Túrabeszámolók
|
|
Tortúra Maraton 2016
"Na szedem a sátorfámat és indulok
Eleget áztattam a lábam
A központba indulnak vissza az utolsó buszok
Megtalálsz majd lenn a Captain bárban
Nekem végtére igazán egyre megy
Hogy melyik pontján szippant fel a város
Ott hagytam azt az üzenet nélküli palackot
Ahol a part a tengerrel határos"
(Quimby - Nincs üzenet)
Épp hogy nem ropog a talpunk alatt a lefagyott köd, amikor Egerben, az egyik, buszpályaudvar melletti utcában hamar találunk parkolót szombat hajnali negyed hét körül. A lehelletünk majdnem a szánkba fagy, amikor kiszállunk, beindítom a mobilparkolást (felesleges szivatásnak tűnik decemberi szombatokon pénzt kérni a parkolásért, bár azért egyszerűbb a helyzetünk, mint ahogy fríjúzer valahány sporttárs járt múltkor Dömösön.) Keresünk a buszpályaudvaron melegedési lehetőséget, én a vécére szavazok, jó meleg is van benn, de hát azért mégiscsak. Mire kijövök, a többiek fentről, a váróteremből integetnek.
Ott is meleg van, a társaság kétes, de legalább egy automatás kávéra jó vagyok, és látszik az egyes kocsiállás is, ahonnan a miskolci busz indul majd. Amikor megkezdődik a boarding, akkor kisuhanunk mi is, a Credo gyártmányú buszon a lábtér negatív méretű, az első ülés, ahol próbálkozom, a keréken van, a második támlája hátranyaklik, amint leülök, a harmadiknak a karfája használhatatlan, de innen már nem próbálkozom tovább. Nem mondom, hogy gyorsan elrepül a másfél óra Miskolcig, de lehet közben reggelizni meg beszélgetni, meg nézni a kifagyott ködöt a fákon. Menetrend szerint landolunk Miskolcon a Búza téren, innen már csak egy óra helyijáratozás vár ránk. Sikerül jegyet is szereznünk elvételben, majd a vásárcsarnok feketesugárzója alatt héderelünk pár percet, amíg megjön az egyes busz, amivel Felső-Majláthig suhanunk, itt a meglepően kulturált váróteremben melegszünk pár percet, mire indul a tizenötös Ómassa felé. Ahogy hagyjuk el a várost, nem sokkal Lillafüred után, már kisüt a nap - szép túrának ígérkezik.
Ómassán a kocsmában nagyon gyorsan megy az indítás, köszönhetően a kis létszámnak (három különböző helyen kértem a szervezőket, hogy ne csak a fészbukkon hirdessék a maraton távot, hanem küldjék be a TTT-be is, hiába, pedig meg is ígérték) és az előnevezésnek. Amíg a papírmunka elkészül, iszom két deci almás dinnyelét, majd indulás fel a vadonba, háromnegyed tízkor.
Tetszik ez a túra, civilizációt nem sokat látunk most már, a rajt után pár lépést kell csak megtenni, és az erdőben is vagyunk, Andrew-val és Kékessel - Dinnye már az elején előrerobogott. A sárga keresztekkel jól jelzett völgyben kényelmes tempóban indulunk felfelé. A kidőlt fák tengerét, amire két évvel ezelőttről emlékeztem, valahova eltűntek, gondolom az Északerdőnek köszönhetően. Így viszonylag eseménytelen a felvezető út, és könnyen félre tudunk állni a szembejövő harmincötös futók elől. Nemsokára felérünk Bánkútra, ahol ezúttal a barátságos, meleg síházban van az ellenőrzőpont. Pecsét után jól esik két pohár tea, meg két szelet hagymás-sós zsíros kenyér - hiába még csak öt kilométernél járunk, a rendezvény valószínűleg a reggeli utazásról kaphatta a nevét.
Itt az eddigi magányos séta hirtelen tömegtúra hangulatba csap át, mert rengeteg hosszútávos résztvevő érkezik és jön szembe Bánkút után, itt csatlakoztunk bele a 65-ös útvonalába. A Faktor-réti Madonnánál adventre tekintettel igazolunk magunknak a zsírkrétával, aztán szép lassan újra eloszlik a nép. A Keskeny-rét előtt kis dilemma, az itiner szerint a kéken kell menni, a track szerint a kék kereszt a.k.a régi kék a helyes út, plusz még egy szalag és egy szmerovnik is erre terel, úgyhogy a hagyományos utat választjuk. Nemsokára megindul az emelkedés a Tar-kőre, ahol felérve nem az eddigi legszebb, de azért elég látványos panoráma vár - új, szimpatikus fejlesztés legutóbbi ittjártamhoz képest a kihelyezett szúróbélyegző. Rövid nézelődés és gyors frissítés után elindulunk a Toldi-kapu felé, kivételesen egész kellemes a terep, egy picit se csúszik az ösvény. Lekanyargunk szép lassan a Transzbükki műútra, majd, szokatlan módon még világosban, megérkezünk a Tamás-kút melletti kunyhóhoz. Itt is kapunk teát, meg eszem egy szelet kenyeret, aztán, mivel szabadtéri a pont, hamar továbbállunk. A kút utáni emelkedőn Andrew előresiet, mert fázik, úgyhogy ketten maradunk Kékessel a Megyehatárhoz felérve.
Irány a Török-út. Az elején még viszonylag érdekes, szép, ahogy egyre sötétedő köd vesz körül minket, változatos árnyalatú szürkében játszik az erdő. Azért elég hosszú ez a tizenöt kilométeres etap, pont nélkül, azonosítási pont se sok van. Tempózunk rendesen, meg is lesz az eredménye, egyszer-kétszer megszédülök, úgyhogy kérek öt perc pihenőt az útba eső valamilyen forrás (majd Bubu biztos bekommenteli, hogy melyik) melletti rozoga padon. Szendvicsezés közben megnézzük a térképet, kábé a felét megtettük a Várkútig vezető szakasznak. Megyünk tovább, senkivel nem találkozunk órákon keresztül, jókat beszélgetünk meg vitatkozunk Kékessel, bár akkor megállok egy pillanatra és megkérdezem, hogy hallucinálok-e, amikor Kékes elkezdi hosszasan mesélni, hogy pontosan mi is a lényege a Bogyó és Babóca mesének. Nemsokára elővesszük a lámpákat, megemlékezünk a hosszú távos gyalogosokról, akiknek az egész Török-utat sötétben kell megtenniük, mormolunk értük egy rövid imát, és belevetjük magunkat a sötétbe. Az elkerülhetetlen monotónia-érzés kezd eluralkodni rajtam, és megfogalmazom, hogy lehet, hogy egyszerűbb lett volna egy fitnesszterem futópadján gyalogolni nyolc-tíz órát, az is van ilyen ingergazdag. Aztán a búsongásból a Kövesdi-kilátó emelkedője ráz fel, egészen furcsán néz ki a kilátó melletti síremléknél elhelyezett égő mécses a ködben, aztán legurulunk a furcsán sötét várkúti házhoz, majd az itiner segítségével az ellenőrzőpontnak helyet adó házikót is megleljük.
Itt megfogalmazom, hogy teljesen kandi-kamera érzésem van: két pont között órákon át nem látunk senkit, azután amikor megérkezünk a pontra, hirtelen megjelenik egy rakás ember a semmiből, mintha csak statiszták lennének és a bokorból ugrottak volna elő, hogy azt higgyük, egy valódi rendezvényen vagyunk - aztán megint senki órákon át. Másnak ilyenkor azt szokták mondani, hogy ne igyon annyit, nekem azt kéne, hogy ne túrázzak annyit sötétben, ködben. Teázás után belevetjük magunkat a sötétbe, majdnem rossz irányba indulunk, de időben észrevesszük a nyilas jelzést. Sose akar eljönni a Nagy-Eged nyerge, a köd meg egyre sűrűbb lesz, 4-5 méternél nem lehet több a látótávolság. Aztán csak odaérünk, megkezdjük az ereszkedést, ami jelentős változatosságot hoz az elmúlt pár órához képest. Szerencsére a szervezők itt már készültek szalagokkal, meg fényvisszaverős nyilakkal, úgyhogy nem lehetett eltévedni a kanyargós, bozótos szakaszon sem.
Nagyon jól esett, amikor elértük az édes anyabetont, és visszaértünk a civilizációba. A városi szakasz vidámparkhoz hasonló rövid sétának tűnt csupán, és már be is értünk pár kanyarral a célba. Gyorsan átvettük a díjazást, és egy pohár tea társaságában már indultunk is vissza az autóhoz, hogy Andrew nehogy lekésse a buszát. Dinnyével és Kékessel célba vettük Egerszalókot, ahol a Nosztalgia strandon fürödtünk a termálvízben egy jó órát, csak az öltözőig való eljutás volt borzongató élmény. A hazaút az M3-ason szerencsére eseménytelen volt, bár igyekeztem igen óvatosan vezetni - nem jártunk úgy pórul, mint időben és térben nem túl messze a felborult debreceni emeletes busz adventi vásárból hazatérő utasai.
A Hegy megint hazaengedett minket. |
| | | | |
|
Műszerekkel mérem a nagy közömbösséget,
Túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények.
Az otthon nevű részen, a panelrengetegben,
Embergépek élnek zavartalan csendben.
A szájukon lakat van, minden ablak zárva.
Kattanásig húzva a szívüknek cipzárja.
Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.
(Vad fruttik: Embergép)
.HviezdicovÝ Pochod 37
Negyed négy. Azért ez már határeset nekem is, de azért sikerül időben felkelni és elindulni. Az M1--es néptelen ilyen korán reggel, gyorsan elérem Szárt, ahol Áron száll be, majd Győrt, ahol egy rég látott cimbora, Galadh Ereb csatlakozik, aki kilépve komfortzónájából, nem futni, hanem kivételesen gyalogolni tervez ma. A többi hely üresen marad, biztos, mert nem szeret senki se. Nem kell sok türelem a határ eléréséhez sem, ahol nem vagyunk biztosak benne, hogy az M19-es szlovákiai oldala fizetős-e vagy sem, mindenesetre inkább a régi úton megyünk, majd Pozsony belvárosát elkerülve az új hídon átkelve megérkezünk a Kőbánya alsót idéző hangulatú Bratislava - Vinohrady megállóba. Találunk egy helyet még a 10 férőhelyes P+R-ben, aztán felfedezzük a gyönyörű aluljárót, még váróterem is van pénztárral, a pénztár zárva, a csövik büdösek, úgyhogy bár van még 20 perc a vonat indulásáig, inkább fel, a peronra helyezzük székhelyünket. Azért kicsit később lenézek még egyszer a pénztárba, hátha kinyitott, és tényleg. Kétszer nyolcvankilenc eurócenttel gazdagítom a szlovák vasutat, nem sokkal később a vonat is beefut Pozsony felől, a második kocsi egyik ablakában SétáLós bácsi szemlélődik valami százas túráról érkezvén.
Tíz perc múlva meg is érkezünk Pezinok állomásra, ahol a váróteremben ücsörög még néhány túrázónak öltözött egyén, közöttük Rushboy és Vincze Zoli, majd egy bácsi érkezik, aki azzal a vonattal jött mint mi. Megkezdődik a "nevezés", ami annyiból áll, hogy egy bevonalkázott lapra fel kellett írni a nevünket (a bácsinak bukó volt, mert csak 10-ig volt bevonalkázva, de 12-en indultunk), majd kaptunk egy "itinert" (ha ilyen itinerrel próbákozna valaki nálunk túrát szervezni, három hétig erről zengene a fészbukkcsoport), és kezdődhetett 7.00-kor a "tömegrajt".
Gyorsan rendeződnek az erőviszonyok, ugyan a városból kivezető 2-3 kilométeren még bírjuk a nagyokkal a tempót, később már nem, úgyhogy ők elszáguldanak két futólány nyomában, mi pedig magunk mögött hagyunk egy helyi idősebb 4-5 fős társaságot, akikkel már nem találkozunk a célig és SPOILER utolsónak érünk be /SPOILER, mindenkinek a fantáziájára bízom a többit.
Kellemesen erős emelkedőbe fog a kék jelzésű ösvényünk, szép erdőben, csodálkozom hogy milyen klassz helyek vannak errefelé. Itt éppen Galadh cipeli a hátizsákomat, mert ő nem hozott saját, bekéredzkedett hozzám, cserében ugye. Útközben kerülget minket egy tanösvény is, egyik állomáson egy kis kápolnát nézünk meg. Nagyjából eseménytelenül telik az út, lassan felérünk valami gerincfélére, mellőzzük a kispista-sárga kiágazását egy smerovniknál (kitérő: nálunk miért nem lehet ilyen normális, egységes kinézetű táblarendszer mint ami tőlünk északabbra általánosan megszokott?), majd elérünk egy sípálya közepére, még néhány folt havat is találunk. Innen kivilágítható ösvényen érkezünk a nyeregbe, Pezinska Babára. Itt Áron sört szimatol, meg is próbálkozunk a látszólag nyitva, valójában zárva lévő Chatában, ahol a zörgetésre a pultoslány kijön, magyaráz valamit szlovákul, majd visszamegy és bezárja maga mögött az ajtót. Áron szerint azt mondta, hogy várjunk egy kicsit, és tényleg, két perc alatt befejezi a söprögetést, úgyhogy bemehetünk, a többiek söröznek, én a csapovné kofolánál maradok, szerencsére még pecsetkát is szerzünk, ha már ellenőrzőpont nincs a túrán, 10 km pipa.
Kis pihenő után nekivágunk a piros jelzésű szlovák nemzeti felkelők útjának, ami egy szép gerincút, elég sok hullámzással, néhol az erdővéghasználatok helyén szép kilátással a kissé párás környező tájra. Egyre többen jönnek szembe, kirándulók, túrázók, katonák (!), bringások, néha utolsón pillanatban sikerül csak félreállni. A szakasz fénypontját a Samar nevű hegyre tett kitérő jelenti, ahova Áron térképe szerint tilos a belépés mert katonai terület, ez mondjuk a terepen nem derül ki, és remélem, a szlovák légvédelem sem olvassa a beszámolót, úgyhogy megtekintjük a körpanorámát meg az alant elterülő katonai repülőteret és katonai bázist.
Némi pihenő után továbbállunk, változatos erdőben a gerincen, továbbra is a piroson. Nemsokára elhaladunk a helyi lokátorállomás (?) alatt, ami úgy néz ki, mint egy hegytetőre épített panelház (pontosabban kettő), tetején Kőris-hegyi típusú gömbbel. Megérkezünk a Biely kriz nevű helyre (Fehér-kereszt) kb. 25 km megtétele után, ahol üzemel egy kis turistaház, nagy élet benn és körülötte, letartóztatok két kis pogácsát meg egy pohár csapolt traubit, és pecsételünk is az itinerre (ha már ellenőrzőpont nincs a túrán), Áron sörözik, Galadh meg kiül a ház elé, mert benn elég meleg van.
Tovább aszfalton kell menni pár kilométert, ahol az erdő szép, némi változatosságot csak a bringások elől való elugrálás jelent, illetve hallgatom a vitát Galadh és Áron között, miszerint a parkerdei kukák vannak-e olyan magasak, mint moiwa vagy sem. Elérünk egy szépen foglalt forrásshoz, pihenővel, aminek a vizét mindannyian megkóstoljuk, majd Áron megmutatja a táblát, miszerint nem ivóvíz, haha, jól szórakoztunk mi is.
Innen hirtelen jelzésváltással a sárga jelzésre térünk, átvágunk néhány réten, piknikező családok között, majd egy patakátkelés után kis emelkedővel megérkezünk a "célhoz", ami egy parizán emlékmű (?), Maly Slavin melletti pihenőhelynél van. A cél annyiból áll, hogy lepecsételik és aláírják az "itinert" (ami így egyben oklevéllé is előlépett, majd a nevet nekem kell kitölteni). Áron még egy deci rizlingszilvánit is kunyerál. (32 km).
Innen már csak 7 km a civilizáció, 80%-ban aszalton, szerencsére autók nem járnak, bringás és sétáló család annál több, nagyon szép ez a parkerdő. Hosszas séta után (Galadh már vízhólyagra panaszkodik, lehet, hogy mégis csak futnia kellett volna) megérkezünk a főútra, ahonnan még három villamosmegálló, kb. 1 km a kiindulópontot jelentő parkoló.
Összesen kb. 41 km-t gyalogoltunk 1100 m szinttel (az itineren 37 km / 500 m szerepelt).
Szedelődzködés után átvágunk a rémisztő panelrengetegen Pozsonyban, majd még megállunk egy pizzára a rajkai vasútállomás pizzériájában, majd hazautazunk, jobbnál jobb zenéket hallgatva.
|
| | | | |
|
|
Háborúban gyilkossággal vádolni engem,
gyorshajtásért bírságolni autóversenyen.
Ha tudod mit szabad és mit nem, a langyosat kiköpi az Isten.
Az semmire se jó, olyanból ezer van bárhol.
Ami szélsőséges, kemény, bátor
tovább az meg úgy hiszem.
(Kaukázus: Katonadal - részlet)
Téli Turul - Zongor 45, stíluskavalkád
Előhang
Annyira régen voltam már a Budai-hegységben túrázni, hogy szinte olyan izgatott lettem a túra reggelén a gondolatra, mint már nagyon régen, ráadásul ilyen "hosszú" túrán is elég régen vettem részt utoljára. A fonódó villamos első üzemnapján mindenképp ki akartam próbálni az 56-os villamost, leglaábbis annak A változatát, így a Futár appal egyeztetve rohanvást indultam el otthonról, az Örsi-Somlyó túra sarát még hordozó túracipőt csak a frissen takarított lépcsőház alján felvéve. A villamos elérése sikerül is, igen, fantasztikus érzés egy új viszonylaton ülni, ha esetleg valaki kiváncsi lenne.
1. Fel és ki (a természetjáró szakfolyóiratok amatőr íróinak stílusában)
A Déli aluljárójából indulni különleges élmény volt. Beszereztem egy tartalék kókuszos csigát, befizettem a hozzájárulást, üdvözöltem az összes ismerőst, majd neki is vágtam a túrának, egyedül. Az első pecsét gyors begyűjtése, és a nemzeti pulóveres, dohányzó fiatalok mellőzése után kényelmesen baktattam felfelé a főút mentén. A Szent Orbán tértől végre érdekesebb lett a terep, a különböző villákat nagyon érdekes volt nézegetni a felkelő nap fényében. A zöld jelzést elérve szinte már ismerős lett a terep, a sok-sok lépcsőt most valahogy nem nagyon éreztem meg. Felérve a Széchenyi-emlékhez elég hűs lett a levegő, úgyhogy nem is sokat időztem Gellértnél és Istinél, mielőtt elindultam a Gyermekvasút felé. Itt már helyenként eléggé jeges volt a talaj, úttest, járda, de azért lehetett közlekedni. A Normafa előtt a frissen felfehérkavicsozott úttest nem mindig engedte láttatni a jeges felületeket, a sípálya feletti oldalazó utat inkább gyorsan magam mögött hagytam.
A Normafánál nem üzemelt még a réteses, így gyorsan továbbálltam Imre pecsétje után. A zöld kereszten a turistaút már igen jeges volt, úgyhogy igencsak figyelni kellett, de gond nélkül sikerült eljutni Makkosmáriára, nosztalgiáztam kicsit 2010-es, itt tartott esküvőnkön, majd Éva és Egon pontjánál elfogyasztottam két hagymás-zsíros kenyeret, itt már szinte zavaróvá kezdett válni a tömeg, aminek nyilván én is része voltam, úgyhogy nem ér reklamálni. Pár mondat váltása Nagy Lajossal, majd irány a János-hegy oldala.
Itt végre sikerült a sétaútról balra meredeken letörő sárga ösvényén egy jó nagy hátast dobni, de apró horzsoláson kívül más bajom nem lett, úgyhogy sikerült jól esnem.Hamar megérkeztem a Budakeszi úthoz, ahogy egy lidérc osztott pecsét és cukorkát, majd irány a Petneházy-rét, ahol nagyon finom házi csokit is kaptunk az igazolás mellé.
2. Át (az elvont, túrabeszámolót nyomokban tartalmazó túrabeszámolók stílusában)
Hosszú-hosszú a piros jelzés nyomvonala, jól ismerem minden méterét. Számtalan réges-régi piros túra és Meteor túra, Budai Trapp emlékei jönnek elő minden fánál, minden kanyarnál... Eszembe jut az egykori Ördögkerék túra, amikor órákon át álltam az ellenőrzőponton a szakadó esőben a Nagy-kopaszhoz vezető úton, és egyetlen túrázó sem jött, csak pygmea, miután bezárta a pontját... Eszembe jut a BHTCS, amiből legutóbbi részvételemkor itt szálltam ki sok éve, mert nem vettem észre egy visszacsapódó ágat a szemműtétem után két héttel, és nem sokat láttam az ággal való találkozás után... Eszembe jut az első teljesítménytúrám 98-ból, amikor a Meteor 50-en ugyanitt jöttünk le Nagykovácsiba, az életmentő vízcsap még mindig megvan az út szélén... Eszembe jut egy Budai Kilátók túra, amikor valamilyen tésztát ettünk az étterem előtt a célban a műanyag tányérból... A Turul szobor láttán eszembe jut VadMalac sporttárs, mégpedig a Peremtúra miatt, akivel már nagyon rég túráztunk együtt, pedig az elején szinte mindenhova együtt mentünk... A Fehér útról eszembe jut a Kitörés túra, amin tavaly vettem részt először, a kitörés túráról meg a kitörők...
3. Be (a természetjáró szakfolyóiratok profi szerzőinek stílusában)
Összehasonlíthatatlanul mások a körülmények, mint akkor, egyszer azon a téli éjszakán, a régi téli éjszaka szelleme most is kísért azért az egyhangú emelkedő mentén, amit a kerítés kísér. A komor gondolatok eltűnnek, amint felérek a kék kereszt elágazásához, leülök egy farönkre, eszem pár falatot (eszem! van mit ennem... leülhetek és nem üldöz senki), és újúlt erővel indulok tovább a romantikus gerincúton. Megtekintem sok helyen a gyönyörű kilátást, nappal azért szebb ez az út mégiscsak, társaságom is akad a tapasztalt korosztályból Laci és András, akikkel nagyjából innen a célig haladok. Hosszas szántóföldi menetelés után (azért hófúvásban nem próbálnám ki ezt az utat) érkezünk meg a perbáli műútra. Magamba fojtom a kínálkozó szóviccet, csak hazafelé a buszon osztom meg útitársaimmal. A kocsma jó találmány, állapítom meg újra, almafröccsömet és tejeskávémat iszogatva a melegben, Vándor Csillag bélyegzése után. Irány az utolsó szakasz, turistajelzések és szalagok is segítenek (segítenek!) a kanyargós, szántó széli emelkedőn, a nap olvasztó hatása már érezteti helyenként a hatását.
Rövid lejtő után még világosban érkezünk Anyácsapusztára, ahol a fő nevezetesség a napi egy buszjáratot fogadó buszmegálló (ez most komoly, hogy ezen a sáros úton minden reggel 7.48-kor bejön ide a gyermelyi busz?!?!?!?!). Az utolsó őrzött pont után csak a jeges szél és a szántóföldi menetelés marad, a Kakukk-hegy lábáig. A Kakukk-hegy nem adja agát könnyen, a naplementéről sajnos lemaradunk. Önkiszolgáló pecsételés, elesésmentes leérkezés a faluba, lámpa nélkül!. Pár perc és a célban vagyunk, a rendező fiúk és lányok ismét kitettek magukért, köszönjük a szervezést!
Utóhang
Egy gyors fuvar Zsámbékra, hamar buszcsatlakozás Budapestre, a fonódó villamos megadja magát, de azért még fürdetésre hazaérek. Vettem egy Budapest-kupa füzetet is. Hátha majd a gyerekekkel.
|
| | | | |
|
|
|
"Majd gyökerek mondják rám hogy én voltam az árnyék, pedig a fény voltam,
olyan fény, aki világított a legsötétebb gettóban,
egy kib*****t kandeláber haver, kinek a lábánál hever
Angyalföldtõl a Szigony utcáig minden piti kis gengszter"
Quimby: Hasta la Ganxsta
Csontok útján 30
Az elõzõ esti strandolás után hamar elaludtunk a szálláson, még a házigazda névnapi bulija sem ébresztett fel minket. Vasárnap reggel fél hatkor szólt a vekker, gyors öltözés után lecuccoltunk az autóhoz és negyed hétre már Pécsváradon is voltunk a rajtnál, Túl nagy tolongás nem volt, úgyhogy gyorsan beneveztünk, illetve megreggeliztünk (köszi Bubu a lekváros táskát, nálam semmi kaja nem volt), majd egyedül nekivágtam az útnak, hogy legyen kis elõnyöm. Rögtön Pécsváradon majdnem nem vettem be egy kanyart, de a google map segített megtalálni a Szabadság utat.
Rá kellett érezni a tájékozódásra, mert jelzés nem nagyon volt, a szalagokat meg eleinte nem találtam, mert nagyon picik voltak - de a leírás alapján remekül el lehetett találni. Egy napsütötte (a korai rajt miatt azért még egész jó) dombon átmászva értünk át Nagypallra, ahol a hétvégi pogácsafesztivál elõzõ esti bulijának romjai mellett tértünk ki egy aláírásra a Közmosó-kútnál lévõ elsõ pontra, ahol ropit is lehetett markolni. Innen "kivédhetetlen" aszfalton mentünk át a szomszéd faluba, Fazekasbodára, szerencsére a Galgamácsa-Vácegres úthoz igen hasonlító emelkedõ még éppen árnyék letéteményese volt a bal oldali fasornak köszönhetõen. Leszerpentinezve a szerpentinen meg is érkeztünk a faliszéli kultúrház (?) teraszán berendezett második ellenõrzõpontra.
Itt némi hûsölés a köveken és ásványvíz-ivás, majd indultunk is tovább a hangulatos tó gátja, majd keskeny tóparti ösvénye felé. A fel-le kanyargó gyalogútról szép kilátás kínálkozott helyenként a szomszédos állóvízre (ugye ez természetjáró szakfolyóiratban is megállná a helyét?). Nemsokára ráfordultunk a túra fõ attrakciójának számító Disznó-völgyre. Az elején csak a csalános szakaszok okozhattak némi fennakadást, a túra névadó tárgyait is megtekinthettük, aztán megkezdõdött a Geresdi-dombság Salabasina-árkának meghódítása. Errõl még csak annyit mondanék, hogy közben volt egy ellenõrzõpont egy nápolyiszelettel, egyébként röviden címszavakban: fejfa, talpfa, fejfa, fejfa, árok, víz, sár, fejfa, csalán, bögöly, szúnyog, ismeretlen zümmögõ izé, hess innen, mondom anyád körül körözzééé' stb stb stb. Aki kíváncsi, próbálja ki.
Egyszer csak eljött az árok vége, jól jelezve, hol kell kimászni, egy szántóföld szélén haladó szekérút segítségével meg is érkeztünk Kisgeresdre, ahol a harangláb mellett a árnyékban egybõl levetettem magam a fûre, a pontõrtõl jelentõs mennyiségû vizet is kaptunk. Némi heverészés után a zöld jelzésen indultunk tovább, ami egy darabig egy napos-árnyas nyiladékban haladt nyílegyenesen, majd egy völgyben indult lefelé, helyenként kicsit mocorkás szakaszokkal. Kiértünk egy óriási gránitbánya mellett a felhagyott Erdõsmecske vasútállomásához, Bubu még néhány sínszálat is felfedezett, innen 3-4 km emelkedõ aszfalt következett Erdõsmecskéig, napsütéssel és némi lengedezõ szellõvel fûszerezve. A ponton csak fékeztem kicsit egy aláírásért, sokkal jobban érdekelt a hûs kocsma, ahol legurult kétszer fél liter barackfröccs (almalé nem volt sajnos), egy kávé és egy jégkrém, mindjárt jobban éreztem magam.
Kifelé a faluból a temetõn keresztül, a vízcsapnál végre lehetett kicsit mosdani és sapkát vizezni, aztán a gerincen irány a kék jelzés, közben szép kilátás a Zengõ felé. A DDK-n túrázni egy darabig igazi jutalomjáték, kellemes, egyenletes talajú, enyhén lejtõ, árnyas erdei széles út, hmmm. Sajnos nem tartott túl sokáig, jobb kanyar után egy napos, rögös távvezeték-nyiladékra fordultunk, ami elvezetett minket az utolsó pontra, Apátvarasd-telepre, újra vizet kaptunk, és citromos nápolyit, Némi csevegés után távoztunk, hogy a kéken, majd a meredeken egy mély szurdokvölgy peremén lefelé haladó kék négyzeten leérjünk Mecseknádasdra, innen már csak egy rövid emelkedõ várt ránk a várban léõv célig. Kitûzõ, oklevél után bográcsos paprikás krumlit kaptunk uzsonnára.
Nagyon remek, számomra teljesen egzotikus, családias (44 résztvevõ) túra volt, szép látnivalókkal, mindenképp ajánlott! |
| | |
| |
|
"Itt vagyunk még, meddig leszünk?
Társasjáték a mi életünk...
A legvégén majd célba érünk,
a végtelenbe visszafekszünk"
(Pegazusok Nem Léteznek: Társasjáték)
Fekedi Keresztutak 35
A korábban említett két óra alvás után indultunk útnak hajnali ötkor Fekedre. Bubu vezetett, én meg sajnos néha elszunyókáltam a nem túl izgalmas M6-oson a jobb egyen. Fél nyolcra meg is érkeztünk Fekedre, ahol a turistaház mögött egy délutánra árnyékossá váló (ezt akkor még nem tudtuk) parkolóhelyet is sikerült elcsípni. A turistaház és környéke, meg az egész falu is gyönyörûszép, tiszta, rendben tartott, szükség is volt a rajtnyitáig hátralévõ fél órára, hogy akklimatizálódhassunk a csendhez és a nyugalomhoz a pesti pörgés után. Ebben nagy segítségünkre volt a helyszínen ücsörgõ Nád Béla, aki színes történetekkel szórakoztatott minket arról, hogy hogy fedezte fel a falut, és hogy szerzett stífoldert az ellátmányhoz.
Elérkezett a nyolc óra, úgyhogy beneveztünk a 35-ös távra. Ez egy 15 és egy 20 kilométeres körbõl állt, és a rajtnál csak az elsõ kör itinerét kaptuk meg, hogy ne zavarodjunk össze. Térkép nélkül, de részletes, Nád Bélás fordulatokkal fûszerezett leírással, és ahol kellett, szalagokkal egy métert sem tévedtünk a túrán. Az elsõ körön zöld körséta jelzés kísért végig. A faluból rögtön kifelé egy löszös mélyúton kellett távozni, viszonylag meredeken felfelé, az elsõ ellenõrzõponthoz, a Schmidt-kereszthez. A környéken minden jelentõsebb (?) keresztnél (feszületnél, pihenõkeresztnél) kétnyelvû (magyar-német), olvaható ismertetõtábla, pihenõpad található. Ez utóbbira így az elején nem volt szükségünk, így a nap erejét megtapasztalva szántóföldi kultúrák között gurultunk lefelé a mûútig, a bozótban meglestük az egykori fekedi vasútállomás épületét meg egy-két kóbor sínszálat, közben Bubu régi MDmot-os történetekkel szórakoztatott.
A következõ ponton várt a Jakabéczy-kereszt a következõ ponttal, ennek a keresztnek a története igen érdekes, úgyhogy ha mész a túrára é csak egy tájékoztató táblát olvasol el, akkor ez legyen az. Ezután kis gerincút, majd nagyon hosszú mûút következett, de még nem fûtötték be teljes erõvel a kályhát, úgyhogy csak elértünk az István-kunyhónál lévõ ellenõrzõpontot, ahol vizet is kaptunk. Innen csak le kellett gurulni a faluba vissza (~3,5 km), ahol a bázison bõséges ebéd volt szalonnás, szalámis, vajas kenyér, lekvár, mindenféle zöldség, szörpök stb.
Nehéz volt búcsút mondani a szíves vendéglátásnak (ugye ezt így szokták írni természetjáró szakfolyóiratokban?), de rájöttem, hogy amíg egy helyben ücsörgünk, addig nem haladunk, úgyhogy kézbe véve a második szakasz itinerét nekivágtunk a kék körnek. Az elsõ pont újra a már ismert Schmidt-keresztnél volt, de innen a korábbihoz képest ellenkezõ irányba indultunk. Délidõben már igencsak tûzött a nap a szántók felett, de azért csak elértünk a ma már más irányból meglátogatott Stiller-keresztet, ahol két sporttársnak segítettünk átjutni az elektromos kerítésen, mert az egy kilométerrel korábban lévõ kiakasztós kaput nem vették észre és rossz oldalra kerültek.
A Gyantás-völgyön lefelé végre szép erdõben haladhattunk, majd egy kis mászás után meg is érkeztünk a Harsányi-kereszthez, ahol még esõház és padok-asztalok is voltak. Pár lépés erejéig szívhattuk magunkba a nyolcvan nap hõsének lábnyomainak illatát, de sajnos hamar letértünk a DDK-ról az elvben zöld, gyakorlatban fehér jelzésalap jelzésre, hogy nagyjából a gerincen haladva szép kilátással tarkítva leérjünk Ófalu szélére, ahol "a pont éber õre", Nád Béla várt környezeti hõmérsékletû asványvízzel és müzlivel.
Itt utolért Tibet és VadMalac, kicsit tudtunk velük beszélgetni felfelé menet, egy szekérúton kellett felsétálni a vadászházig, onnan pedig sajnos több kilométer aszfalt következett, a végén újra a DDK-n, amíg vissza nem értünk az István-kunyhóhoz (közben lefeküdtem pár percre egy padon, az jól esett), ahol újra tankolhattunk a végsõ szakasz elõtt. Kicsit váratlanul ért, hogy a "legurulunk Fekedre" helyett elég sokat kellett felfelé menni, de legalább kellemes erdei ösvény volt, a végén kiértünk egy szántóra, a keresztnél pihenõ aratómunkásokat beavattuk a rendezvény részleteibe, majd be is értünk újra Fekedre, ahol a délben már megtapasztalt bõséges ellátás örömeit élvezhettük.
Egy órácska pihenõ után továbbálltunk a Dombay-tó irányába, hogy a másnapi Csontok útja túra elõtt eludjunk egy jót, sõt még egy strandolás is belefért a tóban... De ez már egy másik történet.
Köszönöm a Szigethalmi Egyesületnek a túrát, a pontõröknek, szervezõknek a kedvességet és a rendezést, mindenképpen ajánlom a túrát! |
| | |
| |
|
Átkelt a hajó a vízen és kiszállt és nézett hogy milyen
A túlsó part és hát más volt, csak fehér házak és ápolt
Kertek, sok rózsaszín állat, mindegyiken fehér szárnyak,
Az oroszlán mer' olyan nagy volt, félt, mikor repült és karmolt,
Így hát õt kikerülték a Malév gépek, is és benne az ürgék mutatták a kisrácnak,
Hogy Pistike, láttad ezt, láttad?
(Kispál és a Borz: Pistike a Malév-gépen)
Merzse-mocsár 20 éjszakai
A család az "éves rendes nyaralását" tölti vidéken a héten, úgyhogy "kaptam" egy fullos túrahétvégét. Eredetileg a két Geresdi-dombságbeli túrát néztem ki, de Bubu megemlítette, hogy még egy Merzse-éjszakai is beleférne elõtte. Kicsit defektes az ízlésem, úgyhogy egy olyan túrára, aminek olyen nevû ellenõrzõpontjai vannak, hogy Radar, meg Repülõtér széle stb., nem volt nehéz igent mondani, még akkor is, ha kicsit sejtettem, hogy meglesz még ennek a böjtje...
Összepakoltam a hétvégére, elbuszoztam Dél-Budára, aztán rövidesen a Bubu-mobillal száguldottunk Maminkával és Bubuval, útközben Kriszta is csatlakozott, elautóztunk Rákoskertre, a raktot térkép alapján könnyen megtaláltuk a játszótéren, a közelben még parkoló is lett. Bár a sor ijesztõen hosszú volt, elég gyorsan haladt, így pár perc múlva itinerrel a kézben el is rajtoltunk, közben laci069-ékkel is sikerült pár szót váltani. Az elsõ pár kilométer Rákoskerten belül vezetett a házak között, hamar megérkeztünk a Vida-dombra, ahonnan pompás kilátás nyílt a lemenõ nap utolsó sugarai által megszínezett Budai-hegység vonulataira - több mint 200 méteren voltunk ekkor.
Pecsételés után legurultunk a dombról, és rövid séta után már jelzett úton is voltunk - piros kereszt és zöld béka jelzés lett a társunk hosszú idõre, Keresztezve a békéscsabai vasútvonalat egyenesen célbavettük a túra névadó helyét, közben a csaknem telihold is megjelent a látóhatáron. A mocsárban hangulatos, jól jelzett ösvényen kanyarogtunk, éjszakai hangokkal és illatokkal kísérve, nemsokára egy pihenõnél meg is lett a Roliék által õrzött második pont. Innen kis csokievés és beszélgetés után hamar továbbálltunk, és hamarosan megérkeztünk a 10-20 távok szétválásához, így Krisztának is búcsút intettünk, aki sietett haza mert másnap más dolga volt. Megcéloztuk a "repülõtér széle" ellenõrzõpontot fényvisszaverõs szalagozással és néha táblákkal segítve, amikor kiértünk az erdõbõl, a szántóföldön lámpa nélkül is lehetett haladni. Útközben elég sok leszálló, érkezõ fapados gépet lehetett megnézni és meghallgatni, nekem nagyon tetszett - a repülõrõl is érdekes lehetett nézni a sok fénypontot a mezõn. A harmadik pont után visszafordultunk szinte, négy kilométert haladtunk a reptér kerítése mellett, tovább fokozva a közlekedésszkmai élvezeteket,
A negyedik pont a "Radar" nevet viselte, és meglepõ módon tényleg egy radar tövében volt, innen némelyek a rövid utat választották, mi meg a kijelöltet, ami vagy három kilométerrel hosszabb volt ugyan, de hiszen minden kilométer ki van fizetve vagy mi. Nemsokára visszaértünk a távok elválásához, majd indultunk tovább, ismét jelzett úton. Érdekes módon a végig fonódó piros kereszt és zöld béka jelzés néhol több ágra szakadt. Mi haladtunk tovább a Merzse tanösvény jó állapotú és informatív táblái mentén, majd megérkeztünk a Gémeskúthoz, ahol barackot kaptunk. Innen már csak egy jókora egyenes várt és visszaértünk a túra elején már érintett vasúti átjáróhoz, elbúcsúztunk a reptér fényeitõl és a gyönyörûszép platánsoron (ahol még volt egy utolsó ellenõrzõpont) visszaértünk a célba.
Itt a díjazáson kívül finom és friss zsíros kenyér várt zöldségekkel, amit köszönök ezúton is.
Összességében a Lemaradás egyesülethez méltó színvonalú, jól szervezett péntek esti túra volt, nem zavaró népsûrûséggel, szép útvonallal és érdekes látnivalókkal - mindenképp ajánlom!
Túra után két óra alvás, aztán indulás Fekedre - de ez már egy másik történet...
|
| | |
| |
|
| Iszkiri | Túra éve: 2014 | 2014.03.27 11:53:41 |
|
Aki nem itt van, vajon hol van?
Aki nem itt van, vajon hol van?
Földre, lefelé a Földre,
le mindenki a Fölre,
lefelé a Földre!
(Kiscsillag: Földre)
Iszkiri 35
3:45-kor szól a vekker, viszonylag könnyen megy az ébredés és indulás az elõzõ esti elõkészületeknek köszönhetõen. Nem sokkal négy után felveszem Kékdroidot a Döbrentei téren, és suhanunk is a néptelen M1-es autópályán hat kempingszék és hat kempingasztal, valamint öt darab vizesballon társaságában. Némi kevergés után öt elõtt nem sokkal meg is érkezünk Szárligetre, hol az állomáson lepakoljuk és CsST-re bízzuk a "bútorzatot", majd elmegyünk felderítõútra közkút keresése érdekében. A millenniumi díszkút sajnos ki volt száradva, de végül a temetõ fõbejáratánál sikerrel járunk egy viszonylag magas vízhozamú (értsd: deréktól lefelé teljesen vizes lettem, amikor elõször kinyitottam :-)) vízcsap képében.
Az állomásra visszaérve már teljes létszámban jelen volt a rendezõség, és jelentõs létszámban a túrázó sereg, úgyhogy megállás nélküli több mint másfél óra következik, amíg több-kevesebb várakozással sikerül mindenkit elrajtoltatni. Fél nyolc körül Rakk Gyulával elindulunk Tornyópusztára, hogy telepítsük az ellenõrzõpontot, a falu egyetlen nyomóskútja sajnos nem mûködik, így Szárligetrõl kell majd vizet pótolni. Én rögtön továbbállok Tata felé, hogy otthagyjam az autót a Baji út elején, majd sietõs léptekkel elérjem a Szárliget felé fél kilenckor induló vonatot. A tömeget látva a rajthelyszínen nem indulok el rögtön, hanem újra beülök rajtoltatni egy fél órára, majd én is nekivágok fél tíz körül a Gerecse útjainak.
Régen jártam erre utoljára, a 2012-es Iszinik idején, de akkor, ha jól emlékszem, viszonylag szomorú, ködös idõ volt, most viszont napszemüveges nap van, így magányosan (a rövidtávosok már rég elmentek, a százasok még nem értek utol), de gyorsan, nézelõdéssel telnek a kilométerek. Azt tervezem, hogy az elsõ rövid pihenõt a somlyóvári kulcsosháznál tartom, de az ott “piknikezõ” társaság motoros fûrészének hangja és dohányfüstje nem igazán késztetett maradásra, inkább továbbmegyek és kitérek a Somlyó csúcsára – sosem jártam még itt, nagyon szép a panoráma, úgyhogy meg is ebédelek egy szendvicset meg egy narancsot. Nem idõzök sokat, indulok Tornyópuszta felé, a viszonyag eseménytelen út végén finom hotdog vár. A nagy népsûrûség és az iménti pihenõ miatt itt most nem állok meg, és a vízbõl sem veszek, mert tudom, hogy szûkös lesz a sok induló miatt – úgy számolom, a nálam lévõ maradék másfél liternek elégnek kell Lennie Bajig.
A pontról lépéshibával távozunk, egy-két kilométeren keresztül a lejtõnek és fájós lábának “köszönhetõen” még vele is tudok tartani. Az autópálya elõtti szántó szélén aztán elbúcsúzunk, és haladok egyedül tovább az ibolyás – odvas keltikés tavaszi erdõben. Koldusszálláson a bélyegzõ melletti padon leülök két percre, majd irány tovább a sárga jelzés felé, amit csak sejtek, hogy hol indul, de amint megtalálom, egy rossz felé indult futót kiabálok vissza a helyes útra. Viszonylag sok emelkedõ következik a gerincig, közben folyamatosan elõznek a futó és gyors lábú százasok, illetve szembejön Barta úr, azért amin elcsodálkozom, de késõbb megtudom, hogy a négyórás rajt volt a titka. A Pusztatemplomnál épp tele van az összes pad, úgyhogy lejjebb az úton, egy kivágott bükkfa törzsén pihenek pár percet. A következõ szakasz a kedvencem az egész túrán, sosem jártam még itt (Kinizsibõl még a szárligeti változatot ismerem): az erdei kálvária az enyhén lejtõ ösvénnyel, a hirtelen meredekre váltó ösvény, a baji szõlõk házai között tekergõ keskeny aszfaltút, és persze a faluban a megváltást jelentõ nyomóskút. A falu szélén a kocsmában majdnem mindenki megáll egy kicsit, én is beszerzek egy kis szomjoltót, majd marad a végén a rövid séta Tóvároskert megállóig (épp pirosat kapok), majd a kellemes járdán be a fõútig és a moziig. A perec, amit kaptam, nagyon finom, díjazás meg majd utángyártásban érkezik késõbb. Itt sem állok meg, visszamegyek az autóhoz, és irány a családért Sopronba.
Köszönöm a túrát! |
| | |
| |
|
|
"Mer' amúgy világhírû vagyok
Csak a világ nem tud róla
A nyerget már megvettem
Épp hogy csak nem futotta lóra
I'm a cowboy Junkie
On a csillagközi préri
De a szívem még mindig
Oh Yeah még mindig a régi, a régi, a régi"
(Country Joe McDonald)
Palóc Expedíció 20
Az utóbbi idõben a család-munkahely-túra háromszögben egyensúlyozva jól szoktak jönni az unorthodox rajtidõ-intervallumok, így következhetett az be, hogy vasárnap délelõtt a két hetes családi nyaralásról hazatérve aznap délután még sikerült eljutnom Nézsára egy kis Corvin-nosztalgiatúrára, ami az útvonal egy jó részét illeti a húszas távon.
Nézsára érve szerencsére hamar találok parkolóhelyet a parkolásra kijelölt kastélykertben egy fenyõfa alatt, majd a 40-esrõl épp beérkezõ kaledit útbaigazításával gyorsan megtalálom a rajthelyet is, ahol ébb ebola és Gellért ücsörög a hûvösben a 100-as közben. Itt némi fennakadást okozott, hogy a váratlanul nagy létszámnak köszönhezõen elvitték már az utolsó 20-as itinert nem sokkal korábban, ám egy rövid telefon a Galgagután õrködõ Vagdalthússal gyorsan tisztázza a helyzetet, és 15:10-kor, egy 65-ös itinerrel a kezemben indulok ki Nézsáról a rekkenõ hõségben. Hosszas aszfaltozás után érem el végre a halastavat és az erdõ szélét, ahol jó nagy vargabetût ír le a - gondolom magánterület - halastó környékén a piros jelzés, ha jól emlékszem, anno a Corvinon ezt a szakaszt egy szalagozott úton át lehetett vágni. Nemsokára megkezdõdik a meredek emelkedõ a Vas-hegyre, itt megelõz két gyors lábú százas is, a kilátás még mindig lélegzetelállító - nem csak az emelkedõ miatt. Kis hullámvasutazás után felérkezem a Csõvárba, ahol az összeverõdött nagyobb csapat kissé tanácstalan pontõr és kód híján, majd jobb ötlet nem lévén az egyik faldarabon épp hogy kivehetõ négyjegyû kódot jegyzi le mindenki.
Irány lefelé a piros L jelzésen Csõvár falu irányába, a falu szélén nyomóskút, szép kilátással a várba, még így néhány km után is jól esik a kulacsban lévõ langyos vizet a fejemre öntve megfürödni és hideg vízzel feltankolni. Némi aszfaltozás után megérkezem a faluközpontba, ahol a parkban kialakított tanösvény mentén érem el az elsõ õrzött pontot, ahol finom házi süteménnyel kínálnak - egy diós kosárkát meg is eszem. A pontõrök egyik túrázó azon kérdésére, hogy merre kell tovább menni, a nem túl bíztató volt aki erre ment, volt, aki arra mondattal felelnek, így jobbnak látom a térképre hagyatkozni, s gyorsan rá is lelek a faluból kivezetõ piros O jelzésre. Az út némi emelkedõ után kellemesen kanyarog a kifejezetten szép erdõben, kerügetjük egymást néhány 60-as és 100-as résztvevõvel. A Kilián-forrásnál egy család vert tábort rendszám nélküli utánfutós autójuk társaságában, éppen eltakarva a sárga mária út kezdetét, de szerencsére útbaigazítanak kedvesen mindenkit. A következõ szakasz egészen meglepõ, elõször egy hosszú gerincút, majd a gerincekre merõleges nyiladékon hosszú hullámvasút volt a követendõ, míg kirérve az erdõ szélére már látszik a következõ domb tetején a nógrádsápi mûemlék templom. Itt sajnoselvétek egy kanyart, és a bokor-bozótsor rossz oldalán teszek meg pár száz métert, s már majdnem a falunál vagyok amikor rájövök a tévedésre és vissza kell mennem. A szép mûemlék templomot érintve lecsorgok a faluba, megnézem a napórát a kis kápolnán (nem jár jól), majd elérem a Mária-barlangnál lévõ utolsó ellenõrzõpontot. Itt szép népviseletbe öltözött hölgyek-urak ásványvízzel és zsíros kenyérrel kívánnak, utóbbit nem kívánom, elõbbit meg meghagyom az utánam még késõbb érkezõ hosszú távosoknak.
Bár a pontõrök lelkesen ajánlgatják mindenkinek a rövidítõ utat (vissza ugyanott a templomig), én azért persze ragaszkodom a korábban telefonon megtudott kijelölt úthoz, s felmászom a kálváriára (megérte), majd a faluközpontba visszaérve találok egy nyitvatartó fagyizót, ahol egy citrom-tiramisu-túró rudi kombóval és egy fél liter hideg ásványvízzel lelkesítem magam a hátralévõ kilométerekre. Nekivágok az utolsó emelkedõnek, immár végigaszfalton, a legendás Nézsa-Nógrádsáp mûúton (amin a Corvin idején anno olyan meleg volt, hogy látszottak a megolvadt aszfalton a korábbi túrázók lábnyomai), most a hõmérséklet is kedvezõbb, és az utat is felújították azóta, úgyhogy eseménytelenül telik a séta (egy kisbusz fel akar venni és elvinni Nézsáig, de elhárítom). Hamarosan meg is érkezem a faluba, a célban megkapom a kitûzõt és az egyedi oklevelet, és az Arizona sörözõben megeszem a finom (ám nyelvleégetõsen forró, persze türelmetlen vagyok) gulyáslevest, majd este nyolc elõtt nem sokkal már úton is vagyok hazafelé.
Köszönöm a rendezõknek a rendezésbe fektetett rengeteg munkát és a túrázási lehetõség biztosítását :) |
| | |
| |
|
|
“Álmodd, hogy vakít a fééhény
tombol a nyár e föhöldtekén
ne érdekeljen ha esik a hóó
nyaralni visz az álomhajóóóóóó”
(ismeretlen; részlet a Neo FM hajnali mûsorából. Sajnos a továbbiak nem ismertek “mûszaki hiba” miatt)
“Attól, hogy nem vagyok paranoiás, még nem biztos, hogy nem üldöznek…”
(ismeretlen)
A Medvehagyma-megbízás (Nyerges 40)
Az Igazgatótanács Elnökének álláról vastag csíkokban csorgott alá a medvehagymakrém-leves. Két ujjával tunkolt a tányérban a levesbetétként belehelyezett békési csípõskolbász-karikák segítségével. Messzire tekintett volna a CTU (Counter Teljesítménytúrázó Unit) és Társa Bt. hatalmas, másfél emeletes székházának fedett reggelizõteraszáról, ha három méternyire egy szürke, Cserehát-térképszelvényt ábrázoló graffitivel elcsúfított tûzfal nem zárja el a kilátást.
Már két éve a CTU-nál dolgozom. Feladatunk a társadalomra leselkedõ és arra veszélyt jelentõ teljesítménytúrázó sejtek megfékezése. Két korábbi küldetésem során az Igazgatótanács Elnöke számára világossá vált, hogy nagyobb erõforrásra van szükség az eddigieknél ahhoz, hogy sikerrel vehessük fel az egyre növekvõ sötét erõkkel a harcot. 2008-ban alapította meg a 32.200 Ft törzstõkéjû CTU és Társa Bt.-t, a kültagon és a beltagon kívül három alkalmazott (köztük én), egy gyesen lévõ kismama, és egy szolgálati harci eb, Joller, a roller tartozik az állományba. Teljes titokban dolgozunk, különféle állami szervektõl is mindössze 2,3 milliárd forintnyi közpénzt sikerült mûködési támogatásként megszerezni, a nyilvánosság teljes kizárásával. Sikerült különbözõ titkosszolgálati eszközökkel beépülésre kerülnünk különbözõ teljesítménytúrázó fedõszervezetekbe is. Nem riadunk vissza a különbözõ extrém vallatási módszerektõl sem, pl. frissítõponton túletetés zsíroskenyérrel. De a feladat még mindig hatalmas…
- Fiam, eligazítás! – kiáltotta az Igazgatótanács elnöke, light étcsokoládés tepertõvel kínálva. Néhányat markomba vettem, s azt mondtam: “Hallgatom.” - Tudomásunkra jutott, hogy a Szélrózsa Négy Iránya Természet és Járó Egyesület hatalmas fedõrendezvényt szervez teljesítménytúrázók számára, Cserfes 40 néven. Bizonyos internetes fórumokon egy Bicegõ Eb nevû szimpatizáns gépjûrmûalapú fuvart keres a versenyközpontig és vissza – itt a kiváló alkalom. – Az Igazgatótanács Elnöke közben nekilátott tízóraijának, mely diétás rántott pacal volt zöld körettel (mármint a színe volt zöld). Én csak annyit mondtam: “Vettem”, s felöltve kifürkészhetetlen tekintetet kölcsönzõ napszemüvegemet, távoztam az irodából.
Másnap hajnalban Joller, a roller szolgálati harci kutyám társaságában keltünk útra. A Bicegõ Ebbel elõzõ nap titkosított telefonon megbeszélésre került helyszínre hajtottam, s ott néhány perc várakozás után autómba is invitálhattam õt. Az út gyorsan eltelt Cserfesóvárig, addig gyanút nem keltõ rutinkérdésekkel (pl. ki vagy és melyik egyesületnek dolgozol?) múlattam az idõt. A versenyközpontot nem volt nehéz megtalálni – száz meg száz résztvevõ gyülekezett a környéken már hajnalok hajnalán a horgásztó körül. Bár a szervezõk jól láthatóan felkészültek voltak, még így sem volt nehéz parkolóhelyet találnom. Gyorsan magamhoz vettem vadonatúj, Kecsua Forkláz 653 márkájú gurulós bõröndömet, melyben minden szükséges holmi helyet kapott, majd elballagtunk a rajthelyre. Gyorsan beneveztem, sajnos rosszul diktáltam be a Counter Teljesítménytúrázó Unit és Társa Bt. székhelyének címét, így a számla, amit kaptam használhatatlan lett – sajnos ezzel csak utólag, a (túra) jelentés készítésekor szembesültem. Gondoltam, amíg Bicegõ Eb is benevez, addig a büfében elfogyasztok egy gyors reggelit: egy vajas pirítós, hemendeksz 7 tojásból retekkel (nem retkes!), néhány lekváros fánk, egy liter “bubis” ásványvíz, egy pohár kakaó, és egy kakaós csiga került a bendõmbe.
Eközben Bicegõ Eb is a benevezés letéteményesévé vált, így elindulhattunk. Megszemléltem a rajtnál kapott “igazolófüzetet” – már az elnevezés is megtévesztõ, hiszen nem pusztán igazolásra szolgál, hanem számtalan egyéb információt is tartalmaz, úgy mint táv- és szintadatok, részletes útvonalleírás, színes térképvázlat… Ez roppant veszélyesnek tûnik, valószínûsítem, hogy ez mind-mind arra szolgál, hogy minél többen lépjenek be a különbözõ teljesítménytúrázó sejtekbe.
Színes szalagozás jelölte az utat az elsõ szakaszon, sajnos eltévedni sem lehetett (igaz, mit várjon manapság egy CTU-ügynök a pénzéért, fõleg, hogy saját erõbõl kellett befizetnem a díjat, a fent említett okok végett). Gyorsan peregtek a kilométerek, Bicegõ Ebbel folytatott semleges beszélgetéssel próbáltam magamról elterelni a gyanút. Hamar meg is érkeztünk az elsõ ellenõrzõponthoz, ahol idejét láttam a második reggeli elköltésének. Gyorsan bekaptam hetven-nyolcvan deka Sacher torta ízû fornettit, Jollernek a rollernek adtam a bõröndbõl egy nyulat, majd mire Bicegõ Eb is végzett a pecsételéssel, már indulhattunk is tovább.
Ezután következett a túra legkeményebb szakasza: csak föl, föl hosszú kilométereken keresztül. Bár a CTU-nál gondosan kiválasztott edzésprogramban veszünk részt, szigorú diétával párosítva, Bicegõ Eb még nálam is jobb formában volt, és az egyik lejtõn otthagyott… Azonnal hívtam a központot, ahol jelentõs háttértámogatás és csapat várta a bejelentkezéseimet (konkrétan Irénke). Kértem, hogy irányítsanak át egy mûholdat a terepre és az útvonalra, s tartsák rajta a szemüket Bicegõ Eben. Negyedóránkénti jelentést kértem. Eközben a terep, az erdõ sajnos elég látványos és szép volt, így elterelte a figyelmemet átmenetileg küldetésemrõl. Az egyik negyedórántkénti jelentéseben azt az információt kaptam a háttércsapattól (konkrétan Irénkétõl), hogy több, nemzetközileg is megfigyelt személy is jelen van a rendezvényen az adatbázisunk és az arcfelismerõ szoftverünk (konkrétan Irénke) szerint. Ejha, ennek a fele sem tréfa!
A következõ ellenõrzõpont – ahol a rendezõség emberei almával és ásványvízzel próbáltak hátráltatni, remélem, nem leplezõdtem le – után, ahogy a háttércsapat jelentése is elõrejelezte, újra utolértem Bicegõ Ebet. Idõközben harci ebem is fogott magának néhány gímszarvast és jóízûen elfalatozta õket. Újabb emelkedõk következtek, de szerencsére már jobban bírtam õket, köszönhetõen az útközben elfogyasztott néhány bécsis zsemlének. Egy helyen aztán szép kilátás nyílt a környezõ tájra. “Mennyi táj…” – sóhajtottam, azután a rémülettõl a földbe gyökerezett a lábam. Megláttam azokat a helyeket, amelyeken legutóbb a 2007-es Encián-küldetés során jártam, többek között a Nagy-Gethét is. Fel is hívtam rögtön titkosított vonalon az Igazgatótanács Elnökét, aki csak annyit lihegett a telefonba, hogy “Le akarja buktatni az egész akciót, maga barom???” – és lecsapta a telefont. Errõl ennyit… Kisvártatva fájdalommal vegyes megdöbbenéssel vettem észre, hogy arra az ösvényre vezették a szervezõk az útvonalat, amerre a sejtek tagjainak legnagyobb ünnepe, a Kinizsi Százas is vezet. Ez már aztán igazán kimeríti a szervezett alvilág fogalmát, s bizony beetetés a javából!
A következõ ellenõrzõpont egy forrásnál volt (amelyet valamiért egy korábbi szlovák miniszterelnökrõl neveztek el). Itt úgy döntöttem, hogy ideje elkölteni ebédemet. Leültem egy kellemes padra, ahol megismerkedtem egy különös, Látszerészet névre hallgató résztvevõvel, akivel kölcsönösen úgy tettünk, mintha korábbról már máshonnan ismernénk egymást. Miután megettem a rövid, a túrára tekintettel mindössza 8 fogásból álló menüsoromat, végre lefelé indulhattunk. Útközben egy hatalmas medvehagyma-mezõre értünk, ahol fejembe visszhangzott feleségem, a gyesen lévõ kismama Lökött Cukrász ügynök kérése: "Hozz kérlek nekem medvehagymát”. Így nekiláttam a szüretnek. Nagy nagy szerencsémre Bicegõ Eb is ugyanezt tette, így nem kellett ismét szem elõl tévesztenem õt. Fertályórányi szüretelés után továbbindultunk, sajnos lefelé nem bírtam a tempót Bicegõ Ebbel és lemaradtam. Kettesben ballagtunk harci ebemmel, útközben megelõzött korábbi ügynöktársam, ZS-40 is – sajnos most már meg sem ismert, bár lehet, hogy ez a kifürkészhetetlen tekintetet kölcsönzõ napszemüvegenek köszönhetõ, nem tudom. A bekerített területen Joller, a roller leterített magának ebédre 6 vaddisznót, amit gyorsan meg is evett – szerencsére, mert már szemmel láthatóan kezdett eléhezni.
Rövidesen megérkeztünk egy újabb ellenõrzõpontra, ahol zsíroskenyeret szolgáltak fel Nem sokáig idõztünk itt, sajnos csak utólag vettem észre, hogy Bicegõ Eb még a területen tartózkodott annak elhagyásakor, így elé kerültem. Mikor ezzel szembesültem, természetesen megkértem a háttércsapatot (konkrétan Irénkét), hogy irányítsa fölé a mûholdat.
Az út további része viszonylag eseménytelenül telt, újból utolértem a Látszerészet nevû túrázót, rutinkérdéseimmel (pl. ki vagy és melyik egyesületnek túrázol?) próbáltam feltünés nélkül információhoz jutni. Az út egyhangú volt, csak a háttércsapat (konkrétan Irénke) negyedóránkénti jelentései és a félóránként elfogyasztott néhány fogásos gyorséttermi menü dobták fel a hangulatot kissé. Megtudtam, hogy Bicegõ Eb körülbelül félórányira halad mögöttem. Váratlan hirtelenséggel érkeztünk meg a tavak között a célba, ahol a színpadon DJ YouTube játszott régi és mai slágereket meglehetõsen nagy hangerõn. Bejelentkeztem a célban, átvettem a díjazást és némi uzsonnát, majd kényelmesen elhelyezkedtem egy padon, rejtett kamerámmal pásztázva a közönséget. Szerencse, hogy Bicegõ Eb lemaradt kicsit, mert így értékes felvételeket készíthettem a CTU számára a túra cél-közönségérrõl (a mûhold itt mit sem ért, hiszen a helyszín fedett volt).
Kisvártatva aztán megérkezett Bicegõ Eb is, és Látszerészettel együtt hármasban utaztunk haza, miközben Joller, a roller a csomagtartóban egy húszdarabos tonhalaszsömle-csomagot majszolgatott.
Nagyon sok titokra fény derült ezen a napon, de sajnos még több kérdõjel keletkezett… Nagyon sok munkánk van még hátra....
|
| | |
| |
|
|
2010-es résztvevõk és teljesítési idõk
http://itk.isaszeg.info/vii-isaszegi-csata-emlektura |
| | |
| |
|
|
"A többiektõl szép az élet,
látod, a FÖldnek is van holdja.
A sötétben azt látom csak nagyon szépnek,
amit megszerettem világosba'"
(Kispál és a Borz: Többiektõl)
Piros 50B 2009
Újra Piros. Most, hogy ülök itt egyedül egy szobában, és a beszámoló írása közben Zorán-playlistet hallgatok a youtube-on, eszembe jut, hogy hogy elrohant egy évtized... Sose jutott eszembe, hogy egyszer én is elkezdhetek megöregedni. Rengeteg emlék fûz ehhez a túrához. 11 évvel ezelõtt ez volt talán a harmadik teljesítménytúrám, osztálytársakkal mentünk, ej de fiatal voltam még akkor, alig emlékszem már néhány dologra a gimnáziumból. Akkor már Dobogókõrõl indulva ránk sötétedett, természetesen az egész útvonal ismeretlen volt számunkra. Pilisszántóról nem találtuk a kifelé vezetõ utat, a helybéliek invitáltak, hogy menjünk a kosmába, mert jön Kokó, és lehet vele beszélgetni... Aztán összeszedtek minket a seprûk a buszmegállóból, olyan 14-15 óra alatt be is értünk az 50A céljába. Az egész MVTE-vel is ekkor találkoztam talán elõször, akiknek a jelenléte ma olyan állandó és magától értetõdõ. Valószínûleg szegény Hegedûs Robival is itt találkozhattam elõször...
Aztán 1999-ben sikerült (azóta sem) teljesíteni a 85-ös távot VadMalaccal, akit akkor még tanár úrnak szólítottam. Nagy kaland volt, különösen, miután mindkettõnk lámpája megadta magát Makkosmária után a tejfölszerû ködben... Már nem áll a pad a János-hegyi szerpentinen, ahova leülve gesztenyepürét ettünk. Viszont a Makkosmária rétjén lévõ asztal, amire fölfeküdtem aludni, és tovább akartam indulni, még igen. Aztán pontõrködtem a Nagy-Kevélyen, a Szakó-nyeregben kétszer, a Csévi-nyeregben legalább háromszor, a Tölgyikreknél és a Fekete-fejen, hóesésben... Aztán kedvet kaptam tavalyelõtt, hogy megint teljesítsem, a 85-ön indultam, de Nagykovácsiban a 30 perc utazásra lévõ puha ágy feladásra csábított, tavaly már csak a 65-ösre neveztem, pont elég is volt.
Idén Pannival elhatároztuk (vö. szelíd rábeszélés) az 50B teljesítését - a péntek késõ esti vidékrõl hazaérkezésem után így legalább nem kellett annyira korán kelni. Szombat reggel elautóztam Budaörsre, ahol újra csak nosztalgiáznom kellett kicsit az elõzõ munkahelyem közelében, azután hazabuszoztam és -villamosoztam. A délelõtt hátralévõ részét muskátli-téliesítéssel, valamint tökkrémleves-fõzéssel (pontosabban részemrõl kóstolással) töltve hamar elrohant az idõ, s a kapkodásnak az lett a vége, hogy a fotelben lévõ hátizsákomban az ivótartály aljától eltávolodott az eredetileg hozzá csatlakozó csõ, eláztatva a fotelt és a hátizsák hátrészét és tartalmát. Gyors elsõsegély után rohanvást indultunk le a 20 percenként járó buszhoz, ami csatlakozott a 20 percenként járó HÉV-hez (kénytelen vagyok ideszúrni egy borzalmas szóviccet, ami persze belegondolva nem is vicces, miszerint Kérdés: miért nyalogatja a pomázi nyugdíjas a feléjük járó vasúti jármûvet? Válasz: mert szeretné tudni, milyen a Hévíz), mely csatlakozott a 60 percenként járó dobogókõi buszhoz. A busz el is értük, ám mikor majdnem felszálltunk az éppen elcsípett HÉV-re, Panni kétségbeesetten észlelte, hogy elhagyta Zsoli szájkosarát, ami egyrészt ugye érték, másrészt nemigen lehet meglenni a közösségi közlekedés keretei között nélküle, kutyával. Szóval járat elszalasztva, szájkosár megtalálva, a vele utazó speti értesítve - 20 perccel késõbb mi is elindulunk Pomáz felé, ott meg a következõ buszig hátralévõ 40 percet ebédeléssel töltjük, én a kínai büfében, Panni a hamburgeresnél, jól megcsalamádézott szendvicset kapott kézhez. Közben speti mellé befutott lutak és c20xe is, velük és a legfrissebb TTT-tag fiatalemberrel a buszozás viszonylag eseménytelenül telt, még jegyet is kaptunk felszálláskor!
Dobogókõre érve megborzongtunk - bár sütött a nap, az jutott eszünkbe, hogy bizony kevés lesz a magunkkal hozott ruhanemû. A nevezéskor moiwa gyermekien örül, hogy újabb jelentõs számú 50B-résztvevõ érkezett, gyors nevezés után éppen délután kettõkor elindultunk. Közben befutott sancimanó is, meg általában folyamatosan jöttek a többi táv résztvevõi, akik között rengeteg ismerõs is volt, ennek különösen örültem, mert a nyugatvégi számûzetésben kicsit kiestem a társaságból... A gyönyörû õszi erdõben ballagtunk lefelé, bemelegítésképp. Gyönyörûek a színek, csodálatos az illat is, tényleg igazi, túrázni való az õsz. Hamar leértünk Pilisszentkeresztre, de a csapat többi része hamar elszáguldott tõlünk, így hárman maradtunk Pannival és az ebbel. Most - mivel a túra elején járunk - kihagytuk a faluban a cukrászdát, és siettünk tovább - talán hogy minél tovább jussunk világosban - a Magas-hegyi nyereg felé. Itt egy üzemelõ feltételes pont (eszembe jut, amikor egyik Csévi-nyeregbeli pontõrködésem alkalmával itt nem egy nagyszabású frissítõpont volt, hanem az általam akkor magánakcióként kihelyezett "jelszó" szolgált igazolásul), gyors pecsételés után irány Pilisszántó, majd a falu utáni kevergés a szántón, szerencsére a rutin, az évek, és a nyomokban még fellelhetõ - gondolom, ellopott - szalagozás segítettek a kevergés elkerülésében, így meglepõen hamar érkeztünk a Csévi-nyeregbe, ahol a fagyoskodó Zsotyeknek a 20-as távot seprõ KÉKES segédkezett átmeneti jelleggel, akit rábeszéltünk hamar a továbbindulásra. Így négyen ballagtunk tovább a Vörös-hegy nyergéig, viszonylag eseménytelen menetelés keretében - csak a Fehér-hegy emelkedõje izzasztott meg bennünket kicsit, mint a túra elsõ igazi emelkedõje. A nyeregben elbúcsúztunk alkalmi túratársunktól, majd kiléptünk még jobban, hogy sötétedésig leérjünk a Kopár Csárda parkolójáig. Ez szerencsére sikerült is, és utolértük azokat, akikkel együtt indultunk, fejlámpát viszont már kellett használni a fejlámoát a roppant ízletes gulyás elfogyasztásához. A rövid nappali bemelegítés és a gyors vacsora után hamar átvedlettünk éjszakai felszerelésbe, a kutyára ráadtuk tappancsos jólláthatósági kutyamellénykéjét és kerékpáros villogóját, hogy ne vesszen el a sötétben - ez az összeállítás egyébiránt nagy sikert aratott - majd belevetettük magunkat az éjszakába, nagyjából a többiek környékén haladva.
A Kakukk-hegyi emelkedõ önmagában nem lenne túl nagy kihívás, ám elég nehéz volt visszacsalogatni az iménti vacsora megemésztésével foglalatoskodó vért a tüdõbe és izmokba, de szerencsére még így is sikerült feljutni, s a pecsét után nekivágtunk Pilisszentiván hosszú egyenes utcájának. Szerencsére emlékeztem, melyik sarkon kell befordulni, bár egy kissé halvány jelzés is mutatta az utat. A Villa Negra elõtti kanyarkombinációban a helybéliek világítanak rá (no nem szó szerint) a helyes útra. Innen további elbizonytalanodás nélkül követhettük a viszonylag friss jelzéseket és a kiváló fényvisszaverõ szalagokat, melyek igen hasznosnak bizonyultak, egészen a Hosszú-árok bejáratáig. Ezen a szakaszon már sokat tudtunk lámpa nélkül is haladni, hiszen majdnem telihold volt. Itt elágazásék igen szép, mécsesekbõl álló dekorációval és Bohóc csokival várták a kirándulókat. Itt sem sokat idõztünk, várt ránk a túra legkomolyabb emelkedõje. Itt jórészt szótlanul haladt mindenki, küzdve a méterekkel és saját magával. Felértünk végre a Nagy-Szénásra, jó érzés volt, túl a túra felén, és a szint felén is. Rövid pihegés után, olykor Béla bácsiékat visszaterelve sétáltunk a falu felé az ezüstszínû, kopár hegyoldalon. Nemsokára megérkeztünk, a temetõ kerítése mellett a rengeteg mécsest látva mindenki gondolhatott egy picit azokra is, akik már nem róhatják velünk az utat. A plébánián jól esett kicsit megmelegedni az asztalnál, külön köszönet a teáért is, jól átmelegített a hideg õszi éjszakában.
Pihenés után továbbindultunk, elõtte még megitattuk Zsolit, akinek a pocsolyákból - a hidegre tekintettel - nem sok kedve volt inni, ám ekkorra már igen szomjas lett. A Vörös-pocsolyás hát felé lámpa nélkül kapaszkodva rácsodálkoztunk arra az irtásra, ahol pár éve erdõ volt, igen furcsa volt, hogy nem lehetett ráismerni a tájra. Ezen a szakaszon újra megelõztek a melegedõben nálunk kicsit tovább idõzõ cimboráink, ezután többet nem is láttuk õket (mint kiderült, elõttünk majdnem egy órával értek a célba). Hamar végigjutottunk az ismerõs szakaszon, a juliannamajori mûútnál kellemes meglepetés volt Sistergõ frissítõpontja, a forralt bornak - bár jó illata volt - nem mertük bevállalni az elõttünk álló kilométerek miatt. A Fekete-fejet könnyedén meghódítottuk (lásd még: "Hosszú Fekete-fej / magas ez a hely / túlságosan sáros / de látszik a fél város"), a Hárs-hegyi körút megmászása már valamivel nagyobb kihívásnak tûnt. Felérve és a meglepetés-ponton pecsételve tartottunk egy Monoton Maraton részbejárást a Szépjuhásznéig. Itt kipróbáltuk a vízcsapot, vízhozama nem lett nagyobb tavaly óta, majd irány a János-hegy. A sok szerpentin után nagy öröm volt felérni a János-hegyre, itt pihentünk kicsit, ettem hátizsákból egy kis édességet, majd folytattuk utunkat a megritkult mezõnyben Makkosmária felé. Szerencsére a Gyermekvasút éjszakai túrákon már rögzítettem magamnak azt az alapszabályt, miszerint "Makkosmária mindig sokkal messzebb van, mint gondolnád". Ez általánosan érvényes igazság minden Makkosmáriára vezetõ útnál!
Az alapszabályt alkalmazva nem ért hidegzuhanyként, hogy egy órába tellett, hogy elérjük petamiék tábortüzecskéit és müzlijeit, majd némi pihenõ után nekivágjunk az utolsó szakasznak. Na itt sajnos nem emlékeztem a következõ alapszabályra, miszerint "Makkosmáriáról Budaörsre lemenni fölfelé kell". A szakasz a kutyát is megviselte, egyszer le is feküdt, testbeszédével azt üzenve a gazdáknak, hogy õ így hajnali egy táján inkább alvással foglalkozna, semmint kirándulna, de meggyõztük, hogy csak néhány kilométer van hátra, így továbbjött. A meredek lejtõn kicsit elõbbre jártam mint Panni, így az eb talált feladatot magának: hogy egybetereljen minket, így fel-alá szaladgálva egészen felélénkült. A városba beérve utolsó lelkesedésünket bevetve kanyarogtunk el a városi klubig, ahol a nálunk sokkal álmosabb moiwa és Jávor Zoli vártak és adták át a díjazást, melybõl ezúttal a Piros Mogyorós csoki esett legjobban, majd az étkezõben Vándor Csillag szolgált fel mosolyogva finom teát és virslit. A kocsit hamar megtöltve indultunk haza negyed három körül.
Köszönöm a túrát, nagyon klassz volt a szervezés. És hát a fent leírtak tekintetében kellemes emlékeket is idézett fel bennem.
|
| | |
| |
|
| Nyaralás közben ötfõs csapatunkkal látogattunk el a kirándulásra. |
| | |
| |
|
Köszönjük mindenkinek a részvételt a vasárnapi Szurdok túrán! Kérném, hogy a beszámoló olvasása/írása elõtt/után töltsétek ki kérdõívünket: www.utvonalkovetok.hu A válaszokat elõre is köszönjük.
|
| | |
| |
|
|
"Zseblámpafény, esõcseppek, óriás árnyék a házon,
úgy nézem az életemet, hogy nem veszek lélegzetet..."
"Tudod, hogy félned kéne, de nem fogsz tõlem félni..."
(Kiscsillag: Itt valahol)
AZ ENCIÁN-KÜLDETÉS
Az Igazgatótanács Elnöke hájas kezével végigsimított homlokán, melyrõl kövér izzadságcseppek gurultak le. Megérkezett a nyár, visszavonhatatlanul. Háttal ült nekem, és valakivel éppen telefonált. Idegesnek tûnt. Én türelmesen álltam a szoba közepén, s tepertõt ropogtattam a dohányzóasztara tett tálkából. Hiszen ugye erõpróba lesz, vagy mi a fene. "Vegye tudomásul, hogy nincs erre rálátása!" - üvöltötte a telefonba az Igazgatótanács Elnöke, majd lecsapta a hedszettjét mûmárvány asztalára. Nyájas mosollyal felém fordult: "Fiam! olyan jól sikerült ez a múltkori Salátaboglárka Akció, hogy úgy érzem, nyomon vagyunk" - szippantott a levegõbe vadászkopóként. "Most lesz a szekta híveinek legnagyobb ünnepe, a világhírû Kinizsi Százas. Oda fogjuk betagozni. Doktor Yzulet, az üzemorvos várja tíz perc múlva. Ne számítson hosszú vizsgálatra, 4-5 óra alatt végeznek." Hitetlenkedve megkérdeztem, hogy minek az orvosi vizsgálat, mire az Igazgatótanács Elnöke felvilágosított, hogy a túra fõszervezõje, A Lovag, Aki Azt Mondja: Ni! ragaszkodik ahhoz, hogy minden indulónál legyen egy orvosi igazolás, vagy egy rekettyés. Mivel megfelelõ rekettyést nehéz találni manapság, inkább a vizsgálat mellett döntöttem. "Mivel jó esélyünk van, hogy ezúttal leleplezzük a maffia sötét üzelmeit, nagy erõkkel fogunk a helyszínre vonulni. Maga mellé rendelem Lökött Cukrász ügynököt, ragaszkodott hozzá, hogy részt vehessen a küldetésben - egyébként is úgy tudom, hogy van valami kis titkos közös projektjük" - nyomott el egy kacsintást az Igazgatótanács Elnöke. "Figyeljen különösen a Villogó Irányjelzõ internetes oldalon szervezõdõ keménymagra, akik pimasz módon egyszerûen csak TTB-nek hívatják magukat. Van egy efemm nevû szimpatizánsuk, aki a túrán depót fog végrehajtani, ahhoz is csatlakoznia kéne, bár nem tudom, mi az, csak annyit tudok, hogy csalás, de ugye ez engem sosem érdekelt... Lelépni!" - szólt, a füstfelhõbe burkolózva hátat fordított vasútikocsi-mûbõrülésbõl készlt fõnöki foteljával, s nekilátott diétás tízóraijának, mely csak egy kis szalonnapörc volt csokoládéöntettel.
Felmentem Doktor Yzulethez, az üzemorvoshoz a mínusz negyedik szintre, aki gyorsan átvizsgált, nem tartott tényleg tovább az egész hat-hét óránál. Megkaptam az igazolást, végül is valóban egyszerûbb volt, mint végigjárni az összes piacot rekettyésért. Felmentem a felszínre, húztam egyet a mindig nálam lévõ Ó-Janx-Szeszbõl, amelyet az Igazgatótanács Elnöke egyenesen a Betelguese VI-ról hozatott a békahadsereggel, akik követségbe jöttek hozzánk a millenniumi ünnepségekre. Elmentem a megadott koordinátákra, ahol A Lovag, Aki Azt Mondja, Ni! fogadott, s megengedte, hogy elõzetes jelleggel betagozódjam orvosi igazolásomal a mezõnybe.
Már csak pár nap volt hátra, közben kiderítettem, hogy a depózók úgy csalnak, hogy a túra egyes helyeire mindenféle élelmet küldenek maguknak elõre, így nem saját erõbõl teljesítik a túrát. Hát én is bevásároltam, mindenféle finom készétel, ráütöttem kézéllel, hogy klasszikust idézzek, s összekészítettem a csalócsomagomat. Péntek este hívott az Igazgatótanács Elnöke, hogy nagy bevetésre készül, kiküldi KR-19 ügynököt is a terepre, viszont szolgálati lakásomban kellene aludnia. Mondtam, hogy semmi gond, viszont közben megtudtam, hogy tésztapartival kell a rendezvényre készülni, úgyhogy KR-19-cel és PIA ügynöktanonccal elfogyasztottunk 4-5 pacalos-töltöttkáposztás pizzát csokiöntettel.
Felvirradt a nagy nap, illetve ez így ebben a formában nem igaz, mert esett az esõ, de ezt a fordulatot illik használni a Kinizsirõl szóló jelentésekben. Vissza kellett szaladnom kiismerhetetlen tekintetet kölcsönzõ napszemüvegemért szolgálati lakásomba, mert ottfelejtettem. Az Igazgatótanács Elnöke nem adott BKV-bérletet, így a metrón és a héven kénytelenek voltunk viccelni. Amikor odaértünk Csillaghegy alaptáborba, megkerestük a csaló depóautót, s táskáinkat behelyeztük az efemm nevû TTB-szimpatizáns légikocsijába. Közben láttam elrajtolni Lökött Cukrász ügynököt, és eszembe jutott, hogy újra és újra be kell állni a sorba, és azon gondolkodtam, hogy vajon hány marhapörkölt lehet még bennem.
Mivel a legutóbbi küldetés során nem vált be annyira a mûbõr autóstáska, így most gurulós táskával, vagy ahogy magunk között mi csak cinkosan emlegetjük, banyatankkal indultam. Megkaptam a rajtbélyegzõt, s nekivágtam a nagy kalandnak (hogy ismét egy méltán közkedvelt fordulattal éljek). Békésen sétálgatva húztam magam után a banyatankom, kellemesen indult a reggel. Nagyon nagy tömegben hömpölygött a tömeg, úgy látszik, a maffia egyre sötéteb üzelmeket folytat. Sok ismert arcot, sztárt, közéleti személyiséget is felfedeztem a függõvé tett emberek között. Valamit lépnünk kell, gondoltam, s léptem, mégpedig át egy gödrön. Elindultam felfelé a Nagy-Hepciás hegyre, ahonnan viszonylag kedves volt a kilátás. Szerencsére a banyatankom nagyobb, mint a mûbõr autóstáskám volt, így rögtön tudtam is helyzetjelentést küldeni laptopomról az Igazgatótanács Elnökének. Ballagtam tovább, idõközben csatlakoztam a TTB nevû keménymag néhány tagjához. akik csillogó szemekkel lelkendeztek a túráról, bizonyos Szõrden még videofelvételt is készített (bizonyíték!). Anekdoták mesélésével múlattuk az idõt, utolértük Lökött Cukrász ügynököt, én úgy csináltam, mintha ismerném, õ meg szintén túrázónak tettette magát, majd elértük valahonnan számított nyolcvan perc alatt - a saját dns-ünkkel elsõként a világon - a Bosszú-hegy elenõrzõpontot.Bosszút is álltunk, galádul lepecsételtettük a papírunkat, és mentünk is tovább.
Némi lejtõ után rövidesen újabb emelkedõ következett, és máris kanyarogtunk felfelé a szerpentinen a Pilsner-tetõ felé. Néhányszor hasraestem az úton fekvõ halottakban, a banyatankot különösen nehéz volt rajtuk áthúzgálni. A TTB-ügynökök elõrehúztak, így volt alkalmunk Lökött Cukrásszal megvitatni az élet és a küldetés nagy dolgait. Utolért minket KR-19 ügynök és PIA ügynöktanonc, így négyesben értünk el a Pilsner-nyeregbe, ahol éppen a Túra- és Gyaloglásügyért Felelõs Tárca- és Itinertartó Nélküli Miniszter hetedhét jelzésre szóló lakodalma volt, így száz forintért lehetett ásványvízhez jutni. Bélyegeztettünk, megnéztük a tölgyfára kiakasztott faiórán az idõt, Lökött Cukrász készített egy kis keresztszemes hímzést a sarkára, és már mentünk is tovább, immáron kettesben. Figyeltük az embereket. Átszellemült arccal, lelkesen gyalogolt mindenki. Próbáltunk rájönni, milyen sötét erõ hajtja õket, míg elénk gátat állít. Ezek a teljesítménytúrázók olyanok, mint az Uruk-hai orkok: képesek nappal nagy távolságokat sebesen megtenni. Jónéhány kilométer után - közben kénytelen voltam lenyilazni néhány trollt - leérkeztünk a KészTölcér-készítõ üzembe, melyet Kesztölc nevû falunak álcáztak, megtaláltuk az efemm nevû szimpatizáns légikocsiját, és depót hajtottunk végre (került végrehajtásra, sérelmére). Ez nálam annyiból állt, hogy elfogyaszottam könnyû, sportos ebédemet: egy liter tárkonyos vadragulevest marhapörkölttel, mákos gubát vaníliaöntettel, diós tésztát csokiöntettel, almát banánnal, csipszet ropival, fõételnek meg egy retket. Lökött Cukrász is megevett egy fél szelet zsíros kenyeret, s már mentünk is tovább.
Viszonylag unalmas szakasz következett, a homokban csak a néhány elõbújó buckamanó eltaposása jelentett némi változatosságot egyhangú lépteink között. Egy következõ faluban kaptunk kis dorgálást: "mi dorgotok erre?", majd elindultunk, hogy megmásszuk a Nagy-Gethét. Igen, valóban, rólam nevezték el a hegyet, erre büszke is vagyok, Lökött Cukrász azt mondta, legyek is, mert nem mindenkirõl neveznek el hegyet a Kinizsi útvonalán. Fel is hívtam lelkendezve az Igazgatótanács Elnökét, aki csak annyit lihegett a telefonba: "Maga barom!", és lecsapta a hedszettjét. Nem értettem, mi baja, úgyhogy mentünk is tovább. Nagyvártatva felértünk a hegycsúcsra. ahol pecsételés után elõvettünk pár adag somlói galuskát meg tiramisut és jóízûen elfogyasztottuk a napsütötte hegyoldalon hûsölve. Aztán mentünk is tovább.
Nyolcvan perc alatt elrtünk valahová, majd még kellett egy kicsit haladnunk, és a kellemes délutáni forróságban felérkeztünk a Szúrós-sziklához, ahol újabb pecsét várt, majd legurultunk a védõtartódi pincékhez. Itt Lökött Cukrász úgy döntött, hogy megfigyel egy, a buszra váró gyanús csoportot, így szétváltak útjaink. Lábfájást tettetve odabicegett a megállóba. Én haladtam tovább, még egy-két domb, megsemmisítettem menet közben néhány vogon flottát, s máris Diósfejtésen voltam. Itt a kocsmában bélyegeztem, majd siettem tovább, hogy depót hajthassak végre a Péliégszentkeresztnek álcázott réten. Kezdtem megéhezni, úgyhogy megettem három-négy szem sós mogyorót, és indultam tovább. Csatlakoztam a Joghurtonmerre nevû TTB-ügynökhöz, remélve, hogy megtudhatok tõle néhány ellene felhasználható információt. Ballagtunk, megmásztunk néhány dombot, közben küldtem egy jelentést az Igazgatótanács Elnökének banyankomba rejtett leptopomról, elolvastam az interneten a Teljesítménytúrázó Különbuszokról szóló legfrisebb információkat és a tõzsdei híreket, és máris Pusztacsípóton voltunk. Itt utolértük KR-19-et és PIA ügynöktanoncot, akik egész szép kis TTB-s csapatot gyûjtöttek maguk köré. Itt gyanút kellett volna fognom. Attól tartok, ugyanaz törént velük, mint ZS-40 ügynökkel: betagozódtak, és elvesztették a fejüket...
Innen együtt haladtam a csapattal a Mória-hegyig, ahol elõ kellett szednünk fáklyáinkat, mert sötét lett, szerencsére banyatankomban hoztam magammal négyet is, mert számítottam erre az eshetõségre is. Én ugyanis felkészült ügynök vagyok. Sötétben haladtunk tovább. Megmondom õszintén, a hátra lévõ harminc kilométerrõl nem sokra emlékszem. em is nagyon voltam magamnál. Arra emlékszem, hogy ettem, ittam, mentem, aludtam. Kettesben haladtunk a Joghurtonmerre nevû TTB-ügynökkel. Megtudtam, hogy a Kék Körön haladunk, amit egy rendkívül híres és népszerû ember, Dzsóivonal, a világon elõször, saját erõbõl, nyolcban nap alatt járt végig. Hogy mik vannak.
Elég sokat kellet egy mûúton haladni, addig honfoglalóztam kicsit banyatankomba rejtett leptomomon, majd felértünk egy kulcsosházhoz, ahol kicsit lepihentünk. Az egyik túrázó felismerni vélt, de tagadtam mindent. Haladtunk tovább. Nagysokára ránk virradt, a hajnali szürkeségben néhány nazgúl visítását véltem felfedezni, ezért felhívtam az Igazgatótanács Elnökét, hogy mitévõ legyek, de már aludt, ami végül is érthetõ hajnali háromkor. Aztán rájöttem, hogy nem is nazgúlok voltak, hanem az M1-es autópályán haladó autók hangja. Innen már nem volt messze a cél, Szárlizsé, amit nem is bántam, mert kezdtem kicsit unni. Megmondom õszintén, az ilyen hosszú és kimerítõ küldetéseket nem szeretem. Bezzeg Lökött Cukrász ügynök már régesrég otthon volt és aludt. Kell nekem mindent elvállalnom...
Végre megtaláltam a célt, megkaptam méltó jutalmam, megettem néhány szál hurkát, bejelentkeztem az Igazgatótanács Elnökénél, aki tele szájjal megdicsért. Ám sokkal nem lettem okosabb a maffia üzelmeit illetõen, még mindig nem értem ezt az egészet.
De egy mondat az igazolófüzetben megragadta a tekintetem, s azóta sem hagy nyugodni.
A következõ Kinizsi Százast 2008 május......................................
|
| | |
| |
| Barcika | Túra éve: 2007 | 2007.02.18 18:41:34 |
|
A Salátaboglárka Akció
(Barcika 65)
– Fiam! – kezdte az Igazgatótanács Elnöke, miközben egy kövér kovászosuborka-csepp gördült le állán, merthogy disznótoros Nóri-update tízóraijából már csak 3-4 szál májas hurka meg két kolbász árválkodott, így végre rátérhetett a lényegre, hogy miért is hívatott be ezen korai órán.
– Küldetés van. A körmére kellene nézni ennek a teljesítménytúra-maffiának. – Értetlen tekintetemet látva némi magyarázatba fogott:
– A Fentieknek tudomására jutott, hogy a népesség egy része abban leli örömét, hogy órákon keresztül gyalogol, mindenféle pecséteket gyûjtöget, és a végén ezért nem kap se pénzt, se semmit, csak egy apró kitûzõcskét. A pszichológusaink megerõsítették, hogy ez nem normális emberi viselkedés, így Fent valami sötét üzelmet sejtenek a háttérben. Ennek kellene a végére járni. Be kell tagozódni a teljesítménytúrázó társadalomba, és fel kell göngyölíteni a szálakat. Magára gondoltunk fiam, maga bírni fogja, – veregette meg barátságosan a hátamat, ettõl csak enyhe zúzódást szenvedtem a bal lapockámon – de nem kell egyedül mennie, KR-19-es ügynököt rendelem ki maga mellé. Pénteken Kazincbarcikára fognak utazni, teljes inkognitóban, és saját erõbõl végiggyalogolják a hatvanöt kilométeres távot. Vonattal fognak menni, mert nem akarom, hogy az autójuk környezetszennyezése miatt bukjanak le – fújt egy nagyobb füstkarikát harmadik cigarettájából felém az Igazgatótanács Elnöke, melytõl kisebb köhögõrohamot kaptam. – Aztán, ha most nem is járnak rögtön sikerrel, akkor újra és újra be kell állni a sorba. Ennek végére kell járni. – Ezen kicsit elgondolkodtam, amíg az Igazgatótanács Elnöke egy darab abárolt szalonnával kitunkolta tányérjáról a maradékot. KR-19 ügynökkel már egyszer volt egy közös ügyünk, és végül is jól tudtunk együtt dolgozni. De ezekrõl a teljesítménytúrázókról még sosem hallottam. – Szóval kemény feladat vár magára, úgyhogy ma kivételesen este tízkor hazamehet. Minden szükséges információval KR-19 fogja ellátni, maga csak legyen ott ezen a vonaton – köszönt el az Igazgatótanács Elnöke, s a kezembe nyomott egy vonatjegyet meg egy menetrendet.
Gondolkodtam rajta, hogy melyik öltönyömben menjek erre a teljesítménytúrára, végül a szolid barna mellett döntöttem, terepszínû nyakkendõvel – csak hogy ne legyen nagyon feltûnõ. Összekészítettem bõröndömbe minden szükséges holmit, és péntek délután idõben elhagyva a Házat, sikeresen megérkeztem a vasútállomásra, sõt talán kissé túl korán is, mert még két másodpercet várnom is kellett, miután felszálltam a vonatra, hogy végre elinduljunk. Megpróbáltam megkeresni KR-19-et, aki Veszprém felöl érkezett, és idõközben üzent a kommunikátoron, hogy a harmadik kocsiban ül. Olyannyira inkognitóban, hogy beült a kerékpárszállító kocsi egy sötét sarkába, alig találtam meg. Üdvözöltem Társaságunk titkos kézjelével, és mondtam neki, hogy nem kell ennyire komolyan venni az inkognitót, nyugodtan leülhetünk egy székre is akár. Elõcsomagoltuk zacskós pacalpörköltünket, nokedlivel, meg a gyorsfagyasztott Gundel-palacsintát, letettük a mellettünk lévõ ülésre, s a kocsiban körülöttünk álló utasok nagy egyetértésével övezve nekiláttunk jóízû vacsoránknak. Közben kikérdeztem KR-19-et a részletekrõl. Elmondta, hogy fogunk kapni egy menetutasítást, amelyben leírják, hogy merre kell haladni, hogy megkapjuk a végén az ajándékkitûzõt. Azért gyanús ez az egész ügy, mert ügynökeink jelentették a Cégnek, hogy hétrõl hétre ugyanazok az emberek vesznek részt ezeken a teljesítménytúrákon, mindig máshol, így nehéz követni õket, s egy idõ után már mindenrõl képesek lemondani, csak hogy gyalogolhassanak. Fent nem hiszik el, hogy az emberek pusztán a kitûzõ miatt képesek erre, arra gyanakszanak, hogy az összeesküvõk valamilyen pszichológiai hadviselést folytatnak az ártatlanok ellen, akik belekerülnek ebbe a Rendszerbe, és semmit sem sejtenek errõl az egészrõl. Lehet, hogy mindenkit igába akarnak hajtani, horribile dictu! világuralomra törnek. Azért, hogy nekünk nehogy bajunk essen, felszereltek minket egy Szub-Éta-Detekt-O-Méterrel, melyet a bal orrpiercingembe építettek elõzõ este, s mely érzékeli földön kívüli intelligenciák jelenlétét, valamint útravalóul KR-19 kezembe adta a Hihetetlen! címû tudományos szakfolyóirat legfrissebb számát. Napszemüvegemet kicsit világosabbra állítottam, hogy lássak is valamit, bár így tekintetem vesztett kifürkészhetetlenségébõl, és olvasgatni kezdtem.
Néhány órás utazás után meg is érkeztünk Kazincbarcikára, ahol a teljesítménytúrázó körökben csak TúrÁSZként ismert figura fogadott minket. Hogy jobban meg tudjuk figyelni, elvegyültünk a többi túrázó között, s beszálltunk a kisbuszba, mellyel elénk jött az állomásra. Elvitt minket a szállásra – ez is a beetetés része? -, ahol egy Elvira nevû ügynök várt minket. Betagozódtunk a többi túrázó közé, hálózsákjainkba bújtunk, miután a poloskákat elrejtettük a hálótermekben, és nyugovóra tértünk. Reggel elsõ dolgunk volt, hogy ellenõrizzük, mit rögzítettek a poloskák, de sajnos elfelejtettünk egy szûrõt bekapcsolni, így csak fehér zajt hallottunk. Dühösen kivágtam õket az utcára az egyik ablaktáblán keresztül, az egyik járókelõt sajnos fejen találta egy üvegcserép, aki elvérzett a helyszínen. Magamra öltöttem barna öltönyömet, egy tükörnél megigazítottam terepszínû nyakkendõmet, mely – be kell valljam – remekül ment piszkosrózsaszín ingemhez, hónom alá csaptam mûbõr autóstáskámat, s KR-19-et követve leballagtunk a Kazincbarcikai Sportközponthoz. Hat órától lehetett rajtolni, éppen ekkor értünk oda, néhány eszelõs tekintetõ szenvedélybeteg már az ajtóban toporgott, hogy végre elindulhasson. Reméltem, hogy mi nem így fogjuk végezni. Elõvettem legbarátságosabb mosolyomat, átlátszatlanra állítottam a napszemüvegem, s határozottan beléptem a sportcsarnokba. Sajnos a szemüveg miatt nem vettem észre egy lépcsõt, és hasra vágódtam, de gyorsan úrrá lettem a helyzeten, leporoltam ruhámat, s bársonyos hangon annyit mondtam: - Jó reggelt kívánok, be szeretnék tagozódni!. – Úgy érti, benevezni? – kérdezte egy hölgy egy asztal mögött ülve, mire én bólintottam, és American Express hitelkártyámat nyújtottam felé. Elszörnyedt tekintettel nézett rám, és azt mondta, hogy csak készpénzt tud elfogadni. Zavaromban hirtelen találtam nadrágzsebemben egy tízeuróst, mire a hölgy szúrósan rámnézett: - Forintot! Szerencsére KR-19 tájékozódott elõzetesen, így nála volt némi helyi valuta, úgyhogy az én részvételi díjamat is befizette. Megkaptuk a menetutasítást, ittam két deci unikumot, hogy jobban menjen, és elindultunk.
KR-19 elmagyarázott nekem néhány dolgot a turistajelzésekrõl, melyek titkos jelek voltak, az összeesküvõk pingálták fel a fára. Egy fél óra után már én is tudtam, hogy mit kell figyelni ahhoz, hogy tudjam, merre menjek, hogy úgy tûnjön, hagyom magam manipulálni. Emelkedtünk felfelé a kertek között, s be kell valljam, egészen jól nézett ki a napkelte. Mivel megéheztem, és még nem reggeliztem, elõvettem mûbõr autóstáskámból egy tokaszalonnás cipót, s kocogás közben elfogyasztottam. Nemsokára el is érkeztünk az elsõ ellenõrzõponthoz, ahol zsírkrétával fel kellett írni egy számot a menetutasításra. Amíg KR-19 ezt elintézte, addig kiolvastam a Napi Blikk legfrissebb számát, mert számomra mindig is fontos volt, hogy naprakész legyek a sztárvilág életének eseményeivel kapcsolatban. Hamar továbbindultunk, kicsit aggódtam, hogy sáros lesz szövetnadrágom, ezért fel is hívtam kommunikátoron az Igazgatótanács Elnökét, aki megnyugtatott kedvesen: - Maga barom! Ne hívogasson engem! Koncentráljon a küldetésre! A nadrágját meg sz*rja már le!” Szerencsére ismerem már régóta az Igazgatótanács Elnökét, ezért tudtam, hogy ez utóbbit nem szó szerint gondolta. Kisebb-nagyobb csoportok között haladtunk, egy helyen KR-19 elnézte a jelzést, de én helyesbítettem. Egyre nagyobb sárban értünk ki az erdõbõl, a Bánhorváti nevû falu szélére, végigsétáltunk a falun, a helybéliek szúrós szemmel néztek rám, amikor hangosan Zámbó Jimmy-dalokat üvöltözve mentem a járdán, a ritmust a házak falán mûbõr autóstáskámba rejtett kalasnyikovommal dobolva, ezért inkább elhallgattam. A falu túlsó végén betértünk a helyi italozóba, ahol kaptunk egy pecsétet a papírunkra. A kocsmában megittam másfél liter sört, majd a szomszédos vegyesboltban ezt még lefujtottam három francia krémessel, s már indultunk is tovább, a mezõ szélén. Csapódott hozzánk két váci fiatal, Károly és Sándor, akikkel feltûnés nélkül beszédbe elegyedve próbáltam fényt deríteni egy- s másra. Megtudtam, hogy õk is a Mindenheti Túrázók közül valók, de kérdésemre, hogy miért is jó ez nekik, nem tudtak megnyugtató választ adni. Egy viszonylag szép erdõben elértük a Damassa-szakadék nevû helyet, amit még korábban CHUCK ügynök hozott létre, mikor dobbantott egyet mérgében, mikor az Igazgatótanács Elnöke nem adott neki negyedik repetát a tiramisuból. A TúrÁSZ által kihelyezett ajándékkötözõ szalagokat követve másztunk végig a szakadékon, majd fel a peremén, komolyan mondom, nézelõdtünk is (bár olykor mûbõr autóstáskámat elõre kellett adnom KR-19-nek, mert nehéz volt felmászni). A tavaszias napsütésben igazán nem esett nehezemre a séta, egyébként meg tavaly is úsztam már egyszer négy hosszt, úgyhogy edzésben vagyok. Nemsokára felértünk a Köbölic-tetõi vadászházhoz, ahol egy földre döntött tábla volt a ház kerítése mellett, ennek a hátuljáról kellett felírni a számot. Amíg KR-19 ezt elintézte, addig én elõvettem mûbõr autóstáskámból egy kis adag resztelt májat, kis savanyúval, gyorsan elpusztítottam, hogy ne háborogjon, utánaküldtem kis vörösbort, csak egy fél literkét, és már mehettünk is tovább.
Saját erõbõl értük el a kék jelzést, megtudtam KR-19-tõl, hogy egy JéÓEIpszilonLine nevû ember a világon elõször, saját erõbõl végigment az egészen 80 nap alatt. Mondtam KR-19-nek, hogy repülõvel gyorsabb lett volna, de õ erre nem felelt semmit. Rendkívül sáros lejtõ következett, a nadrágomat, úgy láttam, már tisztítóban sem lehet megmenteni, ezért többet nem is foglalkoztam vele. Leértünk Áppöni nevû faluba, amelynek szélén utolért minket váratlanul egy ismerõs… ZS-40 ügynök. Éppen egy Beáta és egy Sándor nevû résztvevõt faggatott, úgyhogy nem akartam közbeszólni, és elárulni magunkat, de mikor ez a két túrázó elfutott, akkor odaléptem ZS-40 mellé, s barátságosan oldalba böktem: - Na hogy vagy, te vén jampec, nem is tudtam, hogy az Igazgatótanács Elnöke mást is küldött. Ezer éve nem láttalak – Õ kicsit furán nézett rám, majd mondta, hogy nem ismerjük még egymást, és Zsotyekként mutatkozott be. Átnyilallt elmémen a felismerés: behálózták õt is, megint kevesebben lettünk. Meg kell róla tudnom mindent, ezért barátságos arcot vágtam, és próbáltam rávenni, hogy tagozódjon be mellénk. A nagy izgalomra kénytelen voltam elõvenni mûbõr autóstáskámból 5 db Eckler-fánkot, melyet igazságosan elosztottam magamnak arra az 5 kilométerre, amíg az aszfalton a víztározó mellett átértünk a következõ faluba, Dédestapolcsányba. Itt a kis falu plébániájára kellett menni, ahol vendégül láttak minket, jól is jött, kezdtem éhes lenni. Zsíros kenyeret, meg apróbojtorján-teát kaptunk, meg csokit, illetve KR-19, mivel nõ, marcipánszívet. Amíg ezt elintéztük, lenyomtam 5 fekvõtámaszt (ez egy spéci édességfajta, nagyon finom), és már mentünk is tovább.
Itt egy hosszabb mûutas szakasz következett megint Mályinkáig, de nem bántam, mert kifaggathattam ZS-40-et egy s másról, bár a háttérben lévõk szándékáról semmi érdemlegeset nem tudtam meg. Útközben felkértem KR-19-et salsázni, de arra hivatkozott, hogy nem tud ilyet táncolni, kénytelen voltam egyedül salsa-lépésben gyalogolni, mûbõr autóstáskámból erre az idõre elõvettem a tánc-cipõmet. A faluban visszacseréltem, uzsonnára bekaptam némi kétszersültet füstölt csülökkel, és már indulhattunk is neki a kemény emelkedõnek. Kényelmesen, a napfényt élvezve ballagtunk felfelé, egy forrásnál fel kellett írni egy kódot, néhány helyen át kellett ugrálni a patakon, szóval szinte idilli volt a hangulat, már-már meg is feledkeztem a küldetésrõl, amikor bal orrpierszingembe rejtett Szub-Éta-Detekt-O-Méterem élesen sípolni kezdett. Elõvettem kalasnyikovomat, megigazítottam nyakkendõmet, napszemüvegemet elsötétítettem, és körülnéztem. De aztán rájöttem, hogy tévedtem, mert nem a Szub-Éta-Detek-O-Méterem riasztott, hanem csak egy madár kezdett el fütyülni felettem a fán. Nemsokára felértünk Szentlélek közelébe, ahol felmásztunk egy Látó-kõ nevû sziklára, ahonnan – be kell valljam – gyönyörû volt a kilátás. És, megdöbbenésemre, látszott a Magas-Tátra is, ahol az Igazgatótanács Elnökének páros hét szerdai nyaralója van. De okulva az elõbbiekbõl, ezúttal nem hívtam fel telefonon, inkább elcsipegettem kis hemendexet és elballagtunk a Turista Parkba, ahol újra zsíros kenyérrel meg teával vártak minket – már rám is fért, mert kezdtem éhes lenni. Szerencsére ZS-40, aki az emelkedõn elhagyott minket, itt megvárt, mert nem volt kedve egyedül továbbmenni, úgyhogy némi készülõdés után tovább is indultunk.
Hosszú lejtõ következett, amirõl semmi érdekeset nem tudok elmondani, legfeljebb annyit, hogy nem nagyon értettem továbbra sem, hogy mi a jó ebben egyeseknek. Pár patakon át kellett kelni, aztán egyre nagyobb lett a sár, átkeltünk a Halott Erdõn, ahol teliholdkor KR-19 szerint kripták nõnek ki a földbõl, és hosszú-hosszú kilométerek után végre megérkeztünk Tardonára, az Ági presszóba. Itt pecsételni kellett magunknak, amíg ezt KR-19 elintézte, gyorsan – hiszen vacsoraidõ volt – belapátoltam a csülkös bablevesemet, melyet idáig cipeltem mûbõr autóstáskámban, és egy kis üdítõt is ittunk, majd KR-19 elintézte vizesblokkbeli kötelezettségeit, és már mentünk is tovább. ZS-40 haladt elöl, én középen, KR-19 meg hátul. Három kilométer mûút várt ránk, úgyhogy addig elõkaptam a laptopomat, és átböngésztem a híreket. Közben szép lassan besötétedett, úgyhogy elõkaptam fejlámpámat. KR-19 sajnos a vasútállomásról hozta el a lámpát sajátja helyett, ezért az nem sok fényt adott, és nem is sokáig, még jó, hogy az enyém mûködött, az Igazgatótanács Elnökétõl kaptam ügynökségem 27. évfordulójára, amikor részegen dorbézoltunk a Zserbó-szigeteki bungalójában 5200 más ügynök társaságában. Elértük a Nyír-völgy bejáratát, ahol gyorsan felírtuk a betût, és elkezdtük utolsó mászásunkat a hegykerinc felé. Fent újra megvárt minket ZS-40, és csatlakozott hozzánk jobbról, a susnyásból egy Sánta Kutya nevû futóbolond. Ezt nem bántuk, mert a sáros, unalmas úton KR-19 kezdett elcsoffadni, de Sánta Kutya szórakoztatott minket fiatalságának vicceivel és tréfás iskolai anekdotáival. Szegény KR-19-nek néhányszor le kellett ülnie pihenni, de ezt nem bántam, mert így legalább biztos lehettem benne: Azok õt sem fertõzték meg még. Estebédre elõvettem a meglepetés-rigójancsit, a pénteki Metró újságból megfejtettem a Sudokut, laptopomon gyorsan írtam egy panaszemilt a Tecsónak, mert a múltkor a 149999 Ft-os számlámért 150000 Ft-ot fizettem, s már mentünk is tovább. Nagy nehezen végre elértünk az Ebecki-tetõhöz, ahol megkaptuk utolsó pecsétünket is a papírunkra, és meredeken leereszkedtünk a városba. Végigsétáltunk a lakótelepen, majd a sportpályán és végre visszaértünk a célba, ahol megint hasraestem a lépcsõn, mikor beléptem, és sajnos a kalasnyikov is elsült, de szerencsére csak három teniszezõt talált el. A célban TúrÁSZ vigyorogva várrt bennünket.
Megkaptuk a díjunkat, mely egy kitûzõ volt, ami salátaboglárkát ábrázolt, illetve egy oklevelet. Kézfogás után elmentünk vacsorázni KR-19-cel, s a régi szép idõk emlékére ZS-40-et is magunkkal vittük – hiszen egész nap koplaltunk. Aztán visszamentünk Elvirához, ZS-40 autóval hazament, mi aludtunk, aztán reggel vonatra szálltunk. A vonaton elkezdtem írni jelentésemet az Igazgatótanács Elnökének, de nem tudtam mit írni. A tekintetem folyamatosan egy Túranaptár nevû weboldalon kalandozott, és azt néztem, hogy legközelebb hol kellene nyomoznom. És egy hang azt mondta a fejemben, hogy újra és újra be kell állni a sorba. |
| | |
| |
|
Börzsöny éjszakai teljesítménytúra - 2007
"Megeszi a lepkét, a káposztalepkét ez a hajnali négykor induló tigris,
a járdaszegélyen egyensúlyoz, és nem lép le, mert talán figyeled most is
Ez itt egy éjjel mûködõ ösztön, hogy felnézel, és mennél fel,
de majd lehoznak a hegyimentõk, hogy nehogy a Holdon ébredj fel"
(Kispál és a Borz: Holdutazás)
Tea, csoki, kóla, szendvics. Lámpa, elem, kesztyû, bot. Vonat, troli, zsongás, várakozás. Autó, másik autó. Pár bit, ami idehozott, ami azt mondta, hogy itt most történni fog valami. Egy kis falu az Ipoly mellett, "Üdvözöljük Szlovákiában"-üzenet, attól is három kilométerre. Miért kell már megint eljönni erre a túrára? Hogy miért? Mert megrendezik. Miért kell megmászni a Börzsönyt? Mert ott van.
Pakolászás, nevetgélés, enyhe félelem a szívekben. A rutin, ahogy diktálom a nevem, és adom a pénzt, a rutin, mely sosem lesz elég ehhez a túrához. Utolsó ellenõrzés, biztonsági öveket bekapcsolni, botok készenlétben, lámpa világít. Búcsú a civilizáció utolsó foszlányaitól, mely egy órára idetolakodott, ebbe az útelágazásba. Ma éjjel csak én leszek, meg a hegy, és minden, ami valaha fontos volt, elenyész. Halk léptek az enyhe emelkedõn, libaként, egymás után. Ki-ki keresi helyét a sorban. Az elsõ mászás, a legnagyobb. Gyöngyfüzérként csillogó apró lámpafények a hegyoldalban. Alattam, felettem. Honnan jöttem, s hová megyek, azt mutatják. Az éj csöndes, a levegõ nem rezzen. Fújtatás, szuszogás hallatszik, olykor kiáll valaki a sorból, egy fának én is nekitámaszkodok pár pillanatra. Beszélgetés, barátok, majd néha csönd, mert elfogy a levegõ. Utolsó szakasz, felérünk a kódhoz, a hegytetõre - és elered az esõ... A közeli távolban kis tüzecske lobog, melegséget hoz a barátságtalan éjbe. Gyors aláírás, kevesebben indulunk tovább, még van, aki pakolászik. Térkép a fejemben, beforgatom a megfelelõ részt, irány a kopasz gerinc. Jó hogy sötét van, végtelen mély szakadék van jobbomon, még jó, hogy nem látom, lehet, hogy megremegne lábam a jeges, keskeny gerincen. Bátorság, bátorság, az erdõt elérve meredeken lefelé kell indulni. Az egyik botomat átadom társamnak, mert nélküle alig boldogul. Talpon maradok, csodával határos módon; az esõ is alábbhagy, már hallani a patak csobogását, már látni a következõ tüzet. Itt még, nem sejtve a késõbbieket, próbálunk nem besározódni, és száraz lábbal átkelni a patakon, sikerül is nagyjából, és megkapjuk az újabb aláírást. Csoki, fél szendvics, ivás. Egy megvan.
Ketten indulunk tovább a völgyben, számtalanszor átlábalva a patakon, szerencsére sikerül nem beleesni (ilyet sûrûn csinálok...), mindig akad megfelelõ lépés. A kis forrást elérve jön a legpokolibb emelkedõ, a Siratófal, ahogy az erdõ csöndjében suttogják. Csak fel, fel, fel, fel, fel, fel, fel. Monoton léptek, látni nem lehet semmit, egy fehér fénykört követek felfelé, hûséges hozzám, amint megállok, megáll õ is, hogy megvárjon, kedves tõle. Fentebb újra hó fogad, végre kis enyhülés, fenn vagyunk a fõ ösvényen, innen már nem lehet messze, ugye? Egyedül maradok. Egy végtelen egyenes, melynek végén (de szép paradoxon) halvány fény dereng - lidércfény? vagy csak álmodok? Aztán csak elérem a Hegy Tetejét, a Tornyot, mely némán, fenyegetõn õrzi saját betontestét és vaslétráit, meg a benne menedéket keresõknek. Társam megvár, kis türelmet kérek tõle, s mehetünk lefelé. Fától fáig csúszkálva botorkálunk, majd enyhül a lejõ, késõbb a jég is elfogy, csak némi sár marad. Egyszer csak nem tudok továbbmenni, leülök egy fatörzsre. Lekapcsolom a lámpát, a többi néma csend... Aztán összeszedem magam, sétálok tovább a könnyû úton, egy helyen társam bevár. Az esõ újra elered. Arról beszélünk, hogy az egésznek semmi értelme, és be kéne fejezni. Végre leérünk a házhoz, az áram fiainak csábítása, kis tea, szendvics, csoki, alma. Pihenés. Mi legyen? Nem lehet, hogy egy 12 éves gyerek végigmegy, én meg kudarcot vallok. De akkor sincs semmi értelme. Társam rábeszél, felveszem a csuromvizes kabátot hátamra, megborzongok, s lassú léptekkel indulok le a lépcsõn. Most balra vagy jobbra? Merre menjek?
Gyõz az elszántság és a fogadalmam, irány a Hegy, újra. Egy kisebb csoport összeverõdik, egy ideig jó, de aztán valahogy lassú lesz, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne menjen senki elõttem. Könnyû utat ígér az emelkedõ, a Kereszt elõtt iszonyatos sár, a Kereszt után végtelen köd. Egyre jobban lemaradok, lelassulok, megállok, itt a vége. Újabb fatörzs, újabb gondolkodás. Fények bukkannak elõ, egyikük azt tanácsolja, ne aludjak, mert megfázok. Ám legyen, még két perc és megyek, nézem a stoppert, ez nem lehet, hogy máris, menjünk. Emlékfoszlányok, az utolsó emelkedõ, a jel, mely sehogy sem akar közelebb jönni - bár most ez se látszik. Fenn vagyok végre újra, inen már nincs más út semmi. Az Aláírók már hazamentek, papírcetliket hagytak maguk után. Tépek egyet, eszek valamit, Társam, aki megvárt, indulásra sürget. Megyünk, jön a legrosszabb lejtõ, de végül sokkal jobb, mint várom, a szerpentin még használható. Két újabb kalandor csatlakozik, elsõ túrájuk, minden elismerésem, hõsiesen küzdenek. Ránk bízzák magukat, jönnek velünk. A patakparton sokszor kell átkelni a vízen, de most nem bánom, kicsit felélénkülök tõle. Elérjük az Elsõ Házat, teljes sötét, sehol senki. Régi vasúti sínek, egyszer talán újra lehet itt is zakatolást hallani. Tovább a síneken, a hídakon, melyeket a természet rombolt használhatatlanra. Elérjük a másik házat is, kertjébe bemegyünk, és scokit osztok. Engedek 10 perc pihenõt. Jöhet az utolsó mászás.
Elindulunk, most jók a jelek. Sárcuppogás, egyre hangosabb, ahogy felfelé haladunk négyen. valaki mindig lemarad, ekkor megvárjuk, nem szabad senkit az erdõben hagyni, aki bízik bennünk. Egy kis tévút, de az érzés és az emlékek nem csalnak, jó felé fordulunk nemsoká. Az emlékek és az érzés... kilométereken keresztül scak ez vezet, jelek híján. Az egész erdõ leirtva, köd, út se látszik, csak néháy nyom a sárban, és a Ház vonzása, melyet érzek. Az utolsó csata elõtt öt perc pihenõ, itt már mindenkit az utolsó lelkesedés fût, Már látszanak fenn a fények, és a hajnal elsõ sugarai varázsolnak mosolyt mindenki elcsigázott arcára. Kilépünk a dózerútra, és tudom, hogy megint sikerült. Betérünk a Házba, kis pihenés, melegedés, evés-ivás. Még nincs vége, még nincs, de már csak le kell sétálni. Az utolsó hófoszlányok, az utolsó csusszanások a jégen, az utolsó sárcuppanás, a botok utolsó koppanásai az aszfalton. És az elsõ kirándulók, akik sokkal tisztábbak mint mi. De mi sokkal bölcsebbek vagyunk.
Belépek a fogadóba, gratuláció, kézfogás. Tudom, hogy végigmentem, és tudom, hogy mi a fontos igazán.
És már nem vagyok többé szomorú. |
| | |
| |
|
|
2006, gyalogszerrel
„Soha ne legyen vége, ami ilyen jól megy,
én majd futok elõtted, nekem úgyis
lõttek, de belõled még akármi is lehet,
s ha kérdeznék, hogy mi lett veled,
hát veled most minden lehet”
(Kispál és a Borz: A vadász és a nyuszik)
1.
Amikor elindulsz egy gáton, rengeteget mész, és nem történik semmi, és az éjszaka közepén a gát oldalában fekve nézed a sosem látott házak fényeit a távolban, egyedül, és sírva kérdezed magadtól, hogy mit keresel ott…
Amikor több idõt töltesz utazással mint maga a túra, csak mert olyan kedved van, túra elõtt városnézel és bekajálsz a törzshelyeden…
Amikor forralt borral a kezedben térdig sárosan napozol a télben, lábadon többkilós sárkoloncot cipelve…
Amikor nem lehet a Mátra másé, mert a Mátra már Tamásé, mindenki ott van, az is, aki nincs, és a rajtig érve már három olyan emberrel beszéltél, akirõl fogalmad sincs, hogy kicsoda…
Amikor nem nyílik ki a szemed, hanyatt vágódsz a jégen, sorban állsz egy órát, és már mennél haza aludni, de jó megint napozni a vár fokán…
2.
Amikor szalonna ízû teát kortyolsz a jeges szélben, és csodálod a napfényt, amely délutánra elõbukkan és csillognak tõle a havas-deres fák ágai…
Amikor sokadszor is elmész a Budai-hegységbe, és megint jól tudod magad érezni, és megint találsz új, ismeretlen szépségeket, pedig azt hitted, hogy itt semmi meglepetés nem fog érni…
Amikor este állsz remegõ lábakkal a Hegy lábánál és nekiugrasz a térdig-derékig érõ hónak, hogy négyszer felmászhass a Börzsöny tetejére, másnap délig gyalogolhass csigatempóban, és mégis mosolyogva érj Királyrétre…
Amikor az iparváros sportcsarnokából kilépve már érzed, hogy nem vagy kipihent, de magad mögött hagyod a kilométereket, bár nem annyit, mint terveztél…
3.
Amikor szakadó esõben gyalogolsz egész nap a somogyi dombok között, térdig érõ sárban, és le akarnak vadászni…
Amikor egy egyéni túrára indulsz egy csomó kilátással, hóban, latyakban, és sok kedves ember teával, kenyérrel kínál, és még épp világosban elcsíped a Házat…
Amikor süvítõ, jeges szélben csúszkálsz a közeli kálvária oldalán, immár ötödször, és megint megcsodálod az erózió erejét és a merénylõ pusztítását…
Amikor tavaszt várnál, de embermagas hófalak között csúszkálsz le az ország tetejérõl, miután felküzdötted magad a mélybõl…
Amikor végre tényleg tavasz lesz, bár pár hófolt még tartja magát, de a Cserhát lankáin már madárdalt hallani…
4.
Amikor rendezel egy túrát, amin majd négyszázan érzik jól magukat, s minden elõrejelzés ellenében ragyogó napfény fogadja õket…
Amikor Partiumban, a combközépig érõ jeges patakban gázolsz át kétszer, és szájtátva bámulod az érintetlen természetet, a legelõket, hegyeket…
Amikor gyûjtöd a játékbélyegzõket, keveregsz a Kevély körül és megeszed az idei elsõ fagyidat…
Amikor magad mögött hagyod a tömeget, és magadba tudod szívni a keltike illatát, és hagyod hogy a zöld szín minden árnyalata forogjon a fejedben végre…
Amikor rögtön ezután éjszakai kalandra indulsz, és lakhelyedtõl két kilométerre, éjjel egykor egy padon fekve, lábadban 85kilométerrel mégsem mész haza, hanem folytatod utadat…
Amikor nem vagy formában, mindenki elsuhan melletted, tömöd magadba a málnaszörpöt meg a kakaós palacsintát, aztán a végére mégis felébredsz, és az utolsó hegyre felsuhansz…
Amikor a hajnali átvonatozás után geológia túrára indulsz, megcsodálod az andezitömlést és a várat, mely kiugrik a csendes, elhagyatott tájból…
Amikor forgatod kezedben a cirill betûs itinert, több ezer ember között útnak indulsz, élvezed a vendégszeretetet, meg a remek csapatot, egy idegen országban…
5.
Amikor elõször látod Erdélyt, és bár eltévedsz, és a túra nem sikerül, mégis egy életre szóló élménnyel gazdagodsz a Székelykõ láttán…
Amikor 7 kilométerrel hosszabb a túra, és egy órán át bukdácsolsz a patakmederben a fák, kövek, csalán között, mégis vidám a hangulat és jó megérkezni, mert tudod, hogy várnak…
Amikor a hazai homokban erõs tempót diktálsz, néha kis esõ is elered, de hamar célba érsz, hogy mehess még máshová…
Amikor egész éjszaka bolyongsz a sárban háromjegyû számok után kutatva, a tóparti házak fényeit lesve…
Amikor 36 órája vagy ébren, már csak egy kilométer volna hátra a hétvége harmadik túrájából, de leülsz egy padra és nem bírsz továbbmenni, miközben elered az esõ, és csak egy póló van rajtad, és nem találod az utolsó pontot…
Amikor már a rajt pillanatában csuromvizes vagy, úgy szakad az esõ, a papírcsákó is elázik, aztán kisüt a nap, majd vízszintes viharral küzdesz, kapsz egy ördögfejes követ, majd egy idegenvezetést, és az egészet megkoronázod egy jó kis koncerttel…
6.
Amikor este felhívnak, hogy reggel elvisznek túrázni, a helyiek kenterbe vernek, a rendezõ meg kitép a kezedbõl a kulacsod, hogy újratölthesse, és már megint sáros minden…
Amikor részt veszel életed elsõ futóversenyén, igaz, hogy csak hét kilométer, de akkor is nagy élmény…
Amikor éjszakai túrára indulsz, már a rajtban csuromvizes vagy megint, folyik szembe a turistaút, és te mégis végigröhögöd az egészet…
Amikor már nem megy a tanulás, és öt perc alatt összepakolsz, hogy elmehess egy éjszakai túrára, mintha nem lett volna elég az elõzõ, sár, esõ, mindenütt, megint…
Amikor sima ügy egy pilisi túra, szép kilátások, hosszú beszélgetések, finom jégkrém, és kis kavargás a végén…
Amikor másnap is helyt kell állnod, de színtévesztõ vagy és nem találod a piros szalagokat a zöld lombokon, de így is sikerül a küldetés…
7.
Amikor elmész egy rövid alföldi túrára, hogy megint megázhass, megint rövidnadrágban, de a végén forró gulyást kanalazva…
Amikor esik az esõ a te rendezvényeden is, és sokan otthon maradnak, de sokan el is jönnek, és megkerül mindenki, de csak elrontják a végére a kedved…
Amikor a kultikus túrán hajnalban kelsz, hogy pontõrködhess, kabócák, legyek, böglyök, száraz kórók között, majd végigküzdhesd magad a nyolcvan kilométeren, a vihart sikeresen elkerülve…
Amikor egy hétig álmodsz, mert nem gondoltad, hogy ilyen szép hegyek is léteznek, mint a Tátra, és úgy érzed, ennek a hétnek minden pillanata egy életre fejedbe vésõdik…
Amikor megpróbálod a lehetetlent, négy nap alatt 250 kilométer, de elbuksz, mert gyenge vagy, aztán az utolsó szakaszra mégis visszatérsz…
Amikor a hõgutától egy jégesõ ment meg, amit nem így képzeltél, de végül is megteszi…
Amikor 15 liter narancslét cipelsz fel egy hegycsúcsra, a többiek meg örülnek neki, még az is, aki nem tud lábra állni…
8.
Amikor úgy érzed, egy másik emberért mindenre képes vagy, de a dombok felõrölnek és vert seregként kullogsz haza…
Amikor rosszul indul a nap, de jól végzõdik, s úgy érzed egyszer talán még a Vértest is meg tudod kedvelni…
Amikor a kisvasutas játékot még mindig nem tudod hibátlanul eljátszani, de libikókázol az éjszaka közepén…
Amikor az alföldi túrára is elmész, pedig nem kéne, valami mégis odahajt, és lecsúszol a vízicsúszdán, legyõzve a rettegést…
9.
Amikor a szõlõhegyek között bolyongsz az aszfalton, az itiner rég nem igaz, a rendezõk nem kedvesek, de szép a kilátás a toronyból…
Amikor belépsz a Milka-reklámba, zöldellõ legelõk, legelészõ tehenek, a háttérben az Alpok, fagerendás hütték várnak…
Amikor a régi túra vár új útvonalon, kevesen vannak, nyugodtan róhatod a Bükk útjait senki nem zavar…
Amikor ismét a Bükkben szaladgálsz, forrásokat keresve, a végén egy mérõszalagot kapva…
Amikor megint a Bükkbe mész, nem tudsz tõle elszakadni, az ezerszer járt útvonal mégsem unalmas, és jóval hamarabb célt érsz, mint gondolnád…
10.
Amikor söprögetsz egy túrán, amin megtiszteltetés, már ötödik alkalommal részt venni, senki nem szorul segítségedre, de az idõs pontõrök kedvessége mindig megragad…
Amikor egy rég látott jó baráttal kerekedsz fel egy hosszú útra, végére összejön egy csapat, és jól érzed magad, semmit sem bánva…
Amikor a bécsi erdõ csodáit fedezed fel, a földön krétajelek irányítanak, és a célban, a bankban kinevetnek, amikor azt mondod, schön…
Amikor kezded elhinni, hogy a Vértes tényleg szép, megúszod a darázscsípést, és aftertúrán kellemest kocogsz…
Amikor csak ott süt a nap, ahol te túrázol, s bár hosszabb, mint gondolják, a napkelte a kilátóból kárpótol, s végül a vonatot is eléred…
Amikor õrült éjszakai ellenmátrabércre indulsz, bolyongsz a ködben, és a rendezésben kellemes csalódás ér…
Amikor a világon elsõként mész a zalai túrára, és csatlakozva egy csapathoz, bõven világosban beérsz, a szõlõhegyek mindig különlegesek…
11.
Amikor olyan õrült túrát rendezel, amihez nem is akartad a neved adni, és esõben, mindenszentek napján több mint száz ember kering a hegy körül, csak azért, mert ti azt mondtátok…
Amikor délelõtt lekocogsz egy túrát, majd este végigsétálsz egy másikat, utóbbit nagy csapatban, a Balaton-felvidéken kanyarogva…
Amikor lefutod életed elsõ félmaratonját, s bár nem nagy dolog, mégis majdnem könny szökik a szemedbe a célegyenesben…
Amikor elindulsz egy csapattal úgy, hogy nem tudod, hová visznek, s 22 órán át bolyongsz két falu között köveket, vadleseket, hegycsúcsokat, házikókat és kis papírfecniket kutatva…
12.
Amikor elgyalogolsz Borsodból Hevesbe, át a hegyeken, és életed legszebb eddigi kilátása fogad, a ködtenger a mélyben, melyet a lemenõ nap fest giccsesre…
Amikor karácsonykor is meg tudod mozgatni az embereket, és észre tudják venni a szépet és a jót is a rengeteg szemét mellett…
Akkor… akkor megint elhiszed, hogy érdemes élni.
---
Köszönöm mindenkinek, aki 2006-ban lehetõvé tette, hogy hódoljak szenvedélyemnek, azoknak, akikkel együtt túrázhattam akár csak egy kilométert is, azoknak is, akiket idén ismerhettem meg, azoknak, akinek köszönhetõen magamba nézhettem, és azoknak, akik megtiszteltek minket rendezvényeinken, és azoknak, akik segítségünkre voltak, teljesen önzetlenül, hogy jól sikerüljenek ezek a túrák.
|
| | |
| |
|
„Nem fáj, hogy ugyanúgy fúj a szél,
nem fáj, hogy tietek még a tél,
nem fáj, én nem itt nõttem fel,
engem itt senki, engem itt senki nem ismer…”
(Hiperkarma: R’N’R 2000)
„Nem érzem magam biztonságban. Sötétben, ködben gyalogolok egy záróvonalon.”
(Sancimanó)
„Kettõkettõbõl megvagyunk”
(ismeretlen)
Tortúra 65 – gyalog a felhõk felett
Végre egy rendes túra. Ha megkérdezik a falu szélén, hogy ugyan, aranyoskám, hová mennek, akkor nem kell magyarázkodni, hogy ide vissza, csak elõtte még sétálunk 50 kilométert. Elég annyit mondani, hogy Egerbe, és kész. A furcsa tekinteteket pedig magam mögött hagyom.
Nem érdemes hajnali ötkor meglátogatni a Keleti pályaudvar aluljáróját, még ha éhes vagy, akkor sem. Nagyon lehangoló, horribile dictu kétségbeejtõ a társaság. A sós stangli és a pék krémes beszerzése után el is menekülök a helyszínrõl, fel a felszínre – közben azért még elcsípem azt a mondatot, hogy „Kukázok, kukázok, és akkor mi van? Lopásból nem lehet megélni.”… Megmentõim a sofõr Sancimanó, és útitársaim, Aleszka, Lutak és Bubu. Az autópályán gyorsan suhanunk, és egybõl oda is találunk Miskolctapolcára, úgyhogy, pa(r)kolás, némi molyolás és nevezés után útra is kel ötös fogatunk. A bemelegítõ séta a mûúton gumiszerû ködben kezdõdik, Bubunak nem akarom elhinni, hogy ott kell letérni, ahol, végül is még csak nyolcszor volt a túrán. Aztán megfogadom, hogy többet nem vitatkozom, hiszen természetesen jó úton vagyunk. Ahogy emelkedünk, egyre szebb látványt nyújtanak a zúzmarás fák, ahogy a köd dermedten pihen meg az ágakon, az egyik rét teljesen fehér. Aztán a köd fölé kerülünk, simogat, mosolyog a nap, mindenkirõl lecsal egy réteg ruhát, az emelkedõ a szövetségese. Arra gondolok, hogy benn a városban ebbõl semmit nem látnak, rájuk telepedett a szürkeség – testükre és lelkükre. Felérünk végre a hegyre, majd lesétálunk Bükkszentkeresztre, ismerõs hely, mintha csak két hete jártunk volna itt. A ház kertjében és benn a házban is fura szag terjeng, a teát gyorsan bedöntjük és menekülünk ki a napfényre. Az ABC-ben néhányan vásárolnak, ezt megvárjuk, pár embert nem értünk, hogy miért van futócuccban, ha nem is fut, de végül is nem a mi dolgunk.
Indul a második szakasz, hullámvasutazás a mûút mellett a sárgán, bújkálás a sûrû, fiatal fenyvesben (ezt a kanyart honnan kellett volna tudni?), majd a hosszú, kitartó emelkedõ a Fennsíkra. Közben kis affér egy trágár, antiszociális „úrral” – remélem, késõbb megnyugodott. A fennsíkon sokat sétálunk, vadászat miatt fõleg mûúton (lövést nem hallunk, vadászt nem látunk – lehet, hogy már végeztek?). A töbrökben, amiket nem ér a nap, deres, zúzmarás foltok, a tisztásokon tavaszi meleg. Azért a szél hatására én is visszaveszem hosszú ujjú felsõmet, úgy sietünk Bánkút felé, most az éhség hajt már nagyon, meg Zsotyek, aki közben utolér minket. A csurgói házban a szokásos nagyon kedves kiszolgálás és remek ellátás, némi pihenõ után immár nyolcan, a barcikai ikrekkel kiegészülve folytatjuk utunk.
A fennsíkon tovább, itt már sokszor jártam, de mindig szép (ha itt sátrazol, pirossal áthúznak!), Keskeny-rét, majd irány a Kövek Fejedelme, a Tar-kõ. Már a csúcs elõtt látszik, hogy nem mindennapi lesz az élmény… És valóban: mintha megállt volna az idõ. Ködtenger, hullámos, de megdermedt. Néhány hegycsúcs átdöfi a koporsó fedelét, és büszkén tartja fölé a koronáját. A nap fura, szinte álombeli színeket sugároz, a narancssárga ezernyi árnyalata játszik a felhõk tetején. Megesszük a csúcsédességeket, megtudjuk, hogy Bubu szerint a marcipán ehetetlen termék, és mint ilyen, két pontot ér, kóstolás nélkül. Aztán megérezzük, hogy az éjszaka kitátja száját, és sötétet lehel a völgyekbe – indulunk tovább. Lefelé, lefelé, lefelé… Ereszkedünk szépen, csöndben, bele a párafelhõbe. Zöldre van a zöldre van a Toldi-kapu festve, arra járok minden decemberbe’, amikor én a Tortúrát járom, járom, amíg csak Egret nem találom. Végre megvan a mûút, most már elmegyünk lámpa nélkül a pontig. Autó megáll, ablak le, kérdés bentrõl: „Jöttök?”, válaszolok: „Rendezõ vagy?”, autóból értetlen tekintet, mentegetõzés, hogy õ csak el akart vinni, mi megmagyarázzuk, hogy inkább sétálunk, és már itt is a pont, lámpa, tea, tûz, kenyér, kellemes pihenõ.
Bele keményen a ködbe, most akkor merre is? Rövid, de velõs mászás, fenn vagyunk a gerincen. Pokoli órák várnak ránk, fel, le, fel, le, fel, le, fel, le. Mint a szobakerékpár. Köd, köd, köd, csillagok, köd, csillagok. És nem történik semmi. Egyedül begolyóznék, de szerencsére sokan vagyunk, megelõzünk egy cserkészcsapatot, akik két szólamban énekelnek. Völgyfõház, némi csoki az eléhezés ellen, aztán még egy ugyanilyen kör. El sem hiszem, amikor elérünk a nyeregbe, föl a Kövesdi-kilátóba, aztán vár a várkúti ház barátságos melege, kenyér, tea, sok elnyûtt arc.
Ez már itt az utolsó szakasz, Bubut hiába kérjük, hogy induljon végre velünk, ha zsíros kenyeret lát, semmi másra nem figyel. Így nélküle indulunk tovább. Még egy óra a gerincen, most már állandó a köd, és fagy is – olyan, mintha a Jégkirálynõ kristályalagútjában menetelnénk. Aztán következik a szõlõhegy, meredek ereszkedés, de megússzuk egyben, még az utolsó utáni hegy, majd Eger fényei, édes anyabeton. A vadon eleresztett minket, besétálunk a városba. Az emberek nem értenek minket, mi meg õket. Egy utca elvétése, majd cél. Az elnyûzz arcok kisimulnak, a sántikálók is boldognak tûnnek.
Végigsétáltunk a Bükkön. |
| | |
| |
|
Bakonyi Barangolás 70
„Régen még csak a testnevelés szakos hallgatók
tudtak szépen élni, de ma már mindenki, ha jót
akar magának, megyen mint állat éjjel bizonyságot tenni
hogy közel a vég, de elõtte még jó lenne szeretni.
Tesis a világ,
valami imát
motyogj el a vécében, aztán csináljad tovább”
(Kispál és a Borz: Tesis a világ)
Szombat reggel 3 órás kelés volt elõirányozva, ám a móka kedvéért, mivel még sosem keltem kettõ óra valahánykor, 2:56-ra állítottam be az elsõdleges, 2:58-ra meg a másodlagos ébresztést, kivételesen ez utóbbira nem volt szükség. Elõzõ este nagyon szenvedõsen ment a bepakolás, sehogy se bírtam kitalálni, hogy mit is kell vajon vinni egy túrára Mintha még sosem lettem volna. Aztán hajnalban ezt kiegészítettem, leballagtam az elsõ vonathoz, amirõl a Keletiben a jegyvizsgálókkal együtt nyolcan szálltunk le, majd az állomáson és környékén kikerülve a hajnali bornírt, buliból hazatérõ részeg arcokat, beültem Tibet autójába, csatlakozva az õ és VadMalac úti társaságához. Hamarabb Zircre értünk, mint számítottam, így negyed fél hét körül már kezemben is volt az itiner. VadMalacék futóléptekkel elrajtoltak, én meg beszélgetéssel ütöttem el az idõt, amíg meg nem érkezett a veszprémi különítmény, Galadh Ereb és Kerek repkény, és ekkor futott be speti2, sancimanó, lutak meg Vlaszij is (remélem, nem rontottam el a kis-és nagybetûket).
Mire mindenki elkészült és nekiindultunk, 6.55 lett. A városból kifelé menet sajnáltam, hogy nem vagyok profi természetfotós, annyira szép játék volt a fénnyel a gyönyörû tiszta idõben felkelõ nap õszi lombokon átszûrõdõ sugarai. (Huh. Ez kicsit nyálas lett.) Minden lépésnél éreztem az õsz illatát, ami a félrerúgott avar alól szállt ki, és csak bámultam, bámultam a gyönyörû színeket. Speti és sancimanó nemsokára elléptek, mi kicsit lassabb, de nem éppen lassú tempóban értük el az elsõ pontot, a Zoltay-forrást. Nem sokat idõzve haladtunk tovább, nagyjából eseménytelenül csorogtunk le Bakonybél szélére, ahol van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszed, lehûti a lábadat. Mi persze ilyet nem tettünk, hanem gyors körülnézést követõen besétáltunk a faluba, ahol most a kocsmában volt a pont (az itinerben fedvénnyel javítva volt a szöveg). Bélyegzéshez kaptunk egy italjegyet, csevegtünk kicsit a kinn ácsorgó pygmeával, megszámoltam, hogy a faluközpontban kb. 100 méteres sugarú körben 6 db kocsma van, és ballagtunk is tovább. A mûútról letérést majdnem nem hittük el magunknak, de végül mégiscsak jó hídon mentünk át és leltük meg a patakparton kanyargó ösvényt. Sokan mentek kinn a mûúton is, amit nem igazán értettem, hiszen rövidebb nem volt. Õk tudják… Valahol itt ért utol minket gudluking is, aki csatlakozott a Gerence-pihenõig kis csapatunkhoz, ahol viszont szétvált a társaság távok szerint – a 70-esen hárman maradtunk Galadh-dal meg Repkénnyel.
Az emelkedõn elindulva betoltam a ponton kapott tofeefees vagy milyen müzlit, és csöndesebben haladtunk tovább – ezen a környéken nem nagyon találkoztunk senkivel. Egy kerítésnél valószínûleg arra mentünk, amerre nem kellett volna, de nemsokára újra megtaláltuk a jelzést. Lesétáltunk a mûútra, ahol az OKT-n értük el a következõ pontot. Mondtam a pontõr hölgynek, hogy elég idegesítõ lehet 4-5 percen keresztül nézni a mûúton közeledõ embereket. Mivel itt egy szóviccel felbõszítettem Galadhot, kutyafuttában kellett távoznom az ellenõrzõpontról, szerencsére jó felé kanyarodtam. A Hideg-völgy füves-gazos-mocorkás emelkedõjén további lejárt szavatosságú szóviccekkel szórakoztattuk magunkat és egymást, majd a kõbányához felérve megtudhattuk az illetékes környezetkutatótól, hogy a vörös színû földre, amiben van zöld árnyalat is, nem érdemes leülni, mert radioaktív. Nemsokára megérkeztünk a Királykapuhoz, ahol beértünk egy osztályt, akik a huszas távon voltak. Leültünk kicsit, kaptunk pogácsát meg jaffát, Repkény zoknit cserélt, szusszantunk kicsit, miközben az egyik tanárnõ „messzi van ám még a messzi” felkiáltással bíztatta indulásra tanítványait.
Nemsokára mi is elindultunk, pár méter mûút után egy trükkös kanyarral – ami jól ki volt szalagozva – rá kellett térni az egykori kisvasút nyomvonalára. A gyerekek egy része a mûúton maradt – nem tudom, hol kötöttek ki végül. Viszont mi sem vettük csont nélkül a szakaszt, mert a piros négyzet elágazás után furcsa kanyart vett az út. Meg is jegyeztem, hogy milyen váratlan fordulat, de ebben maradtunk. Aztán egy negyedóra múlva már feltûnt, hogy nincs jelzés, az itinert elõvéve kiderült, hogy nyolc méter szintnek kellene lenni az elágazás és a pont között, mi pedig mentünk már vagy nyolcvanat, a tájolót elõvéve meg kiderült, hogy tényleg rossz az irány. Egy kis csapat összeverõdött, valakinél volt egy térkép, azon megállapítottuk, hol vagyunk, majd levettem az irányt és iránymenettel sikerült visszanavigálni a jelzésre. Erre az elemre büszke vagyok :-) . Közben csak a pókháló okozott némi riadalmat, ami rátekeredett az arcomra. Miután megleltük a jelzést, már nem okozott nagyobb kihívást visszatalálni a Gerence-pihenõhöz, ahol megint ellenõrzõpont volt, de müzlit már nem kaptunk.
Amíg pihentünk, a pontõrök roppant ifjú (2-3 éves) gyermeke elragadta Galadh túrabotját és próbálgatta, alig tudtuk tõle induláskor visszaszerezni. De végül sikerült, így nekivághattunk a lépcsõnek az Odvaskõi-barlang felé. Egy szembejövõ fickó közölte, hogy még 165 lépcsõ van hátra fölfelé. Annyira köszi. Nemsokára meg egy szintén szembeljövõ 8-9 éves kissrác mondta, hogy még 1000 lépcsõ van hátra. Erre mondtam neki, hogy õ járt rosszabbul, mert lefele meg 2300. Erre nézett egy nagyot, és azt mondta, hogy inkább dob egy hasast, de annyit nem megy lefelé. Aztán csak fölértünk, és egy kisebb szusszanás után vágtunk neki az alattomosan emelkedõ és tekergõ Rézbükki útnak a könyék egyik leggyönyörûbb hatalmas bükkösében. Galadh nagyon rákapcsolt, mert jó formában volt, de nekem és Repkénynek is most gyors volt ez a tempó, így le-lemaradoztunk kicsit. De csak egyre közelebb jött a lokátor scifi-kupolája és megérkeztünk a Kõris-hegyre, ahol nagy meglepetésünkre spetit és sancimanót láttuk meg. Utóbbi „Miért vagyok kötsög? Miért tévedek el mindig?” felkiáltással üdvözölt, majd megvárták, míg megmásszuk a kilátót, és iszunk a korlátlanul rendelkezésre álló ásványvízbõl és ájszteából, majd immáron együtt indultunk tovább. Kis intermezzot jelentett, hogy a meredek lejtõn ereszkedvén meghallottuk a hátunk mögül kiabáló pontõrt, aki Kerek Repkény után hozta a pontról az itinerét. Baleset nélkül lejutottunk a mûútra, ahol kicsit elbizonytalankodtunk, de végül megleltük a leágazó ösvényt. Itt lefelé valami álomkór jöhetett rám, nagyon belassultam, lemaradva a többiektõl, Repkényt kivéve, aki szintén nem bírt rohangálni. Azt gondoltuk, hogy már rég elmentek a pontról a többiek, de szerencsére megvártak, és mondták, hogy kicsit õk is visszavisznek. Újfiút felismerve a pontõri székben kaptunk némi mambót, köszönjük, majd jó hangulatban vágtunk neki a Száraz-gerence völgyében vezetõ mûútnak. Csak azt nem értem, hogy miért van az, hogy minden egyes túrán kb 4 kilométerrel a kajapont elõtt az evésrõl támad valakinek kedve beszélni. Amikor már nagyon éhes vagyok :-) De nem kellett sokat várnom, hogy csillapíthassam éhségemet, mert némi bozótharc után megérkeztünk a Bödön-kúthoz, ahol a kedves és sürgõ-forgó ifjú pontõrök lesték minden kívánságunkat és alláttak minden földi jóval (értsd: zsíros, vajas és lekváros kenyér, csalamádé, hagyma, uborka, piros és sárga szörp, ami mondjuk inkább volt piros és sárga, mint valamilyen ízû). Evés után magamra vettem a polárt, mert kezdett hûlni a levegõ. Idáig megvolt az ötös átlag, de a pontról indulva már nehézkesen sikerült elérni az izmok üzemi hõmérsékletét.
Kisszépalmapusztán némi zavart okozott az átterelt kék jelzés, amit mint késõbb megtudtunk, a rendezõk egy héttel korábban festettek fel, és pár napra rá már valaki le is szürkézett, mert megvett egy darab erdõt. No comment. Innen nem volt messze már Szépalmapuszta, közben kelt föl a hold, elég kísérteties fénnyel árasztva el a vidéket, közben megállapítottuk sancival, hogy a mai túrán sem sikerült semmi maradandót alkotni. Mindig tetszik, hogy a turistaút átmegy a kedves szálloda parkján, most a sötétben nem mentünk be az arborétumba. Rövidesen megérkeztünk az ellenõrzõpontra, ahol asciimo rendezett be hangulatos pihenõt pavilonnal és fáklyákkal, és tõle is kaptunk topikos meglepit, finom bonbont. Itt már muszáj volt elõszedni a lámpákat, és csatlakozott hozzánk egy „Illa berek nádak erek, a motorosok jó emberek” feliratú pólót viselõ úr is az 55-ösrõl, mert nagyon eltévedt és nem volt lámpája. A mocorkáson áttörve elértük a piros keresztet, ami valahogy soha véget nem érõen emelkedett, majd végre elértük a lokális maximumot, megvolt a trükkös kanyar is, végre leértünk a vadetetõhöz, ahol régen ellenõrzõpont is volt, majd a mûutat, ahol lámpa nem is nagyon kellett. Itt valahogy senki sem értékelte a szövegemet, egy idõ után inkább le is maradtam kicsit, hogy ne zavarjam a bandát, a mûút gondolom mindenkit próbára tett. Páliháláspuszta most is olyan csöndes volt, mint mindig, a faluból kifelé lopakodó üzemmódban ment el mellettünk egy autó. Nagyvártatva elértük végre az utolsó ellenõrzõpontot, ahol fáklyákból leszállópályát is készítettek nekünk a roppant kedves pontõrök. Kaptunk egy rakás csipszet, itt mindig jól jön a sóutánpótlás. A tûz mellett pihenve kicsit oldódott a hangulat, ismét szóba álltak velem a többiek, majd döcögõsen indulunk az utolsó négy kilométerre. Kõ-kúti erdõ, Tündérmajor, víztorony, az utolsó erdõsáv, majd vissza is értünk Zirc szélére. Nem tudom, a szembejövõ kikent-kifent bulizni induló fiatalok mit gondolhattak az öt emberrõl, aki trehány ruhában, fejlápával megjelenik este kilenckor az erdõ felõl. Az utolsó métereken az iskola elõtt még kellett lámpázni, majd beértünk a célba – 14 óra 40 perc alatt.
Kis pihenõ, kaja (újra kedves kiszolgálás) és csevegés (sétálós bácsi is kijött a tornaterembõl) után speti elfuvarozott minket Veszprémig, ahol Galadh Ereb vendéglátását élvezhettem a reggeli buszig, mellyel hazatértem.
Köszönetnyilvánítás:
- minden túratársamnak, aki ennyire vidámmá tette ezt a napot
- annak, aki a jó idõt készítette, bárki legyen is
- a rendezõknek, akik gyakorlatilag hiba nélkül levezényelték ezt a remek túrát, tökéletes itinerrel (még arra is figyeltek, hogy mindenki szépen nyomja rá a bélyegzõt!) és jelekkel, kedves rendezõkkel, nagyon jó ellátással, gyönyörû jelvénnyel.
Jövõre is itt a helyünk!
|
| | |
| |
|
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában
„Ez nem a tiéd, ez valaki másé, az idõ, a táj, a nõ, meg a pokol
valami ismeretlen helyen fekszel és a konyhában csendben zümmög a Sokol”
(Quimby: Szendvicsember)
„This is your test. Every path you have trod through, wilderness, through war, has led to this road”
(Gandalf)
Bevillanó emlékképek. Gyors vágások. Mint egy videoklip. Ennyire gyors már az élet?
Indulj el egy úton, én is egy másikon. Pali bácsi, nem is ismertem. Gesztenyefalevél. Kék jelek, emlékére, úttalan utakon.
Kéne, de aztán mégse, kéne, de aztán nem. Persze mégis a vonaton, fülkés horvát kocsi, a néni már látott engem Mátraszentlászlón, pedig nem szoktam megszállni. Balaton, a Riviéra, napozni nem szeretek a homokon. Zakatola zakatola vonat. Késés negyven perc, nem tájékoztatjuk nem kedves utasainkat. Kanizsai, kanizsai állomásra. Jóbarát eléd, fuvar a szomszédba, szíves vendéglátás egy kedves családnál. Vacsora, készülés, alvás. Hajnal, gyors pakolás, gurulás a rajtba. Nevezzünk (miért ne vezzünk?), ismerõsök, várakozás, fejben visszaszámolás, a mûsorvezetõ elõlép, kezében a halálos bélyegzõ, ítélet érvényesítve, virtuális rajtpisztoly a halántékomon.
Kicsodán? Ja hogy Palin. Irány észak, üvöltik a tengerészak. Majd ha már ugyanitt jövünk reggel, ugyebár. Nem lóverseny ez kérem, hová teccenek rohanni? Balkanyar, nem sodródom ki, széles út, amin jársz, széles út, amin járok, egyszer még hazatalálok. Persze ez még odébb, irány Zsigárd, amúgy önigazolásképp kipróbálom a fellógatott filctollat. Van egy kerítés, még jó, hogy az elején vagyunk, különben azt hinném, hogy egy futópadon megyünk gyalog, és mellettünk húzgálják a végtelenített tájtapétát. Ez is véget ér egyszer (áramszünet???) és látunk egy hosszúvölgyi részletet. Kakaós csigát szeretnék, de a helyzet jellegébõl adódóan nem áll módomban. Homokkomárom, nomen n’est omen, le van az egész aszfaltozva. (Lehet hogy rég még nem volt.) De legalább falusi ábécé három betû (BÓT), bár se kakaó, se csiga, se boltos néni. Át a kocsmába, kóla, hagy ártson. Szép falu szép temploma, nyilak a hátamban, ja nem, a fákon, nem üldöz senki, csak az idõ ül itt a nyakamon és kifogy az út a lábam alól. Persze, hiszen balra kellett volna fordulni az elõbb. Balra, féljobbra, aztán félbalra. Irtás, Vérteskozma az most nem. Le a mûútra, fel a dzsindzsáson. Második bója, a kör kinyílik.
Elhagyjuk a kéket, de ne félj, jövünk még a te utcádba. Séta a gerincen, a pont nem mozgalmi, mégis Úttörés a neve. Jobbra nyíl a fán, de én nem hiszek az összesen 23,5 teljesítésnek, akik elõttem mennek, de a vadlesnél megnyugszom. Régi kisvasút, elmúlt korok dicsõségére, satöbbi. Ösvényre borított fakitermelés, majd reggeli a vadászháznál. Sonka, zsemlye, barack, víz. Ebbõl elsõ kettõ saját. Volt. Innen semmi emlék, lehet, hogy droid-üzemmódban voltam? Talán itt mentünk szép szõlõhegyeken, pincék között. Engem nagyon megkap az ilyen táj. Pedig nem is akar. A zöld jelzésen jobbra fordulva Hahót kiáltok, de nem jön válasz. Majd mégis leérek a faluba, a kocsmánál paprika paradicsom, lecsónak jó lesz, Lecsónak így lesz jó. Meg nekem is. Finom. Jelentõsebb tétel kenyér eltûnik jóvoltomból, tankolás az üdítõbõl a gyomromba, a csapból a palackokba. Egy fagyi lefujtásképp, irány a világon elsõként Söjtör.
A szõlõhegy kihívást jelent, ki is megyünk. Rossz út, rossz felé. Biztos ez a vezeklés, amiért anélkül mertem eddig túrázni, hogy Söjtörre zarándokoltam volna. De aztán meglesz a bója egy kanyar után, s immár a rendes úton szelem át fejem lehajtva, tisztelegve nagyjaink elõtt a falut. Az ellenõrzõpont a Deák-háznál van, most sajnos nincs idõ bemenni, 50 km / 9 óra. Víztöltés a díszkútból (this kút or that kút?), majd mélynyomóval erõsített basszuskísérettel (égzengés) indulás neki a következõ dombnak. Pusztaederics az tényleg puszta, hogy ederics is-e, azt nem tudom – ehhez kevés idõt töltöttünk ott, hogy ezt biztonsággal megállapítsam. Mostmáraztán ne dörögj, mondta jó, és elkezdett esni. Csak amolyan vízpermet-hûtés jelleggel, fel ne forrósodjanak az alkatrészek az emelkedõn. Kéket elérjük, a túra és az élet értelme, duplán, csak félreértve. Nicsak, ott egy kék kereszt, sebaj, biztos régi jelzés, jónapot, jónapot, hát maguknak meg nem Rádiházára kéne menni, dehogynem, hát az nagyon nem erre van. Köszönjük, korrigálunk, Rádiháza, Lovas csárda parkolója. Ebbõl csak a lovas (nincs ló), a csárda (rossz krimó ami este hatkor nyit) meg a parkoló (inkább egy betonplacc) nem stimmel, a vacsora (kenyér, zöldség, gyümölcs meg hazai) igen.
Nohátakkor, fordítsunk, és inkább ne ordítsunk, vissza megint az elágazódásba, tovább vitorlázunk némán át a réteken, túl a sóson, túl az édesen, megvan a bója, Szentpéterfölde, a kocsmában inkább nem gondolok bele, hogy nézett ki a pohár mikor a fószer elkezdte elmosni, hanem megiszom a placebó-kólát és megyünk tovább. Szépek az erdõk, nem történik semmi, fogynak a kilométerek. Lasztonyára érve elõkerül a lámpa is, a mélyút-alagútban már semmit se látni. Aztán az esõkabát, mert az esõ viszont lát minket. Kis térképbûvölés után megvan a helyes út, aljas balkanyar de nem fog ki rajtunk. Kis ösvény a széles út mellett, nem kell dagonyázni, Torhai-forrás, hûs vize feldob, nagyon jó a túra, mondom fennhangon. Inkább egy úttörés a gerincen, mint egy gerinctörés az úton (ami bár csúszós volt, de nem sikerült), majd irány a méltán népszerû Lispeszentadorján. Én még a meteorológusom kabátjában is fázom, az esõ eláll, de gondolatban tovább ázom. Gusztustalan emelkedõ, egyet elõre kettõt hátra, balra sasszé forgás fovább, lokális maximum, a kedélyben lokális minimum. Égigérõ fû, gaz, csalán, vizesen, s már én is. Rekettyésben Kerettyére (elnézést meg én kérek), de a falu sehogy sem akar közelebb jönni, mint a kék a Csóványoson, vagy mint Makkosmária. A faluban kis elbizonytalankodás, telefonos segítség, megvan a kocsma. Bélyegzés, melegedés, ivás, evés.
És nem megy tovább. Bajom nincs, lábam nem fáj, idõm mint a tenger, csak a kedv, az szállt el. És nézve a túratársakat, akik mentek tovább, ültem kinn a hidegben órákon keresztül – és egy kicsit sem irigykedtem rájuk…
---
„Nem jöttél túl korán de idõm az volt,
Nagy komám lett és ültünk büfékbe
Várva a reád
Egymás hátát ütve, italokat küldve
Múltját sem sejtõ kékruhás nõknek
Maradj otthon, nézzél TV-t
Töksötét vonatokat mutat minden csatorna
Mennek utas nincs egy sem…”
(Kispál és a borz: Csillag vagy fecske) |
| | |
| |
|
Corvin János emléktúra 80 km
"Jó, persze, ezek is szálak és össze-vissza elvezetnek
egy könnyebb úthoz, és a végén délibábos célkeresztek
egy percig sem fogod élvezni és a semmiért majdnem meghalsz
és késõbb tényleg, de úgy, hogy magadban feldöntöd az összes asztalt
és ott munkál az iszonyú kétség, hogy nem voltál a helyes úton,
soha egyetlen percig sem, és most itt az idõ, hogy múljon
minden mindenestõl, puszi, ez irgalmatlan bénaság,
nagy levegõ, napfény, víz, csönd és összecsukható fák"
(Kispál és a Borz: Gyógyüdülõ)
Péntek hajnalban összeomlik benned egy légvár. Aztán pár órával késõbb még egy másik fél. Úgy tûnik, semmi nem sikerül, amit elterveztél. De tudod, hogy most csak délutánig kell kitartani, és az erdõ majd megvigasztal. Július nincs Corvin nélkül, mint ahogy a májushoz a Kinizsi hozzátartozik, vagy decemberhez a karácsony. Szóval elindulsz délután, reméled, hogy semmi nem mard otthon, mert 20 perc alatt pakoltál össze. Irány Erdõkertes, ami igaz, hogy csak 20 kilométerre van tõled, de nem triviális az eljutás. Nagy nehezen mégis találsz buszjáratot, nem is kell sokat várni. Gödöllõn a délutáni hõségben jól esik a görögdinnyés fagyi, fõleg, hogy még sosem kóstoltad.
Még egy átszállás, és ott is vagy az ismerõs helyszínen, irány az óvoda, megkapod a pontõr-felszerelést, rövid taktikai megbeszélés, és irány a szállás, egy jóbarát lát vendégül. Pizza a vacsora, aztán képnézegetés a bejárásról, amúgy elrettentésképpen, de csak meghozza a kedvet. Aztán alvás, nem sok, mert fél ötkor kelni kell. Öltözés, séta ki a templomhoz. Közben úgy alakul, hogy útitársad is akad, így ketten vágtok neki az útnak. Van egy óra elõnyötök a mezõnyhöz képest, 18 kilométerre 3,5 óra. Erdõkertest elhagyva a Diós melletti dombon állva magadba szívod a reggeli párát, az illatot, amit a rengeteg vadvirág küld útravalónak. Háttérnek a giccses napkelte, gyönyörû látvány. Bujkálás a buja növényzet között, a rengeteg csapadéknak látszik a hatása. Kiérés a rétre, párafelhõ a fû fölött, mint a díjnyertes természetfotókon. A nadrág térdig vizes lesz, de nem baj, mert már most meleged van, pedig még hat óra sincs. Váckisújfalun megnézheted a napi 10 vonat egyikét, a helybéliek meg titeket néznek meg, nem tudnak benneteket mire vélni. Mint ahogy a tó mellett a horgászok sem. Persze ti meg horgászni nem tudnátok soha.
Püspökszilágy, a falu széli vízcsappal, a pont még nincs persze kinn, még szerencse. Vízkészlet pótlása, hajnali mosdás, már most érezni hogy ma pokoli meleg lesz. Ballagtok felfelé a mûúton, legutóbb itt napraforgóföld volt, most búza, de pár veterán sárga virág még hirdeti a tavalyi nyarat. Bólya (!) leeresztve, éleslövészet nincs, még szerencse. Mélységet nyertek a régi katonai földúton, majd irány a Szór-hegy. Kezd elviselhetetlenné válni a mindenféle szálló-repülõ állatok haza, fülbe, szembe, karra, nyakra szállnak, ki akarnak zsigerelni. A kabócazenekar fülsiketítõen nyomja nótáját. Váratlan kilátás váratlan szögbõl a Naszályra, háttérben a Börzsöny, és igen, már ott a torony is a távolban. Átvágás a tarvágáson, majd érkezés a szolgálati helyre. Még van tíz percetek, felmásztok a toronyba, az utolsó szint linóleumos, ez meglep mindig. Körpanoráma, tiszta levegõ, piszok rovarok, még ide is utánatok jönnek.
Pont kinyit, majd jönnek is az elsõ túrázók. Ki futva, ki sétálva. A toronyba kevesen mennek fel, sokan csak isznak egy kortyot, aztán robognak tovább. A legtöbben veteránok, a merre s hogyan tovább kérdés csak ritkán hangzik el. Néhányan reklamálnak, csokit meg vizet, de azért a legtöbben jókedvûek, s minden második embert ismersz, s õk neveden köszöntenek. Az elsõ órában elmegy a tömeg fele, utána már csak szállingóznak. Marad idõd reggelizni, beszélgetni, s rovarokat ûzni. Aztán eljön lassan a dél, még ketten vannak kinn, akik késõn indultak, hagysz nekik üzenetet, s útra keltek ti is a többiek után, immár hármasban.
Forró a levegõ, Pencre érve irány az elsõ kocsma, s fél liter hideg körtelé úgy legurul, mintha sosem lett volna – néhány percig még érzed a hideget a nyelõcsövedben. A sarki vízcsapot lerohanjátok, fürdõzés és ivás percekig. Vizes sapka a fejre, s irány a gõzölgõ aszfalt. Jópár kilométer után letérés a Mónika-pihenõ felé, emelkedõ a bozótos – füves rekkenõ hõségben. Pont kicsit lejjebb a jelöltnél, de sebaj. Pontõröknek magyarázkodás, környezeti hõmérsékletû lónyál, de végül is folyadék, s ez a lényeg. Újra emelkedõ, még nagyobb bozót, még meredekebb, még melegebb. De tudod, hogy csak az erdõt kell elérned, s enyhülés lesz jutalmad, minden tekintetben. Séta az erdõben, most nincs lezabálva úgy mint szokott, hernyómentes év van, úgy tûnik. Ereszkedés a Sinkár-patak völgyébe (sosem szokott benne ennyi víz lenni!), majd az egyetlen nagyon meredek mászás a Csõvár nyergébe. Kis várakozás, majd fel a várhoz, tûz a nap, egy percet sem maradtok.
Irány a Vas-hegy, a túrának talán a legszebb pontja. Meredeken lefelé, szerencsére nem estek el. Nézsa széle, végre, de nagyon hosszú a falu, viszont a közepén vízcsap meg jégkrém a jutalom. Utolértek néhány barátot, együtt könnyebb lesz az út. Sajnos egyikük a feladás mellett dönt, sok neki a meleg. A pont után pár méterrel még egy üdítõ a cukrászdában, minden csepp folyadékra szükség van, nem lesznek vizelettartási problémáitok a végére. Irány a legendás Nézsa-Nógrádsáp mûút, az olvadó aszfalton, az elõttetek járók lábnyomaival, immár négyesben, az ötödik ember lemarad kicsit, sajnos neki is vége lett… A kis kápolna mögött némi frissítõ vár, az autó árnyékában meg is lehet pihenni kicsit. Újabb két feladó pihen a fûben. Tíz kicsi indián?
Lesétáltok a faluba, kifelé menet az eldugott vízcsap, a szokásos fürdés, majd irány a szántóföld. Az acsaújlaki víztorony meg az acsai templom jó irányzék, csak ki kell addig tartani. A kocsmában felfrissülés, közben hátulról diszkréten halkan morajló viharfelhõk közelednek. Következik az ecskendi erdõ, a leghosszabb összefüggõ erdõs rész. Ismersz minden kanyart, sokszor jártál már erre is. Egy óra után az enyhülést adó Rózsa-kútnál víztöltés és pihenõ – ez a forrás egy csoda itt a Keleti-Cserhát szélén. Morgás egyre hangosabban, az, hogy honnan, rejtve marad, mert felettetek kék az ég, a fák meg takarják a kilátást. És lõnek is, szerencsére csak a lõtéren, agyaggalambra. Felértek a szántás szélére, nincs messze a Csonkás-nyereg, kedves ismerõsök, pléd a fûben, szóda a kézben, vihar Aszód felett. Lesétáltok a mûútra, majd egy szenvedõs mûutas rész Galgamácsáig, ahol a templomkertben minden finomsággal vár a túra orvosa és családja.
Ahogy ültök egy homokozóban lekváros kenyérrel a kezetekben (jó kis szombat esti program, nem?) belegondoltok a folytatásba, és nagyon nincs hozzá kedvetek, fõleg, mert a Margita felett villámlik, Gödöllõn meg leszakadt az ég. És nincs is nálad esõkabát. De aztán csak belemásznak az elemek a lámpába, elõkerül az éjszakai felszerelés, és elindultok a mûúton az emelkedõnek, a Vácegres feletti patkóig, legalább már meleg nincs. Téged választanak vezetõnek, te jártál erre legtöbbször, meg talán te aludtál a legtöbbet így te vagy a legéberebb. Ez felelõsséggel jár, de jól esik és ébren tart. Innen a napraforgók között a sötétben nehéz megtalálni a csapást, de mindig elõkerül egy-egy szalag. A Kéri-hegy elõtti ösvényen úgy érzed, mintha körbe-körbe járnál órákon keresztül, pedig tán egy kilométer lehet az egész. Megvan a zsírkréta, kód feljegyezve. Van aki leül egy percre, de mondod a csapatnak, hogy nincs messzi az ellenõrzõpont, így idáig még elmentek, érintve Vácegrest. A patakparton engedélyezel 20 perc pihenõt, fõleg, mert neked sem esik rosszul, mint ahogy a szóda meg a csokis süti sem.
Még tizenegy kilométer, annyit meg már mentetek, innen már biztosan meglesz. Átvágtok a katonai gyakorlótéren, úgy tûnik, a vihar elvonult Gödöllõ felé. Háromház kínzás, kinn van az Erdõkertes tábla, de rátok vár még egy hegy. Innen megint nagyon kell figyelned, nem szabad a csapatot rossz felé vinned, de szerencsére rengeteg a szalag, énekelsz, tudod, hogy zavar mindenkit, de muszáj, ébren kell tartanod magad is meg õket is. A Kis-Margitára elõbb értek, mint várod, innen már nincs messze a lovarda, ahol az utolsó pecsétet is megkapjátok. A földön fekvésbõl (már aki) egy utolsó nekigyürkõzés, a torony nincs messze, innen Erdõkertes viszont annál inkább. Egy új tarvágáson a farönkökön egy utolsó utáni pihenõ, majd meglátjátok a falu fényeit, leértek nagy nehezen. A szélsõ utcában az egyik kidõlt harcos vár, biztatásképp elétek jött, nagyon kedves tõle. A focipálya, az utolsó utca, az utolsó emelkedõ.
Boldog mindenki, kemény menet volt, virsli, sör, jégkrém, kis félálom a padon. Majd elvisznek Gödöllõre, onnan csak egy rövid buszozás (nem elaludni!) és hazaséta (na inkább bicegés). Kimostad az agyad, amirõl azt hitted fontos, már nem is érdekel, és nagyon sokat kaptál az erdõtõl, a domboktól és a barátaidtól. Jövõre ugyanitt és jövõ héten ugyanezt.
|
| | |
| |
|
Vadvízi éjszakai gyaloglás 25 kilométeren 2006 - avagy: térdig a Mátrában
"Bízzál bennem, ûrbázis, én jó fiú vagyok,
látod, nincs is kedvem, mégis ezekkel táncolok
aztán a wc elõtt egy nõ a fülembe ordítja, hogy hátha
ma van utoljára ekkora lárma
ha ez a vég, nekem tetszik, ha ez a vég, nekem tetszik,
ha ez a vég, nekem tetszik, ha ez itt a vég, hát ez
nagyon derék"
(Kispál és a Borz: Ha ez a vég)
Oké, hogy az ember nem tud aludni. El lehet menni az erdõbe sétálni. Éjszaka is, persze, júniusban nagyon kellemes. Általában. De azért vannak fokozatok.
Szóval amikor úgy indul egy éjszakai túra, hogy a két kilométeren, amíg leérek az állomásra, már ronggyá ázok, az valahogy nem a "bíztató" kategóriába tartozik. A vonaton valamelyest sikerült megszáradnom, aztán Hatvanban, amíg spetire vártam hívtam taxit egy néninek, mert nem volt jó a pénzbedobós telefon. Amikor megérkezett az autó, még mindig szakadt az esõ, így érkeztünk meg Gyöngyösre 3/4 8 körül. Mit mondjak, nagyon nem akaródzott kiszállni a kocsiból... Aztán csak bementünk az iskoláb, elkezdtünk pakolászni, beszélgettünk a rendezõkkel, Gyuri74 elmesélte, hogy kiöntött a Sás-tó és két napja halakat látott úszkálni a turistaúton. Nyolc után megérkeztek Sanciék is, majd mindenféle adminisztráció után 20:32-kor indultunk útnak.
Az elsõ 10 perc a nagyon rossz, amíg kiér az ember a városból. A többi annál sokkal rosszabb. A szõlõk között vezetõ szekérpatak még csak a bemelegítés volt, gyanússá akkor kezdett válni a dolog, amikor fölfelé indulva folyt szembe a SÁRga jelzésû turistaút. Valahol itt csatlakozott triónkhoz Hikerworm is, akit persze nem ismertem meg, mert legutóbb (és elõször) szakadó hóban nagykabátban sapkában láttam. De nagyon talán nem haragudott meg. Közben elállt az esõ, másztunk bele a felhõbe. Az erdõhatár fölé érve a párás levegõben csak néha derengett elõ némi csenevész növényzet a SÁR-hegy 2165 m magas csúcsa felé haladva. Végül fel is értünk a csúcsra, én mondjuk ezt csak onnan vettem észre hogy lefelé indultunk, a ködben nem láttam a torony irányfényét. A hegy túloldalára érve eloszlott a pára, a környezõ települések fényei világítottak a mélybõl, egészen látványos volt. Feltûntek a Szent Anna kápolna körvonalai, és megkaptuk elsõ pecsétünket is.
Lefelé az emlékfoszlányokat összerakva haladtuk lefelé a szétázott szalagok és elõtünedezõ jelzések mentén. Próbáltam spetit párszor letéríteni a helyes útról, de szerencsére nem hagyta magát. Kezdõdött az izgalmas rész, néhol teljes szélességében víz foglalta el az utat, volt, ahol vagy 15 méter hosszan. Mátrafüred elõtt egy új kerítést kellett megkerülni egy keskeny, ferde, csúszós ösvényen, aztán le is értünk a fõútra. Közös megegyezéssel vállaltuk az útvonalhosszabbítást, és betértünk a központba kocsmázni egy gyorsat. A csapos nehezen hagyta ott a kártyajátékot, de aztán csak kiszolgált minket. Érdeklõdtek persze a helyi alkeszek, hogy ugyan mit csinálunk erre meg merre jártunk, mondtuk, hogy megyünk a Sás-tóhoz. Persze a csapos rögtön a mûutat javasolta mint legegyszerûbb eljutás, valaki megkérdezte, hogy Sás-tónál van-e a szállásunk. Aztán némi magyarázkodás után indultunk kifelé, utánunk szólt egyikük, hogy "Hé, várj csak, figyelj már: a múltkorit ki nyerte?". Épp magyarázkodni kezdtünk volna, amikor egy másik vendég megmondta: "Ez nem olyan".
Eme bölcsességekkel felvértezve ballagunk fel a Kozmáry-kilátóhoz, ahol megkaptuk a második pecsétet is, meg a kilátás mellé csoki meg kókuszos keksz volt a jutalmunk. Tovább a sárga háromszögön Sás-tó felé már kezdõdtek az izgalmak, néhol boka fölött merültünk a folyékony turistaútba. Egy helyen gyakorlatilag nem lehetett átmenni, a bozótosban próbáltam kerülni, de alig bírtam kiverekedni magam belõle, hallottam 20 méterre a többieket, de vagy 10 percet küzdöttem - közben egy fát is lefejelve - amíg sikerült kijutnom. Sás-tónál viccelõdtünk, hogy jó lenne elkötni egy vízibiciklit, és leraftingolni vele Lajosházára. Mint késõbb kiderült, ez nem is volt a valóságtól túlságosan elrugaszkodott ötlet... Sás-tónál vendéglátás a teraszon, zsíros és lekváros kenyér, forró tea. Eltöltöttünk itt vagy 20 percet, meghallgatva az egyik pontõr beszámolóját a bombászásáról (második világháborús aknarepeszeket gyûjt levélnehezéknek, de csak olyat, ami már felrobbant), és éppen éjfélkor indultunk tovább.
A réten átsiklottunk, majd a Farkas-kút felé vezetõ úton sõt ösvényen sõt patakban már igazából nem volt értelme néznünk, hogy hová lépünk. Csak haladtunk elõre. A forrásnál a vízesésen iszonyatos erõvel zubogott lefelé a patak, a forrásból nem csak a csövön jött kifelé a víz, hanem az egész foglalat szivárgott. Tovább a sárga négyzeten, majd sárga háromszögön leértünk a Lajosháza feletti ponthoz - nem irigyeltem a pontõröket, akik a sárban sátraztak... Kaptunk szõlõcukrot, útbaigazítást a terelõútról, és egy bíztatást, miszerint "Azt hitted, ennyivel megúszod?". Hát, ha ez volt a könnyebbik út, inkább nem próbálom meg elképzelni, milyen lehetett az eredeti. 8.3-ra értékeltem valamelyik túratárs balettmozdulatát, majd két másodperc múlva a sárban landoltam. Innen vagy húsz percig nem bírtam mozgatni az ujjaiat, mert sárkesztyû volt rajtuk, de aztán egy pataknál sikerült némileg lemosni õket. Nemsokára elértünk a Cserkõ-bányához, ahol rejtélyes módon egy Suzuki parkolt a pontõröknél, nem tudom, hogy mentek be. Kaptunk cseresznyét.
Innen a "felmentek a nyeregbe és már ott is vagytok a kilátónál" mondat, amivel a pontõr útbaigazított, eltartott vagy háromnegyed óráig, a szokásos lábcuppogással kísérve. A nyolcas csomópontjánál szembetalálkoztunk a 40-esen lévõ Gudlukinggal, Tibettel meg VadMalaccal, és aztán tényleg felértünk újra a Kozmáry-kilátóba. Innen le a lépcsõn a faluba (Édes anyabeton!), ahol benéztük sajnos a zöld kereszt ösvényét, így elmentünk rossz fel kicsit egy zsákutcában, de aztán csak rátaláltunk a kerékpárútra. Még volt egy pont a gyöngyössolymosi elágazásnál, és hajnali fél 4-re beértünk a célba. Látva kissé trehány állapotú itineremet kaptam egy tisztát a célban, majd átöltözés után finom raguleves meg lekváros kenyér várt, aztán spetitõl egy fuvar Hatvanba, és vonatozás haza.
Lehet, hogy nem vagyunk normálisak, de jól esett. Ha menni kell - hát, menni kell.
Köszönöm a rendezõknek a remek túrát, hogy ebben a zord idõben is a szokásos végtelen kedvességgel és lelkesedéssel rendezték a túrát. Még sok ilyet kívánok nekik - és persze nekünk is.
|
| | |
| |
|
Vidróczki "58" - 2006. május 13.
(Megjegyzés: a *-gal jelölt távadatok a túra igazolófüzetébõl származnak. A körülmények arra mutatnak, hogy a valós adatok ettõl - fölfelé - jelentõsen eltérhetnek!)
"Még nem volt elég, eltûnt a félelem,
hosszú az út, lehet, hogy végtelen
(...)
Van még idõ, van még esély,
Folytatni kell, mielõtt végleg elveszíteném"
(Pál Utcai Fiúk: Elsõ dal)
6:00 Gödöllõ
Vásárolok az éppen nyitó boltban némi reggelit, majd rögtön meg is érkezik Tibet, VadMalaccal és Jaattal a fedélzeten, csatlakozom én is hozzájuk. Az út gyorsan és eseménytelenül telik el, egyedül egy behajtani tilos tábla okoz némi zavart a szorospataki bekötõút elején, de egy helybélitõl megtudjuk, hogy ez csak munkanapokra vonatkozik, úgyhogy rövidesen megérkezünk a rajthoz. A nevezés érdekes, háromasztalos technikájú (nevezés, fizetés, rajt), de mivel nem vagyunk benn túl sokan, sorbanállás nélkül sikerül hamar elindulni.
7:17 Szorospatak, erdei iskola (Rajt, 1. ep.)
Rövid gondolkodás után rövidnadrágban vágok neki az útnak (ennek késõbb még jelentõsége lesz!), övtáskából, amibõl a nagy sietségben kimaradt a telefon, ám nem fordulok vissza, gondolom egy 58 km-es túrán ugyan mi történhetne (ennek késõbb még szintén jelentõsége lesz!). A túra elsõ szakasza egy mátralábi Mátra-nézõ séta, végül is megvan a maga varázsa meg a bemelegítés-jellege, de én nem feltétlenül erõltetném bele ezt a 7-8 kilométert egy mátrai túrába. De végül is mindegy. Nagybátonytól Maconkáig a három kilométeren kb. 2 db piros + jelet fedezek fel, de nem nagy probléma, mert nemigen van a mezõn elágazás. Beérve Maconkára egy Sir Danre emlékeztetõ bézbólsapka vágódik ki az egyik mellékutcából, mint utolérve kiderül, tényleg õ az, fagylaltért tért ki, de kár volt. A pontra érve elõkerül a többi TTBs is, õk már jártak a következõ ponton is, mert valaki rossz felé küldte õket.
8:21 Maconkai tározó, halõrház, 6,3 km (2. ep.)
Csatlakozom a csapathoz, indulunk a tóparton, figyelve az autós horgászokat megállapítjuk, hogy az az igazi sport. Egy helyen szalagozásra kell térni, de szalagot csak egyet találunk, egy oszlopon, aztán vagy két kilométerig semmi. Útközben szembetalálkozunk Balázs bácsival. Mikor becsatlakozunk a piros jelzésbe, akkor már tudjuk, hogy jó helyen vagyunk. Innen már könnyen odatalálunk - van aki már másodszor - a következõ pontra.
9:09 Felsõlegyend - Pusztatemplom, 10,6 km (3. ep.)
Nem idõzünk sokat, haladunk tovább. Az erdõbe érve immár a valóságban is léteznek a szalagok az út mellett, ez az elsõ rendes emelkedõ. Aleksza fején találja a szöget, amikor a sárga jelzésre érve az emelkedõt meglátva megjegyzi, hogy most kezdõdik a tánc. És valóban, itt térünk rá az egykori Mátrai Tánc teljesítménytúra útvonalára. Kisebb-nagyobb emelkedõkkel jutunk fel a Három cserhez (leirtott rész), ahol hiába próbálom felidézni Güszi pénteken olvasott beszámolóját errõl a szakaszról egy elágazásnál. Némi tanakodás után a jelzetlen, de legalább járható ösvényt választjuk, majd az erdõben visszatérünk a helyes útra. Tankolok a Bec-kútból, mert jön a keményebb emelkedõ, sajnos a többiek lemaradnak kicsit, de bármilyen jó is a társaság, úgy ítélem meg, hogy nem fér bele a várakozás az idõmbe, így egyedül érek fel a Vörös-kõre. Felmegyek a kilátóba, ha már a Mátrabércen úgy átloholtam itt, és valahogy úgy tûnik, mintha pár éve másmilyen torony lett volna itt (ezt késõbb más is megerõsíti, szóval nem tévedek). Ide már nincs messze Mátraszentlászló, ahol a közel kilométeres oda-vissza szakaszon szembetalálkozom Bubuékkal (õ épp egy lekvároskenyér elpusztítását fejezi be). Rövidesen én is megérkezem a pontra, ahol egy polgárõr-autó teljesít szolgálatot.
10:35 Vidróczki csárda 16,6 km* (4. ep.)
Két zsíros meg egy lekváros kenyér meg néhány pohár gyümölcslé leli halálát kezeim között, majd indulok tovább. Visszaérve a sárgához, utolérek két srácot, Viktort és Gábort, ezután õk lesznek útitársaim. Ez az elsõ túrájuk, készülnek a Kinizsire, most érettségiznek és Kecskemétrõl jöttek. Nagyon jó társaság, úgyhogy szívesen megyek velük. Pár kilométer múlva teljesen rám bízzák magukat tájékozódásban meg tempóban, s ez - nem tagadom - jól esik. Nekik is, hogy nem kell sokat vacakolni a jelzésekkel, mert elõször vannak a Mátrában - nagyon tetszik nekik. Nagyon szeretem a Smiró Feri útját, kellemes oldalazás a bükkösben. Aztán indul a mászás a Galyavárra, rövid, de velõs. A csúcson beszélgetek pár percet a pontõrökkel, nem kell sokat várni a srácokra sem.
11:59 Galyavár 21,4 km* (5. ep.)
Kellemesen beszélgetve, néha belekocogva haladunk a kellemes sétaúton a Piszkéstetõ, majd le Mátraszentimre felé. A faluban a pont az ABC mellett van elbújva, gyorsan vásárolunk (még nyitva a bolt két percet), majd továbbinduláshoz készülünk.
12:52 Mátraszentimre 25,1 km* (6. ep.)
Mikor indulunk, a pontõrsrác ragaszkodik ahhoz, hogy félrevezessen minket, és vitatkozni kezd velem a további útvonalat illetõen, de én akkor sem rá, hanem az itinerre - és emlékeimre - hagyatkozom, így nem a pontõr által javasolt zöldön, hanem a helyes zöld négyzeten indulunk a Csörgõ-patak völgye felé. A patakvölgy egész kellemes, könnyen járható. A malomrom táján jön szembe(!) két ember, kezükben Vidróczki itiner, láthatóan elbizonytalanodva. Mivel mindenféle résztávok mindenfelé mennek, azt kérdezem, hogy melyik pontra szeretnének most menni. Kiderül, hogy szintén a Vándor-forráshoz tartanak, javaslom nekik az ellenkezõ menetirányt. Néhány patakátkelés után Meg is érkezünk a forráshoz. Töltünk vizet, a srácok fényképezkednek, én az idõ - meg a szúnyogok - miatt siettetem az indulást.
13:58 Vándor-forrás 30,1 km* (7. ep.)
Innen a nagy többséggel szemben - akik egyszerûen továbbmennek a piroson - a hivatalos úton megyünk, az (egykori) piros kör jelzésen. Igen meredeken kell leereszkedni, de jutalmunk egy gyönyörû szurdokvölgy szikláival. Nemsokára mi is kiérünk az útra, és lecsorgunk Mátrakeresztesre. Itt megegyezünk pár perc pihenõben az Óvár sörözõnél, meglátogatom a mosdót, iszom egy kólát és indulunk tovább. Nincs messze a Vidróczki-barlang, ahol az oda-vissza szakaszon összefutunk Gyuri74-gyel. Itt kezdek elõször komolyan aggódni a szintidõnk miatt...
14:59 Vidróczki-barlang 33,6 km* (8. ep.)
Innen egy elég kemény szakasz jön. Nem hiszünk az itiner téves szövegének, és nem megyünk vissza a P-ig, hanem csak a P+-ig, ameddig valójában kell. Rövid bózótharc után nagyon meredek szakasz jön, fel a Mocsár-bükk csúcsára, ahonnan viszont nagyon szép a kilátás. Nemsokára felérünk a piros jelzésre, itt nézem csak meg a térképet, hogy egészen a Nyikom-nyeregig el kell menni. Legalább azt ismerem, most jártam itt nemrég. Felérünk gond nélkül, ám innen zavaros a leírás meg a terep is: egy tarvágáson kell irányban keresztülmenni, rengeteg bozót, csalán meg otthagyott faág között. De csak sikerül elérni a leírásban szereplõ dózerutat. Ezen kell menni egy keveset, majd be egy újabb bozótosba, le a zám-patak völgyébe. Itt kezdõdik a számomra legpokolibb szakasz, nagyon sokáig, talán egy órán keresztül kell ide-oda menni a patak partjai között, legalább hússzor, nehezen járható, köves ösvényen, néha csalánnal meg kidõlt fákkal fûszerezve. Többször félhangosan megjegyzem, hogy türelmem véges. Aztán nagy nehezen csak elérjük a vadetetõt, innen már nem nagy kunszt elérni a Nagyparlagra.
17:04 Nagyparlag 41,5 km* (9. ep.)
Na itt kezd elõször nagyon gyanús lenni, hogy nem jók a távadatok. Mert igaz, hogy a patakvölgyben nagyon lassúak voltunk, de azért 10 óra 41 kilométerre talán mégis túlzás (valójában itt már 47 körül lehettünk). Betolok egy szendvicset, de nem vagyok túl nagy formban. Indulunk a Hideg-kút felé, Viktortól lemaradok, Gábor és Gyuri meg mögöttem. A forrásnál tankolok és bevárom a srácokat, majd Mátrakeresztesre kissé felélénkülve érek be. Elsõ utam a buszmegállóhoz vezet, de "sajnos" az utolsó pásztói busz 5 perccel elõttem ment el. Nekilátok a vacsorának, Gyuriék "úgyis utolérsz" felkiáltással elindulnak.
18:32 Mátrakereszres 48 km* (10. ep.)
Nem vagyok messze attól, hogy kiszálljak, megkérjem Tibetéket, hogy jöjjenek értem - csak telefonom nincs. De aztán végiggondolom, hogy milyen lelkiállapotba kerülnék egy feladás után - túl sok minden nem sikerül mostanában... Szóval továbbindulok, Gyuriékat még látom az utca végén. A piros négyzeten egy rövid meredek után könnyû séta esik, a ponton utol is érem a többieket.
19:14 Kosnyiktanya 51,1 km* (11. ep.)
Itt Sütõ Laci a pontõr, és megerõsíti, hogy valóban nem jók a távadatok, és ezért nem kell felmenni az Ágasvár csúcsára, csak a házig. Ezen nagyon fellelkesülök, és Gábornak mondom, hogy behúzom szintidõre a célba (neki fél 9-ig kell beérni). Elindulunk, némi szalagozás segít, ami a szürkületben nem jön rosszul. A háznál utolérjük az épp induló Viktorék csapatát, én meg benézek a házba egy kólára - nekem még több idõm van.
19:42 Ágasvári th. 54,5 km* (12. ep.)
Utolér Gyuri, innen együtt ballagunk lefelé. Egy helyen megbotlok egy kõben a sötétben, de szerencsére nem fáj sokáig a lábam. Egyébként már nagyon várjuk a célt, aminek elérése sikerül is még éppen lámpa nélkül.
20:38 Szorospatak, erdei iskola 58,3 km* (CÉL) (Total Time: 13:21)
Itt gyorsan átveszem a díjazást, bekapok egy szelet kenyeret, köszöntöm az ismerõsöket, átveszem a pólómat, és már mehetünk is... Utastársaim több órát vártak rám, türelmüket ezúton is köszönöm.
P.s. Mint kiderült, akik mérték az útvonalat, 65-nek mérték...
Jó kis túra volt, köszönöm a rendezõk fáradozását, a bakikat remélem, jövõre kiküszöbölik, de elsõ rendezéshez képest elég jól sikerült. |
| | |
| |
|
Mátrabérc 2006
"Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. Tudod-e például, hogy ez az ösvény itt végül átvág a Bakacsinerdõn, ha pedig hagyod magad, elvisz egészen a Magányos Hegyig vagy még messzebbre, még komiszabb helyekre?"
(J. R. R. Tolkien: A Gyûrûk Ura)
Hát, ez is véget ért. A mumus, a tömegtúra, az "én soha". A hegyek, a szintek és a szûkre szabott szintidõ. Hát, van ilyen, most mégis megkívántam. Próbaképp, hogy képes vagyok-e. Meg bizonyítani magamnak, hogy igen.
Sirok megközelítése részemrõl nem a kanonizált útvonalak és módok egyikén történt, hanem péntek este Gödöllõ - Hatvan - Kisterenye - Mátraballa vonattal, majd Mátraballáról busszal (a sofõr nyolcszoros Mátrabérc-teljesítõ!) Sirokra, így sikerült néhány perccel megelõznöm a pesti vonattal érkezõ tömeget. Nevezés és lecuccolás után Vlaszijjal meg a késõbb csatlakozó Cejassal megvacsoráztunk a sportcsarnoktól nem túl messze lévõ vendéglõben, majd lámpaoltás után visszaérve a szállásra némi szöszmötölés után sikerült is elaludnom.
Reggel idõben ébredve a wc elõtti jelentõsebb sort sikerült megelõzni, majd pakolászás meg egy db szendvics után már az 5:30-as munkásszállítõ típusú busszal sikerült kigurulni a rajthoz. Itt éltem némi társasági életet, majd a fõrendezõ 6:00-kor elindította a mezõnyt. Mókás volt, ahogy a rengeteg ember nekizúdult egyszerre a Mátrának. A pár autós, aki éppen arra jött, nem tudom, mit gondolhatott. Besorolt mindenki a megfelelõ sebességtartományú helyre, és elkezdõdött a végeláthatatlan hullámvasutazás az ország teteje felé. Vlaszijéktól hamar leszakadtam, így jobbára egyedül haladtam. Nagyon látványos a fõleg a gerincen vezetõ útvonal, úgyhogy elvonta a figyelmem a meglehetõsen nehéz tereptõl. Egy-egy ponton megálltam nézelõdni meg inni, de nagyjából folyamatosan haladtam felfelé. Olykor rámköszönt hátulról egy-egy ismerõs, néha ár száz métert együtt is haladtunk. Megelõzött sétálós bácsi, Sir Dan, akinek megmutattam a Jóidõ-kutat, majd az Oroszlánvári pont elõtt kalapos2001 meg sancimanó is. Az oroszlánvári meredeket vszonylag jól, megállás nélkül vettem, fenn 8:14-et mutatott az óra; 4 perccel rosszab, mint a füzetben ajánlott idõbeosztás.
Pihenés nélkül azonnal indultam tovább, mert úgy éreztem, hogy a Kékesig mindenképp nagyon kell hajtanom. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége annak, ha nem eszem semmit, de egyszerûen nem bírtam semmit magamba gyömöszölni - pedig jól volt a gyomrom. A Markazi-kaputól már ismerõsebb szakasz következett, erre többször jártam már, nagyon kedvelem az északi falban szelíden fölfelé oldalazó ösvényt, a szépen felvillanó kilátásokkal, a rengeteg virággal és az egyre közelebb feltûnõ toronnyal. A Sas-kõ elõtti nyeregbe érve az ott megelõzõ csanya bíztatta CanisLupust a "menj csak nyugodtan, van nálam egy Low Alpine defibrillátor, majd kiütlek kétszer" felkiáltással. Hamarosan felértem Kékesre. Elég jól éreztem magam, az idõ 10:09 volt. Itt pótoltam az eddig elfogyasztott másfél liter folyadékot, majd t_aleksza társaságában indultunk lefelé 4:27-es idõvel - ami még mindig két perccel rosszabb az ajánlottnál.
A Mátra-nyeregig semmi különös nem történt, ballagtunk szépen, közben elrágcsáltam egy fél zacskó ropit, amit aleksza hagyott rám, majd az elsõ, ahol éreztem, hogy nem jól húz a motor, az a Csór-hegyi emelkedõ volt. Az utána következõ gerincúton egyre jobban lemaradtam alekszától is, és egyre lassabban ment a dolog. A rudolftanyai elágazásig tartó kicsit több mint 3 kilométer alig-alig akart végetérni. Mire odaértem, szinte csak kóvályogtam, megittam vagy 4 pohár piros ízû szörpöt, aztán lerogytam a fûbe. Magamba erõszakoltam egy fél tábla csokit, aztán indultam tovább. Halyatetõre könnyebben feljutottam, mint azt gondoltam, itt az egyik büfénél PrInCeéket megtalálva megettem 4 csokis palacsintát. Ez valamelyest helyrerakott, felsétáltam a Péter-hegyesére, majd tovább a pontra. Idõ 12:59, 9 perccel túl az ajánlotton.
A háztól Tamics doktor társaságában indultam neki pihenés nélkül a lazító szakasznak. Kellemes idõben, könnyen járható ösvényeken és könnyû terepen haladtunk Mátraszentlászlóig, ahol útitársam rögtön továbbment, én pedig bementem a frissítõpontra fél liter teáért. A Vörös-kõn Joeyline a kilátó tetejérõl a látvány megtekintésére buzdított, de én a szintidõ miatti aggodalmamban kihagytam a tornyot. Idõ 13:46, 11 perces túllépés.
Innen újra egyedül, olykor szót váltva pár alkalmi útitárssal, akik picit késõbb indultak, bíztattak, hogy meglesz a 13 óra. Szerettem volna hinni nekik, de a pesszimizmus itt úrrá lett rajtam. Innen sem túl nehéz az út az Ágasvár felé, s némi változatosságot hozott a dologba, hogy kezdtem utolérni a rövidebb távokon indulókat, akik szemmel láthatóan jóval frissebbek vltak nálam. A meredek mászás az Ágasvárra nem esett túl jól, de szerencsére nem volt túl hosszú, így a bélyegzés (14:50, 15 perc késés) után elindultam rögtön lefelé a turistaházhoz, a meredek lejtõn csak lassan tudtam haladni, ráadásul kissé feltorlódott a sor, mert jártak itt ekkor kirándulók is.
Itt, bármennyire is szorított az idõ, be kellett térnem a házba innivalóért és pihenni egy kicsit. Mikor összeszedtem magam, mentem tovább lefelé a patakvölgybe (itt nagyon nem volt egyértelmû az itiner, ami szerint a háztól P+ jelzésen kellett volna menni, de ez csak pár száz méterrel arréb kezdõdött. Rábíztam magam az erre járó n+k-szoros teljesítõk helyismeretére, és némi ködfelhõvel a szemem elõtt igyekeztem Mátrakeresztes felé, ahogy csak bírtam. A ponton sárga ízû szörp, meg HTK és mézes keksz várt, amikbõl 8-10 darabot elrágcsáltam egy helyben ácsorogva, leülni nem akartam. Bélyegzés 15:27-kor, 3 perccel az ajánlott elõtt.
Kicsit felvidulva azon, hogy végre sikerül megelõnöm a mintatúrázó idejét, indultam felfelé a Nyikom-nyereg irányába. A lelkesedés kb. két kilométerig vitt elõre, ott le kellett ülnöm, sorra elõztek vissza az imént elhagyott hanákosok, többen kedvesen megkérdezték, hogy minden rendben van-e, illetve segíthetnek-e. De nem volt komoly baj, 5 perc pihenõ segített, és a következõ szakaszon enyhébb volt az emelkedõ. A Nyikom-nyeregben egy farakáson ismét lepihentem, és itt én adtam útbaigazítást meg bíztatást pár sporttársnak, akik a Muzsláról érdeklõdtek - szerencsére innen már jól ismertem az utat a Pásztó 50-rõl. Két kisebb hegy után el is értem a Muzsla-nyerget a P hsz jelzés kiágazásánál, ahol tudtam, hogy már csak egy mászás vár rám. A csúcson pihenõ emberek, én meg vigyorogva bélyegzek 17:00-kor, 25 perccel az ajánlott elõtt (Itt látom, hogy nagyon ügyesen a végére sokkal kisebb átlagsebességel számoltak a táblázatnál. Ez nem jött most rosszul). Itt a rendezõség ellentmondásba keveredik saját magával, mivel az itiner szerin 6,9 km a cél, míg a pontõrök nyolcat mondanak.
Látva, hogy éppen két órám van még, tempósan indultam tovább a hosszú gerincúton elõzgetve és gyorsabbak elõl félreállva, megcsodálva a sok szép kilátást. Nagyon megörültem, amikor végre leértem a patakhoz, illetve felmásztam a szekérútra. Itt újra leültem kicsit, megittam a maradék üdítõmet. Joeyline szólt pár bíztató szót, majd megelõzött cserlaci csapata is, aztán én is útra keltem egy szintén 6:00-kor induló srác társaságában, aki valahonnan ismert, csevegtünk mindenféle túrákról, és máris megérkeztünk Szurdokpüspökibe, ahol az iskola kertjében rengeteg ismerõs ücsörgött, végül 18:27-kor a célbélyegzõ is rákerült a füzetemre, s pár perc után megkaptam az oklevelem is.
Csomagkeresés, pakolászás, hidegvízben fürdés, társaságiélet-élés után sétálós bácsiékkal kisétáltunk a kocsmába lángosozni meg babgulyásozni.
Így ért véget ez a nap. Számomra most kemény erõpróba volt, pár tanulságot megfogalmaztam magamnak. De egy percig sem bánom, hogy elmentem, mert nagyon szép az útvonal, remek volt a hangulat és a társaság, ráadásul a rendezõket is dicséret illeti, mert nagyon profin kezelték péntek estétõl vasárnap reggelig a hatalmas tömeget, várnom se kellett sehol.
Legközelebb megpróbálom kicsit frissebben :) |
| | |
| |
|
Bükki Kilátások egyéni túra
"Találtam magamnak pár dolgot,
Na, dolgok, mondtam most, maradtok
Veszek nektek szép ruhát,
Kólát meg kakaós csigát"
(Kispál és a Borz: Nincs nagy baj)
Szakadó esõ péntek este a kis faluban. Alkalmatlan minden szabadtéri programra. Mi lesz ebbõl... VadMalac-féle 19. túrázási axióma: "Mindig el kell indulni." És tényleg. Megint igaz. Reggelre fehérbe burkolózik a táj, még kicsit esik a hó, aztán az is eláll. Rövid autózás Szilvásváradra, ma innen indulunk kirándulni. Egy pár ismerõs, kicsi-a-világ heurisztika, micsoda véletlen, egyikük autóval van és elviszi a táskámat. Egy asztalon megtalálom egy útvonal leírását is, én is pont ezt akartam végigjárni, így lehet, hogy könnyebb lesz.
Elsõ sarkon ki a faluból, csónakot nem hoztam, pedig lehet, hogy kéne. Kéne, de aztán mégse, ahogy emelkedünk ki a völgybõl, a talaj, vagyis inkább a hó úgy lesz egyre szilárdabb. A Kelemen-széke oldalából váratlan kilátás tûnik fel, a környezõ dombok-hegyek pengeéles körvonalai szinte hasítják a levegõt. A rét sarkán lengedez egy szalag, valaki itt hagyot fellógatva egy bélyegzõt. Ha már itt van, emlékül otthagyom nyomát az útvonalleírás hátulján. Innen már nincs messze a csúcs, ahol próbálom megjavítani elszakadt cipõfûzõmet, több-kevesebb sikerrel. Lecsúszkálunk a Katonasírokhoz, a hó miatt még egyszerûbb is a lejtõ. Aztán emelkedünk fölfelé a tejfölszerû ködbe-felhõbe-fogalmam sincs mibe. Hosszú az emelkedõ, de kényelmes, hiszen kicsi a dõlésszög. Az Õr-kõ-réten lábnyomkavalkád, de az emlékek és az útjelzõ tábla segítenek. Gondoljuk, ha már itt vagyunk, felnézünk az Õr-kõ csúcsára is, de kilátást hiába várunk. Sûrû köd, ha fejest ugranék bele, azt hiszem, megtartana. Valaki ittfelejtett egy bélyegzõt, ha már itt van, ezt is használjuk.
Ezután visszacsúszka a rétre, kis iránytévesztés után rátérünk a kék jelzésre. Még jó, hogy van nyom taposva, ezt a szakaszt hó nélkül sem egyszerû követni - ösvény híján - az ördögszántáson keresztül. Rövidesen odaérünk a Cserepeskõi-barlanghoz, ahol benézve látjuk, hogy valaki ittfelejtett egy nagy adag almát. Ha már így alakult, veszünk belõle, s emlékül itt is pecsételünk egyet papírunkra. Rájövök, hogy meredek jeges lejtõn hóban botokkal mérsékelten jó ötletnek bizonyul csak almát enni, így gyorsan eltüntetem a maradékot, s csak azután indulok tovább. Nemsokára elérjük az Õserdõ bekerített területét, ahogy mászunk körbe a kerítés mentén, egyszer csak elõbukkan a nap, vidámmá és barátságossá varázsolva a tájat. A Toldi-kaputól már csak egy nem túl hosszú de kissé meredek emelkedõ van hátra a Tar-kõig - a látványt nem lehet leírni, csak átélni. Az erdõszélre érve lefejelek egy keresztbe lógó faágat, amit nem láttam a fejemre húzott kapucnitól... Szerencsére egy horzsoláson meg némi szédülésen kívül más bajom nem esik, így a Bükk 900-as csúcsai túramozgalom bélyegzõjének kipróbálása után gyorsan indulok tovább a Keskeny-rét és a Nagy-mezõ felé. A Nagy-mezõ szélén egy szembejövõ túrázó ajánlja, hogy látogassuk meg a nem messze lévõ síházat, ahol van egy nagyon kedves család, akik minden arrajárót fahéjas teával meg zsíros kenyérrel kínálnak.
Nem sokáig maradunk, bár vendégszeretetük megengedné, mert hosszú utat kell még megtennünk. Nem is figyelem, hogy merre megyünk, egy gerincen ballagunk hosszan, lefelé, csak néhány rövid emelkedõ ad enyhülést a merevedni kezdõ izmoknak. Nemsokára elérünk egy mûutat, ezen haladunk egy darabig, bár a burkolatból nem sok látszik a hótól meg a latyaktól. Az erdészháznál a többiek emut látnak, én meg csak egy kutyától rezzenek össze. Utána kicsit leszakadok a csapattól, meg kell állnom enni valami csokit, aztán egy lejtõn meg a sárban-latyakban csúszkálva próbálom behozni a lemaradást. Útitársaim rendesek, a lejtõ alján megvárnak, így kerítésmászás után együtt mehetünk tovább. Egy újabb erdészház után ismét mûút, bár ezt meg vagy 15 cm jeges lötty borítja. De mivel úgyis csuromvizes már a lábam, teljesen mindegy, hogy hová lépek.
Nemsokára elérjük az ódorvári emelkedõ alját. Az utolsó próbatétel, a méregfog, amit ki kell húzni. Lassan megy, de biztosan, nagyhalál-jelenet nélkül. Még egy kis egyensúlyozás a tetején a forráshoz, majd a felérkezés boldog megelégedettsége. Kilátás, csúcscsoki - utóbbi kissé lejjebb a pihenõnél. Már csak le kell száguldani a Völgyfõ-házhoz. Itt ismeretlenek állítanak meg, s kínálnak teájukból meg kekszükbõl kedvesen, ha már arra jártunk. Aztán kezdõdik a Török-út, amelynek vélt vagy valós - mindenesetre emlékeimben élõ - egyhangúságát alaposan átértékeli 90 kilométer gáton sétálás, vagy a Barcika-túr végigjárása... szinte rövid és szinte sajnálom, hogy vége. A nap még pár már-már giccsba hajló képpel ajándékoz meg minket, mielõtt végleg elbúcsúzik, s szerencsére ebben annyira elmerül, hogy kivár addig, amíg el nem érünk a Várkúti Turistaházba, s csak akkor tûnik el a horizont alatt... |
| | |
| |
|
Börzsöny éjszakai túra - 2006.
"Vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba
ma éjjel nem alszunk, más se csinálja
mindegyik herceg beteg akivel táncolsz máma
a szemük szépen csillog, de a feketéje sárga"
(Lovasi András: Vedd fel a szép ruhád)
"Elnézést, az ott a Csóványos?"
(egy résztvevõ a Nagy-Mána bércen, a Nagy-Mána csúcsára mutatva)
Mindennek van határa.
Mert az mondjuk rendben van, hogy az ember szeret kirándulni. Az is, hogy ez a hobbija és minden hétvégéjét az erdõben tölti. El lehet fogadni, hogy 30-40 kilométer alatt fel se vesszük a túracipõt. De hogy mi a jó abban, hogy több mint fél napon át, hidegben, sötétben, térdig-combig érõ porhóban, meredek emelkedõkön meg lejtõkön gyalogol az ember? Nem tudom. Egyszerûen jó. Aki nem próbálta, az nem tudja.
Némi késéssel - ami, mint kiderült, nem vált egyáltalán hátrányunkra - fél hétkor értünk a rejthelyre, ahol még készülõdtek páran. Mi is összeszedtük magunkat, gyors nevezés után 18,45-kor indultam a zöldön - Tibet, VadMalac és Canis Lupus társaságában, kicsit megrökönyödve a rendezõk közlésétõl, miszerint 15 óra a szintidõ... Az út varázslatos volt, a telihold jóvoltából szinte nem is kellett lámpa. Ötszáz méter után megelõztünk egy lányt, aki már láthatóan nem nagyon bírta, majd egy kilométerrel arréb a hozzátartozó társaságot, borgõzös lehelletükkel. Az emelkedõ elején a többiek kicsit lemaradtak, én egyedül mentem tovább, néha lehagyva egy-két embert. Kemény volt az emelkedõ, fõleg a lábszárközépig érõ porhóban, de még az elején voltam, így csak egyszer-kétszer kellett megállnom levegõt venni. Megelõztem Vajonmerrét, aki már át is tervezte útvonalát, majd kb. két és fél óra után felértem a 6,5 kilométerre lévõ Magosfára. Itt is pihent pár ember, a pontõrök meg egy nagy gödröt ástak, amiben tüzet raktak. Itt látszott igazán, hogy mekkora hóréteg van alattunk.
Ivás meg egy-két perc pihenõ után indultam is tovább, lefelé a Rakottyás-völgybe. Ez volt a túra egyik legszebb szakasza, a Nagy-Mána gericrõl a Hold által ezüstösre festett havas táj, a Pogányvár gerince, a Csóványos meg a Rózsás-patak völgye felejthetetlen látványt nyújtott. Kétszer is megálltam nézelõdni, és ezúttal nem az emelkedõ miatt - bár az itiner állításával ellentétben ezen a szakaszon is volt belõle vagy 70-80 méter. Két-három eleséssel sikerült leérni a patakvölgybe, útközben láttam valami fából készült emlékmûvet, nem tudom már mi volt az, de legutóbb mikor ott jártam, még nem volt ott, ez biztos. A ponton a tûz mellett közölte a pontõr, hogy talán nem ártana belehúzni, mert már a hosszabbított nyitvatartás is lejárt tíz perce - ez nekem annyit jelentett, hogy a késésbõl már sikerült fél órát behozni.
Innen is egyedül indultam tovább a patakvölgy mentén, a Bodosházi-kútból sajnos nem tudtam tölteni, mert a hó alatt nem találtam. Itt kezdõdött a túra legdurvább és leglassabb emelkedõje, a Pogányváron keresztül fel a Csóványosig. Ez a 4 és fél kilométer pont két órán át tartott. De sikerült zárás elõtt 5 perccel felérnem. A kilátó sajnos tele volt, így a külsõ falhoz támaszkodva toltam magamba valami csokit meg mogyorót. Valaki megkérdezte a pontõrt, hogy merre indul a kék, mire õ azt mondta, hogy ha hivatalosan, akkor erre (mutatva a Szabó-kövek felé), de lehet erre is (mármint a Foltán-kereszt irányába). No comment :-(
Pár perc kilátótámasztás után indultam magamban lefelé a meredek kéken. A piros X elágazás után valahogy letértek az úttörõk az útról (ami a jelzettséget meg a hó mélységét tekintve cseppet sem meglepõ), de szerencsére hamar feltaláltak a gerincen futó piros O-re. Itt lefelé kicsit unalmassá kezdett válni a dolog, de legalább kényelmesen lehetett haladni, mert nem volt túl meredek a lejtés. A kék körön le kellett ülnöm egy kidõlt fára egy kicsit, majd nem sokkal késõbb utolért száguldva VM és Canis Lupus, akikkel lekocogtam a Spartacus-házig. Itt sajnos a pihenésre szánt idõt állva, a sorban kellett töltenünk - az elõttünk lévõ 7-8 ember negyedóra alatt végzett. Közben jött szembe indulóban a TTB-s különítmény. Azért pár percet még adtam magamnak arra, hogy megegyem a párizsis kenyeret meg egy banánt és igyek egy pohár teát (amiket a ponton adtak), majd a mûúton elköszönve VM-éktõl ismét magányosan folytattam az utat.
Talán az egész túrán ez a legkellemesebb emelkedõ, a K négyzeten a Foltán-keresztig. Egészen jól ki volt taposva az ösvény, látszott, mások is jártak errefelé. A szembejövõ három bornírt fiataltól csak mérsékelten tûnt jó ötletnek a csúszka használata, tekintve, hogy ez a fölfelé tartók haladását némileg megnehezítette. Útközben találkoztam a Csóványos lefelé tartó pontõreivel, azt mondták, 25. vagyok, ez kissé meglepett, azt hittem, sokkal többen vannak elõttem. A holdvilág még tartotta magát, alig-alig kellett csak a lámpát bekapcsolni. A Foltán-kereszttõl már mélyebb volt a hó és nehezebbé vált a haladás, a Három-hárs gerincén már a szél is feltámadt. A csúcsra nem pont a jelzésen haladtak a nyomok, de szerencsére éppen a toronynál értek föl a hegy tetejére. Ekkor éppen üres volt a kilátó belseje, úgyhogy ledobtam magam a billegõs padra, csokit meg mogyorót tömtem magamba. Végre egy kvázi száraz és szélvédett hely!
Nemsokára megjöttek még páran, én meg indultam tovább, hogy más is le tudjon ülni. Mire kiléptem a kilátóból, eltûnt a Hold, vaksötét lett. Lefelé a kék háromszögön elvétettem egy elágazást, így sajnos levágtam pár száz métert a nyomokat követve. Ez a szakasz volt számomra a mélypont, bukdácsoltam a térdig érõ porhóban, kétszáz méterenként megálltam, hogy nekitámaszkodjak egy fának. Aztán, amikor az út hirtelen meredeken lejteni kezdett a Kõkorsó felett, kicsit felrázódtam, köszönhetõen a 4-5 elesésnek és hóba térdelésnek. Leérve a völgybe sem lett egyszerûbb a dolog, mert több helyen elõbukkant a hó alól a patak és tele volt az ösvény bedõlt fákkal. A Fekete-rét után kicsit jobb lett a helyzet, de itt is küzdelmes volt az elõrejutás. Egy nagyon szép látvány örvendeztetett meg menet közben: a lemenõ Hold éppen a völgy tengelyében látszott egy helyrõl, vajsárga színe volt és bíborra világította meg a körülötte lévõ felhõket. Ez annyira feldobott, hogy teljesen vidáman érkeztem meg a Postás kulcsosházhoz, ahol lerogytam az egyik jeges lépcsõre néhány más túrázó mellé, enni-inni-pihenni.
Ekkor hét óra lehetett, úgyhogy lámpa nélkül lehetett továbbindulni. Egy kisebb csapat verõdött össze, néhány beszélgetésdarabra is sor került, melyek fõleg a túrára vonatkoztak. A Hamuháznál nem találtunk pontõrt. A kék jelzésen egyetlen nyom sem vezetett, úgyhogy némi térképnézés után nekiláttunk mi is a jelzetlen útnak, a többiek nyomában. Sokkal hosszabb nem volt, a szint kb 50-60 méterrel több lehetett ezen az úton. De így is sikeresen megérkeztünk az Aklok rétjére, ahol Csanya várt egy sátorban csokival, meg levessel, és fõleg jókedvvel meg biztatással. Szükség is volt rá... Irány az utolsó mászás, a Nagy-Hideg-hegy. Az utolsó emelkedõn kétszer meg kellett állnom, elõre akartam engedni a hozzám csatlakozottakat, de õk sem haragudtak a kis pihenõért. Felérve a letakarított dózerútra nagyon boldog voltam. Tudtam, a túra sikerült. Felsétáltunk a turistaházhoz, ahol meglepetésemre Vlaszij meg Sanci fogadott, akik megvárták, amíg bélyegzek és pótlom az innivaló-készletet és együtt indultunk tovább negyed tíz körül.
Innen nagyjából eseménytelenül zajlott a túra a nagyrészt kitaposott, jól ismert úton, leszámítva egymás folyamatos heccelését, és nagyon jó érzéssel, tíz óra ötvenegykor beértünk a célba.
Szép volt.
---
Köszönetnyilvánítás:
Tibetnek, Canis Lupusnak a rajtba (és haza-) jutás biztosításáért,
Csanyának ugyanezért és a depópontért meg a bíztatásért,
a rendezõknek, hogy hódolhattunk szenvedélyünknek,
Vlaszijnak és Sancinak a társaságért a végén,
valamint mindenkinek, aki drukkolt nekünk ezen az éjszakán.
|
| | |
| |
|
Szent László 33
"Nem zavar és nem kavar fel, mindenki boldogan élhet vele"
(Quimby: Az otthontalanság otthona)
Nagy volt a kísértés, hogy visszaaludjak még egy órára reggel, de csak talpra küzdöttem magam, és elértem a korábbi vonatot. Átszállás után telefonon megszervezve a nevezésem, úgyhogy a rutinos elsõajtós leszállásos elõrerohanás után 7,55-kor, az egész tömeget megelõzve indulhattam neki (special thanks to VadMalac), ezúttal egyedül, mert ilyen napom volt.
Még Tar belterületén sikerült egy 6.3 pontos piruettet bemutatnom a jégen, ám a 21-es úton stabilizáltam magam. Még magamhoz se térve értem el az elsõ pontot a Sztúpánál. A pontõr figyelmeztetett, hogy fûszálakon van a szalag (mondjuk azt láttam, tekintve hogy egy mezõn kellett átmenni), meg hogy balra húz az út (megjegyzem jobbra húzott). Gyorsan peregtek a kilométerek, a meghatározhatatlan állagú idõben nem sok kedvem volt ballagni meg nézelõdni, úgyhogy rövidesen megérkeztem Szentkútra, az egyik fán kissé illúzióromboló felirat ("Ha WC-re szeretne menni, kérjük, kopogjon a rendház ajtaján") :). A remetebarlangokhoz kissé jeges út vitt fel, a Haver szelet... hát, mondjuk úgy, ehetõbb volt, mint amilyennek elsõre tûnt. Kókuszos.
Innen még kis mászás, fel a keresztig, le a Szent László-hasadékba, ahol sikerült nem hasra esnem, majd kissé hosszadalmas és jellegtelen szakasz Sámsonháza széléig. Itt egy üstnél gõzölgött valami, messzirõl azt hittem, hogy disznótor, de kiderült, hogy ellenõrzõpont és szalonnás tea. Hja kérem, így jár, aki nem olvas itinert, hanem negyképûen emlékezetbõl megy... Azért került ide az ellenõrzõpont a kocsmából át, hogy aki szeretne, felmehessen Fejérkõ várába (remek ötlet!). Éltem is a lehetõséggel, csak +1 km-t és 100 m szintet jelentett az alternatív változat. Megérte, nagyon szép volt a kilátás a várhoz vezetõ gerincrõl és magából a várból is. Leereszkedve a kõfejtõhöz egy kevés aszfaltozás után már csak egy dombon kellett átmászni Nagybárkány elõtt, ahol a pásztóiaktól megszokott igen kedves hangulatú, szívélyes kínálással tukmálták a zsíros meg lekváros kenyeret és teát.
Tíz perc ücsörgés után indultam tovább, a Tepke-gerinc felé. Nagyon szeretem ezt az utat, kezdem már megtanulni, bár sosem lehet teljesen, annyira hosszú és változatos. 300 méter fölött csodálatos látványt nyújtottak a fák a rájuk fagyott dérrel (zúzmarával?), sõt különleges ajándékként negyedórára még a nap is kisütött. Fantasztikus volt. Utolértem egy urat valamelyik hegyen, ahol a torony van, három heggyel a Tepke elõtt, közölte velem, hogy innen már csak lefelé. Hát, elkeserítettem, hogy nem egészen... :)
Innen már látszott a Tepke, ahová hamarosan megérkeztem, a kilátót ezúttal kihagytam a visszapárásodott idõre tekintettel. Egy almának láttam neki lefelé kocogtomban, a mezõ szélérõl VadMalactól kértem telefonos segítséget a Pásztó-széli tanya kutyáinak helyzetével kapcsolatban, de szerencsére nem volt semmi gond. Pásztó szélén csanya ért utol, akivel fennhangon felemlegettük sportszakmai rálátásunkat az elit teljesítménytúrázás rejtelmeire, kitérve tagadhatatlan sportvezetõi múltunkra is, és máris a cél-kollégiumban találtuk magunkat (6 óra 5 perc), ahol a szép díjazás mellett finom paprikás krumpli várt sült kolbásszal, majd mindezt megkoronázandó, váratlan VIP-fuvar haszonélvezõje lettem, egészen Isaszegig, így a szintidõ lejárta elõtt 2,5 órával hazaértam :)
Összefoglalás: Nagyon szép túra, remek rendezéssel, kedves pontõrökkel, elsõrangú szalagozással, gyakorlatilag hibátlan. Nagyon jól éreztem magam, köszönöm szépen. |
| | |
| |
|
Gátralátó 90 - a változatosság gyönyörködtet
"A harcot végiggondoltam, hogy mi lenne, ha volna
fejemben mint Camelotban lovagi agytorna
zajlott és most véres sejttetemek halma
felett keselyû jár és le-lecsap a karma (...)"
(Lovasi András: Lekvár)
Soha többet.
Ezt mindjárt az elején le kell szögeznem.
Jogos volna a kérdés, hogy ezt nem tudtam-e elõre. De persze, hogyne tudtam volna. Hiszen a Pipo 5 km-es Sió-gátja is ki szokott készíteni. Itt meg majdnem kilencven volt belõle. Minek mentem mégis? Nem tudom. Illetve sejtem, de nem mondom. Irigylem Vlaszijt, mert õ úgy ment oda, hogy nagyon jó lesz, és szemmel láthatóan nagyon élvezte az utolsó méterig.
Én nem tudtam.
Pedig egészen jól indult. Hangulatos vonatozás Szegedre Vlaszijjal, Bubuval (aki indulás elõtt már 2 perccel a vonaton volt), Ritchyvel, aki egy csaló futó, meg spetivel, aki Cegléden csatlakozott hozzánk. Baljós elõjel volt, hogy a vonatról leszállva még mindig szötymörgött valami esõszerû undorító lé. Gyalog indultunk Vlaszij vezényletével (nála volt ugyanis térkép) a szállás megkeresésére, az állomáson Vajonmerre csatlakozott hozzánk. Ez egy nemrég felújított iskola tornatermében volt, azon kívül, hogy száraz volt a levegõ, igazán semmi kifogás nem lehetett ellene. Komótos nevezés és szállásdíjbefizetés után kollektíve pizzázni indultunk egy közeli, berzso által ajánlott helyre, ahol kicsit túlvállaltuk magunkat, egyedül Vlaszij birkózott meg a 42 cm-es pizzájával...
Rövid pakolászás után nyugovóra tértünk, majd reggel 5-ös kelés után elindult a csapat (speti, Vlaszij meg én). Esõ szerencsére nem volt, csak tejfel jellegû köd. De mondjuk ez nem pont az a túra, ahol a tájékozódás gondot bír okozni. Enyhe szobakerékpár-fíling lépett fel, amennyiben a látótávolság kb 50-100 m volt és a roppantul nem változatos tájon csak a lábakat kellett folyamatosan emelgetni. Az elsõ szakasz gond nélkül ment, a ponton, az algyõi gátõrházban (13,9 km) kaptunk teát meg Vadász csokit (utóbi személyes kedvencem).
Egy jó negyedórás melegedés után már mentünk is tovább, elhaladva Algyõ szélsõ házai mellett elértük a Tisza-hidat, s átkeltünk a túlpartra. Ahogy visszafordultunk délnek, elszállt a köd, s a nap elsõ sugarai is kezdtek átszûrõdni a felhõkön. A gát teteje itt már egészen kellemes, füves volt, úgyhogy suhantak a kilométerek. Némileg frusztráló hatásúak voltak az 50 m-enként elhelyezett, 100 m-enként számozott villanypóznák, de itt még nem foglalkoztunk vele. Nagyon nagyon nagyon sokat kellett haladni a következõ pontig, a Holt-Tiszai gátõrházig (31,9 km). Itt az újabb adag tea mellé Balaton szeletet kaptunk.
Nagyon gyorsan elrepült az itt töltött 20 perc, feleannyinak sem tûnt, amikor továbbindultunk, és kelet felé kanyarodtunk, immáron a Maros gátjára. Ez valamivel rövidebb szakasz volt, viszont itt már elkezdtem olykor-olykor odapislogni a villanypóznák számozására. A következõ pont (Feketecsárdai gátõrház, 45 km) már vagy 2 km-rel az odaérkezésünk elõtt látszott. Itt újabb csoki meg tea. 20 perc után a pontõrök "kidobtak" minket, mondván, hogy az utánunk jövõk is le tudjanak ülni.
Így hát nem volt más választásunk, irány Makó.
Azt hiszem, nem szeretem Makót. A templomtorony már 8 kilométerrel korábban látszott. Kezdtem belassulni és nyafogni, 4-5 km-enként meg kellett sajnos állnom leülni két percre. Elõkerültek a tartalék csokik is. Néha bele-bele kellett kocognom, hogy tudjam a lépést tartani a többiekkel, akik nagyon virgonc formában voltak. Végre beértünk a városba, ahol egy két kilométeres oda-vissza szakasz túlsó végén volt az ellenõrzõpont az iskolában (56,8 km, 10 óra 25 perc), közben beugrottunk vásárolni a boltba.
A ponton persze csoki, tea, és egy félórás pihenõ. Komolyan gondolkodni kezdtem a feladáson, de aztán végül mégis továbbindultunk, immár lámpával meg sapkával. Vissza, ki a városból, majd át a nem túl bizalomgerjesztõ, forgalmas Maros-hídon. 20 kilométer ellenõrzõpont nélkül! Ez halálos lesz. Egyszerûen nem bírtam a fiúk tempóját, tízpercenként meg kellett állniuk, hogy megvárjanak. Többször kértem õket, hogy menjenek nyugodtan, fölösleges megállniuk mindig, nekik se jó, meg nekem se, aztán egyszer, amikor 7-8 km múlva muszáj volt leülnöm egy betonizére, szerencsére mentek tovább várakozás nélkül. Innen a térképet a kezembe vettem, s minden kanyart figyeltem - 1-2 km-enként volt is belõlük ezen a szakaszon, no meg a karók közül is minden 4.-5.-re rávilágítottam. A fõút a falvakkal olyan 1-3 km-re húzódott a gáttal párhozamosan, úgyhogy a szélsõ házak fényei is támpontot adtak.
Egyszer le kellett feküdöm a gát oldalába pár percre, annyira nem voltam jól. Betömtem egy fél zacskó sós mogyorót, meg egy fél tábla Milkát. Mögöttem kb 2 kilométerre megláttam Bubu meg Cam Mogó fényeit, ekkor továbbindultam, gondoltam, jó motiváció lesz arra, hogy ne álljak meg, hogy mondjuk a pontig ne érjenek utol. Így is történt, nagyon nagyon sokára megérkeztem az utolsó ellenõrzõpontra (Deszk-Fehértói gátõrház, 77,5 km, 15 óra), ahonnan a fiúk épp indulóban voltak.
Egy jó 25 perc pihenõ után (közben nemsokára megérkeztek Bubuék is) nagyon nehéz volt a felállás a fotelbõl. Elindultunk a hosszú, nyílegyenes úton. Innen sajnos már minden egyes karót megnéztem (száz méterenként). Egy darabig gyorsabb voltam a többieknél, majd 5-6 km múlva leültem egy lépcsõre, õk meg továbbmentek, érthetõ okból - a célig nem is bírtam õket befogni, de nagyjából ugyanolyan sebességgel követtem õket 200-300 m távolságra. Innen kezdõdött a pokol. Nagyon kezdtem unni a túrát. Csúnya gondolatok jöttek a fejembe, s a végére annyira eluralkodtak rajtam, hogy teljesen kiborultam. A célba nem túl beszámítható állapotban érkeztem 23 óra 35 perckor, 17 óra 33 perces menetidõvel.
A leves finom volt, de egy gratuláció a rendezõségtõl nem fájt volna.
Köszönöm mindenkinek, aki elviselt a túrán, meg azoknak, akik otthonról vagy a BUÉK túráról drukkoltak nekem, nekünk.
Soha többet. Mondom a végén is.
-----
Nézegessen Ön is hihetetlenül izgalmas gáttúrás képeket! KATT! |
| | |
| |
|
|
Összefoglaló 2005
Ebben nem fognak szerepelni számok, kilométerek meg szintek. Maximális tiszteletem a bajnokoké. De engem idén nem (sem) érdekelt a pontgyûjtés. Csak az élmények meg az emberek. Pár hangulat. Ami megmaradt az erdõbõl, s amit majd mesélhetek egyszer a szomszéd unokáinak.
Szóval, január.
Rengeteg ember a Hûvösvölgyben, jelvények és aluljáró. Hanyattesés a Kutya-hegyen, csúcstalálás és célbaérés. Forraltbor és hóvirág, mosolygós rendezõlányok a Szekszárdi-dombságban. Csúszós utak, emelkedõk és túl kevés erõ a Mátrában. Csontig hatoló hideg, sorbanállás és kedves kifestõkönyv a Vértesben.
Február.
Jó menet, a kedvenc kilátóm, hó és szép idõ a Cserhátban. Térdig érõ hó és rohanás a pontzáráshoz na meg a buszhoz Tatabánya környékén. Hazai pálya, nem akaródzó felkelés, havazás és vidám beérkezés. Aztán már megint Nagykovácsi, meg a Csúcs-hegy, hideg volt a buszmegállóban. Megint Nagykovácsi, még nagyobb hó, megrángatják a kabátomat, mert meg akartam elõzni valakit.
Március.
Elvileg tavasz, de a hó a Papodon térdig ér, az év legszebb rajthelye és leglehangolóbb célja. Fertõzés a Bián, minden kanyart kívülrõl, de azért valamiért mégis minden évben. Lassú menet, harc az árral Márta Pista szántóföldjein, térdig érõ jeges víz, majd kései hazatérés. Szabadságharc méltó ünneplése, végre, világdíjas zsíroskenyér meg fenéken megoldott lejtõk. Olvadás folytatódik a Mátrában, kishalál Galyatetõ elõtt, a lemenõ nap utolsó sugara kacsintott Mátrafüred szélsõ utcáján, zöld kereszt jelzésû patak. Születésnapi túra, most nincsenek vaddisznók, a lábam is száraz marad, két óráa vonatozás helyett húsz perces autóút. Húsvétkor locsolkodás helyett bélyegzés az Árpád-kilátóban.
Április.
Tavasz elsõ jelei a Börzsönyben, csak rövidtáv, valami koncertre rohantam. Saját túra, szakadó esõvel, állhatatos pontõrökkel és túrázókkal, köszönöm mindenkinek. A tömegtúrán idei sebességrekord, nem tudom miért, talán a tavasz motivált ennyire. Andezitömlések egy rakás topikossal, talán az elsõ túrán való leülés a fûbe. Végre sikerül az ötvenes Salgótarjánban, mert autóval visznek, Középföldén jártunk.
Május.
A nyár levegõje, csébétések, komó, felapappzsoltira, szalonnasütõk. Koránkelés illetve lesemfekvés, varázsos Érchegység, sóssajtfalás, álombazuhanás, libegõtúra. Léggitározás piros kabátban a Prédikálón, egyetlen pontõr csak én csak én vagyok, pünkösdi menüvel a Kisrigóban. Az elsõ hõguta a Káli-medencében, nekem a Balaton a riviéra, túrázni ott szeretek a homokon. A százasok százasa, sorállás, még egy hõguta, nevetések, sikerélmény, csapatszellem ami erõt ad.
Június.
Pihenõ, Kispálkoncerttel. Kaposvárosnézés, túra és dagonya az éjszakában, próbálnak az aszfaltra csalni, de nem sikerül nekik. Hirtelen felindulás, a nagy kaland, egyedül (ketten) az éjszakában a zúgó szélben, fanfara, barkochba, esõ. Utazás haza, holdkór 25 a budaiban, de az ígéret szép szó, csak két botom bánja. Mátrai lassúzás, végül is 10 perc maradt a szintidõbõl, durva mászások meg lejtések, csalánosok, többet soha a Mátrába.
Július.
Szakadó esõben hajnali négykor két szatyor csokival 16 km, pontõrködés, majd túra napsütésben, végre egyszer a rendezvényen Corvin János nyomában. Neki az oroszlánnak, esõ, máffinmérgezés, alulmaradás, végsõ kétségbeesés, autós mentés, rosszkedv. Egy kis revans Sopronban, három gombóc fagyi, hét deci üdítõ, fél liter víz, fejmosás, drukkoló pontõrök, elért ícé.
Augusztus.
Újabb bukta, a kerítések hálójában, szembe a tömeggel, megtalált és elveszített csúcsok, éjfélre haza. Gyermekvasút hatodszor, végre öt órán belül, nagyonrossz virsli, keskennyomközû bézé. Alvás nélkül tovább, üvöltözni nem kéne, hascsikarás, lenevezés a Vértesben. Klasszikusok új köntösben, a Hideglelés hiányzik, nehogy már körbemenj, ötszörös trappoló, név szerint.
Szeptember.
Végre Mecsek megint, alvás Balázsbával, nemhorkol, beszólások, de a táj szép, még mindig nyár van, begipszelt fõrendezõ. Újra egy jubilium, sok a mûút, de a Gaja-völgy fenséges, becsali büfé és megúszott felhõszakadás. Vissza a gyökerekhez, zúzás az esõben, nosztalgia, itt kezdõdött minden, egy újabb Meteor-jelvény. Rángass le a vonatról, ha még egyszer, de van, akinek tetszik, a kukoricák meg a csónakázás viccesek, de nem történik semmi, azért biztos idén is.
Október.
Pontõrködés az ország legérthetetlenebb túráján, de a cukrászda jó utána. Vasas, a kedves nénik házi sütivel, a kedvenc mászás és elterelt jelzés, ide mindig jó jönni. Nomegálljatok, a lekésett túra, mindegy, a Bükk így is szép, összeveszés és tisztázás. Harc a bójákért a bozótban félkómásan, akkor is kedvenc, kinizsisták emberléptékben, megvannak a pontok, de túl nagy a lábam. Jelzek majd egy réten, a busz megáll és én mégis nevezek, de minek a lakcím az itinerre, nyolcas átlag, persze, nyilván, Szentlélek sem óv meg a sötéttõl. Bébébé, a Verseny, barlangok és kutyák, hegyek és bónuszok, meg aranyérem, kicsit büszke vagyok.
November.
A múlt siratása, de jólmagaérzés, sétatúra, végigesemesezve, meg persze bablevessel. Fogadalmak töbszörös megszegése, fájerwehr, macskasimogatás, meg nézés és csevegés. Saját túra, aggódás és megkönnyebbülés, pozitív energia a háromszáz résztvevõtõl, csillogó szemek, elégedett lelkek. Pecsételés újra az Árpádnál, törzshelyem lesz lassan. Majd rábeszéltetés az éjszakára, nyitott kocsma meg a csülkösbabos a tûz mellett, ja és orkán a Hegyes-tûn. Utolsó, ide el kell menni, csak kis esõ, de extrémek a hegyek, a kilátásokért meg kell küzdeni, kupizmus a tetõfokon.
December.
Vulkánperem, egyedül nem megy, vagy mégis, dér a fákon, nyolcszáz felett, egy csoportnyi akció. Miskolc-Eger, a mér nem vonattal, hóval és napsütéssel, és egyetlen holtpont nélkül. Végül megint rendezés, mák az idõvel, meg a kocsmával, pech a vonatokkal.
2005
Hát ez volt az év. Emlékezetes. Köszönettel tartozom nagyon sok mindenkinek. A rendezõknek, akik idõt, pénzt és fáradságot nem kíméltek azért, hogy mi jól érezzük magunkat. A jelzésfestõknek, az erdõkarbantartóknak. A családomnak, hogy türelemmel viselik ezt az õrült hobbit. A rengeteg túratársnak, akiket most nem kísérelek meg felsorolni, úgysem menne, meg a sok új barátnak, akiket megismerhettem. Annak a sok-sok embernek, aki megtisztelte rendezvényeinket, és segített abban, hogy sikeresek lehessenek. És azoknak a barátaimnak, akik egyetlen kérésre, szó nélkül vállalták a nem éppen jó idõjárás ellenére a segítséget. Szóval, egy újabb klassz év elmúlt. De már itt a következõ. |
| | |
| |
|
Tél a magasban - 2005. december 10., Börzsöny
"Voltam keleten, jártam nyugaton,
déli legelõn, északi ugaron,
sorstalan utakon fejvesztve kutatom...
- nem tudom, hol lakom"
(Kiss Tibor)
Vaksötétben haladunk a 2/A úton Vác felé. Valami undorító, szemerkélõ esõ ragad a szélvédõre. Nem kéne, hogy essen. Nem hoztam semmi esõvédõt, jó idõt ígértek. Beérünk Kismarosra, látjuk a csillogó Mikulást rénszarvasaival átsuhanni felettünk. Bevesszük a kanyart - követnek. Csak nem õk is...? Elhagyjuk Szokolyát, majd Királyrét másik végén meglátjuk a Tájcsúfítót ((C)VadMalac húga). Parkolunk. Gondoltam, nem kell bot, de ahogy kilépek az autóból az aszfaltra, majdnem hanyatt esek. Tehát inkább mégis viszek.
Be a melegre, nevetgélés, ismerõsök, villámgyors nevezés. 6,50, indulni kell, a Börzsöny, mint az köztudott, sosem viccel. Már éppen lehet annyit látni, hogy ne kelljen lámpa. Álmos léptek a hajnali párában, figyelni kell mindegyikre - csúszik... Az út igazodik az álmos szemekhez és fejekhez, majdnem egyenesen kell haladni. Aztán ébresztésképpen jelzésváltás, máris lenn vagyunk a parkolóban. Kis kóválygás után meg is van a folytatás, kis ügyességi gyakorlat. Feltûnik a sápadt téli napfény, ami még kapaszkodik a hajnali pára hûvösébe. Bemegyünk a hegyek közé, a napsugarak próbálnak utánunk törni, de nem megy nekik - még nem.
Egy ellenõrzõpont, a Vasfazék-völgyben. Jóút-kívánás, majd kis ügyességi feladat. A Taxi-rétre érünk, a vízszintes sí-elvonóval. Innen már nincs messzea Rakodó, a nap sugarai megérkeznek, az ég kékül. Szép túránk lesz... A szekérúton folyó vizetkerülgetve nincs idõnk felnézni, így az állunk leesik a nyeregbe érve. Hiszen itt tél van, emberek! A földön mintha hó lenne - bár inkább az elõzõ hajnalok megfagyott párája hullott le a fákról. De az ágakon is van, megint - vagy még mindig. Varázslatos, mesebeli táj. Olyan gyönyörû, hogy szinte észre sem veszem a Csóványosi emelkedõt. Megszámlálhatatlanul sokszor jártam már ezt a gerincet, de soha, soha nem lehet megunni.
A nap megijed picit, a Csóványos ködbe burkolózik. Persze, a Börzsöny Urára ne mutathasson senki csúfolkodva, hogy "meztelen a király!"... Erõt merítünk a tábortûzbõl, majd irány a Magosfa. Amíg magasan vagyunk, folytatódik a csoda. De a Magosfát elhagyva az erõs lejtõn percek alatt visszatérünk az õszbe. Mintha száz kilométerekkel arrébb volnánk...
Az üdülõ elõtt kis küzdelem a patakkal, de végül mindenki száraz lábbal átér. Várnak minket, egy csoportnyi akció, meleg tea, túró rudi meg alma. Tolok egy szendvicset is, mert elszállt belõlem az energia. Ismerõsök, köszöntések, már megint, ugyanazok, mindig máshol.
Indul a következõ szakasz. Mászok felfelé most egyedül, bele a felhõbe. Alapszabály. A Salgóvár gerincén sose gondolt azt, hogy nincs több emelkedõ. Megfogalmazva két éve, érvényes örökké. Nem is gondolom, csak csodálom a csúcsokat. Meg a ködöt. Mintha valaki rácsatlakozott volna az energiámra, és leszívta volna mindet. Kezdem elveszteni akaratomat meg öntudatomat, majdnem elalszom az egyforma szürkeségben. Egy lejtõ ráz föl, majd egy utolsó mászás a Salgóvárig. Itt ennék csokit, de csak egy fél megy belém. Most ez sem ízlik, pedig hát édesség bármikor. Rátámaszkodok a botokra, bambulok kicsit.
Aztán indulok tovább, mert menni muszáj. Kanyargás a hegyoldalban, szekérút, ösvény, szekérút. Ismerõsök várnak, kis kocogás lefelé, majd leérkezés a völgybe. Hát itt már muszáj leülni, terített székekkel várnak. Pár perc pihenés és feszített a tempó a Magyar-völgyön végig. Egyre kevésbé bírom. Maradok le. Bányapustán nem megy tovább, leülök egy félszáraz nem fehér padra, betömök egy fél zacskó sós mogyorót, ez az, ez hiányzott. Át a kerítésen, fel a bozótoson. Izomszag, valaki keni a lábát ("most nagyon kemény szakasz jön"). A szerzõ tereprutinja, jelzés csak negyedóra múlva. Favágók, szombaton. Vonszolják a dögöket a sárban.
Most jön a kemény rész. Nem bírom egyben, pedig szép lenne. Csönd lenne, de visítanak a fûrészek. Megállok vagy három-négyszer, aztán összekapom magam és mászok tovább. Itt a trükkös kanyar, még jó hogy ismerem... Aztán meglátom a Házat, végre egy kis meleg - pedig nincs hideg odakinn. A naplemente színei. Kilátás északra. Párás szemüveg, titkolózó pontõrök, a kötelezõ kóla. Útitárs-találás, sietés. Vissza az ismerõs kereszthez, majd a Taxi-rétre. Minimum-tarifa. Hallgatag tempózás, verseny a fénnyel. (Akkor most fénysebességgel haladtunk?) Talán meglesz világosban...
Ott a Várhegy, már teljes a szürkeség, de aszfalt kerül a lábunk alá. Meglátjuk a Tájcsúfítót, besétálunk és gratulálunk. No meg õk is nekünk. 16.40. Rövid kvaterka, majd Virsli Ákosbánál - lenne, ha nem borítanám ki hendikeppelõ félvakságom miatt. Vásárlok új adagot. Jönnek értem, bevisznek a városba.
De csak a testem. A lelkem a hegyek között maradt.
Képek: http://kep.tar.hu/gl/50187336#2 |
| | |
| |
| Cserhát | Túra éve: 2005 | 2005.11.06 20:16:31 |
|
Requiem egy túráért* - Cserhát 50
"Vitorlázz némán át a réteken
Túl a sóson túl az édesen
Annyira kemény, annyira látványos
Csatáink voltak, hát hogy lesz most"
(Kispál és a Borz - Földtörténet)
-----
*Megjegyzés a felületesesn olvasóknak: ennek a beszámolónak az a lényege, hogy milyen jót túráztam ma a Cserhátban, nosztalgikus elemekkel vegyítve.
----
Mindig összeszorul az ember szíve, ha megszûnik egy általa szeretett, rajongott dolog. Legyen az akár egy zenekar, akár egy barátság, akár egy teljesítménytúra. Ezúttal persze a legutóbbiról van szó, és formálisan még csak nem is megszûnésrõl, hiszen a megboldogult Cserhát 50 jogutódja létezik, Cserhát 40 néven, amin ma volt szerencsém résztvenni, Tibet fuvarja jóvoltából. (A talákozott ismerõsöket meg sem kísérlem felsorolni, mert úgysem menne mindenki).
Szóval volt egyszer egy Cserhát 50. A november csúcspontja. A varázslat, a legenda. Az innen-oda eljutás varázsa. A kalandok a ködben. Az alkonyat a Sas-bérc után. A Szandavár megmászása. A kutasói csöndes kocsma. A robur-roncs. A régi kék jelzés. Nemtipuszta, Váritanya. Az utolsó pillanatig sötétbe burkolózó Becske. A két kilométeres séta az "állomásra". A húsz túrázó lámpavillogása, hogy biztosan megálljon a vonat.
Mindez a múlté. Nem gyászolhatunk igazán, hiszen kaptunk helyette egy remek vasárnapi sétatúrát. Rengeteg látnivalóval. A Tepke mindig gyönyörû, innen Alsótoldról azért könnyebb megmászni, mint Pásztó felõl. A kilátás fenséges, a ködbe burkolózó, illetve abból kiemelkedõ Mátra tiszteletet parancsol.
Garáb, a kis falu, ahonnan az utolsó busz 12,30-kor megy. Délután. Ahol érzem magamon a falusiak tekintetét a redõny mögül. Ritkán látnak itt ennyi embert. A csöndes völgy, a régi "titkos pont" hûlt helyével. Alsótold, majd az emelkedés a tölgyesben. Átvágás a kaszálón, a felbukkanó vár. Hollókõ, a szokásos kocsmával és szokásos kocsmárossal. A kirándulók, autós turisták furcsa tekintete. Pedig nem is tudják...
Leereszkedés a völgybe, majd neki az elveszett hegynek. Az emelkedõ jól esik. Vidám arcok, csatlakoztak újab húszasok is. A tûz a Dobogó-tetõn, pár szó a LeFaGySzról. Kilátás körbe-körbe. A Cserhát biztosan nem a világ vége? Irány tovább a sárgán. És aztán át a sárga keresztre. De a szívem és a lábam tovább húzna Kutasó felé. Szólok nekik, nem lehet, már nem. Ez már a múlt, el kell szakadnotok tõle. Carpe Diem, élj a mai túrának. Irány Cserhátszentiván. Kutyákkal megbírkózunk (már egy kilométerrõl látszott, hogy kutyaveszélyes hely), föl a kilátóba. Csokiválaszték, vagy négy fajta.
Már csak egy tízes van, irány a Hármas-forrás völgye. Régi cserháti kalandokra emlékszünk, 2003 a Cserhát éve volt. Pár patakátkelés, megtekintjük a Közép-hegyet, amin átfolyik a patak. Alsó-malom emlékmû, rég volt ez is. Cserkútpuszta, az eldugott vadászház, ahol ki tudja milyen összejövetelek emlékét rejti az erdõ... Vissza Szentivánra, és inen már közel a cél.
A megszokott, kedves CsBT-s arcok és vendégszeretet. Nem véletlenül vagyok törzsvendég a túráikon. Sok vidám arc, akik jól szórakoztak.
S hazafelé a nagy asztalnál a bableves mellett a sok-sok ismerõs között azért mégis csak eszembe jut: volt egyszer egy Cserhát 50.
És a tenger.
|
| | |
| |
| Sámson | Túra éve: 2005 | 2005.10.17 19:34:22 |
|
Elõszó
Januárban tettem egy fogadalmat, aminek értelmében be kellett neveznem és el kellett indulnom a Sámson 120 teljesitménytúrán. Annak ellenére, hogy ez lett belõle, nagyon jól éreztem magam. És hogy mi történt? Íme.
-------------------
“Mondd, hol van az a lány, akire vár ott a hold,
mondd, hol van az a vár, ami az imént még itt volt,
mondd, hol van az a furcsa fény, ami az éjt szúrja át,
hol lenne, ugyan már, jó éjszakát..."
(Kiss Tibor: Hol volt hol nem volt)
"Do you know the muffin man, the muffin man, the muffin man,
do you know the muffin man who lives in Drewrey lane?..."
(Angol gyermekdal)
A "SÁMSON" KÜLDETÉS
Bevezetõ
Egy Pásztó nevû helyen találod magad. Küldetést kaptál. A feladatod, hogy sikeresen és 33 órán belül eljuss egy misztikus, Sámsonháza nevû helyre. Okát egyelõre nem tudod, de a megbizatás fontosnak tûnik. Utadon különbözõ feladatokat kapsz, például a feladat kitûzõje által megbizott embereket felkeresni, és aláirásokat gyûjteni tõlük. Találkozni fogsz más emberekkel is, lesz köztük segitõ barát és lesz köztük ellenség is. Hogy kivel állsz szóba és kivel szövetkezel, csak rajtad múlik. Idõrõl idõre választás elé kerülsz, ekkor neked kell döntened, hogy a helyes megoldást találd meg.
Felszerelésed a következõ:
- egy hátizsák, melynek tartalma:
-1 térképrajz a környezõ ormokról
-4 db szendvics
-1 liter szóda
-1 liter tea
-2 váltás póló
-2 váltás zokni
-okmányok, meg némi pénz.
-tájoló
-egy speciálisan kiképzett, “fejlámpának” nevezett világitóeszköz
-egy varázserejû kommunikációs eszköz, amit a megbizóid “mobiltelefon”-nak neveztek
- egy kalandlap (a megbizóid “igazolófüzet”-nek nevezik), melyet bármikor fellapozhatsz, ha elbizonytalanodsz a következõ lépést illetõen
- egy pár fémbõl készült bot, mely segithet a küldetés nehezebb szakaszain.
Állapotodat és felkészültségedet a következõ paraméterek mutatják:
FEP (Fizikai Erõ Pont): induláskori értéke 10
LEP (LelkiErõ Pont): induláskor 8
FÜP (Fizikai Ügyesség Pont): kezdetben 9
SzÜP (Szellemi Ügyesség Pont): induláskor 10.
Ha ezek közül bármelyik 0-ra csökken, elbuktad a küldetést. Természetesen növelésük is lehetséges, például táplálékbevitellel, vagy egyes feladatok sikeres megoldásával.
De igyekezz, mindjárt 6 óra, és indul a küldetés! Lapozz a 2. oldalra!
-----
2. oldal
Reggel 6 óra van, elindulsz a küldetésre. Sárga szinû mûanyagdarabok vannak fellógatva néhol (a kalandlapon szalagnak vannak nevezve), amik megmutatják, hogy merre kell haladnod a Pásztó nevû hely elhagyásához. Hirtelen emlékképek tolulnak az agyadba, eszedbe jut, hogy itt már valamikor jártál, ismerõs lesz a táj. Elhagyod a szélsõ házakat is, a bennszülöttek álmos szemekkel néznek utánad a kerités mögül. Hirtelen emelkedni kezd az ösvényed. A kalandlapod szerint a tereptárgyakon elhelyezett zöld, + alakú jeleket kellene követned, de ilyet nem találsz. Viszont emlékeid szerint nem a völgyben kellene haladnod, ahogy most teszed, hanem a szomszédos hegygerincen. Most mit teszel?
Ha tovább próbálod követni a szalagokat, lapozz a ??. oldalra!
Ha megpróbálod megkeresni a gerincen a zöld + jeleket, lapozz a 24. oldalra!
-----
24. oldal
Felkapaszkodsz a hegygerincre, ahol amellett, hogy gyönyörû kilátás fogad, megtalálod a keresett szimbólumokat. (+1 SzÜP). Haladsz tovább fölfelé, s rövidesen rálelsz a kalandlapon Nyikom-nyeregként jelzett helyre. Itt megállsz, mert elfáradtál, nehéz volt az emelkedõ (-0,5 FEP) Ha akarsz, ihatsz a hátizsákodban lévõ frissitõbõl (0,5 liter = +1 FEP). A lapod szerint itt kellene, hogy várjanak megbizóid, de senkit nem látsz. Mit teszel?
Ha vállat vonsz és mész tovább a megadott irányban, lapozz a 8. oldalra!
Ha elkezdesz kiabálni, és járkálni körbe a réten, lapozz a ??. oldalra!
-----
8. oldal
Arra gondolsz, hogy hátha valami közbejött megbizóidnak, és nem tudtak megjelenni a megbeszélt helyen és idõben. Fellapozod a kalandlapod, és megnézed, hogy merre kell továbbmenni. Azt irják, továbbra is a zöld + jeleket kell keresni, ezek errefelé elég sûrûn vannak elhelyezve a fákra. Az elõbbieknél sokkal kellemesebb erdei úton haladsz, van idõd gyönyörködni a tájban. Megpróbálsz nem gondolni arra, hogy még mindig nem tudod, hogy mi a küldetés célja, csak élvezed a sétát. (+1 LEP). Hamarosan egy sárga trikós idegen jön szembe, messzirõl látva csak remélni mered, hogy nem egy ork, de mikor közelebb ér, körvonalazódik az arca, s látod, hogy szerencsére ember. Mikor mellé érsz, közli, hogy õ a megbizóidhoz tartozik, csak a felettesei rossz instrukciókat adtak neki. Kiderül, hogy a feladat kitûzõi az eléggé rejtélyes “Szigethalmi TE” névre hallgatnak, amit nem tudsz mire vélni, de megjegyzed, mint ahogy azt is, hogy a szervezet embereit valószinûleg rikitó sárga szinû trikójukról ismerheted fel. (+0,5 SzÜP). Megkapod a kalandlapra az aláirást, és ballagsz tovább. Nemsokára egy újabb emberrel találkozol a szervezetbõl, aki a földön ül a gúnyáján, és még igen ifjú. Õ is aláirja a kalandlapod. Most mihez kezdesz?
Ha te is leheveredsz a földre és megpróbálsz valamit kideriteni az ifjútól a szervezetrõl, akkor ugorj a ??. oldalra!
Ha mész tovább, követve a sárga szinû csik jeleket, amit a kalandlap tanácsol, akkor lapozz a 12. oldalra!
-----
12. oldal
Úgy döntesz, hogy a titkok még ráérnek, egyelõre senki nem akart neked rosszat, úgyhogy tovább mész egy titokzatos, Mátrakeresztes nevû hely felé. Nemsokára kiérsz az erdõbõl, és egy útelágazáshoz érsz. Nem látsz sem azokból a szalagokból, sem a sárga szimbólumokból. Merre indulsz hát?
Ha a bal oldali úton mész, lapozz az 53. oldalra!
Ha jobbra indulsz, lapozz a ??. oldalra!
----
53. oldal
Egy gyermekkori kiszámolóval a kevésbé járt bal oldali utat választod. Az út sajnos egyre keskenyebb lesz, s szúrós bokrok vesznek körül. Elbizonytalanodsz, s elkezdesz körülnézni. Távolban, a jobb oldali út mellett meglátod a sárga jeleket. Igy hát elvétetted az utat. (-1 SzÜP). Megpróbálod átverekedni magad a helyes útra, ami nagy nehezen sikerül is, de közben az õshonos növényzet bõrödben és ruházatodban is kárt tesz. (-1 FEP). Kicsit megnyugtatva magad, tovább indulsz Mátrakeresztes felé. Megérkezel a faluba, a bennszülöttek elõtt küldetésed szemmel láthatóan rejtve maradt, mit sem sejtve sétálnak el melletted hajdali élelembeszerzõ útjukról hazafelé. A kalandlapodon irottak szerint megtalálod a Zöld Sashoz cimzett ivót, ahol elvileg a megbizóidnak kellene várniuk. Mit teszel?
Ha bemész az ivóba egy serleg seritalért, akkor lapozz a ??. oldalra!
Ha körülnézel az ivó teraszán, lapozz a 17. oldalra!
----
17. oldal
Úgy döntesz, hogy nem hagyod elbódítani magadat a seritaltól. Inkább körülnézel az ivó teraszán, és máris fölfedezel néhányat ezek közül a "Szigethalmiak" közül. Szívesen invitálnak asztalukhoz, hogy fogyassz velük egy kis "Kékkúti Forrásvizet" (legalábbis mutatnak egy kék kutat, ahonnan jön az éltetõ nedû). Megtöltöd kulacsaidat, aláíratod a kalandlapodat, hogy késõbb a fizetségnél ne legyen probléma, és eszel kettõt a többi kalandor által csak "máffin"-nak nevezett finom süteménybõl... (+2 FEP) Kezded azt gondolni, hogy ezek a "Szigethalmiak" nem biztos, hogy az ellenségeid (persze reméled, hogy a vizük nem volt mérgezett). Elindulsz tovább egy kövesúton, amerre mutatták vendéglátóid. Elég egyenes terep. Most
mihez kezdesz?
Ha elõveszed a kalandlapodat és tüzetesebben szemügyre veszed, lapozz a 23. oldalra.
Ha elkezdesz kocogni a kövesúton, mert azt gondolod, hogy érdemes lenne elsõnek teljesíteni a küldetést, lapozz a ??. oldalra.
----
23. oldal
Miközben a kényelmes kövesúton ballagsz kalandortársaid közelében, elõveszed a kalandlapodat. Találsz benne egy térképtekercset, melyen be van rajzolva a küldetésed útvonala. Ez csak összezavar, hiszen különös dologra leszel figyelmes. Az útvonal többször ugyanazon helyeket érint. Mire jó ez az egész? (-1 SzÜP) Találsz még egy rajzolatot, amely úgy tûnik, azt mutatja, hogy hol, milyen meredélyeket kell leküzdeni. Közben melléd ér egy fiatal harcos, akivel már Pásztó óta kerülgetitek egymást. Próbál szóba elegyedni veled. Mit teszel?
Ha elõrántod kardodat, és megküzdesz vele, lapozz a ??. oldalra.
Ha válaszolsz neki, gondolván hogy jó szándékkal közelít, menj a 99. oldalra.
----
99. oldal
Úgy döntesz, hogy nem tûnik az ifjú ellenségnek. Bemutatkozol, s megtudod, hogy õt Galád Erebnek hívják, s Középföldérõl érkezett a küldetésre. Útitársadul fogadod, s beszédbe elegyedsz vele. Nemsokára egy Fallóskút nevû helyre értek. Mit teszel?
Ha megkeresed megbízóidat, akkor ugorj a 89. oldalra.
Ha elkezdesz elmélkedni e hely nevének különös eredetén, lapozz a ??. oldalra.
----
89. oldal
Nem keresel rejtett értelmet a helynevekben, hanem útitársaddal a megbízóid által meglovagolt ördögszekérhez (õk csak autónak nevezik) mentek. Frissítõ nedû a jutalmatok (+2 FEP), és kínálnak helyi eledellel, pogácsával is (+0,5 FEP). Miután ettél és ittál, egy nagyobb csapat harcossal - akik között érdekes módon tûnnek föl ismerõs arcok is (+0,5 LEP), de fogalmad sincs, hogy hol találkoztál velük korábban (-0,5 SzÜP) - találkozol. Bemutatkozik például egy nehéz mokaszin nevû indián törzs is, aki rejtélyes módon csaknem tarra nyíratta fejét, és egy "Rövid haj - kisebb légellenállás" feliratú sámánszöveget pingált gúnyájára. Ott van még egy Gábor nevû sámán is, aki képes a mágikus "Ezrednyitó" nevû varázslat végrehajtására is. Velük, s még néhány ismerõssel indultok tovább a megbízóitok által kijelölt úton. Rövidesen egy Mátraszentimre nevû helyre értek, ahol egy ivó kapuja tárul csábítón szemetek elé. A kalandortársaid betérnek, s hívnak téged is, a Galád nevû féltünde harcos pedig továbbhaladásra bíztat. Mihez kezdesz?
Ha betérsz az ivóba, lapozz a ??. oldalra.
Ha a harcossal tartast, menj a 7. oldalra.
----
7. oldal[
Úgy döntesz, hogy a megbízóid nektárja elegendõ erõt adott ahhoz, hogy ne vesztegesd most az idõdet, és Galáddal tartasz. A kicsiny falut elhagyva egy kis emelkedõ után egy kultikus kegyhelyhez értek, amit az õslakosok csak "három falu templomának" neveznek. Nemsokára egy Mátraszentlászló nevû helyhez értek (bizonyára ez az Imre és László egy õsi nemesi család, a Mátraszent sarjai, s az õ birtokaik voltak valaha e helyek). Itt is egy ördögszekér, s egy "Pedagógusok Üdülõje" nevû fogadó vár. A kalandlapodat átnyújtod megbízóidnak, majd úgy döntesz, hogy mivel még dél sincs, tovább indulsz, s a harcos veled tart. (+1 SzÜP). Egy sûrû erdõbe értek, ahol sajnos nagyon rosszul járható a csapás. Még jó, hogy valaki kék színû kereszt alakú jeleket pingált némely fákra, melyek mutatják a helyes irányt. Nemsokára elmaradnak a keresztbe dõlt fák, és gyönyörködve a rengeteg csöndjében (+1,5 LEP) ballagsz tovább. Ám rövidesen baljós kopogásra leszel figyelmes: eleredt az esõ... Mihez kezdesz most?
Ha visszafordulsz az elõzõ faluban látott fogadóba, lapozz a ??. oldalra.
Ha gyorsabb léptekre váltasz, és megpróbálsz elérni a következõ lakott helyre, menj a 44. oldalra.
Ha tábort versz (mibõl?), akkor menj a ??. oldalra.
----
44. oldal
Mivel harcostársadnak nincs az esõtõl védõ gúnyája, úgy döntötök, hogy sietõsre fogjátok. Nem messze van egy Mátraalmás nevû hely, ahol ismét megbízóitok várnak. Itt úgy döntesz, hogy eleget áztál (-1 FEP), és fölveszed piros gúnyádat, melyrõl azt tartják, hogy varázserõvel távol tartja a vizet bõrödtõl. Galád sürgetésére egy pohár nektár (+1 FEP) felhajtása után indultok a Galyavár meghódítására, amelyrõl azt suttogják az erdõkben, hogy csaknem bevehetetlen... Ám erõt veszel magadon (+1 LEP), és nekivágsz a szörnyûnek tûmõ oromnak. Ám nem kell sokáig küzdened, a legendák megnövelték a valóságot. Nem is volt olyan szörnyû. Itt ázik egy megbízód, akirõl azt beszélik, hogy õ az egyik kiötlõje az egész küldetésnek, bizonyos Béla. Mit teszel?
Megpróbálsz Bélából információt kihúzni a küldetésrõl? Menj a ??. oldalra.
Inkább tovább indulnál? Ugorj az 50. oldalra.
----
50. oldal
Látod, hogy több harcos várakozik Béla aláírására, meg már amúgy is kezdesz fázni és átázni (-2 FEP), úgyhogy tovább indultok, már csak azért is, mert Galádról meg már csöpögni kezd a víz. Már csak kevés emelkedõ van hátra, amikor is egy félórányi járás múltán elértek egy Galyatetõ nevû erdei telepet. Itt egy harci sátor van fölállítva egy fogadó mellett, s megbízóid kedvesen kínálnak zsírral kent cipóval meg nektárral. Annak ellenére, hogy fázol (- 1 FEP), degeszre eszitek magatokat (+3 FEP, +1 LEP), s egy fertályórai pihenés után idultok tovább. Az erdei telep közponjában figyelmesek lesztek egy kis szatócsboltra, ahol Galádnak az az ötlete támad, hogy megpróbál esõtõl védõ gúnyát szerezni. Némi várakozás után ki is jön egy "nejlon" nevû varázserejû anyagba burkolva, amit a szatócsmester saját kezûleg szabott rá villámgyorsan. Indultok lefelé a hegyrõl, a kék színû csíkokat követve. Ez a hely határozottan ismerõs, már jártál erre. Valakitõl megtudod, hogy ez az "OKT", vagy némely törzsek szerint "kéktúra" nevû õsi zarándoklat nyomvonala (+1 SzÜP). Csendben, megilletõdve rovod a kilométereket tovább az egyre jobban szakadó esõben. Az út végeláthatatlannak tûnik, a beszédbõl is lassan kifogytok (-2 LEP). Lassan sarassá kezd válni a csapás, ám egy elágazást veszel észre hirtelen. Mit teszel?
Mész tovább az õsi "OKT" zarándokúton? Ugorj a ??. oldalra.
Ha dacolva az elemekkel elõveszed a kalandlapod, és megnézed, hogy merre kell tartanod, lapozz az 51. oldalra.
----
51. oldal
Elõveszed a kalandlapodat, és rájössz, hogy bölcs döntés volt (+2 SzÜP). Hiszen el kell hagynotok eddigi utatok, és a zöld színû szögletes formákkal jelölt ösvényre kell térnetek. Indultok tovább, szerencsére a jelek sûrûn követik egymást. De az esõ egyre jobban elgyengít (-2 FEP) és elkedvetlenít (-1,5 LEP), ráadásul egyre többször meg is botlasz az ösvénybõl kiálló gyökerekben (-1,5 FÜP). De szerencsére eléred az elesett hõs, bizonyos Wachter dicsõségére emelt emlékmûvet, melynek tövében megbízóid fagyoskodnak, s várnak aláírással meg egy "cukorkával" (+0,5 FEP). Itt a féltünde harcos a "mobiltelefon" nevû varázseszközt kezdi használni. Mit teszel?
Ha megvárod, manj a 111. oldalra.
Ha egyedül tovább indulsz, mert nincs vesztegetni való idõd, menj a ???. oldalra.
----
111. oldal
Úgy döntesz, hogy mégiscsak jobb társaságban, meg kezdtél összebarátkozni ezzel a harcossal. Úgyhogy néhány perc után együtt indultok tovább. (+1 LEP) Sajnos az út igencsak emelkedni kezd, megtudod, hogy a királyság legmagasabb orma felé vettétek utatokat. Elértek egy Mátraháza nevû helyet, ahol nem maradtok egy percig sem, viszont lassan kezd elállni az esõ, ez fölvidít (+1 LEP). Egy meredek, egyenes emelkedõn picit lemaradsz a többi kalandortól, akik idõközben hozzátok csapódtak, de a hegy csúcsán újra találkozol velük. Itt megbízóid várnak felvértezve gyümölccsel, cipóval meg "máffinnal", és aláírják kalandlapodat. Megtudod, hogy küldetésed egyharmadánál jársz, és még kétszer kell ezt az ormot érintened a kaland során. Kicsit meginogsz elhatározásodban (-1 LEP). Mit teszel?
Úgy döntesz, hogy elég volt, és feladod a küldetést? Menj a ??. oldalra.
Találsz egy fogadót nem messze. Betérsz? Menj a 22. oldalra.
Rögtön indulsz tovább? Menj a ??. oldalra.
----
22. oldal
Úgy döntötök, betértek a közeli fogadóba, melyet itt "Tetõ Étteremnek" neveznek, bizonyára, mert nem szabadtéren kell étkezni, hanem tetõ (fedél) alatt. Vásároltok némi húst meg egyéb eledelt, s jól esik a pihenés is, a nedves gúnyák átcserélése szárazra nem különben. (+6 FEP). A megbízóitok vállalják, hogy nedves ruháitok megõrzik, míg legközelebb ideértek. Így a délutáni napsütéstõl jó hangulatban (+2 LEP) indultok útnak lefelé, a Gabi halála nevû hely felé. Gyönyörû rengetegben baktattok lefelé, s egy kövesutat keresztezve leértek az Ilona-völgybe, amelynek mélyén a megbízóitok újra varázserejû "máffin"-nal várnak. (+1 FEP). Némi cseverészés után továbbindultok. Egy gyönyörû vízesés mellett vezet utatok, s úgy érzitek, ha mást már nem is láttok ma, már ezért megérte vállalkozni a küldetésre... (+2 LEP). Fölértek megint az elõbbi kövesútra, s a markaz nevû földesúri község felé indultok lefelé. Úgy számoltok, hogy harmadfél óra múltán le is érhettek. A zöld csíkokat kell követnetek, ám a délutáni napfény annyira elbódít, hogy elvétitek az utat. (-2 SzÜP, -1 LEP). Elõveszitek a térképet, s arra juttok, hogy fél mérfölddel túlhaladtatok egy keskeny csapáson, melyen a zöld csík jelek vezetnek. Mit tesztek?
Visszamentek az utolsó jelzésig? Lapozz a ??. oldalra.
Megpróbáltok a lenyugvó naphoz képest állandó irányban haladni a község felé? Lapozz a 34. oldalra.
----
34. oldal
Úgy döntötök, hogy nem mentek vissza. Ez késõbb rossz döntésnek bizonyul (-2 SzÜP), mert ösvényetek elenyészik, s kezdtek beleveszni a rengetegbe. Két fertályórás küzdelem után (-2 FEP, -1 LEP) visszataláltok a helyes útra (+0,5 SzÜP), s még egy harmadóra után leértek e Markaz nevû községbe. Kis kérdezõsködés után megtaláljátok az Agg Harcosok Házát (amit itt valamiért Idõsek Otthonának neveznek), s megbízóitok frissítõ gyümölcslevessel vigasztalják sajgó tagjaitok (+1 FEP). Még éhes vagy, úgyhogy saját cipóidból is fogyasztasz (+1 FEP). Itt válaszút elé kerülsz.
Maradhatsz reggelig az Agg Harcosok Házában, ám ezzel véget ért a küldetés. Ekkor lapozz a ??. oldalra.
Hallgatsz az ifjú féltünde harcos buzdítására, akinek közben elkezdett fájni a térde, és tovább küzdesz az oldalán? Akkor fordíts a 140. oldalra.
----
140. oldal
Úgy döntesz, hogy van még benned annyi erõ, hogy ne add it föl (+0,5 LEP). És már a felén túl vagy. Megköszönitek a vendéglátást, és tovább indultok, hogy meghódítsátok a Markazi Várat. A községbõl kifelé el-el tûnik az ösvény, és lassan leszáll az est. Elõveszed "fejlámpa" nevû világítóeszközöd, s fényt varázsolsz magadnak az útra. Lassan megtaláljátok megbízóitok, kik máglyát raktak, s rögtön továbbindultok felfelé. Ismét a királyság legmagasabb ormát kell meghódítanod. Sajnos nem túl jó a csapás, elkezdesz botorkálni, helyenként el is vétitek az utat (-2 FÜP, -2 SzÜP, -2 LEP). Egyszer csak nem bírod tovább, úgy érzed, le kell ülnöd. Mit teszel?
Megkéred az ifjú harcost, hogy pihenjetek? Lapozz a ??. oldalra.
Úgy döntesz, hogy végkimerülésig lépkedsz tovább? Lapozz a ??. oldalra.
Mondod Galádnak, hogy menjen elõre a hegycsúcsra, te pedig pihensz kicsit? Lapozz a 66. oldalra.
----
66. oldal
Úgy gondolod, hogy legalább Galádnak sikerüljön, így leülsz, õt pedig elõreküldöd. Egy fertályóra pihenés jót tesz (+0,5 FEP), de egyre csökken a kedved a küldetés folytatásához (-3 LEP). Nagy nehezen felvonszolod magad a csúcsra. Éjfélre jár. Galád hagyott üzenetet a megbízóidnál, hogy nem messze innen van egy máglya, és ott vár. Tovább ballagsz, meg is találod a tüzet, ahol átmelegedsz. Nem sok erõd maradt. Mit teszel?
Feladod a küldetést? Lapozz a 200. oldalra.
Tovább próbálsz menni Galáddal, nem sejtve, mit hoz a hajnal? Lapozz a ??. oldalra.
----
200. oldal
Álomra szenderülsz. Azt hized, itt, az erdõben megfagyva fog érni a vég. Ennyi volt, tényleg? Tényleg csak ennyi...?
A KÜLDETÉSNEK VÉGE. DOLGODVÉGEZETLENÜL KELL HAZATÉRNED URALKODÓDHOZ. EZÚTTAL LÉLEKBEN ÉS TESTBEN IS GYENGE VOLTÁL.
Lapozz a 201. oldalra!
----
201. oldal
Azt álmodod, hogy valaki megmentett a jéghideg erdõ fogságából. Aztán reggel felébredsz, és a titokzatzos Sámsonházán találod magad. Hát ide kellett volna eljutnod... Találkozol az egész kitervelõjével, Józsival, aki megjutalmaz hõsies küzdelmedért. Azt mondja, hogy jövõre új, még nehezebb küldetést talált ki, négy álló napon keresztül gyalogolni kell... De azt nem hajlandó elárulni, hogy mire volt jó ez az egész. Ahhoz jövõre is ott kell lenned...
VÉGE
|
| | |
| |
| Magnezit | Túra éve: 2005 | 2005.08.15 13:54:43 |
|
Magnezit 60
"-Sár van?
-Nem, az nem." (Ing. Stefan Kuis)
"-Ja, ez már a határ? Akkor kiveszem a személyimbõl a tüdõszûrõ-papírokat."
(VadMalac)
Tudod, az úgy van, hogy készülsz. Már szerdán tûkön ülsz. Pedig már hányszor megfogadtad, hogy... de aztán mégis. Pakolsz, azzal elkészülsz este hatra. Vacsorázol, aztán próbálsz aludni, hátha. De természetesen nem sikerül. Aztán mégis, de csak negyven percet, és szól a kakas, virtuálisan és digitálisan persze. Éjfélkor kilépsz az ajtón, s nekivágsz a néma falunak, kezedben a pár csomag, amit magaddal viszel hazulról. A fõúton van némi mozgás, leülsz a buszmegállóban, s nézed a diszkóba igyekvõ embereket, s nem érted, hogy mit keresnek ott, s kicsit sajnálod õket, hogy nem is tudják, mibõl maradnak ki.
Aztán megjelenik egy autó, amit vártál, benne három jó barát, s egybõl megtelik a fejed a szavakkal meg vidámsággal, beszél mind a négy ember az idõ 30%-ában. Száguld az autó északkeletnek, lassan eléritek a határt. Aztán rövid idõ, és megérkeztek Kassára. Az elsõ ember, akit megláttok, ismerõs, leparkoltok, megpróbáltok aprót gyûjteni a parkolóautomatához, aztán vonatjegyet vesztek és utaztok Korompára.
Képzeld el, hogy reggel öt óra van és egy vidéki vasútállomáson vagy menetre készen. Épp most ittál meg egy pohár forró teát, megnézted a térképet, majd becsomagolod magad kabátba, mert bentrõl úgy látod, hogy hideg a reggel. Elindultok, pár lépés után már emelkedtek is fölfelé egy a hajnali szürkében is zöld réten. Sok még az erõ, tettrekész a láb, vidám mindenki. Nem telik sok idõbe, majdnem 900 méter magasról, egy turistaház elõtti teraszról nézed a napfelkeltét, ahogy sikertelenül próbálja elûzni a hajnali fagyot. Azután elkezdesz ereszkedni, nagyon hosszan, néha belekocogsz, de csak egy picit, ahogy a terep adja. Leérsz egy mûútra, ahol annyira álmos vagy, hogy elalszol egy pillanatra, és majdnem nekimész a túratársadnak, de csak viccbõl. De a segítségedre siet egy forrás majdnem jeges vizégel, az arcodba fröcskölöd és felébredsz teljesen. Beérsz egy kis faluba, reggelit veszel (még mindig csak kilenc óra van!), pihensz egyet és mész tovább.
Próbálod megtalálni az utad folytatását, nézed a térképet, de a jelek eltûntek. Mászol föl a dombra, érzésbõl mész, meg a térkép szerint, nemsokára leérünk a patak mellé, gondolod. És nem is csalódsz, leérsz. A patak négy méter széles és lábszárközépig ér, a turistaút meg a túloldalon halad egy mûúton. Gondolkodsz, tervet készítesz, majd elkezdesz nevetni a lehetetlen helyzeten. Megvárod, amíg a társaid átkelnek, levetett cipõvel, feltûrt nadrággal, ilyet eddig csak a könyvekben, meg a filmeken. Aztán te is megpróbálod, olyan hideg, hogy éget, de gyorsabban egyszerûen nem lehet, mert elesnél. Aztán az aszfalton melegíted a talpad és kárörvendõen fotózod az utánad jövõt.
Felveszed a cipõd és elindulsz fölfelé. Órákon keresztül, egyfolytában, a lehetõ legváltozatosabb tájakon. Nem gyõzöd kapkodni a fejed a bükkösök, fenyvesek között. Néha messze feltûnik az emelkedõ vége, az 1247 méter magas hegycsúcs is. Kicsit megállsz egy nyeregben, töltesz magadba egy kis energiát, répás-banános izé, de ütõs. Aztán lassan feltûnik a turistaház is, oda kell majd menned a csúcs után. Felmászol, semmi különös, útközben százszor jobb kilátások voltak, de azért mégis, az érzés: fölértél. Lesétálsz a turistaházhoz, azt gondolod, hogy ebédelni fogsz, de a ház zárva, felújítás alatt. Kapsz egy deci teát, eszel egyet a hazaiból, és mész tovább, mert szorít az idõ.
Majdnem tíz kilométert mész, a végén elkezded unni, mert nagyon egyforma, szép az erdõ, de nem nagyon változik. Aztán mielõtt végleg föladnád, meglátod a háztetõt, a Lajoska turistaházat, és nem is merted remélni, hogy nyitva lesz, de hatalmas nyüzsgés fogad. Veszel ropit meg üdítõt, leülsz egy kicsit, és nem próbálsz arra gondolni, hogy milyen álmos vagy.
Indulni kell, a többiek elrohannak,hogy mindenképp elérjék a buszt, ha lekésed, érted jönnek autóval. Mész, ahogy bírod, az út (olyan, mintha kisvasút lett volna valaha) eszelõsen kanyarog. Meglátod lenn a mélyben jobbra a tavat, ahol a cél van, erre az út indul balra fölfelé. Mikor nem tudsz továbbmenni, leülsz egy farönre, magadba nyomsz egy tábla csokit, megacélozod magad, és fölállsz, nyomod tovább. Végre kitárul a panoráma, nagyon meredeken ereszkedni kezdesz, háttérben a kis üdülõtelep a tó partján, elõtte hatalmas zöld völgy. Lerohansz (a végén csak sétálsz), a mûutat eléred, és akkor jössz rá, hogy hátravan még két kilométer. Lemondasz a buszról, majd beérsz a célba, vidám hangulat fogad, ketten lementek a busszal, egy társad ott maradt. Szíves vendéglátás (tukmálással felérõ), két tányér káposztaleves, túrók, körözöttek, sajtok, édesség, tea, beszélgetsz a fõrendezõvel, majd jönnek értetek.
Indultok le, a határõrség kétszer megállít Kassa határában, majd kétségbeesett étteremkereseés, már este tíz van, nem tudjátok eldönteni, hogy éhesebbek vagytok vagy álmosabbak. Aztán meglesz a vendéglõ, pár vendég meg egy billentyûs, gyors rendelés, majd evés. Kicsit jobban elmentek a lefoglalt szállásra, remélitek, hogy találtok még ott valakit éjfél elõtt, de semmi gond, a szobák megvannak. Fürdesz és az ágyba zuhansz reggelig.
Lemondtok a vasárnapi túráról, helyette libegõztök, meg sétáltok pár kilométert. Aztán hosszú út haza, a szél süvít, szinte lelöki az útról az autót. A házad elõtt raknak ki, elköszönsz és hazaérsz.
Egy hétvégét végignevettél. És egy hétvégére megint elhitted, hogy érdemes élni.
|
| | |
| |
|
A Bükk 900-as csúcsai
(legalábbis néhány közülük)
"Nekem csak arra jó minden ám hogy az agyam
Eltömjem és közben ne halljam saját magam
Mindenen van egy gomb csak az legyen benyomva
Hogy az adását mindenki ide bele nyomja
Mindent bele, a fejembe be
mer' nem hallom saját magam
Mindent bele, a fejembe be
hogy ne halljam saját magam"
(Lovasi András: Mindent bele)
Már régen szemeztem ezzel a túrával, de a nyilvánvaló logisztikai természetû nehézségek miatt eleddig elmaradt a részvételem a rendezvényen. Ám idén szucsati jóvoltából sikerült autós megközelítés részese lennem, így szombat reggel fél kilenckor elrajtoltam a bánkúti Síháztól. A koncepció az volt, hogy szándékosan (és direkt, elõre eltervelten, sérelmére) egyedül közlekedem a túrán, mert 1. nem akartam senkivel vitatkozni azon, hogy merre menjünk, mert a végén úgyis az illetõnek lesz igaza, én meg összeszégyellhetem magam, 2. ki akartam magam próbálni tájékozódásszakmailag. Imígyen az ajánlott csúcssorrenddel (és a mezõnynek legalább 90%-ával) szemben indultam útnak. Bemelegítésnek a Pipis-hegyet vettem célba, amin némi bozótharc után rá is leltem a csúcsot jelzõ oszlopra, és begyûjtöttem az elsõ bélyegzést. Némileg bizakodva távoztam a csúcsról, ám örömöm legföljebb három percig tarthatott, amikor is kiderült, hogy lefelé némileg nehezebb útvonalat választottam, mint fölfelé. (Ti. elnyelt a bozót). Valahogy kiverekedtem magam belõle, s rátaláltam a keresett kék jelzésre. Ezen indultam dél felé, s ott tértem le róla, ahonnan úgy gondoltam, hogy a Fodor-hegyet legkönnyebben meg lehet közelíteni. Neki is vágtam a hegynek, még valami útféle is volt, amely késõbb ösvénnyé szûkült, majd - mint azt az efféle, ösvénnyé szûkülõ szekérutaktól megszokhattuk - egyszerûen elenyészett. A csekély aljnövényzetû, ám igen sûrû erdõben mentem fölfelé, sokszor hittem, hogy végre a csúcs közelében vagyok, ez mindannyiszor tévhitnek bizonyult. Nemsokára végre elértem egy széles, jól járható dózerutat, amin fölfelé indultam. Pár perc után a Fodor-hegyi adótoronynál találtam magam.
Igen, kedves, a Bükköt jól ismerõ olvasó, jogos a meghökkenés. Most már én istudom, hogy a Fodor-hegyen semmiféle adótorony nincs. Az épület mellett lévõ tábla tanúsága szerint a Kis-Kõ-háton voltam. Begyûjtöttem a megfelelõ helyre a bélyegzést (komolyan, ha nincs kiírva, hogy hol vagyok, gondolkodás nélkül benyomom a Fodor-hegy helyére), majd elõvettem a térképet, s megállapítottam, hogy körülbelül 3 kilométerre délre vagyok attól a helytõl, ahol gondoltam, hogy vagyok. És az a legszörnyûbb az egészben, hogy semmiképp nem tudom rekonstruálni a térkép alapján, hogy hogy kerültem oda. No de nem lehetett már rögtön az elején összeomlani, így kinéztem a következõ célpontot, a Nagy-kõ-hátat. A térkép alapján úgy véltem, ez nem jelenthet semmilyen problémát, így némi folyadék-és édességbevitel után neki is indultam.
Lekocogtam a dózerúton, majd egy kellemes szintúton eljutottam a kinézett, Kis-Kõ-hát és Nagy-Kõ-hát közötti nyeregbe. Itt kiválasztottam a megfelelõnek gondolt utat, azt, amelyik a csúcstól délre, nagyjából szintben kanyarog, és kerestem a helyet, ahol le tudok térni róla a csúcs felé. Nemsokára jobbról (a csúcs felõl) kerítés szegõdött mellém, majd amikor ennek úgy tûnt, hogy vége, találtam egy szûk csapást a fák között és elindultam fölfelé. Rövidesen elértem a kerítést, amely nagyjából a gerinc vonalában haladt fölfelé. Próbáltam követni, de pár száz méter megtétele után a bozót, bedõlt fák, csalán és leszakadt szögesdrótdarabok együttesen, csapatmunkában sikeresen megakadályozták, hogy tovább haladjak. Visszaküzdöttem magamat a szekérútra, majd a csúcsot nyugatról kerülõ utat céloztam meg, és errõl próbálkoztam a "csúcstámadással". Sajnos gyakorlatilag ugyanarra a helyre kerültem a kerítés mellé, mint az elõbb. Ekkor már fogalmam sem volt, hogy hol kéne próbálkoznom, mert a térképem szerint a csúcsnak a kerítésen kívül kellett volna lennie. Visszaküzdöttem magam a szekérútra, majd észak felé haladva elértem a Kék útvonalát. Ezen elmentem a Keskeny-rétig, mely végre ismerõs hely volt, hoszen többször jártam már itt korábban. Eddig a pillanatig már több mint másfél óra telt el azóta, hogy elõször próbáltam fölmenni a Nagy-Kõ-hátra.
Hogy kicsit lenyugtassam a kedélyeimet (igen, nekem több is van belõlük) tettem egy kis kirándulást a Három-kõre a zöld hsz mentén. Bélyegeztem, körülnéztem, és visszasiettem az elágazásba, a Keskeny-rétre. Innen egy szekérúton visszamentem a csúcstól délre haladó útra, és úgy döntöttem, hogy a reggel, a rajtban kapott telefonszámot felhívva el kell használnom a telefonos segítségemet. Kiderült, hogy a rendezõk is épp ezen a csúcson vannak, és megtudtam, hogy arról az útról, amelyiken épp vagyok, nyílik egy keskeny gyalogátjáró a kerítésen, ahol be kell menni, hiszen a csúcs a bekerített területen van. (Csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy véleményem szerint kicsit unfair (e.:ánfeer) volt, hogy nem közölték elõre, hogy ez a csúcs bekerített területen van, és a kb 2 km hosszú kerítésen egy összesen egy 1 m széles átjárón lehet átjutni. De végül is, egyéni szoc. probléma, tudom...) Fölfelé a gerincen út nem nagyon volt (ösvény is alig), de miután találkoztam a rendezõkkel akik már lefelé jöttek, végre fölértem a csúcsra. Két óra ment el rá...
Összeszedve maradék lelkesedésemet és önbizalmamat, visszamentem az átjáróhoz, majd a Keskeny-rétre, s a kék jelzésen indultam a Tar-kõ felé. Közben félúton kitérõt kellett tenni a Büszkés-hegyre, melyet gond nélkül megtaláltam, ez egészen hangulatos csúcs volt. Innen a kékre visszatalálni és fölmenni a Tar-kõre persze semmi problémát nem jelentett. Bélyegzés után leültem egy sziklára, s megebédeltem. Természetesen, ahogy az itt szokott lenni, egy csomó emberrel találkoztam a csúcs környékén, résztvevõvel és egyéb túrázóval egyaránt.
A pihenõ után továbbra is a kéken indultam az Õserdõ felé, majd azon túljutva a zöldön érkeztem a Világos-sár-hegy nyugati oldalához. Jött szembe egy pár, akik kérdezték, hogy melyik csúcsról jövök. Megmondtam, és megkérdeztem, hogy õk voltak-e már a Világos-sár-hegyen. Azt felelték, hogy õk is épp oda szeretnének menni. Javasoltam nekik, hogy azért kezdjenek indulni fölfelé, mert ha továbbmennek a zöldön, az Õserdõhöz jutnak. Megfogadták a tanácsot, elindultunk fölfelé, s egy elég kemény iránymenet végén (az erdõ legalább jól járható bükkös volt itt) fölértem a csúcsra. Ez még mindig csak a hatodik volt, s valahol itt telhetett el a szintidõ fele.
Iránymenetben visszatértem a jelzésre, és a zöldön továbbhaladva irányba vettem a Nagy-Kopaszt. A tisztást, ahol le kellett térni a jelzésrõl, könnyen megtaláltam, és egy egész kellemes ösvényen lehetett feljutni a kissé sziklás csúcsra (itt egy pár
percet eltöltöttem a tábla keresésével, mert valahogy elbújt egy fa árnyékában). Itt tartottam egy nagygenerált, majd irány az Istállóskõ, ezzel nem volt semmi gond. A csúcstól elindultam a Szalajka-völgy felé a meredek zöld háromszögön, itt találkoztam szembe az autó többi utasával is. Taktikai megbeszélést tartottunk, majd részemrõl az Ispán-hegy következett. A térképen is szereplõ elágazásban betájolva gond nélkül meg is találtam a bélyegzõt.
Ezután következett az egyik legszörnyûbb rész. Visszamentem a nyeregbe, és célba vettem a Kukucsó-hegyet. Csak valahogy elfelejtettem a tájolómra pillantani, és megalázó módon rossz hegyre mentem föl. Itt is egy fél órát botladoztam valami kerítés mellett, majd nagy nehezen lekeveredtem egy útra, amirõl rövidesen kiderült, hogy az Istállóskõ melletti zöld és sárga háromszög elágazásában vagyok... Itt egy kicsit nagyon elkeseredtem, pár pillanatig elmélázta, hogy érdemes-e még folytatni,
de aztán felülkerekedett a harci szellem, és végül megtaláltam a Kukucsó-hegyet.
Innen iránymenetben hódítottam meg a Vörös-sár-hegyet, ahol már jó messzirõl látszott a csúcstábla, amiért elég hálás voltam. Miután ez gyorsan megvolt, pihenés nélkül mentem tovább a Kõrös-bérc felé, ahová mûúton jutottam föl. Sajnos itt már a sok kevergélés miatt nagyon kevés innivalóm maradt, úgyhogy csak néhány kortyot ittam. Le a mûútra, majd a Fekete-sár-bérc is könnyû prédának bizonyult. Kezdtek jól menni a dolgok, a Mély-sár-bércen is csak pár percet kellett a bozótban keresgélnem. Bélyegzés után lementem a Huta-bércet délkeletrõl kerülõ jelzett útra, ahol a hatalmas töbrök miatt nem akartam nekivágni a csúcsnak, hanem mentem a jelzésen egészen addig, amíg elértem azt a nyerget, ahol metszi az út az egykori kisvasút nyomvonalát.
Itt indultam neki a fenyvessel borított gerincnek. Sajnos nem sokáig jutottam, mert tele volt az erdõ kidõlt fákkal, és elhagyott minden szellemi, fizikai és lelki erõm. Leültem egy fatörzsre, nézegettem a térképet és az órámat, és úgy döntöttem, hogy a hátralávõ alig két órába nem fog beleférni a hiányzó öt csúcs: MISSION FAILED. Próbáltam felhívni Morcsit meg Szucsatit, de nem sikerült, viszont bejelentettem a személyi edzõmnek a kudarcot, meg hogy nem megyek Tátralátóra. Körülbelül három kilométerre voltam ekkor Bánkúttól, sétálósra fogtam lépteim. Menet közben hívott Morcsi, majd nem sokkal késõbb szucsati is, hogy segítsek nekik a Nagy-Kõ-hát rejtélyének megoldásában. Szerencsére használt az útbaigazításom. Bánkútra érve lesétáltam a síházhoz, bejelentettem a bukást a rendezõknek (túramozgalomként még befejezhetem a maradékot), vacsoráztam, néztem a macskákat, beszélgettem a gondnokkal meg a rendezõkkel (akik 20 óra 30 perc 0 másodperckor elhúztak, amikor minden terepen lévõnek lejárt a szintideje), majd negyed 10 körül megjöttek a többiek is, és hajnali fél egyre hazakerültem, hála szucsatinak.
Ez történt.
|
| | |
| |
|
Dunántúli aftertúra - avagy Mt Gerecse 2005
A szombati Szent László túra fáradalmait gyorsan kiheverve vasárnap reggel ismét útra keltünk, hogy hallgatoozoo barátunkat a Gerecse-tetõn meglessük, s emellett 220 pontot gyûjtsünk az Enciános mozgalomba. Ez persze csak a cél volt, ám az ehhez vezetõ eszköz sokkal lényegesebb volt, természetesen...
Szóval, a Keletibõl 8.05-kor induló ún. expresszvonattal indultunk Tatabányára VadMalac társaságában, majd a vonatot kis híján lekésve Kelenföldön csatlakozott Valter is. gyorsan a megyeszékhelyre értünk, bélyegzés után neki is vágtunk a Turulhoz vezetõ lépcsõsornak. Már itt látszott, hogy nem akármilyen túrában lesz részünk, a látvány elképesztõ volt: hatalmas hóréteg (legalább kétszer akkora, mint szombaton a Cserhátban), s a fák is körben mindenütt havasak. Kitaposott ösvényen indultunk el a Csúcs-hegy felé, amelynek tetején elég félelmetes kilátóféle építmény áll (egykor valamiféle bányászati szerkezet lehetett, errõl tanúskodik a legfelsõ szintre beépített két hatalmas acélkerék), persze fölmentünk (nagyon magas!) a jeges lépcsõk ellenére is.
Innen lefelé nem nagyon találtuk a jelzést, úgyhogy eleinte valamilyen csapáson, majd lábszárközépig érõ szûz hóban gázoltunk a völgy felé (Ebben a völgyben biztosan megy egy turistaút - VM). Rövid kalandozás után rá is leltünk a piros jelzésre, ami egészen jól játható volt. Az erdõbe érve egy muflont láttunk két csemetéjével. Elérve a sárga jelzést, újra havat kellett törnünk, ezúttal fölfelé egy rövid szakaszon, majd kiértünk egy letakarított dózrútra. Ezen persze egészen könyû járás esett, így több idõnk volt nézelõdni. Az utat gyönyörû vén tölgyek szegélyezik, balra, a felcseperedõ tölgyes fölött pedig szép rálátást kaptunk Tata városára. Ezen az úton értünk el a baji vadászházhoz, és a mellette lévõ Szent Péter templomromhoz. Innen továbbra is a dózerutat követtük (sárga +), majd a mûútra kiérve bekocogtunk Tardosra. (GT-3 teljesítve!)
A kocsmában (bélyegzés) érdekes folklórbemutatót kaptunk a helybéliektõl, akik hevesen édeklõdtek mind tevékenységünk, mind az Enciános mozgalom igazolófüzete után. Megtudtuk tõlük, hogy mi a kocsmában csak vendégek vagyunk, egyébként õk hárman tartják el az egészet. Egyikük még hasznos útbaigazítással is szolgált (Mentek egy darabig a zöld f*son... nem nagyon látszik, de néha elõtûnik... aztán arról letértek jobbra... és ott lesz a torony... onnan lefelé meg csúszni fog mint a k*rvaélet... VAGY még nem járt arra senki), úgyhogy semmi nem tarthatott vissza attól hogy nekivágjunk a Hegy meghódításának.
VadMalac ragaszkodott hozzá, hogy föl akar érni 14 óráig, úgyhogy elhúzott azon a helyen, ahol letértünk a jelzésrõl. Megbeszéltük, hogy ha letér a fõ csapásról, rajzol nekünk nyilat a hóba. Egy idõ után Valter is gyorsabbnak bizonyult nálam, így egyedül folytattam a mászást. Két nyilat találtam is, de egy helyen elvesztettem a nyomot, innen találomra mentem (nem volt semmi tájékozódási pont). Sokat végül is nem tévedtem, a TV-toronyhoz jutottam ki, innen egy jó km-re volt a kilátó. Gyors "nevezés" és frissítés után már indultunk is tovább, mert szorított a buszmenetrend.
Lementünk a havas mûúton Pusztamarótra (bélyegzés), majd innen végig havas dózerúton, majd a végén mûúton bekocogtunk Bajótra, ahol szokatlanul sok, mintegy 11 percünk maradt még a busz indulásáig, így volt még idõ a kocsmában egy bélyegzésre (GT-1 teljesítve) és átöltözésre.
Jó túra volt, köszönjük. |
| | |
| |
| Margita | Túra éve: 2005 | 2005.03.02 09:10:55 |
|
Örök nosztalgia
"Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre nézõ lakásomat sürgõsen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, Sas-hegyre nézõ kilátással."
(Örkény István: Apróhirdetés)
Margita 40
Hajnali negyed hat.
Sötétség, kakasszó.
Kakasszó, de csak digitális. A telefonom ébresztõjére riadok.
Egy pillanatig nem tudom, hol vagyok, milyen nap van, és minek is kéne nekem most fölkelni az ágyból.
Aztán persze eszembe jut minden, az éjszakaira szerettem volna menni, de nem akarom magam egy éjszakán át esõvel áztatni. Így marad a "hazai pálya", a Margita.
Legyõzöm magamban az elõítéleteimet a túrával kapcsolatban (unalom unalom hátán), legalább arra az idõre, amíg kilépek az ajtón - hisz visszafordulni úgysem fogok. Túrázni meg kell, ezt parancsolja a láb és a lélek. Kinézek az ablakon, havazik. Klassz. Tényleg.
Busszal megyek át Gödöllõre, hogy ne kelljen annyit gyalogolni a rajtig. Bemegyek egy boltba reggeliért, benn szól a rádió, Fejér megyében órák óta ónos esõ esik, több út járhatatlan, remek, a szerencse fiai vagyunk, hiszen itt csak hó esik. Az meg szép. Nagyon szép.
Az iskolában már nyüzsögnek néhányan, már fél hétkor, amikor megérkezem, lehet nevezni, pedig csak héttõl van rajt. Hm, az elsõ jó pont. Benevezem magam és VadMalacot (az õ busza csak 7 körül ér ide), majd a reggelimhez látok, tollászkodom, pakolászok, beszélgetek az egyre több felbukkanó ismerõssel, túratárssal, baráttal. Aztám 7 óra után pár perccel összeáll a csapat (VadMalac, CsLaci meg én) és nekivágunk a máriabesnyõi fõútnak. Beszélgetéssel meg olykor némi kocogással gyorsan szaladnak a kilométerek, máris a templomnál, majd a hegyen lévõ (második jópont) elsõ ellenõrzõponton vagyunk. Innen csúszkálással fûszerezett kocogás le a Pap-Miska kútig, majd a mûúton erõltetett menetben (nekem legalább annak tûnik) megyünk a Babati kastélyig, majd a lovarda mellett el a következõ pont helyéig... Itt látunk egy fára aggatott feliratot, hogy EP 100 M meg egy nyíl, körülnézünk, a pontõr kinn van a dombon, a templomromnál (harmadik jópont), végre ezt is látjuk. Itt válik külön a rövid táv, innen jóval kevesebb lámnyom van elõttünk. A félig nyílt terepen a hóréteg alatt jégpáncél van, egyszer orra bukom, a térdemet ütöm be. Haladunk az ezerszer járt úton a Margita felé, de valahogy most az egész táj olyan más, idegennek tûnik - biztos a hó teszi. A lovardánál VadMalac elõrehúz (siet a buszához), CsLacival mi is felérünk a toronyhoz. Nem pihenünk, a lejtõn kicsit kocogunk, majd egy egyenes szakaszon feltûnik elõttünk VM, aki utolérte BSanyit, s éppen "gyalogolnak". Nagy nehezen felzárkóztunk, viszont nem sokkal ez után meg én maradtam le (nem bírtam nagyon rohanni a lejtõn, meg a kezemben lévõ megfagyott üdítõt ki kellett cserélnem másikra az övtáskámból), úgyhogy csak a Domonyvölgy elõtti dombon sikerül utolérnem a többieket. Innen már közel a pont, meleg tea és kakaós nápolyi vár.
Gyerünk tovább, szól a parancs, végighosszantolunk Domonyvölgy fõutcáján, majd a 3-as utat elérve találunk egy nyitva lévõ kis bádogbüfét, kólázás céljából (a falon egymás mellett három óra, melyek a fölöttük lévõ felirat tanúsága szerint az Aszódon, Kartalon és Turán éppen érvényes helyi idõt mutatják :-)) Kijõve meglátjuk larzenéket közeledni az úton, mikor megelõznek, 200 métert megpróbálunk velük tartani... A hármas úton az autópálya alatt áthaladva megcsodáljuk az ország legnagyobb sárga sáv jelzését, majd a következõ buszmegállónál bekanyarodunk az erdõbe. Itt jön egy kisebb emelkedõ, megint lemaradok a többiektõl, a zöld-sárga elágazásnál megvárnak, de rövidesen megint lemaradok - ahhoz, hogy VM gyaloglását követni tudjam, futnom kellene. Egyre távolodnak tõlem, egy jó fél óra után utolér két futó, elengedem õket, majd megpróbálok hozzájuk csatlakozni, fel is zárkóztatnak, eddigre már az Erzsébet-pihenõnél vagyunk. Itt viszon VM csatlakozik a futókhoz, úgyhogy innentõl ketten megyünk CsLacival. A havas mûúton kanyargunk le a következõ pontig, ahhol Fiffyék várnak meleg teával meg nápolyival.
A piros háromszögön a Juharos gerincén nehéz járás esik, itt nem járt jármû, ami félretolja a havat. Legurulunk a kerítésig, majd a létrázás után a szemétteleptõl megint kezdek belassulni, csak a távolodó alakokat láttam. Szerencsére CsLaci az egyik utcasarkon megvárt, így a következõ ponthoz már együtt érkeztünk. Itt meglepetés ért, a piros benn vezet újra az Egyetemi erdõben, befejezték az építkezést a Fácánsoron. CsLacival megállapítjuk, hogy be kéne érnünk 40 perc alatt, úgyhogy kocogunk megint kicsit. A vasútállomástól át a parkon meg már abszolút hazai pálya, úgyhogy 13.45-kor célba érünk, ahol a bepárásodott szemüvegem miatt az épp ott árusító jmte segítségét kérem a célasztal megtalálásához. Öltözködés után beszélgetés az ismerõsökkel, kis zsíros kenyér és tea, majd indulás haza.
-------------------
Szóval ez történt. Az egész nap egy kellemes csalódás volt, kár lett volna kihagyni. És valahogy az az érzésem, hogy egyre jobban rendezik túráikat a Margitások (nem mintha eddig rosszak lettek volna, csak van valami megmagyarázhatatlan pozitív fejlõdés). Ja, és meglett a hatos átlag, ami tudom, hogy többeknek nem túl nagy dolog, de nekem nagyon sokat számított ebben a hóban. Szóval kösz mindnekinek a túrát :-) |
| | |
| |
| Bartina | Túra éve: 2005 | 2005.03.02 09:09:28 |
|
Erdei kalandjaim 198. rész - Bartina 30 - avagy be van számolhatnékom
Hosszas vívódás után elindultam Szekszárdra személyvonattal (ahol nem engedett föl a gépre a mozdonyvezetõ pedig van rá érvényes engedélyem grhhh) majd InterPicivel, ahol az egyik kocsit félig megtöltötte K. József BKVs különítménye, némi zavar támadt a helyjegyekkel, de a felkészült jegyvizsgáló percek alatt rendet teremtett. Ja találkoztam Lencséék Békájával is, beneveztünk (gyorsan) majd elindultunk (még gyorsabban). Az elsõ pont a kissé avantgárdra sikerült boremlékmûnél volt egy Balatonnal, majd a szõlõk között kellett elég sokat bolyongani majd 7-8 km után majdnem aláestünk egy szekszárdi helyijáratnak :) a ponton a buszvégállomásnál jelentõsebb pecsétrevárás közben finom almával csaptuk el az idõt. Ezután csatlakozva a CsBT sebesvonatához értünk fel a következõ pontra, ahol gulyáságyúból osztottak nagyon finom teát és gyümölcsös forralt bort. Innen már kezdett felolvadni a talaj, sárt eredményezve. Nemsokára utolért VM, innentõl kicsit felgyorsultak az események, utolértünk egy csomó topikost, nem sorolom, mert akit kihagyok megsértõdik. Sportszakmailag technikás lejtõn kellett legurulni a "Balaton-kilátótól", amiben a következõ pont volt. Lent kis aszfalt, majd a tábori ponton újabb ismerõsök, két macsó is :). Ezután nem sokra emlékszem mert kissé gyilkos volt a tempó de nagyon szép volt az idõ és a táj látványtechnikailag. Az elején már egyszer megelõzött 15-ös osztályokat még egyszer utolértük :) majd bekocogtunk a célba, ahol nagyon fel volt pörgetve a kiszolgálás mind díjazásszakmailag mind etetéstechnikailag. A díjazás jópofa emlékezetes lap, képeslap a túráról meg egy vagány jelvény. Ja ördögien sokan voltak (666 induló). Örömtúra, köszönjük szépen, ja meg a fuvart is J. úrnak.
Ennyi. |
| | |
| |
|
| Barcika | Túra éve: 2003 | 2006.11.23 19:52:19 |
|
Barcika 50
Elõhang.
16 óra, Keleti. Avas InterCity. Zakatolás, kitérõ. Egyre sötétebb, neonfény. Majdnem alszom. Miskolc. Elnézést, melyik busszal lehet... Ugrás az ajtóhoz, majd Búza tér. Forró csoki... Habbal? Persze. Egy diákot Barcikára. Bõrvédõs csukló, a csomagoknak jó... Végállomás! Sötét, lakótelep, jelzés egy se (piroson kéne menni). Térkép elõ, balra le. Elnézést, a kollégium... Csöngessen a hátsó ajtón! Jó helyen...? Inkább egyedül. Ágyazás, fürdés, alvás. Kopognak. Groba, Szepó, Attila, BHG. Aludjunk már. Ébresztõ, nem az enyém, háromszor. Öltözés, 4 réteg... Kulcsot a portán... Itt vágjunk át... (de nagy a sporttelep). 7 óra, indulni kéne...
Mikor megérkezik VadMalac is, ráiratom a rajtidõt (7.25) a lapra, aztán gyerünk. Az ajtón is nehezen jutok ki, mert a sver által kölcsönadott túrabotok kezelésében még nem vagyok teljesen jártas, VM inkább távolabb áll. Sárga sáv -hopp, megvagy!- kis városnézés, te kutya, mész vissza (még jó hogy van nálam bot), itt egy ABC! (elemet kell vennem, a botot fogd már meg addig) D***cell ultra, tán kitart a két garnitúra... Szekérúton, ki a városból, föl, föl, a bot egyre jobban segít... Túratörténet, tavaly itt kellett lemenni... Balra a sárga úton, gyönyörû szálerdõ, már a nap is látszik.. Pont, sátor, bélyegzõ, tovább.
Kék kereszten, szerpentinezve, kispistázók (vagy 30 métert), még jó hogy BHG kitaposta elõttünk a rendes utat. Kis kocogás lefelé, Bánhorváti... ez már a falu?... Kis kitérõ, helyesbítés, ki a fõútra (inkább az úton, a járda csúszik!) Balra kocsma, nemdohányzó, csak ketten cigiznek bent... Bélyegzõ, tovább. (Már majdnem megvan a négyes átlag)
Szántóföld, szép hegyek, nyugalom, sehol senki... Vakít a hó, szikrázik... Be az erdõbe, egyre meredekebben... Csak jó ez a bot... Sziklák, sziklák mindenütt... Damassa-szakadék... Fölmegyünk a tetejére, innen már nem lesz ilyen durva... tovább, egyre lassulok, tempót kell tartani VMmel, még mindig nincs négyes átlag, még jó, hogy 14 óra a szintidõ. Kis erdészház, füst (tûz alig), kis beszélgetés, a pontõröknek is tetszik... Igazítás, cipõkötés, körtelé, tovább.
Telefon a húgaimnak (ma 18 évesek), elestél már? á, dehogy, nem csúszik, csak nagy a hó. Aztán 5 percen belül kétszer elvágódok. Baj nincs, csak havas lettem, de menet közben hõt termelek, nem érzek semmit. Nyílt terep, körben hegyek mindenütt, szemben a Szoros, de elõbb jobbra át a hídon, kocsmázás, két ismerõs. A kocsmaudvaron csak egy vízdíjbeszedõ, de aztán megjön a Gazda is, kinyit, bélyegzõt elõ (Uppony), langyos kóla (van hideg is!) majd neki a Szorosnak, ilyet még nem láttam (az aszfalt tiszta hó, a fákon is vastagon) jó a tempó, elõzünk is, hol lehet a pont itinerolvasás, a buszmegállónál jobbra, a rózsaszín ház (az ámbitusos mellett). Kerítésen molinó, bemegyünk (bot kinnmarad), balra be a konyhába, meleg, hagymaillat, asztal, pad, ismerõsök. te az ötvenen? nehogy már kiszállj! Mentek tovább? Van busz ötkor. Mi megyünk a hatvanötön. Zsíros kenyér, tea, kettõ is. Csokit kaptatok? Tejcsokis B****on-szelet, étcsokis jobb lenne, na de... VM elszelel, fel a fennsík felé, egyedül maradok. Húsz perc elég volt, idõm sok van, tovább.
Mûút, hosszú, egyedül... miért nem tudtok kikerülni, he? nem látjátok, hogy nincs padka? Végre fenn a nyeregben, itt kell jobbra. Fel az erdészházig, hó alig, inkább jég meg fagyott sár... Hova, merre? Hopp, egy szalag, gyerünk... Lejárt út (fagyilkosoké, persze szombaton otthon, a melegben, nem baj, csend van, halálos. Nincs szél, nincs madárhang, sem autóké. Irtások, erdõk, majd ugyanez fordítva. Nem tudom a tempót, egyedül nehéz. Aztán jön a sárga balról... már itt vagyok? csodás. szalag minden elágazásnál, kék, elüt a háttértõl... meglátom a mûutat, egy jobbkanyart nem veszem be, tíz percig keresem a folytatást a túloldalon... leülni nem lehet, nincs hová... Megvan az út, bent pont, de zsírkréta nincs, csak két betû, egy lélek sehol... Tovább...
Fel a Nyír-völgybe, olyan, mint a szobakerékpár, csak mozog a lábam, semmit nem látok a tájból, vagy ha igen, orra bukom. Fenn a gerincen, néhány lábnyom, mind balra, így én is követem. hét kilométer, egyre sötétebb, kilométerenként mélypont, magamban beszélek, keréknyomot hallucinálok, de nincs ott sewmmi, csak néhány lábnyom, azt hiszem a nyereg jön, de még csak a villanyvezeték, tovább, tovább, megállok körtelét inni, ha jön egy farakás, leülök pihenni, de az sem, nem tudom, hol járok, csak ösvény, egyik dombról a másikra, lábnyomok balról, itt a Lófar-nyereg! még mindig van négy kilométer. lámpát elõ, de nem segít, így is tántorgok, mint egy részeg, inkább elrakom, világos a hó... órát nem nézek, majd csak ott fönn, nem, inkább a következõn... már egy órája, most már ott kell lennem... Barcika fényei, messze lenn, de tudom, hosszú a város... a tetõ kopasz lesz, talán az ott... nem, még erre is fel kell menni, ott anyílt terep, de még mindig semmi, már biztos elhagytam, nem igaz, egy papírt nem bírtak kirakni, ott fönn nézek térképet, ott egy szikla, oda leülök, mondom hangosan, de nem szikla, sátor, itt a pont, meddig? háromig... 8 kilométer, 3 óra... Itt balra? Köszi, Tovább...
Parkerdõ, egyre több lábnyom, egyre meredekebb, nem esek el, lenn vagyok, itinerolvasás, az erdõ mellett, ki a mûútra, be a városba, itt már jártam, buszok, sportpálya, itt merre? jobbra, be az ajtón, csókolom, megjöttem, tessék, itt a díjazás, beszélgetnék, de nincs kedvük, zsíros kenyér, tea, kettpõ is, van még, de elég... 12:45.
Utóhang
Krémes, vagy rigójancsi kellene, de nincs semmi, bolt, B**i csoki, szállás, rendezve van? persze, fürdés, csomagolás, alvás, háromkor a többiek, de csak egy percre ébredek, alszom tovább, helyijárat, mikrobusz, 15 fõ, reggel hatkor, közvetlen vonat, Gödöllõn átszállás, késik negyedórát, cipekedés haza, leves, tészta, alvás, Peták. |
| | |
| |
|
LEMARADÁS (Szimfónia öt tételben, emberekre és tájakra)
Ajánlás:
Száz killernek ötven a fele
Egye meg a fészkes fekete fene
Lemaradás túrát já-árom
Míg Rákoskertet taalá-álom.
I. tétel - Bemelegítés (G-dúr, allegretto)
Mottó:Te szoktál menni a Kinizsire? (S. István)
Némileg mesterkélt logisztika és két túramozgalom-igazolófüzetbe való bélyegzés után egyedül vágtam neki a Fenyves-hegynek, ám nagyvártatva összecsapódtam egy váci illetõségû fiatalemberrel, aki igen érdekes taktikát választott az elsõ százasához: hozott 2,5 liter teát, de abból 1,5 litert már 6 km után megivott, hogy ne kelljen cipelni... Ugyanõ tette fel a tétel mottójában megjelenõ kérdést is, majd elmesélte, hogy tavaly benevezett a Kinizsi 40-re, majd továbbment, hogy lássa, meddig tud menni, meg ha végigmegy, hátha megadják neki a díjazást... (A Bánya-hegyig jutott...) Amúgy rendes srác, egészen a Naszályig együtt mentünk. (Apropó, köszönet Fõrendezõ Roland édesapjának, aki valamelyest járható ösvényt alakított ki/festett fel a Naszály oldalában, a járhatatlanná vált kék sáv helyett.)
II. tétel - Gyilkos tempó (H-dúr, allegro)
Mottó:Finom ez a fagyi, csak ilyen ... csucsos. (H. István)
A Naszály õrét, bizonyos Ebolát elhagyva rövidesen megvagy! kiáltással ért utol az ötven (50!) perccel késõbb induló VadMalac. Innen (szinte) nem volt megállás: le a Naszályról, Török-rét, Kósd, Rád, ahol azért kérésemre bementünk négy perc erejéig a cukrászdába. Majd tovább, Burgundia-völgy (ennek a nevén gondolkodtam vagy három napig a túra elõtt...), ahol bár nem kínáltak, ettünk narancsot is, majd Vácduka, ahol egy vállalkozót sem láttunk azon a 100 méteren, amíg a faluban tartózkodtunk...(Pest megyei piros bélyegzõhely...). Tovább Csörög, ahol szörp, majd Vácrátót, ahol kakaós tejmasszából készült tojásfigurák próbáltak sikertelenül jobb kedvre deríteni. (Azért, mert így is maximumon volt a hangulat...). Tovább Õrbottyánba, ahol újabb két perc pihenõre kaptam engedélyt a vasútállomáson. Majd Erdõkertes szélén VadMalac rövid idõre elvált tõlem, hogy hazamenjen ebédelni... Én mentem tovább Veresegyház------- (NINCS A A VÉGÉN, VASUTASOK!!!!) felé, ahol rövid készletkiegészítés és némi környéknézés, valamint menetrendi információ szolgáltatása után megérkeztem a vasútállomásra, életem legjobb 50 km-es idõeredményével...
III. tétel - Hazai pálya (a-moll, andantino)
Mottó:Leves rendelhetõ. (Ing. Stefan Kuis)
Csak ide nem jön a rohadék! (egy pontõr)
Negyven percnyi pihenõ után készen lévõnek éreztem magam, hogy nekivághassak a túra leglerágottabb szakaszának (Margita-Gödöllõ). Sok mesélnivaló nincsen, hacsak a tavaszi este hangulata nem, de azt meg nem lehet elmondani, át kell élni... (Ezért nem szoktam azokat megérteni, akik csak azért sietnek egy nyári túrán, hogy világosban beérjenek.) Máriabesnyõn csukott szemmel is eltaláltam volna a Fácán-sori negyedig, majd legurultunk a vasútállomásra, és az Erzsébet-parki szíves vendéglátás (gulyásleves, kenyér, szörp, asztalhoz hozva!) haszonélvezõi lettünk... De már látszottak a végzet fellegei...
IV. tétel - A Vérfarkas éjszakája (cisz-moll, allegro)
Mottó:A nõvérem ivott két bákárdit meg három sört, úgyhogy teljesen be van b***va, azt se tudja, hol van... Halló, én vagyok! Igen! Most olyanon megyünk, hogy két fehér között van egy kék... olyat keressetek! (egy résztvevõ a zöld sáv jelzésû úton)
Balsejtelmeim beigazolódtak... Nem sokkal továbbindulásunk elõtt két-három, egyenként 50-60 fõbõl álló, általánosiskolás-jellegû csapat startolt... Üvöltözés, ordibálás, káromkodás, dohányfüst kellemes hangulata lengte be az erdõt... Csak egy érdekesség: egy négyes elágazásban, ahol is találkozott a zöld sáv jelzés meg a piros háromszög jelzés (utóbbi balról jött fölfele, a mi utunkra merõlegesen), egy kisebb pánk jellegû csapat elfordult merõlegesen balra, egy másik, vérfarkasokká változott csoport bizonyos Bandi bácsit keresve vagy 300 méterrel fölöttünk járt... De így legalább elébük tudtunk kerülni. Már csak egy éjszakai sátánista drogbuli hangjai zaklatták kedélyünket, és némi bújkálás után máris a nagytarcsai mûút (után) véltük magunkat felfedezni... az ûzött vadak ma éjjel kegyelmet kaptak...
V. tétel - Végjáték (Asz-dúr, andante)
Mottó: nincs
Borzalmas környék, borzalmas bûz, borzalmas fáradtság, beérkezés. Total time: 20:31. |
| | |
| |
|
Eger csillaga 50
2003. 09. 28.
Hajnal. Sötét a Falu. Semmi nesz, még kutyaugatás sem. Motoszkálás, villanykapcsolás, ajtócsapódás. Léptek a járdán. Újra útnak indul a Vándor. Kihalt a falu, csak az állomáson van némi élet. Kakaós csiga, elsõ vonat. Üres fülke, meleg, sötét, pihenés. Majd világos; hol is vagyok? Kisbolt, baracklé, másik vonat, de csak két megálló. Ismerõs arcok a ködbõl. Asztal, nevezés. Fizetek, megyek. Még mindig reggel van.
Visz az út a hegyek felé. Fogynak a házak, eltûnik a civilizáció. Öregek jönnek szembe kerékpárt tolva. Köszönök, õk fogadják. Vidéken vagyunk. Vár a Bükk, a Várhegy fölött fel föl a Nap, oszlanak a felhõk, minden kicsit vidámabb lesz, de nem örül mindenki kacagva: az Õsz letagadhatatlanul megtámadta az erdõt. A fák belesárgulnak az irigységbe: miért nem lehetnek zöldek mindig, mint a fenyõk ott fenn, a magasban. Reggeli csönd, nedves fû. Eligazító tábla, kis vadászlak, õrzés és ellenõrzés. Szõlõ, szilva/pálinka, kinek-kinek vérmérséklete szerint. A Vándor csak szódát iszik, s halad tovább. Kis csapatok tûnnek el és fel, de legtöbb a magányos farkas. Ez a nap a magányos túrázóké, magányos küzdelem a szintidõvel, a vonattal, a hegyekkel vagy magunkkal; mindegy, kivel, de ma küzdeni kell. Kis falu, mely télen sosem lát napfényt - gépek rohannak az aszfalton, sokként ér az erdõ nyugalma után. Fel a Várba, kinyílik a táj dél felé. A vándor nem idõz sokat, ismét halad tovább. Marasztal a gépi világ, de fokozatosan rázom le magamról. Eltûnnek az gépek, a házak, majd a kemény út is, elhagy a sistergõ villanyvezeték, s a legelõ. Újra egyedül.
Monoton menetelés, bámulás, bámészkodás, sietés, majd beszélgetés az Õrrel. Szõlõk között, kemény úton lefelé, zsibbad a láb, a talp, korog a gyomor. Elnyel a város gyomra. Mentõállomás, benzinkút - az erdõben haszontalan dolgok. Történelem. Rég elmúlt emberek emlékei, a nyomok, amiket itt hagytak, hogy emlékezzünk rájuk. Idegenek a nagyváros dzsungelében. Tiszta ruha között piszkos, friss között fáradt, Vándorok a Városlakók között. Szõlõevés a Torony lábánál, egy zsemlye, egy csoki. Pihenés állva, menni kell tovább. Macskakõ, várfal, ajándékbolt. Hátrahagyom, mert az erdõben nem kell kerámiaplakett. Már nehezebben enged a Város, mutat vasutat, majd temetõt és palotát, szõlõskertet, kövesutat. Már azt hiszem, elengedett, amikor utamat állja: Óriás szörnyeteg az út közepén, fagyilkos: sikítoznak a fák, vérük csorog a földre. Túljutok rajtuk. Útkeresés, közösen, ismeretlen ismerõssel. Kaptárkövek, újabb rejtvény: hogyan keletkeztek? Tovább, mert messze a tó...
Nyírfaliget, alatta csalánerdõ, az ösvény alig látszik, ez igen, ez már maga a Kaland. Hamar véget ér. Kis forrás, a szomjas Vándorok észre sem veszik, s elmennek mellette, hiába csobogja a Víz vidáman: 'Igyál meg', nem hallják, a forrás meg szomorú lesz. Most egy évig megint egyedül várakozhat az erdõ mélyén. Lassan közeledik a kis üdülõtelep, megpihenek. Aztán be a völgybe, fel a Házhoz - meleg tea, hagyma, kenyér, zsír. Innen hullámvasút, immár társaságban, végestelen - végig, fel a Hegyre. A Vastorony a tetején nem enged, csak a második emeletig. Azt nyikorogja a palló, hogy hagyjam békén, vagy leráz magáról.
Innen megint egyedül. Már látszik újra a Város, immár harmadszor, s a Vándor tudja, érzi, ezúttal nem menekül. Magához ragadja, s mosolyog, elringat, hogy a Vándor örökre a foglya maradjon. Szilva, szõlõ, víz. Kis vonat, nagy vonat. Mégis megmenekültem. Eljutottam a Faluba. Vár az otthon. Én is várom. Fáradtság, éhség - vacsora, pihenés. De belül érzem, tudom, vár az új kaland. És a Falu elenged, mert tudja, hogy megint visszatérek. |
| | |
| |
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár
