsolt? - kérdezek bele a sötét éjszakába. - Te vagy az Ottó? - válaszolja. - Hogy bírod? - Kösz jól. Zsoltnak a nem rég lezajlott GERECSE 50 volt az elsõ ötvenese, és most is az ötvenest akarta megcélozni, de a többiek azt mondták, hogy ha már megcsinálta az ötvenet, akkor már bagatell egy húszast rátenni a Budai-hegyekben. Hát, most itt tartunk. Megérkezik Suzy is. Neki is kell valamit enni, leül. Nekem már ráfagyott a póló az izzadt hátamra, ráadásul hátulról fújdogál a szellõ, úgyhogy visszaveszem a hátizsákomat, aztán fel is állok. Lassan Suzy is végez, elindulunk. Megjönnek Béla bácsiék, õk nem pihennek, így együtt ereszkedünk le a nyeregbõl. Meredek mélyútban óvakodunk lefelé, vigyázva a kiálló gyökerekre, kövekre. A fákon megerõsítõ, fényvisszaverõ pontok vannak, de akad [S-] jelzés is. Már nem is nagyon figyelünk rájuk, zsigerbõl megyünk, csak Béla bácsi kérdezgeti mindig, hogy "Láttatok jelzést"? Szintben haladó útra érünk le, amin balra fordulunk. Nemsokára a jobb kéz felöli növényzet levelei között fény és beszédhang szüremkedik át. Egy épület kerítése mellett megyünk le jobbra a

3. ellenõrzõpontra, Klastrompusztára.

A lányok a pados asztalnál pecsételnek, és amíg Suzy félrevonul szervizelés céljából, addig én jól becsokizok, bemálnázok. Zsoltékkal indulunk tovább balra, az emelkedõvel kezdõdõ, jobbra, nagyívben hajló úton. Hosszú, nagyjából szintben haladó, egyenes szakasz következik. Elég unalmas része ez a túrának, örülök, amikor végre jobbra elkanyarodik az út. A kanyar jeladás arra, hogy fokozottan figyeljek arra, hogy a nemsokára következõ jobbos kis beugrót nehogy elbaltázzuk. Most elég jól ki van irtva a növényzet az ösvény bejáratánál és a kiváló fényvisszaverõ táblácska is megerõsít. Nem hosszú lejtõ után balra kikerülünk egy távvezeték irtása alá, hogy némi séta után a csillagos égbolt alatt visszatérjünk az erdõbe. Jól haladunk a Táloki-erdõben, dumára is futja az energiából. Zsolt már most fél az Újlaki-hegytõl. Te jószagú! Hol van az még. Ha arra gondolnék, akkor most, rögtön leülnék. Inkább elõadok néhány taktust az Ocsi csornüje kezdetû dalból, nem törõdve a tetszési indexszel. Suzy hozzám lép és közli, hogy ne várjam a Mónikában, mert Pilisvörösváron befejezi. No, nem a dal hatotta meg, hanem legyõzte õt a diarrhoea. Nincs mit tenni ez ellen; fáradt térddel nem lehet únos untalan leguggolni az erdõben. Lassan elhúzok a csapattól, és a jobb kanyaros lejtõ után már egyedül bukkanok ki az erdõbõl, és lépek rá a gázpásztára. A szalagozás szabadít meg attól a félelmemtõl, ami akkor vált volna valóra, ha a kerítés menti dzsindzsásban kellene elõretörni. Picit fázok. Fõleg a hasam fázik, mert nincs rajtam a megszokott övtáskám. Azért se öltözök fel. Nemsokára emelkedõ jön, akkor majd felmelegszek. Megpróbálom a derekamra kötött dzseki ujját a hasam magasságába cibálni. A hosszú gázpásztának is vége van egyszer, és lehet jobbra kanyarodni, meg egy sorompót kikerülni. Kerítés mellett emelkedik a köves szekérút. Nem durva az emelkedõ, de elég alattomos és hosszú. Néha pocsolya szakítja meg az egyhangúságot. Amikor már szintben lehet haladni jó nagyot nyújtózkodok. Ahogy így feltekintek, még nyomát sem látom a pirkadatnak. Jól van, akkor még idõben vagyok. Elágazások jönnek, egyik a másik után. Mindkettõnél jól látható [S-] jel mutatja, hogy a bal ág a frankó. Így érek el az Iluska-forráshoz. Hálózsákos alakok durmolnak az út közelében. Bátrak, mert nem félnek attól, hogy rájuk lép valaki. Tapintatból nem csattogtatom a botomat a murván, de azért határozott léptekkel megyek tovább, egyenesen a következõ bal kanyarig. Innen pár lépésre, egy kerítésnél jobbra ki kell mászni a mélyútból, és a kerítés vonalát követve kell eljutni az erdõ széléig. Már csak egy pár méter balra, aztán be az erdõbe, a meredek oldalú Fehér-hegy lába elé. Jó pár csúcstámadó verõdött itt össze. Felfelé menet, fura módon senki sem akar elõzni. Lassú léptekkel, mélyeket lélegezve érem el a csúcskövet. Itt már nyugodtan lehet fújni néhány nagyobbat, Pilisvörösvárig nem lesz említésre méltó emelkedõ. Egy kis szlalomozás a murvás ösvényen és már itt is vagyok a kis esõháznál. Nincs tábortûz és a házban sem dekkol senki. Lejjebb veszem észre a piros-fehér bóját.

4. ellenõrzõpont, Vörös-hegy nyerge, pihenõ.

Innen már nincs messze egy újabb gázpászta, amin balra kell fordulni és kb. egy kilométert lejtõzni. A munkálatok óta ritkás sávokban gyökeret vert már homokos talaján a fû. A turistautat nem állították helyre, és a fákkal együtt kivágott jelzéseket sem pótolták. A szalagozás viszont korrektül rávezet mindenkit a széles nyiladékra. Most veszem észre, hogy már el lehet oltani a lámpát; hasad a hajnal. Az ezer féle madár is rákezdte, mindegyik mondja a magáét torkaszakadtából. Valódi tavaszi hajnal ez a nehéz virágillattal és a madarak kakofóniájával. A távolban, egy fenyõcsoportnál, már látszik is a pásztáról elvezetõ szalag. Jobbra kiágazok egy kellemesen járható talajú útra, ami a hétvégi telkek felé visz. Szabad jelzésnél keresztezem a Budapest-Esztergom vasútvonalat. Arrébb már hiába keresem, nem látom a kerítésbe épült kis Polszkit, úgy látszik kioperálták már. Hosszan megyek a szilárd burkolaton, amíg derékszögben, balra rá nem kell fordulni a Kálváriára. Jó magas, de legalább látni a dombtetõt. A fûcsomókon lépkedek fölfelé, elég volt a flaszter. Itt is Petamiék õrködnek, meg is kérdezem, hogy: "Ti ott vagytok minden kilométerkõnél?" Bár nem hiszem, hogy értik a régi film címével való célzást.

1. feltételes ellenõrzõhely, Pilisvörösvári kálvária.

Innen már lefelé kell menni, bár megint szilárd burkolaton. Ismét láthatom a vasúti síneket, de most fentrõl, egy keskeny hídról. Most nem látok szembejönni olyanokat, akik kihagyták a kálváriát és visszaküldték õket a Mónikából. Késõbb hallottam, hogy futók arra hivatkoztak, hogy nem volt kiszalagozva a kálvária felé vezetõ út, és el is fogadták a kifogásukat. Az nem számít, hogy ott a [S-] jel egy villanyoszlopon, a sarkon. Jó pár perc múlva kis idõre végzek a városnézéssel, és a szalagozás mentén, élesen jobbra kanyarodok. A Mónikából már szállingózik néhány túrázó.

5. ellenõrzõpont, Mónika italbolt.

Hátra megyek a garázshoz. A figyelmes pontõr hölgy a pecsételésnél elõnybe részesíti az 50-eseket és a 70-eseket, és felhívja a figyelmet a frissítési lehetõségre. Ez nagyon korrekt. Kiülök a kerthelyiségbe egy lekis kenyérrel. Sietve gyûröm le a falatokat, közben összeragacsozom a nadrágom. Kifûzöm a cipõmet, hogy egy kis púdert szórjak a sarokbélésre. Kiskabátomat leoldom a derekamról és belegyömöszölöm a hátizsákomba. Még nem jönnek a többiek, de elindulok. Rövid darabon visszafelé a térig, aztán élesen jobbra. Itt folytatódik a [S-]. Az utca végén balra egy kis sikátor van. Sokan visszafordulnak ez elõtt, mert azt hiszik, hogy az utca egy szürke kerítésben végzõdik, nem látják a keskeny sikátor bejáratát. Pár méter után a 10-es útra jutok, amin átmegyek és jobbra fordulok. A jó öreg sínpárt megint keresztezem, hogy balra, egy kerítésnél megkeressem a lépcsõt, ami felvezet egy játszótérhez. Játszani biztos nincs kedve senkinek, de le lehet ülni egy padra, ha valami igazítani valója van az embernek. El kell jutni a lépcsõ lefelé vezetõ ágához, amiben a szalagokkal megerõsített turistajelzés segít. A lépcsõ korlátja nagyban segíti a lejtmenetet; bátrabban csattogok lefelé. Egy templom mellett érek le Pilisszentivánra. Balra folytatom. Egy nyomós kútnál friss vizet iszok és vételezek, valamint arcot, nyakat mosok. A nadrágomról is nagyjából leszedem a lekvárt. Na, most jól nézek ki, de a lõtéri döglött kutyát sem érdekli a kinézetem, mondaná Pisti, ha nem húzott volna el a túra legelején. Átmegyek a széles utca túloldalára, és az elsõ térnél befordulok jobbra. Lélekben felkészülök az Antónia-árokra. A zsákutca T betûje alatt ott van a [S-] jelzés. Itt valaki viccbõl átszalagozhatott, mert az út enyhén balra kanyarodó ágában látok egy szalagot lengedezni. Remélem mindenki észreveszi a turistajelzést, és nem hagyja magát átverni a piros-fehér szalagtól. Az utcából egy keskeny, homokos ösvény nyílik. Nem valami komfortos menni rajta, (benne) mert U alakú, s így fokozottan kell egyensúlyozni. Megint flaszter, de aztán egy forgóajtón át elhagyom a lakott területet. Itt van mindjárt az info táblával ellátott elágazás; a jobb oldali ág a [P-] jelzésen hosszan megy fölfelé a Hosszú-árokban. Nosztalgiával pillantok arra, (PIROS 85) de egyenesen folytatom utamat az Antónia bejárata felé. Reggeli, komfortos klíma van, jó ütemben csûrök fölfelé. Megszólal a telefonom; Suzy az. - Hol vagy? - Az Antónia közepében. - Még csak? Én már a Flóriánnál vagyok. Mázlim volt, mert a Mónikából kijövet rögtön a megállóba mentem, és rögtön jött is a busz. Mire befejezzük a csevelyt, már közelebb látom azt az örökzöld facsoportot, ami a megmászandó magasság tetejét jelenti. Felszívom magam, még túl kell jutni a kõgörgeteges, hullott ágas emelkedõn. Amikor meglátom az árokból jobbra kivezetõ turistajelzést, még egy nagyot rugaszkodok, néhány lépés még és balra fordulhatok a Zsíros-hegyi th. romjai felé vezetõ úton. A korai órán is intenzív autóforgalmat túlélve érkezek meg a rétre ahonnan néhány lépéssel, kiálló mészköveken le lehet jutni egy újabb italbolthoz.

6. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon Itató.

A pontõr srácnak és lánynak láthatóan nincs melege a kerthelyiség egyik asztalánál ülve. A kocsmáros lélekmelegítõt hoz nekik; és õ se a reggeli hírektõl jókedvû. Az idillt hátrahagyva folytatom utam. Elõször egy nagyobb, majd egy kisebb mocsarat próbálok kikerülni, aztán már szabad az út. Tetõtõl talpig melegen felöltözött túrázó köszönt. Én is üdvözlöm, miközben izzadt homlokomat törlöm a kézfejemmel. Jól rá lehet kapcsolni, kellemesen lejtõs az út. Egy irtásra érek ki, a szembelévõ csücskében ülnek a pontõrök. Egy gyökérben megbotolva majdnem ráesek az egyikre. - Akkor jó helyre telepítettük az akadályt - mondja valamelyikük.

2. feltételes ellenõrzõhely, Kerek-hegy, éles úttörés.

Élesen jobbra utat török és tovább lejtõzök. Ez a szakasz is hosszúnak tûnik. Mikor érek már a keresztezõ mûúthoz? Nem tudom honnan hová vezet ez az út az erdõ közepén. Miután átkelek rajta valamivel változatosabb lesz a táj. Egyre lejtõsebb az út és most már ki kikerülök a lombsátor védelmébõl. Ezerrel süt a reggeli nap, de egyáltalán nem kellemetlen; még a napszemcsi felvételét is elodázom. Hajdan volt telkek orgonabokrai mellett visz az ösvény Solymár felé. Érdemes néhány mély lélegzetet venni, mielõtt kiérnék a nagy forgalmú útra. A virágillatot hirtelen kanálisszag váltja fel. Micsoda ingergazdag környezet. Sietek, hogy minél elõbb elérjem a kazánlemezbõl készült kis hidat. Elõbb azonban lehúzom a fejem a szakadt kerítés mellett, hogy ne kábítson el a kar vastagságú, belógó faág. Már nem tarka reklámszatyor hívja fel rá a figyelmet, hanem rátekert piros-fehér szalag. Már itt is a híd. Néhány lépés és kiérek Solymár fõútjához. A benzinkút után átmegyek a túloldalra. Nem várt frissítõpont fogad. Valszeg a futók végett létesítették, de nem zavarnak el; egy kis vizet és mogyorót fogyasztok. Lemegyek az Alsó-Jegenye-völgybe. Nem számolom a Paprikás-patak fahídjait; elég sok van belõlük.

7. ellenõrzõpont, Rózsika-forrás.

A pihenõ helyen székel a pontõrség. Egy megpihent túrázó csoport éppen indulni készül; leülök egy felszabaduló helyre. Szendvicset veszek elõ, hosszú, de fõleg szintes az út még a következõ frissítõpontig. Az utolsó néhány falatot már útközben fogyasztom. Valójában csak most érek a Rózsika-forrással egy vonalba. Valaki átment hozzá a hídon, de én innen látom a réztábláján a NEM IVÓVÍZ feliratot, úgyhogy megelégszek egy pillantással a Rózsikát ábrázoló mûalkotásra. Még egy kis kanyargó a patak mentén és kiérek egy nagy, füves rétre. Sátrak vannak felverve a szélén, már a hangosítást szerelik. Gõzerõvel készülnek a majálisra. Ez már komoly hagyomány lehet itt, mert a SÁRGA idején itt mindig vigalomra készülnek. Én azzal ünneplem május elsejét, hogy igyekszek épségben és idõben befejezni a tegnap elkezdett túrámat. Ennek szellemében most jobbra felindulok a meredeken. Úgy kb. a közepén járhatok ennek az emelkedõnek, amikor egy jobbos leágazásnál kapu szerûen elrendezett piros-fehér szalagozásra leszek figyelmes. Éppen az elõttem haladó akar arra fordulni. - Nem kell bekanyarodni - figyelmeztetem. Jóhiszemû vagyok, mert nem gonosz átszalagozásra gondolok, hanem feltételezem, hogy a lent ünneplõk részére rendeznek futó programot és ez nekik szól. Külön pechünk, hogy a szalagok színe megegyezik a mi szalagjaink színével. Persze, utóbb hallottam olyan véleményeket, hogy ezt az esetet a pilisszentiváni átszalagozással állítják párhuzamba. Lényeg, hogy itt megfelelõen sûrû a [S-] jelzés, tehát nyugodtan lehet azt követni. Én is azt teszem. Lassan balra kanyarodik az emelkedõ, és nagy nehezen felérek a vassorompóhoz, ami elõtt elsétálok. Innen lassan vízszintesbe vált az út. Valahol a közelben van Budapest határa, most már lehet mondani, hogy hazai pályán játszom. Minden esetre irány a Virágos-nyereg. A keskeny ösvényt jótékonyan takarja a növényzet. A levelek közt beszûrõdõ napfény vibráló fényjátékkal szórakoztat, ami már kezd egy kicsit zavarni. Inkább hunyorogva megyek tovább, de még mindig nem veszem fel a napszemüvegem. Nagy sokára kisebb, sziklás emelkedõ horgad elém.

3. feltételes ellenõrzõhely, Kötõk padja.

A pontõrség hölgy tagja kedves mosollyal fogad és megjegyzi, hogy milyen jó idõt jöttem. Egészen fitten jövök el a ponttól, az udvarias túlzás hatására. Tovább egyensúlyozok a keskeny ösvényen. Vigyázni kell, mert a baloldalon a nix van. Innen már többet látni; egy távvezeték nyiladékából nézek le a hegyoldalból. Esztergom felé csattog a piros vonat. Most valahogy nem vágyok vissza oda. Az ösvény becsatlakozik a [K-] jelzésû útba. A szélesebb, kényelmesebb útra térvén egy nagy sóhaj szakad fel a mellembõl, ami hangos nyögéssé fajul. Az imént mellettem elfutott túratárs visszafordul, hogy nincs e valami bajom. Megnyugtatom, hogy csak a szélesebb út miatti örömömet fejeztem ki eképp. Még egy elnyújtott emelkedõ és itt vagyok a Virágos-nyeregben. Most már felveszem a napszemüveget, mert sokáig kitett részeken kell kóricálni. Elõször viszonylag szintben haladok a repülõtér irányába, de mielõtt még elérném balra kanyarodok egy kétágú, durva köves útra, ami már tisztességesen emelkedik. Amikor a két ágát elválasztó növénysáv elfogy, akkor jobbra betérek az erdõbe. Kitartóan tolom fölfelé a lépéseket, nem állok meg. Kibukkanok a fák közül; néhány lépés és már látom a mészkõ alakzatot, ahová fel kell jutnom. Kõrõl-kõre lépegetve érem el a csúcs vaskályháját.

8. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.

A bélyegzést valamivel lejjebb, a repülõtér felöli oldalban kapom meg. Izzadt arcomat a lágy szellõben fürdetem néhány másodpercig. A rettegett Újlaki-hegy nekem lefele menet okoz gondot. Hogyan menjek  úgy, hogy ne fájjon egyik izületem se? Nem lehet. Megyek, ahogyan bírok. A parkoló után még egy fától fáig lejtõ a lepusztult falépcsõs úton. Nagy megkönnyebbüléssel fogadom a lejtõ megszelídülését, majd a Határ-nyereg után szívesen emelkedek a Vadaskerti emlékmû felé. Még mielõtt odaérnék az emlékmûhöz, a [S-] balra kanyarodik. Máris mászhatok fel erre a meredek buckára, hogy aztán a másik oldalán leereszkedhessek a Hûvösvölgy irányába. Az erdõ neszei közé a távolból beszûrõdik a forgalom zaja; az Úttörõvasút kürtje is felharsan. Elég volt már a lejtmenet, éppen ideje, hogy átmehessek az Ördög-árok kis kõhídján. A lángosos fejlõdött; elhaladva elõtte látom, hogy már gyrost is árul. Nehezemre esik a zebra elõtt ácsorogni; a sûrû forgalom egy résén átiszkolok, hogy a húgyszagú aluljáróból felemelkedve a vasutasok alakuló terének szintjére lépcsõzzek.

4. feltételes ellenõrzõhely, Hûvösvölgy.

A kajákat sasolom, de biztonság kedvéért megkérdezem, hogy a 70-eseknek is kell e bélyegeztetni. Jó, hogy így tettem, mert a tavalyival ellentétben most kell. Betolok egy lekváros kenyeret, majd a piros szörpbõl iszok egy pohárral. Itt olvadozik a Klastrompusztán megkóstolt desszert. Egy maréknyit a számba gyûrök, és a vízcsapnál hûs vizet kortyolok hozzá, utána kimosakszok a csokiból és az izzadságból. Sanyi már vidám képpel cseréli frissre a pólóját, azt mondja, neki elég volt. Nekem is! - válaszolom, majd gratuláció után, a csap mellett lemegyek, vissza a SÁRGÁRA. A villamos árka fölötti árnyas úton haladok el az ismeretlen honvéd sírja mellett. Emelkedni kezd az út; felkaptatok a mûút szélére. Gyors körbepillantás után azonnal át tudok menni. Innen kanyarogva igyekszek fölfelé a Hárshegy vá. alatt vezetõ szintbeli útra. Alig fújok néhányat, máris mehetek át a síneken és a vas forgóajtón, majd fel a néhány lépcsõfokon. Ezerszer bejárt útvonal ez már. Hamarosan feljutok a keresztezõdéshez, ahol a Szépjuhászné, a Kis-Hárs-hegy és a Nagy-Hárs-hegy között lehet választani. Én jobbra megyek a kövekkel sûrûn kirakott, vakítóan árnyékmentes utat választva. Az erdei pihenõhely után balra-jobbra fordulva beállítok egy sebességet, amellyel feltehetõen egyenletesen feljutok a kilátóhoz. A hajdani bánya bejáratánál következetesen lemegyek a kis fahídra, majd átmenve rajta visszakapaszkodok a rövid szerpentinre, amelyen felkanyargok a kilátó tövébe.

9. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly-kilátó.

A ponton egy több túráról ismert hölgy vizet iszik, aztán maga elé mondja: "Én nem vagyok normális." Aztán rám néz és azt mondja: "De te se!" Nem tudom. Lehet, hogy ebben a világban nem is szeretnék normális lenni. Nem tökölök sokáig. Én is iszok egyet és továbbmegyek. Frappíroz, hogy most már belátható idõn belül vége lesz a megpróbáltatásaimnak. A kezdetben sétányjellegû út kellemetlen fékezést igénylõ lejtõvé válik. Most már minden kiálló követ érzékel a talpam. A Szépjuhásznénál megint kiérek az erdõ jótékony takarásából. Az út menti nyomóskúthoz megyek és bõven iszok a hideg vízbõl; nyakat is mosok. Nem viszek sok vizet magammal; egyrészt, mert nem akarom cipelni, másrészt meg számítok a Sorrento elõtti frissítésre. Átmegyek a Budakeszi úton és felmegyek a János-hegyet elkerülõ karéjra. A kellemes, árnyas út fái között rálátok a Vadaspark vasútmegállóra. Késõbb a Kis-kõfejhez érkezek, hogy onnan egy kisebb fajta emelkedõ után élesen jobbra fordulva lemenjek a vágány szintjére, sõt azt keresztezve, a Korányi szürke kerítése mellett, még lejjebb, a kis fahídhoz. Így hullámvasutazgatok egy darabig, mígnem egy völgybe "futok" le, ahol több jelzetlen út találkozik. Innen kell felkapaszkodni egy erõsebb emelkedõn a János-hegy felõl jövõ [P-] jelzéshez. Rám fér a pihentetõ lejtõzés a Virág-völgy irányába; kezdek komolyan kifáradni. Amikor a [P-] elmegy Makkosmária felé és én elkezdek egy árok baloldali peremén emelkedni, akkor már sóvárogva gondolok egy kis pihenésre, meg egy kis csokira, mert kezdek összezuhanni. A túlontúl hosszúnak tûnõ árok felsõ végén végre jobbra kanyarodik az út, és a lugas jellegû sétány felvisz a vágyott helyre.

10. ellenõrzõpont, Csacsi-rét.

A közelebbi asztalnál már ülnek; elvánszorgok a következõhöz, és lehuppanok a padra. Elroppantok egy zsebkávét, sûrû kávés töltelék ömlik el a számban, a csokoládét lassan morzsolom szét és nyelem le. Megiszom a maradék vizemet, de úgy érzem, hogy nem frissültem fel eléggé, kell még egy bonbon. Ahogy feltápászkodok az asztaltól rám szól egy túratárs: "Mi ez a csoffadt mozgás?" - Hát, messze van Esztergom - válaszolom. Amikor megtudom, hogy õ is onnan jött, sõt egy órával késõbb indult, akkor felteszem a kezem, nincs több érvem, egyszerûen kivagyok, és kész. a Csacsi-rétrõl kivezetõ út egy keskeny, U alakú ösvénybe torkollik, ahol csak úgy lehet haladni, mint egy kötéltáncos. Nézem, hogy jobbra, vagy balra dõljek e ki. Örülök, hogy kidõlés nélkül sikerül egy szélesebb útra kilukadni. Csíki csárda 8 km, olvasom a táblát. Aú, az még nagyon sok. Megint csöng a telefonom, ezúttal Pisti az. Nem találja a Huszonnégyökrös-hegy nyergében a pontot. Azt mondja, hogy már lent van a városban, de ep. az sehol nem volt. Innen a távolból csak azt tudom neki javasolni, hogy hívja fel a rendezõséget, mert nem tudom, hogy õ tévedt é el, vagy csak oda sem állt ki a pontõr. Lassan a KFKI alá érek, és nemsokára jobbra letörik az út. A keresztezõdésben nett, fiatal lányok tanulmányozzák az itinerüket. Kinézetükbõl ítélve a babatávon vannak. Megkérdezem, hogy a SÁRGÁN vannak e, igenlõ válaszuk után a helyes irányba mutatok, majd én is arra indulok. A lejtõ aljában, egy bal kanyarban megtalálom a várva várt frissítõpontot. Fél literes, bubis vizet kapok, és mogyorót, mazsolát tömhetek az arcomba. Most már egy fokkal jobban vagyok. kortyolgatás közben figyelem, nehogy tovább menjek egyenesen, ahol jobbra le kell kanyarodni a völgybe. Egy nagy szikla után keskeny balos ösvény nyílik, ami felvisz a domb oldalába, ami erõsen jobbra lejt. Sokszor csak a botomat erõsen leszúrva tudok állva maradni. Jönnek szembõl. Udvariasan félreállok, jobb lábam fél méterrel lejjebb van. Észreveszik a pólómat. - Mikor adtak sárga pólót a Balaton-átúszáson? - kérdezik csodálkozva. - Semmikor, a SÁRGA 70 tiszteletére festettem be. - SÁRGA 70, ami Esztergomba kezdõdik? Mikor indultál? Éjjel 11-kor? Mosolyt erõltetek az arcomra, és fél lábbal a völgyben fogadom a megelõlegezett gratulációkat. Visszakecmergek az ösvényre. Tovább mosolygok magamban, tetszik ezeknek a kedves embereknek az õszinte érdeklõdése. Nem is volt fárasztó ebben a hülye pozitúrában eltöltött idõ, inkább felvillanyozódtam a beszélgetéstõl. A túra utolsó nagy, meredek emelkedõjéhez érkezek. Akármennyire is fáradt vagyok, egy szuszra felmegyek. Egy fiatal apát érek utol, a kisfiával kirándul. Elõzékenyen félre állnak, amit hálásan megköszönök. Néhány lépés után egy sziklaoltár elé járulok.

5. feltételes ellenõrzõhely, Sorrento.

Pisti esetére gondolva megkérdezem a fiatal párt, hogy kiállt e a Huszonnégyökrös-hegy pontõre. Nem tudják, a posztjukat is csak nemrég foglalták el. Tovább megyek, mert hol van még a Csíki csárda. Rövid lejtõ után murvás utat keresztezek és balra betérek egy keskenyebb útra, amin egy darabon a METEOR 50-nel ellenkezõ irányban haladok. Egy sorompó után igazi akadálypálya következik. Számtalan fatörzs fekszik egymás után az úton, keresztben. A nagyobbakon átterpesztve, a kisebbeken átlépve jutok keresztül. Ilyenkor már a szimpla átlépés is nehézkes. Csikicsárda-csikicsárda-csikicsárda; zakatol ütemesen az agyamban. Már nagyon tele van a puttonyom. Félre állok, hogy legalább a hólyagomon könnyítsek. Beáll mögém egy tag, aki már elég hosszan jött utánam. Mutatom neki a helyes irányt. Alig akarja elhinni, hogy még nem lehet lemenni. Azt mondja, hogy a céllal ellenkezõ irányba haladunk. - Úgy is van, majd odalent vissza kell kutyagolni a forró flaszteron - mondom. Szerelvényigazítás után mozgósítom a maradék erõtartalékomat, és folytatom az utat a hegy oldalában. Leérek egy keresztezõ szekérútra, amin jobbra fordulok. Egy olyan helyen, ahol lelátni Budaörsre, a szélesebb útból egy keskenyebb ágazik ki jobbra. Mindössze három féle módon van ez jelezve. Egy nyílban végzõdõ fatáblán, egy az útra levert facölöpön, valamint egy élõ fán virít a [S-] jelzés; a szekérút megtartva vonalvezetését lemegy Budaörsre. (Késõbb kiderült, hogy Pisti ezen ment le.) Én tovább megyek a jobbra ágazó, keskenyebb úton. Sajnos még odébb van a lemenetel, de azért feszülten várom már a tisztást, ami ezt jelzi. Egyszer csak a hátam mögül szólal meg a túratárs akit nem sokkal ez elõtt engedtem magam elé. Õ is lement a fentebb említett, szélesebb úton, csak elõbb észbekapott, mint Pisti. Úgy látszik, már mindenki nagyon be akarja fejezni. A túratárs szövegébõl kiderül, hogy még mindig kétkedik abban, hogy a helyes irányba megyünk. Én már nem reagálok a felvetésre, megpróbálok belefásulni a gyaloglás ütemébe, és szótlanul caplatok tovább. Már azt hittem, hogy sosem érek ide, de most megpillantom a piros-fehér bóját, és a földön ülõ pontõr lányokat.

11. ellenõrzõpont, Huszonnégyökrös-hegy nyerge.

Az egyik közülük valószínûleg szintén Balaton-átúszó, mert õ is megkérdezi hogy mióta van sárga Balaton-átúszásos póló. - Azóta, mióta befestettem egyet - válaszolom. Köszönve az érdeklõdést tovább indulok balra, aztán kisvártatva megint balra, egy lejtõsebb, de árnyas útra. Nem tart sokáig az árnyék, itt van vége az erdõnek, és a túra természetben haladó szakaszának. Egy utcára érek ki, aminek a talaja kõkeményre száradt agyag. Az utcát alkotó telkeken építkezés folyik. Továbbra is meredeken lejt az út. Egy határvonal után keményburkolat váltja fel az agyagot, és a lejtõ is szelídül, csak a csapágyak nem akarnak forogni már a lábamban. A nap ragyogóan süt tovább, néha egy kis szellõ enyhít a melegen. Egyáltalán nem panaszkodom az idõjárásra; az ideálist megközelítõ idõben volt részünk, csak a fejem ne akarna meggyulladni. A keresztezõ utca, amire leérek, balra a Csíki csárdához vezet. Tessék, már itt vagyok, de messze még a cél, legalábbis kínos az odajutás. A Csíki már nem csárda. Udvarán szárítókötélen lengedeznek a ruhák. Budaörs központja felé araszolok. Nem tudok gyorsan menni, de nem is akarok; holnap reggel még fel kell kelnem a HALMI-DÛLÕre, mert még esélyes vagyok az MVTE éremre. Ennek okán már nem akarok hólyagot a talpamra, ha idáig sikerült megúsznom nélküle. Egy mellékutcában lógnak a szalagok. Nincs járda, félre kell állni az elölrõl-hátulról érkezõ autók elõl.  Amikor ennek az utcának vége, át kell menni a Budaörsi út másik oldalára, és lemenni egy ottani mellékutcába. Itt már van járda. Az utca végébõl már látni a körforgalmat, aminek a másik oldalán van a

cél: Budaörs, Illyés Gyula Gimnázium.

Felmegyek a körforgó szintjére; a zebránál átenged egy udvarias autós. Már csak az iskolaudvar néhány métere és pár lépés a tornateremig. Amíg (a változatosság kedvéért) Petamiék intézik az érkeztetést, fixírozok egy jóképû szivacsot, amire rávetem majd magam, mert ha így megyek ki az utcára, akkor ziher, hogy elájulok. A TOJÁS SÁRGÁJÁt automatice megkapom, de a négyszeres SÁRGA 70 teljesítõk (11 fõ) között nem lehetek, mert sajnálatos módon az õs alkalomkor "csak" a 40-en indultam. Elbotorkálok még a mosdóig, hogy lemossam arcomról az út porát, aztán visszatérve a tornaterembe már tényleg csak a cipõfûzõm kioldására van erõm, és elnyúlok a kiszemelt szivacson. A kötélen lengedezõ gyerekek zsivaja csak vattába ágyazva jut el a tudatomig, aztán már úgy se...

Ottorin

 

TELEKI 50 - TÚRABESZÁMOLÓ - 2010.04.03.

Táv: 49,4 km; Szint: 2054 m; Szintidõ: 13 ó.

Ha elõbbre szálltunk volna fel a Szob-Sturovó felé tartó hajnali vonatra, akkor a mozdonyvezetõi állásból élvezhetnénk az éjszakainak beillõ tájat. Vácon, az átszállásnál kényelmesen masírozunk elõre a csatlakozáshoz, de a szemfülesebb túrázók, a vonat jobb oldalán leszállva a másik oldalról rohamoznak. Nekünk sem kell több, amikor észre vesszük a támadást, mi is felvesszük a nyúlcipõt, hogy ülõhelyet foglaljunk a nyamvadt kis BzMeg-en. Nem mindegy, hogy a durván másfélórás úton ül e az ember vagy pedig áll, pláne, ha 50 km gyaloglás és 2000 m szint tornyosul elõtte. Éppen, hogy mindannyiunknak sikerül elcsípni egy-egy ülõhelyet. Felpörög a Diesel, nekilódulunk a rajthely irányába. Amikor letérünk a fõvonalról, a kaszni nagymérvû függõleges kilengéseket produkál, amin már szinte senki sem lepõdik meg. Jó társaságban repül az idõ; nekilátok a reggelimnek, hogy még a vonaton be is fejezzem. A sötétséget hajnali derengés váltja fel, de nem látni semmit a párás ablaküveg miatt. Az egyik szendvicsem szalvétájával törlök kukucskálót az ablakra. Semmi különös, néhol belvíz csillog a földek szélén. Adomázgatva érkezünk meg a Drégely vasútmegállóhoz. Már áll a nevezési iroda a padoknál, és csodák csodájára már nevezõk is láthatók a helyszínen. Hja, kérem, akinek saját sofõrje van. Amíg Suzy benevez engem is, addig - immár hagyományosan - beszentelem a nyíltszíni budik egyikét. A kora reggeli verõfényben jól látszik a lehelet. Fázós toporgás helyett húzok még egyet a cipõfûzõkön. A versenylázban égõk közül elszabadulnak néhányan; félig viccesen utánuk bõdülök, hogy nincs még 7:00. A zöm visszasomfordál. Közben befut az ellenvonat is; most már tényleg: Vigyázz, kész, sajt! Átmegyünk a vágányon, és nekivágunk a köztudottan terepes túránknak. A betonkorát oszlopán még ott a [P-], de a továbbiakban meglepõdve nézem a [P+] jelzéseket. Mi az, már az elején eltévedtünk? De nem, a táj a tavalyi. Akkor rosszul emlékszem a jelekre? Ez sem. Az egyik, szürkével lefestett, régi jelzés alatt még kivehetõ a [P-]. Mindegy, emiatt nem fogom kidobni a majdnem új Freytag & Berndt térképemet. Vonatunk irányához képest visszafelé ballagunk egy megállót a betonon, és a Schaffer-kútnál átmegyünk a síneken, majd be az erdõbe. A kút környezetébe épített pihenõ rétjén megállok. Hideg van még, de levetkõzök egy pólóra, és egy nagyon vékony pulcsira. Olyan kiváló kiránduló idõ van, hogy a hõsszabályozásomat végig meg tudom oldani a pulcsi ujjának feltûrésével, és alaphelyzetbe állításával. Jön az emelkedõ. A megbeszélés értelmében most nem várunk egymásra; akinek valami dolga van, az a saját ideje terhére intézi; így jómagam is fel tudom mérni, hogy saját tempómban mire vagyok képes ezen a túrán. Már az elején széthúzódik a mezõny. Egy forrónadrágos, formás fenék tulajdonosa elõz meg; már majdnem meglódul a fantáziám, amikor rájövök az apró szépséghibájára: az illetõ fiú. Nem baj, senki sem tökéletes. Megfontolt, egyenletes léptekkel megyek fölfelé, nem akarok megszakadni már az elején, s ha lehet, a végén sem. Még így is meg-meg botlok az avar alatt megbúvó kövekben. Sokallom az emelkedõt, és még csak most érek a [PL] jelzéshez, ami az igazi, kemény mászást vetíti elõre. Ezt is leküzdöm, és nekimegyek a vár egyenetlen garádicsának

1. ellenõrzõpont, Drégelyvár.

Nem sokat lihegek idefent, hanem kibújok a kis kõkapun és lefelé botorkálok a nincs lépcsõn. Sikerül pofára esés nélkül lekászálódni a sziklák között. Végre vízszintes a talpam alatt a talaj. Van itt valami emlékmû, amit fotóznak. Tavaly én is lefényképeztem, de már nem emlékszem, hogy mi a ragya van rajta. Nem sok ügyet vetek rá, inkább továbbmegyek. A [K-] keresztezõdéshez érek le. Még otthon jól bevéstem, hogy itt a bal kéket kell választani. Diesel motor hangját hallom. Elõször a vonatra gyanakszom, de egy kanyarban megjelenik egy traktor. Kísértetiesen ugyan ott, ahol tavaly, és ez nem egy dézsa fû. Most nem végzett akkora pusztítást a turistaútban, de azért most is nehéz kikerülni a sarat a szegélyezõ növények miatt. A nagyjából vízszintes haladás után egy hegy árnyas oldalához érkezek. Kissé fázok, mert a lejtõn nincs fûtés, de nem sokat törõdök vele, inkább a gyakori átfolyások kikerülésére koncentrálok. Az egyik ilyennél felkényszerülök a padkára, ahol susnyáson török keresztül. Utolér egy túratárs és megjegyzi, hogy ez a szakasz a LEFAGYSZ-ra emlékezteti. Nekem sajnos / hál' istennek nem volt hozzá szerencsém. Ahogy így baktatok lefelé, a "Fogj egy sétapálcát és légy vidám" kezdetû nótát dünnyögöm magam elé, többször egymás után. Már nagyon unom, de nem cserélõdik a lemez a fejemben. Meglepõen hamar érek el Pénzásásra, az útkeresztezõdés melletti békapocsolyájához. Elõttem az iménti túratárs bûvöli az itinerjét, aztán megindul a helyes irányba a [K4] jobbos, flaszteros emelkedõjén. Elég húzós, de még éppen nem kellemetlen. Akkor látom a sporit utoljára, amikor balra átugorja az árkot, hogy a szintén emelkedõs, keskeny ösvényre térjen, ami bevezet az erdõbe. Nem sokáig bolyongok a fák között, mert ösvényünk kivisz egy úgynevezett feltáró útra, amin ismét balra kell fordulni. A széles út apró zúzalékkõvel van felszórva. Megpróbálok a keréknyomba menni, ahonnan jobban elsodródtak a kövek. Jobbra lenézve látom annak a kis csapatnak a tagjait, akik a várnál elõztek meg. A fák között, az avarban igyekezenek felfelé; valszeg elbökték a kis ösvényre való áttérést. Amint egy keresztezõdésnél kitágul elõttem a tér, és balra egy kõbányát látok, már tudom, hogy innen lelejtõzhetek a következõ ellenõrzõpontig.

2. ellenõrzõpont, Csánki-kert.

A hatalmas kiszáradt fa dacból holtában is állva maradt. Ezüst színû, kéregtelen törzsén turistajelzések díszlenek, pontõrök azonban sehol. Van aki alibi fényképet készít, én továbbmegyek jobbra a [S-] jelzésen. Aljnövényzet övezte ösvényen emelkedek, amirõl egy gerincre jutok. De jó, hogy nem felejtettem otthon a napszemcsit; még így szemüveggel védve is kicsit hunyorítani kell a hétágra sütõ nap miatt. Amint beérek az erdõbe, a Bugyihó mohával benõtt kövein legeltethetem a szemeimet. Még egy kis szintbeli gyaloglás és a szembõl bejövõ [P-] nyomán balra lekanyarodok Királyháza irányába. Csúszósabbnak gondoltam a meredeken lejtõ utat, de elég jól lehet rajta ereszkedni. Persze, akadnak szakaszok, ahol nem lehet kikerülni a nagyobb méretû gördülõ köveket; meg-megcsúszok. No, már látom is a patakot. Ahova levezet a jelzés, ott nem lehet száraz lábbal átkelni; a kis "híd" már a múlté. Lejjebb megyek a patak mentén, de ott se jobb a helyzet. Sokat tökölõdök, amíg meglátom, hogy valaki egy közbülsõ szigetecskére ugrik át és onnan egyensúlyoz faágakon és köveken a túlpartra. Totojázásom közben megérkezik Suzy, Zsolt és Zoli. Nem is vettem észre, hogy a fiúk hol jöttek át, Suzynak megmutatom az általam üdvözítõnek vélt átjárót és az utolsó lépéseinél segítek is egy picit.

3. ellenõrzõpont, Királyháza.

A hivatalos bélyegzésen kívül kapunk egy mesenyomda lenyomatot a Csánki-kertnél kimaradt igazolás helyére. Így már rögtön jobban fest az itiner. Elvehetünk egy energiacsokit és beállhatunk a teatartályhoz friss csapolásra. Megeszem a fél csokit, de ahogy zsebre teszem a másik felét, felsejlik lelki szemeim elõtt a Mána felé vezetõ emelkedõ, ezért újra kézbe veszem, és egy újabb pohár teával eltyopogatom. A legtöbben pólóra vetkõznek, én magamon hagyom a vékony pulcsit. Fent, azért jóval szellõsebb a klíma. A harmadik pohár után már nem várok senkire, elindulok. A Rakottyás-patak még néhányszor akadályt jelent, de ezt is leküzdöm. A [P-] most felvág egy erõs emelkedõre. Ennek is van elõnye: egy jó darabig megmenekülök a patakátkelésektõl. Nagyjából emlékszem, hogy mire számíthatok, ennek szellemében nyugodt, kitartó kaptatásba kezdek. Néha, amikor nagyobb sziklára kell fellépni, reccsen egyet a jobb térdem, aminek nem igazán tudok örülni. Jól van, már itt is vagyok a Tóth Péter emlékmûnél. Eolhárfázok egy kicsit bíztatásképpen a felfelé törekvõknek. Néhány méteren egy kis levegõhöz lehet itt jutni, de még sehol a Mána. Egy hosszú, nagyon hosszú emelkedõ végén ott van egy még meredekebb emelkedõ. Ha ezen is felérek, a Nagy-Mánáról tekinthetek le a Rózsás-patak völgyébe. A patak erõs zúgása teszi még lenyûgözõbbé a látványt. Sokan mondják, hogy az ország egyik legszebb kilátása nyílik innen; az eddig látottak alapján ezt megerõsíthetem. Még szebb volt tavaly ilyenkor, mert a természet már kezdett zöldbe öltözni. Sokan leülnek, leheverednek itt. Én megyek tovább, mert tudom, hogy hosszadalmas, hullámzó gerinctúra vár még rám. A sokadik emelkedõ után már figyelem, hogy mikor pillantom meg jobbra a [Z-] jelzést. Ez még nem az, még ez se. Süt a nap ezerrel, de a szellõjárás miatt nincs döglesztõ melegem, csak a fejem lángol. Na végre itt a [Z-], és állnak is mellette.

4. ellenõrzõpont, Magosfa nyerge.

Tavaly ilyenkor itt hó volt, most csak néhány nedvesebb folt jelzi, hogy nem rég volt az olvadás. Innen [P-; Z-] a Csóviig. Próbálom kivenni a betonhengert a fák között, de még nagyon korai a kísérlet. Egyre türelmetlenebb vagyok. Úgy érzem, hogy a csoki már kiégett belõlem, sõt már minden kiégett belõlem; én magam is kiégtem; a vastagbelem már eszi a vékonybelemet. Na! Na! Miért nem látom már azt a redvás betonoszlopot, pedig már ott kellene lennie. Igen, kezd elõsejleni a fák mögül, már csak egy kisebb emelkedõ és ott vagyok a padoknál. Az egyikre leroskadok és szendvics után kutatok a hátizsákban. Falatozás közben garatra dobok egy Magne B6-ot is, a magammal hozott málnaszörpbõl is fogy rendesen. Az utolsó falatnál befut Zoli és Zsolt, Suzy már kikerült a látóterükbõl. Szedelõzködök. Egy szelet csokival a szabad kezemben leindulok a [K-; P-] jelkombináció nyomán. Sebtiben befalom a csokit, mert mindkét kezemre szükség van; egyikkel a botba, másikkal az ösvénymenti fákba kapaszkodok. A gerincre érve egy hosszabb menetelés következik sziklákkal tarkítva. Tavaly itt összefüggõ hóréteg volt, most csak a hûlt helye. Egy nagyobb szikla állja az utamat. Most kell jobbra lemenni ezen a baromi meredek lejtõn. A VULKÁN túrán felfelé jöttem itt, és egy hajszálon múlott, hogy nem hullottam vissza. Na, ez is megvan, mindjárt itt a Rakodó fakeresztje. Felkészülök még egy erõs emelkedõre. Ha ezt leküzdöm, akkor sokáig nem lesz gond az emelkedõkkel, annál több az erõs lejtõkkel. De ne szaladjunk a dolgok elébe; másszunk fel a közismert síparadicsomba a

Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenõrzõpont)

Messzirõl látom, hogy nagy élet zajlik a teraszon; esznek, isznak, jóltartják magukat. Bemegyek a zárt étkezõbe. Rohadt meleg van. A Kéktúra bélyegzõt nyomom az itinerembe és ugyanazzal a lendülettel sarkon fordulok. A mosdóban hideg vizet tankolok, és lemegyek a lépcsõn a ház elõtti rétre. Mindenki toronyiránt átvág a sípályán, én lemegyek a jelzett [K-] kocsiútra, hogy néhány kanyar után betérjek az erdõbe, ahol hosszas föl-le, föl-le lankázás vár. A kellemetlen lejtõ akkor következik, amikor kiérek az erdõbõl. Kemény talajú, köves, meg-megcsúszós lejtõ ez. Madártávlatból látszanak a lenti település házainak a tetõi, és arra a szintre kell leereszkedni. A Barna Ferenc emlékmû súlyos kõkeresztje kb. a lejtõ felét jelzi számomra. Valamelyik itinerben, talán a VULKÁN-éban olvastam B. F. tragédiájáról. Az emberi segítõkészség netovábbja az õ története, érdemes megismerni. Alig akar véget érni ez az erõt, idegeket forgácsoló lejtõ. Amikor viszont vége van, abba sincs köszönet, mert valami elképesztõ módon fel van túrva az út. Olyan mélyek a nyomok, hogy elképzelni sem tudom, hogy mekkora gép szánthatta fel. Egy helyen komolyan gondolkodóba esek, hogy merre ugorjak. Inkább félre állok, hogy könnyítsek a hólyagomon. Most már nyugodtabban fel tudom mérni a helyzetet. Amikor a patak melletti pihenõhöz érek, már teljesen nyugodt vagyok, mert csak pár lépés a parkoló, és még egy pár a

6. ellenõrzõpont, a Kisinóci turistaház.

Komótosan kezdem pusztítani a zsíros kenyeret, egy lekváros is lecsúszik. Az itt megszokott szappan ízû limonádéval öblítem le a menüt. Jól fel kell tankolni, mert a megpróbáltatásoknak koránt sincs vége. Jön már Zoli és Zsolt. Utóbbinak gratulálok, mert neki már itt osztják a kitûzõt meg az emléklapot. El is vonul sörözni. Zoli is vele megy erõt meríteni. Rá is fér, mert az ünnepek alatt (Húsvét) meg akarja csinálni a Tripla Maxit (TELEKI 50, ISASZEG 45, TOJÁS 40). Elindulok. Lötyög a katyvasz a hasamban, amit itt összezabáltam. Kezdetben a [S4] vezet, aztán fára erõsített A4-es lapok terelnek át a [S+] jelzésre. Itt jegyzem meg, hogy a jelzetlen, vagy bizonytalan helyeken a rendezõség nagyon korrektül megoldotta a túrázók útbaigazítását. Egy kisebb patakon kell átugorni, ez semmiség. Aztán egy úttalan, avar lepte emelkedõt kell legyûrni, ez már nem annyira semmiség. Szédült kanyargás után érkezek meg a Kálvária dombjára. Jól körülnézek, de most sincs itt rendkívüli pontõr. Suzy késõbb mesélte, hogy lefelé menet látott ballagni túrázókat a turistaháztól jövõ flaszteron Kóspallag felé. Azt hitte, hogy a végzett 30-asok mennek a buszhoz, közben szépen mentek tovább a delikvensek az 50-esek útvonalán. Hát, ez van. Nekilendülök lefelé, a stációk mentén, Kóspallag felé. A faluban egy keresztezõdésben rálelek a [K-] jelre. Nyugodt település ez. A szép idõben némelyek kitelepültek a kispadra. Az egyik porta elõtt rongybaba reklámozza az üveg mézeket, lekvárokat. Bentrõl figyelnek a háziak; menet közben mély meghajlással és "keziccsókolommal" köszönök a bábunak. Tavaly, a NAHÁT 95-ön az egyik túratársam csillagászati számmal kifejezett összegért vett itt egy üveg lekvárt, ráadásul még körbe is kellett cipelnie az említett túrán. Egy út menti közkúthoz lépek. Nedvességet látok körötte, feltételezem, hogy víz is jön belõle. Lenyomom az öntöttvas fogantyút, és már ömlik is a flakonomba a friss, hûvös víz. Nyakalok belõle tisztességesen. Jólesik a tiszta víz a szappan ízû limonádé után. Már látom az infó táblát, amelyiknél balra le kell térni a [P-; S-] sávra. Mindjárt hantázhatok össze-vissza, ugyanis a Kis-Hanta-patakot kell át-, meg átugrálni. Amikor õsszel erre jöttünk (ellenkezõ irányból) a NAHÁT-on, akkor észre se vettem, hogy bármilyen vízen át kellett volna kelni, annyira le volt apadva. Balra elmegy a [S-], és nemsokára jobbra kanyarodik velem a [P-]. Belepillantok az itinerbe: Mi a túró az a Pusztatorony nyerge? Jaj, megvan! Az a kúp az, amit az országút felöl le szoktak kispistázni. Na, erre kíváncsi vagyok, de elõbb még el kell érnem a horgásztavat. Gyakran emlegetem a tavalyi TELEKI-t, de tényleg, egész más most minden. Tavaly például nem elégedtek meg a békák az õ szemszögükbõl hatalmas, nagy tóval, hanem a keréknyom vizében nyüzsizett az ebihaltól a kifejlett példányig mindenki. Most száraz a nyom, csendes a tó, késik a természet. Megérkezek a kerítéshez; kívül parkolnak, belül családostul pecáznak a nagy Hohók. Két pudli szalad elém, tekintetük azt kérdi: merre tartasz vándor. - Szevasztok fiúk, egyelõre csak felmásznék erre a szomszédos kis dombocskára, ha megengeditek. Szerencsére a várromhoz nem kell felkapaszkodni a szárazon is csúszós ösvényen.

7. ellenõrzõpont, Pusztatorony nyerge

Örömömet fejezem ki a pontõrségnek, (legkivált a csinos hölgynek) hogy itt õrködnek. A múltévvel ellentétben, ugyanis ennek sokkal több értelme van, mint a Szent Gál-földön való silbakolásnak. Óvatosan leereszkedek a domboldalon, nehezemre esik átkecmeregni egy ösvényre dõlt fán. Egy pillantást vetek a semmi kis forrásra, és a szalagkorlát felé tartok, ahol kivezet a jelzés a veszélyesen kanyarodó országútra. Átmegyek az út bal oldalára, és amint lehet balra fordulok. Elvezet az út egy kerítés mellé, amely mentén eljutok a Korompa-patakhoz. Egy rövidebb patak menti túra után megint az átkelési lehetõséget keresem. Egy elõttem járó sporttárs a túloldalról mutatja meg a megfelelõ helyet. Még néhány könnyebb átkelés és mára végeztem az összes patakokkal. Balra, fölfelé tart az út és egy nagy mezõre bukkanok ki. Ez a Szent Gál-föld, egy múlt évi ellenõrzõpont. A mûútra érve szemügyre veszek egy autót, hogy vajon nem rendkívüli ellenõrzõpont e, de nem ül benne senki. A [P-; Z-] mutatja a helyes irányt (jobb) a flaszteron. Már éppen megunnám a szilárd burkolatot, amikor az árok kövére festett jelek jobbra beinvitálnak az erdõbe. Sokáig úgy vezet az út, hogy közben balkéz felõl látom a mûutat a bokrok mögött. Hirtelen jobbra kanyarodik az út és már ki is kerül a látókörömbõl az aszfalt. Hosszúnak tûnik ez a fákkal tisztásokkal váltakozó szakasz, de aztán végre látok két civilt balra felsétálni.

8. ellenõrzõpont, Törökmezõ

Almát vehetek ki egy dobozból, és azt a nadrágom szárába törölgetve rögtön tovább is állok. Az a tervem, hogy mindenképp beleférek 12 órába. (13 a szintidõ.) A [K-] jelzésen kiérek a Törökmezõre, majd egy jobbos, hosszú, enyhe lejtmenet következik. Hogy néz ki itt is minden?! A Körtvélyeshez közeledve tájkép fogad csata után. A fákat kivágták, a terület feldúlva; egyre többször látok ilyet. Megérkezek a kerítés maradványaihoz, kezdõdhet a mászás a Körtvélyes oldalában. Böcsületesen megküzdök a feljutásért. Odafönt, még a lejtõn megpillantott hölgy piheg, a két lány heverészik. Jöttömre gyorsan lábra kapnak. Néhány mélyebb lélegzet után megindulok a Köves-mezõ felé. A mûútra érve örömmel tapasztalom, hogy most már lehet az ösvényen haladni, eltakarították a fakitermelés nyomán létrejövõ akadályokat. Megszólal a telefonom; Pistinek és Attilának lehet gratulálni, már a vonaton ülnek. Hát, ezek aztán jól belehúztak. Megint kezd kifogyni az üzemanyagom, a Köves-mezõi pihenõnél csokit húzok elõ a hátizsákomból; nincs ideje olvadozni a kezemben. Az erdõ "bejáratánál" egy hölgy a Büdös-tavat kérdezi. Se büdös, se szagos tavat nem ismerek, és térkép sincs nálam; nem tudok segíteni. Sietek a túra utolsó nagy falatja felé. A levéltelen fák között már sötétlik fennen a Hegyes-tetõ. Ez már a látvány miatt se menne egy kis rásegítés nélkül; a Világos-tér pihenõjénél egyenesen a karburátorba töltök egy energiaitalt. Most már jöjjön, aminek jönnie kell: uccu. Boldog ember, aki már lefelé tart. Felérek a keresztúthoz, ez három lépés szintben, de innen kezdõdik az igazi emelkedõ. Most már kivehetõ a kilátó bástyája, nyomás tovább. Már csak harminc méter, húsz, tíz...

9. ellenõrzõpont, Hegyes-tetõ.

Lüktetõ halántékkal érkezek meg a torony tövébe. Szerencsére nem kell felmennem a kilátóba, a pontõr gyerekek lent elintézik az adminisztrációt. (Késõbb Suzy elmesélte, hogy nekik fel kellett menni a pecsételésért. :-) Azért egyszer körbepillantok, mielõtt még lemennék arra, amerrõl feljöttem. Lefelé menet buzdítom a feltörekvõket; eleinte a hátralevõ méterek számát mondom, aztán csak hajrával szurkolok. A közelebbi ismerõsöknek azt mondom: "Ne félj, lesz még rosszabb". Átmenve a Világos-téren, a Julianus kilátó támadóinak egy nagyobb csoportjával találkozom. Én már majdnem teljesen megkönnyebbülve fordulok balra a [S-] jelzésen. Egy utolsó, elnyújtott, alattomos emelkedõ után lejtmenetbe váltok. Hol erõsödik a lejtõ, hol elviselhetõbbé válik. Megfontoltan haladok lefelé; bõven idõn belül vagyok, fõ cél, hogy épségben lejussak. Az idõ fiatalsága miatt a Dunakanyar panorámájáról még akkor sem tudnék naplementés fotót csinálni, ha lenne nálam fényképezõgép. Még néhány erõsebb lejtõ, még néhány kanyar, és amikor élesen balra letörne a [S-], akkor én egy jobbra-balrával rátérek a [S3] jelzésre, és néhány lépés után már látom is a Trianoni Emlékmû kerítését. Vállon veregetem magam; még egy óra és huszonöt perc van a szintidõbõl. A rendezõk gratulációja után a macskaköves járdán lebaktatok Zebegény szívébe. Még elérném a vonatot, de megvárom Suzyékat. Állig felöltözve, a padra fagyva figyelem az egy szál pólóban leérkezõ, harangszóval ünnepelt teljesítõket, és a templomi körmenetben ballagókat. Mindenki megy valahová...

Ottorino

TÉRY ÖDÖN EMLÉKTÚRA 50 -  túrabeszámoló 2010.03.20.

(Kicsit másképp.)

Most áll össze a nevezési iroda, de már sokan zsezsegünk a hûvösvölgyi vasútállomás aljában. Elsõk között jutok az itinerhez és a kis különálló igazolólaphoz. Meglátom a sorban Vilmost és Ildikót. Van még idõm hétig, ezért megvárom õket. Együtt baktatunk át a vasúti híd alatt, majd a "Munkásmozgalmi sétány" [K-] jelzését követjük. Nevetgélünk a múlt túráinak eseményein, jövõbeli túrákon való részvételt tervezgetünk és kidumáljuk a távol levõ közös ismerõsöket. A Nagyrétet a Náncsi néni irányába hagyjuk el. Hosszú aszfaltkoptatásba kezdünk a remetei kegytemplom felé. Egy, a rajtban lejátszódott intermezzót idézek fel: Ketten nézegették az itinert, az egyik nevetve azt mondta, hogy [K+], a másik helyeselve pedig azt, hogy naná. Fordítom: A templomot a [K+] jelzést követve erõsen le lehet kispistázni, mert nincs ott ellenõrzõpont. Mi persze böcsületesen átmegyünk jobbra a kis vashídon, továbbra is a [K-] jelen. A templomnál erõs harangozásba kezdenek. Jó ez a nyugodt, csendes kertvárosi élet. Balra hagyjuk el a templomkertet, majd ismét az utcákat járjuk, figyelve a jelzést. Ahol a [K+] visszaköt, hátranézek: Egyetlen árva kispistázó jön abból az irányból. Ez elég jó arány. Mielõtt bekanyarodnánk a Remete-szurdok felé vezetõ utcába, meglátjuk a pontõrt, aki egy vasajtóval lezárt, beton építményt használ asztalként.

1. ellenõrzõpont, Remete-szurdok.

A szurdokot elérve levetem a kiskabátomat, mert nemsokára brutál emelkedõ lesz. Elõbb azonban végigsétálunk a patakocska mellett, aztán sikkesen átlibbenünk fölötte a másik oldalra. Még azért van annyi sár, hogy kissé nehéz kikászálódni a másik oldalon. A lakótelek melletti emelkedõ a bemelegítés, aztán jobbra felvágunk az igazira. Idén is jönnek biciklivel szépszámmal. Szimpla hátizsákkal is nehéz felvergõdni, hát még  drótszamárral a válladon. A fennsíkon lélegzethez lehet jutni. Hátranézek; Vilmosék még sehol. Hát, én most tovább lépek. Õk a 20-ra jöttek a holnapi Bia 25 miatt, de nekem még ott kezdõdik a tánc, ahol õk befejezik, no meg Dömösrõl is haza kell majd keveredni valahogy. Hosszan nyomom, monotonon. Néha félrehúzódok egy cangás elöl, csak ez változtat lépéseim ütemén. Kellemes idõ van, élvezem a gyaloglást a szabad levegõn. Némelyik fán a fehér muflon jelzés van, errõl a BUDAI 50 jut eszembe. Egy régi irtást kerül az út, aztán ismét be az erdõbe. A levéltelen fák közt már látni a házakat. Nagykovácsi egészen felhúzódott az erdõ széléig. Néhol átfolyások vannak, elég körülményes kikerülni a szegélyezõ aljnövényzet miatt. Két biciklis jön; az egyik két keréken, a másik két lábon ragad bele a sárba. Elhagyom a Muflon itatót. Kihaltnak látszik, senki nem fogyaszt a kerthelyiségben. A Zsíros-hegyi turistaház maradványai elõtt érek ki a fényözönre, aztán tovább megyek Nagykovácsi irányába. Persze nem megyek le, hanem jobbra kanyarodok a [K-] jelzéssel. Rövid séta egy árnyasban, aztán emelkedõ egy fenyõfákkal övezett, vakító murváson. Amint enyhül az emelkedõ, balra indított S kanyarba kezdek, aminek a végén egy biciklis pecsétel.

2. ellenõrzõpont, Nagyszénás, emlékfal, pihenõ

A jelzett ösvényre  fa dõlt, sokan az emlékfal utáni emelkedõn sorjáznak fölfelé, én inkább megküzdök az akadállyal. A Szénáson mindig fúj a szél; most is. Sõt, most metszõ, hideg a szél. Azért gyorsan körbe tekintek; nyugtázom, hogy a Pilis és a Gete még megvannak. Sietve leindulok, remélve, hogy hamarosan szélárnyékba kerülök. Gyorsan eljutok a turistajelzésekkel ékített, magányos fához, amelytõl jobbra meredeken visz le az út Piliscsabára. A sudár szálfák, a völgykatlanok, a sziklák nyújtotta látvány szép, de már elegem van ebbõl a lejtõbõl. Egy vadkerítés felsõ felfüggesztésû ajtaján bújok ki. Jó nehéz. Ha nem vigyáz az ember, néhány ujjperce bánhatja az óvatlanságát. Még egy nagy menet szintben, aztán kiérek egy szilárd burkolatú útra. Erõs kipufogó hang hallatszik. Pár pillanat múlva ott terem két cross motoros. Egy túrázó nem elég fürgén húzódik félre, és az egyik motoros kioktatja az etikettre, miközben a gázkart rángatja rendületlenül. Amikor végre odébbállnak, csend és irdatlan benzinbûz marad mögöttük. Elõször egy ipartelep mellett, majd csabai utcákon vezet keresztül a [K-]. Egy temetõt mellõzök, aztán egy fõutat keresztezek. A vasútállomáshoz érve látom, hogy a túrázók egy csoportja a felüljáró igénybevételével kel át a síneken. Egy pillanatig én is úgy gondolom, hogy felmegyek, de nem visz rá a lélek. Vonatnak se híre, se hamva. Azért jó indiánként a sínek mindkét irányába távhallgatok, mielõtt átpucolnék a túloldalra. A szemben lévõ fasort veszem célba, azon kaptatok föl, hogy aztán jobbra fordulva, hosszú, elnyújtott lejtõn sétáljak le a következõ ponthoz.

3. ellenõrzõpont, Klotildliget, Liget bisztró.

Meglepõen sokan fejezik itt be; mindenki zsíros kenyerekkel szaladgál. A büfébe nem lehet bejutni, annyian vannak. Én nem is akarok bemenni. Elõveszek egy szelet csokit, majd a hozott málnaszörppel fogom leöblíteni. Ahogy kimegyek a kapun, balra fordulok a [P+] jelzésen. Egy sarokkerítésnél jobbra, aztán nemsokára balra fordulok. Innen már erdõbe vezet az emelkedõs mélyút. Az elsõ adandó alkalommal átváltok a [P-] jelzésre; késõbb a [S-] is becsatlakozik. Kiérek az erdõbõl. Az itiner szerint innen le kell menni a régi [P-] jelzésen Pilisszántóra, hogy aztán a fõútján fel kelljen kapaszkodni a Kõfaragókhoz, és innen balra be az erdõbe. Én úgy döntök, hogy az új [P-] jelzésen megyek, mintha visszafelé mennék a PIROS 85-ön. Erre utaltam a beszámoló elején a "Kicsit másképp" megjegyzéssel. Arra vagyok kíváncsi, hogy visszafele is kiismerem é magam a sokszor félrevezetõ [P-] jelzések kavalkádjában. Ennek szellemében elindulok a nagy sárga táblákkal jelölt gázpásztán. A kerítés melletti dzsindzsásban, ahol a tulajdonképpeni [P-; S-] ösvény vezet, ott nem tudnék menni, mert már kb. egy éve visszahódította a természet. Jó hosszan megyek a pásztán, amíg visszatalálok az  erdõbõl kijövõ [P-; S-] jelekre. Itt jobbra felvágok egy erõs emelkedõn, aztán elnyújtott bal kanyarba kezdek. Amikor kiegyenesedik az út, elkezdem fogyasztani azt a Csévi-nyereg felé. Szembe jön velem egy fiatal pár. Kérdezik, hogy merre van Pilisszentkereszt. - Pont ellenkezõleg - válaszolom. Arra, amerre én megyek. Kiderül, hogy a túra Klotildliget-Dömös résztávját csinálják, és, hogy már másfél órája kóvályognak a [P-] jelzések útvesztõjében. A bibi ott van, hogy Pilisszántó felvégén három út fut össze; ebbõl kettõ az új [P-] két iránya, a harmadik a régi [P-]. Õk a régi [P-] jelzésen mentek fel és fordultak balra az új [P-] jelen, ahelyett, hogy tovább mentek volna még vagy 150-200 m-t a Pilisszentkereszt felé vezetõ mûúton, és az út bal oldalán, az erdõbe bevezetõ utat keresték volna, ami szintén [P-] jelzéssel van ellátva. Ha egészen véletlenül nem találkoznak velem, azon vették volna észre magukat, hogy oda lukadnak ki, a semmi jelzésre, a gázpásztára. Most visszafelé jönnek velem a Csévi-nyereg irányába, amerrõl jöttek. Már esélytelen, hogy szintidõn belül maradjanak, ezért el is engedik a témát. Amint vizuális kontaktusba kerülünk Szántóval, köszönik a kalauzolást és lemennek egy jelzetlen úton. Én küzdök tovább a hullámvasút vonalvezetésû [P-] mentén. Még itt is van úgy, hogy kétfelé ágazik a [P-]. Néha meg is kell állnom morfondírozni egy pár másodpercre. Egy nagyobb emelkedõ után végre felérek a jól ismert murvás útra és lefelé tartok a szántói felvég felé. Amikor kiérek az országútra, balra fordulok és az út szélén megyek fölfelé. Egy kicsit feljebb van a balos beugró az erdõbe annál, mint ahogy az emlékeimben élt. A [P-] helyett csak fehér négyzetek vannak a fán. Biztos most újítják fel a jeleket, de errõl sehol nem lehetett hallani egy mukkot sem; aki most van elõször ezen a túrán az többszörös szívási lehetõséggel szembesül. Besuttyanok az erdõbe és tovább gyûröm a mélyút emelkedõjén. Igyekszek túl lenni rajta, mert tudom, hogy mindjárt itt a Szántói-nyereg és azon átbukva már lefelé siethetek a Vörös-földeken Szentkereszt felé. Mielõtt kiérnék a mûútra komoly sárral kell megküzdenem a temetõ mellett. Egy nagy hókupacba lábnyomnyi ösvényt tapostak a bakancsok. A kerítésen túl éppen temetés folyik. Rezes banda búcsúztatja az elhunytat. Szépen fújják; a kontrát önkéntelenül magam elé brummogom. A zenébõl ítélve szlovák nemzetiségû lehet az eltávozott. Ezek után még jobban örülök annak, hogy egy ilyen gyönyörû tavaszi napon a szabadban haraphatom a levegõt. Lecsattogok majdnem a pomázi mûút keresztezõdéséig, hogy a kis fahídon átmenjek a vendéglõbe.

4. ellenõrzõpont, Pilisszentkereszt, Emma vendéglõ.

Természetesen most is a húslevest választom ellátmányként  a sör vagy az üdítõ helyett. A szerény levesbetét miatt semmi perc alatt végzek a lével. Pólóra vetkõzök és kézbe veszek egy energiaitalt. Eléggé elcsigázott a Csévi-nyereg felé tett nagypistázás. Keresztezem a mûutat, és az erõsen emelkedõ, szilárd burkolatú utcán folytatom utam továbbra is a [P-] jelzésen. Az erdõben, fõleg a kitettebb helyeken, már elég jól megszikkadt a sár; a Fagyos katonához közelítve azonban avarral takart, süppedõs dagonyán kell átkelni. Arra számítok, hogy fentebb, az út meredeksége miatt jobban el tudott folyni a víz és nem lesz akkora sár. Hát, már megint nagyot tévedek. Az árokszerû út legnagyobb részén csak a peremen lehet araszolni, de ott meg visszafog az aljnövényzet. Alaposan kifáradok, mire már látszanak az üdülõk. Idefönt se könnyû haladni, letaposott havon csúszkálok. A kerítés mellett, ahol nem taposták le, még tartja magát a húsz centis hó. Mellõzöm a réteses bódét, és átvágok a túloldalra.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ, Turistamúzeum.

Lenézek a tornác padlójára, de most nem látok ásványvizes palackokat. Nem baj, innen már kibírom a pár korty saját itókámmal. Továbbsietek, mert most már fázom. Idefent jegelve több fokkal hidegebb van, mint lent. Nem akarok megint öltözködni, így pólóban vágok neki a Téry útnak, most már végig a [P-] jelzésen. Állig felöltözött emberek nézelõdnek az egyik kilátó-teraszon. Hol letaposott havon, hol sáron csúszkálok lefelé majdnem a Tost-szikláig. Az oda vezetõ egyenes szakaszon szembe jönnek velem a Júlia-pihenõ pontõrei. Röptében pecsételnek. Most nincs se nyalóka, se cukorka, se almagerezd, csak á Dieu van. A sziklától lefelé már elég extrém a lefelé haladás.

6. ellenõrzõpont, Júlia-pihenõ.

A kis falépcsõ fokai majdnem teljesen el vannak tömõdve sárral, alig tudok lebotorkálni rajta. A Szakó-nyereg után se sokkal jobb a helyzet sár tekintetében. A mûút elõtt hirtelen meredek lesz az ösvény, megcsúszok, elkapok egy karót és jól hanyatt rántom magam. Na, bravó! Jó sáros lett a nadrágom ülepe. Remélem így is fel fognak engedni Dömösön a buszra, mert visszafelé már nem bírnám ki gyalog. A következõ lankánál megdöbbenek; teljesen tarra vágták a hegyoldalt, esetleg egy-két jellegfát hagytak meg. Mehetsz, amerre látsz, mert a fákkal együtt a jelzéseket is kivágták. Megint keresztezek egy mûutat; jobbra nézek, az erdész kopjafája még megvan. A fenyvesbõl kiérek egy tisztásra, balra le kell menni az útra. Balról még egy tisztás, aztán be az erdõbe, hogy a nem létezõ hídon átmenjek a magas szürke fák közé. Lefelé kanyargok az avarszõnyegen, számítva az alul megbúvó kövekre. Már a túra végén járok, kibukkanok az erdõbõl, a temetõ átmászójához sietek. A létráról kiszúrok egy kék kutat. Oda megyek, hogy lemossam a kezemre száradt sarat és, hogy igyak egy kicsit. Hát persze, ha folyna belõle a víz. A sikátorból kiérek a fõútra. Most már nem fecsérlem az idõt kútkeresésre, rástartolok a templom mögötti kocsmára, ahol a cél van. Az oklevél és kitûzõ átvétele után még elérném a buszt, de nem állok sorba az egymillió ember után, inkább feljebb megyek egy megállóval, ami egy kilométerre van a céltól. Leülök a megállóhoz közeli padra, eszegetek, majd rendezgetem a papírokat. Ekkor észreveszem, hogy a kib...ott Budapest kupás füzetet elfelejtettem lepecsételtetni. Hogy az a ... Futás vissza a célba, pecsételtetés. Közben a célhoz közeli megállóban kétszer annyi ember gyûlt össze, mint egy órája. Kénytelen vagyok ismét feljebb menni egy megállóval, mert állva nem bírnám ki a másfél órás busz utat. Ahogy visszaérek, tíz percen belül jön is a busz. Összesen hárman szállunk fel rá, válogatni lehet az ülõhelyek közül. A következõ megállónál - ki tudja miért - húsz percen keresztül szállnak föl a buszra az emberek...

Ottorino.

NORMAFA 20 TÚRABESZÁMOLÓ 2010.03.06.

Táv: 19,2 km; Szint: 680 m. Új útvonallal, régi, jó hangulatban.

Már a 22-esrõl leszállva szemet szúrt, hogy a megálló melletti pocsolya totál be van fagyva. Az égen felhõnek nyoma sincs, a Szépjuhászné vá. elõtti fák törzsét vörösben láttatja a hajnali verõfény. Nem fázok, de a reggeli elõvételéhez le kell vennem a kesztyûmet, és diszkréten elkezdenek lefagyni az ujjaim. Amikor pedig töltöm kifele a nevezési lapot a hideg, mûanyag asztalon, akkor csak azért nem ordítok a fájdalomtól, mert ciki lenne. 7:00-át írnak indulási idõnek a tetszetõs, színes térképet is tartalmazó itinerre. Nincs bõ lére eresztett duma; a térkép, a fontosabb pontok- és a turistajelzések feltüntetése önmagukért beszélnek. Hétig még van bõven idõ, megeszem a másik szenyómat is, legalább nem kell körbehordozni. Felváltva rakom zsebre a kezeimet. Mellettem beszélik, hogy változott az útvonal. Legfontosabb, hogy a Csacsi-rétig a [S-] jelzésen kell menni, addig sem kell nézegetni az itinert, ebben a fagyban, aztán úgyis jön a pont, akkor majd megnézem. Itt az idõ, indulok. Ahogy megyek át a Budakeszi felé vezetõ úton, érzem, hogy az orromat már nem érzem. Kénytelen vagyok a fázós kezemrõl lehúzni a kesztyût, hogy megdörzsölhessem az orromat, nehogy már szégyenszemre itt letörjön nekem. A sár úgy fagyott az utakra, ahogy legutoljára kitaposták. Tetszik, hogy sehol nincsen csúszkálás. A vasút mellett vezet a turistaút, a fák között látni az új Vadaspark megállót. A Kis-kõfej után már csak néhány métert kell fölfelé megtenni, aztán már mehetek is a lejtõn, hogy keresztezzem a sínpárt, és a Korányi szürke kerítése mellé szegõdjek. Rögtön az elején egy kidõlt fa tövig lebontotta a kerítést. A mélyponton átvezetõ fahídon is átmegyek, és folytatom a hullámvasutazást. Eszembe jut a SÁRGA 70; aki idáig eljut az már majdnem biztos lehet a sikeres teljesítésben. Az egyik lejtõn elfut mellettem Virág Attila kollégám, éppen csak összecsapjuk a tenyerünket. - Én is szalannék, ha tunnék - kiáltom utána. Szerintem fél tizenkettõre már otthon szaglászik a kiskonyhájában, hogy mit fõz ebédre a neje. Néhány másodperc és már ott látom a völgykatlanban, mindjárt odaér a hosszú, meredek emelkedõhöz, ami a [P-] által jelzett murvás útra köt fel. Amikor én is odaérek meglepõen könnyen küzdöm le az emelkedõt. Na, persze egészen más az amikor 60 km-rel a lábadban kell megtenned ugyanezt. A [P-] társaságában szép komótosan lesétálok a Virág-völgybe, ahol balra fordulok, és felmászok egy párkányra, ahol a szimpla [S-] emelkedik a Csacsi rét felé. Vadregényes tájék ez a keskeny ösvényével a jókora bevágás peremén. Az összevissza bedõlt fáknak már csak a felszeletelt darabjait látni az út mentén. Egy hirtelen jobb kanyar után a lugas szerû út felvisz az

1. ellenõrzõpontra, a Csacsi rétre.

Már nem érzem a hideget, ezért gyorsan leveszem a mellényemet. A kapott Lottó szeletet pedig elteszem ínségesebb idõkre. Most nézem meg az itinert a további útvonalat illetõen. Végig sokszor bejárt terep; könnyû megjegyezni. A [S-] jelzésen folytatom. A keskeny, mindig sáros ösvény most kõkeményre van fagyva. Hosszan baktatok az erdõben, amíg jobbról, a Végvári-sziklától fel nem jön a [P-]. Innentõl ezt kell figyelni, mert a [S-] nemsokára lemegy Budaörs felé, és az nekem nem jó. A KFKI felöl jövõ mûút keresztezõdésénél Jávor Zoli - akit idõközben utolértem - rámutat egy táblacsokorra. - Aki ezt a táblát meglátja a PIROS 85-ön, az már boldog - mondja. - Igen - felelem -, az már gondolkozhat azon, hogy miként keveredik haza Budaörsrõl. Még egy kis nyúlós emelkedõ a [So] becsatlakozásáig, aztán ereszkedhetünk le a köves úton a

2. ellenõrzõpontig, a Piktortégla-üregekhez.

Innen derékszögben balra kell fordulni a [So] jelzést követve. Most már kifejezetten kellemes az idõ. Fagypont körül lehet, talán valamivel magasabb a hõmérséklet, de a Nap ragyogóan süt. Valahol a [P4] jelzésbe való becsatlakozásnál - ahol élesen jobbra kell fordulni - ér utol Herhof Attila. Kifejezem abbéli örömömet, hogy idén is megrendezik a PILISCSABAI 40-eseket. Õ pedig abbéli aggályát fejezi ki, hogy arra az õszi szombatra sok Pest-környéki túra van kiírva. Közben az egy fára magasan felerõsített Mária kép mellett megyünk el. A Kolacskovszky th. elõtt feljön a [Po], hogy a Frank-hegyrõl meredek, köves úton jöjjön le velünk a Kakukkhegyi útig, ahol balra fordulunk a szalagozáson. Egy jó darabon lakott területen, szilárd burkolaton haladunk. Az Irhás-árok utcáját elérve jobbra, aztán hamarosan balra fordulunk az Adorján utcába, ami igen meredeken emelkedik. Télen, felfagyott útviszonyok mellett itt valószínûleg csak terepjáróval lehet közlekedni. Gondolom a környéken lakóknak ez semmi problémát nem okoz. Jobbról bejön a [Z3]. Régen jártam erre: a múlt héten jöttem fel rajta az Ördög orom felõl, a ZÖLD 45 alkalmával. Még egy kis darabon fölfelé megyünk az utcákon, hogy egy jól jelzett ponton jobbra betérjünk az erdõbe egy keskeny, sáros ösvényre. Most összehasonlíthatatlanul jobb útviszonyok mellett megyünk le rajta a keskeny vashídig, mint egy hete. Akkor a képlékeny sárba meg-megcsúsztam, most a megfagyott sár tempós haladást biztosít lefelé. Átdobogva a hídon megtámadjuk a Széchenyi-hegyet. Nem megyünk fel egyenesen, hanem ráállunk a [Z3] által jelzett szerpentinre.

3. ellenõrzõpont, Úti Madonna kápolna.

Bent pecsétel a pontõr. Jó magyar szokás szerint jobbról, balról, elölrõl nyújtják neki az itinereket. Hátulról csak azért nem, mert ott van a mini oltár, és a pontõr az elõtt áll. Tovább megyünk a szerpentinen; még két hajtû és meglátjuk az adótornyot. Felkapaszkodunk a fennsíkra, ahol etetõpontra lelünk. Mázli, hogy nincs akkora szél, mint egy hete, mert akkor lepkehálóval kéne hajkurászni az utánfutón összeállított terülj, terülj asztalkát. A tavalyról megszokott friss fehér kenyér megkenve zsírral, beterítve csalamádéval nagyon jólesik. Attila továbbmegy, mert kezd fázni. Én még bedörzsölök egy zsíros kenyeret forró teával. A lakóház mellett vezetõ ösvényen továbbmenve kibukkanok a mûútra, ahonnan már látni a Gyermekvasút Széchenyi-hegyi végállomását. Innen [Z-] a jelzés, ami mûúton visz majdnem a Normafáig. Amikor ismét turistaút kerül a cipõtalpam alá, lemegyek rajta a síház mögötti rétesezõ alá. Itt egy fára erõsített A4-es tudatja, hogy egy pár méterre fel kell menni az említett büfé padjaihoz.

4. ellenõrzõpont, Normafa.

Visszamegyek a [Z-] jelzésre, ami együtt megy a [Ko] jellel. Innen ez utóbbit kell figyelni. Többször hátranézek mentemben, de senki nem jött le, mindenki fent csattog a jelzetlen sétaúton. Az Anna-rétnél lemegy a [Z-], és én felfelé kezdek emelkedni a [Ko] jelzésen, az Anna kápolna mellett. Már nem is nézem, hogy jön e valaki utánam a bemutató ösvényre, de tény, hogy senki nem elõzött meg. A Libegõnél átváltok a [P-] jelre, ami már jó lesz végig. A támfalba kezdõdõ kõlépcsõt célzom meg, ami falépcsõvé változik, és ami a kilátó aljáig emelkedik.

5. ellenõrzõpont, János-hegy.

Kis dzsekiben van a pontõr, ácsorgáshoz ez igen lájtos. Innen már lefelé kanyargok a Pozsonyi-hegy platójáig, hogy egy kis szintbeli haladás után ismét lefelé kanyarogjak. Egy kiránduló családnak kinézõ csoport majdnem minden kurflit levág. Elõször azt hiszem "sima" kirándulók, de a szövegkörnyezet felfedi, hogy a túrán vannak. Emberek! Talajerózió! Megvan? Azon már meg se lepõdök, hogy az utolsó, nagy kanyart is levágják, ami a Budakeszi útra, a zebrához vezet. A célban jólesõ gesztus a kis csomag ropi és a búcsú tea. Akármennyire is visszafogtam magam, még csak 11:15 van. Ebben a szép napsütésben még nincs kedvem haza menni, lesétálok a Hûvösvölgybe egy kevésbé járt útvonalon. Jól jön most a Csacsi réten kapott Lottó szelet...

Ottorino



 

ZÖLD 45 - 2010.02.27.

Táv: 43,31 km; Szint: 1605 m; Szintidõ: 11 ó. (A túra tükrében tavaly óta tovább zsugorodott Magyarország, de a Budai-hegyek százegynéhány méterrel feljebb gyûrõdtek.)

Nyitásra oda akarok érni, ezért hajnalok hajnalán kelek. Egész éjjel esett az esõ, most csak elvétve látni karikákat a pocsolyákban. A reggeli készülõdés után teljes menetfelszerelésben állok az ajtó elõtt. Ahogy kinyitom, kisvártatva vissza is csukom. Zuhog az esõ, a szél viharos lökéseket produkál. Sorba futnak be a telefonok; a túratársak mondják le a farkasréti találkozót. Vannak, akik inkább Bogácsra mennek, hívnak, menjek én is. Nagy a kísértés, de még nem döntök. Tíz percenként megyek az ablakhoz, és egy óra múlva olyan szemetelõsre enyhül az esõ, mint mikor felkeltem. Döntök: ZÖLD 45. Kiugrási lehetõségnek még mindig ott lesz Nagykovácsi. Az indulás melletti legfõbb érvem az, hogy utoljára a BARLANGTÓL BARLANGIGon voltam utoljára, és teljesen szét vagyok tunyulódva. A metró felé menet kétségeim támadnak döntésem helyessége felõl, mert jéghideg szél fúj be az egyik fülemen, hogy a másikon távozzon. De nem vagyok az a visszafordulós típus, ezért alászállok. A Moszkvára kibukkanva az orrom elõtt megy el az 59-es villamos. Ha már így alakult, visszahúzódok a metró huzatos épületébe, és nekilátok a reggelimnek. Ráérek, a következõ csak 20 perc múlva jön, addig kellemesen átfagyok. Szerencsére olyan helyet foglalok a villamoson, amely mellett egy kis melegség jön fel. Alig egy-két túrázó szerû fazon (fazona) látható. A zöm már túl van az Ördögoromon. A sok megálló után végre itt a végállomás, ami nekem a kezdet. Azért még sok nevezõ szorong a BKV bódéjában. Egyik oldalon bemegyek, kitöltök, fizetek, a másik oldalon kiesek. 07:20 van. Még sehol nem vagyok, de már azon filózok, hogy jó lenne világítás nélkül végigmenni. Nekilódulok a [Z3] díszítette, lejtõs utcán. Kéz a zsebbe, a még összecsukott túrabot a bal combomat verdesi. A szél fúj, az esõ permetez, de nem olyan vészes, hogy esõkabátot kéne felvenni. Még a kanyar elõtt átmegyek a túloldalra és befordulok az Edvi Illés utcába. Itt már nem olyan lendületes a járás, nyílik a túrabot, és nekivágok az Ördögoromnak. Szaporázom fölfelé, mert enyhén szólva nincs melegem; fõleg a kezem fagy le. A kellemes az, hogy jól járható a terep, az emelkedõn elolvadt a hó.

1. ellenõrzõpont, Ördögorom.

A pontõr két kézzel kapaszkodik az itinerbe, nehogy elfújja a szél. Pecsételtetés után gyorsan odébbállok. A hétvégi házaknál már egy kicsit szélvédettebb az út. A lakóházas utcákat gyorsan magam mögött hagyom. A keskeny, csúszós ösvényre való letérés most jól jelzett. Itt sincs hó, de eléggé képlékeny a talaj. A vashídra való rálépés elõtt azonban meredekebbé válik, és az ösvény menti fácskák is félrehúzódnak; itt óvatoskodok egy kicsit. Átvágok a keresztezõ úton, és felfelé kaptatok az Úti Madonna kápolna felé. A balkéz felöli lakótelken egykedvûen fekszik a kutya, most nem ugat. A kápolna mellett elhaladva feltartom az arcomat, gyengén permetezik még az esõ. Mindjárt kezdõdik a cikkcakkozás felfelé. A szerpentinrõl a fenti rétre vezetõ, meredek ösvény csúszós, sáros, ezért az egy pár méterre levõ, kevésbé kitaposott sávot választom a feljutásra. A fennsíkon már nincs semmi szélárnyék; a Széchenyi-hegyi adótorony kísértetiesen siránkozó hangja erõsíti azt az érzést, hogy a szél rögtön leüvölti a fejemet. Az esõcseppek elpárolognak, mielõtt földet érnének. Széttárom a karomat, de nem tudok vitorlázórepülésbe kezdeni. A mûút elõtti bokros ösvény sáros ugyan, de egy hangyányival szélvédettebb. Az útra kiérve már látszik a

2. ellenõrzõpont, a Gyermek-vasút felsõ végállomása.

A pontõr a pénztár-váróterem bejárata elõtti sarokba húzódva õrködik. Pecsételés után rápillantok az itinerre, a Normafa ki van ikszelve, a Tündér-szikla a következõ. Mostantól a [Z-] a követendõ jel. A mûút kátyú hátán kátyúiban összegyûlt pocsolyákat kerülgetem, majd a sínpár és a sövény közötti murvás úttal próbálkozok, azt remélve, hogy itt enyhébb a szél. Csalódnom kell, mert elölrõl fúj, így a bokorsor nem véd semmit. Az elolvadt hó viszont mérhetetlen mennyiségû kutyabélsarat hagyott maga után. Egy darabig manõverezek a rakások között, de amikor egy fagyzugos szakaszon a betaposott hó jégpályát alkot, akkor inkább a bokrok között visszamenekülök a flaszterra. Hamarosan Normafa megálló elõtti parkolóhoz érek; átmegyek a zebránál. Nem kell érinteni a síházat, tehát megyek tovább a [Z-] nyomán, mintha mi se történt volna. Vagyis csak majdnem úgy; a turistaúton itt is a letaposott hó alkot jégpáncélt, ezért az út fölötti füves részen megyek, ameddig ez lehetséges. Az Anna-rét közelében viszont le kell menni a fagyos részre. Néhol már ráhordták a sarat, itt valamivel könnyebb haladni. Hirtelen, jobbra letörik az út, a lejtõn a jeget enyhe sár váltja fel. A mûút keresztezése után az erdészház-szerüség mellett megyek el. Pár lépés után megint jön a jeges hó; akaratlanul léc nélküli síelésbe kezdek. Mögöttem egy fiú a Grósz Glopnerról regél egy lánynak. Száraz gatyával sikerül leérnem a Disznófõhöz. Nagy a csábítás, hogy a flaszteron kispistázzak, de inkább az igen sáros fasori ösvényt választom. A Gloppner hõsei persze a szilárd burkolaton lejtõznek. Nem baj; nemsokára a [Z-] úgyis becsatlakozik a mûútba. Sárrázás után tovább lejtek a Tündér-sziklához vezetõ karéjra. Rövid séta után megpillantom a tavalyi pontõr arcát.

3. ellenõrzõpont, Tündér-szikla.

Most nem áll itt kígyózó sor, mint egy évvel ezelõtt; hamar továbbjutok. Erõs lejtõ következik sziklás talajon. Akkora, fából készült lépcsõfokokat építettek ide, hogy még akadálypályának is megfelel. Gyanítom, hogy a bringások ellen van így, mert már vészesen leerodálták az egész környéket. Megint egy fellélegzés: lejutottam a Libegõ alatt vezetõ útra. A székek üresen csüngnek a drótkötélrõl. Emelkedõ következik, be az erdõbe. Egyszer csak egy robaj szerû hangot hallok a hátam mögül. Gyorsan hátrafordulok. Kb. 20 méterre egy vastag fa dõl ki éppen, recsegve. Mellette pont elhalad valaki. Szerencsére az ijedtségen kívül nem történt semmi, mert a fa az úttal párhuzamosan vágódott el. Nem kell ide Gloppner, van kaland itt is bõven. Megérkezek a tábla jelezte, jobbra térõ ösvényhez, ami most is, mint a legtöbb alkalommal sáros. Nem vészes, kellemesen lecsúszkálok a Budakeszi útig. A végén egy nagyobb lejtõ van, ahol nem lehet fékezni, itt futva teszek meg pár métert. Az egyik autó dudál; valszeg azt hiszi, hogy lendületbõl át akarok futni elõtte. Szembe nincs nyitva a nagy kapu, amely utat nyitna a kispistázóknak. Most jobbra indítva egy szép nagy kerülõt kell tenni, hogy aztán kétszer balra fordulva kövessük a mûút vonalvezetését. A volt Hárs-hegyi kemping után jobbra bevisz a jel a sárosba, de a kedves sporttársak zömét ez a legkisebb mértékben sem érdekli. Ráadásul a végén itt is az a leszaladós, agyagos csúszda. Itt egy darabon megint flaszter, aztán jobbra megint erdõ, de ezt már senki nem tudja kikerülni. Amikor kiérek a házak közé balra figyelek, hogy mikor jön a lépcsõ, ami a Széher útra visz föl. Amikor befordulnék, hirtelen elém vág egy kollega bácsi sodrófa alakú túrabotjával, hogy aztán elõttem araszoljon fölfelé a lépcsõn. Persze középen kúszik, hogy még véletlenül se tudjak elõzni. Az utolsó harmadban fentrõl jön valaki, így kénytelen lehúzódni, amit ki is használok az elõzéshez. A Széher úton átbukva, a lejtõs úttesten lefelé kifújhatom magam; a sodrófás megint elõz. Had menjen, itt kellõen széles az út. Lent, egy buszmegállóban várnak felhúzott vállal, toporogva a pontõrök.

4. ellenõrzõpont, Fekete István emlékház.

Itt egy kicsit eltér a túra útvonala a zöld jelzéstõl. Szalagozás vezet le a villamos hídja alá, ahol ismét visszatér a jel. A Szabó Lõrinc iskola után megint lépcsõ állja az utamat, de ez csak egy rövidebb változat. Két kanyar után egy hosszabb, elnyújtott lépcsõsor következik. Itt választhatom a lejtõs úttestet is. Így is teszek, és most én elõzöm le a sodrófást, akit ezután, többé már nem is látok. Megint két kanyar, és jön a harmadik - egyben a legmeredekebb - lépcsõ. Korlát van mellette, de ahhoz túl hideg, hogy segítségével húzzam magam fel az Apáthy-szikla karéjára. A sziklánál párás, borongós a kilátás, még mindig szemetel az esõ. Tovább kanyarodok jobbra, majd az erdõben aprókat lépkedek a meredeken felfelé vezetõ fa lépcsõfokokon. A mûút elõtti pihenõ-tûzrakó helynél most is nagy a szemét. Az utat keresztezve már az Árpád-kilátó a következõ meghódítandó magasság. Némi szerpentinezés után meglepõdök, hogy milyen hamar felmorzsolódott ez a szakasz; már a terméskõ diadalív alatt megyek át.

5. ellenõrzõpont, az Árpád-kilátó.

A pontõrök a kilátó védelmébe húzódtak. Öt darab csoki kockát lehet elvenni; rögtön hozzá is látok, nagyon ízletes. Itt se idõzök, tovább indulok a Szépvölgyi út irányába. Lejtõ után rét, amelyen megállt a víz, néhol jégborda. Ezen átevickélve még egy kis lejtõ, aztán a Szépvölgyi út felsõ szakasza. Nem, nem a flaszteron megyek, hanem a jeges, sáros, csúszós jelzett úton. Jól van, most már kivezet a jel a keményre; hamarosan jobbra fordulhatok a trafóháznál, és bevehetem magam az erdõbe. Lakótelkek jönnek, aztán alattomos, hosszan elnyúló emelkedõ. Ezt is leküzdöm, és felérek a Hármashatár-hegyi úthoz, amit keresztezek. Most jön a csúszkálás lefelé, a Guckler szikla karéja felé. Nincs hó, de a meredekebb helyeken meg-megcsúszok. Leérve a körséta útra nem a panorámát nézem, hanem a keskeny sávot, ami nem jeges. Gyakran futnak szembõl sportolók, ilyenkor félreállok a jégre amíg elhaladnak. A Guckler sziklánál már sejthetõ, hogy nincs messze a Virágos-nyereg.

6. ellenõrzõpont, a Boróka büfé.

Nagy a nyüzsi a büfében. Zsolték integetnek a belsõ helyiségbõl. Bélyegeztetés után leülök hozzájuk pár percre. Már rég cseszteti a sarkamat valami. Púdert szórok a cipõmbe az inkriminált helyre, és már indulunk is. A szendvicsem felét, amit a villamoson kezdtem el rágcsálni, már útközben pusztítom el. A hétvégi telkeket elhagyva a lebaltázott jelzések újra festve pompáznak. Az erdõbéli lejtõ után sem kell hezitálni, hogy most balra kell e menni. Igen, elõször balra, aztán a jól szlalomozható fasoros lejtõn jobbra. A vízszintest elérve még elég jól járható a terep, de ahogy haladunk elõre egyre több az átfolyás, és ezzel arányosan nõ a dagonya. Hozzá társul még egy enyhe, de alattomos emelkedõ, ami még csak súlyosbítja a sártaposást. Egy kacifántosabb részen ki is dõlök a sorból, be az út menti susnyásba. Úgy csúszott ki a lábam, hogy felülrõl nedvességet érzek a cipõmben. Ne gondoljatok rosszra, hideget. Bosszúsan megyek tovább. Kiérve a szántóföld szélére csak romlik a sárhelyzet. Gyakorlatilag nincs út, csak felszántott, talaj. A cipõje mindenkinek darabonként legalább két kiló. A homok utat elérve se sokat javul a pálya. Messzirõl már látni a Szarkavárat. És igen, még ennél is lehet kétségbe ejtõbb a dágvány. A várhoz vezetõ út egy merõ sárga agyagbánya. Ha rosszul lépsz az agyag lecuppantja a lábadról a cipõt; még a magas szárút is. A vár alatt A4-es fogad, ami arról tájékoztat, hogy fel lehet menni, és aki akar az 400-ért kaphat egy kitûzõt. Hát, én ezt most kihagyom. Nem azért, mert már nem tudok bemenni a lakásba a kitûzõktõl, hanem, mert nem ismerem a hátralévõ terep pillanatnyi állagát, és semmiképp nem akarok kicsúszni a szintidõbõl; pláne megszakadni, hogy behozzam a lemaradást egy szarkavári látogatást követõen. Zsolték a 30-on vannak, õk felmennek gyönyörködni, ezért itt vége a közösen bejárt szakasznak; tovább megyek Solymár felé. Az elsõ szilárd burkolatú utcán nagy trappolásba kezdek, mérsékelt sikerrel, a sár nagy része marad a topánkámon. Solymár fõútján már látni ugyanilyen sáros egyéneket, akik már visszafelé tartanak. Ki a buszhoz, ki a vonathoz. A 20-as távnak a 45-30-asok ellenõrzõpontjában van vége. Felkaptatok az emelkedõs utcán, a templom teréig. Itt jobbra van a

7. ellenõrzõpont, a Kocsma Galéria.

A bejáratnál üdvözöljük egymást Hartmann Misivel. Õ már kifelé jön. Utolérsz, mert sántítok - mondja. Ha tudná, hogy nekem hogy fáj minden izületem a három heti kihagyás és a Szarkavári sárdagasztás után... És különben is... Lényeg az, hogy nem sok bûzt szívok el a kocsmától, hamar kivágódok a térre. Misi most fordul be a templom mögött. Azt gondolom, hogy tényleg hamar utolérem. A meredeken emelkedõ utcát csak gyûröm, csak gyûröm, nem akar fogyni, aztán hirtelen egy platóra érkezek. Innen egy-két szusszanás után az erdõ széle fogad. Már egy ideje nem permetez az esõ, nem figyeltem meg, hogy mikor állt el. Kis erecske béreli ki a turistaút közepét, aztán hol balra, hol pedig jobbra kanyarog, hogy az ember ne unatkozzon fölfelé mentében. Már vagy fél úton járok a Zsíros-hegyi th. felé menet, amikor végre utolérem Misit és Imrét, aki még a meredek utcán csatlakozott hozzá. Kedélyes beszélgetés közepette érünk fel a turistaház maradványaihoz. Misi azt javasolja, hogy menjünk fel a Nagy-Szénásra. - Várjál öregem! nekem még fel kell mennem elõbb a Nagy-Kopaszra. Gyere inkább te is oda. Nem - mondja Misi - én már óvatosan érdeklõdtem, hogy átkonvertálható e a 45 30-ra. Igenlõ választ kaptam, ezért lefalcolok Nagykovácsiban. Ennek szellemében baktatunk lefelé a flaszteron. Nagyon szépen kiszélesítették az utat, még járda is van. De ha jól figyeltem meg, (bár ne lenne igazam) az útszéli nyomós kút áldozatul esett a korszerûsítésnek. Ez nagy érvágás lenne, mert amikor majd a nyári hõségben jövünk erre, ráadásul fölfele... Jut eszembe: hõség; idõ közben kisütött a nap is, a szél is szellõre moderálta magát. Rögtön jobb lesz az ember kedélyállapota. Amikor a temetõ mellé érünk már elkezdek laufolni, hogy semmi értelme azt a háztömböt megkerülni. Már-már hajlok arra, hogy egyenesen kimenjünk a sikátoron keresztül a fõútra, amikor két lány megelõz, és a jelzett úton folytatják. Még hátra is néznek mosolyogva, hogy mi merre fogunk menni. Hát így már muszáj megkerülni azt a nyomorult tömböt.