Túrabeszámolók
|
Hidzsra | Túra éve: 2005 | 2005.05.09 10:22:36 |
|
Újfent fiaimmal és osztálytársukkal vágtunk neki a túrának egy kicsit aggódtam is, hogy idõben beérünk-e majd a célba, de szerencsére - némi kis jóindulattal - sikerült.
A Startnál megkaptuk a papírokat, amely a precíz útvonal-leírás mellett egyben egy kis kultúrális ismertetõt is tartalmazott.
Megtekintettük az utolsó budai pasa sírján lévõ feliratot, amelyben szereplõ Abdurrahman Arnaut név elolvasása a gyerkõköcnek az elsõ embertpróbáló feladatot jelentette ;-)
A túra elején (és végén) kicsit sok volt a városi rész, no meg a lépcsõ.
A Martinovics-hegyre érve megörültünk a sárga szalagozásnak, míg rá nem jöttünk, hogy a tájfutó verseny résztvevõit segítik, nem minket. A sok fürkészve szaladgáló gyerek között egy szem nyugodtan ácsorgó férfit pillantottunk meg, akit megkérdeztünk, hogy a tájfutókhoz tartozik-e. Kiderült, hogy nem, majd megkérdezte, hogy mi mit is csinálunk. Mondtam, hogy a Hidzsra túrán veszünk részt, amire megkérdezte, hogy mi az.
Erre kissé zavarba jöttem, és bár elõtte neten készültem, ill. a túrapapíron is szépen le volt írva minden (amit még a Déli pu. aluljáróban fel is olvastam a gyerekeknek), rosszul kezdtem el a válaszadást.
Sebaj, kijavított, kaptunk egy kis történelmi átfogó ismertetést, valamint pecsétet és datolyát. Ezen pont nemcsak az áthaladást ellenõrizte ;-)
A betunbunker mögötti sok kis ösvény közül másodikra sikerült is megtalálni a legszélesebbet, amelyen továbbhaladtunk a második ellenõrzési pont felé.
Elég lassan haladtunk felfelé, a Széchenyi emlékmûnél megcsodáltuk a kilátást, valamint a tízórai ízeit, majd a TV adó alatt harántolás helyett kicsit kavartunk, pedig már itt is ki volt rakva a zöld nylon-szatyor jelzés.
A vasoszlopnál a baloldalra haladás kicsit megtévesztõ volt, a lehetséges négy irány közül végül is a legjobboldali baloldalán lévõ ösvényen kellett folytatni az utunkat. Itt végig szépen kint voltak a zöld szatyrok.
A második ellenõrzési ponton kicsit pihetünk és megállapítottuk, hogy most már ki kellene lépni, mert erõsen késésben vagyunk (hegymenetben lassúak voltunk).
Ki is léptünk, így egész jó tempóban értük el a csillebérci vasútállomást, ahol a futóversenyen és egy másik szponzorált túrán kívül még rácsodálkozhattunk a vasútállomás falát díszítõ, úttõrõ-mozgalmi emlékekre.
A Csacsi réti 3. ellenõrzõ ponton datolyáztunk, majd irány tovább. Megpróbáltam kicsit erõsebb tempót diktálni, hogy behozzuk a lemaradásunkat, de csak azt értem el vele, hogy idõnként be kellett várni a lemaradó két nagyobbik gyerkõcöt - a felfelé vezetõ kaptatón már kezdtek erõsen elfáradni.
Felérve a János hegyre eltartott egy darabig, amíg sikerült a futóverseny szurkolótábora közt találni egy ismerõs túrázót, aki elárulta, hogy ne keressek ellenõrzési pontot, elég, ha csak leírom az acélsodronyt gyártó cég nevét. Így jár az, aki nem olvassa el elõre figyelmesen a túraleírást...
A gyerkõcök kihasználva az alkalmat, míg leirogattam a mellékhelység mellett függõ tábláról a szükséges adatot, igénybe vették az épület nyújtotta szolgáltatásokat...
A leírásban szereplõ "Kijõve az épületbõl, attól jobbra, a drótkötélpályával párhuzamosan..." kitételt félreértelmezve nem az épülettõl jobbra, hanem a kilépéshez képest jobbra fordultunk, majd a meredek lejtõn egy kis tanácstalankodás vette kezdetét, hogy talán mégse itt kéne lemenni. Egy túristatárs itt talált egy kulcscsomót (egy zöld és három fekete jelzésû kulcs volt rajta). Valószínûleg visszavitte az épületbe.
Mire kiderült, hogy valóban nem erre kellene lemenni, kisebbik fiam már hallótávolságon kívülre ereszkedett, úgyhogy nem sok választásunk maradt.
Végig lezúztunk a Libegõ alatt (azaz, sajnos kimaradt a Tündér-szikla). Mindegyikõnk ellenõrizte, hogy elég kemény-e és csúszós-e a murva. Az volt...
A városban kicsit gyorsabban tudtunk haladni, kivéve az 5. ellenõrzési pont elõtti lépcsõt...
Némi datolya és málnaszörp fogyasztás után elhaladtunk a sziklaüregnél lakó hajléktalanok mellett, majd a Zuhany utca melletti kis parkon átvágva a lesétáltunk a célba. Gül baba türbéjénél szép emléklapot és némi várakozás után szép kitûzõt is kaptunk. Megcsodáltuk a kilátást, majd elköszönve a többiektõl elsétáltunk a Moszkva térre.
Tetszett a túra, a gyerkõcöknek kicsit szoros volt az idõ, remélem jövõre jobban teljesítünk és az opcionális látnivalókból is többet meg tudunk tekinteni.
|
| | |
|
Fel a Naszályra Vácról
Családi kirándulás formájában indultunk neki, bátyám a két nagyobbik fiammal Vácról, a vasútállomásról indultak el, én meg a két kisebbel (2 ill. 4 évesek) kicsit feljebbrõl, az agyagbánya feletti buszmegállóból.
Terveink szerint mindkét csapatunk a sárga jelzésen ment volna fel. Ha lett volna. Állítólag a vasútállomás környékén még lehetett találni jelzést, utána nem nagyon, így sikeresen ki is jutottak a Sejce felé vezetõ mûútra, és onnan mentek vissza a természet lágy ölére.
Én is elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam megkeresni a felfelé vezetõ sárga jelzést. Egy idõ (kb. háromnegyed óra) múlva feladtam, mert a kicsit kezdtek meg-megállni és még el se kezdtünk felfelé menni... Elindultunk annak azn ösvénynek a folytatásást, amelyik a buszmegállóból indult, mert az térkép szerint nagyjából a sárga vonalán halad. Egy idõ után X elágazáshoz értünk, egyenes tovább lankásabb, de sziklásabb út vezetett, jobbra meredekebb, de irányban jobban tetszõ ösvény. Ezt követve egy viszonylag meredekebb rész után (közben egy kis technikai szünetet (pelenkázás) tartva) lankásabb rész következett, majd kiértünk egy földútra, ahol sikerült megtalálni az elsõ (és szinte egyetlen) sárga jelzést. Jobbra haladva egy dagonya mellett vitt el az utunk, majd megtaláltuk a jobbra, felfelé, a csúcsra vezetõ kék jelzést. Eddigre már eléggé elfáradtak a kicsik, de nem adták fel, ha nagyon lassan is, de feljöttek a toronyig. ott már várt ránk bátyám és a két nagyobb fiam, akik, mint kiderült a kék háromszögön jöttek fel, igaz, nem egészen azon szerettek volna... Megnéztük a kilátást (szép), majd elindultunk visszafele. Gondoltuk, hogy lefele csak megtaláljuk a sárga jelzést, de ez persze csak hiú ábránd volt. A kéken le, majd balra a földúton egészen a bányáig. Kissé meredeknek ítéltük a lejutást, meg a lezárt terület se vonzott minket, így visszafordultunk és megkerestük azt az ösvényt, amin feljöttünk. Azon szépen le is ereszkedtünk, igaz közben a legkisebbet már fel kellett venni a háti hordozóba, mert ekkortájt õ már a délutáni pihenõt szokta gyakorolni. Egész jót aludt a hátamon, míg leértünk a kocsihoz.
Tapasztalat: vagy a térképet kellene aktualizálni, vagy nem ártana újra felfesteni a sárga jelzést, esetleg mindkettõ. Mindazonáltal jó volt és a kicsiknek is nagy élményt jelentett a túra.
|
| | |
|
|
Lemaradás 25
Most elõször vittem magammal két nagyobbik fiamat (11 ill. 9 éves) valamint egyik osztálytársukat teljesítménytúrára. Kicsit tartottam tõle, hogy fogják bírni, de nem panaszkodtak. Úgy saccoltam, hogy 7 óra alatt érünk be (pihenõkkel együtt), amit végül is túl léptünk, de azért idõre beértünk.
Az elsõ próbatétel Gödöllõrõl kitalálni volt, de szerencsére várostérkép segítségével azért sikerült;-)
Bolnokán pihentünk egy keveset, majd lecaplattunk Isaszegre. Ott sajnos felül, a síneken kellett átkelni, mert egy csapat az aluljáróban a Rákospatak partján dõlt le pihenni...
Az 1948-as honvédemlékmûnél megcsodáltuk az ijjászversenyt, aztán haladtunk tovább. A szervezõk szépen terelgettek minket, hogy ne menjünk a lõvonalba, mindazonáltal nyugodtabb voltam, amikor magunk mögött hagytuk a "veszélyes" területet. A honvédsírok felé tartva sajnos elhagytam a tájolómat, ha valaki megtalálta, használja egészséggel. Némi csokizás után folytattunk utunkat és egy idõ után valahogy az lett az érzésem, hogy a térképen és a valóságban látott utak nem egészen egyeznek meg egymással. Az igazolólapon lévõ leírás szerint próbáéltunk haladni, de a P+ nem szerepelt a térképen, igaz, a jelzést se találtuk sehol a leírásban szereplõ 1,1km után jobbra... Az órás módszert használva nagyjából betájoltuk magunkat és haladtunk tovább. Már épp kezdtünk volna gyanakodni, hogy mégse jó irányban haladunk, amikor hasonlóan kicsit tanácstalan sorstársakkal találkoztunk, akik viszont egy héttel azelõtt már végigjárták ezt az útvonalat... Megnyugodtunk, hogy mégse vagyunk annyira bénák, majd sikerült megtalálni a továbbvezetõ utat jelzõ kis piros szalagokat. A Bajtemetésre felvezetõ aszfaltút kicsit unalmas volt, a fiúk is kezdtek már elfáradni, de az tartotta bennük a leleket, hogy ha felérünk, akkor utána már (szinte) csak lefele kell menni. Úgy is lett. Lefele megnéztük a Hagyományõrzõ Emlékparkot, valamint egy repülõ röptetést, majd lecaplattunk Pécelre. A focipálya mellett elhaladva belepillanthattunk egy meccsbe, valamint szurkolhattunk, hogy kivédi-e a kapus a 11-est. Majdnem sikerült neki. Pécelen sikerült a hosszabb utat választani, aminek az az elõnye azért megvolt, hogy megálltunk fagyizni, majd hátulról megérkeztünk a célba. A fiúk kajáltak, majd hazavonatoztunk.
Kellemes kis túra volt. |
| | |
|