Túrabeszámolók


túra éve: 2010
Ember a gátonTúra éve: 20102010.12.09 13:02:57









Ember a gáton – KÉ 72 km. – 2010. szeptember 25.


Tavaly õsszel már "nézegettem" ezt teljesítmény túrát de végül nem indultam rajta. Idén januárban a "A híd túl messze van ..." túrán összefutottam egy volt középiskolai tanárommal, - Jánossal - aki említette, hogy õ már részt vett ezen a Csongrádról induló 72 km-es tekerésen. Javasolta, hogy én is "próbáljam" ki.


Még a tavasz folyamán elhatároztam, hogy ha törik vagy szakad, megteszem a Csongrádtól Szegedig tartó 72 km-t. Igyekeztem felkészülni mind technikailag, mind fizikailag.


Úgy döntöttem, hogy a MÁV segítségével jutok el Csongrádra. Hódmezõvásárhelyen, a népkerti állomáson szálltam fel a szentesi vonatra. Az egy kocsiból álló Bzmot végébe igyekeztem elhelyezni drót szamaram ahol már hét másik várt arra, hogy az éjszaka folyamán ugyancsak elvigye gazdáját a töltésen Szegedre. Szentesig jót beszélgettem a kalauzzal, majd több mint egy órás várakozásra kényszerültem sporttársaimmal a Csongrád felé menõ vonat indulásáig. Csongrád irányába itt már egy három kocsis Bzmot indult. Nem volt gond a kerékpárok elhelyezésével. Közben a Tisza-hídnál pár perces "technikai" szünetet tartottunk mert egy birkanyáj tévedt a sínekre. A csongrádi vasútállomáson megint egy órányi várakozással telt az idõ. Közben kezdtek szállingózni a kerékpáros túra indulói. Köztük Csaba, aki Szegedrõl tekert "fel" a töltésen. Beszélgetésbe elegyedtünk és többek között azt is elmesélte, hogy milyen talajviszonyok várhatók hazafelé a gáton. Magamban nem nagyon örültem a hallottaknak. Nem elég, hogy erõs szembe szél lesz, még a töltéskorona állapota sem mindenütt jó. Hamarosan a szervezõk is megérkeztek és negyed hat tájban elkezdték kiosztani a versenylapokat, - enyém a 20-as lett - amelyeket kitöltés után leadva nem is kaptunk vissza, csak a fél hatos indulás elõtt. Ugyan ebben az idõben befutott Félegyháza felõl is a vonat. Csomó kerékpáros szállt le róla. Köztük János, akivel elõzetesen nem beszéltem, így nem tudta, hogy én is részt veszek ezen a teljesítménytúrán. Váltottunk néhány szót, de a közös tekerésrõl gyorsan le is kellett mondanom mert biciklis sisakját fent felejtette a vonaton és anélkül nem akart elindulni. Viszont a Szentesrõl jövõ vonat majd csak hat elõtt tíz perccel érkezik meg, amin elvileg visszahozzák neki a fejvédõt. Mivel szerettem volna a sötétség beálltáig minél elõrébb jutni a töltésen, abban maradtunk, hogy elindulok, aztán õ egy kicsit jobban rálép a pedálra és befog valahol.


 17:38-kor beizzítottam a GPS-t, - hogy legyen valami pontos sebesség és távolságmérõm - és "elrajtoltam". 7 perc alatt az elsõ ellenõrzõ ponthoz értem. Gyors pecsételés és már hasítottam is tovább az erõs szembe szélben. A töltéskorona szerencsére aszfaltos volt. Közben felfedeztem magam elõtt egy láthatósági mellényben tekerõ társaságot. Igyekeztem olyan sebességet tartani, hogy mindig látótávolságban maradjanak. Néhány késõbb induló sporttárs a szél ellenére is nagyobb sebességet tartott mert többen is elkerültek. Nem sokára feltûnt a Tisza-híd, pont fél óra alatt tekertem le az idáig tartó 9 km-t. Viszonyítási pontjaim - a láthatósági mellényes csapat - a híd túloldalán megálltak, gyorsan el is kerültem õket. A híd után közel hétszáz méteren, a 451-es úton kellett haladni. Igyekeztem gyorsan túllenni ezen a részen mert nem volt sok kedvem a nagy forgalomban tekerni. Szerencsére utána megint a töltés következett. Senki sem kerekezett elõttem. Komótosan haladtam elõre. Nézelõdni nem volt kedvem mert a szél nagyon erõsen fújt. Idõnként elkerült egy-két gyorsabb kerékpáros abból a 49-bõl, aki utánam indult. A szentesi strandlejárónál véget ért az aszfalt. Rázós és simább szakaszok követték egymást a töltésen. Egy négyes boly is elkerült. Úgy döntöttem, hogy nem nagyon maradok le tõlük. Felvettem a tempójukat és 10-20 méterrel mögöttük maradtam. Ez volt a szerencsém mert egyszer csak az én nyomomban elõttem haladó srác és lány elesett. Éppen volt annyi idõm, hogy kikerüljem õket. Lassan sötétedni is kezdett. Ideje volt bekapcsolni a világítást. A sötéttõl tartottam egy kicsit mert a világításom nem egy CatEye minõségû volt. Azonban kellemesen csalódtam. A másfél ezret kóstáló négy ledes lámpám nagyon jó fényt adott. Teljesen biztonságosan lehetett tekerni. Magamba mélyedve haladtam tovább - néha feltûnt elõttem egy-egy vörös fény - amikor magam mellett "kaszáló" fénycsóvát láttam. Két fiatal srác ért utol. Úgy döntöttem, hogy "játszom" egy kicsit és én is a pedálra léptem. Lemaradtak. Amikor újra a közelembe értek, megint gyorsítottam. Ez eltartott vagy 15-20 percig. A GPS-re nézve a sebességem - az erõs szembe szél ellenére - 20-22 km/h volt. Végül hagytam õket "öregember nem gyorsvonat" alapon. Mivel a sötétben látnivaló nem volt, csak a hullámtéri erdõk kontúrját lehetett kivenni megint magamba mélyedtem. Az riasztott fel, amikor valaki rám szólt: - Zsolti, te vagy az? Igen, én voltam. János ért utol. Ledolgozta a közel húsz perces hátrányát, amit a sisakra való várakozás okozott neki. Ezután együtt tekertünk tovább. Fél nyolc után pár perccel elértük a mindszenti frissítõ pontot. Ásványvízzel pótoltuk a folyadékveszteségünket. Négy percet idõztünk és tekertünk tovább. Nem tudom merre járhattunk, amikor János "sávot" akart váltani. Azonban nem sikerült neki és hatalmasat nyekkent a fûben. Gyors kerékpár ellenõrzés után ismét nyeregbe pattantunk. Nem sokat mentünk, amikor el kezdett "csapkodni" az esõ. Elõször kicsit, aztán nagyon. Nem volt mit tenni, magunkra kellett ölteni az esõkabátokat. Én még a fejemre tettem egy fejlámpát is és a kapucnimmal védtem. Késõbb áldottam magam, hogy így tettem. Folytattuk az utunkat,  János elõl, én hátul. Egyre jobban esett az esõ. Kezdtük elkerülni a gyalogos túrázókat is. Végre elértük Mártélyi ellenõrzõ pontot. Itt már szakadó esõben ropogtattuk a kapott almát. Abban a 10 percben amit itt töltöttünk, szóba került a töltés állapota. Bíztunk benne, hogy nem ázik fel nagyon. A két srác, akivel még korábban "játszottam", valószínûleg nem bízott a töltés állapotában mert õk Vásárhely felé vették az irányt. Elindultunk. 11-km volt elõttünk a lúdvári szivattyútelepig és onnan még majdnem négy - ez már aszfalton - az algyõi vasúti híd elõtti átjáróig. Egy darabig elõl mentem - közben János még egyszer elcsúszott - majd egyre nehezebbé vált a tekerés. Kezdett a fékek környéke telerakódni sárral. Próbáltam a füvön haladni, de nem sok sikerrel. Abban maradtunk Jánossal, hogy õ elõre megy, én meg majd valahogy csak eljutok Lúdvárig, utána meg már "gyerekjáték" az egész. Egyre gyakrabban kellett megállnom és takarítanom a fékek környékét. Szerencsére a váltót és a fogaskerekeket elkerülte a sár. Azokat a gyalogosokat akiket leelõztem, kezdtek visszaelõzni. Végre elértem Lúdvárt, gyorsan megszabadultam a fölös sártól és már hasítottam is az aszfalton. Ez a hasítás azonban már éreztette hatását mind a combizmaimban mind a hátsómon. Ez utóbbit nagyon törte már a nyereg. Újból elkezdtem elõzgetni a gyalogosokat. Némelyiken szörnyülködtem egy sort magamban. Teljesen felkészületlenül - fejfedõ, esõkabát, piros villogó nélkül - indultak neki a túrának. Teljesen el voltak ázva. Az aszfaltnak köszönhetõen 21:53-kor elértem az algyõi vasúti hídnál a töltésen lévõ vasúti átjárót. Egy felállított sátornál volt az ellenõrzõ pont. János már itt várt, - feleségével együtt, aki a gyalogosok között indult - hogy megérkezzek. Egy forró tea elfogyasztása után nem is sokat várakoztunk, hanem nyeregbe pattantunk. A 47-es útnál összefutottunk a Vásárhely felé induló két sporttárssal is. Jó sebességet tarthattak mert alig veszítettek idõt. Amíg átértünk a Tisza túloldalára, megbeszéltük, hogy a töltés bizonytalan állapota miatt aszfaltos utakon jutunk el a célba. A hídról Algyõ felé vettük az irányt és az olajosok által használt üzemi utakon jutottunk el az épülõ M43-as autópálya és az ún. Déli út felüljárójára. A felüljárón igazi meglepetés ért bennünket. Három - már Vásárhelyre hazafelé tartó - túratárs felvilágosított bennünket, hogy rossz felé járunk, mert az M43-as Tisza-hídjánál is van egy ellenõrzõ pont. Elég kellemetlen volt a helyzet mert fogalmunk sem volt, miként is jutunk el odáig. Aztán csak neki indultunk. A felüljáró tápéi oldalán volt egy út - a Keleti - a töltés felé. Nem sokat kellett kerekezni, amikor egy másik felüljáróhoz értünk. Nosza, feltornáztuk rá magunkat, amikor egy autó ért alánk. Ketten szálltak ki belõle. Mint kiderült a hídnál lévõ ellenõrzõponthoz tartoznak. A segítségükkel végül - a felüljáró oldalán lévõ lépcsõzés, meg egy kis sárban dagonyázás után - az épülõ M43-ason találtuk magunkat. Vígan tekertünk a Tisza felé. Végül 2,5 km-es kerülõvel 23:05-re eljutottunk a hídfeljáró alatt lévõ ellenõrzõ ponthoz is. Egy kis csoki majszolás után már a töltés felé vettük az irányt. Meglepetésünkre errefelé egyáltalán nem volt felázva a teteje. Tehát az algyõi hídnál simán az autópályahíd felé kanyarodhattunk volna. Innen már gyerekjáték volt az a pár kilométer és 23:37-re célba is értünk.


A versenylap leadását követõen még várt volna egy kis meleg étel, de ezt a késõi órára tekintettel kihagytam.


A végére igen elfáradtam, de ha az erõm engedi jövõre is letekerem ezt a távot.


 


A GPS mérés szerint:


Napi út: 75,4 km

Mozgási idõ: 5 óra 11 perc

Max. sebesség: 31,5 km/h

Mozgási átlagsebesség: 14,5 km/h

Teljes átlagsebesség: 12,6 km/h


 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20102010.01.27 22:45:20
VII. A híd túl messze van... 30 km – 2010. január 16.

Még a múlt évben elhatároztam, hogy az idei év mérföldkõ lesz az életemben és igyekszem másképp élni – egy kicsit többet mozogni – mint eddig. Kollégáim már többször is megjárták a Mátrabérc túrát. Egyszer-kétszer úgy volt, hogy velük tartok, de aztán mindig visszakoztam. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy több mint ötven kilométert gyalogoljak hegyrõl le, hegynek fel. Kapóra jött, hogy megláttam a CSMTSZ oldalán A híd túl messze van… túrakiírását. Most vagy soha, gondoltam. Nézegettem a távokat, hogy melyiket is vagyok képes megtenni. Elõször a hatvan kilométeressel szemezgettem, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok mazoista, inkább jobb a fokozatosság elvét betartani. Pláne úgy, hogy igazán elõzõleg nem is nagyon „edzettem” a dologra. A harmincasat választottam. Azért egy kis vívódásom volt. Sehogyan sem lett volna kedvem hóban-sárban gyalogolni. Aztán elküldtem a nevezésem. Így már nem volt visszaút. Az idõjárás is kedvezõnek ígérkezett. A Makóra való eljutásomat egy kicsit szervezni kellett. A túra elõtt még meg akartam keresni a GCMABE-Makói belvárosi séta nevû geoládát. Délelõtt, amikor elindultam otthonról és áthajtottam az algyõi Tisza-hídon, a hatvanas és kilencvenes táv néhány résztvevõje már bõszen igyekezett Makó felé. Fél tíz tájban érkeztem az ATIKÖVITIG parkolójába. Jól ismertem a helyet. Valamikor 27-28 éve gyakran elkerekeztem a vízügy elõtt, amikor a közeli vízitelepre igyekeztem kenus edzésre. Leparkoltam, magamhoz vettem a hátizsákom és már indulni készültem a közeli buszmegállóba, amikor egy szakállas úriember szólított meg: – Te is a túrára mész?, – Igen - válaszoltam. Beszédbe elegyedtünk, majd bemutatkoztunk egymásnak. Az ismerõs név hallatán, azonnal visszakérdeztem: – Csak nem a hat kilóból? – De igen! – Ismerjük egymást? Kiderült, hogy egykori tanárom szólított meg – ismeretlenül – aki 24 éve tanított engem még igen serdülõ koromban. Rövid beszélgetés után megegyeztünk, hogy együtt ballagunk vissza Makóról hármasban. Õ a feleségével indult.

Felszálltam a helyi járatra, amely bevitt a Mars térre. Makó felé két busz indult fél 10-kor. A másodikat választottam. Mint késõbb rájöttem nagyon rosszul. A csuklós buszon hátul szinte semmi fûtés sem volt. Elkezdtek fázni a térdeim. Na, gondoltam magamban, ez is jól indul. Mikorra Makóra értem már a lábfejeim is meg voltak hûlve, pedig jó vastag zoknit húztam. A buszról leszállva gyorsan elõvettem a GPS-t és a geoláda négy pontjának felkeresésére indultam. Fél 11-re végeztem is és a rajthely felé vettem az irányt. Amikor odaértem már néhányan ott voltak a leendõ indulók közül. Gyorsan megejtettem a nevezési procedúrát és úgy döntöttem a lábfázásra tekintettel, hogy nem fog ártani a dupla zokni sem. Amíg a cserével bíbelõdtem és leendõ útitársaimat vártam, ismerõs arcok tûntek fel: Zoli és Töri Vásárhelyrõl. Üdvözöltük egymást és váltottunk néhány szót. Õk is most indulnak elõször. Még humorizálunk egy sort, amikor megláttam útitársaimat: Jánost és Andreát. Én már indulásra készen álltam, – õk még a nevezéssel voltak elfoglalva – de még megittam egy bögre teát. Kellemes melegség futott át rajtam. János még bemutatott a feleségének, majd az ajtó felé indultunk.

Az udvarra kiérve még egy gyors GPS bekapcsolás, hogy a sebességünket követni tudjam és neki lódultunk. A Maros-hídig nem volt nagy élmény a menet. A házak elõtti járdák szûkek, szinte csak libasorban lehetett haladni. Amikor véget ért a járda, a kamionok fokozták az érzést: centikre húztak el mellettünk. Hamarosan jobbra fordultunk és a töltésre értünk. Szerencsére nem volt nagy sár. Itt már csend az úr. Most már legalább értettük egymás szavát. A töltés nyugatnak fordult, egy hatalmas kerülõt ír le. Ha légvonalban haladhatnánk, akkor jó másfél kilométert megspórolhatnánk – gondoltam magamban. Jánossal jót diskuráltunk. Andrea, a felesége diktálta a tempót. A GPS szerint 6 km/h-val haladtunk. Bõven idõben voltunk. Én, ugyan nem terveztem ennyit magamnak, de lemaradni sem akartam. Öt kilométer után a bal ágyékom elkezdett fájni. Nem sokkal késõbb éreztem, hogy a bal lábammal sincs minden rendben. Valami vízhólyagféle kezdett a nagy lábujjam mögött képzõdni. János érdeklõdött, hogy minden rendben van-e. – Persze! – válaszoltam. – Ennél - a munkám során - már voltak kellemetlenebb vízhólyagjaim is. – Kemény vagyok mind a tevesz.r! Nevettünk egyet. A távolban Ferencszállás tûnt fel, mellettünk meg a Maros. Ferencszálláshoz pont két óra alatt értünk el és 12,5 kilométert tettünk meg. Nem rossz átlag, de még több mint a fele hátra volt.

A jobb térdem is elkezdett fájni. Érdekes mert azzal soha semmi bajom nem volt. A ballal voltam tizennégy éve lesérülve. A jobb talpamon is alakulóban volt egy vízhólyag. Beszélgetéssel próbáltam elterelni a figyelmemet a talpaim felöl jövõ fájdalmakról. Mindenféle téma szóba került: a munkánk, kirándulásaink helyszínei, sportolás, az oktatás mai állapota, mindenféle téma, ami éppen eszünkbe jutott. Közben haladtunk rendületlenül és magamban csodáltam Andreát. A filigrán kis hölgy olyan tempót diktált, hogy az még egy férfiembernek is a becsületére vált volna. Mi ketten pedig baktattunk mögötte. Néha beszélgetve, néha szótlanul. Klárafalvánál muszáj volt megállnom. János és Andrea is megállt. Gyorsan lekaptam a bal lábamról az egyik zoknit. Így nem éreztem olyan fájdalmasnak azt az egy szem vízhólyagot. Kihasználva a lehetõséget, gyorsan kivettem a hátizsákomból egy kis kaját és innivalót. Nyugatnak folytattuk utunkat, majd a töltés északnak fordult. Egy 90°-os balos kanyar után már látszott az ellenõrzõ pont Deszk elõtt. Közben kezdtük a versenytársakat elhagyni. Az egyik páros férfi tagja a sarkát ragasztgatta, mikor elhaladtunk mellettük. Végre az ellenõrzõ ponthoz értünk: fél négy elõtt tíz perccel. 20 kilométert tettünk meg eddig. Sokan ekkor indultak tovább. Jól esett belépni a meleg gátõrházba. Meleg tea, alma és leülési lehetõség várt ránk. Andreát kérdeztem, hogy meddig maradunk. – Nem sokáig. Ha nagyon sokat pihenünk, akkor lemerevedünk – válaszolja. Igaza van – gondoltam magamban. Pár percre tettem le magam. Ittunk egy kis teát, János magához vett egy almát és még vidáman odavetette az ellenõrzõpontos hölgyeknek: - Jövõre csak akkor jövünk, ha legalább bokán felül ér a hó. Ezen jót derült mindenki és indultunk is tovább.

A töltésre való felkaptatás számomra már nem volt olyan egyszerû. Ballagtunk tovább. Gondolataimban az elmúlt esték valamelyikén látott Sztálingrádról szóló dokumentumfilm jár. Az a rész, amikor a német hadifoglyokat Szibériába hajtották gyalogosan. Az átlagsebesség még mindig 5,9 km/h volt. Kezdett szürkülni is. Távolban már Szeged fényeit véltük látni. Egyre több sporttársat értünk utol és hagytunk el, akik még a kezdéskor húztak el mellettünk. Egyszer csak aszfaltosra váltott a töltés teteje. Nem örültem neki mert a cipõ jobban nyomta a lábam. Néha ezért lehúzódtam a szélére, a füves részre. Deréktól lefelé lassan minden tagomba beleállt a fájdalom. Egyre szótlanabbul baktattunk egymás után. A távolban már a vízügyi emlékhelyet véltem felfedezni, de tévedtem. Még odébb volt. Egyre gyakrabban nézegettem a GPS-t. Végre elértük a 0.0-s töltéskilométer követ, majd hamarosan az emlékhelyet is. Már sötét volt. A Szövetség utcától a töltés koronája visszaváltott földesre. Nem okozott nagy élményt – a kocsi nyomok miatt – rajta gyalogolni. Már a Bertalan-hidat vártuk. A Marostõi utcánál feltûnt egy távvezeték oszlopa. Meg is jegyeztem, hogy milyen jó lenne itt átkelni a Tiszán. Másfél kilométert lehetne megtakarítani egy ötszáz méteres sétával és már a célban is lennénk. Végre feltûnt a Bertalan-híd. A lépcsõkön már úgy mentem fel, mint egy pingvin. A híd ringott alattunk mikor a kamionok elhúztak mellettünk. Amikor letértünk a hídról a Felsõ-Tiszapartra, feltûnt elõttünk két sporttárs. János „felajánlotta” feleségének, hogy ha van még energiája akkor elõzze meg õket, de Andrea „elhárította” a lehetõséget. Aztán megegyeztünk abban, hogy lehet, idõben jobbak vagyunk mint õk.

Végre elértük a vízitelepet és a lépcsõt, ami már a vízügy bejáratához vezetett. Ránéztem a GPS-re. 31,5 kilométert mutatott. Jó érzés volt belépni a melegbe. Leadtuk versenylapjainkat és a belsõ terembe vonultunk, ahol megterített asztalok várták a megfáradt vándorokat. Hamarosan hozták a májgaluska levest is. Jót kanalaztunk belõle. Az egyik sporttársról még készítettem egy fényképet, majd szedelõdzködni kezdtünk. Szívesebben maradtam volna ülve. Kint az elõcsarnokban még megkaptuk az emléklapunkat és kitûzõnket, elbúcsúztunk. Kilépve a hidegbe elkezdtem fázni, mint egy vadászkutya. Még elköszöntem útitársaimtól és beültem a kocsiba. Amikor indítóztam, már vacogtak a fogaim a hidegtõl. Hirtelen arra gondoltam, hogy kellett ez nekem. Igen kellett. Nem nagy táv ez a harminc kilométer, de megtettem. Valahogy akkor úgy éreztem, hogy soha többet nem vagyok hajlandó ennyit gyalogolni, de valószínûleg jövõre mégis ott leszek a rajtban.
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár